DEI VERBUM
A II. Vatikáni Zsinat DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúciója
az isteni kinyilatkoztatásról
Tartalomjegyzék
1. BEVEZETÉS
Első fejezet
A KINYILATKOZTATÁS
2. A kinyilatkoztatás természete
3. Az evangélium előkészítése
4. Krisztus teljessé tette a kinyilatkoztatást
5. A hit
6. A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége
Második fejezet
AZ ISTENI KINYILATKOZTATÁS TOVÁBBADÁSA
7. Az evangélium örökösei
8. A Szent Hagyomány
9. A Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya
10. A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal
Harmadik fejezet
A SZENTÍRÁS ISTENI SUGALMAZOTTSÁGA ÉS MAGYARÁZATA
11. Sugalmazás: tévedés nélkül való tanítás
12. A Szentírás magyarázata
13. Isten leereszkedése
Negyedik fejezet
AZ ÓSZÖVETSÉG
14. Az üdvösség rendje az Ószövetségi könyvekben
15. Az Ószövetség jelentősége keresztény szempontból
16. A két Szövetség összhangja
Ötödik fejezet
AZ ÚJSZÖVETSÉG
17. Az Újszövetség kiválósága
18. A négy evangélium apostoli eredete
19. Az evangéliumok történetisége
20. Egyéb újszövetségi iratok
Hatodik fejezet
A SZENTÍRAS AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN
21. A Szentírás tisztelete
22. A fordítások
23. A hittudósok és a Szentírás
24. A teológia alapja
25. Az ige hirdetése, a Szentírás terjesztése
26. Zárószó
A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű
dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
(Bevezetés)
1. Isten igéjét vallásos tisztelettel hallgatva és bizalommal hirdetve
a Szentséges Zsinat Szent János szavait követi: "... hirdetjük nektek
az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit láttunk
és hallottunk, nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek
velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus
Krisztussal." (1Jn 1,2--3) Éppen ezért -- követve a trentói és
az I. vatikáni zsinat nyomdokait -- ki akarja fejteni a helyes tanítást
eredeti tisztaságában az isteni kinyilatkoztatásról és
átszármaztatásáról, hogy az üdvösség üzenetét az egész világ hallván
higgye, a hitben remélje, és remélvén szeresse.[1]
Első fejezet
A KINYILATKOZTATÁS
(A kinyilatkoztatás természete)
2. Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy
kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent
titkát (vö. Ef 1,9) mely szerint az embereknek Jézus Krisztus,
a megtestesült Ige által
a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet
részesei lesznek (vö.Ef 2,18; 2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a
láthatatlan Isten (vö.Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének
bőségéből
mint barátaihoz szól az emberekhez(vö.
Kiv 33,11; Jn 15,14--15) és társalog velünk (vö. Bár 3,38),
hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe. E
kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből
és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és
megerősítik a tanítás a szavakkal jelzett
valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják
a bennük rejlő misztériumot. Az Istenről és az ember
üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság
Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője
és teljessége.
[2]
(Az evangélium előkészítése)
3. Isten, aki az Ige által teremt (vö. Jn 1,3) és tart
fönn mindent, a teremtett dolgokban állandóan tanúskodik az embereknek
önmagáról (vö. Róm 1,19-20), s mert meg akarta nyitni a
természetfölötti üdvösség útját, mindezeken túl ősszüleinknek kezdettől
fogva kinyilvánította önmagát. Bűnbeesésük után pedig a megváltás
ígéretével az üdvösség reményét öntötte beléjük (Ter 3,15), és
szüntelenül gondját viselte az emberiségnek, hogy mindazoknak örök
életet adjon, akik állhatatosan kitartanak a jóban és keresik az
üdvösséget (vö. Róm 2,6--7). A maga idejében meghívta
Ábrahámot, hogy nagy nemzetté tegye (vö. Ter 12,2--3),
melyet a pátriárkák után Mózesen és a próféták által arra tanított,
hogy egyedül őt ismerjék el élő és igaz Istennek, gondviselő Atyának és
igazságos bírónak, s hogy várják a megígért Megváltót; és így
készítette el a századok folyamán az evangélium útját.
