A szentmisét Erdő Péter bíboros, Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, Spányi Antal székesfehérvári, Beer Miklós váci megyéspüspök, Katona István egri, Cserháti Ferenc és Ladocsi Gáspár esztergom-budapesti segédpüspökök, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, valamint Llouis Martinez Schistas, Barcelona püspöke és Jean-Ives Nahmia, a Városmisszió püspökreferense mutatta be.

Az alábbiakban Erdő Péter bíboros szentbeszédét adjuk közre

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai évközi 24. vasárnap evangéliuma gyönyörű nyitánya a Budapesti Városmissziónak. Szent Lukács evangéliumában az elveszett bárányról, az elveszett drahmáról és a tékozló fiúról olvashatunk. Mindezek a történetek megmutatják nekünk, hogy milyen kedves Isten előtt az az ember, aki távol áll, aki valamilyen szempontból elveszett, aki nem találja az igazi célhoz vezető utat. Isten együttérző szeretettel kíséri az ilyen embereknek az útját is. Szeretettel jár velük a keresésben. Szeretettel közeledik hozzájuk akkor, amikor már feladták a keresést, és szinte a kétségbeesés határán elveszettnek érzik magukat. Vagy elfásultak és úgy gondolják, hogy nem érdemes már keresni többé. Igen, minden emberről, korunk emberéről is szól a mai evangélium, és éppen azt a titkot árulja el, hogy miért van nekünk szükségünk városmisszióra egy ilyen, sokszor névtelennek tűnő nagyvárosban is, mint Budapest. És megmutatja az evangélium azt is, hogy mi ennek a missziónak a során a feladatunk.

Kedves Testvérek! A tékozló fiú történetének a végén látjuk meg igazán a mostani missziós küldetésünk lényegét. Hiszen ott először a kötelességét tisztességgel teljesítő, az atya házától el nem szakadó idősebb testvérnek a botránkozásával és morgolódásával találkozunk. Hogy lehet az, hogy az atya még a hízott borjút is levágatja a rossz úton járó, az örökségét eltékozló, fiatalabbik fiú kedvéért. Csak azért, mert most kínjában, mikor már minden tartaléka elfogyott, mikor már jobb ötlete nincsen, most éppen hazatér. És az atya helyreigazítja ezt a fiút. Azt mondja, nemcsak az ő fiáról van szó, hanem az idősebb fiú testvéréről is. „A te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Ez a mondat jár a lelkünkben, amikor átérezzük a felelősséget minden emberért, aki a környezetünkben él. És minél inkább távol van Krisztustól, annál inkább éget minket ez a felelősség. Keresztény küldetésünk alapvetően missziós küldetés. Az Egyháznak nem az a célja elsősorban, hogy olyan közösségeket teremtsen, amelyeknek a tagjai jól érzik magukat egymás társaságában, és kellemesen, kulturáltan töltik az időt. Manapság persze ez is szép dolog, ezt is meg kell becsülni, de távol állunk küldetésünk teljességétől, ha azt hisszük, hogy ebben merül ki a keresztény mivoltunk. És minél inkább elveszettnek érzi magát körülöttünk a világ, minél inkább világosságra és útmutatásra vágyik, de csalódással és undorral tekint minden régebbről ismert, vagy ismertnek hitt megoldás felé, annál inkább nekünk kell lépni, nekünk kell elébe menni az atya módjára mindenkinek, aki kétségbe esve keresi a helyét ebben a világban. Missziónk tehát magának Istennek a tervét hajtja végre, magának Krisztusnak a küldetésében részesül. Ilyen örömmel és felelősséggel igyekezzünk ezt teljesíteni.


