English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Püspökök
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Családjaink.hu
Eucharisztikus Kongresszus
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben





A Jóisten ajándékairól, amelyekkel elhalmozott
2005. június 28., kedd 11:47

Emlékkönyvet jelentettek meg tisztelői Seregély István érseknek, az MKPK elnökének aranymiséje alkalmából Egerben. A kötet egyik szerzője maga az ünnepelt. ”Valószínűleg családi neveltetésem alapozta meg a személyi kultusz minden formája iránti ellenszenvemet – indokolta döntését az ünnepelt. – Most is szerettem volna kikerülni pappá szentelésem 50. évfordulójának ünneplését, de nem tudok kitérni előle. E kiadvány bevezetőjéül inkább én írok magamról, és a Jóisten ajándékairól, amelyekkel elhalmozott érdemtelen életem során.”

Az alábbiakban közöljük a kötetben szereplő önéletrajzi írást.

Krisztus az Út, az Igazság és az Élet

Valószínűleg családi neveltetésem alapozta meg a személyi kultusz minden formája iránti ellenszenvemet. Most is szerettem volna kikerülni pappá szentelésem 50. évfordulójának ünneplését, de nem tudok kitérni előle. E kiadvány bevezetőjéül inkább én írok magamról és a Jóisten ajándékairól, amelyekkel elhalmozott érdemtelen életem során.

1955. június 19-én szentelt pappá Kovács Sándor szombathelyi püspök a székesegyházban. Négyen voltunk, együtt az 1957-ben az Oltáriszentség és lelkipásztori hivatás vértanújává lett Brenner Jánossal.

Azóta minden emberi várakozás ellenére úgy tűnik, megérem aranymisémet. A hosszú idő megtanított arra, amit előre mondtak szüleim és elöljáróim, hogy életem minden értéke Isten ajándékának bizonyult. Így az előzmények is. Sokszor gondolok ismert és ismeretlen elődeimre, akik genetikus örökségemet adták. Főleg szüleimre, szeretetükre, amellyel fogadtak és fölneveltek az első világháború után megteremtett családban, a második világháború életeket megnyomorító idejében.

1931-ben, fatimai napon, március 13-án, Szombathelyen születtem. Március 29-én keresztelt meg Jeney Rafael domonkos atya. Kispapként találkoztam vele, emlékszem, hogy örömmel köszöntem meg, hogy –véleményem szerint – nagyon jól megkeresztelt. Hitemet eddig semmi ki nem kezdte.

Hárman vagyunk testvérek, akik a nagy háború nagyon szerény anyagi lehetőségei közt igen jó, védelmező, keresztény otthonban cseperedtünk föl. Ma is örülünk egymásnak.

1940-ben kerültünk Miskolcra. Egy bérházban laktunk, melynek lakói közül akkor csak a mi családunk járt minden vasárnap szentmisére. Igaz, nagyon vegyes-vallású társaság lakott az itt-ott komfortos öreg házban. Szerencsénk volt az is, hogy mindössze a harmadik épület volt mellettünk a Mindszenti plébániatemplom. Hozzá kötődik Istent kereső életem növekedése. A templomba jártunk a kórusra énekelni, és ministráltunk az oltárnál.

A családi rend meglehetősen rövid pórázon tartott bennünket. Mondta is a házban lakó hasonló korú fiú, hogy „titeket szakajtó alatt tartanak”. Ezt ma már hálával és köszönettel kell fogadnom. Viszont a gyerekévek szabad időtöltése udvaron és lakásban hazakívánkozó emlékekkel van tele.

Korán kivettük részünket a házi tennivalókból. Megkövetelték, és nem is vettük zokon, hogy bizonyos feladatokról nekünk kellett gondoskodni. Hűtőszekrény hiányában még a pincébe kellett hordani az ételeket, és a fűtés föltételei is nehezebbek voltak, mint ma, nem is szólva a bevásárlásról. Városi életünk ellenére a háború után adtak egy megművelendő kertet is a város szélén, így a konyhakertészetre is nyílt alkalom.

Hála Istennek, közülünk senki sem sérült meg a háborúban, és legalábbis a fizikai létünket nem fenyegette a diktatúra sem. Szüleink ma is csodált fölülemelkedéssel tudták viselni a háború okozta anyagi károkat, és az utána következő megélhetési gondokat, ami a mindent odaadni és mindenről lemondani kész családi gazdálkodást jelentette. Velünk volt a Gondviselő Isten szeretete. Szüleink fölneveltek, és elbúcsúztak. Bízom benne, rövidesen találkozom velük.