(Krisztus teljessé tette a kinyilatkoztatást)
4. Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten a prófétákban, "ezekben
az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk" (Zsid 1,1--2).
Elküldte ugyanis Fiát, tudniillik az örök Igét, aki megvilágosít minden
embert, hogy az emberek között lakozzék és elmondja nekik Isten titkait
(vö. Jn 1,1--18). Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az
"emberekhez küldött ember"[3] tehát "Isten
igéit mondja" (Jn 3,34),
és véghez viszi az üdvözítő művet, melyet az Atya bízott rá, hogy
megtegye (vö. Jn 5,36; 17,4). Ezért Ő -- akit, ha
valaki lát, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9) -- egész
jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel,
jeleivel és csodáival, főként pedig halálával és a halálból való
dicsőséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével
beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást, és isteni
tanúsággal erősíti meg azt, hogy velünk az Isten, hogy kiszabadítson
minket a halál és a bűn sötétségéből s föltámasszon az örök életre.
A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik
el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a
mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim
6,14; Tit 2,13).
(A hit)
5. A kinyilatkoztató Istennek "a hit engedelmességével" tartozunk (Róm
16,26; vö. Róm 1,5; 2Kor 10,5--6), mellyel az ember
szabadon Istenre bízza egész önmagát, "értelmével és akaratával
teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt"[4]
és önként elfogadja
a kapott kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükség van Isten megelőző,
segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember
szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és
mindenkinek megadja az "igazság elfogadásának és hitének édességét".[5] A
Szentlélek folyton tökéletesíti hitünket adományai által, hogy egyre
mélyebben megértsük a kinyilatkoztatást.
(A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége)
6. Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek
üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni,
"mégpedig avégett, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, melyek
az emberi értelem fölfogóképességét teljesen meghaladják".[6]
A Szent Zsinat vallja, hogy "Istent, mindenek létalapját és célját, az
emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan
meg lehet ismerni" (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az
isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani "hogy mindaz, ami az
isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen,
az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul,
bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhető."[7]
Második fejezet
AZ ISTENI KINYILATKOZTATÁS TOVÁBBADÁSA
(Az evangélium örökösei)
7. Amiket Isten az összes nemzetek üdvösségére
kinyilatkoztatott, azokról jóságosan úgy rendelkezett, hogy minden
időkre csorbítatlanul megmaradjanak, és minden nemzedéknek tovább
adassanak. Ezért a Úr Krisztus, akiben a fölséges Isten egész
kinyilatkoztatása beteljesedik (vö. 2Kor 1,20; 3,16--4,6),
parancsot
adott
az apostoloknak, hogy az evangéliumot -- melyet a
próféták előre hirdettek,[8] ő maga pedig
beteljesített és a saját
szájával hirdetett -- mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás
forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat.
Ezt a parancsot hűségesen teljesítették azok az apostolok is, akik
szóbeli prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták,
amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak,
illetve a Szentlélek ihletéséből megtanultak; és azok az apostolok vagy
apostoltanítványok is, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására
az üdvösség üzenetét írásba foglalták.[9]
Annak érdekében pedig, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és
elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként,
azáltal, hogy "átadták saját Tanítóhivatalukat".[10] Ez a Szent
Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy
tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitől mindent
kap, míg el nem jut oda, hogy úgy lássa őt színről színre, amint van (vö.
1Jn 3,2).
(A Szent Hagyomány)
8. Így tehát a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő
apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kellett
őrizni.
Az apostolok ezért, miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a
híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár
élő szóval, akár levél útján tanultak (vö. 2Tesz 2,15),
és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért (vö. Júd 3).[11]
Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami
Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az
Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és
az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit
hisz.
Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az
Egyházban kibontakozik:[12] egyre
teljesebb lesz az áthagyományozott
dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései
folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk
2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből;
részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt
megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok
folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be
nem teljesednek benne Isten igéi.
Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e hagyomány éltető jelenlétéről,
melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlati életébe.
E Hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját,
benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást; s így Isten,
aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának
menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház
által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket
a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él
bennük (vö. Kol 3,16).