Ezen a héten, ami most következik, éppenséggel kilépünk az egyházközségek falai közül, kilépünk a vallásos emberek megszokott közösségi életéből, hogy elvigyük Krisztust azokhoz is, akik talán hibájukon kívül nem hallották róla az igazi örömhírt. Lehet, hogy hallottak róla beszélni, de talán bent sem jártak soha egy katolikus templomban. Talán hallottak valamit az Egyházról is, de inkább torzképet, karikatúrát, vagy szándékosan, rosszindulattal eltorzított, téves képet kaptak róla, ami alapján nem is támadhatott kedvük, nem is születhetett meg bennük az érdeklődés, hogy az Egyházat jobban megismerjék, hogy a tanításában elmélyedjenek. Nem is villant fel bennük a remény, hogy talán éppen itt találják a megoldást a saját életükre is. Éppen ezért nekünk kell most kilépni, és a kultúra minden területén, a művészetek és a zene nyelvén, az utcai rendezvények nyelvén meg kell szólítani az embereket, és utánuk kell menni mindenhova, ahol ők járnak, és ahol mi magunk is minden nap megfordulunk. A metróban, vagy a nagy áruházakban és bevásárlóközpontokban. Mindenütt, ahol az emberek élnek, dolgoznak, ahol az életükhöz szükséges javakat beszerzik, utazás közben, amikor egyik helyről a másikra visz az útjuk, és fáradsággal, sok idő elvesztése árán jutnak el a munkahelyről az otthonukba, az iskolából haza vagy vissza. Ezek az utak is a missziónak az alkalmai lehetnek. És minden találkozás. Találkozás kevéssé ismert emberekkel vagy idegenekkel. Találkozás a templomainkkal. Mert hát bizony Budapesten sokszor a templomok zárva tartanak. Kár, mert a katolikus templomokban általában őrizzük az Oltáriszentséget. Hívő ember imádkozni szokott bejárni évszázadok óta ezekbe a templomokba a nap minden órájában. De olyan gorombává vált körülöttünk a világ, hogy félnünk kell a közbiztonság hiánya miatt, félnünk kell, hogy kárt tesznek a nyitott templomokban, félnünk kell, hogy akár az értékes képeket vagy szobrokat, kultúránk, hitünk, művészetünk emlékeit baj éri, vagy éppen a Legszentebbet gyalázzák meg, ha egésznap nyitva állnának templomaink. Persze nem kellene ettől félnünk, ha ezek a templomok napközben sem volnának üresek. Ha mindig olyan emberekkel lennének tele, akik figyelnek a templomra, a templom épségére. Azt hiszem ez is egy fontos feladat, hogy megszervezzük azt a jövőben is, hogy minél több templom a nap minél több óráján keresztül nyitva tarthasson, vagy legalább egy ráccsal leválasztott részében mindig imádkozhassanak azok, akik hittel térnek be oda csend és vigasztalás reményében, örömükben, vagy bánatukban, jó tanácsot keresve, Krisztus jelenlétét keresve. És most megnyitjuk ezeket a templomokat. Most a nyitott templom éjszakája volt ez az alkalom. Igen, bárki meghívást kap templomainkba, jöjjön el, tekintse meg őket, vegye észre, hogy nem valami titokzatos, valami magába zárkózó társaságnak az érdektelen, vagy éppen a többi ember számára rejtett helyei ezek, hanem hordozói egész népünk kulturális örökségének és hordozói egy olyan lelkesedésnek, tanúbizonyságai egy olyan hitnek, amely itt élő emberek nemzedékei számára útmutatást és erőforrást jelentett. Mindenkit szeretett elvárunk tehát templomainkba.


