|
Üzenet a 2010. évi missziós világnapra XVI. Benedek pápa
Az egyházi közösség építése a misszió kulcsa
2010. október 18.
Kedves testvéreim!
Október hónapja a missziós világnappal alkalmat kínál az
egyházmegyei és plébániai közösségeknek, a megszentelt élet
intézményeinek, az egyházi mozgalmaknak és Isten egész népének, hogy
megújult elkötelezettséggel hirdessék az evangéliumot és a
lelkipásztori tevékenységnek átfogóbb, missziós jelleget adjanak. Ez
az évente visszatérő alkalom arra hív, hogy tudatosabban éljük át
azokat a liturgikus és kateketikai, karitatív és kulturális utakat,
amelyeken keresztül Jézus Krisztus az ő Igéjének és az
Eucharisztiának az asztalához hív egybe minket, hogy megízleljük
jelenlétének ajándékát, az ő iskolájában nevelődjünk, és egyre
tudatosabban Vele, a Mesterrel, az Úrral egyesülve éljünk. Ő maga
mondja: „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is
szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21). Csak
miután találkoztunk Isten szeretetével, amely megváltoztatja az
ember életét, azután tudunk vele és egymással közösségben élni,
hiteles tanúságtételt felkínálni testvéreinknek, ezáltal tanúsítva a
bennünk lévő reménynek az alapját (vö. 1Pt 3,15). A felnőtt hit –
amelyben az ember gyermeki magatartással képes teljesen Istenre
bízni magát, amelyet az imádság, az Isten igéjéről való elmélkedés,
a hit igazságainak tanulása táplál – feltétel ahhoz, hogy elő
tudjunk mozdítani egy új humanizmust, mely Jézus evangéliumára épül.
Októberben, amikor a nyári szünet után számos országban újraindulnak
a különböző egyházi tevékenységek, az Egyház arra hív, hogy a
rózsafüzér imádságon keresztül megtanuljuk Máriától az Atya
emberiségről alkotott szeretettervét szemlélni, hogy úgy szeressük
az emberiséget, ahogy Ő szereti. Nem éppen ebben rejlik a misszió
értelme is?
Az Atya ugyanis arra hív minket, hogy szeretett Fiában mi is
szeretett gyermekei legyünk és mindannyian testvérnek ismerjük fel
egymást Benne. Ő az üdvösség ajándéka a viszálytól és a bűntől
megosztott emberiség számára, aki feltárja Isten valódi arcát: „Úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki
hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
„Látni szeretnénk Jézust” (Jn 12,21) – János evangéliuma szerint
ezzel a kéréssel fordult Fülöp apostolhoz néhány görög zarándok,
akik húsvétra érkeztek Jeruzsálembe. Ez visszhangzik a mi szívünkben
is most októberben, és arra emlékeztet, hogy az evangélium hirdetése
az egész Egyház feladata, mivel „természeténél fogva missziós” (Ad
gentes, 2), és arra hív, hogy mozdítsunk elő egy olyan megújult
életet, amelyet hiteles kapcsolatok szőnek át és az evangéliumra
alapozott közösségekben valósul meg. Egy soknemzetiségű
társadalomban, amelyben egyre inkább megjelennek a magány és a
közömbösség különböző aggasztó formái, a keresztényeknek meg kell
tanulniuk felmutatni a remény jeleit, egyetemes testvérekké kell
válniuk, nagy ideálokért kell élniük, amelyek megváltoztatják a
történelmet, és hiú ábrándok vagy felesleges félelmek nélkül meg
kell tenniük mindent azért, hogy bolygónk minden nép számára otthon
lehessen.
Ahogy a görög zarándokok kétezer évvel ezelőtt, úgy korunk emberei
is azt kérik a hívőktől – még ha nem is mindig tudatosan –, hogy ne
csak „beszéljenek” Jézusról, hanem „mutassák is meg” Őt,
ragyogtassák fel a Megváltó arcát a föld minden sarkában az új
évezred nemzedékei előtt, főként a fiatalok előtt minden földrészen,
akik felé különösképpen is irányul az evangélium hirdetése. Meg kell
érteniük, hogy a keresztények azért hirdetik Krisztus igéjét, mert Ő
az Igazság, mert Benne találták meg életük értelmét, igazságát.
Ezek a gondolatok arra a missziós küldetésre utalnak, amelyet minden
megkeresztelt ember és az egész Egyház megkapott, de ez nem
valósulhat meg hitelt érdemlően mély személyes, közösségi és
pasztorális megtérés nélkül. Annak tudata ugyanis, hogy az
evangélium hirdetésére kaptunk meghívást, személyesen minden hívőt,
de ugyanígy az összes egyházmegyei és plébániai közösséget teljes
megújulásra ösztönzi és arra, hogy egyre inkább megnyíljanak a helyi
egyházak közötti missziós együttműködésre azért, hogy előmozdítsák
az evangélium terjedését minden ember szívében, minden nép, kultúra,
faj, nemzetiség körében szerte a világon. Ez a tudatosság Fidei
Donum papok, Istennek szentelt személyek, hitoktatók és világi
misszionáriusok tevékenységén keresztül növekszik abban a folytonos
törekvésben, hogy előmozdítsuk az egyházi közösség megvalósulását
úgy, hogy a kultúrák egymás mellett élésének jelensége be tudjon
illeszkedni egy olyan egységmodellbe, amelyben az evangélium a
szabadság és a fejlődés kovásza, a testvériség, az alázat és a béke
forrása (vö. Ad gentes, .). „… az Egyház ugyanis Krisztusban mintegy
szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges
egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (Lumen gentium, 1).