(A Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya)
9. A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és
átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő,
egyesülnek és azonos cél felé tartanak.A Szentírás ugyanis Istennek a
Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig
Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az
apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy
igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék,
kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a
kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a
Szentírásból meríti. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel
kell tehát elfogadni és tisztelni.[13]
(A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal)
10. A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott
egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe,
amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok
tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö.
ApCsel 2,42 a görögben). Innét van a pásztorok és a
hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában,
gyakorlásában és megvallásában.[14]
A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy
áthagyományozott[15] igéjét, kizárólag
az Egyház eleven Tanítóhivatalára
van bízva,[16] mely tekintélyét Jézus
Krisztus nevében gyakorolja. Ez a
Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll,
csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni
parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül
őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből
meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira
összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és
az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő
nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy
Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek
üdvösségét.
Harmadik fejezet
A SZENTÍRÁS
ISTENI SUGALMAZOTTSÁGA ÉS MAGYARÁZATA
(Sugalmazás: tévedés nélkül való tanítás)
11. Az isteni kinyilatkoztatást, melyet a Szentírás szövege tartalmaz
és elénk tár, a Szentlélek sugalmazására foglalták írásba. Az Ó- és
Újszövetség könyveit egész terjedelmükben, minden részükkel együtt
szentnek és kánoninak tartja az Anyaszentegyház az apostoli hit
alapján, mivel a Szentlélek sugalmazására írták le azokat (vö. Jn
20,31;
2Tim
3,16; 2Pt 1,19--21; 3,15--16), Isten a szerzőjük, és
mint Szentírást kapta az Egyház.[17] A
Szent Könyvek megírására Isten
embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy
használt föl,[18] hogy miközben bennük
és általuk Ő maga
cselekedett,[19] mint valódi szerzők
mindazt, de csak azt foglalják
írásba, amit Ő akar.[20]
Mindazt tehát, amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók
állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell,
hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban,
azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül
tanítják.[21] Ennek alapján "minden
Írás, amit Isten sugalmazott, jól
használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, az igaz életre való
nevelésre, hogy Isten embere tökéletes legyen és minden jóra hajoljon" (2Tim
3,16--17
a görögben).
(A Szentírás magyarázata)
12. Mivel pedig Isten a Szentírásban emberek által emberi módon
beszélt,[22] a Szentírás magyarázójának,
hogy megláthassa, mit akart
velünk közölni Isten, figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy a szent
írók mit akartak mondani, és szavaik által mit akart kinyilatkoztatni
Isten.
A szent írók szándékának kiderítése végett egyebek közt ügyelni kell az
irodalmi műfajokra is. Az igazság ugyanis nem egyformán jelenik meg és
fejeződik ki a többféle módon történeti, a prófétai, a költői vagy más
műfajú szövegekben.
A magyarázónak tehát azt az értelmet kell keresnie, melyet a szent
szerző az adott körülmények között a maga korának és kultúrájának
megfelelően, az akkori irodalmi műfajok segítségével akart kifejezni és
fejezett ki.[23] Mert annak helyes
megértéséhez, hogy a szent szerző
mit akart mondani írásával, figyelni kell egyrészt a szent író korában
szokásos általános gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, másrészt
az akkori társadalmi érintkezési formákra.[24]
Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni
és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült[25] a szent szövegek
helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes
Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő
hagyományát és hit analógiáját. A Szentírás-magyarázóknak tehát az a
dolguk, hogy e szabályok szerint törekedjenek a Szentírás értelmének
mélyebb megértésére és kifejtésére. Így mintegy az ő előkészítő
munkálkodásuk alapján fog kiérlelődni az Egyház döntése. Mindez ugyanis
a Szentírás-magyarázatot illetően végső fokon az Egyház ítéletének van
alávetve, mert az Egyház Isten igéje megőrzésével és magyarázásával
isteni parancsot teljesít és isteni szolgálatot lát el.[26]
(Isten leereszkedése)
13. A Szentírásban tehát megnyilvánul Isten igazságának és szentségének
sérelme nélkül az örök Bölcsesség csodálatos leereszkedése,
"hogy megértsük, mily kimondhatatlanul jóságos az Isten, és mennyire
igazodott hozzánk beszédmódjával, amikor gondosan törődött
természetünkkel".[27] Isten emberi
nyelveken kifejezett igéi ugyanis
hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök Atya Igéje a
gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az emberekhez.
