Éhezés a világban Cor Unum Pápai Tanács
Kihívás mindannyiunk számára:
a szolidáris fejlődés
Tartalom
Ajánlás
Örömmel ajánlom az „Éhezés a világban. Kihívás mindannyiunk számára:
a szolidáris fejlődés” című dokumentumot, melyet Szentatyánk, II.
János Pál utasítására igen gondosan készített elő a „Cor Unum” Pápai
Tanács. Péter utóda ebben az évben újból azoknak a nevében szól
nagyböjti üzenetében, akik a legszükségesebb javakkal sem
rendelkeznek az élethez: „Az éhezők tömege, mely egyrészt
gyermekekből, asszonyokból, idősekből, másrészt bevándorlókból,
menekültekből vagy munkanélküliekből áll, hozzánk kiált fájdalmában.
Valamennyien hozzánk könyörögnek, remélve, hogy meghallgatást
találnak”.
Ez a dokumentum azt a keskeny utat követi, melyet Krisztus
rajzolt tanítványai elé. Krisztus személyének és üzenetének
központja az a kinyilatkoztatás, hogy „Isten szeretet” (1 Jn 4,8):
olyan szeretet, amely kiváltja az embert rabságából és sokféle
nyomorúságából, hogy visszaadja neki teljes méltóságát. A századok
során az egyház számtalan konkrét jelét adta Isten e
gondoskodásának. Az egyház története úgy is felfogható, mint a
keresztények szeretete a legszegényebbek iránt, akik szükségben
szenvedő testvéreik előtt az életét felebarátjáért odaadó Krisztus
szeretetéről tanúskodtak.
A jelen tanulmány ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy a
keresztények elkötelezzék magukat a ma emberének sürgető
segélykiáltása hallatán. Az itt tárgyalt témák igen aktuálisak.
Bemutatják a világot sújtó éhséget és annak etikai vonzatait, ami
minden jóakaratú embert nyugtalanít. E tanulmány közzététele
kiváltképpen a 2000. év Nagy Jubileumának összefüggésében fontos,
melynek megünneplésére készülődik az egyház. A dokumentum szelleme
nem ideológiákra épül, hanem az Evangélium logikáját követi, és
Krisztus követésére hív meg a mindennapokban.
Bízom abban, hogy e kiadvány széles körben elterjed, és sokak
lelkét fogékonyabbá teszi az osztó igazság és az emberi
szolidaritás gyakorlására.
Vatikánváros, 1996. október 4., Assziszi Szent Ferenc ünnepén
Angelo Sodano, bíboros államtitkár
Éhezés a világban
Kihívás mindannyiunk számára: a szolidáris
fejlődés
„A jelenség méretei kérdésessé teszik azokat a pénzügyi, termelési
és kereskedelmi rendszereket, amelyek különféle politikai
kényszerekre támaszkodva fenntartják a világgazdaságot. Ezek ugyanis
képtelenek megszüntetni a múlt időkből örökölt társadalmi
igazságtalanságokat, és korunk erkölcsi követelményeinek sem képesek
eleget tenni. S miközben az embert az általa teremtett feszültségek
szolgájává teszik, míg egyre gyorsabban merítik ki a föld
gazdagságát és erőit, valamint szennyezik a környezetet, ugyanezek a
rendszerek egyre szélesítik a nyomor övezeteit és terjesztik a
félelmet, a hiú reményeket és az erőszakot” „Ezen a nehéz úton –
azaz a gazdasági élet struktúráinak megváltoztatásának útján, amire
viszont égetően szükség van – a lélek, az akarat és a szív igaz
megtérése nélkül csak nagyon nehezen lehet előbbre vergődni. Mert ez
az út egyes emberek és szabad népek szabad és kölcsönös
együttműködését követeli.” (II. János Pál, Redemptor hominis
enciklika, 1979, 16.)
Bevezetés
A táplálkozáshoz való jog az 1948-ban kihirdetett Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozatának[1] egyik fő
elve. A Nyilatkozat a társadalmi haladásról és fejlődésről 1969-ben
pontosította, hogy a fő célok egyike „az éhezés és az alultápláltság
kiküszöbölése, és a megfelelő élelmezéshez való jog biztosítása”.[2] Ugyanígy az 1974-ben elfogadott
Egyetemes nyilatkozat az éhség és a rosszultápláltság végleges
megszüntetéséről kijelenti, hogy minden személynek
„elidegeníthetetlen joga van megszabadulni az éhségtől és a
rosszultápláltságtól, hogy teljes mértékben kifejlődhessék és
megőrizhesse fizikai és szellemi képességeit”.[3] 1992-ben a Egyetemes nyilatkozat a
táplálkozásról szintén elismerte, hogy „a táplálkozásra alkalmas és
veszélytelen élelem elérése egyetemes jog”.[4]
Ezek a szavak nem hagynak kétséget. A lelkiismeret
félreérthetetlenül beszél. Ennek ellenére többmillió embert
sújtanak az éhség és a rosszultápláltság pusztításai, vagy az
élelmezés bizonytalanságának következményei. Vajon az élelem
hiánya ennek az oka? Semmi esetre sem. Általánosan elismert tény,
hogy a Föld forrásai képesek a bolygó minden lakosának
táplálására;[5] az egy lakosra jutó
élelem világméretekben mintegy 18%-kal nőtt az utóbbi évek
folyamán.[6]
Az a kihívás, amely ma az egész emberiséget érinti,
kétségtelenül gazdasági és technikai jellegű, de még inkább
etikai-lelki és politikai természetű. A megélt szolidaritás és a
teljes értelmű hiteles fejlődés egyúttal az anyagi növekedés
kérdése is.
1. Az egyház úgy véli, hogy a gazdasági, társadalmi és
politikai kérdések nem közelíthetők meg anélkül, hogy tekintetbe
ne vennénk az ember transzcendens dimenzióját. Már a görög
filozófia is, amely oly mélyen átjárta a nyugati világot, ezen a
véleményen volt: az ember csak akkor fedezheti fel és követheti
saját képességeivel az igazságot, a jót és az igazságosságot, ha
lelkiismerete isteni megvilágítást kap. Éppen ez az isteni elem
teszi képessé az emberi természetet arra, hogy figyelembe vegye
mások iránti önzetlen kötelességét. A keresztény tanítás szerint
az isteni kegyelem adja az embernek azt az erőt, hogy helyes
felismerései szerint cselekedjék.[7]
Az egyház mégis minden jóakaratú embert felszólít arra, hogy ezt a
gigantikus feladatot végrehajtsa. A II. vatikáni zsinat
megerősítette: „Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a zsinat
sürgető kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz
egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: Adj enni
annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy”.[8] Az ilyen ünnepélyes figyelmeztetés
arra int bennünket, hogy szilárdan elkötelezzük magunkat az éhség
elleni harcban.
2. Ennek a problémának a sürgető volta arra ösztönzi a
„Cor Unum” Pápai Tanácsot, hogy bemutassa saját kutatásának néhány
eredményét. Feladatának tekinti, hogy figyelmeztessen az egyének
és közösségek felelősségére: valósítsák meg a leghatékonyabb
megoldást. Támogatja mindazokat, akik máris nagy odaadással
szentelik magukat ennek a nemes célnak.
A jelen dokumentum általános és nem kimerítő módon próbálja
elemezni és leírni az éhség jelenségének okait és következményeit.
Reflexiónk kiváltképpen az Evangélium fényéből és az egyház
szociális tanításából merít. Nem a mai állapot leírása az
elsődleges célkitűzésünk. Tehát nem a jelenlegi helyzetet bemutató
statisztikákra figyelünk, nem is az éhhaláltól fenyegetett
személyek számára, a rosszultápláltak arányára vagy a leginkább
fenyegetett vidékekre és a baj elhárításához szükséges gazdasági
intézkedésekre összpontosítunk. Ez a dokumentum, melyet az egyház
lelkipásztori küldetése ihletett, mindenekelőtt tagjaihoz és az
egész emberiséghez intézett felhívás, mivel „az egyháznak 'van
tapasztalata az emberi dolgokban'; ez arra ösztönzi, hogy vallási
küldetését szükségszerűen kiterjessze különböző területekre,
amelyeken férfiak és nők tevékenykednek, hogy a személyüknek
kijáró méltósággal összhangban keressék korlátozott boldogulásukat
ebben a világban”.[9] Ma az egyház
azt a felszólítást visszhangozza, melyet Isten Káinhoz intézett,
amikor számon kérte tőle testvére, Ábel életét: „Mit műveltél?
Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről...” (Ter 4,10). Nem
jogtalan vagy támadó túlzás ezt a kemény, majdnem elviselhetetlen
beszédet éhen haló kortársaink helyzetére alkalmazni: ezek a
szavak értékrendet fejeznek ki és lelkiismeretünket akarják
megérinteni.
Illúzió lenne kész megoldást várni: olyan jelenséggel állunk
szemben, amely a vezetők, az irányítók, egyben azonban a termelők
és a fogyasztók gazdasági döntéseitől is függ, s amely mélyen
gyökerezik életmódunkban. Mégis, ez a felhívás mindenkit kötelez;
és mi reméljük, hogy az egymásért mind nagyobb felelősséget
vállaló emberi kapcsolatoknak köszönhetően végleges javulást
tudunk elérni.
3. Ez a dokumentum az egész világ katolikusaihoz, az e
téren illetékes nemzeti és nemzetközi vezetőkhöz szól, de a
humanitárius szervezetek éppúgy címzettjei, mint minden jóakaratú
ember. Különösen azt kívánja, hogy bátorításul szolgáljon a
legkülönbözőbb rangú és hivatású emberek ezreinek, akik mindennap
sokat fáradnak azért, hogy minden ember megkapja a jogot: „együtt
ülni a közös lakoma asztalánál”.[10]
I. Rész
Az éhség valósága
Az éhség kihívása
4. Bolygónk képes biztosítani minden ember
élelmiszerszükségletét.[11] Mielőtt
szembenéznénk az éhség kihívásával, meg kell vizsgálni annak számos
szempontját és valódi okait. Noha nem ismerünk pontosan minden
helyzetet a világon, amelyben éhezéssel és rosszultápláltsággal
találkozunk, a főbb okokat azonban megnevezhetjük. Először a
probléma felvetésének motívumait mutatjuk be, majd rátérünk e csapás
alapvető okainak vizsgálatára.
Egy túl régóta tartó botrány: az éhezés
tönkreteszi az életet
5. Nem szabad összekeverni az éhezést és a
rosszultápláltságot. Az éhezés nemcsak a személyek életét fenyegeti,
hanem méltóságukat is. A táplálék súlyos és hosszabb ideig tartó
hiánya súlyosan károsítja a szervezetet, apátiához, a szociális
érzék elveszítéséhez, közömbösséghez vezet, néha pedig egyenesen
durvasághoz a még gyöngébbekkel, különösen a gyermekekkel és az
öregekkel szemben. A hanyatlás tehát egész csoportokat ítél halálra.
A történelem folyamán sajnos megismétlődik ez a tragédia, a mai
lelkiismeret azonban a korábbinál jobban érzékeli, hogy az éhezés
botrány.
A XIX. századig az egész népességeket tizedelő éhínségek
leggyakrabban természeti csapásból eredtek. Ma ezek sokkal kisebb
mértékűek, az esetek többségében inkább emberek okozzák. Erről
meggyőződhetünk, ha felsorolunk néhány vidéket vagy országot:
Etiópia, Kambodzsa, ex-Jugoszlávia, Ruanda, Haiti... Abban a
korban, amikor az ember minden korábbinál inkább képes kezelni az
éhínséget, az ilyen helyzetek az emberiség valóságos szégyenének
bizonyulnak.
A rosszultápláltság egy népcsoport jelenét és
jövőjét veszélyezteti
6. A kifejtett erőfeszítések gyümölcsöt hoztak, mégis be kell
látnunk, hogy a rosszultápláltság sokkal elterjedtebb, mint az
éhség, és igen különböző formái vannak. Úgy is lehet rosszul táplált
az ember, ha nem szenved az éhségtől. A szervezet ettől is elveszíti
fizikai, intellektuális és társadalmi teljesítőképességét.[12] Rosszultápláltságot válthat ki az
élelmiszer minősége vagy a túl-, illetve alultápláltság miatti
kiegyensúlyozatlan étrend. A legtöbb esetben azonban egyszersmind
mennyiségi hiányról is szó van, ami ínséges időszakokban akuttá
válik. Egyesek ezért kiéhezettségnek vagy alultápláltságnak nevezik.[13] A rosszultápláltság kedvez
bizonyos fertőző és ragályos betegségek terjedésének, erősíti azok
következményeit; növeli a halálozási arányt különösen az öt éven
aluli gyermekek körében.
A fő áldozatok: a sebezhetőbb népcsoportok
7. A világban uralkodó rosszultápláltság és éhínség első
áldozatai a szegények. Szegénynek lenni majdnem mindig azt jelenti:
érzékenyebbé válunk a túlélést fenyegető számos veszélyre, kevesebb
ellenállással rendelkezünk a fizikai betegségekkel szemben. A 80-as
évek óta súlyosbodik ez a jelenség, és az országok többségében
növekvő számú személyt fenyeget. Egy szegény népesség körében mindig
a leggyengébbek esnek elsőként áldozatul: a gyermekek, a várandós
vagy szoptató anyák, a betegek és az idősek. De más csoportok is ki
vannak téve a táplálékhiánynak: a menekültek vagy hontalanok, a
politikai események áldozatai.
A táplálékhiány legszélsőségesebb példáit azonban a negyvenkét
legkevésbé fejlett országban (LFO) kell keresni, melyek közül
huszonnyolc Afrikában van.[14] „A
fejlődő országok közel 780 millió lakosa – vagyis népességük 20%-a
– nem mindig rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel napról
napra megszerezheti az elégséges táplálkozáshoz szükséges
élelmiszermennyiséget”.[15]
Az éhség éhséget szül
8. A fejlődő országokban nem ritka, hogy az olyan népesség,
amely túl alacsony hozamú mezőgazdaságból él, két aratás között
éhezik. Ha már az előző aratás is rossz volt, bekövetkezhet az
ínség, a rosszultápláltság akut szakaszaival. Legyengíti a
szervezetet éppen abban a pillanatban, amikor minden erőre szükség
lenne a következő aratás előkészítéséhez. Az élelmiszerhiány
veszélyezteti a jövőt: megeszik a vetőmagot, kifosztják a természeti
forrásokat, ezzel felgyorsítják a talaj erózióját, romlását vagy
elsivatagosodását.
Az éhség (vagy éhezés) és a rosszultápláltság megkülönböztetésén
túl harmadik változatként meg kell tehát említenünk az
élelmiszerellátás bizonytalanságát is: ennek következménye az
éhezés vagy a rosszultápláltság. Ez megakadályozza a hosszú távú
programok tervezését és megvalósítását, ami pedig a tartós
fejlődés beindításához nélkülözhetetlen.[16]
A kimutatható okok
9. Az éghajlati tényezők és a különféle természeti
katasztrófák, jóllehet igen jelentősek, messze nem az egyedüli okai
az éhezésnek és a rosszultápláltságnak. Hogy az éhség problémáját
jól megértsük, együtt kell figyelembe vennünk – eseti vagy tartós –
okait, valamint ezek összeszövődését. Közülük itt most a legfőbbeket
mutatjuk be, a szokásos kategóriák szerint csoportosítva; ezek
gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okok.
A) gazdasági okok
A mélyen rejlő okok
10. Az éhség mindenekelőtt a szegénység folyománya. Az
emberek táplálkozási biztonsága lényegileg vásárlóerejüktől függ,
nem pedig az élelem fizikai elérhetőségétől.[17] Az éhség minden országban megtalálható: újra
megjelent az európai országokban, mind Nyugaton, mind Keleten, és
igen elterjedt a kevéssé vagy rosszul fejlett országokban.
A XX. század története azonban azt mutatja, hogy a gazdasági
szegénység nem elkerülhetetlen. Számos ország megindult a
gazdasági fejlődés útján, és ez a folyamat szemünk láttára
folytatódik; mások, éppen ellenkezőleg, leszakadnak a hamis
előfeltevésekre alapozott nemzeti vagy nemzetközi politika
áldozataiként.
Az éhség egyszerre ered:
a) a nem optimális gazdaságpolitikából, mely minden
országra kiterjed. A fejlett országok rossz politikája közvetve
ugyan, de minden országban hátrányosan érinti a gazdaságilag
szegényeket;
b) azokból a struktúrákból és szokásokból, amelyek
kevéssé hatékonyak, sőt egyenesen rombolják az ország gazdasági
erőforrásait: – a kevéssé fejlett országokban[18] nemzeti szinten: a (néha elkerülhetetlenül)
monopolhelyzetben lévő nagy gazdasági szervezetek – legyenek azok
köztulajdonban vagy magántulajdonban – gyakran válnak a fejlődés
fékjeivé, ahelyett, hogy motorjai lennének. Ennek bizonyítékai az
elmúlt tíz évben számos országban elindított átszervezések; – a
fejlett országokban nemzeti szinten: gyengeségeik kevésbé
észlelhetők, mint nemzetközi szinten, de közvetlenül vagy közvetve
ezek is károsak a világ valamennyi nélkülözője számára; –
nemzetközi szinten: a kereskedelmi korlátozások és a gazdasági
ösztönzések gyakran ellentmondanak egymásnak.
c) erkölcsi síkon tanúsított sajnálatos magatartásból:
a pénz, a hatalom és a nyilvános presztízs egyoldalú
hajszolásából; a közösség szolgálatát felváltja az egyének és
csoportok kizárólagos hasznára törekvés; és ne felejtsük a
jelentős, különféle formákat öltő kiterjedt korrupciót sem,
melytől egyetlen ország sem mondhatja magát mentesnek.
Mindez nyilvánvalóvá teszi az emberi cselekvés esetlegességét.
Gyakran ugyanis minden jó szándék ellenére olyan hibákat követünk
el, amelyek aztán bizonytalanná teszik a helyzetet. Ezek feltárása
már lépést jelent megoldásuk felé.
A gazdasági fejlődés valójában állandó erőfeszítést igénylő
folyamat, amiért az egyének és intézmények egyaránt felelősséggel
tartoznak. Az állam hatékony szerepvállalására vonatkozóan pedig
útmutatást találunk az egyház szociális tanításában és a szociális
enciklikák elemzéseiben.
A fejlődés elmaradása vagy akadályozása arra vezethető vissza,
hogy hiányzik az emberek ingyenes szolgálatának akarása vagy
képessége; – az emberek által és emberek számára kifejtett
szolgálat csak a szeretet gyümölcse lehet. Ez minden téren
átitatja bonyolult világunkat: a széles értelemben vett technikát,
a struktúrákat, a törvényhozást és az erkölcsi magatartást. Ez
nyilvánul meg a – gazdasági horderejét tekintve nagy- vagy
kisjelentőségű – tennivalók tervezésében és megvalósításában.
Az éhség okai: a szakértelem hiánya, kedvező szolgáltatásra
képtelen struktúrák, az egyes személyek bűnei és a szeretet
hiánya. E négy tényező kivétel nélkül fennáll, s ez azzal jár,
hogy még kisebb lesz az éhezők – létfenntartáshoz szükséges –
élelmiszeradagja.
A világban való jelenlegi gazdasági és pénzügyi fejlődés
illusztrálja e komplex jelenségeket: technika és erkölcs különösen
összefonódik bennük, és meghatározza a gazdaság eredményeit. Itt a
fejletlen országok többségét érintő adósság-válságról akarunk
szólni, továbbá az annak rendezésére tett vagy óhajtott
intézkedésekről.
A fejletlen országok eladósodása
11. A kőolaj árának hirtelen és egyoldalú megemelése
1973-ban és 1979-ben igen súlyosan érintette az olajat nem termelő
országokat. Jelentős pénzek szabadultak fel, melyeket a bankrendszer
igyekezett megforgatni. Ez általános gazdasági visszaeséséhez
vezetett, amit különösen a szegény országok szenvedtek meg. A 70-es
és 80-as években az országok többsége, számos okból kifolyólag,
változó kamatláb mellett tekintélyes kölcsönt vett fel,
Latin-Amerika és Afrika országai pedig látványos módon
megnövelhették állami szektorukat. A könnyen szerzett pénznek ez a
korszaka számos túlzáshoz vezetett: szükségtelen, téves és rosszul
végrehajtott tervek születtek, brutálisan lerombolták a hagyományos
gazdaságot, minden országban megnövekedett a korrupció. Ázsia egyes
országainak sikerült elkerülnie ezeket a tévedéseket, s ennek
folytán igen gyors fejlődést tudtak felmutatni.
A kamatláb nyílegyenes emelkedése – melyet a piac
ellenőrizetlen, és valószínűleg ellenőrizhetetlen játéka okozott –
Latin-Amerika és Afrika országainak többségét az adósságtörlesztés
beszüntetéséhez vezette. Ez a pénz gyors kivonását idézte elő, ami
igen rövid idő leforgása alatt fenyegetni kezdte az – egyébként is
közepes és sérülékeny – helyi szociális hálót és magának a
bankrendszernek a létezését is. A pusztítás terjedelme minden
síkon felmérhető: gazdasági, strukturális és erkölcsi területen
is. Mint mindig, most is elsősorban merő technikai és szervezeti
megoldást kerestek. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezeket a
helyes és szükséges intézkedéseket minden országban és minden
szinten az emberek viselkedésének megváltoztatása kell hogy
kísérje, kiváltképpen azon személyeké, akiket nem fenyeget a
szegénységnek az élet választásait megterhelő hatalmas terhe.
A kiigazítási időszak kezdetén negatív lett a kereskedelmi
mérleg: a kölcsönöket beszüntették, a kőolajárakat a fejlődő
országok számára mesterségesen tűrhetetlenül magas szinten
tartották, az alapanyagok ára zuhant, amit a magas kőolajáraknak
tulajdonítható gazdasági pangás és ezzel egyidejűleg az
adósságválság váltott ki. A nemzetközi szervezetek – kivéve a
Nemzetközi Valutaalapot – túl lassan szánták el magukat arra, hogy
a likviditás fenntartása érdekében az érintett országoknak pénzt
folyósítsanak, stb. Ez idő alatt az eladósodott országokban esni
kezdett az életszínvonal.
