|
Üzenet a betegek 17. világnapjára XVI. Benedek pápa
2009. február 11.
Kedves Testvérek!
A Betegek Világnapja, melyet február 11-én, a lourdes-i Szűz Mária
emléknapján tartunk, alkalom arra, hogy az egyházmegyék hívei
püspökükkel együtt imádkozzanak, hogy olyan kezdeményezések
szülessenek, amelyek felhívják a figyelmet a szenvedés jelenlétére
környezetünkben. Szent Pál éve, amelyet ünneplünk, kedvező alkalmat
nyújt, hogy Pál apostollal együtt elmélkedjünk arról, hogy „amilyen
bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk
Krisztus révén a vigasztalásban is” (2Kor 1,5). Ezenkívül a
Lourdes-dal való lelki kapcsolat emlékeztet minket Jézus Anyjára,
aki figyelmes szeretettel gondoskodik Fia testvéreiről, „akik még
zarándokok, s veszedelmek között forognak és szorongatások érik
őket, míg el nem érkeznek a boldog hazába” (Lumen Gentium, 62).
Ebben az évben figyelmünk leginkább a gyermekek felé fordul, a
leggyengébb és legvédtelenebb teremtmények felé, köztük is a betegek
és szenvedők felé. Léteznek kicsi emberi lények, akik testükben
hordozzák a tehetetlenné tevő betegségek terhét, és mások, akik az
orvostudomány fejlődése és a kitűnő kutatók és egészségügyi
szakemberek segítsége ellenére ma még gyógyíthatatlan bajokkal
küzdenek. Vannak gyermekek, akik háborús konfliktusokban sérültek
meg testben és lélekben, mások esztelen felnőttek gyűlöletének
ártatlan áldozatai. Vannak utcagyerekek, akik magukra hagyva
nélkülözik a családi otthon szerető légkörét, és aljas emberek által
meggyalázott kiskorúak, akiknek megbecstelenítik ártatlanságát,
olyan pszichés sérülést okozva, amely egész életükben elkíséri őket.
Nem felejthetjük el azoknak a kiskorúaknak a megszámlálhatatlan
sokaságát sem, akik szomjan és éhen halnak, vagy az orvosi ellátás
hiányában halnak meg, és a saját földjükről száműzött kicsi
menekülteket sem, akik szüleikkel jobb életkörülményeket keresnek.
Ezeknek a gyermekeknek csendes fájdalomkiáltása megérinti emberi és
hívő lelkiismeretünket.
A keresztény közösség, amely nem maradhat közömbös ilyen drámai
helyzetekkel szemben, sürgető kötelességének érzi, hogy
beavatkozzon. Az Egyház ugyanis, ahogyan a Deus caritas est
kezdetű enciklikámban írtam „Isten családja a világban. Ebben a
családban nem lehet szükséget szenvedő” (25,b). Ezért azt kívánom,
hogy a Betegek Világnapja legyen alkalom a plébániai és egyházmegyei
közösségeknek, hogy egyre jobban tudatosítsák, hogy ők „Isten
családja”, bátorítsa őket, hogy megtapasztalhatóvá tegyék a
városokban, falvakban Urunk szeretetét, aki azt kéri, „hogy az
Egyházban, mint egy családban, egyetlen gyermek se szenvedjen
ínséget” (uo.). A szeretet megélésének tanúsága minden keresztény
közösség életének része. Az Egyház a kezdetektől konkrét tettekben
élte meg az evangélium alapigazságait, ahogyan az Apostolok
Cselekedeteiben olvassuk. Ma, amikor megváltoztak az egészségügyi
ellátás feltételei, szükséges, hogy a különböző gyógyintézetekben
dolgozó egészségügyi szakemberek és a hozzájuk tartozó területeken
jelenlévő egyházi közösségek szorosabban működjenek együtt. Ebben az
összefüggésben érthető a Gyermek Jézusról nevezett gyerekkórház
igazi értéke, amely a Szentszékhez kapcsolódó intézmény, és idén
ünnepli fennállásának 140. évfordulóját.