Negyedik fejezet
AZ ÓSZÖVETSÉG
(Az üdvösség rendje az ószövetségi könyvekben)
14. A végtelenül szerető Isten, aki az egész emberi nem üdvösségét
gondosan elő akarta készíteni, egyedülálló határozatával kiválasztott
magának egy népet, melynek ígéreteket adott. Szövetséget kötvén ugyanis
Ábrahámmal (vö. Ter 15,18) és Mózes által Izrael népével (vö.
Kiv 24,8), a tulajdonául lefoglalt népnek mint egyedül igaz és
élő Isten úgy nyilatkoztatta ki magát szavakkal és cselekedetekkel,
hogy Izrael megtapasztalja, milyenek Isten útjai az emberekkel, s
ezeket az utakat a próféták szája által beszélő Isten szavából napról
napra mélyebben és világosabban megértve a nemzetek között egyre
szélesebb körben terjessze (vö. Zsolt 21,28--29; 95,1--3;
Iz 2,1--4; Jer 3,17). Az üdvösség rendje, amelyet a szent szerzők
előre hirdettek, elmondtak és kifejtettek, mint Isten igaz igéje az
Ószövetség könyveibe van foglalva; ezért ezek az isteni sugalmazású
könyvek örök értékűek: "Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra
írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk rcményünk
megőrzésére" (Róm 15,4).
(Az Ószövetség jelentősége keresztény szempontból)
15. Az Ószövetség rendje leginkább arra irányult, hogy a mindenség
megváltójának, Krisztusnak és a messiási országnak eljövetelét
előkészítse, megjövendölje (vö. Lk 24,44; Jn 5,39; 1Pt 1,10)
és különböző előképekkel jelezze (1Kor 10,11). Az Ószövetség
könyvei a Krisztus által helyreállított üdvösséget megelőző kor
körülményei között mutatják meg mindenkinek: ki az Isten és ki az
ember, s hogyan bánik az igazságos és irgalmas Isten az emberekkel. Bár
ezek a könyvek kevésbé tökéletes és időhöz kötött mozzanatokat is
tartalmaznak, igazi isteni pedagógiát mutatnak be.[28] Következésképp
a keresztény hívőknek vallásos tisztelettel kell elfogadniok e
könyveket, mert Isten iránti eleven érzékről tanúskodnak, bennük az
Istenről szóló fenséges tanításoknak, az üdvösségre vezető
életbölcsességnek és az imádságnak csodálatos kincsei találhatók, s
végül bennük rejlik üdvösségünk misztériuma.
(A két szövetség összhangja)
16. Isten tehát, aki mindkét szövetség sugalmazója és szerzője, bölcsen
úgy rendezte, hogy az új el legyen rejtve az óban, az ó viszont az új
szövetségben táruljon föl.[29] Jóllehet
Krisztus a vérével új
szövetséget alapított (vö. Lk 22,20; 1Kor 11,25), az
Ószövetség könyvei teljes terjedelmükben fölvétettek az
evangéliumba,[30] s teljes értelmüket
benne kapják és mutatják meg (vö.
Mt 5,17; Lk 24,27; Róm 16,25--26; 2Kor 3,14--16); s viszont
megvilágítják és magyarázzák az új szövetséget.
Ötödik fejezet
AZ ÚJSZÖVETSÉG
(Az Újszövetség kiválósága)
17. Isten igéje, mely Isten ereje minden hívő üdvösségére (vö. Róm
1,16), az Újszövetség könyveiben csodálatos szépségben jut el
hozzánk és mutatja meg erejét. Amikor ugyanis eljött az idők teljessége
(vö. Gal 4,4), az Ige testté lett, s telve kegyelemmel
és igazsággal közöttünk lakozott (vö. Jn 1,14).
Krisztus megalapította Isten országát a földön, cselekedeteivel és
szavaival kinyilatkoztatta Atyját és önmagát, s halálával,
föltámadásával, dicsőséges mennybemenetelével és a Szentlélek
elküldésével beteljesítette művét. Miután fölmagasztaltatott a földről,
mindenkit magához vonz Ő (vö. Jn 12,32 a görögben),
hiszen
csak
őnála vannak az örök élet igéi (vö. Jn 6,68).