Ebből is kitűnik, hogy a technikai és gazdasági ismereteken
túlmenően mennyi bölcsességet követel a pénz kezelése. A jelentős
likvid pénzügyi eszközök felszabadulása nagy szerkezeti és
személyi károkat okozott, ahelyett, hogy a hátrányos helyzetűek
körülményeinek látványos javulását eredményezte volna.
Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy az emberi
fejlődés az altruizmusra, vagyis a szeretetre való képességünktől
függ, s ennek gyakorlati síkon is igen nagy a hordereje. Röviden
és reálisan megfogalmazva: a szeretet nem luxus, hanem a túlélés
feltétele az emberek nagy tömegei számára.
A strukturális átalakulás programjai
12. A pénzügyi tényezők szokatlanul heves jelentkezése
számos országban igen energikus intézkedéseket követelt a válság
csillapítása és az egyensúly helyreállítása érdekében. Ezek
természetszerűen nagyban csökkentették az átlagos vásárlóerőt az
egyes országokban.
A gazdasági válságok által kiváltott nehézségek és szenvedések
rendkívül nagyok, még akkor is, ha megoldásuk végeredményben
nagyobb jólétet eredményez.
A válságok felszínre hozzák az ország – strukturális vagy
szerzett – gyengeségeit, ideértve az egymást követő kormányok,
azok partnerei vagy egyenesen a nemzetközi közösség által
elkövetett fejlesztési tévedések következményeit. Számos ilyen
gyenge pont van, és ezek gyakran csak utólag válnak nyilvánvalóvá.
Mások a függetlenségi politika folyományai, mivel az, ami a
gyarmati uralom idején erőnek bizonyult, a függetlenné válás után
az ország gyengeségét okozhatja, ha nem kap kompenzációt.
Általánosságban meg kell említeni a nagyszabású projektek
szerepét. Ezek az igazság pillanatai, amikor az egész országban
erőteljesen átélik a szolidaritás szükségességét. Valójában
azonban ennek az átstrukturálási politikának első lépése az, hogy
csökkentik a kiadásokat, következésképpen a jövedelmeket is. Az
ország szegényeinek csak egy alternatívájuk marad: vagy megbíznak
az egymást követő kormányokban, vagy pedig igyekeznek
megszabadulni tőlük. Gyakran ők esnek áldozatul a nagyratörő
csoportoknak, akik ideológiai indíttatásból vagy mohóságból törnek
hatalomra, mellőzve a demokratikus játékszabályokat, szükség
esetén pedig külső erőket vesznek igénybe.
Egy gazdasági reform nagy politikai döntéshozó képességet
követel a kormány részéről. Eljárásmódját nemcsak a stabilizációs
terv technikai sikere minősíti, hanem az is, hogy képes-e
megszerezni a népesség többségének támogatását, beleértve a
leginkább hátrányos helyzetűeket is. A vezető csoportnak meg kell
tudnia győzni a többi társadalmi réteget a terhek elviselésének
szükségességéről. Itt azoknak a személyeknek a szűk köréről van
szó, akik nemzetközi szintű jövedelemmel rendelkeznek, de az
állami hivatalnokokról és alkalmazottakról is, akik addig a
pillanatig többnyire irigyelt helyzetet élveztek az országban, de
most egyik napról a másikra jövedelemforrásaik elapadásával
kénytelenek szembenézni. Ekkor a hagyományos szolidaritásnak kell
érvényesülnie, mivel a szegények mindig készségesek voltak
támogatni azt a családtagot, akinek megingott a helyzete – holott
már éppen megjavulni látszott.
A legszegényebbeknek a gazdaság átszervezése során szükséges
védelmét csak fokozatosan vették tudomásul a felelős nemzeti és
nemzetközi tényezők. Több évre volt szükség, hogy széles körben
elfogadják az ezzel járó programokat, amelyek a leginkább
veszélyeztetett csoportokat célozzák meg. Egyébként itt is, mint
minden vészhelyzetben, fennáll annak a kockázata, hogy túl későn
és túl hirtelen húzzák be a féket, s ezzel olyan zökkenőt idéznek
elő, mely jelentősen megnövelheti azok szenvedéseit, akik a sor
végén állnak.
Afrikában és Latin-Amerikában széles körű terveket kezdtek
megvalósítani,[19] melyek magukkal
vontak:
– olyan szerkezeti kikigazítást, amely szigorú
makrogazdasági lépéseket tartalmaz, – új jelentős hitelek
megnyitását, – mélyreható strukturális reformokat, amelyek
leküzdik a helyi elégtelenségeket: ezek részben az állami
monopóliumok következményei, melyek a nemzeti jövedelem jelentős
részét emésztik föl, anélkül, hogy mindenki javára kielégítő
minőségű szolgáltatásokat nyújtanának. Ezen országok közül sokban
minden közszolgáltatás kárt szenvedett, és – mivel a konkoly
gyakran keveredik el a búzával – az eredményes szektorok is
hatásuk alá kerültek.[20]
Egyes kormányok, melyek a nemzetközi színpadon gyakran
ismeretlenek, csodálatra méltóan kezelték a helyzetet: volt
politikai bátorságuk meghozni az elkerülhetetlen intézkedéseket,
egyidejűleg pedig számoltak a külső nézetekkel és nyomással is,
példát mutattak országukban az együttműködés és a szolidaritás
színvonalának növelésére, elkerülték a hátulütőket. Meg kell
állapítani, hogy egy vezető példájának hatása nemcsak
szakértelmétől és irányító képességétől függ, hanem attól a
képességétől is, amellyel korlátozni tudja az ilyen helyzetekben
mindig felmerülő társadalmi igazságtalanságot.
A fejlett országoknak komolyan meg kell fontolniuk a következő
kérdést: vajon a fejletlen országok iránt tanúsított magatartásuk,
sőt preferenciáik a felelős vezetők társadalmi, technikai és
politikai teljesítményén, vagy más kritériumokon múlnak?
B) A társadalmi-kulturális okok
A társadalmi helyzet
13. Megállapítottuk, hogy bizonyos társadalmi és kulturális
tényezők növelik az éhezés és a krónikus rosszultápláltság
kockázatát. A táplálkozási tabuk, a nő társadalmi és családi
státusza – amely szorosan összefügg a családszerkezettel –, valódi
befolyása a családban, az anyák képzetlensége az élelmezési technika
terén, az általános írástudatlanság, a korai és néha túl gyakori
szülés, a foglalkoztatási bizonytalanság vagy a munkanélküliség mind
olyan tényezők, melyek rosszultápláltságot vagy nyomort idézhetnek
elő. Emlékeztetünk rá, hogy maguk a fejlett országok sem mentesek
ettől a veszélytől: ugyanezek a tényezők számos „új szegény” alkalmi
vagy krónikus rosszultápláltságát vonják maguk után, jóllehet
kezdenek fölzárkózni azokhoz, akiknek bőségben és fölös mennyiségben
jutnak az anyagi javak.
A demográfiai helyzet
14. Tízezer évvel ezelőtt a Földnek mintegy ötmillió lakosa
volt. A XVII. században, a modern kor hajnalán elérte az
ötszázmilliót. Majd felgyorsult a demográfiai növekedés ritmusa: a
XIX. század elején egymilliárd lakos, a XX. század elején 1,65
milliárd, 1960-ban 3 milliárd, 1975-ben 4, 1990-ben 5,2, 1993-ban
5,5, 1994-ben 5,6 milliárd,[21]
miközben eltérően alakult a demográfiai helyzet a „gazdag” és a
„fejlődő” országokban.[22] Ez az
eltérés tovább növekszik. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a
burjánzás a természetnek – következésképpen az embernek is –
természetes reakciója a faj túlélését fenyegető veszélyek esetén.
A kutatások azt mutatják, hogy amint a népek gazdagodnak, magas
születési és halálozási arányszámaik az ellenkezőjükre változnak:
alacsony születési és alacsony halálozási rátára.[23] Az átmenet szakasza kritikus lehet az
élelmezési források tekintetében, mivel a halálozások száma előbb
csökken, mint a születéseké. A népesség növekedését technológiai
változásoknak kell kísérni, különben megakad a mezőgazdasági
termelés szabályos ciklusa a talaj kimerülése, az ugar csökkenése
és a vetésforgó hiánya miatt.
A következmények
15. Vajon a fejletlenség oka vagy következménye-e a túl
gyors demográfiai növekedés? Szélsőséges eseteket leszámítva a
népsűrűség nem ad magyarázatot az éhségre. Fel kell figyelnünk arra,
hogy – egyrészt – Ázsia sűrűn lakott folyódeltáiban és völgyeiben
alkalmazták elsőként azokat a mezőgazdasági újításokat, melyek a
„zöld forradalmat” eredményezték, másrészt a kevésbé népes országok,
mint Zaire vagy Zambia, miközben hússzor nagyobb népességet is
képesek lennének táplálni, mégpedig nagy öntözési munkák nélkül, a
valóságban élelmezési nehézségekkel küzdenek. Ennek oka az államok,
a politikusok és a gazdasági vezetés által előidézett
egyensúlyhiány, nem pedig objektív okok vagy gazdasági szegénység.
Mára az a meggyőződés alakult ki, hogy nagyobb eséllyel fogható
vissza a túlzott népességnövekedés a tömegek szegénységének
csökkentésével, mint a szegénység növekedése a népesség
szaporodásának visszafogásával.[24]
A demográfiai helyzet mindaddig csak lassan fog javulni, míg a
fejlődő országok családjai úgy tartják, hogy termelésüket és
biztonságukat csak a gyermekek nagy száma adhatja. Ismételjük:
legtöbbször a gazdasági és társadalmi változások[25] teszik lehetővé a szülők számára, hogy
elfogadják a gyermekáldást. Ezen a téren a fejlődés jelentős
részben a szülők társadalmi-kulturális színvonalától függ. Fontos
tehát, hogy a párokat felkészítsék a felelős apaságra és
anyaságra, mégpedig az etikai elvek tökéletes tiszteletével;
nevezetesen a születésszabályozásnak az ember valódi természetével
összhangban álló módszereit kell elsajátíttatni velük.[26]
C) politikai okok
A politika befolyása
16. A történelem folyamán a múltban is, a jelenben is
alkalmazták az élelmiszer megvonását mint politikai és katonai
fegyvert. Valóságos emberiség elleni bűnökről beszélhetünk.
Ezek közül több eset a XX. században történt meg, például:
a) 1930 körül Sztálin rendszeresen megfosztotta az
ukrán parasztokat az élelemtől, ami körülbelül nyolcmillió ember
halálát okozta. Ezt a hosszú ideig ismeretlen bűntényt nemrégiben
tárták fel, amikor megnyitották a Kreml levéltárát.
b) Bosznia, különösen Szarajevó körülzárása a
közelmúltban, melynek során még a humanitárius segélyeket is
lefoglalták.
c) Etiópiában a népesség áttelepítése abból a célból,
hogy a kormány egyetlen pártjának politikai ellenőrzése alá
vonják. Az eredmény többszázezer halott, ami az erőltetett
migráció és a termőföldek elhagyása által kiváltott éhínség
számlájára írható.
d) Az élelmiszer megvonása Biafrában a 70-es években:
ezt a fegyvert használták a politikai szakadás megakadályozására.
A Szovjetunió összeomlása megszüntette a polgárháború egyik
okát, hiszen ezeket szovjet beavatkozás vagy annak elutasítása
váltotta ki; következményei a semmit meg nem oldó forradalmak, a
népesség kényszerű áttelepítése, a mezőgazdaság szétbomlása,
törzsi harcok, népirtás. Mindamellett számos olyan helyzet marad
fenn vagy jelentkezik ismét, mely hasonló jelenségekhez vezethet.
Bár nem ugyanaz a léptékük, mégis nem kevésbé ártalmasok a
népesség számára. Nevezetesen a nacionalizmusok újbóli
fellángolásáról van szó: ennek kedvez néhány ideológiai
berendezkedésű állam, valamint annak a küzdelemnek helyi
lecsapódásáról, melyet a fejlett országok vívnak egymás között a
politikai befolyásért, vagy pedig az egyes országokban, főleg
Afrikában a hatalomról vívott harcról.
Említsük meg a politikai okból bevezetett embargókat is, mint
amilyen a kubai és az iraki. Esetükben az ottani rendszert tartják
veszélyesnek a nemzetközi biztonságra nézve, amely – úgymond –
túszul ejtette saját népességét. Az effajta erőszakos fellépésnek
első áldozatai maguk a lakosok, ezért jól meg kell fontolni,
milyen emberáldozatokba kerülnek az ilyen döntések. Másrészt egyes
felelősök rájátszanak népük saját üzelmeik által előidézett
nyomorára, hogy a nemzetközi közösséget ellátásuk biztosítására
bírják. Minden esetben sajátos helyzetről van szó, melyet
lépésenként kell megoldani, a Világnyilatkozat a táplálkozásról
című dokumentum szellemében, amely kijelenti: „Az
élelmiszersegélyt nem szabad politikai engedetlenségre, földrajzi
helyzetre, nemre, korra vagy etnikai, törzsi, vallási
hovatartozásra hivatkozva megtagadni”.[27]
A politikai intézkedések azonban másképpen is visszahatnak az
éhezésre. Több alkalommal is láthattuk, hogy a fejlett országok,
amelyek mezőgazdasági fölösleggel rendelkeznek, fölöslegükből
(például gabonából) ellenszolgáltatás nélkül szállítanak – olyan
fejletlen országoknak, amelyekben a rizs az alapélelmiszer. A
valódi cél ilyenkor a hazai fogyasztási árak fenntartása. Ezek az
ingyenes exportok igen kedvezőtlen hatást váltottak ki: a
népességet a táplálkozási szokások megváltoztatására késztették, a
helyi termelőket pedig elbátortalanították, jóllehet éppen
nagyfokú támogatásra lett volna szükségük.
A hatalom koncentrálódása
17. A fejletlen országokon belül nagyobb a gazdasági
különbség, mint a fejlett országokban vagy az országok közötti
viszonylatban. A gazdagság és a hatalom egy szűk, de összetett réteg
kezében van, amely kapcsolatban áll a nemzetközi körökkel és
ellenőrzést gyakorol az – egyébként erős hiányosságokkal küszködő –
államapparátus felett. Minden javítást lefékeznek, néha egyenesen
gazdasági és társadalmi hanyatlást idéznek elő. Az életszínvonalbeli
eltérések nemcsak konfliktushelyzeteket szülnek – beleértve az
erőszak láncreakcióját is –, hanem a politikai kliensrendszernek is
kedveznek, mely az önmegvalósítás egyedüli lehetősége lesz. Mindez
azzal az eredménnyel jár, hogy egyrészt megbénulnak a tisztán
gazdasági jellegű kezdeményezések, másrészt mélyen megsérülnek az
altruista ösztönzések, amelyek minden hagyományos társadalomban
elevenen élnek. Ilyen helyzetekben az állam gyakran túlzott
szerephez jut, ami lehetővé teszi, hogy kedvezményeket adjon az
exportáló ágazatoknak – ami önmagában helyes –, és csupán kevés
hasznot hagy a helyi lakosság kezén.
Más esetekben, gyengeség vagy politikai nagyratörés folytán, a
hatóságok olyan alacsonyan szabják meg a mezőgazdasági termékek
árát, hogy a parasztok tulajdonképpen segélyezik a városi
lakosokat – ez a helyzet pedig a falusi elvándorlásnak kedvez. A
tömegkommunikációs eszközök, az elektronika és a reklám szintén
hozzájárulnak a vidék elnéptelenedéséhez. Az ilyen országok
fejlesztésére szánt segély így többé-kevésbé közvetett bátorításul
szolgál azon kormányok számára, melyek ezeket a veszélyes
stratégiákat követik. Ők azok, akik a pénzügyi támogatás előnyeit
élvezik, teljesen jogtalanul, mert politikájuk egyértelműen
ellentétes népük valódi érdekeivel. Az ipari országoknak el kell
töprengeniük azon, vajon nem adtak-e ilyen értelemben negatív
jelzéseket hosszú éveken át.
A gazdasági és társadalmi szerkezetrombolás
18. A gazdasági és társadalmi szerkezet rombolása a rossz
gazdaságpolitika és a nemzeti-nemzetközi politikai nyomás
következménye (vö. 11-13. és 17. pontok). Nézzük ezek közül a
leggyakoribbakat és legártalmasabbakat:
a) Az a politika, amely a helyi élelemtermelők kárára
mesterségesen alacsonyan tartja a mezőgazdasági árakat. Ez a
hátrányos helyzetű városlakók nyomására történik, akiket
veszélyesnek tartanak az ország politikai stabilitására. Afrikában
ez általánossá vált az 1975-1985 közötti években, s a helyi
termelés nagy visszaeséséhez vezetett. Számos ország, amely nagy
mezőgazdasági teljesítőképességgel rendelkezik, mint például Zaire
vagy Zambia, első ízben vált nettó importáló országgá.
b) A legtöbb ipari ország politikája, amely
messzemenően védi mezőgazdaságát és így a túltermelésnek kedvez.
Az így képződő fölösleget a belső áraknál olcsóbban (dömpingáron)
exportálják. E védelmi intézkedések nélkül a világpiaci árak
sokkal magasabbak lennének, ami a többi exportáló országnak
kedvezne. A termelés növelését ösztönző intézkedések évei után,
ami a mezőgazdasági szerkezet jelentős szétrombolásához vezetett,
a védelem haszonélvezői Európában igazságtalan előnyöket élveznek.
Ez a politika, amelyet a helyi közvélemény többsége is támogat,
egészében ellentétes lehet a világ fogyasztóinak érdekeivel, mind
a kiváltságos, mind az ínséget szenvedő országokban. A védett
országokban valójában a fogyasztókat terhelik a magas piaci árak
fenntartásának költségei. A védelmet nem élvező országokban a
földműveseket – akik pedig nagymértékben járulnak hozzá az ország
jólétéhez – sújtja az olcsó import, mivel jelentősen csökkenti a
hazai árakat, és ezzel elősegíti tönkremenésüket és városba
költözésüket.
c) A hagyományos élelmiszertermelő kultúrákat gyakran
fenyegeti rosszul irányított gazdasági fejlődés. Meg kell említeni
például a hagyományos termékek ipari mezőgazdasággal történő
felváltását, mely vagy exportra termel (nagy mennyiségú
mezőgazdasági terméket szánnak exportra, s a nemzetközi
élelmiszerpiactól függenek), vagy helyi helyettesítő terméket
állít elő (például Brazíliában cukornádból alkoholt termelnek az
autók számára, a kőolajimport csökkentése érdekében, ami a
gyökerüket vesztett parasztok jelentős elvándorlását idézte elő).
D) A Föld képes táplálni lakosait
Az emberiség jelentős fejlődése
19. Az itt említett óriási hiányosságok ellenére nem szabad
elfelejteni, hogy harminc év leforgása alatt (1960-1990) nem kevésbé
látványos fejlődésnek köszönhetően a világ országainak lakossága
3-ról 5,3 milliárdra nőtt.[28] A
fejlődő országokban „az átlagos életkor esélyei az 1960-as
negyvenhatról 1987-re hatvankét évre emelkedtek. A
gyermekhalandósági arány nem egészen öt év alatt felére csökkent, a
csecsemők kétharmadát nem egészen egy év alatt beoltották a
legfontosabb gyermekbetegségek ellen. Az egy lakosra jutó
kalóriaadag körülbelül 20%-kal nőtt 1965 és 1985 között.” [29]
1950 és 1980 között a világ élelmiszertermelése megduplázódott,
és „a világ egészét tekintve elegendő a táplálék mindenki
számára”.[30] Az a tény, hogy ennek
ellenére is van éhezés, nyilvánvalóan szerkezeti okokból
következik: „a fő probléma az, hogy nem egyenlők az ehhez az
élelemhez való hozzájutás esélyei”.[31]
Tévedés a családok tényleges élelemiszerfogyasztását egyedül az
egy lakosra jutó rendelkezésre álló gabona statisztikai adataival
mérni. Az éhség nem a rendelkezésre álló mennyiségen múlik, hanem
a fizetőképes keresleten; valójában ez a nyomor problémája.
Egyébként meg kell jegyeznünk, hogy sok személy túlélését az
informális gazdaság biztosítja: ez pedig természetszerűleg nem
hivatalos, nehezen felmérhető és ingatag.
Az agrár-élelmiszer piacok
20. A világ agrár-élelmiszer piacain számos olyan termék
cserél gazdát, amely nem mindig azonos a rosszul fejlett országok
többségében fogyasztott termékekkel.[32]
Az árak túlzott ingadozása – melyet a spontán önszabályozó
mechanizmusok váltanak ki és e piacok sajátosságai még tovább
növelnek – ellenkezik mind a termelők, mind a fogyasztók érdekeivel.
A stabilizációs kísérletek nem voltak kielégítőek, hanem éppen
ártalmasnak bizonyultak magukra a termelőkre nézve. Sőt az árak
újabb emelkedését magának a piacnak a működése tette lehetetlenné. A
nemzetközi kereskedelmi vállalkozások kis száma nem kedvez az
árfolyamok befolyásolásával történő szabályozásnak és legyőzhetetlen
nehézséget állít az újabb szereplők bekapcsolódása elé, s ez mindig
egészségtelen. A termelési kapacitás fejlődése nagymértékben a
termelés technikai fejlődésének (gén-technológiai ismeretek és azok
alkalmazása) elterjedésétől függ. Jegyezzük meg, hogy Indonéziában a
rizstermelés átlaga egy nemzedék alatt 4-ről 15 tonnára nőtt
hektáronként, ami jelentősen felülmúlja a népességfejlődés egyébként
már rekordjellegű mértékét. Azon országok többségében, ahol fejlődik
a mezőgazdaság, annyira megnövekednek a mezőgazdasági hozamok, hogy
a termelés még a mezőgazdasággal foglalkozók számának jelentős
csökkenése ellenére is növekedik.