Külön szeretném az Úristen ajándékának tekinteni iskoláimat. A betűvetést még Szombathelyen sajátítottam el (mai kézírásomat nézve nem túl nagy sikerrel). Miskolcon végeztem a gimnáziumot, nyolc éven át a Fráter György nevét viselő akkor is, ma is országos rangú, nagy létszámú, saját egyenruhás, jó iskolában. Sokszor nézem – ma már általában autóból – az útvonalat, amit nyolc éven át gyalog tettünk meg.

Tanítóimra és tanáraimra név szerint emlékszem. Úgy érzem, és állítom, hogy hivatásuknak élő pedagógusok voltak. Ma már csak Ságh Dániel tanár úr él közülük, vele sem találkoztam már két éve. Nem csak tanítottak, de a nagy létszámú osztályokban megalkuvást nem ismerő fegyelemmel formálták emberségünket.

Szerettem a matematikát. Ebből voltak mindig a legjobb jegyeim. De fölébredt bennem az idegen nyelvek iránti érdeklődés is. Jó alapot adott a középiskola, mert az akkor megkóstolt nyelvek segítségével – noha külföldre eleinte csak kirándulni jártam, most pedig már csak hivatalosan jutok el – szorgalommal elegendő nyelvtudásra tettem szert. A teológiát a latin nyelvvel nehezen birkózva tanultam, vizsgáztam belőle. Ma már csak árnyék az akkori tudásom. De beszélgető (nem tárgyaló) szintre fejlesztettem a franciát, nyugat-magyarországi életem éveiben megtanultam németül. Amit pedig mindig szerettem volna: megtanulni angolul, abban csak az írott angol kommunikációig jutottam el. Olaszul soha nem tanultam, mert nem akartam, hogy papságom munkáját azzal gyanúsítsák, hogy püspök, vagy a Vatikán kémje akarok lenni. Ma sem tudok semmit.

Röviden említem meg, hogy érettségi után egy évig fizikai és adminisztratív munkával építettem a szocializmust. Édesapámat elküldték az erdészettől, így kellett az én néhány forintos fizetésem is, hogy a család élni tudjon. Nekem pedig az akkor még éretlen papi hivatásom megszilárdulásához volt rá szükségem, nagyon sokat adott a család védelme alól kikerülő, az emberek egymás ellen harcoló életének megtapasztalása. Könyvet kitenne beszámolni azokról az élményekről, a gyarmati sorba került magyar életről, emberi munkát, becsületességet tönkretevő, egy fiatalembert hidegzuhanyként érintő életvitel eseményeiről. Az egy évet még kiegészítették a már ismert nemzeti vállalatnál eltöltött nyári munkás hónapok is. Szükség volt továbbra is a szerény keresetre. Ennek ellenére sajnálnám, ha ezt nem éltem volna meg. Hálás vagyok ugyanakkor a sok megismert emberi jóságért és barátságért.

Végül is 1950 szeptemberében a Szombathelyi Püspöki Papnevelő Intézet növendéke lettem. Jó messzire mentem. Ők maradtak Miskolcon, én szombathelyi pap lettem. Így kevesebb gondot okoztam a család miskolci életében. Egészen a rendszerváltásig kerültem mindent, ami a szülőknek, testvéreknek bajt jelenthetett volna az életük alakításában. Mondtam is, hogy a földi paradicsom építése idején én voltam a család szégyene. Bár erősen tiltakoztak ellene mindnyájan. Tiszteletre méltóan megmaradtak hívő embernek, és tudtak stabil, keresztény családot alapítani, otthont teremteni.

A szombathelyi két év meghatározó lett életemben. Megalapozta a papi lelkiséget, az életszentségre való törekvést (sajnos, nem sokra vittem, rászorulok Isten irgalmára). Az akkori elhatározást, hogy egész szívvel legyek szolgája az Úristennek, azóta sem adtam föl. Ekkor a szeminárium életét meghatározó Mária tisztelet az én életem vezető iránya lett. Úgy érzem, édesanyám már születésemkor Szűz Máriára bízta a sorsomat. Én a családom, nagyszerű tanáraim és elöljáróim segítségével csak elköteleztem magam Szűz Mária Szeplőtelen Szívének tiszteletében. Úgy látom, ennél okosabbat nem is tehettem volna. Egyébként nem voltam se jobb, se rosszabb kispap a többieknél. Papok akartunk lenni mindenáron, mindahányan voltunk.

