Nagyböjti üzenet 2006-ban XVI. Benedek pápa
„Jézus, amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve”
(Mt 9,36)
Kedves Testvéreim!
A nagyböjt lelki zarándoklatunk kiemelkedő időszaka afelé, Aki az
irgalom forrása. Olyan zarándoklat ez, ahol szegénységünk
pusztáján keresztül Ő maga kísér minket, segítve a húsvét
bensőséges öröméhez vezető úton.
Isten oltalmaz és megtart bennünket a „sötét völgyben is”, amelyről
a zsoltáros beszél (Zsolt 23,4), miközben a kísértő
reménytelenséget sugall, vagy arra ösztönöz, hogy kezünk munkája
miatt hiú reményben éljünk. Igen, az Úr ma is meghallja a sokaság
kiáltását, akik éhezik az örömet, a békét és a szeretetet. Az
emberek, mint minden időben, most is elhagyatottnak érzik magukat.
Isten azonban nem engedi, hogy a nyomorúság, a magány, az erőszak és
az éhség vigasztalan állapotában, amely válogatás nélkül sújt
időseket, felnőtteket és gyermekeket, a rettenet sötétsége
uralkodjék. Miként szeretett elődöm, II. János Pál pápa írta,
létezik „egy isteni korlátozás a gonosszal szemben”, és ez az
irgalmasság (Emlékezet és identitás, 29). Mindez arra
indított, hogy üzenetem elejére helyezzem az Evangéliumnak e
szavait: „Jézus, amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve”
(Mt 9,36). Ennek fényében szeretnék most korunk sokat
vitatott kérdéséről, a fejlődésről elmélkedni.
Krisztus együttérző „tekintete” ma is az embereken és a népeken
nyugszik. Azzal a tudattal tekint rájuk, hogy az isteni „terv”
meghívás az üdvösségre. Jézus ismeri azokat a korlátokat, amelyek e
terv megvalósítását akadályozzák, és együtt érez a tömeggel:
elhatározza, hogy még élete árán is megvédi őket a farkasoktól.
Ezzel a tekintettel öleli át Jézus az egyes embereket és a
sokaságot, és mindenkit átad az Atyának, felajánlva önmagát
engesztelő áldozatul.
Az Egyház a húsvéti igazság fényében tudja, hogy a teljes
fejlődés előmozdításához „tekintetünknek” Krisztus tekintetéhez
kell hasonlóvá válnia. Nem lehet ugyanis semmiképpen sem
elválasztani az emberek anyagi és szociális szükségleteire adott
választ a szívük alapvető vágyainak beteljesítésétől. Mindezt
korunkban, amely a nagy változások kora, még inkább alá kell
húzni, hogy megértsük egyre élőbb és sürgetőbb felelősségünket a
világ szegényei iránt. Már tiszteletreméltó elődöm, VI. Pál pápa
is felismerte az alulfejlettség okozta károkat, amelyek az
emberiséget sújtják. Ebben az értelemben a Populorum
progressio kezdetű enciklikában kifejezésre juttatta, hogy
„a létminimummal nem rendelkezők anyagi szüksége, azok erkölcsi
hiánya, akiket az önzés irányít… Az elnyomó társadalmi struktúrák
az erőszakban, a tulajdonnal és a hatalommal való visszaélésben, a
munkások kizsákmányolásában és a jogtalan üzleti magatartásban
gyökereznek” (21). VI. Pál
szerint az ilyen gonoszságok ellenpólusa nemcsak „a másik ember
méltóságának növekvő tisztelete, a lelki szegénységre való
készség, összefogás a közjó érdekében és a békevágy”, hanem „a
legmagasabb rendű értékek elismerése és Istennek e javak
teremtőjeként és végcéljaként való elismerése” (uo.) is.
Ebben az értelemben a pápa nem késlekedett megerősíteni, hogy
mindez „elsősorban a hitnek mint Isten ajándékának elfogadása a
jóakaratú emberek részéről, és az egység Krisztus szeretetében”
(uo.). Tehát Krisztusnak a sokaságra vetett „tekintete” rámutat a
„teljes humanizmus” igazi tartalmának érvényesülésére, amely VI.
Pál szerint „a teljes ember és az egész emberiség teljes körű
fejlődése” (uo. 42). Ezért az Egyház elsődleges
szolgálata, amelyet az emberek és a népek fejlődéséért felajánl,
nem az anyagi javakra vagy a technikai megoldásokra irányul, hanem
Krisztus igazságának hirdetésére, amely neveli a lelkiismeretet,
megtanítja az emberi személy és a munka hiteles méltóságát és egy
olyan kultúra formálódását mozdítja elő, amely valóban választ tud
adni az ember összes kérdésére.
Az emberek sokaságát sújtó rettenetes szegénység kihívásait
látva, a közömbösség és az önző bezárkózás elfogadhatatlan
ellentétben áll Krisztus „tekintetével”. A böjt és az alamizsna,
amit az Egyház az imádsággal együtt különös módon is szorgalmaz
nagyböjt idején, kedvező alkalmat nyújtanak, hogy tekintetünk
Krisztus „tekintetéhez” hasonuljon. A szentek példája és a sok
missziós tapasztalat, amelyek meghatározzák az Egyház történelmét,
értékes irányt mutatnak a fejlődés előmozdításának jobb módjára.