Ez a misztérium korábban nem volt úgy nyilvánvaló, ahogyan most a Lélek
az ő szent apostolainak és a prófétáinak kinyilatkoztatta (vö. Ef
3,4--6
a görögben), hogy hirdessék az evangéliumot,
fölébresszék a Jézusban való hitet, aki a Krisztus és az Úr, és
összegyűjtsék az Egyházat. Az Újszövetség könyvei mindezeknek örök,
isteni tanúi.
(A négy evangélium apostoli eredete)
18. Köztudomású, hogy az összes szent irat közül, még az újszövetségiek
közül is méltán kimagaslanak az evangéliumok, mert elsősorban ezek
tanúskodnak a megtestesült Igének, a mi Üdvözítőnknek életéről és
tanításáról.
Az Egyház mindig és mindenütt vallotta és vallja, hogy a négy
evangélium apostoli eredetű. Amit ugyanis az apostolok Krisztus
parancsára hirdettek, azt később a Szentlélek sugalmazására ők maguk és
más apostoli férfiak írásba foglalták, és átadták nekünk mint a hit
alapját, tudniillik az evangéliumot a Máté, Márk, Lukács és János
szerinti négy formában.[31]
(Az evangéliumok történetisége)
19. Az Anyaszentegyház szilárdan és állhatatosan tartotta és tartja,
hogy az említett négy evangélium, melyek történetiségét határozottan
állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, az Isten Fia földi
életében az örök üdvösségért cselekedett és tanított mennybevétele
napjáig (vö. ApCsel 1,1--2). Az apostolok az Úr
mennybemenetele után mindazt, amit Ő mondott és cselekedett,
hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták át, melyet ők
Krisztus dicsőséges eseményeinek tapasztalatából és az igazság
Lelkének[32] fényénél kaptak.[33] A szent szerzők pedig úgy írták
meg a négy evangéliumot, hogy a nagy szóbeli vagy írásos hagyományokból
egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak, vagy az egyházak
állapotára való tekintettel fejtettek ki, megtartva továbbra is az
igehirdető formát, de mindig úgy, hogy Jézusról csak a színtiszta
igazat közöljék velünk.[34] Mert akár a
saját emlékeik fölidézéséből,
akár azoknak a tanúságából merítettek, "akik kezdettől fogva szemtanúi
és szolgái voltak az igének", azzal a szándékkal írtak, hogy
meggyőződjünk a tanítás "igazságáról", melyre oktattak bennünket (vö.
Lk
1,2--4).
(Egyéb újszövetségi iratok)
20. Az Újszövetség könyveinek kánonja a négy evangéliumon kívül
tartalmazza Szent Pál leveleit és a Szentlélek sugalmazására írott más
apostoli iratokat is, melyek Isten bölcs terve folytán megerősítik a
Krisztus Urunkra vonatkozó adatokat, egyre jobban megvilágítják az ő
eredeti tanítását, hirdetik isteni művének üdvösségszerző erejét,
elbeszélik az Egyház kezdeteit és csodálatos elterjedését, s
megjövendölik dicsőséges beteljesülését.
Az Úr Jézus ugyanis ígéretéhez híven apostolaival volt (vö. Mt
28,20), és elküldte nekik a Vigasztaló Lelket, hogy elvezesse őket
a teljes igazságra (vö. Jn 16,13).
Hatodik fejezet
A SZENTÍRÁS AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN
(A Szentírás tisztelete)
21. Az Egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét
is, az élet kenyerét ugyanis, főleg a szent liturgiában, mind Isten
igéjének, mind Krisztus testének asztaláról szüntelenül veszi és
nyújtja a híveknek. Az isteni írásokat a Szent Hagyománnyal együtt
mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja, mert Isten
sugalmazására egyszer s mindenkorra vannak írásba foglalva, s
változatlanul közvetítik magának Istennek igéjét, és a prófétáknak és
az apostoloknak szavaiban a Szentlélek hangját szólaltatják meg. A
Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi
igehirdetést és magát a keresztény vallást is. A szent könyvekben
ugyanis a Mennyei Atya végtelen szeretettel siet fiai elé és beszélget
velük; s akkora erő és hatékonyság van Isten igéjében, hogy az
Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének
táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása. Ezért a
Szentírásról kiváltképp érvényes: "Isten szava eleven és átható" (Zsid
4,12), "hatalma van arra, hogy fölépítse művét, és megadja az
összes szenttel közös örökséget" (ApCsel 20,32; vö. 1Tesz
2,13).