A modern mezőgazdaság
21. Az intenzív kultúrákat egyre inkább azzal vádolják, hogy
károsítják a környezetet és veszélyeztetik a természeti forrásokat,
köztük a vizet és a talajt, mégpedig a trágya és a növényvédő szerek
megfontolatlan használatával. A mezőgazdasági művelés intenzívvé
tételét első megközelítésben úgy határozhatjuk meg, mint a
(lényegileg ipari) termékek felhasználási arányának növekedését a
felhasznált mezőgazdasági területhez képest. Annak vagyunk tanúi,
hogy a mezőgazdasági technológia függetlenítette magát a földtől,
természeti alapjától. A köztük fennálló kölcsönösséget a
mezőgazdasági technológia és a gazdasági környezet közötti sokkal
kockázatosabb kettősség váltotta fel. A mezőgazdasági termelés
intenzívvé tétele általában jelentős pénzügyi tőkét követel. A
fejlődő országok többségében viszont még a létfenntartásért
dolgoznak; ez a termelés elsősorban „emberi” tőkén alapul,
technikailag korlátozott eszközöket használ és nehezen tudja
biztosítani a vizet. Még ha bizonyos sikert ért is el a „zöld
forradalom”, a fejlődő országok többségében nem oldotta meg a
mezőgazdasági termelés problémáját.
Bizonyos, hogy a jövőben fejlődés várható az intenzív kultúrák
javítása és a környezeti károk korlátozása terén. Mindazonáltal,
akárcsak a fejlett országokban, itt is elérkezett az idő, hogy más
termelési rendszereket használjanak, melyek garantálják a
természeti erőforrások megőrzését és a termelő tulajdon széles
körű szétosztását. Ebben az irányban kell bátorítani a
mezőgazdasági-állattenyésztő társaságokat, a vízkészletek közös
kezelését és a szövetkezetek alapítását.
II. Rész
Etikai természetű kihívások, melyeknek együtt
kell megfelelnünk
A jelenség etikai dimenziója
22. Ahhoz, hogy megoldjuk a világban levő éhség
és rosszultápláltság problémáját, feltétlenül meg kell fontolnunk a
kérdés etikai természetét is.
Ha az éhségnek minden fizikai, szerkezeti és kulturális okon túl
elsősorban erkölcsi rossz az oka, akkor a kihívás is hasonló
természetű: erkölcsi. Ez motiválhatja a jóakaratú embert, aki hisz
a különböző kultúrákban rejlő egyetemes értékekben, mindenekelőtt
pedig a keresztényt, aki megéli azt a személyes kapcsolatot,
melyet a mindenható Úr minden emberrel ki akar alakítani.
Ez a kihívás segít jobban megérteni a jelenségeket, az
embereknek azt a képességét, hogy kölcsönösen szolgálják egymást –
ami lehetséges a gazdasági erők helyesen felfogott működése által
–, valamint mindennemű korrupció visszaszorítását. De ezeken túl a
kihívás elsősorban minden ember szabadságát érinti, naponta
erőfeszítéseket tenni az együttműködésre, minden ember és az egész
emberiség fejlődése, vagyis a közjó fejlesztése érdekében.[33] Ez a fejlődés magában foglalja
a társadalmi igazságosságot és a föld javainak egyetemes
rendeltetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás gyakorlatát, a
békét és a természeti környezet tiszteletét. Ezt az irányt kell
követnünk, ha vissza akarjuk adni a reményt a világnak és
barátságosabb világot akarunk építeni a jövendő nemzedékek
számára.
Ennek a fejlődésnek a lehetővé tételéhez védelmeznünk kell a
közjó organikus keresését, elő kell mozdítanunk, adott esetben
pedig újra kell élesztenünk mint olyan tényezőt, amely a politikai
és gazdasági élet minden cselekvőjét alapvetően motiválja mind a
gondolkodásban, mind a cselekvésben, minden szinten és minden
országban.
A társadalom helyes működése – beleértve a családét is –
megköveteli az emberek személyes és intézményes motivációját. Az
embereknek viszont – egyenként is és együtt is – magukévá kell
tenniük a váltást, amely abban áll, hogy saját, rokonaik,
munkaadóik, csoportjuk és országuk érdekeit alárendelik a
közjónak, legyenek azok mégoly törvényesek is.
Az egyház szociális tanításában lassanként kirajzolódó elvek így
értékes útmutatással szolgálnak az emberek éhség elleni
küzdelmében. A közjó munkálása az az érintkezési pont, ahol
találkozik:
– a földi javak egyre hatékonyabb felhasználására irányuló
törekvés; – a társadalmi igazságosság mind nagyobb tisztelete,
mely a javak egyetemes rendeltetéséből következik; – az állandó és
értelmesen megélt szubszidiaritás: ez megvédi a felelősöket a
hatalom kisajátításától, hiszen az valójában szolgálat; – a
szolidaritás gyakorlása, amely megakadályozza a pénzügyi eszközök
kisajátítását a gazdagok részéről, és amely minden embert megvéd a
társadalmi és gazdasági testből való kizárástól, illetve személyi
méltóságának semmibevételétől.
Ez tehát az egyház szociális tanítása, ennek kell áthatnia a
felelősök cselekvésének többé-kevésbé tudatos filozófiáját.
Fennáll a veszélye annak, hogy ezt az állítást szkeptikusan vagy
egyenesen cinikusan fogadják. A felelősök cselekvése kemény, néha
durva körülmények között zajlik, melyek szorongást váltanak ki és
a hatalom elbizakodott kereséséhez és megtartásához vezetnek.
Megtörténhet, hogy ezek a személyek fogyatékosságnak tekintik az
etikai megfontolásokat. A különböző helyeken szerzett mindennapos
tapasztalat azonban mást mutat: csak a közjót szem előtt tartó,
kiegyensúlyozott fejlődés bizonyul hitelesnek, és járul hozzá
hosszú távon a társadalmi stabilitáshoz. Minden országban és
minden szinten sokan vannak, akik következetesen és feltűnés
nélkül tevékenykednek, számolva embertársaik jogos igényeivel.
A keresztények óriási feladata mindenütt az ilyen magatartás
előmozdítása: akár egy csöpp kovász a kemény tésztában, ők is
erjesztő feladatra hivatottak követve az a szeretetet, melyet az
Úr minden ember iránt táplál, és amelyet lényük mélyén
megtapasztalnak.
Magasztos feladatuk minden területen példát mutatni, legyen az
technikai, szervezeti, erkölcsi vagy lelki. Kölcsönösen segítsék
egymást a felelősség minden szintjén, beleértve mindazokat, akik
társadalmi helyzetük következtében „kizártak”.
A felebarát szeretete előmozdítja a fejlődést
23. A közjónak ez a keresése csak figyelmességen és
emberszereteten alapulhat. Az ember naponta a legkülönbözőbb
helyzetekben a következő alternatívával szembesül: vagy egyéni és
kollektív önpusztítás, vagy a felebarát szeretete. Ez utóbbi olyan
felelősségtudatot jelent, amely az emberek iránti szeretetből nem
hátrál meg saját korlátai vagy a tornyosuló feladatok láttán.
„Hogyan ítéli majd meg a történelem azt a nemzedéket, amely
rendelkezik ugyan a bolygónk lakosságának táplálásához szükséges
eszközökkel, mégis visszautasítja ezt testvérgyilkos vakságában?
Mekkora sivatag lenne az a világ, melyben a nyomor nem találkozna
életadó szeretettel?”[34]
A szeretet több, mint puszta adakozás. A fejlődést a
legbátrabbak, leginkább hozzáértők és legbecsületesebbek tettei
mozdítják elő: ezek egyszerre éreznek szolidaritást minden
emberrel, akit kisebb vagy nagyobb mértékben érint mindaz, amit
tesznek vagy elmulasztanak. Ez a konkrét egyetemes felelősség az
altruizmus lényegi megnyilvánulása.
A szolidaritás természetesen mindenki számára követelmény.
Szerencsére nem kell megvárni, amíg az emberek többsége szeretni
kezdi felebarátját, hogy leszedhessük azok tetteinek gyümölcseit,
akik várakozás nélkül cselekszenek saját helyzetükben. A reménynek
azokból az eredményekből kell fakadnia, amelyeket azon személyek
tettei váltanak ki, akik minden szinten úgy viselkednek, mint az
egész ember és minden egyes ember szolgái.
A társadalmi igazságosság és a javak egyetemes
rendeltetése
24. A társadalmi igazságosság lényegét alkotja az az
elv, hogy a föld javainak rendeltetése egyetemes és közös. II.
János Pál pápa ezt így fejezte ki: „Isten a földet az egész emberi
nemnek adta, hogy valamennyi tagját éltesse anélkül, hogy bárkit
is kizárt volna belőle vagy előnyben részesített volna”.[35] Ezt a keresztény hagyomány
szerves részét képező állítást nem hangoztatják elégszer, jóllehet
nyilvánvaló, hogy vallási hovatartozás nélkül az egész emberiségre
vonatkozik. Az axióma önmagában véve szükséges alapja annak, hogy
felépíthessük az igazság, a béke és a szolidaritás társadalmát.
Nemzedékről nemzedékre úgy kell tekintenünk önmagunkat, mint a
föld erőforrásainak és a termelési rendszernek az ideiglenes
gazdáit. A teremtés célját tekintve a tulajdonjog nem abszolút,
hanem az ember – minden ember – méltóságának egyik kifejeződése,
és csak akkor igazságos, ha a közjóra irányul és mindenki javát
mozdítja elő. A különböző kultúrák egyébként eltérő módon
értelmezik és alkalmazzák ezt.
Sokba kerül a közjótól való elfordulás: a „bűn
struktúrái”
25. A közjó nem ismerése együtt jár az egyes javak – pénz,
hatalom, hírnév – kizárólagos és néha túlzott hajszolásával, s ezek
bálványozásával: abszolútnak tekintik és önmagukért keresik őket.
Így születnek a „bűn struktúrái”,[36]
azon helyek és körülmények együttesei, ahol romlottak a szokások,
olyannyira, hogy elutasításuk nagy bátorságot követel mindenki
részéről.
A „bűn struktúrái” sokfélék: egyesek világméretűek – mint
például azok a mechanizmusok és viselkedések, amelyek az éhség
előidézői –, mások sokkal szűkebb körűek, de olyan asszimmetriát
szülnek, mely nagyban megnehezíti az érintett személyek számára a
helyes cselekvést. Ezek a „struktúrák” emberi mértékkel mérve
mindig sokba kerülnek: a közjó rombolása történik általuk.
Kevésbé általános annak megállapítása, mennyire ártalmasak és
költségesek gazdasági síkon. Ennek pregnáns példáit idézhetjük.[37] A fejlődést nemcsak a
tudatlanság és a hozzáértés hiánya fékezi, hanem nagymértékben a
bűn sokféle „struktúrája” is. Ezek megfosztják a föld javait,
melyek mindenki számára adottak, egyetemes rendeltetésüktől,
amelyek így önös és terméketlen célokra irányulnak, lehetetlenné
téve a szükséges fejlődést.
Világos, hogy az ember nem tudja hatásosan alávetni és uralni a
földet, ha olyan bálványokat imád, mint az önmagában való értéknek
tekintett pénz, hatalom és hírnév, holott ezek az ember – minden
ember – szolgálatára vannak rendelve. A kapzsiság, gőg és hiúság
elvakítja azt, aki nem tud ellenállni nekik: végül még azt sem
látja, mennyire korlátozott a felfogása és önpusztítók a tettei.
A javak egyetemes rendeltetése magával vonja, hogy a pénz, a
hatalom és a hírnév csak eszközök ahhoz, hogy
a) olyan javakat állítsunk elő és olyan szolgálatokat
teljesítsünk, melyek valódi társadalmi hasznossággal bírnak és
előmozdítják a közjót;
b) osztozzunk a leginkább kedvezőtlen helyzetűekkel,
akik minden jóakaratú ember szemében a közjó szükségességét
testesítik meg: e jó hiányának ők az élő tanúi. A keresztények
szemében ennél is többet jelentenek: kedvelt gyermekei Istennek,
aki általuk és bennük látogat meg minket.
E javak abszolutizálása részben vagy egészben megfosztja őket
attól, hogy a közjó hasznára legyenek. A világ gazdasági működése
összességében közepesnek tekinthető – nevezetesen ahhoz a
csúcsteljesítményhez viszonyítva, melyet egyes országok
meglehetősen hosszú időn át fel tudnak mutatni –, emberi mértékkel
mérve pedig nagyon is költségesnek (ott, ahol működik és ott, ahol
nem működik), mert a rossz szokások valóságos erkölcsi
kényszerként nehezednek az emberekre.
Ezzel szemben mihelyt sikerül együttműködniük az
embercsoportoknak, és vállalják a közösség és minden egyes személy
szolgálatát, jelentős fejlődés mutatkozik: az addig kevés hasznot
hajtó emberek kitűnnek szolgálatuk minőségével, ez pedig
fokozatosan pozitívan hatja át az élet anyagi, pszichológiai és
erkölcsi feltételeit. Valójában a „bűn struktúráinak”
fordítottjáról van szó: nevezhetnénk a „közjó struktúráinak” is,
melyek a „szeretet civilizációját”[38]
készítik elő. Az ilyen szituációkban szerzett tapasztalatok
alapján képet alkothatunk arról, milyen lehetne az a világ,
amelyben az emberek minden tevékenységükben és felelősségük
gyakorlásakor jobban figyelembe vennék közös érdekeiket és
valamennyiük közös sorsát.
Figyelni a szegényeket és szolgálni őket: a javak
megosztása
26. Ha a gazdasági értelemben vett szegény a közjóra
való törekvés hiányát tapasztalja, akkor valami sajátos
mondanivalója van számunkra. Sajátos rálátása van a gyakorlati
életre és olyan tapasztalata, amelyet a kedvezőbb helyzetben élők
nem ismernek. Ahogy II. János Pál pápa mondja Centesimus annus
kezdetű enciklikájában: „... mindenekelőtt szakítani kellene azzal
a szemlélettel, amely a szegényeket – embereket és nemzeteket –
mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt
akarják elfogyasztani, amit mások megtermeltek. ... A szegények
felemelése ugyanis óriási esélyt jelent az egész emberiség
erkölcsi, kulturális és gazdasági növekedése tekintetében.”[39]
A hiányt szenvedők nézetei – amelyek sem nem pontosabbak, sem
nem teljesebbek, mint a vezetőkéi – igen lényegesek ez utóbbiak
számára, ha azt akarják, hogy hosszú távú tevékenységük ne váljon
önpusztítóvá. A gazdaság- és társadalompolitika megvalósítása
önmagában véve nehéz és drága, ha nem vetünk számot a legkisebbek
valóságérzékelésével. Azzal a kockázattal jár, hogy egy bizonyos
idő elteltével az egész Földet érintő igen költséges zsákutcába
jutunk. Ez történt a harmadik világ adósságai kapcsán. Ha a
hitelezők és az adósok mint a valóság egyik lényeges elemét vették
volna figyelembe a legszegényebbek személyes nézeteit, akkor
nagyobb bölcsességgel felvértezve óvatosabbak lettek volna, és ez
a kaland számos országban nem végződött volna olyan rosszul, vagy
egyenesen jól végződött volna.
A megoldandó problémák vagy inkább a javítandó élethelyzetek
bonyolultságában a szegények meghallgatása lehetővé teszi, hogy ne
essünk a rövid távlatok fogságába, amilyenek a technokrácia, a
bürokrácia, az ideológia, az állam vagy a piac szerepének
bálványozása. Ezek mindegyikének megvan a maga lényegi szerepe, de
csak mint eszköznek és nem mint abszolutizált célnak.
A közvetítő szervezeteknek az a szerepük, hogy figyeljenek a
szegényekre és összegyűjtsék ezek tapasztalatait, szükségleteit és
kívánságait. Gyakran azonban e szervezetek elégtelenek a feladat
elvégzéséhez. Maguk is szenvednek, vagy monopolhelyzetük miatt,
amely saját hatalmuk kultuszához vezet, vagy a másokkal folytatott
versengés miatt, amikor azok hatalomrajutásuk eszközeként akarják
használni a szegényeket. A szakszervezetek tevékenységére tehát
feltétlenül szükség van, és a hősiességgel határos az a szándékuk,
hogy betöltsenek egy ilyen fontos szerepet, anélkül hogy
tönkretennék magukat vagy élősködővé válnának.[40]
Ilyen körülmények között a feladatok megosztása valódi
együttműködéssé válik, amelyhez mindenki hozzájárul, felajánlva
mindenkinek azt, amire az emberi közösségnek szüksége van. A
hátrányos helyzetűek a maguk szerepét játsszák, amely annál inkább
lényeges, mert ki vannak zárva a közösségből.[41] Ez a paradoxon nem lepheti meg a keresztény
embert.
Az a kötelesség, hogy mindenki számára biztosítsuk a
létminimumot, nemcsak a szegények megsegítésének erkölcsi
parancsából ered, ami persze nagyon fontos. Hanem a társadalomban
történő újbóli befogadásuk szükségességéből is, mivel enélkül a
közösség elsorvadna, sőt esetleg széthullana. A szegény helye nem
a periférián van – olyan peremhelyzetben, ahonnan jól-rosszul ki
kellene segíteni –, hanem törekvéseink és az emberi család
középpontjában. Itt játszhatja el a közösség szempontjából
egyedülálló szerepét.
A társadalmi igazságosság, amely egyben kölcsönös igazságosság
is, ebben a perspektívában kapja meg teljes jelentőségét. Mint a
jogok védelme érdekében végzett valamennyi cselekvés alapja, ez
biztosítja a társadalmi kohéziót, a nemzetek békés egymás mellett
élését és a közös fejlődést.
Integrált társadalom
27. Az emberi szolidaritásban gyökerező igazságosság
eszméje, amely azt követeli az erősebbtől, hogy segítse a
gyengébbet, mindenhová elviszi lépteinket, ahol csak hallani a
szegények hangját, hogy az igazságosság, a béke és a szeretet
jegyében összefogva az egyetlen, mindenkit befogadó társadalomért
dolgozzunk.
A társadalmak nem épülhetnek megfelelően, ha egyes tagjaikat
kizárják. Ebből az következik, hogy a szegényeknek is joguk van az
önszervezésre, hogy így jobban hozzájussanak ahhoz a segítséghez,
amely képessé teszi őket arra, hogy kiszabadítsák magukat a
nyomorból.
A béke: a jogok egyensúlya
28. Tartós béke nem az erők, hanem csakis a jogok
egyensúlyára épülhet. A béke nem az erősebbnek a gyengébb feletti
győzelméből születik, hanem minden népen belül és a népek között is
az igazságosságnak a jogtalan kiváltságok feletti, a szabadságnak a
zsarnokság feletti, az igazságnak a hazugság feletti[42] győzelméből, az éhség, a nyomor, a
megaláztatás meghaladásából. A valódi béke, a hatékony nemzetközi
biztonság megteremtéséhez nem elég megakadályozni a háborúkat és
konfliktusokat. Elő kell mozdítani a fejlődést, meg kell teremteni
azokat a feltételeket, amelyek érvényt szereznek az ember alapvető
jogainak.[43] Ebben az összefüggésben
a demokrácia és a leszerelés a béke két követelménye,
nélkülözhetetlen a valódi fejlődéshez.
A leszerelés: sürgető feladat
29. A regionális konfliktusok mintegy tizenhét millió
halottba kerültek nem egészen negyedszázad leforgása alatt. „A 80-as
években a katonai kiadások összege világméretekben elérte a békeidők
legmagasabb szintjét, évente egy billió (ezer millió) dollárra
rúgott, ami a világ jövedelmének mintegy öt százalékát képezi.”[44] Ebből nyilvánvaló, hogy minden
politikai és gazdasági vezetőnek fontos és sürgető feladata oda
hatni, hogy a halálra költött hatalmas összegek ezentúl az életet
szolgálják, mind az északi, mind a déli féltekén. Az ilyen
magatartás megfelel azoknak az erkölcsi követelményeknek, amelyek a
progresszív leszerelés mellett szólnak. Ezzel jelentős pénzügyi
források szabadulnak fel, melyek a fejlődő országok javára
fordíthatók.[45]
A bűn különösen szívós „struktúráját” alkotja a fegyverek
exportjának az a hányada, amely meghaladja a vásárló ország
törvényes önvédelmi szükségleteit, vagy amelyet nemzetközi
kereskedőknek továbbítanak. Ezek katalógus alapján kínálják a
legbonyolultabb fegyvereket azoknak, akiknek módjukban áll
megvásárolni őket. Ezen a területen virágzik a korrupció, de a baj
még mélyebben van. Csak üdvözölni lehet azokat a kormányokat,
amelyek hatalomrajutásukkor – olyan rezsimek után, amelyek
országuk szükségleteit messze meghaladó fegyvervásárlásba
bocsátkoztak – szakítani mernek a korábbi szerződésekkel, és így
azt is kockáztatják, hogy az exportáló országok megvonják tőlük
jóindulatukat.
A környezet tisztelete
30. A természet leckét ad nekünk szolidaritásból, amelyet
már kezdünk elfelejteni. Az élelmiszertermelésben mindnyájan,
aktívan vagy passzívan, egy ökológiai rendszer elemei vagyunk. A
felelősség új területe nyílik meg lelkiismeretünk előtt.
Nem akarhatunk egyszerre több szájat táplálni és ugyanakkor
gyengíteni a mezőgazdaságot. A mezőgazdaság mégis annyira
szennyezi a környezetet (a műtrágya, a permetező szerek és a gépek
nagymértékű használatával), hogy ipari jellegűvé válik, anélkül,
hogy fejlesztették volna a környezetkímélő munkamódszereket. Az
élethez szükséges más elemek mellett a levegő, a víz, a talaj és
az erdők ki vannak téve a szennyezés, a túlzott fogyasztás, az
ember által okozott sivatagosodás és a kipusztulás veszélyeinek.