Ma, a globális szintű kölcsönös függés korában is azt
tapasztaljuk, hogy semmiféle gazdasági, társadalmi vagy politikai
projekt nem helyettesíti önmagunk odaajándékozását a másiknak,
amelyben a szeretet fejeződik ki. Aki ezen evangéliumi logika
szerint munkálkodik, hitét a megtestesült Isten barátságaként éli
meg, és – miként Ő is – gondoskodni fog a felebarát anyagi és
lelki szükségleteiről. Úgy tekint rá, mint végtelen titokra, aki
méltó a határtalan gondoskodásra és odafigyelésre. Tudja, hogy aki
nem Istent ajándékozza, az nagyon keveset ad – ahogyan Boldog
Kalkuttai Teréz mondta: „A népek első szegénysége, hogy nem
ismerik Krisztust”. Ezért Krisztus irgalmas arcában kell Istenre
rátalálni: e távlat nélkül egyetlen civilizáció sem épül biztos
alapokra.
Köszönetemet fejezem ki mindazoknak a férfiaknak és nőknek, akik
engedelmeskednek a Szentléleknek, és ily módon az Egyházban a
szeretet sokféle műve jött létre, amelyek a fejlődést hivatottak
szolgálni: kórházak, egyetemek, szakképző iskolák,
kisvállalkozások. Ezek olyan művek, amelyek az evangéliumi üzenet
ösztönzésére, a civil társadalom más kifejeződési formáinál jóval
korábban igazolták az ember iránti őszinte törődést. Mindezek a
kezdeményezések még ma is olyan utat jelölnek, amely a világot egy
olyan globalizáció felé vezeti, amely az ember valódi javát
szolgálja, és ily módon a hiteles békéhez vezet. Az Egyház
ugyanazzal az együttérzéssel, amellyel Jézus tekint a tömegre, ma
is feladatának érzi, hogy felhívja a politikai, gazdasági és
anyagi befolyással bírók figyelmét, hogy olyan fejlődést
támogassanak, amely tiszteletben tartja az emberi méltóságot. E
törekvés fontos feltétele a tényleges vallásszabadság, amely
nemcsak azt jelenti, hogy Krisztus titkát hirdethetjük és
ünnepelhetjük, hanem hozzájárulás egy olyan világ építéséhez,
amelyet a szeretet éltet. Az ilyen törekvést szolgálja az is, ha
figyelembe veszik az ember életében a hiteles vallási értékek
központi szerepét, amikor a legmélyebb kérdésekre adandó
válaszokról és az erkölcsi felelősségről van szó egyéni és
társadalmi szinten. Ezen kritériumok alapján a keresztényeknek meg
kell tanulniuk bölcsességgel értékelni azok programját, akik
kormányozzák őket.
Nem hallgathatunk azokról a hibákról, amelyeket a történelem
során sokan elkövettek, akik Jézus tanítványainak vallották
magukat. A súlyos nehézségekkel szembesülve nem ritkán úgy
gondolták, hogy előbb a földet kellene jobbá tenni, és csak azután
az égiekre gondolni. Fennállt a kísértés, hogy a szorongatott
helyzetben először a külső struktúrákat kell megváltoztatni. Ennek
következményeként egyesek számára a kereszténység átalakult
moralizmussá, a hitet pedig a cselekvés helyettesíti. Joggal tette
szóvá boldog emlékű elődöm, II. János Pál pápa: „Korunk hajlik
arra, hogy a kereszténységet tisztán emberi bölcsességnek, egy
kellemes életvitel elméletének tekintse. Egy erősen szekularizált
világban állandó a törekvés, hogy »az üdvösséget fokozatosan a
világhoz szabják«, amely ugyan az emberért küzd, de egy olyan
emberért, aki csak a horizontális síkra korlátozódik. Mi viszont
tudjuk, Jézus azért jött el, hogy a teljes üdvösséget hozza meg”
(Redemptoris missio, 11).
Pontosan erre a teljes üdvösségre akar bennünket a nagyböjt
elvezetni, rámutatva Krisztus győzelmére mindenféle rossz felett,
amely elnyomja az embert. Az isteni Mesterhez fordulva, hozzá
megtérve és megtapasztalva az ő irgalmát a bűnbánat szentségében,
magunkévá tesszük a „tekintetet”, amely mélyen átjár bennünket és
képes újra életet adni a sokaságnak és mindannyiunknak. Visszaadja
a bizalmat azoknak, akik nem zárkóznak szkepticizmusba, és a
boldog örökkévalóság távlatát nyitja meg előttük. Az Úr akkor sem
vonja meg szeretetének ragyogó tanúságtételét, amikor a történelem
folyamán úgy tűnt, hogy a gyűlölet uralkodik. Máriára, a „remény
élő forrására” (Dante Alighieri, Paradiso, XXXIII, 12)
bízom nagyböjti zarándoklatunkat, hogy elvezessen minket Fiához.
Különösen is rábízom azok sokaságát, akiket ma még próbára tesz a
szegénység, segítségért, támogatásért és megértésért kiáltanak.
Mindannyiatokra küldöm szívből jövő különleges apostoli áldásomat.
XVI. Benedek pápa
|