A Szombathelyi Hittudományi Főiskola igen jó, és világnézetileg szakszerű gondolkodásra tanított. A szeminárium hatalmi szóval történt bezárása után a Budapesti Hittudományi Akadémia – mint mondták bármely külföldi egyetemmel egyenrangú – és akkor a sok hallgatót erősen megrostáló intézmény volt. (Volt szemeszter, amikor az áldott emlékű Takács József professzor 21 tagú évfolyamunk hét tagját elvágta.) Nagy igyekezet követte a gyászos napokat. Ez a képzés azonban a Gondviselés egyedülálló ajándéka lett.

Lelkiségben is sokat nyújtott a Központi Szemináriumban eltöltött négy esztendő. Keményen megküzdöttünk a hivatásunkért. Hogy ezt átéltem, ma nagy hálára kötelez. Társaimnál sem volt másként. Érdekes, hogy ami napi fohászt, imát akkor iktattam az életembe, ma is érvényes, sőt.

Mindent összegezve: Isten áldja meg emlékükben is az akkori nehéz időkben a magyar egyház élén vergődve küzdő püspököket, tanáraimat, elöljáróimat és a hívő magyar népet, mert mégis lehetőségünk volt a fölkészülésre, és együtt értünk meg magyar hazánkat elhagyni nem szándékozó papokká.

Tudomásunkra hozták: „Magukat ez a nép nevelte föl, ezt a nehéz sorsra jutott népet kell szolgálniuk Isten országának építésében!” Ezt azóta is érvényesnek tartom.

1955. június 19-én szentelt áldozópappá a szombathelyi egyházmegye szolgálatára Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök. Első szentmisémet Miskolcon a Mindszenti templomban mutattam be. Hatodév második felében már lelkipásztori szolgálatra rendeltek az egyházmegyébe. Csak vizsgára mentem vissza. Teológiai licenciám már megvolt februárban. Nyáron már kápláni kinevezéssel mentem Gyöngyösfaluba a határsávba, 10 kilométerre Szombathelytől északra első, nyolcvan éves plébánosom mellé.

Teljes odaadással álltam munkába. Egy kis szimpla ablakos nedves szobám volt, berendezése olyan, mint a szemináriumban. Jövedelmem az ellátás mellett havi 200-300 forint volt. De nem éreztem semmiben hiányt.

Ekkor volt az 1956-os forradalom. Leverése nagyon elkeserített. Volt spirituálisom mondta vigasztalásul: „Emlékezzék rá, ez lesz a bolsevizmus első halálos sebe!” Utána ott, a nyugati határon vonult az 56-os menekültek sokasága. Eszembe sem jutott, hogy én is elmenjek.

A falu élete új emberi gazdagodást kínált. Lényegesen egyenesebbek voltak az emberek, mint a városban. Nem féltették az állásukat, mert a földet valakinek művelni kellett. Fölismeréssé érett az igazság, hogy minden a földből jön. Fiatal voltam, 25 éves, kerékpáron jártam. Az iskolákban akkor még szinte mindenütt volt hitoktatás. Énekkart is szerveztünk. Idős plébánosom mellett önállóságra kényszerülve megtanultam a plébánia adminisztratív és anyagi vezetését. Szomszéd káplántársam Kovács Ferenc volt, csoda, hogy engem nem bántottak abban az időben. Ki tudja, mire lettem volna képes. Ezért mindenkit óvok az ítélkezéstől.

Közben 1959-ben meghalt a plébánosom és a hatalom embere eljött, hogy tudomásomra hozza a lelkipásztorkodás korlátait a mi népi demokráciánkban. Megkérdeztem, hogy akkor mit jelent az alkotmányos vallásszabadság. – Amit mi megengedünk – volt a válasz. – És ezt honnan lehet tudni? – Onnan, hogy az alkotmány első tétele, miszerint hazánk proletárdiktatúra, minden annak a függvénye. – S hol a hangoztatott lojalitás? – Ott, hogy kinn áll az autó, és nem kell beszállni. – Ez a totalitarizmus.