Az elmúlt ötven évben a trópusi erdők felét kiirtották, leginkább
azért, hogy termőföldet nyerjenek, vagy pedig a felgyorsított
kitermelés elvakult politikája kedvéért, hogy így könnyítsenek az
adósságterheken. A legszegényebb régiókban a túlélés stratégiái
idézték elő a sivatagosodást, és növelték a szegénységet: így a
túlhajtott legeltetés, fák és cserjék kivágása főzés vagy fűtés
céljára.[46]
Környezetvédelem és igazságos fejlődés
31. Sürgető feladat, hogy környezet-kímélően bánjunk a
földdel. A mezőgazdasági élelemtermelés szempontjából – mint
ismeretes – két alapvető dolgot kell figyelembe venni. Először: a
környezetkímélő termelés költségeit a gazdasági tevékenység egészébe
kellene integrálni.[47] Fel kell
tennünk a kérdést, vajon mindig a szegényeknek kell-e viselniük
ennek a terhét, táplálkozásuk rovására. Másodszor: a
környezetvédelem és a gazdaság közötti viszony jobb megértésének
igénye előtérbe állítja a tartós fejlődés eszméjét. Ez a cél azonban
nem homályosíthatja el annak szükségességét, hogy még nagyobb erővel
mozdítsuk elő az igazságos fejlődést. Végeredményben a fejlődés csak
akkor lehet tartós, ha igazságos is, különben nagyon valószínű, hogy
a jelenlegi torzulásokhoz újabbak járulnak.
Együtt fogadjuk el a kihívást
32. Az éhezés és a rosszultápláltság különleges eljárásokat
követelnek, melyek nem választhatók el a személyek és népek teljes
értelmű fejlődésére tett erőfeszítéstől. A probléma nagysága arra
ösztönzi a Katolikus Egyházat, hogy mindinkább hozzájáruljon a
helyzet javításához. Felhív tehát mindenkit, hogy célratörően és
kitartóan vegyen részt ebben a munkában.
Szerencsére az egyének, a nem kormányzati szervezetek, a
kormányok és a nemzetközi szervezetek máris sok erőfeszítést
tettek az éhség legyőzése érdekében. Csak az éhség ellen indított
világkampányra emlékeztetünk, valamint más kezdeményezésekre,
melyekben szívesen részt vesznek a keresztények is.
El kell ismerni a szegények szerepét a
demokráciában
33. A szegények dinamizmusát kevéssé veszik figyelembe.
Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához számos magatartásformát és
gyakorlatot kellene megváltoztatni mind gazdasági és társadalmi,
mind kulturális és politikai szinten. A történelem azt bizonyítja,
hogy ha a szegényeket nem vonják be az őket érintő tervek
kidolgozásába, akkor nem is élvezik azok előnyeit. Fel kell
építeni az emberi közösség szolidaritását. Csak akkor tudjuk
megosztani a mindennapi kenyeret, ha a lelkiismeretnek és a
cselekvésnek a társadalom egészében új irányt adunk.[48] Az ilyen magatartás vezet el a valódi
demokráciához.
A demokráciát azért tekintik az emberi fejlődés lényegi
elemének, mert lehetővé teszi, hogy felelős módon részt vehessünk
a társadalom irányításában. A kettő együtt jár, és az egyik
hiányossága a másikat is rombolhatja. Ha az erőviszonyok aláássák
az egyenlőség elvét, akkor a szegények társadalomban elfoglalt
helye a megélhetési szint alá süllyed. Egy demokrácia annak
alapján ítélhető meg, hogy mennyire képes összehangolni a
szabadságot és a szolidaritást, és így elhatárolódni a szélsőséges
liberalizmustól vagy más olyan tanoktól, melyek tagadják a
szabadság értelmét, vagy amelyek akadályai a valódi
szolidaritásnak.[49]
A közösségi kezdeményezések
34. Egyének és csoportok mindenütt növekvő számban vesznek
részt a nyomor felszámolását célzó közös akciókban. Ezeket a
kezdeményezéseket ugyancsak bátorítani kell. Jelenleg egyre több
ország támogatja a polgári részvételt, bár egyes helyeken még mindig
e kezdeményezések elhallgattatására törekszenek – mert veszélyesnek
tartják őket –, néha nagyon is súlyos következményekkel. Mégis ezek
az akciók – noha egyeseket zavarnak – jelentik a valódi fejlődés
nélkülözhetetlen alapját.
A fejlődést előmozdító nem kormányzati szervezetek
(Non-Governamental Organisations, NGO), melyeket helyi
kezdeményezések hoztak létre, több fejlődő országban egy új,
egyénekre épülő civil társadalom kialakítását támogatták. Ezek a
szervezetek a közös döntés és kölcsönös támogatás igen változatos
eszközeit szervezték meg. A népesség erőteljes aktivitásának
köszönhetően a legszegényebbek közül sokaknak sikerült kikerülnie
a nyomorból és javítania helyzetén, legyőzve az éhezést és
rosszultápláltságot.
Az utóbbi években néhány nemzetközi katolikus szervezet és új
egyházi közösség kezdeményezéseket tett társadalmi-gazdasági
téren. Az éhség és nyomor elleni küzdelemben a középkori céhek és
főként a XIX. századi egyesületek szellemét követik. Kezdeményezői
a közjó előmozdítása érdekében az evangélium szellemében vagy a
társadalmi szolidaritásra támaszkodva intézményeket alapítottak.
Az első, aki a szociális felemelkedést célzó szervezkedés
szükségességét hangsúlyozta, a kvéker P. C. Plockboy volt (†
1695). Más úttörőket jobban ismerünk: Félicité Robert de
Lamennais-t (1782-1854), Adolf Kolpingot († 1856), Robert Owent
(1771-1858), Wilhelm Emmanuel von Ketteler bárót (1811-1877). A ma
keletkező új társulatok a társadalom javát akarják előmozdítani,
gátat vetve az önzésnek, a gőgnek és a kapzsiságnak, melyek
gyakran az emberi együttélés törvényeivé válnak. A történelem
során szerzett tapasztalatok és az új kezdeményezések eredményei
remélni engedik, hogy a jövő megtermi mindennek a gyümölcsét.[50]
Hitelhez jutás
35. „Az NGO-szervezetek egyik nagy sikere az volt, hogy
hitelhez juttatta a szegényeket”.[51]
Széles néprétegek hitelhez jutása lehetővé teszi az önellátó
gazdálkodást felváltó valódi gazdasági szerkezet kialakítását. Talán
még messze vagyunk attól, hogy jelentősen növeljük a bruttó nemzeti
terméket (GDP), de egy jelenség fontosságát az is jelzi, hogy mit
foglal magában és hová vezet. Ha támogatjuk a közösségi
kezdeményezéseket és megbízunk a helyi partnerekben, elkerülhetjük a
segélyből való vegetálást és lassanként lerakhatjuk a szerves
fejlődés alapjait.[52]
A nők meghatározó szerepe
36. Az éhség ellen, a fejlődésért folytatott küzdelemben a
nők szerepe valóban elsőrendű, jóllehet ezt gyakran még nem ismerik
el és nem becsülik meg eléggé. Mindenekelőtt azt a lényegi szerepet
kell kiemelnünk, melyet a nők egész népességek túlélésében
kifejtenek, főleg Afrikában: gyakran ők azok, akik előállítják a
család táplálékának javát. Különösen a fejlődő országokban nekik
kell biztosítaniuk házuk népének egészséges és kiegyensúlyozott
táplálkozását, és így ők lesznek első áldozatai a tudtuk nélkül
hozott döntéseknek is, mint amilyenek a – főleg általuk irányított –
élelmiszertermelő kultúrák és helyi piacok feladása. Aki így
cselekszik, az nem tiszteli a nőket és árt a fejlődésnek. Ilyen
körülmények között a piacgazdaságra való áttérés és a technológiák
bevezetése a legjobb szándék ellenére is súlyosbíthatja a nők
munkafeltételeit.
A rosszultápláltság különösen erősen érinti a nőket: előbb
személyükben, majd anyaságukban, kihat gyermekeik jövőjére:
egészségére és iskoláztatására.
Ennek az éhség elleni harcnak célját azonban még szélesebb
perspektívába kell beilleszteni: a nők társadalmi helyzetének
javítására kell törekedni a szegény országokban, lehetővé téve
számukra az egészségügyi ellátást, a képzést és a hitelt. Így a
nők teljes erővel a termelés növelésén, a fejlődés megvalósításán,
országuk gazdasági és politikai felemelkedésén fáradozhatnak.[53] Ennek a fejlődésnek azonban
arra kell törekednie, hogy megőrizze a férfi és a nő szerepét,
anélkül, hogy szakadékot támasztana köztük vagy elnőiesítené a
férfit, illetve elférfiasítaná a nőt.[54]
A nők életkörülményeinek kívánt javulása nem vezethet oda, hogy
szem elől tévesztjük azt a gondolkodást, amellyel a születő és
fejlődő életnek tartozik. Egyes fejlődő országok példát mutatnak,
amikor mérsékelik azokat a túlzásokat, melyek Nyugaton
jelentkeznek a feminizmus kapcsán, de figyelnek arra is, hogy ne
zárják be a nőt hagyományos szerepébe. Semmiképpen sem szabad
megismételni azokat a hibákat, amelyek a hagyományos struktúrák
elhanyagolásához vezettek a nyugati modell javára, mely pedig nem
is volt a helyi körülményekhez igazítva, hanem kritika nélkül
vették át.
A tisztesség és a társadalmi érzék
37. Végül valamennyi társadalmi és gazdasági tényezőt arra
kell bírni, hogy a fejlesztés politikáját folytassa. E politika
elsődleges céja az, hogy mindenkinek egyenlő esélyt biztosítson az
emberhez méltó élethez, egyesítve az erőfeszítéseket és a szükséges
áldozatokat. Mindez azonban lehetetlennek bizonyul, ha a felelős
személyek nem adják vitathatatlan jelét a tisztességnek és a közjó
iránti érzéknek. Elterjedt és köztudomású jelenségek a
tőkekiáramlás, a pazarlás, az erőforrásoknak egy családi,
társadalmi, etnikai vagy politikai kisebbség javára történő
kisajátítása. Ezeket a viselkedéseket gyakran leleplezik, de nem
ösztönzik elkövetőiket arra, hogy hagyjanak fel e szegényeket –
olykor súlyos mértékben – sértő tevékenységekkel.[55]
Gyakran a korrupció[56]
akadályozza meg a közjó és az igazságosság – e két egymást
feltételező érték – előmozdítása érdekében szükséges reformokat. A
korrupciónak számos oka van; igen súlyos visszaélést jelent azzal
a bizalommal, melyet a társadalom ítélt oda választott tagjának,
azzal, hogy képviselje őt, ez pedig – éppen ellenkezőleg –
társadalmi hatalmával visszaélve személyes előnyöket szerez. A
korrupció a bűn számos „struktúrájának” egyik alkotóeleme,
amelynek ára a bolygó viszonylatában messze meghaladja az
elsikkasztott összegeket.
III. Rész
Szolidárisabb gazdaság felé
Az emberek – minden ember – jobb szolgálatáért
38. A jólét növekedése szükséges a fejlődéshez,
de a makrogazdaságot érintő reformok – melyek mindig a jövedelmek
csökkenésével járnak – megtorpanhatnak, ha a szerkezet reformját –
különösen az állami szektorban – nem kellő energiával és politikai
bátorsággal végzik. Ide tartozik az állam szerepének reformja,
valamint a politikai és társadalmi akadályok leépítése. A reformok
fölösleges szenvedéseket okoznak és siettetik a visszarendeződést.
Ezeket az erőteljes és néha szélsőségesen durva reformokat mindig
nemzetközi segélyek kísérik, melyek nyomást gyakorolnak az
államhatalomra, gyakran a politikusok követelésére, hogy az országot
választás elé állítsa és elfogadtassa vele azokat a döntéseket,
melyeket a fejlett országok hoztak a második világháború utáni
újjáépítés időszakában.
A nemzetközi szervezetek feladata, hogy bevegyék a kormányok
által kidolgozott tervekbe azokat a rendelkezéseket, melyek célja
enyhíteni mindazok szenvedéseit, akiket leginkább érintenek ezek
az elkerülhetetlen intézkedések. Az ő dolguk, hogy erősítsék a
vezetők iránti bizalmat, és így az ország élvezhesse az állami és
magánkölcsönök anyagi előnyeit. A nemzetközi szervezeteknek
nyomást is kell gyakorolniuk a kormányra, hogy minden társadalmi
csoport részt vehessen a közös erőfeszítésben, máskülönben az
ország nem a közjó és a társadalmi igazságosság – e körülmények
között oly nehen megőrizhető – értékei felé haladna.
Ahhoz, hogy megvalósítsák ezt a célt, a nemzetközi intézmények
munkatársainak nemcsak a legfejlettebb technikákat kell ismerniük
– amelyekben szerencsére jártasak –, hanem az embereket is meg
kell érteniük, amit nem lehet bürokratikus rendelkezésekkel vagy
kizárólag gazdasági szakismeretekkel elsajátítani. Ez az a pont,
ahol különös gonddal kell meghallgatni a szegényeket. Határozott
intézkedéseket kell hozni, egyetértésben a nem kormányzati
szervezetekkel és a katolikus egyesületekkel, amelyek kapcsolatban
állnak a leginkább érintettekkel, s egyben szolgálatukra is
állnak. Nem lehet soha eléggé hangsúlyozni ennek fontosságát,
jóllehet a nemzeti és nemzetközi vezetők könnyen megfeledkeznek
róla, mivel a munka technikai része önmagában is nagy nehézségeket
támaszt.
Általánosan megállapítható az, hogy minden nemzetközi és nemzeti
szervezetnek – melyek folyamatos kapcsolatban állnak valamennyi,
fejlődési nehézségekkel küszködő országgal – személyes és
nemhivatalos kommunikációs csatornákat kell nyitnia a népességet
helyszínen szolgáló és azon technikai szakértők között, akik a
reformtervet meghatározzák. Mindezt a személyek közötti kölcsönös
bizalom légkörében kell megvalósítani, mert az ő közös feladatuk
az emberek – minden ember – szolgálata, nehogy szűk látókörű
gazdasági vagy ideológiai felfogás csapdájába essenek.
Egy cél felé irányítani az emberek munkáját
39. A leggazdagabb országok felelőssége igen nagy a
világgazdaság reformjában. Előnyben részesítik a gazdasági
felemelkedés útját járó országokat, azaz a valóban fejlődő
országokat – legalábbis az utóbbi időben –, továbbá kapcsolatokat
építenek ki Kelet-Európa országaival, mert ez utóbbiak fejlődése a
földrajzi közelség miatt fenyegetést jelenthet.
A gazdag országok nincsenek híján gazdasági értelemben vett
szegényeknek és olyan reformoknak, melyeket saját területükön is
nehéz végrehajtani. Fennáll tehát a veszély, hogy másodlagos
problémaként kezelik a fejlődő országokban élők anyagi
szegénységét. „Nem mi felelünk a világ nyomoráért” – ez a mondat
gyakran elhangzik a gazdagnak nevezhető országokban.
Ha az ilyen magatartás általánossá válna, az méltatlan és
rövidlátó lenne. Mindenki, bárhol éljen is, főleg ha gazdasági
eszközei és politikai tekintélye van, köteles szembesülni az
elhagyottak nyomorával, és döntéseiben és tetteiben számot kell
vetnie ezek érdekeivel is. Ez a felhívás mindazokhoz szól, akik
fejlődő országokat érintő döntéseket hoznak.
Szól azonban azokhoz is, akik – akár az egyes országokban, akár
nemzetközi síkon – korlátozzák a közjó érdekében való cselekvés
lehetőségeit, olyan érdekek védelmében, amelyek önmagukban
legitimek lehetnek. Az ilyen jogok védelme azzal a következménnyel
járhat, hogy fenntartják az éhezést a világ egyes részein,
jóllehet nem tudjuk pontosan azonosítani sem az okozati
összefüggéseket, sem az áldozatokat, s éppen ezért könnyű
letagadni magát a jelenséget is. Más konzervatív felfogás, más
szinten és más helyen szintén előidézheti ugyanezt a megtorpanást.
A nemzetközi kereskedelem reformja egyrészt megvalósulóban van,
másrészt további tökéletesítésre szorul, amelynek hatása
mindenekelőtt a gazdag országok szegényeit érinti. Ezért életbe
vágóan fontos kérdés, hogy ezek a prioritások ne szorítsák
háttérbe a szegény országok nemzetközi szószólóval nem rendelkező
elesettjeit. A szegények problematikájának vissza kell adni az azt
megillető nemzetközi rangot, más prioritásokkal együtt.
Dicséretesek a „nyomor megszüntetésére” meghirdetett alapelvek,
amelyeket a Világbank néhány évvel ezelőtt tett közzé.
A fejlődő országok vezetői a maguk részéről ne számítsatnak egy
esetleges nemzetközi reformra, mielőtt saját országukban is
reformokba bocsátkoznának. A reformok gyakran nyilvánvalóan
szükségesek ahhoz, hogy végül bizonyos gazdasági felemelkedés
bekövetkezzen. Ez a felemelkedés nem sajátos receptektől függ,
hanem igen egyszerű szabályok bátor és állhatatos alkalmazásától.
Lehetővé teszik, hogy azok, akik erre képesek, kezdeményezzenek és
élvezzék is e kezdeményezések gyümölcseinek egy részét; továbbá
megakadályozzák azokat, akik erre nem képesek, hogy nemzeti
erőforrásaik kihasználásával olyan jövedelemre tegyenek szert,
amely nem áll arányban a saját hozzájárulásukkal. Szükséges ezért,
hogy a nép „saját gazdasági és társadalmi fejlődésének legfőbb
munkásának és első felelősének tekintse önmagát”.[57] Ahogy már említettük, a kormányoknak és a
fejlődő országokkal kapcsolatban álló intézményeknek a dolga, hogy
világosan megfogalmazzák, milyen elveket követnek a nemzetközi
közösségek szolgálatában vállalt felelős és bátor magatartásuk
során.
Az ipari országok politikai akarata
40. A gazdag országok politikai tényezőinek hatniuk kell a
közvéleményre, érzékennyé kell tenniük a szegények – közeliek és
távoliak – helyzete iránt. Szintén ezek feladata, hogy erőteljesen
támogassák azon nemzetközi szervezetek tevékenységét, amelyek
szintén e szenvedéseken próbálnak enyhíteni: segíteni kell őket az
éhség leküzdésére tett rövid és hosszú távú kezdeményezéseikben. A
maga részéről az egyház is több mint száz év óta kitartóan azt kéri
mindenkitől, hogy egyebek mellett az államhatalom közbeavatkozásával
védelmezze a leggyengébbek jogait.[58]
A nemzetközi közösség fogékonnyá tétele és mozgósítása
érdekében, beleértve annak etikai alapjait, erőteljes és
kifejezett utalásokat találunk számos olyan szövegben, melyeket
például a Gazdasági és Szociális Tanács (különösen is az Emberi
jogi Bizottsága) vagy az UNICEF bocsátott ki. Hogy csak a FAO – e
téren jól ismert – munkáit említsük, nyilvánvaló az összhang az
egyház tanítása és a nemzetközi közösség ez irányú erőfeszítései
között, ami számos nemzetközi dokumentumból is kitűnik – ilyen pl.
az Egyetemes nyilatkozat az agrárreformról és a mezőgazdasági
fejlődésről (1979),[59] ami a
Parasztok Chartájának tekinthető. A biztonságos világélelmezési
szerződés (1985)[60] és a
Világélelmezési Konferencia által elfogadott Egyetemes Nyilatkozat
az Élelmezésről és az Akcióterv (1992).[61]
Nem feledkezhetünk meg azokról a – politikailag vagy erkölcsileg
kötelező – különféle magatartáskódexekről vagy nemzetközi
szerződésekről, melyeket a növényvédő szerekről, növénygenetikáról
stb. hoztak. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy ez az etikai
szemlélet nemrégiben bekerült a Világbank állásfoglalásába is.[62]
Az emberi fejlődés nem az önmaguktól működő gazdasági
mechanizmusok gyümölcse lesz, melyeket elegendő lenne támogatni. A
gazdaság akkor lesz emberibb, ha minden szinten egész sor reformot
hozunk a közjó nagyobb szolgálata érdekében, amelyeket etikai
megközelítésben az ember – minden ember – végtelen értékére kell
alapozni. Ez olyan gazdaságot eredményezhet, amely „a népek
közötti kapcsolatokat javak állandó cseréjére, valóságos
'adakozási kultúrára' építi, s amelynek köszönhetően minden ország
segítségére siet a kedvezőtlenebb helyzetben lévőnek”.[63]
Méltányos kereskedelmi feltételek
41. A piac működését a fejlődés előmozdítása érdekében is
bölcsen kell szabályozni. A piac saját törvényei szerint működik,
melyek meghaladják a résztvevők döntési lehetőségeit, ha eléggé nagy
számúak és eléggé függetlenek egymástól. Ez a helyzet a
nyersanyagpiacokkal, azon jelentős erőfeszítések ellenére, melyeket
mind a kormányok – ideértve némely nemzetközi intézményt,
nevezetesen a UNCTAD-ot (United Nations Conference of Trade and
Development, Az ENSz Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) –,
mind a magánszektor szereplői kezdeményeztek. Politikai és
humanitárius okokból nem lehet figyelmen kívül hagyni a piac vak
működéséből eredő árszintet, mégis oda kell hatni, hogy az árak ne
legyenek manipulációk tárgyai.
Egyébként az importáló országok feladata, hogy megszüntessék a
korlátokat, illetve ne állítsanak újakat azon országok esetleges
exportja elé, amelyekben a népesség jelentős része éhezik. Az
importáló országoknak azt is elő kell segíteni, hogy e
kereskedelmi műveletek haszna jobbára a legszegényebbek javát
szolgálja. Ez igen kényes kérdés, amely bátor és határozott
hozzáállást követel.
Az adósság problémájának megoldása
42. Ahogy már fentebb jeleztük, az adósságszolgáltatást 1985
óta a nemzetközi közösség irányítja. Ennek első célja az, hogy
elkerüljük annak a pénzügyi rendszernek a tönkretételét, amely az
országok pénzügyi intézményeit összekapcsolja. Ez a rendszer tette
lehetővé számos országban, hogy válságról válságra konszolidálják a
hiteleket, s ezzel egy adott ország valamennyi hitelezőjét egyformán
kezelték. Ez nem egyezik sem a joggal, sem a társadalmi
igazságossággal. Ellenkezőleg, az történt, hogy a hitelt nyújtók
egész sorát rábírták: engedjék el esetenként változó mértékben
követeléseik egy részét. Ehhez nagyfokú igazságosság és éberség
szükséges, hogy a reform dolgában legbátrabb és leghatékonyabb
országok ne szenvedjenek hátrányt a többiekkel szemben.