(A fordítások)
22. Krisztus hívei előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy
hozzájussanak a Szentíráshoz. Ezért az Egyház kezdettől fogva magáénak
tekintette az Ószövetség úgynevezett Hetvenes ősrégi görög fordítását;
mindenkor tiszteli a többi keleti fordítást, s a latin fordításokat,
különösen a Vulgátát. Mivel pedig Isten igéjének minden korban
elérhetőnek kell lennie, az Egyház anyai törődéssel gondoskodik róla,
hogy megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken,
főleg a Szent Könyvek eredeti szövegei alapján. E fordításokat minden
keresztény használhatja majd, ha -- eljön az ideje és az egyházi
hatóság jóváhagyja -- különvált testvéreink is részt vesznek
elkészítésükben.
(A hittudósok és a Szentírás)
23. A megtestesült Ige menyasszonya, az Egyház, a Szentlélektől tanítva
arra törekszik, hogy napról napra közelebb jusson a Szentírás mélyebb
megértéséhez, s így szüntelenül táplálhassa fiait Isten szavával; ezért
kellőképpen támogatja az Egyház mind Kelet, mind Nyugat atyáinak és
szent liturgiáinak tanulmányozását. A katolikus szentírásmagyarázók
pedig, és a hittudomány más művelői buzgó együttműködéssel azon
fáradozzanak, hogy a szent Tanítóhivatal felügyelete alatt, megfelelő
segédeszközökkel úgy tanulmányozzák és mutassák be a szent iratokat,
hogy Isten igéjének minél több szolgája nyújthassa gyümölcsöző módon
Isten népének az Írás táplálékát, mely megvilágosítja az elmét, erősíti
az akaratot és Isten szeretetére gyullasztja a szíveket.[35] A Szent
Zsinat bátorítja az Egyház szentírástudományt művelő tagjait, hogy nap
nap után újult erővel és teljes iparkodással az Egyház szellemében
folytassák a megkezdett munkát.[36]
(A teológia alapja)
24. A szent teológia a Szent Hagyománnyal együtt Isten írott igéjére
mint örök alapra támaszkodik, belőle meríti rendíthetetlen erejét, és
belőle újul meg állandóan, miközben a hit fényénél kutatja a Krisztus
misztériumában rejlő teljes igazságot. A Szentírás Isten igéjét
tartalmazza, s sugalmazott lévén, valóban Isten szava; ezért a
Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke.[37] A Szentírás
szavából táplálkozik és virágzik az ige szolgálata is, tudniillik a
lelkipásztori prédikáció, a katekézis s minden keresztény tanítás,
amelyben előkelő hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát.
(Az ige hirdetése, a Szentírás terjesztése)
25. A klerikusoknak tehát, elsősorban Krisztus papjainak és a
többieknek, akik mint diákonusok vagy hitoktatók törvényesen látják el
az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással és gondos
tanulmányozással kell csüggeniük a szent iratokon, nehogy valamelyikük
"Isten igéjének lélektelen hirdetője legyen külsőleg, mert nem
hallgatója belsőleg",[38] holott köteles
Isten igéjének gazdagságát
közölni a rábízott hívekkel, kiváltképpen a szent liturgiában.
Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a Szent Zsinat az összes
Krisztus-hívőket, főleg a szerzeteseket, hogy a Szentírás gyakori
olvasásával szerezzék meg "Jézus Krisztus fönséges ismeretét" (Fil
3,8). "Mert aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri
Krisztust".[39] Szívesen folyamodjanak
tehát magához a Szent
Szöveghez, akár az Isten szavában bővelkedő szent liturgia
közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelő
bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által, melyek az Egyház
főpásztorainak jóváhagyásával és gondoskodásából korunkban dicséretesen
terjednek mindenfelé. Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a
Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle
beszélgetés Isten és ember között; mert "amikor imádkozunk, őhozzá
beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, őt
hallgatjuk".[40]
A püspökökre tartozik, "akik az apostoli tanítás letéteményesei",[41]
hogy a rájuk bízott híveket alkalmas módon oktassák a Szent Könyvek,
főleg az Újszövetség és elsősorban az evangéliumok helyes használatára.
gondoskodjanak tehát a szent szövegek fordításáról, s a szükséges és
kielégítő szövegmagyarázatról, hogy az Egyház tagjai biztonságosan és
hasznosan foglalkozzanak a Szentírással, és szelleme eltöltse szívüket.
Ezenfelül készüljenek megfelelő jegyzetekkel ellátott
Szentírás-kiadások a nem keresztények használatára is, igazodva az ő
körülményeikhez, s bölcs tapintattal terjesszék a lelkipásztorok és
hívek egyaránt.
(Zárószó)
26. Így tehát a Szent Könyvek olvasásával és tanulmányozásával
"terjedjen és jusson dicsőségre az Úr tanítása" (2Tesz 3,1), az
emberek szívét pedig töltse el egyre jobban a kinyilatkoztatásnak az
Egyházra bízott kincse. Ahogy az Eucharisztia misztériumában való
állandó részesüléséből gyarapszik az Egyház élete, úgy a lelki élet új
föllendülését remélhetjük Isten "örökké megmaradó" szavának (Iz
40,8; vö. 1Pt 1,23--25) megnövekedett tiszteletéből.
Mindazt, amit e dogmatikus konstitúció egészében és részleteiben
tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott
apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben
jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és
amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Kelt Rómában, Szent Péternél,1965. november 18-án.
Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai
JEGYZETEK
[1] Szent Ágoston De catechizandis
rudibus IV. 8: PI. 40,316.
[2] Vö. Mt. 11,27; Jn 1,14 és
17; 14,6; 17,1-3; 2Kor 3,16 és 4,6; Et 1,3-14.
[3] Epist. ad Diognetum VII 4: Funk
Patres Apostolici I. 403. Iap.
[4] I. vat. zsin. Const. dogm. de fide
cath., 3. fej. a hitről: Denz. 1789 (3008).
[5] II. orangei zsin., 7. can.: Denz. 180
(377); I. vat. zsin. i. h.: Denz, 1791 (3010).
[6] I. vat. zsin., Const. dogm. de fide
cath., 2. fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1786
(3005).
[7] Uo.: Denz. 1785 és 1786 (3004
és 3005).
[8] Vö. Mt 28,19-20 és Mk
16,15. - Trentói zsin. IV. ülés, De
canonicis Scripturis: Denz. 783 (1501).
[9] Vö. trentói zsin. i. h.:
I. vat. zsin. 111. ülés, Const. dogm. de fide cath., 2.
fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1787 (3006).
[10] Sz. Irenaeus Adv. Haer. III. 3,1:
PC
7,848; Harvey 2, 9. Iap.
[11] Vö. II. niceai zsin.: Denz. 303
(602). - IV. Konstantinápolyi zsin. X. ülés, 1.
can.; Denz. 336 (650-652).
[12] Vö. I. vat. zsin. Const. dogm.
fide cath., 4. fej. a hitről és az észről: Denz. 1800
(3020).
[13] Vö. trentói zsin. IV.
ülés, i. h.: Denz. 783 (1051).
[14] Vö. XII. Pius Munificentissimus
Deus apostoli konst., 1950. nov. I.: AAS 42 (1950) 756, vö. Sz.
Ciprián 66. lev., 8: Hartel III B, 733. Iap: "Az Egyház
a Pappal egyesült nép és Pásztorához
ragaszkodó nyáj".
[15] Vö. XII. Pius Humani generis
körlev. 1950. aug. 12.: AAS 42 (1950). 568-569: Denz. 2314
(3886).
[16] Vö. 1. vat. zsin. Const. dogm.
de fide cath, 3. fej. a hitről: Denz. 1792 (3011).