De mindez nem elég. A beteg gyermek egy család tagja, amely együtt
szenved vele, gyakran komoly küszködéssel és nehézségekkel, ezért a
keresztény közösségeknek fel kell vállalniuk azoknak a családoknak a
segítését, amelyeket valamelyik gyermek betegsége sújt. Az „irgalmas
szamaritánus” példáját követve le kell hajolnunk az ilyen keményen
próbára tett emberekhez, és konkrét segítségnyújtással kell
támogatnunk őket. Ezáltal a szenvedés elfogadása és megosztása a
beteg gyermekes családok hasznos segítésével a remény és a nyugalom
légkörét teremti meg, és azt érezteti velük, hogy Jézus testvéreinek
tágabb családja veszi őket körül. Jézus együttérzése többek között a
síró naimi özvegyasszonnyal (vö. Lk 7,12-17) és Jairus könyörgő
kérésével (vö. Lk 8,41-56) példát mutat, hogyan tanuljuk meg
megosztani oly sok nehéz sorsú család fizikai és erkölcsi
szenvedését. Mindez érdek nélküli, nagylelkű szeretetet feltételez,
amely Isten irgalmas szeretetének jele és visszatükröződése, aki
soha nem hagyja magára gyermekeit a próbatétel idején, hanem mindig
csodálatos lelkierőt és értelmet ad, hogy megfelelően tudjunk
szembenézni az élet nehézségeivel.
A beteg gyermekek szüntelen és áldozatos napi szolgálata ékesszóló
tanúságtétel az emberi élet szeretetéről, különösen a gyenge és
mindenben másoktól függő élet iránti szeretetről. Határozottan meg
kell ugyanis erősítenünk minden emberi élet abszolút és minden
felett álló méltóságát. Az idő múlásával nem változik meg az
Egyház szüntelenül hangoztatott tanítása: az emberi élet szép, és
akkor is a maga teljességében kell megélni, amikor gyenge és
körülveszi a szenvedés misztériuma. Tekintetünket a megfeszített
Jézusra kell fordítanunk: kereszthalálával az egész emberiség
fájdalmában részesedni akart. Az ő szeretetből fakadó szenvedésében
megláthatjuk a kicsi betegek és szüleik fájdalmával való tökéletes
egyesülést. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál, aki különösen
élete alkonyán a szenvedés türelmes elfogadásának ragyogó példáját
adta, ezt írta: „A kereszten az »ember Megváltójával«, a »fájdalmak
Férfiával« találkozhatunk, aki magára vette minden idők emberének
fizikai és erkölcsi szenvedését, hogy a szeretetben
rátaláljanak fájdalmuk üdvözítő értelmére s minden kérdésük hiteles
válaszára” (Salvifici doloris, 31).
Itt szeretném kifejezni megbecsülésemet és bátorításomat azoknak a
nemzeti és nemzetközi szervezeteknek, amelyek beteg gyermekeket
gondoznak, különösen a szegény országokban, és önmagukról
elfeledkezve nagylelkű szeretettel járulnak hozzá megfelelő
gondozásuk biztosításához. Ugyanakkor szomorúan fordulok
felhívásommal a nemzetek felelős vezetőihez, hogy javítsanak a beteg
gyermekek és családjaik támogatásán és az erre vonatkozó
törvényeken. Az Egyház a maga részéről mindig készségesen ajánlja
fel szívből jövő együttműködését azzal a szándékkal, hogy az emberi
civilizáció a „szeretet civilizációjává” alakuljon (vö. Salvifici
doloris, 30), de teszi ezt még inkább, amikor a gyermekek életéről
van szó.
Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy lelkileg közel vagyok
mindnyájatokhoz, kedves testvéreim, akik valamilyen betegségben
szenvedtek. Szeretettel köszöntöm mindazokat, akik gondoskodnak
rólatok: püspököket, papokat, szerzeteseket, egészségügyi
dolgozókat, önkénteseket és mindazokat, akik szeretettel áldoznak
időt betegséggel küzdő testvéreink gondozására és szenvedésük
enyhítésére. Különös szeretettel köszöntelek benneteket, kedves
beteg és szenvedő gyermekek: a pápa atyai szeretettel ölel
benneteket, szüleitekkel és rokonaitokkal együtt, és biztosít
titeket, hogy külön megemlékezik rólatok imáiban és arra hív, hogy
bízzatok a Szeplőtelen Szűz Mária anyai segítségében, akit az elmúlt
karácsonykor ismét szemléltünk, amint örömmel tartotta karjai között
a gyermekké lett Isten Fiát. A Szent Szűznek, a Betegek
Gyógyítójának anyai oltalmát kérve rátok és minden betegre,
mindenkire szívből adom különleges apostoli áldásomat.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Beteljesedett! Jn 19,12-42
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|