Magától értetődik, hogy az adósságnak még jelentős összegekkel
kell csökkennie. Jogos igény azonban, hogy ezt a csökkentést
minden országban reformok kövessék, nehogy megismétlődjenek azok a
hibák, melyek az eladósodáshoz vezettek: a túlméretezett vagy
rosszul célzott közkiadások, a nemzetgazdaság piacától elszakadt
helyi fejlődés, a túlzott verseny a kölcsönt nyújtó és exportáló
országok között, ami felesleges vagy egyenesen káros kereskedelmi
ügyletekre ösztönöz. Mindenesetre fel kell ismerni, hogy a
fejletlen országok helyzetének javítása nem lehetséges a
társadalmi és politikai intézményrendszer nagyobb stabilitása
nélkül.
Növelni a fejlesztési segélyt
43. A fejlődés második évtizedében az UNCTAD terve az volt,
hogy a fejlődő országoknak juttatott segély elérje az ipari országok
bruttó nemzeti termékének 0,7%-át. Ezt a célkitűzést eddig még csak
néhány ország valósította meg,[64] a
koppenhágai csúcsértekezlet azonban nemrégiben újrafogalmazta.[65] Jelenleg a fejlődő országoknak
nyújtott segély átlag 0,33%-ot tesz ki, vagyis a megállapított
részaránynak még a felét sem!
Az a tény, hogy egyes országok megvalósítják a célkitűzést,
mások pedig nem, azt mutatja, hogy a szolidaritás népek és államok
elhatározásának a gyümölcse, nem pedig technikai automatizmusoké.
Ennek a segélynek nagyobb részét fenn kell tartani azoknak a
terveknek a finanszírozására, amelyek kidolgozásában maguk a
szegények is részt vesznek. Mivel a demokráciában a politikai
vezetők a közvéleménytől függenek, nagyszabású erőfeszítést kell
tenni annak érdekében, hogy a közvélemény jobban tudatosítsa,
milyen problémákról van szó a fejlesztési segélyek kapcsán, mi
forog kockán. „Valamennyien felelősek vagyunk az alultáplált
népességekért [...] a lelkiismeretet is annak a felelősségnek
megfelelően kell formálni, amely mindenkire hárul, különösen az
előnyösebb helyzetűekre”.[66]
A közsegély számos etikai problémát vet fel, mind az adományozó,
mind pedig a támogatott országokban. Az újonnan kapott pénz
erkölcsös forgatása mindenütt nehéz probléma, az etikai
fogyatékosságokból pedig hivatalos vagy egyéb érdekcsoportok vagy
lobbik húzhatnak hasznot, magukban az exportáló országokban is.
Befagyasztják azokat a hatalmi helyzeteket, amelyeket a „bűn
struktúrájaként” írhatunk le, s így minden oldalról a
kliensrendszernek kedveznek.
Ezek hatalmas, a valódi reformokat és a közjó fejlődését gátló
mechanizmusok, melyeknek félelmetes következményei lehetnek – így
helyi zavargások és törzsi háborúk az e tekintetben leginkább
veszélyeztetett országokban.
A „bűn e struktúrái” ellen folytatott harc nagy reménységgel
tölti el a leghátrányosabb helyzetű országokat.
Újra átgondolni a segélyt
44. Az ipari országoknak nemcsak az a dolguk, hogy növeljék
a fejlődő országoknak juttatott segélyt, hanem az is, hogy
újraértékeljék azt a módot, ahogy ezt szétosztják. A feltételekhez
kötött segélyt kritika illeti, amikor a kölcsönző vagy adományozó
ország szempontjait érvényesítik általa és olyan feltételekkel
párosítják, amelyek a fogadó országot megkötik. Ilyen megkötések
lehetnek: az adományozó országokban előállított javak vásárlása,
külföldi szakmunkások alkalmazása a helyi munkaerő rovására, a
szerkezetváltás terveinek előírása stb. Ezzel szemben
megállapítható, hogy a feltételekhez nem kapcsolt segély valóban
jobb eredményekhez vezet, ahogy az már számos esetben bebizonyult.
Mindazonáltal nem kell eleve megszüntetni a feltételeket, ha azok
előnyeit igazságosan osztják el a felek között, és ha a
rendelkezésre bocsátott eszközök egészséges kezelését teszik
lehetővé.
A sürgősségi segély: ideiglenes megoldás
45. A sürgős élelmiszersegély megérdemel néhány megjegyzést,
mert bírálni szokták, hogy nem küszöböli ki az éhség okait. Egyesek
szemében humanitárius cselekedet, mások szemében a fejlődés emelője,
sőt vannak, akik kereskedelmi fegyvernek tekintik. Többek között
azzal vádolják, hogy elveszi a helyi földművelők munkakedvét,
módosítja a táplálkozási szokásokat, politikai nyomás eszközéül
szolgál az általa előidézett függés révén, túl későn érkezik, a
támogatás elvárását ébreszti, de végeredményben csak a közvetítők
húznak belőle hasznot, kedvez a korrupciónak, sőt el sem érkezik a
leginkább rászorultakhoz. Egyes országokban – nem ok nélkül –
folyton meghosszabbítják, és végül a struktúra részévé válik.
Állandó segélyforma lesz tehát a fizetési mérlegben, a nemzeti
deficitet csökkentő tétel. Huzamosabb támogatássá is válhat, a
szerkezetváltás nehéz szakaszaiban, amikor szünetel az alapvető
élelmiszerek állami támogatása.
A sürgős élelmiszersegélynek átmeneti megoldásnak kell maradnia.
Célja kizárólag az, hogy válsághelyzetekben a népesség túlélését
elősegítse. Mint humanitárius fellépést elvben nem lehet vitatni,
egyedül a belőle származó torzulások váltanak ki bírálatot.
Lássunk ezek közül néhányat: érkezése gyakran késik vagy nem felel
meg a szükségleteknek, szétosztását rosszul szervezik meg, ill.
eltérítik a politikai, etnikai tényezők, a kliensrendszer; végül
pedig lopás vagy korrupció miatt az élelem nem jut el a leginkább
rászorultakhoz. Más kritikák szerint az élelmiszersegély valójában
tartós szerkezeti segély, amely egyesek számára a fejlődés
emelője, mások számára kereskedelmi fegyver, destabilizálja a
termelést, megváltoztatja a táplálkozási szokásokat, függőséget
okoz. A valóságban éppúgy lehetnek jótékony, mint káros hatásai.
Azon a tényen kívül, hogy egész népességek túlélését teszi
lehetővé, semmi esetre sem szabad elfelejtkeznünk pozitív
eredményeiről, mint például az általa lehetővé tett
infrastrukturális munkálatokról, a háromoldalú tranzakciókról, a
tartalékok képzéséről magukban a fejlődő országokban. Mégha kétélű
fegyvert jelent is, nem lehetünk meg nélküle.
Összehangolt segély
46. A sürgős élelmiszersegélyekkel szemben támasztott
kritikák ellenére is a felhasználás javítható, ha a partnerek
láncolata – kormányok, helyi hatóságok, nem kormányzati szervezetek,
egyházi közösségek – összehangolják tevékenységüket A segélyeket
időben korlátozni kellene, és sokkal inkább a valódi
élelmiszerhiányban szenvedő népességre kellene összpontosítani, sőt,
amikor csak lehetséges, helyi termékekből kellene összeállítani. A
sürgős segélynek mindenekelőtt a népesség függőségének felszámolását
kellene elősegítenie. Ennek érdekében nemcsak kielégítő
infrastruktúrára és a szétosztás helyi megszervezésére van szükség,
hanem olyan programra is, melynek célja az érintett népesség
megmentése a jövendő éhínségektől. Ilyen feltételekkel a sürgős
segély a nemzetközi szolidaritás figyelmet érdemlő tevékenysége
lehet. Ez a segítségfajta azonban nem hozhat „kielégítő megoldást
mindaddig, amíg eltűrjük a szélsőséges nyomort, amely egyre
súlyosbodik és egyre több áldozatot szed a rosszultápláltak és
éhezők körében”.[67]
A táplálkozás biztonsága: tartós megoldás
47. Az éhezés problémáját nem lehet a helyi táplálkozás
biztonságának növelése nélkül megoldani.[68]
„A táplálkozás biztonsága akkor áll fenn, ha minden lakos, minden
időben hozzáfér a szükséges élelemhez, hogy egészséges és tevékeny
életet élhessen”.[69] Ehhez
fejleszteni kell a helyi termelést hasznosító programokat és a
hatékony törvényhozást, amely védi a termőföldeket és hozzáférhetővé
teszi a paraszti lakosság körében. Azonban számos akadály folytán
mindez még nem valósult meg a fejlődő országokban. A politikai és
gazdasági vezetők számára egyre nehezebb és bonyolultabb feladat az
agrárpolitika meghatározása. E helyzet számos oka között a
legjelentősebb az árak és a pénz értékének ingadozása, amelyet
részben a mezőgazdasági termények túltermelése okoz. A táplálkozási
biztonság szavatolása érdekében tehát elő kellene mozdítani a
stabilitást és az igazságosságot a nemzetközi kereskedelemben.[70]
Elsőbbséget a helyi termelésnek
48. Mindenütt elismerik a mezőgazdaság óriási jelentőségét a
fejlődés egész folyamatában. Akárhogyan fejlődjék is a nemzetközi
kereskedelem konjunktúrája, a gazdasági és politikai függetlenség,
valamint a fejlődő országok élelmiszerellátása sokat nyerne azon
mezőgazdasági rendszerek alkalmazásán, melyek kifelé ugyan
nyitottak, de elsődlegesen a belső fejlődésnek kedveznek. Ez olyan
gazdasági és társadalmi környezet megteremtését igényli, amely a
helyi mezőgazdasági piacok jobb ismeretén és jobb irányításán
alapul. Ide tartozik a mezőgazdasági hitel és a technikai képzés
fejlesztése, a helyi jövedelmek biztosítása, a helyi termékeket
feldolgozó és árusító rendszer javítása, a fejlődő országok közötti
valódi összhang, szervezet alakítása a parasztok között és érdekeik
kollektív védelme. Mind megannyi feladat, amely egyformán függ az
emberi hozzáértéstől és jóakarattól.
Az agrárreform fontossága
49. Az élelemtermelést gyakran gátolja a föld rossz
elosztása és a talaj ésszerűtlen használata. A fejlődő országok
népességének több mint fele nem rendelkezik földdel, és ez az arány
csak növekedni fog.[71] Még ha
jóformán minden fejlődő országnak van is agrárreformot célzó
politikája, közülük csak kevés vállalkozott annak valódi
alkalmazására. Sőt, a multinacionális élelmiszeripari cégek által
használt mezőgazdasági területek majdnem kizárólag Észak népességét
táplálják, kihasználásuk módja pedig kimeríti a talajt. Sürgető
feladat vállalni „a struktúrák bátor reformját és a kormányok és a
lakosság kapcsolatának új modelljét”.[72]
A kutatás és a nevelés szerepe
50. Igen nagy feladatok hárulnak a politikai és pénzügyi
vezetőkre. Mindazonáltal az olyan nagy kihívásoknak, mint az éhség,
a rosszultápláltság és a szegénység, csak minden ember együtt tud
megfelelni: mérlegelniük kell azt, mit tesznek és mit tehetnének.
Szükség lenne:
– a tudomány hozzájárulására: az értelmiségi elitnek
mozgósítania kell tudását és befolyását a probléma megoldásának
érdekében. Így például a biotechnikai kutatások javíthatnák – mind
Északon, mind Délen – a világ élelmezési biztonságát, az
egészségügyet és az energiaellátást. A társadalomtudományok
viszont, a társadalmi szervezet helyesebb olvasatával és igazabb
értelmezésével, jobban megvilágíthatják a helyi rendszerek
egyensúlyhiányát és az általa előidézett végzetes
következményeket, hogy orvoslásukban is szerepet tudjanak
vállalni. Ezenkívül hozzájárulhatnak a népek közötti szolidaritás
új útjainak meghatározásához és alkalmazásához is; – az egyének és
a népek érzékenységének felkeltésére: a szülőknek, nevelőknek,
politikai vezetőknek – bármilyen szinten álljanak is – és a
tömegkommunikáció szakembereinek a felebarát szeretetére kell
nevelniük. A média szakembereinek különösen nagy szerepük van az
emberiség lelkiismeretének ébresztésében; – hiteles fejlődésre
minden országban: elsőrendű fontosságú az a nevelés, amely nem áll
meg a kommunikációhoz vagy a személyes és közhasznú munkához
szükséges elemek közlésénél, hanem lerakja az erkölcsi
lelkiismeret alapjait is. Meg kellene szüntetni a nevelés és a
fejlődés közötti kettőséget, mivel e két cél annyira függ
egymástól, annyira szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy csak
együtt követhetők, ha tartós eredményt akarunk elérni. A
szolidaritás feladata lehetővé tenni minden embernek azt a
„nevelést, amely megfelel élete céljának”.[73]
A nemzetközi szervezetek: nemzetközi katolikus
egyesületek, nemzetközi katolikus szervezetek, nem kormányzati
szervezetek, és hálózataik
51. Más korábbi kezdeményezések mellett néhány évtized óta –
szintén önkéntesek által alapított – szervezetek állnak a
nehézségekkel küszködő egyének és népességek szolgálatára. Ezeket a
nemzetközi szevezeteket gyakran a következő neveken látjuk
szerepelni: nemzetközi katolikus egyesületek, nemzetközi katolikus
szervezetek és nem kormányzati szervezetek (NGO-k). Ezek a
szervezetek dinamizmusukról híresek: erről tettek tanúságot a
szegények integrált fejlődésének előmozdításában, valamint a
sürgősségi helyzetekre (a minket érdeklő esetekben éhínségekre vagy
élelelmhiányra) adott válaszukkal. Értik a módját, hogyan kell a
kétségbeejtő helyzetekre irányítani a figyelmet, miközben magán- és
közforrásokat mobilizálnak és segélyakciókat szerveznek a
helyszínen. Többségük az évek során nagyobb lélegzetű akciókkal
egészítette ki ezt az éhség elleni harcot a fejlődés érdekében.
Legnyilvánvalóbb sikereik között olyan programok szerepelnek,
amelyek új, a helyszínen kezdeményezett autonóm vállalkozásokat
támogatnak, vagy a helyi intézményeket és közösségeket erősítik.
A katolikus egyház a maga részéről mindig is – tehát már mielőtt
az NGO-k létrejöttek volna – bátorította, ihlette és koordinálta
ezeket az erőket és eszközöket, számtalan plébániai, egyházmegyei,
nemzeti és nemzetközi egyesületének és kiterjedt hálózatainak
köszönhetően.[74]
Elismeréssel adózunk itt valamennyi nemzetközi szervezet
munkájának, akár kifejezetten keresztény,[75] akár vallásos vagy világi ihletettségű.
A nemzetközi szervezetek kettős küldetése
52. A nemzetközi szervezetek küldetése kettős: a
figyelemfelhívás és a cselekvés. Míg a második nyilvánvaló, az elsőt
gyakran félreismerik. Mindazonáltal e két tényező
szétválaszthatatlan: alapvető és elsődleges a figyelem felhívása a
fejlődés nehézségeire és annak okaira. Közvetlenül ettől függ
egyrészt a nélkülözhetetlen egyéni hozzájárulások gyűjtése, másrészt
egyre több személy öntudatosodása. Szükség van ennek a bázisnak a
kialakítására, ha növelni akarjuk a fejlesztési segélyt és meg
akarjuk változtatni a „bűn struktúráit”.
Szolidáris partnerség
53. A nemzetközi szervezeteknek valódi partnerségi
kapcsolatot kell kialakítaniuk azon csoportokkal, amelyeknek
segítséget nyújtanak. Így testvéri arculatú szolidaritás támad:
párbeszéd, kölcsönös bizalom, tiszteletteljes figyelem.
II. János Pál pápa jelét akarta adni különleges érdeklődésének a
partnerség e kényes területén: a „II. János Pál a Szahelért”
Alapítványról van szó, amely célul tűzte ki a Szahara déli
országaiban az elsivatagosodás elleni harcot, valamint a
„Populorum Progressio” Alapítványról, melyet Latin-Amerika
legszegényebbjeinek támogatására hozott létre, s mindkettőt saját
területeiken a helyi egyházak önigazgatással irányítják.[76]
IV. Rész
A 2000. év jubileuma Az éhség elleni harc egy
állomása
A jubileumok: visszaadni Istennek, ami Istené
54. A Harmadik évezred közeledtével kezdetű
apostoli levélben, amely Krisztus születésének kétezer éves
jubileumát készíti elő, II. János Pál pápa felidézi a régi
ószövetségi jubileumok gyakorlatát, amely a szombatév fogalmában
gyökerezik. A szombatév különösen is Istennek ajánlott idő volt,
melyet minden hetedik évben meg kellett tartani a mózesi törvények
értelmében. Arról intézkedett, hogy pihentetni kell a földet, fel
kell szabadítani a rabszolgákat, el kell engedni az adósságokat. A
jubileumi év, amelyet minden ötvenedik évben tartottak meg, még
tovább tágította az előző intézkedések körét: nemcsak
felszabadították az izraelita rabszolgát, hanem ősei földjeinek
birtokába is visszahelyezték. „... tedd szentté az ötvenedik
esztendőt. Hirdess szabadulást földed minden lakójának, mert
örvendetes esztendő az. Kapja vissza akkor mindenki a birtokát, és
térjen vissza mindenki eredeti családjához, mert az örvendetes, az
ötvenedik esztendő az” (Lev 25b, 10).
Ennek a újraosztásnak a teológiai alapja a következő volt.
„Véglegesen nem lehetett őket megfosztani a földtől, mert az az
Istené, és az izraeliták nem maradhattak egyszer s mindenkorra
rabszolgaságban, mert Isten 'megváltotta' őket magának,
kiszabadítva az egyiptomi rabszolgaságból”.[77]
Itt azzal a követelménnyel találkozunk, hogy a föld javainak
egyetemes rendeltetésűeknek kell lenniük. Így a közjogban
fejeződött ki a magántulajdonhoz való joggal kapcsolatos
társadalmi jelzálog, hogy kiegyenlítsék az egyének hiányos
alkalmazkodását ehhez a követelményhez. Ezek a hiányosságok: a
mértéktelen nyereségvágy, a kétséges eredetű profit és a tulajdon
gyakorlatának számos más módja, valamint minden olyan birtoklás és
felfogás, mely tagadta, hogy a teremtett javak egyformán, mindenki
szolgálatára rendeltettek.
Ez a jubileumhoz és jubileumi évhez társított jogi keret adja
voltaképpen az egyház szociális tanításának vázát, mely később az
Újszövetség alapjaira épült. Igaz, a jubileumi év társadalmi
eszményét kevés konkrét megvalósítás kísérte. Igazságos kormányra
lett volna szükség, olyanra, amely képes érvényesíteni az említett
szabályokat, melyek célja egy bizonyos társadalmi igazságosság
helyreállítása volt. Az egyház szociális tanítása, amely különösen
a XIX. századtól fejlődött ki, bizonyos értelemben e parancsokat
kivételes elvekként fogalmazta meg, melyek megvalósítása főleg az
államra tartozik, és azt célozzák, hogy minden ember hozzájusson a
teremtés javainak egy részéhez. Ezt az elvet rendszeresen
felidézték és követését tanácsolták mindazoknak, akik készek
voltak annak meghallására.
Váljunk „gondviseléssé” testvéreink számára
55. A jubileum gyakorlata alapvetően az Isteni
Gondviseléssel és az üdvtörténettel áll kapcsolatban.[78] Ebben az összefüggésben szemlélve az éhezés
és a rosszultápláltság az emberi bűn következménye, melyet a
Teremtés könyve már első verseitől kezdve elénk állít: „Azt mondta
ekkor az Úr Káinnak: 'Hol van Ábel, a testvéred?' Ő így felelt: 'Nem
tudom. Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?' Azt mondta
erre neki: 'Mit műveltél? Testvéred vérének szava hozzám kiált a
földről. Ezért légy átkozott e földön, amely megnyitotta száját, s
befogadta öcséd vérét kezedből! Ha műveled, ne adja meg neked
gyümölcsét! Kóbor bujdosó légy a földön!'” (Ter 4,9-12).
Az itt bemutatott kép teljes világossággal fejezi ki azt a
kapcsolatot, amely az emberi személy méltóságának tisztelete és az
– ezentúl már beszennyezett – természeti környezet termékenysége
között fennáll. Ez a kapcsolat visszhangként ismétlődik az egész
emberi történelmen át, és valószínűleg teológiai hátterét képezi
az éhezés és a rosszultápláltság imént elemzett oksági
kapcsolatának. Minden úgy történik, mintha a – néha oly
kedvezőtlen – természeti véletlenek párosulnának a mértéktelen
hataloméhség és nyereségvágy következményeivel, valamint a belőlük
származó „bűn struktúráival”. Elfordulva Isten teremtő akaratától
az ember ezentúl olyan rövidlátással szemléli önmagát, testvéreit
és jövőjét, amely az egész emberi nemet érintő eltévelyedés
megtapasztalatára kárhoztatja: „... mit műveltél testvéreddel?”.
Az ember méltósága és munkájának termékenysége
56. Isten azonban továbbra is helyre akarja állítani a
teremtést az ember számára, és – a Megváltó Krisztusnak köszönhetően
– segíteni akarja őt a kert művelésében és őrzésében (vö. Ter
2,15-17), nehogy mocsárrá változzon, vagy valaki kívülre kerüljön.
Ebben a helyzetben az emberi személy méltóságának és az ember,
illetve a teremtés közötti harmóniának helyreállítására tett
valamennyi erőfeszítést a Krisztus által hozott Megváltás
misztériuma foglalja össze az egyház számára, melyet szimbolikusan
az életnek az Édenkertben álló fája jelképez (vö. Ter 2,9). Az
ember, amikor szabadon közösséget vállal ezzel a misztériummal, a
tévelygést, amelynek alá volt vetve, zarándoklattá alakítja, a hit
helyévé és megnyilvánulásává, amelyben újratanulja a helyes
kapcsolatot Istennel, testvéreivel és az egész teremtéssel. Jól
tudja, hogy az ilyen megigazulás a hitből, az Istenbe vetett
bizalomból születik és táplálkozik, és hogy gyakran a lélekben
szegény emberben lelhető fel. Ez az ember tehát újra teljes részt
vállalhat az – eredeti bűn által megromlott – teremtés
befejezésében: „... a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten
fiai megnyilvánuljanak ... felszabadul majd a romlottság
szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára” (Róm 8,19 és
21).