De mindenkit szeretettel várunk Isten igéjének az asztalához is, ezért osztjuk ki ezen a héten olyan sok példányban az Evangélium szövegeit különböző formákban. Kis füzetként, vagy kötetként, de kiosztjuk újság formában is, mégpedig témák szerint cikkekre bontva, tördelve. Mert a napilap formátum is illik az Evangéliumhoz. Az Evangélium örömhírt, jó hírt jelent. És ez jó hír, amit az Evangélium lapjain olvasunk, ma éppen olyan aktuális, mint 2000 évvel ezelőtt. Fogadjuk hát mi magunk is az Evangéliumot mint újságot. Olyan újságot, amelyből meglepő dolgokról értesülhetünk. És amelyek talán érzelmileg is megmozgat bennünket. Az újságolvasó ember tudja, hogy lehet bizony az újságon bosszankodni, lehet derülni, nevetni, és lehet ötleteket meríteni belőle, akár a reklámból is, hogy hova megyünk legközelebb bevásárolni, vagy melyik koncert a legérdekesebb a jövő héten. Hát ilyen gyakorlati szempontból is, napi programunk szempontjából is újság az Evangélium. És ha minden nap beletekintünk, akkor abból programok adódnak. Programok aznap délutánra, vagy programok az egész életünkre. Örülünk, hogy ilyen formában is a kezünkbe vehetjük, és másoknak is kezébe adhatjuk az evangéliumot. De rendezvények hosszú sora mutatja, hogy az egész európai városmissziós kör résztvevői ide gyűltek most össze, ők is meg fogják osztani velünk hitüknek a tapasztalatait és örömét, lelkiségüket, és azokat a sikereket, amiket a hit továbbadásában éppen az utóbbi években a saját városukban elértek.
Persze a sikerek mindig a gondok szürke hátteréből villannak elő, ezeket sem árt megismerni, nem árt körülnézni nyitott szemmel városainkban, és látni azt, hogy bizony milyen sok ember van, akit nem érdekel a kereszténység, aki nem vár, még nem vár vagy már nem vár semmit az élete számára a mi hitünktől. De ők sem boldogok, sőt, általában az embereket szorongás gyötri. Szorongás a holnap miatt, szorongás amiatt, hogy az adott pillanatban nem érzik magunkat olyan jól, mint ahogy szeretnék, mert nem engedhetnek meg maguknak bizonyos anyagi javakat, vagy éppen a kellemes időtöltésnek bizonyos formáit, szóval szorongás is gyötri az embereket. És gyötri őket egyfajta kilátástalanságnak az érzése. Európa-szerte, de itt, Magyarországon különösen a lakosság számának csökkenése. Budapesten is igaz, hogy elöregedőben van a város. És ilyenkor az ember kétségtelenül aggódni kezd, hogy mi lesz itt pár év múlva. Egyáltalán fölmerül a kérdés, hogy ki fogja azt a munkát elvégezni, amiből a mai generáció a nyugdíját megkaphatja. Ki lesz az, aki átveszi tőlünk azokat az ismereteket, amiket mi összegyűjtünk, elolvassa azokat a könyveket, amelyeket megírunk, eljátssza a zenedarabokat, amelyeket most megalkotunk, vagy akár meghallgatja őket. Ki lesz az, aki érteni fogja azokat a gondolatokat, amelyek ma megtöltik az életünket. Lehet, reálisan gondolkozva is lehet bennünk aggodalom, és lehet bennünk akár egyfajta depresszióba hajló szomorúság is. Különösen igaz ez akkor, ha csak az anyagi javakat nézzük. Mert csak az anyagi javak világában, főleg ha az ember nem hisz a túlvilágban sem, akkor nem sok tere marad a reménynek, nem sok tere marad még a jövőre gondolásnak sem, legfeljebb csak a saját kényelmünknek a szűk határai között. Még annak sincs sok értelme, hogy egy bizonyos koron túl maradandó dolgokat építsünk vagy vásároljunk. Kinek adjuk tovább, ki fog neki örülni később, ki fogja megbecsülni?
Ha pedig így áll a dolog, akkor nagy szükségünk van arra, hogy magunkat, világunkat, nagyvárosunkat, népünket és az egész emberiséget a maga kultúrájával és gondjaival együtt elhelyezzük a világmindenség egészében. Ezt hívják úgy, hogy világképünk és világnézetünk kell, hogy legyen. Nem véletlenül tartották ezt a régi emberek olyan fontosnak. Nem véletlenül találjuk Európa-szerte a falvak közepe táján a templomokat. Igen, mert egy emberi közösség el kell, hogy tudja helyezni magát a világ egészében. És a világ egészét is valamiféleképpen értelmeznie, értékelnie kell. De a teremtett világ, ha pusztán az anyagi világra korlátozzuk, akkor szótlan valóság, nem mondja meg nekünk, hogy mi az értelme, ezért hát vonatkozási háttérnek is szűkös: néma marad. És nem tudjuk az értékeket sem megtalálni, nem tudjuk mi alapján értékelni a tetteinket, az életünk körülményeit, a közösség életének alakulását. Őszinte szívvel még fejlődésről sem beszélhetünk akkor, ha csak a néma világot nézzük magunk körül. Mert akkor lehetséges azt is gondolni, hogy mi véletlenszerű termékei vagyunk a világmindenség változásának, egy olyan világmindenségének, amely nem tudjuk, hogy miért létezik, nem tudjuk, hogy meddig és hogyan áll fenn, egy olyan világmindenségnek, amelyről azt sem igen tudjuk kimondani, hogy értékes. Ha pedig ezt nem tudjuk, akkor még az emberiség történelmének sem látjuk értékét és értelmét.


Nekünk, keresztény embereknek más képünk van a világról. Számunkra értékes a világ, mert Isten teremtményének tartjuk. Az ő léte világítja be a világ létét is, ő ad értelmet a mindenség működésének, ő az, akinek tulajdonítjuk a világmindenség fennmaradását a létben, és egyben hisszük és valljuk, hogy neki terve van a világmindenséggel. Terve van az emberrel is, az emberiséggel és az egyes emberel, terve van a népekkel, szóval hisszük, hogy gondviselő, szerető személy áll a világ fölött, aki velünk is külön-külön foglalkozik. Istennek ez a gondviselő szeretete a maga legnagyobb teljességében Jézus Krisztus személyében nyilvánult meg az emberiség előtt. Tehetünk-e hát nagyobb jót embertársainkkal, mint hogy megismertetjük őket Krisztussal? Ettől ragyog fel az ő életük is, ettől kaphat reményt, ettől kaphat jövőt városunk, népünk és az egész emberiség. Imádkozzunk tehát a városmisszióért és igyekezzünk kivenni belőle a részünket, hogy ezentúl ennek a reménynek és ennek a jövőnek ne csak várakozással teli, hittel teli szemlélői legyünk, hanem elszánt munkálói is, akik önzetlen igyekezetükkel újra és újra megerősítik a világ előtt, hogy Istentől mindannyian jövőt és reményt kapunk. Ámen

Nyomtatóbarát változat