[17] Vö. I. vat. zsin. Const. dogm.
de fide cath. 2. fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1787
(3006). -- Comm. Biblica 1915. jún. 18-i határozat:
Denz. 2180 (3629); EB (En-chir. BibI.) 420; a S. S. C. S. Officii
1923. dec. 22-i levele: EB 499.
[18] Vö. XII. Pius Divino afflante
Spiritu körlev. 1943. szept. 30.: AAS 35 (1943) 314. Iap; EB
556.
[19] XIII. Leó Providentissimus
Deus körlev. 1893. nov. 18.: Denz. 1952 (3293); EB 125.
[20] In et per hominem: vö. Zsid 1,1
és 4,7 (in) 255m 23,2; Mt 1,22 és több helyen
(per); I. vat. zsin.: Schema de doctr. cath. 9. jegyz.: Coll. Lac.
VII. 522.
[21] Vö. Sz. Ágoston Gen. ad.
litt. 2.9,20: PL 34,270-271; 82. lev. 3: PL 33,277: CSEL 34,2,354.
Iap. - Sz. Tamás De Ver. 12. q. 2. a, C. - Trentói
zsin. IV. ülés de canonicis Scripturis: Denz. 783
(1501). - XIII. Leó Providentissimus körlev. EB 121,
124, 126-127. - XII. Pius Divino afflante körlev.: EB 539.
[22] Sz. Ágoston De civ. Dei XVII
6,2: PI 41, 537: CSEL XL 2,228.
[23] Sz. Ágoston De Doctr. Christ.
III. 18,26: PI 34, 75-76.
[24] XII, Pius i. h.: Denz. 2294
(3829-3830); EB 557-562.
[25] Vö. XV. Benedek Spiritus
Paraclitus körlev. 1920. szept. 15.: EB 469. - Sz. Je-romos In
Gal. 5,19-21: Pl 26, 417 A.
[26] Vö. I. vat. zsin. Const. dogm.
de fide cath. 2. fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1788
(3007).
[27] Aranyszájú Sz. János
In Gen., 3,8 (17. hom, 1): PG 53,134. - "Attemperatio"
görögül szünkatabászisz.
[28] XI. Pius Mit Brennender Sorge
körlev. 1937. márc. 14.: AAS 29 (1937) 151. Iap.
[29] Sz. Ágoston Quaest. in. Hept.
2,73: Pl 34, 623.
[30] Sz. Irenaeus Adv. Haer. III 21,3:
PG
7,950; (=25,1: Harvey 2, 115 lap). - Jeruzsálemi Sz.
Cirill Catech. 4,35: PG 33,497. - Theodorus Mops. in Soph. 1,4-6:
PC 66, 452 D-453 A.
[31] Vö. Sz. Irenaeus Ad. Haer. III
11,8: PG 7, 885; Sagnard kiad., 194. lap.
[32] Vö. Jn 14,26; 16,13.
[33] Jn 2,22; 12,16; vö. 14.26;
16,12-13; 7,39.
[34] Vö. Sancta Mater Ecclesia
Utasítás, ki-adta a Szentírástudomány
Előmozdítását szolgáló Pápai
Bizottság: AAS (1964) 715. lap.
[35] Vö. XII. Pius Divino afflante
körlev.: EB 551, 553, 567. - Pápai Bibliabizottság:
Instructio de S. Scriptura in Clericorum Seminariis et
Religiosorum Collegiis rede docenda. 1950. május 13: AAS 42
(1950), 495-505. lap.
[36] Vö. XII. Pius uo.: EB 569.
[37] Vö. XIII. Leó
Providentissimus körlev.: EB 114; XV. Benedek Spiritus
Paraclitus körlev.: EB 483.
[38] Sz. Ágoston 179. Sermo 1: PI
38, 966.
[39] Sz. Jeromos Comm. in Is. Előszó:
Pl 24,17. - Vö. XV. Benedek Spiritus Paraclitus körlev.:
EB 475-480; XII. Pius Divino afflante körlev.: EB 544.
[40] Sz. Ambrus De officiis ministrorum
1
20,88: Pl 16, 50.
[41] Sz. Irenaeus Adv. Haer. IV. 32,1:
PG
7, 1071; (=49, Harvey 2, 255. Iap).
|