Az emberi gazdaság így elnyeri teljes értelmét: lehetőség lesz
az ember – minden ember – számára a föld művelésére, „hogy szebb
legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család
közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ
körvonalait”.[79] Ennek az úton
levő gazdaságnak a dinamikája abból az elkötelezettségből fakad,
amellyel az említett zarándoklathoz csatlakozunk; így mintegy
saját személyünkben „testesül meg”. Ha fokozatosan és feltétel
nélkül adjuk át magunkat, akkor az egyházhoz csatol minket: e
zarándokútját járó néphez, melyet a maga egészében Isten Országa
felé közelíti. Valamennyiünknek feladata tehát, akik meg vagyunk
keresztelve Krisztusban, hogy feltárjuk ezt a termékenységet,
amelynek az egyház a letéteményese, és az ő küldetése az, hogy
helyreállítsa az egész teremtés termékenységét. Nekünk az a
hivatásunk, hogy hagyjuk magunkat Istentől vezetni, és így egy
krisztusi magatartást elsajátítva lépjünk fel az uralkodó
modellekkel, a „bűn struktúráival” szemben, melyek elgyengítik az
emberi gazdaságot.
Ebben a távlatban az egyház minden embert arra szólít fel, hogy
gyarapítsa ismereteit, szakértelmét és tapasztalatát, ki-ki kapott
adományainak és saját hivatásának megfelelően. Ezeket az
adományokat és hivatásokat, melyek valamennyiünknek sajátjai,
csodálatosan mutatja be az a három példabeszéd (a szolgáról, a tíz
szűzről, a talentumokról), amelyek közvetlenül a korábban említett
utolsó ítélet példázata előtt állnak (vö. Mt 24,45-51 és 25,1-46).
A különböző és egymást kiegészítő hivatások és a karizmák vezérlik
az emberek szeretetből fakadó válaszát, akiknek „gondviseléssé”
kell válniuk testvéreik számára, „bölcs és okos gondviseléssé,
amely az emberi fejlődést és a világ fejlődését a Teremtő
akaratával összhangban irányítja, hogy elősegítse az emberi család
jólétét és minden egyén transzcendens hivatásának beteljesülését”.[80]
Az igazságosság hiánya gyengíti a gazdaságot
57. A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levél
igen konkrét kezdeményezéseket javasol a társadalmi igazságosság
tevékeny előmozdítására.[81] Ezzel az
éhség és a rosszultápláltság problémájára adható válaszok keresését
is bátorítja, melyek a jubileum alkalmából kivitelezhetők.
A jubileumi gyakorlatra különösen nagy szükség van a gazdaság
területén: ha magára hagyják, elveszíti életerejét, mert nem
szolgálja többé az igazságosságot. Minden olyan gazdasági válság,
amelynek szélsőséges hatása az élelemhiány, alapvetően az
igazságosság válsága, az igazságosság hiánya.[82] Az Ószövetség választott népe már felfogta
ezt, és ma nekünk is tudatosítanunk kell. Ezt a válságot ma a
szabad piac keretében kell elemeznünk: a szabad piac minden
országon belül és a nemzetközi kapcsolatokban is eszköze lehet az
erőforrások szétosztásának és a szükségletekre adott hatékony
válasznak.[83] A társadalmi
igazságosság megvalósítása megszilárdítja a kereskedelmet: minden
embernek joga van ebbe bekapcsolódni, még akkor is, ha fennáll a
gazdasági neomalthusianizmus veszélye, amely a fizetőképesség és a
hatékonyság merev elképzeléséhez tartja magát.
Mindezek megállapítása után rá kell mutatnunk arra, hogy az
igazságosságot és a piacot gyakran szembeállítják egymással, s
ezzel az embert megszabadítják a társadalmi igazságossággal
szembeni felelősségétől. Az igazságosság követelménye – e felfogás
szerint – már nem a piac törvényeinek kiszolgáltatott egyén ügye,
hanem az államé, pontosabban a gondviselő államé.
Egészében véve az uralkodó erkölcsfilozófiák nagymértékben
felelősek a gondolkodás megváltozásáért: az igazságos viselkedés
helyett a struktúrák és az eljárások igazságosságának –
gyakorlatilag megvalósíthatatlan – elméleti követelményét
hangoztatjuk. Egyébként ez az állami gondviselés manapság
kívül-belül egyaránt kifulladt, egyre kevésbé szavatolja a valódi
osztó igazságosságot, ami károsan befolyásolja egy ország
gazdaságának teljesítőképességét. Nem kellene-e elgondolkoznunk
azon, hogyan függ össze az egyének hiányos részvétele a társadalmi
igazságosság megteremtésében és mértéktartó gazdasági magatartása,
valamint az elosztó mechanizmusok egyre kisebb hatékonysága, ami
gazdaságunk teljesítő képességére is kihatással van?
Méltányosság és igazságosság a gazdaságban
58. Ezt a piac és az igazságosság közt fennálló ellentétet
az egyház szociális tanítása úgy kívánja kivédeni, hogy pontosítja
az igazságos ár fogalmát, amit a skolasztikából vett át, mégpedig
úgy, hogy a csere igazságosság mellett a szociális igazságosságot is
figyelembe veszi, vagyis az emberi személy jogainak és
kötelességeinek egészét is. A társadalmi igazságosság érvényesítése
az igazságos ár által feltételezi egyrészt, hogy a piac jogi
szabályozása megfelel az erkölcsi törvénynek, másrészt, hogy a piaci
árakat kialakító különböző gazdasági tevékenységek is megfelelnek az
említett erkölcsi törvénynek.
Elégtelen az olyan személyes felelősségvállalás, amely egyedül a
polgári törvényre hagyatkozik, mivel számos esetben magával vonja
azt is, hogy az ember „figyelmen kívül hagyja saját erkölcsi
meggyőződését”.[84] Mivel a piaci
ár a fogyasztók által az árunak tulajdonított használati érték
függvénye, azért ezt a piaci árat erkölcsi magatartásunk – a
használati érték döntőbírája – fogja az igazságos árhoz
közelíteni. Ha a piaci szereplők gazdasági választásaikban
nincsenek figyelemmel a társadalmi igazságosság követelményére,
akkor maga a piac mechanizmusa érvényesíti a versenyképes árat,
amely egyre távolabb kerül az igazságos ártól.
A 2000. év e jubileumának előkészítése során valamennyiünknek
feladata, hogy a mindennapok gazdasági tetteiben megjelenítsük az
erkölcsi törvényt.[85] Ebből
következően az árak igazságos vagy igazságtalan jellege valamiképp
a mi kezünkben van: a termelők, a beruházók, a fogyasztók és a
nyilvános döntéshozók kezében.
Mindazonáltal az állam és az államok közössége nem mentesül egy
bizonyos védelmi feladat alól, amely egyebek mellett csak
tökéletlenül képes pótolni a társadalmi igazságosság egyéni
gyakorlásának hiányát: a mindenkire kötelező erkölcsi törvénynek
való meg nem felelést. A közjó politikai cél, amelynek elsőbbsége
van a kereskedelemben megnyilvánuló, pusztán csere igazságossághoz
képest.
Felhívás jubileumi kezdeményezésekre
59. Az egyházon keresztül Isten hív fel a javak
megosztására, a szeretet cselekvő gyakorlására. Ez a felhívás
nemcsak a keresztényekhez szól, hanem minden jóakaratú emberhez, és
minden emberhez, aki képes jót akarni – vagyis kivétel nélkül
valamennyiünkhöz. Az egyház így élére áll mindazon mozgalmaknak,
amelyek előmozdítják a szolidáris szeretetet, belefoglalva ebbe
minden embert. Mindazok mellett ott áll és cselekszik, akik
humanitárius tevékenységet fejtenek ki, hogy testvéreik szükségét
enyhítsék és elemi jogaik érvényesülését elősegítsék. Rendszeresen
emlékeztet arra, hogy a társadalmi kérdés „megoldása” csak
mindannyiunk erőfeszítésével történhet.[86]
Valóban, minden jóakaratú ember érzékelheti a világgazdaság
jövőjével kapcsolatos etikai kihívásokat: leküzdeni az éhséget és
a rosszultápláltságot, hozzájárulni az élelmezés biztonságához és
a fejlődő országok önerőből történő mezőgazdasági fejlődéséhez,
kifejleszteni ezen országok exportképességét és megőrizni a
planetáris jelentőségű természeti erőforrásokat. Az egyház
szociális tanítása az egyetemes közjó megannyi alkotóelemét látja
mindebben, melyeket a fejlett országoknak fel kell ismerniük és
elő kell mozdítaniuk. Mindenekelőtt erre törekedjenek a nemzetközi
gazdasági szervezetek, és ezek szabják meg a kereskedelem
globalizációjának irányát. Ha már egyszer felismertük a közjót,
akkor ez annak a jogi intézményi és politikai keretnek
megerősítésére ösztönöz, amely a nemzetközi kereskedelmet
szabályozza, továbbá más jubileumi javaslatokra bátorít. Mindez
bátorságot követel majd a társadalmi intézmények, kormányok és
szakszervezetek vezetőitől, mert mára annyira nehézzé vált az
egyéni érdekeket a közjó egységes látomásába illeszteni.
Az egyháznak nem küldetése e kérdésben technikai megoldásokat
javasolni, de e Nagy Jubileum előkészítésének alkalmával olyan
kezdeményezésekre szólít fel, melyek képesek siettetni az éhezés
és a rosszultápláltság megszüntetését.
E kezdeményezések között különösen kettő érdemel figyelmet:
– A biztonsági élelmiszerkészletek megteremtése – ahogy
József tette Egyiptomban (vö. Ter 41,35); ez lehetővé teszi, hogy
pillanatnyi válsághelyzetben konkrét segítséget lehessen nyújtani
a katasztrófával sújtott népességeknek. Az ilyen készletek
létrehozásának és irányításának mechanizmusait úgy kell
kialakítani, hogy elkerüljünk minden bürokratikus kísértést, amely
kaput nyitna egyrészt a politikai és gazdasági befolyásért vívott
harc, másrészt a korrupció előtt, továbbá, hogy elkerüljük a piac
minden közvetlen vagy közvetett manipulációját. – A családi
konyhakertek elősegítése, különösen azokon a vidékeken, ahol a
szegénység megfosztja az embereket, nevezetesen a családfőket és
övéiket minden földhasználattól, egyszersmind pedig az alapvető
élelmiszerektől is. Ilyen értelemben nyilatkozott XIII. Leó pápa a
XIX. századi munkások helyzetével kapcsolatban: „Az emberek sokkal
nagyobb szorgalmat és törekvést fejtenek ki, ha tudják, hogy a
sajátjukon dolgoznak, sőt, egyenesen megszeretik a kezük
munkájával megművelt földet, amelytől önmaguknak és családjuknak
nemcsak mindennapi kenyeret, hanem bizonyos felesleget is
remélnek”.[87] A világ legtöbb
részén olyan kezdeményezésekre van szükség, amelyek a
legszegényebbeket hozzájuttatják a talpalatnyi földhöz és a
szükséges ismeretekhez, valamint a legfontosabb szerszámokhoz, és
így lehetővé teszik, hogy kiemelkedjenek a szükséghelyzetből.
Végül és nagyobb összefüggésben: össze kell gyűjteni a
tapasztalatra és a konkrét helyzetek megfigyelésére alapozott
információkat és tanulmányokat, így megkísérelni egy adatbank
létesítését, amely minden szempontból megvilágítja a valóságos
helyzetet, a „bűn struktúráit” és a „közjó struktúráit”.[88]
V. Rész
Az éhezés: felhívás a szeretetre
A szegények szeretetre szólítanak fel
60. Ha nem csukjuk be a szemünket, akkor a mindennapi
tapasztalat a világ minden országában arra kényszerít bennünket,
hogy lássuk az éhezők tekintetét. Ebben a vonatkozásban testvéreink
vére kiált hozzánk (Vö. Ter 4,10).
Tudjuk, hogy maga Isten szólít meg minket az éhezőben. Az
egyetemes Bíró részvét nélkül ítél: „Távozzatok tőlem, átkozottak,
az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert
éheztem és nem adtatok enni...” (Mt 25,41 sk.).
Ezek a szavak, melyek az emberré lett Isten szívéből erednek,
megértetik velünk, mennyire nagy a jelentősége a Teremtő szemében
annak, hogy kielégítsük minden ember elemi szükségleteit: ne
hagyjátok el azt, aki Isten képmását hordozza, hiszen benne magát
az Urat hagynátok el! Maga Isten az, aki éhes, és aki megszólít
bennünket az éhező nyöszörgésében. A keresztényt, aki Isten
tanítványának tartja magát, arra kéri, hogy hallja meg a szegény
hívását. Ez valójában a szeretet hívása.
Isten szegénysége
61. A zsoltároknak, az Ószövetség énekeinek a
szerzői a „szegényeket” az „igazakkal” azonosítják, azokkal, akik
„Istent keresik”, akik „félik őt”, akik „bíznak benne”, akik
„áldottak”, akik az ő „szolgái” és „ismerik nevét”.
Mintha homorú tükörben verődne vissza, az „ANA-WIM”, az első
Szövetség szegényeinek minden fénye affelé az asszony felé tart,
aki a két Szövetség sarokköve: Máriában felragyog minden Jahve
iránti odaadás és minden Izrael népét vezérlő tapasztalat, s
mindez Jézus Krisztus személyében testesül meg. A „Magnificat” az
a hálaadó ima, amely bizonyítja ezt: a szegényeknek a himnusza,
akiknek minden gazdagságuk Isten (vö. Lk 1,46 sk.).
Ez az ének örömkitöréssel kezdődik, kifejezve a túláradó hálát:
„Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó
Istenemben”. Máriát azonban nem a gazdagság vagy a hatalom tölti
el hálával, inkább „kicsinek, jelentéktelennek és
alázatosnak” látja magát. Ez az alapeszme vezérli egész
dicséretét, és tökéletesen szemben áll a gőg, a hatalom és a
gazdagság utáni sóvárgással. Akik ez utóbbiakra törekednek, azokat
Isten „szétszórja”, „leveti trónjukról”, „üres kézzel bocsátja
el”.
Jézus maga is átveszi anyjának ezt a tanítását a boldogságokról
mondott evangéliumi beszédében. Ez – mégpedig nem véletlenül – a
„boldogok a szegények” kifejezéssel kezdődik. Szavai megmutatják,
milyen az új ember, szemben a „gazdagsággal”, amely bírálatának
tárgya.
Örömhírét a szegényekhez intézi (vö. Lk 4,18). A „gazdagság
csábítása” viszont eltávolít Krisztus közeléből (vö. Mk 4,19). Nem
lehet két úrnak szolgálni, Istennek is és a Mammonnak is (vö. Mt
6,24). A holnapért érzett aggodalom a pogány gondolkodás jele (vö.
Mt 6,32). Az Úr ezeket nemcsak szép szavaknak szánja: saját
életével tesz róluk tanúságot. „Az Emberfiának nincs hová
lehajtania fejét” (Mt 8,20).
Az egyház a szegényekkel tart
62. Nem szabad meghamisítani vagy elhallgatni a bibliai
tanítást, amely szemben áll a világ szellemével és természetes
érzékenységünkkel. Természetünk és kultúránk zavarba jön a
szegénység láttán.
Az evangéliumi szegénységet néha cinikusan támadják mind a
nélkülözők, mind a jómódban élők. A keresztényeket azzal vádolják,
hogy örökké fenn akarják tartani a szegénységet. A szegénység
ilyetén megvetése kifejezetten ördögi. A Sátán jele (vö. Mt 4) az,
hogy szemben áll Isten akaratával, amikor Igéjére hivatkozik.
II. János Pál pápa egyik beszéde segítségünkre lehet annak a
következtetésnek az elkerülésében, amely önzésünk igazolására
szolgálhatna. Amikor 1991. október 19-én meglátogatta Brazíliában
Lixão nyomornegyedét, a São Pedrót, a Szentatya Máté
evangéliumának első boldogsága felett elmélkedett: kifejtette a
szegénység és az Istenbe vetett bizalom, a boldogság és a
tökéletes Istenre hagyatkozás közötti kapcsolatot. Majd így
folytatta: „Van azonban egy másik szegénység is, amely igen
különbözik attól, amelyet Krisztus boldognak hirdetett, és amely
testvéreink sokaságát érinti, megbéklyózva személyük harmonikus
fejlődését. Ezzel a szegénységgel szemben, amely a szükséges
anyagi javak hiánya, az egyház felemeli szavát. Ezért az egyház
tudja: minden társadalmi átalakulásnak a szív megtéréséből kell
fakadnia, és ezért is imádkozik. Ez az egyház első és legfőbb
küldetése”.[89]
Ahogy már említettük, Istennek egyháza által továbbított
felhívása osztozásra, tevékeny szeretetre buzdít, és nemcsak a
keresztényeket, hanem mindenkit. Az egyház, ahogy mindig is, és ma
jobban, mint valaha, közel áll mindazokhoz, akik humanitárius
tetteket fejtenek ki szükséget szenvedő testvéreik és azok
legalapvetőbb jogainak szolgálatában.
Az egyház hozzájárulása a személyek és népek fejlődéséhez nem
korlátozódik a nyomor és az elmaradottság elleni harcra. Van olyan
szegénység is, amely abból a meggyőződésből folyik, hogy elég a
technikai és gazdasági fejlődés útját követni, máris minden ember
méltóbb lesz az ember névre. A lélek nélküli fejlődés azonban nem
elégítheti ki az embert, és a túlzott gazdagság éppoly ártalmas
számára, mint a túlzott szegénység. Félő, hogy az északi félteke
által kialakított és a déli féltekére is kiterjesztett
„fejlődésmodell”-ben a vallásos érzéket és az emberi értékeket
kisöpri az öncélú fogyasztás.
Mind a szegény, mind a gazdag szabadságra kapott
meghívást
63. Isten nem akarja, hogy népe – és ez valamennyi ember –
nélkülözzön, hiszen minden nélkülöző segélykiáltásában Ő fordul
hozzánk. Egyszerűen azt mondja, hogy a nélkülöző is, és a gazdagsága
által elvakított gazdag is csonka; az első a körülmények miatt,
melyeknek ki van szolgáltatva, a második teletömött kezei és saját
cinkossága miatt. Így egyik sem képes eljutni arra a belső
szabadságra, amelyre Isten minden embert szüntelenül hív.
A „minden jóval betöltött” éhező nem a rossz sorsa miatti
bosszút szomjazza, hanem azt az állapotot, amelyben nem
korlátozódnak legalapvetőbb képességei. Az „üres kézzel
elbocsátott” gazdag nem bűnhődik gazdagsága miatt, hanem
megszabadul a javakhoz való kizárólagos ragaszkodásának súlyától
és vakságától. A Magnificat éneke nem ítélet, hanem felhívás a
szabadságra és a szeretetre.
E kettős gyógyulás folyamán meggyógyulhat a szegény
igazságtalanságtól sebzett szíve, amely pedig kész volt az önmaga
és a mások iránti gyűlöletre is. A gazdag viszont megszabadulhat
haszontalan terhétől. Ahelyett, hogy betömi a szemét és a fülét,
ismét fölfedezi szívének mélységét, melyet eltakart pénzzel,
hatalommal, mindennemű élvezettel terhes szegénysége, amely
beszűkítette az önmagáról és másokról alkotott képét, és amely
javainak növekedésével párhuzamosan növelte étvágyát is.
Az emberi szív szükséges reformja
64. A világban jelen levő éhség mindenfajta emberi
gyengeségre ráirányítja figyelmünket: a bűn logikája megmutatja,
hogy a bűn, ez az emberi szívet megtámadó rossz okozza a társadalom
nyomorát, amit a „bűn struktúrája” mechanizmusának nevezhetünk. Az
egyház vélemény szerint bűnös önzésről van szó, a pénz, a hatalom és
a dicsőség hajszolásáról, ami magának a haladásnak az értékét is
megkérdőjelezi. „Ha megzavarodik az értékek rendje és a jó a rosszal
keveredik, akkor az egyes emberek és csoportok már csak a maguk
érdekét nézik, másokét nem. Ez az oka, hogy a világ nem az igazi
testvériség hazája, az emberiség nagyra nőtt hatalma pedig már magát
az emberiséget fenyegeti pusztulással.”[90]
Ezzel szemben, ha a szeretet ver tanyát az emberek szívében,
képessé teszi őket korlátaik meghaladására, és arra, hogy a „közjó
struktúráit” hozzák létre a világban: bátorítja a körülöttük
élőket, hogy a „szeretet civilizációja” felé közeledjenek,[91] és oda vonzzanak másokat is.
Az embernek tehát az a hivatása, hogy megreformálja
tevékenységét: ennek tétje életbevágóan fontos a világ számára.
Meg kell reformálnia szívét, a szeretetben való egyesülésre
vezetve mind saját személyét, mind az emberi közösséget. Az
embernek ez a refomja, mélységét és távlatát tekintve radikális,
mivel lényege szerint a szeretet is az: nem tűr megosztottságot,
átfogja a személy valamennyi indíttatását, mind tetteit, mind
imáit, anyagi eszközeit éppúgy, mint lelki gazdagságát.
Isten az ember – minden egyes és az összes ember – szívének
megtérését javasolja, mert ez képes megváltoztatni a föld színét,
letörölve róla az arcát eltorzító éhség borzalmas jeleit. „...
Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15) – ez
a parancs követi Isten Országának meghirdetését és ez valósítja
meg eljövetelét. Az egyház tudja, hogy ez a belső és mély változás
az embert élete minden napján arra ösztönzi, hogy messzebb lásson
közvetlen érdekénél, lassan megváltoztassa gondolkodását,
munkáját, életmódját, és így az adott világban megtanuljon a
mindennapokban szeretni, képességének teljes latbavetésével.
Ha csak egy kicsit is hajlunk erre, Isten maga fog gondoskodni a
többiről.
„Tartózkodjatok a bálványoktól!”
65. Ezt az ígéretet tette nekünk az Úr: „Akkor majd tiszta
vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól s
minden bálványtól megtisztítalak benneteket. Új szívet adok nektek,
és új lelket oltok belétek; kiveszem testetekből a kőszívet és
hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom majd belétek és
gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt
tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok” (Ez 36,25-27).
Fontos, hogy ez a nagyszerű bibliai nyelv ne tévesszen meg
bennünket: nem kegyes érzelmeket keltő kijelentés ez, melynek
hatására megosztjuk anyagi javainkat, mégha mégoly értékes és
hatásos gesztus lenne is ez. Ez a lehető leghatékonyabb
felszólítás, amit csak el tudunk képzelni. Maga Isten szólít fel
bennünket, és Ő az, aki mindannyiunkat megszabadít bálványainktól
és megtanít szeretni. Ez áthatja immár önmagára talált egész
lényünket. Legyőzhetjük tehát félelmeinket és önzésünket, hogy
figyelmessé váljunk testvéreink szolgálatára.
Bálványaink egészen közeliek: saját egyéni vagy közösségi
indíttatásunk – legyünk akár gazdagok, akár szegények – az anyagi
javak, a hatalom, a hírnév, az élvezetek hajszolásával, melyeket
mind önmagukért kergetünk. Ezeknek a bálványoknak a szolgálata
lealacsonyítja az embert és elszegényíti a bolygót is (vö. 25.
jegyzet). Az igazságtalanság, amelyet az szenved el, aki nem
rendelkezik a szükséges javakkal, abban rejlik, hogy kénytelen
mindenekelőtt ezeket az anyagi javakat keresni.
A szegény Lázár szíve sokkal szabadabb, mint a gonosz gazdagé,
és Isten – Ábrahám hangján – nemcsak azt kéri a gonosz gazdagtól,
hogy ossza meg lakomáját Lázárral, hanem azt is, hogy változtassa
meg szívét, fogadja el a szeretet törvényét, és így legyen a
szegény testvérévé (vö. Lk 16,19 sk.).
Isten akkor teszi lehetővé, hogy munkánk megváltoztassa a
világot, ha megszabadulunk bálványainktól. Így nemcsak növeljük
sokrétű gazdagságát, hanem a munkánkat is mások szolgálataként
végezzük. A világ így újra megtalálja eredeti szépségét, amely már
nem pusztán a teremtés napjának sajátja, hanem azé a kerté is,
amelyet az ember csodálatosan megművelt és termékennyé tett,
testvéreinek szolgálatára, Isten szerető jelenlétében és Iránta
érzett szeretetből.
„'Az éhség ellen változtassuk meg az életet'. Ez a
keresztény körökben keletkezett szólás mutatja a gazdag népeknek
az utat, hogyan válhatnak a szegények testvérévé?”[92]
A szegények meghallgatása
66. A keresztény tehát a világban – ott, ahová Isten
állította – saját életének személyes megkérdőjelezésével válaszol
annak hívására, aki éhes. Annak a hívása, aki éhes, arra bírja az
embert, hogy megkérdőjelezze mindennapi tetteinek értelmét és
értékét. Mérlegeli hivatásos vagy önkéntes, kézműves vagy házi
munkájának közeli és néha távoli következményeit. Felméri – még
legmegszokottabb – tettei következményeit is, melyek sokkal
konkrétabbak és messzebbre hatnak, mintsem gondolná, és így saját
felelősségét is. Megvizsgálja, mire használja idejét, amely a mai
világban gyakran okoz szenvedést, mert túl kevés vagy túl sok.
Munkanélküliség esetén például pusztítóvá válhat. Kinyitja lelkének
és szívének szemét, ha el tudja fogadni Istennek ezt a minden
emberhez szóló felszólítását: rendszeresen, tapintatosan és
alázatosan álljon szolgálatára annak, aki szükséget szenved. Ez a
felszólítás különösen azokhoz szól, akiket a hétköznapi nyelv
„vezetőknek” nevez.
Szent Pál nem véletlenül állítja: „... Jézus Krisztus ...
értetek szegénnyé lett” (2Kor 8,9). Igen, gazdaggá akart tenni
minket szegénysége és azon szeretet által, melylyel a szegényeknek
tartozunk.
Istenre hallgatni
67. Az Istenre figyelés a szegény jelenlétében megnyitja az
ember szívét és arra ösztönzi, hogy mindig új személyes találkozást
keressen Istennel. Ez a találkozás, melyet Isten akar – ő, aki nem
szűnik minden embert és az egész embert keresni –, mindennapi
életünkben folytatódik, és fokozatosan átalakítja az életét annak,
aki „kinyitja az ajtót” magának az alázatosan zörgető Istennek (vö.
Jel 3,20).
Isten meghallgatása Istennel töltött és Isten számára szánt időt
követel. Ez a személyes ima ideje: csak ezáltal változtathatja meg
az ember szívét és – következésképpen – tetteit. Az Istennek szánt
idő nem a szegényektől elvett idő. Az erős és kiegyensúlyozott
lelki élet soha senkit sem fordított el testvérei szolgálatától.
És ha – a nincstelenek iránti elkötelezettségéről jól ismert –
Páli Szent Vince († 1660) ezt mondta: „Hagyd abba az imát, ha
testvéred egy csésze teát kér”, nem szabad elfelejteni, hogy a
szent közel hét órát imádkozott naponta, és ebben találta meg
tettei alapját.
Megváltoztatni az életet ...
68. Az az ember, aki meghallgatja testvérét és kinyílik az
isteni jelenlét és cselekvés előtt, lassanként megkérdőjelezi
életének szokásait. A bőség keresése – mely egyre több embert
jellemez, gyakran növekvő nyomor közepette is – fokozatosan helyet
ad az élet mind nagyobb egyszerűségének, melyet már sok országban
elfelejtettek, de amely ismét lehetségessé, sőt kívánatossá válik,
mihelyt a fogyasztó választása nem a látszatot tekinti
elsődlegesnek.
Végül az az ember, aki így hajlandó megváltoztatni látásmódját,
olyanná, amit maga Isten mutatott nekünk Krisztus szavai által,
aki végiggondolja – látszatra akár jelentős, akár jelentéktelen –
tevékenységének következményeit, a közjó szolgálatára fog állni,
minden ember teljes értelmű fejlődését fogja szolgálni.
... hogy megváltoztassuk az életet
69. Miután fokozatosan megszabadult félelmeitől és tisztán
anyagi törekvéseitől, miután belátta saját tetteinek lehetséges
következményeit, az ember – bármilyen foglalkozása legyen is –, aki
így életének minden területén elfogadja Isten jelenlétét, a szeretet
civilizációjának építője lesz. Szerényen munkálkodva küldetést tölt
be, mely által gyakorolhatja és kifejlesztheti tehetségét,
hozzájárulhat a struktúrák és intézmények reformjához, példás
magatartásával testvéreit is hasonló cselekvésre bírja: arra, hogy
az ember méltóságát és a közjót szolgálják.
Az élet nehézségei miatt az ilyen hozzáállást lehetetlennek
tartják. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy még a látszólag
kilátástalan helyzetekben is van minden embernek egy egészen kicsi
mozgástere, döntései pedig konkrétan befolyásolják munkatársait és
a közjó ügyét. Azt mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben mindenki
felelős másokért.[93] Ez egy
vetülete annak a szeretetre való felszólításnak, melyet Isten nem
szűnik hangoztatni. Néha nehéz körülmények között is, melyek a
vértanúságot megközelítő szevedést okozhatnak, valamennyiünknek
Isten erejére kell támaszkodnunk: Ő segítséget ígér nekünk, ha
életünk középpontjának tekintjük, ideértve tevékeny életünket is.
„Bátorság, a föld egész népe – mondja a Seregek Ura; –
Dolgozzatok! Hiszen én veletek vagyok! – Lelkem közöttetek
lakik!” (Ag 2,4-5). A keresztény tehát a „bűn struktúrái”
ellen folytat küzdelmet, e struktúrák lerombolásáért munkálkodik.
Így kevésbé terjednek el a gazdasági és társadalmi fejlődésre oly
ártalmas gyakorlatok. Azokon a vidékeken, ahol a keresztények
bátran és határozottan a jóakaratú emberek élére állnak,
megtörténhet, hogy a nyomor nem növekszik tovább, hogy
megváltoznak a fogyasztási szokások, megvalósulhatnak a reformok,
kibontakozhat a szolidaritás, megszűnhet az éhség.
Támogatni a kezdeményezéseket
70. E keresztényeket elsőként azok a szerzetesek és
felszentelt papok vezetik, akiknek hivatása, hogy életüket adják
Istenért és testvéreikért.
Az egyház egész története során, az Apostolok Cselekedetei
diakónusaitól kezdve (vö. ApCsel 6,1 sk.) egészen napjainkig,
mindig voltak rendkívüli férfiak és nők,[94]
szerzetesrendek és misszionáriusok, világi keresztények
egyesületei, egyházi intézmények és kezdeményezések, amelyek
megpróbáltak segíteni a szegényeken és az éhezőkön. Ők,
Krisztusnak engedelmeskedve, harcoltak a szenvedés és a nyomor
minden formája ellen.
Az egyház köszönetet mond mindazoknak, akik jelenleg ilyen
szolgálatot tesznek embertársaiknak, konkrét tettek formájában, az
egyházmegyében, a plébánián, a misszionárius, a karitatív és más
nem kormányzati szervezetekben. Ők Isten szeretetét közvetítik és
az evangélium hitelességét bizonyítják.
A katolikus egyház minden kontinensen jelen van: közel 2700,
igen különböző arculatú egyházmegyéje vagy körzete létezik,[95] melyek közül több már hosszú
ideje küzd az éhség és a szegénység ellen. Az egyházmegyékben és a
plébániákon folyik mindannak végiggondolása, hogy a keresztények
mit képesek tenni. Ilyen keretek között előnyben részesítik az
alulról jövő szerveződéseket, a helyi csoportokat és közösségeket.
Az emberi mértékű közösségek újra képesek önbizalmat adni,
segíthetnek az önszerveződésben, kilábalni a beletörődésből, az
összeroppanásból. Az evangélium így újra a szegények reménysége
lesz; egyesülhet Krisztus ereje és a kisemmizetteké.
Mindenkinek szól a meghívás, hogy vegyen részt ebben a munkában.
A szeretetre szólító felhívást, melyet Isten éhező testvéreink
jelenléte által közvetít számunkra, mindenkinek az életállapota, a
világban és közvetlen környezetében elfoglalt helye szerint kell
teljesítenie. A emberiség csodálatos változatossága, a különböző
kultúrák talaján, az elkötelezettség és a küldetések sokféleségét
vonja maga után.
Helyénvaló tehát, hogy minden keresztény mozdítsa elő a
legkülönfélébb helyi kezdeményezéseket. A katolikus egyház
megosztja ezt az elkötelezettséget a többi keresztény egyházzal és
vallási közösséggel, valamint minden jóakaratú emberrel. A
humanitárius akciók a keresztények jelentős tevékenységi körét
alkotják, mindenekelőtt azonban ahhoz kellene hozzájárulniuk, hogy
mind a közös, mind az egyéni tevékenységük célja a teljes ember
szolgálata maradjon, beleértve annak lelki dimenzióját is. Így
bástyái lehetnek az azok elleni küzdelemnek, akik a közösségek
tevékenységét a materializmus vagy ideológiák által ihletett
politikai célok felé akarják téríteni, melyek végeredményben
mindig tönkreteszik az embert.
Minden keresztény küldetést teljesít, minden
tevékenységével
71. A kereszténynek testvéreit kell szolgálni munkájának és
életének minden területén. A tevékeny szeretet minden keresztényt
szólít, mindennapi munkájában éppúgy, mint személyes
kezdeményezéseiben. A keresztény elkötelezettsége, valamint
humanitárius és karitatív tevékenysége ugyanebből a felszólításból
fakad.
Fizetett, társadalmi és – gyakran tekintélyes – házi munkájában
a férfinak és a nőnek ugyanaz a küldetése: hirdetni az Örömhírt,
és azt megélni a mindennapi örömök és szenvedések során, minden
helyzetben. Munkájának minősége, részvétele igazságos reformokban,
magatartásának szerény példája, mások iránti figyelmessége a
kötelező személyes és hivatali feladatokat meghaladja. Mindez azon
férfiak és nők napi terheinek részét alkotja, akik életük minden
vonatkozásában keresik az alkalmat, hogy közeledni engedjék
magukhoz Istent, és elősegítik a világ növekedését az Ő
szeretetében. Így egyre inkább képesek lesznek a zűrzavar és az
igazságtalanság elleni harcra; arra, hogy szenvedéseiket és
örömeiket a Megváltó Krisztusnak ajánlják, aki Lelkét adja nekik
mindennapi életükben.
A keresztény arra törekszik, hogy tevékenységét – bármiből
álljon is az – Annak ajánlja, aki közvetlenül szívünkhöz szól,
minden egyes szegény szájával. A keresztény, magával ragadva a
jóakaratú embereket – akikkel osztozik az alapvető emberi
értékekben –, köteles ügyelni arra, hogy személyes tevékenységét
és keresztény testvéreiét is Isten Igéje irányítsa, lehorgonyozzon
az isteni életben, egységben az egyházzal és pásztoraival. A
tettek közössége az Úrral való közösség kell hogy legyen, aki maga
virraszt afölött, hogy e tevékenységet a Szentlélekben gondolják
el és hajtsák végre, és így ne veszítsen isteni eredetű
küldetéséből, amelynek során az Ember Szolgáját személyesen
tekintik a tevékenység forrásának, erejének és céljának.
A keresztény minden pillanatban támaszt talál a Boldogságos Szűz
Máriához intézett imájában, aki az Isten és az ember fenntartás
nélküli szolgálatában imádkozik és cselekszik egyszerre. Isten
Anyja könyörögve kéri a Szentlelket, árassza el kegyelmével minden
keresztény értelmét és szívét, hogy így tetteiben szabad, felelős
és hűséges munkatársává válhasson, tettei tanúskodjanak Isten
szeretetéről és hordozzák az örökkévalóság súlyát.
Vatikánváros, Szent Kallixtus Palota,
1996. október 4, Assziszi Szent Ferenc ünnepén
Paul Josef Cordes
Naissus címzetes érseke
a „Cor Unum” Pápai Tanács elnöke
Mons. Iván Marín
a „Cor Unum” Pápai Tanács titkára
Jegyzetek
[1] Vö. ENSZ (Egyesült Nemzetek
Szervezete), Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az Egyesült
Nemzetek Általános gyűlése 1948. december 10-én hozott, 217 A (III)
jelzésű határozatában fogadta el és hirdette ki, 25. 1. §
[2] ENSZ, Nyilatkozat a társadalmi
haladásról és fejlődésről, az Egyesült Nemzetek Általános gyűlése
1969. december 11-én hozott, 2542 (XXIV) jelzésű határozatában
hirdette ki, II. rész, 10b cikk.
[3] ENSZ, Táplálkozási
Világkonferencia, Róma, 1974. november 16. n. 1.
[4] FAO (Food and Agriculture
Organization of the United Nations – az Egyesült Nemzetek Élelmezési
és Mezőgazdasági Szervezete) és WHO (World Helth Organization –
Egészségügyi Világszervezet), Conférence Internationale sur la
Nutrition. Déclaration mondiale sur la nutrition, a Konferencia
Zárónyilatkozata, Róma, 1992. 1. pont
[5] Vö. uo. 1. pont. Vö. még FAO,
L'ampleur des besoins. Atlas des produits alimentaires et de
l'agriculture, Róma, 1995. 16.: „Földünk képes valamennyi lakosának
biztosítani a személyenkénti mintegy 2700 kalória tápértékű napi
élelmiszeradagot, amely elégséges az energiaigények teljesítésére.
Az élelmet azonban nem igazságos módon termelik és osztják szét.
Egyes országok többet termelnek, mint mások, végeredményben pedig az
elosztási rendszerek és a családi jövedelem határozza meg az
élelmiszerekhez való hozzájutást.”
[6] Vö. FAO, Agriculture: Horizon 2010,
Doc. C 93/24, Róma 1993, 1.
[7] Vö. II. vatikáni zsinat, Gaudium et
spes lelkipásztori konstitúció (1965), 40. pont: „Az egyház ...
együtt menetel az egész emberiséggel, a földi sorsban osztozik a
világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak, amely arra
hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten
családjává. A földi és mennyei egyháznak ezt az egymásba fonódását
csak hittel lehet felfogni...”
[8] II. vatikáni zsinat, Gaudium et
spes lelkipásztori konstitúció (1965), 69 pont.
[9] II. János Pál,Sollicitudo rei
socialis kezdetű enciklika (1987), 41. pont: AAS 80 (1988), 570.
Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, SzIT, Bp.
518. Kiss László korábbi fordítását átdolgozta Goják János.
[10] II. János Pál, Sollicitudo rei
socialis kezdetű enciklika, (1987), 33. pont: i. m. 558. Magyarul:
in Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, SzIT, 511.; vö. még
VI. Pál, Populorum progressio enciklika (1967), 47. pont: AAS 59
(1967), 280.
[11] Vö. FAO, L'ampleur des besoins.
Atlas des produits alimentaires et de l'agriculture, Róma, 1995, 16.
Vö. még 4. jegyzet.
[12] Vö. Alan Berg, Malnutrition:
What can be done? Lesson from World Bank Experience, The John
Hopkins University Press for World Bank, Baltimore, Maryland, 1987.
[13] A FAO és az WHO által végzett
tanulmányok megállapították, hogy a napi kalóriaszükséglet minimuma
körülbelük 2100, s az elérhető napi tápláléknak ebből az alapvető
anyagcsere 1,55-szörösének kell lennie. E paraméterek alatt úgy kell
tekinteni a személyt, mint aki krónikus alultápláltságban szenved
(vö. FAO és WHO, Conférence International sur la Nutrition.
Nutrition et développement. Une évaluation d'ensemble, Róma, 1992.)
A világon 800 millió alultáplált személy van: egy felnőttnek naponta
átlag 2050 kalória körüli a szükséglete. Az ipari országok lakosai
ennél mintegy 800 kalóriával többet kapnak naponta, míg a fejlődő
országokéinak be kell érniük ennek a kétharmadával (Vö. Le Sud dans
votre assiette. L'interdépendance alimentaire mondiale, CRDI, Ottawa
1992, 26.).
[14] Vö. az UNCTAD (United Nations
Conference of Trade and Development – Az ENSz Kereskedelmi és
Fejlesztési Konferenciája) előkészítő Dokumentumát az Egyesült
Nemzeteknek a Kevésbé Fejlett Országok második Konferenciája
számára, Paris, 1990.
[15] FAO és WHO, Conférence
Internationale sur la Nutrition. Déclaration mondiale sur la
nutrition, a konferencia zárójelentése, Róma, 1992, 2. pont.
[16] Vö. Világbank, Poverty and
Hunger, 1986. Ez a dokumentum leírja a táplálkozási bizonytalanság
(átmeneti vagy krónikus) fokozatait, e helyzetek gazdasági okait és
ideiglenes enyhítésük közép- és hosszútávú eszközeit. Ez a
megkülönböztetés hasznos, de az a hátránya, hogy nem tükrözi
közvetlenül a különféle okok közötti összefüggéseket, ami pedig
sokkal világosabbá tenné jelentőségüket, mivel bizonyos okok
egyszersmind a mélyebb okok hatásai is. A tartósság fogalma
eredetileg a fejlődésnek a fizikai környezet tiszteletben tartásával
való összeegyeztethetőségét is jelentette; jelenleg a fogalom a
fejlődés tartósságára is vonatkozik.
[17] Vö. Világbank, Poverty and
Hunger, 1986.
[18] A „kevéssé fejlett
országok” kifejezésen, amely túlterjed a kimondottan gazdasági
területen, azokat az országokat értjük, amelyek gazdasági és
társadalmi fejlődése drágának bizonyul a velejáró emberi
szenvedéshez, a felhasznált pénzügyi eszközök, valamint a századok
során megszerzett szakértelem, kipróbált gyakorlat és vagyon
tényleges lerombolásához képest.
[19] Ázsia globálisan sokkal nagyobb
eredményt ért el, egészében a jobb politika és a jobb végrehajtás
következtében, de az interperszonális kapcsolatok nem tekinthetők
jobbaknak, sem a korrupció szintje alacsonyabbnak.
[20] A nevelés területén bizonyos
országokban szakadások következtek be. Jegyezzük meg, hogy számos
nehezen fejlődő országban visszatérő probléma a felsőoktatásnak az
alapfokú nevelés rovására való fejlesztése. A nemzetközi
szervezeteknek szembe kell nézniük ezzel a vezetőkkel folytatott
párbeszédük során.
[21] Vö. UNFPA (United Nations
Population Fund – Az Egyesült Nemzetek Népesedési Alapja), The State
of World Population, 1993, New York, 1993; ENSz, World Population
Prospects: the 1992 Revision, New York, 1993. Vö. még UNFPA, État de
la population mondiale 1994. Choix et responsabilités. New York,
1994.
[22] PNUD (Programme des Nations
Unies pour le Développement – Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési
Programja, UNDP), Rapport mondial sur le développement humain 1990,
Economica, Paris, 1990. Vö. uo. 94: a fejlődő országokban, ahol a
legtöbb éhező ember található, a falusi lakosság 30 év alatt (1950
és 1980 között) több mint kétszeresére, a városi lakosság pedig több
mint három- vagy négyszeresére nőtt.
[23] Vö. Franz Böckle és mások, Armut
und Bevölkerungsentwicklung in der Dritten Welt, herausgegeben von
der Wissenschaftlichen Arbeitsgruppe für weltkirchliche Aufgaben der
Deutschen Bischofskonferenz, Bonn, 1991. Francia kiadás: Pauvreté et
développement démographique dans le tiers monde, kiadta a Német
Püspöki Karnak az egyetemes egyház kérdéseit feldolgozó ugyanezen
tudományos munkacsoportja, Bonn 1991.