El is helyeztek azonnal.

Második helyemen, Nyőgérben rövid ideig voltam. Itt a működési engedélyemet is (ilyen állami meghatározás is volt) el akarták venni. Szerencsére – ezt kell mondanom – amúgy is gyarló egészségem megromlott, és kórházban, valamint betegszabadságon kellett lennem. Ekkor – 1960 júniusában – készült el a doktori disszertációm.

Ősszel zalai tájakra küldött főpásztorom, hogy „ne legyek szem előtt”. Igen jó helyem volt Bagodvitenyéden. Itt fiatal plébánosomtól sokat tanultam. Ekkor kezdődött a televíziózás. A határ közelében még csak az osztrák műsort lehetett fogni. Ez kedvező indítékot teremtett a német tanuláshoz. És ez tette lehetővé, hogy láthattam XXIII. János pápát, a zsinat megnyitását. Itt, mivel ez már más megye volt, jóindulattal voltak a hatóságok is. Ennek köszönhetően 62-ben Zalaegerszegre kerültem káplánnak. Innen az akkor újrakezdett hitoktatás, és a diákmisék bevezetése után a szombathelyi székesegyház káplánja lettem. Békemozgalomba kényszerült plébánosom káplántársamnak és nekem is biztonságot nyújtott a reggeltől estig végzett lelkipásztori munkához. 11 évig voltam ott. Külön érték volt, hogy hozzánk tartozott a megyei kórház, ahol gyakran mondták a haldokló pártemberek: „Tudja, élni lehet Isten nélkül, de meghalni nem.”

1971-ben új megyéspüspök, dr. Fábián Árpád vette át az egyházmegye vezetését. Megszánt mint immár 19 éve káplánt, és 1974-ben Kőszegszerdahelyre kerültem plébánosnak. Féltem az egyedülléttől. Mégis elmondhatom, hogy életem legszabadabb és legváltozatosabb éveit töltöttem ott a szomszéd kollegákkal jó kapcsolatban, rengeteg, változatos tennivalóval. A helyi iskolában minden osztályban volt hittanórám. Négy kis templom külső-belső renoválása, a plébánia teljes átépítése, szép téli – olvasásra, tévézésre, rádiózásra, írásra alkalmat adó – estékre emlékezem. Műhelyem is volt. Az ezermesterkedés sok megtakarítást jelentett az anyagiak terén.

Igaz, itt volt legrosszabb az egészségem. A kiskoromban szerzett hörgőasztmával többször kellett kórházba menni. De hát a „rossz pénz nem vész el” és az „ebcsont beforr” elvek alapján még ma is élek.

Sok jó embert ismertem meg. Sokan voltak segítségemre. Egyetlen privát örömöm az utazás volt. Erre gyűjtöttem a pénzemet. A már hatékony nyelvismerettel, egy-két útitárssal bejártuk vonattal, hátizsákkal egész Európát. Elsősorban a szocialista országokat, de háromévenként nyugatra is próbáltam menni. Częstochowa, Lourdes, Fatima, Róma, Párizs, Berlin, London, Madrid és természetesen Moszkva is elérhető volt. A Szentföldre azonban semmi áron nem engedtek.

Kőszegszerdahelyen ünnepeltem meg 1980-ban ezüstmisémet. Ezt követően, 1981-ben kőszegi plébános lettem. Kilenc templom, jelentős hitoktatás; akkor már merészkedtem világi hitoktató munkatársakat alkalmazni.

Újabb renoválások, az elmúlt évtizedek elmaradt építkezései, felnőtt hitoktatás és tanévvégi vallási gyermekhét feladata hárult kettőnkre: káplánra és plébánosra. Szóvá is tették illetékesek: „A pap már megint gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozik”. A tanácsülésen azt válaszolták: „Foglalkozzék ön is”. Ez már a puha diktatúra volt. Városi kitüntetést is kaptam azért, amit a város épületeiért tettem. Érdekesség, hogy az okmányt a pénzügyminiszter adta át, bizonyos dr. Medgyessy Péter.

Püspököm mellettem állt. Én magam nem jártam az ország más tájain. Csak most utólag tudom, hogy régóta megfigyelés alatt álltam. Ekkor készült már püspöki sorsom.