Az egyházi közösség Isten fiával, Jézus Krisztussal való
találkozásból születik, aki az Egyház hithirdetése révén jut el az
emberekhez, és közösséget teremt saját magával, és következésképpen
az Atyával és a Szentlélekkel (vö. 1Jn 1,3). Krisztus hozza létre az
új kapcsolatot az ember és Isten között. „Ő nyilatkoztatja ki
nekünk, hogy "szeretet az Isten" (1Jn 4,8), s ugyanakkor megtanít
minket arra, hogy az emberi tökéletesség és a világ átalakításának
alaptörvénye a szeretet új parancsa. Azokat tehát, akik hisznek az
isteni szeretetnek, biztosítja arról, hogy a szeretet útja minden
ember előtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való
törekvés nem hiábavaló.” (Gaudium et spes, 38)
Az Egyház az Eucharisztiából fakadóan válik „közösséggé”, amelyben
Krisztus, aki jelen van a kenyérben és a borban, az ő
szeretetáldozatával úgy építi az Egyházat, mint az ő testét, egyesít
minket a Szentháromság egy Istennel, valamint egymással (vö. 1Kor
10,16). A Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításban ezt
írtam: „A szeretetet ugyanis, melyet a szentségben ünneplünk, nem
tarthatjuk meg magunknak. E szeretet természete szerint igényli,
hogy mindenkivel közöljük. Amire a világnak szüksége van, az Isten
szeretete, a Krisztussal való találkozás és a belé vetett hit” (84).
Ezért az Eucharisztia nem csupán az Egyház életének, hanem
küldetésének is forrása és csúcspontja: „Egy igazán eucharisztikus
Egyház missziós Egyház” (uo.), amely mindenkit el tud vezetni az
Istennel való közösségre, meggyőződéssel hirdetve: „Amit láttunk és
hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek
velünk” (1Jn 1,3).
Kedves barátaim! Ezen a missziós világnapon, amelyen szívünket és
tekintetünket kitágítjuk a misszió hatalmas terére, érezzük át, hogy
mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket az Egyháznak az
evangélium hirdetésére irányuló törekvéséből. A missziós lendület
mindig az életerő jele volt helyi egyházaink számára (vö.
Redemptoris missio, 2), és az ő együttműködésük egyedülálló módon
tesz tanúságot az egységről, a testvériségről és a szolidaritásról,
melyek az üdvözítő Szeretet szavahihető hirdetőivé tesznek.
Ismét imádságra hívok tehát mindenkit és arra, hogy a gazdasági
nehézségek ellenére konkrét testvéri segítséggel támogassuk a fiatal
egyházakat. A szeretetnek és a megosztásnak e gesztusa, amelynek
elosztásáról a Pápai Missziós Művek fog gondoskodni – és hálámat
fejezem ki értékes szolgálatukért –, elősegíti majd papok,
szeminaristák és hitoktatók képzését a legtávolabbi missziós
területeken, és bátorítani fogja a fiatal egyházi közösségeket.
A missziós világnapra szóló ez évi üzenet zárásaként különleges
szeretettel szeretném kifejezni hálámat a misszionáriusoknak,
férfiaknak és nőknek, akik a legtávolabbi és legnehezebb missziós
helyeken tesznek tanúságot – gyakran az életük árán is – Isten
országának eljöveteléről. Ők az evangélium hirdetésének élcsapatát
képviselik, és minden hívő barátsággal, lelki közelséggel és
támogatással tartozik nekik. „Isten (aki) a jókedvű adakozót
szereti” (2Kor 9,7), töltse el őket lelki buzgósággal és mély
örömmel.
Ahogyan Mária „igenje”, úgy az egyházi közösségnek a testvéri
szeretetre szóló isteni meghívásra adott minden nagylelkű válasza is
új apostoli és egyházi „anyaságot” fog életre hívni (vö. Gal
4,4.19.26), amely a szerető Isten titka által megérintve – aki
„amikor elérkezett az idők teljessége…, elküldte Fiát, aki
asszonytól született” (Gal 4,4) – bizalmat és bátorságot fog adni új
apostoloknak. Ez a válasz minden hívőt képessé tesz arra, hogy „a
reményben derűsek legyenek” (vö. Róm 12,12), miközben megvalósítják
Isten tervét, aki azt akarja, „hogy az egész emberiség Isten
egyetlen népévé, Krisztus egyetlen testévé legyen, a Szentlélek
egyetlen templomává épüljön” (Ad gentes, 7).
Vatikán, 2010. február 6.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Én vagyok az út, az igazság és az élet. Jn 14,1-6
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|