[24] Vö. Pontifica Academia
Scientiarum, Population and Resources. Report, Vatican City 1993.
(Az itt szereplő adatok már megváltoztak.)
[25] Vö. Conseil Pontifical pour la
Famille (Pápai Családtanács), Évolution démographique. Dimensions
éthiques et pastorales. Cité du Vatican 1994. Vö. Le controle des
naissances, dans les pays du Sud: promotion des droits des femmes ou
des intérêts du Nord, 'Inter-mondes', 7. k. 1. pont, 1991. október,
7. o.: a legutóbb számos kutatás bizonyította, hogy a
születéskorlátozáson túl három más tényező éppúgy hozzájárul a világ
népességének csökkenő emelkedéséhez. Ezek: a gazdasági és társadalmi
fejlődés, a nők életfeltételeinek javulása és – paradox módon – a
gyermekhalandóság csökkenése. Vö. még UNICEF (United Nations
Children's Fund – Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja), La situation
des enfants dans le monde, Genf, 1991.
[26] Vö. II. János Pál: Beszéd a
Pápai Tudományos Akadémia által szervezett „Erőforrások és
Népesedés” című tanulmányi hét (1991. november 22.) résztvevőihez,
4. és 6. pont: „Az egyház tudatában van a probléma összetett
mivoltának. Amikor azonban intézkedések elfogadását javasoljuk, nem
szabad engedni, hogy a probléma sürgetése tévedéshez vezessen: az
olyan módszerek alkalmazása, amelyek nem állnak összhangban az ember
valódi természetével, tragikus következményeket válthat ki ...
melyek különösen a népesség legszegényebb és leggyengébb rétegeit
érintik, az egyik igazságtalanságot a másikkal tetézve”: AAS 84
(1992), 1120-1122. Vö. még: Angelo Sodano bíboros felszólalása az
Egyesült Nemzeteknek a környezetről és a fejlődésről tartott
konferenciáján (UNCTAD), Rio de Janeiro, 1992. június 3-4. Ennek
olasz szövege a L'Osservatore Rómano 1992. június 15-16-i számában
olvasható.
[27] FAO és WHO, Conférence
Internationale sur la Nutrition. Déclaration mondiale sur la
nutrition, a konferencia zájójelentése, Róma, 1992, 15. pont
[28] Vö. FAO, Agriculture: Horizon
2010, Doc. C 93/24, Róma, 1993, 2.13. pont
[29] UNDP, Rapport mondial sur le
développement humain 1990, Economica, Paris 1990, 18.
[30] FAO és WHO Conférence
Internationale sur la Nutrition, Déclaration mondiale sur la
nutrition, a konferencia zárójelentése, Róma, 1992, 1. pont
[31] Uo.
[32] Argentína ott szerepel a gabona
és a marhahús legnagyobb exportőrei között. Ez a nemzet tehát nem
tartozik a fejletlen országok közé: olyan iparosított állam,
amelynek gazdasági teljesítménye hosszú időn át nem volt kielégítő,
mégpedig elsősorban a politikai rendszer gyengesége következtében.
Ez a helyzet az utóbbi években alapjában változott meg, aminek máris
nyilvánvalóak a gazdasági következményei.
[33] Vö. A Katolikus Egyház
Katekizmusa 1906. pont, ahol megtalálható a „közjó” definíciója,
melyet már a Gaudium et spes (1965) is tartalmaz, 26. pont, 1.
bekezdés: „azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége,
amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik,
hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket” (in: A II.
Vatikáni Zsinat tanítása, SzIT, Bp, 460.)
[34] II. János Pál, Beszéde a CEAO
(Communauté Économique de l'Afrique de l'Ouest – Nyugat-Afrika
Gazdasági Közössége) székhelyén, Ouagadougou, 1990. január 29.: AAS
82 (1990), 818.
[35] II. János Pál, Centesimus annus
enciklika (1991), 31. pont: AAS 83 (1991), 831. Magyarul: in Az
egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, SzIT, 558. Fordította
Balogh Gábor, Barabás Miklós és Goják János.
[36] Vö. II. János Pál, Reconciliatio
et poenitentia kezdetű apostoli buzdítása (1984), 16. pont: AAS 77
(1985), 213-217. Magyarul: Kiengesztelődés és bűnbánat, SzIT,
Budapest, 1985. 36-40. (a társadalmi rosszból eredő szociális bűn
kifejezései), Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987),
36-37. pontok: i. m., 561-564. magyarul: in Az egyház társadalmi
tanítása, 513-515. és Centesimus annus kezdetű enciklika (1991), 38.
pont: i. m., 841. magyarul: Az egyház társadalmi tanítása, 564. Ezek
a dokumentumok olyan kifejezéseket is használnak, mint „a bűn
szituációi” vagy „szociális bűnök”, a bűn okait pedig mindig az
egoizmusra, a profithajszolásra és a hatalomvágyra vezetik vissza.
[37] Tanúja ennek a kémiai fegyverek
termelése, mely nem okoz „pozitív” szennyeződést, és amely támadásra
vagy védekezésre szolgál. Például annak az 500.000 tonna halálos
terméknek, mely 60 milliárd ember elpusztítására alkalmas, és
amelyet a Szovjetunióban tárolnak, körülbelül 200 milliárd US $-ba
került az előállítása, és ugyanennyibe kerülne a megsemmisítésük.
Valódi erőforrásokról van szó, tehát a bolygó szempontjából tiszta
veszteségről. Ez a visszás kaland az emberek életszínvonalának
csökkenésében mutatkozik meg (főleg – de nem kizárólag – a volt
Szovjetunióban), amely egészen odáig terjed, hogy megjelenik az
éhezés azokban a családokban is, amelyek korábban nem ismerték.
[38] Vö. VI. Pál, Karácsonyi
szentbeszéd 1975-ben a Szentév végének alkalmából: AAS 68 (1976),
145. Ezt a fogalmat elsőként VI. Pál pápa alkalmazta.
[39] II. János Pál, Centesimus annus
kezdetű körlevél (1991), 28. pont: i. m. 828. Magyarul: in Az egyház
társadalmi tanítása, 556.
[40] Vö. Larry Salmen, Listen to the
People, Participant-Observer Evaluation of Development Projects, The
World Bank and Oxford University Press, 1987. Ezzel kapcsolatban
megemlíthetjük a megfigyelő részvétel módszerét, melyet a Világbank
egyik tanácsadója követ. Ez, a szegények iránti szeretettől hajtva,
több alkalommal is három-hat hónapot töltött Dél-Amerika
nyomornegyedeiben (Quitóban és La Pazban), hogy maga is az itteni
népesség életét élje. Ennek köszönhetően el tudta látni tanácsokkal
a városi felújításokon dolgozó építészeket, hogy az új épületeket ne
tegyék szisztematikusan tönkre a nyomorúságos hajlékukból kikerült
új lakosok. A szegények – akik jelen esetben a vásárlók –
meghallgatása, melyet a józan ész követel, hősies tett volt. Ezt a
módszert aztán elterjesztette Taiföldön is, a Bank
világtekintélyének mozgósításával, hogy meggyőzze Bangkok
tisztviselőit: maguk is éljenek együtt egy ideig hátrányos helyzetű
polgártársaikkal, hogy biztosíthassák a városi elhelyezés
programjának sikerét. Meg kell még említeni egy angol protestáns
lelkipásztor, Stephen Carr rendkívüli fellépését is, aki 20 éven át
élt egymás után két afrikai faluban, kizárólag hagyományos
forrásokat és technikákat használva. Nagy befolyásra tett szert e
két helyen, és amikor váratlanul Washingtonba ment, 1985/86-ban a
Világbank interjút készített vele. Tanúságtétele megvilágosodásként
hatott a Bank szakemberi számára, akik egymás után több kudarcot is
megéltek szervezetük afrikai mezőgazdasági tervei kapcsán. A paraszt
és a föld között bizonyos szimbiózis létezik. Afrika földje szép és
jó, de nagyon hamar eltűnik. Az a változás, amelyet a modern
gazdaság vezetett be a parasztok magatartásában, továbbá az ősi hit
elvesztése a föld tönkretételéhez vezetett. A katolikus
misszionáriusok – és talán mások is – tökéletesen megértették ezt. A
régi missziók tisztelték a tehetséget és főként a hagyományos
tapasztalatot. Ezt bizonyos NGO-k (nem kormányzati szervezetek),
köztük a Franciaországra és néhány más európai országra alapozott
FIDESCO újra felfedezte.
[41] Vö. P. Joseph Wrejinsky művét és
az ATD Negyedik Világot.
[42] Vö. XXIII. János, Pacem in
terris enciklika (1963), III. fejezet: AAS 55 (1963), 279-291.
Magyarul in: Az egyház társadalmi tanítása, 171-177. Fordította
Kosztolányi István. A fordítást átdolgozta Horváth Pál.
[43] II. János Pál, Beszéde a FAO
konferenciáján, a szervezet 50. évfordulója alkalmából (1995.
október 23.) 2. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október 23-24.
[44] Világbank, Rapport sur le
développement dans le monde 1990, Washington 1990, 19.
[45] Vö. „Justitia et Pax” Pápai
Tanács, Le commerce international des armes. Une réflection éthique,
Cité de Vatican 1994.
[46] Vö. FAO, Développement durable
et environnement, les politiques et activités de la FAO, Róma 1992.
[47] Vö. II. János Pál, Beszéde a FAO
konferenciájának 25. ülésén (1989. november 16), 8. pont: AAS 82
(1990), 672-673.
[48] Vö. a „II. János Pál a Sahelért”
1984. február 22-én és a „Populorum Progressio” 1992. február 13-án
alapított pápai alapítványok okiratait. A két alapítvány törvényes
központja a „Cor Unum” Pápai Tanács mellett van Vatikánváros
államában; a „II. János Pál a Sahelért” Alapítvány Adminisztrációs
Tanácsa Ouagadougouban (Burkina Faso), a „Populorum Progressio”-é
pedig Santafé de Bogotában (Kolumbia).
[49] Vö. II. János Pál, Beszéde az
ENSZ 50. évfordulóját ünneplő általános gyűlésen (1995. október 5.),
12 és 13. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október 6.
[50] Meg kell itt említenünk néhányat
e kezdeményezések közül: Economia di Comunione/Opera di Maria,
Fokoláré Mozgalom (Grottaferrata, Róma); AVSI/Comunione e
Liberazione (Milánó); Fidesco/Emmanuel Közösség (Párizs); „Famille
en Mission”/Neokatekumenátus (Róma); „Kolping International” (Köln).
[51] UNDP, i. m., 31 (vö. 29.
jegyzet).
[52] Vö. IFAD (International Fund for
Agricultural Development – Mezőgazdasági Fejlődés Nemzetközi
Alapja), The Role of Rural Credit Projects in Reaching the Poor,
Róma-Oxford 1985.
[53] Vö. II. János Pál, Levél a
nőkhöz (1995. június 29), 4. pont: AAS 87 (1995), 805-806.
[54] Vö. II. János Pál, Mulieris
dignitatem kezdetű apostoli buzdítás (1988), 6-7. pontok: AAS 80
(1988), 1662-1667. Magyarul: SzIT, 1989. 15-23. Vö. még
Christifideles laici kezdetű zsinat utáni apostoli buzdítás (1988),
50. pont: AAS 81 (1989), 489-492. Magyarul: SzIT, 1990, 144-147.
[55] A korrupció nagysága felmérhető
a „pénzmosásból” eredő összegek alapján, ahogy a csalás
visszaszorítását szolgáló szervek becsülik őket.
[56] Vö. II. János Pál, Sollicitudo
rei socialis kezdetű enciklika (1987), 44. pont: i. m. 576-577.
Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 521-522.
[57] XXIII. János, Pacem in terris
kezdetű enciklika (1963), III. fejezet: AAS 55 (1963), 290.
[58] Vö. XIII. Leó, Rerum novarum
kezdetű enciklika (1891. május 15.): Leonis XIII P.M. Acta, XI,
Róma, 1892, 97-144. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása,
27-55. Fordította Dér Katalin.
[59] Vö. FAO, Conférence Mondiale sur
la Réforme agraire et le Développement rural (Világkonferencia az
agrárreformról és a mezőgazdasági fejlődésről) Jelentés az
agrárreformról, Parasztok chartája: Nyilatkozat az alapelvekről és
akcióprogram , Róma 1979.
[60] Vö. FAO, Rapport de la
Conférence de la FAO 23ème session (Jelentés a FAO-Konferencia 23.
üléséről), C85/REP, Róma, 1985. november 9-28, 46.
[61] Vö. 4. jegyzet.
[62] Vö. Világbank, World Development
Report, 1990, előszó, Washington 1990.
[63] II. János Pál, Beszéde a FAO 50.
évfordulóján, 4. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október 23-24.
[64] Vö. UNDP, Rapport mondial sur le
développement humain 1992, Economica, Paris 1992, 49; vö. még ENSZ,
a Conférence des Nations Unies sur l'Environnement et le
Développement (UNCED /CNUED) jelentése, Rio de Janeiro, 1992. június
3-14, par. 33.13: „A fejlett országok megismétlik azon szándékukat,
hogy bruttó nemzeti jövedelmük 0,7%-át a fejlesztési segélyre
áldozzák. – Ezt a számot az ENSz állapította meg, ők pedig
elfogadták. Ha pedig ez még nem történt volna meg, beleegyeznek
abba, hogy segélyeiket úgy növelik, hogy a lehető leghamarabb
elérjék ezt az arányt. Voltak országok, amelyek még 2000 előtt
akarták ezt elérni. Azokat az országokat, amelyek már elérték a
kérdéses arányt, üdvözölnünk kell, és bátorítani őket, hogy továbbra
is járuljanak hozzá a közös cselekvéshez, melynek célja, hogy
jelentős kisegítő erőforrást szabadítson fel”.
[65] Vö. ENSZ, a Sommet Mondial pour
le Développement Social (Koppenhága, 1995. március 6-12) Jelentése,
Nyilatkozat és akcióprogram, par. 88b.
[66] XXIII. János, Mater et magistra
kezdetű enciklika (1961), III. fejezet: AAS 53 (1961), 440.
[67] II. János Pál, Beszéde a FAO 50.
jubileuma alkalmával, 3. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október
23-24.
[68] Vö. UNDP, i. m., 164-165. (vö.
64. jegyzet).
[69] FAO, L'ampleur des besoins? (vö.
11. jegyzet), 35. A táplálkozási biztonság általában négy elemtől
függ: az élelemkészletektől, a kielégítő élelemhez való
hozzájutástól, az ellátás stabilitásától, az élelem vagy bizonyos
élelemkapcsolások kulturális elfogadásától.
[70] Vö. még Pacte mondial de
sécurité alimentaire (1985), melyet a 40. jegyzetben említettünk.
[71] Vö. FAO, Landlessness. A growing
problem, „Economic and Social Development Series”, Róma 1984, 28.
pont; francia változat: Le paysannat sans terre. Un problème
toujours plus aigu, „Collection FAO: développement économique et
social”, Róma 1985, 28. pont.
[72] II. János Pál, Message pour la
Journée Mondiale de la Paix du 1er janvier 1990, „La paix avec Dieu
Créateur, la paix avec toute la création”, 11. pont: AAS 82 (1990),
153.
[73] II. vatikáni zsinat, Gravissimum
educationis nyilatkozat, 1. pont – ez XI. Pius enciklikájára, a
Divini illius magistri-re utal (1929): AAS 22 (1930), 50.sk.
[74] Vö. még „Cor Unum” Pápai Tanács,
Catholic Aid Directory, 4. kiad., Città del Vaticano 1988 (nemsokára
megjelenik az 5. is). Nézzük példaként azokat az egyesületeket,
amelyek tagjai a „Cor Unum”-nak: Association Internationale des
Charités de St. Vincent de Paul (AIC), Caritas Internationalis,
Unione Internazionale Superiore Generali (U.I.S.G.), Unione
Superiori Generali (U.S.G.), Australian Catholic Relief, Caritas
Italiana, Caritas Liban, Catholic Relief Services U.S.C.C.,
Deutscher Caritasverband, Manos Unidas, Organisation Catholique
Canadienne pour le Développement et la Paix, Secours Catholique,
Kirche in Not, Société de Saint Vincent de Paul, Secrétariat des
caritas de l'Afrique francophone, Caritas Aotearoa (New Zealand),
Caritas Bolivia, Caritas Española, Caritas Moçambicana, Misereor,
Österreichische Caritaszentrale, Máltai Lovagrend.
[75] Nagyjelentőségű a genfi Egyházak
Világtanácsának IV. Egysége (Unit – a szerk.), valamint meg kell
említenünk a Vöröskereszt világméretű munkáját is.
[76] Vö. 48. jegyzet.
[77] II. János Pál, Tertio millennio
adveniente kezdetű apostoli levél (1994), 12. pont: AAS 87 (1995,
13. Magyarul: A harmadik évezred közeledtével, SzIT, Budapest, 17.
[78] Vö. uo., 13. pont, i. m., 13-14.
(magyarul: i. m. 17-18.)
[79] II. vatikáni zsinat, Gaudium et
spes lelkipásztori konstitúció (1965), 39. pont.
[80] II. János Pál, Meditáció a
Cherry Creek State Parkban végzett virrasztás alkalmával, az ifjúság
VIII. világnapjának ünneplésekor (1993. augusztus 14): AAS 86
(1994), 416.
[81] Vö. II. János Pál, Tertio
millennio adveniente apostoli levél (1994), 51. pont: „... a
keresztényeknek ... a Jubileumot úgy kell képviselniük, mint
alkalmas időt pl. arra, hogy elengedjék teljesen vagy legalább
részben a nemzetközi adósságokat, melyek sok nemzet sorsát
nehezítik”. i. m. 36. (magyarul: A harmadik évezred közeledtével,
SzIT, Budapest, 46.).
[82] Vö. e témakörben: H. Hude,
Éthique et Politique, XIII. fejezet: „La justice sur le marché”, Éd.
Universitaire, Paris 1992.
[83] Vö. II. János Pál, Centesimus
annus enciklika (1991), 34. pont: i. m. 835-836. (magyarul: in Az
egyház társadalmi tanítása, 560-561).
[84] II. János Pál, Evangelium vitae
kezdetű enciklika (1995), 69. pont: AAS 87 (1995), 481. Magyarul: Az
élet evangéliuma, SzIT, Budapest, 99.
[85] II. János Pál pápa Centesimus
annus kezdetű enciklikája (1991) a 36. pontban ad erre vonatkozóan
néhány útmutatást: „...Amikor az új szükségleteket és kielégítésükre
az új módszereket meghatározzák, mindenképpen a teljes emberképet
kell figyelembe venni, amely átfogja léte minden dimenzióját, és
fizikai és ösztönös világát alárendeli belső és lelki világának.
Viszont az, aki közvetlenül az ösztöneire hagyatkozik, és figyelmen
kívül hagyja tudatos és szabad személy mivoltát, a testi-lelki
egészségre gyakran káros, és önmagában hibás fogyasztási szokásokat
és életstílust alakíthat ki. A gazdasági rendszer nem tartalmaz
olyan ismérveket, amelyek lehetővé tennék, hogy helyesen
különböztessük meg az emberi szükségletek és az érett személyiség
kialakulását akadályozó, ma divatos szükségletek kielégítésének új
és magasabb szintű formáit. Átfogó nevelő és kulturális
tevékenységre van tehát sürgősen szükség, amely magában foglalja a
fogyasztók nevelését, hogy képesek legyenek okosan választani,
továbbá a felelősségtudat kialakítását a termelők és különösen a
társadalmi kommunikációs eszközök szakembereinek körében, anélkül,
hogy a közhatalomnak be kellene avatkoznia. ... Úgy gondoljuk, hogy
maga az a választás, hol fektessük be a tőkét, mindig erkölcsi és
kulturális választás is.” – i. m. 838-840. (Magyarul: in Az egyház
társadalmi tanítása, 562-563.)
[86] Vö. II. János Pál, Centesimus
annus kezdetű körlevél (1991), 60. pont: i. m. 865-866; magyarul: in
Az egyház társadalmi tanítása, 580-581.
[87] XIII. Leó, Rerum novarum kezdetű
enciklika (1891), 35. pont. (Az egyház társadalmi tanítása, 48.)
[88] Ebben az értelemben a Cor Unum
fog konkrét kérdéseket feltenni.
[89] II. János Pál, 2. utazása
Brazíliában (1991. október 12-21.), Beszéd a lixãói São Pedro
nyomornegyedében: Insegnamenti di Giovanni Paolo II. XIV/2 (1991),
941.
[90] II. vatikáni zsinat, Gaudium et
spes lelkipásztori konstitúció (1965), 37. pont. Vö. még II. János
Pál, Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987), 27-28.
pontok: „A haladás fogalmának az az értelmezése, amely inkább a
felvilágosodás filozófiájához kötődik, ... Az együgyű optimizmus
helyébe lépett – nem ok nélkül – az egész emberiség végső sorsáért
való aggódás ... Ma már világosabban látjuk, hogy a javak és
szolgáltatások puszta felhalmozása, még ha sok tekintetben az ember
hasznára van is, nem elegendő az emberi boldogulás megteremtéséhez”:
i. m. 547-550. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 506.
[91] Vö. 38. jegyzet.
[92] II. János Pál, Redemptoris
missio kezdetű enciklika (1990), 59. pont: AAS 83 (1991), 307-308.
Magyarul: SzIT, Budapest, 81.
[93] Ezt a meggyőződést nemcsak a
keresztények vallják. Erre épül az Egyesült Államokban egy újabban
alapított mozgalom, a „kommunitarizmus” is. A szociológus A. Etzioni
The Spirit of Community. Rights, Responsibilities and the
Communitarian Agenda című tanulmányában – Crown Publishers, Inc. New
York 1993. – bemutatja a mozgalmat, amely minden ember javának
előmozdítására törekszik.
[94] Vö. II. János Pál, Sollicitudo
rei socialis kezdetű enciklika (1987), 40. pont: i. m. 569.
Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 517-518.
[95] Vö. Secretaria Status
rationarium generale Ecclesiae, Annuarium statisticum Ecclesiae,
Typis Vaticanis (1994), 41.
Fordította: Somorjai Ádám OSB
Lektorálta: Farkas Beáta és Goják János
|