32 éves papi életem során soha nem unatkoztam. Mindig jól éreztem magam Jézus Krisztus szolgálatában, találékonyságért sem mentem a szomszédba.

1987. június 5-én nevezett ki II. János Pál pápa az Egri Főegyházmegye főpásztorának. Hogy itt milyen sors várt rám, ebben a könyvben mások is elmondják. Kétségtelen, hogy a közben elérkezett változások addig hírből sem ismert feladatok elé állítottak. Mivel nem életrajzot írok, ebből az időből már csak fölsorolásokra szorítkozom.

1987. június 25-én szenteltek püspökké, és kaptam meg az érseki palliumot. Az akkor óriási egyházmegye megismerése éveket vett igénybe.

Közben 1990-ben Rómában jóváhagyták a Magyar Püspöki Konferencia szabályzatát, ekkor lettem a Püspöki Konferencia elnöke. A választást kétszer megismételték. Örömet jelent, hogy püspök testvéreim nem ítélték elviselhetetlennek szolgálatomat. Ezen fölül az elnökség rengeteg utazást, reprezentációt, illetékesekkel való találkozást hozott hazai és nemzetközi szinten egyaránt.

Erre az időre esik a Szentatya két magyarországi látogatása. Mi püspökök három quinquennális, úgynevezett „ad limina” látogatáson voltunk Rómában. A harmadiknál, 2001-ben láttam először, hogy már teljes értékű püspöki karnak tekintenek a római hivatalok, amelyet sem nyugatról sem keletről nem aposztrofálnak. A pápa származásánál fogva tudta, hogy honnan jövünk, de a csak kint élők erről semmit nem tudtak. Két európai püspöki szinóduson is részt vehettem egy-egy hónapig Rómában.

1993-ban az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának alelnöke lettem 3 évre, majd újra 5 évre. Miloszlav Vlk prágai bíboros érsek volt az elnök és Karl Lehmann mainzi püspök – ma már szintén bíboros – a másik alelnök. Még több utazást jelentett, és nagyon sok ismeretet és ismerőst szerzett.

Ez volt az ideje az egyházi közoktatási és szociális intézmények születésének. Az értük folyó harc még ma sem ért véget.

Létrejött az új magyar egyházmegyei beosztás (1993). Aláírták a Vatikán és a Magyar Köztársaság nemzetközi érvényű egyezményét (1997). Létrejött a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (1992). Volt magyar millecentenárium (1996), nagy jubileum és millennium (2000). Nemzeti zarándoklatokat szerveztünk többször is Rómába, Lourdesba, Szentföldre, gyerekekkel Fatimába, ahonnan hozzánk érkezett a Szűzanya vándorszobra (1993). Boldoggá avatások, szentté avatások, pápai évforduló. Krakkóban magyar kápolna készült. Felsorolni is nehéz.

Megszólalt a Magyar Katolikus Rádió. Immár öt éve Egerben, és már az országos is Budapestről. Nyomtatásban megjelent – kizárólag szorgalmas öcsém jóvoltából – néhány irományom.

Most, hogy ezeket leírtam, merem állítani, hogy a Jóisten a tenyerén hordott. Tudom, hogy jogilag biztosan, de az élet-időben is lejáróban van szolgálatom ideje. 2005 szeptemberében új elnököt választ a Konferencia, 2006 márciusában föl kell ajánlanom nyugdíjba vonulásomat. Tervek szerint Nyíregyházára, a papi otthonba megyek meghalni, melyet annak idején püspökségem kezdetén alapoztunk meg. Hitem alapján az Úristen irgalmából bizonnyal remélem az örök életet. Ez mindig erőt adott, és fölemelt elesettségeimből. Készülni azonban kell.

Kérem, csak fönntartással higgyék el a sok jót, amit mások írnak rólam ebben a könyvben az ünnepi alkalomból. Ami igaz belőle, nem az én érdemem, hanem Isten ajándéka. Mondjanak érte velem együtt köszönetet.

Fogadja el az én Uram Istenem hálaadásomat minden ajándékáért, melyben részesített a hosszú élet során, mert irgalmas volt irántam. Tudom, hogy szeretett és szeret engem, és velem lesz a hazaérkezésig. A Boldogasszony szintén várni fog.

Szűz Mária Szeplőtelen Szíve, könyörögj érettünk!

 

 








Napi evangelium
Beteljesedett!
  Jn 19,12-42

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum