|
Üzenet a 2011. évi missziós világnapra XVI. Benedek pápa
Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket (Jn 20,21)
2011. október 18.
A 2000. jubileumi év alkalmából, Tiszteletreméltó II. János Pál a
kereszténység új évezredének kezdetén határozottan megerősítette,
hogy megújult elkötelezettséggel, „az első keresztények kezdeti
lendületével” kell hirdetnünk az evangéliumot mindenkinek (vö.
Novo millenio ineunte apostoli levél, 58). Ez a legértékesebb
szolgálat, amit az egyház tehet az emberiségnek és minden egyes
embernek, aki keresi léte mélyebb értelmét, hogy életét a maga
teljességében élje. Ezért minden évben ugyanaz a meghívás
visszhangzik újra a missziós világnap ünneplésekor. Az evangélium
szüntelen hirdetése ugyanis magát az egyházat is élteti, odaadó
munkájának, apostoli lelkületének forrása, megújítja pasztorális
módszereit, hogy azok minél jobban alkalmazkodjanak az új
helyzetekhez – amelyekben akár új evangelizációra van szükség – és
missziós lendület hassa át azokat: „A missziós munka valóban
megújítja az Egyházat, a hit és a keresztény identitás
megerősödik, új lendületet és indítékot kap. A hit a továbbadás
révén erősödik! A keresztény népek új evangelizációja ösztönzésre
és támogatásra talál az egyetemes missziós küldetésben (II. János
Pál, Redemptoris missio enciklika, 2.).
Ezt a célt folytonosan megújítja a liturgia ünneplése, különösen a
szentmise, mely mindig azzal a küldetéssel zárul, amit a feltámadt
Jézus adott az apostoloknak: „Menjetek…” (Mt 28,19). A liturgia
mindig kihív „a világból” és újra visszaküld „a világba”, hogy
tanúságot tegyünk arról, amit megtapasztaltunk: Isten Igéjének és
Krisztus húsvéti misztériumának üdvözítő erejéről. Mindazok, akik
találkoztak a feltámadt Úrral, szükségét érezték, hogy ezt
hirdessék másoknak, ahogy a két emmauszi tanítvány tette: miután
felismerték a kenyértörésben, „még abban az órában útra keltek, s
visszatértek Jeruzsálembe, ott együtt találták a tizenegyet s
társaikat”, és beszámoltak arról, ami az úton történt velük (vö.
Lk 24,33 – 34). II. János Pál pápa arra buzdított, hogy legyünk
éberek és készek arcának felismerésére, hogy mi is testvéreinkhez
szaladjunk és beszámoljunk nekik a nagy hírről: „Láttuk az
Urat!” (Jn 20,25) (vö. Novo millennio ineunte, 59).
Mindenkinek
Az evangélium üzenete minden néphez szól. Az egyház „mivel az
Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből
származik, missziós természetű” (Ad gentes dekrétum, 2.). „Az
evangelizálás tehát az egyház különleges isteni ajándéka és
hivatása; benne maga az egyház tükröződik vissza. Az egyház
létjogosultságát éppen az evangelizálás adja” (VI. Pál, Evangelii
nuntiandi apostoli buzdítás, 14.). Következésképpen sohasem
zárkózhat be önmagába. Meghatározott helyeken gyökeret ver, hogy
onnan tovább lépjen. Tevékenysége által – Krisztus parancsának
engedelmeskedve, a Szentlélek kegyelmének és szeretetének
ösztönzésére – egészen és hatékonyan jelenvalóvá lesz minden ember
és nemzet körében, hogy elvezesse őket Krisztus hitére (vö. Ad
gentes, 5).
Ez a feladat ma is sürgető. Sőt „az Üdvözítő missziója, amelyet az
Egyházra bízott, még nagyon messze van beteljesedésétől. … az
egyetemes emberiséget tekintve, ez a küldetés még csak a
kezdeténél tart (és) arra kötelez minket, hogy állítsuk minden
erőnket a szolgálatába” (Redemptoris missio, 1). Nem nyugodhatunk
bele abba a gondolatba, hogy kétezer év elteltével még vannak
népek, akik nem ismerik Krisztust és nem hallották üdvözítő
üzenetét.
De nem csak erről van szó. Bővül azoknak a köre, akiknek bár
hirdették az evangéliumot, azt elfelejtették és elhagyták, nem
tartják magukat az egyház tagjának. Sokan hagyományosan keresztény
társadalmakban is képtelenek megnyílni a hit szavára. Kulturális
átalakulás megy végbe, amelyet többek között a globalizáció, a
különböző eszmei áramlatok és az eluralkodó relativizmus
táplálnak. Olyan változás ez, amely az evangélium üzenetétől
eltérő mentalitáshoz és életstílushoz vezet, mintha Isten nem
létezne, és előtérbe állítják a jólét, a könnyű haszonszerzés, a
karrier, a siker keresését, mint életcélt, akár az erkölcsi
értékek kárára is.
Az egyetemes misszió mindig mindenkire és mindenre vonatkozik. Az
evangélium nem kizárólag annak a kincse, aki megkapta, ezt az
ajándékot meg kell osztani másokkal, ezt a jó hírt tovább kell
adni. Ez az ajándék és egyben kötelezettség nemcsak néhányakra van
bízva, hanem minden megkeresztelt emberre, akik „választott
nemzetség, … szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” lettek
(1Pt 2,9), hogy hirdessék Isten csodálatos műveit.
Beletartozik minden tevékenység is. A figyelem és a részvétel az
egyháznak a világban kifejtett evangelizáló művében nem
korlátozódhat néhány különleges alkalomra, és nem is tekinthetjük
úgy azokat, mint a sok pasztorális tevékenység egyikét: az egyház
missziós dimenziója lényegi dolog, ezért mindig szem előtt kell
tartanunk. Fontos, hogy mind a megkeresztelt emberek, mind az
egyházi közösségek ne csak szórványosan és alkalomszerűen
foglalkozzanak a misszióval, hanem folyamatosan, úgymond
keresztény életforma legyen számukra. A missziós világnap sem egy
elszigetelt nap az év során, hanem értékes alkalom arra, hogy
megálljunk és elgondolkodjunk arról, hogy megvalósítjuk-e illetve
hogyan valósítsuk meg missziós hivatásunkat. Annak megélése
lényeges az egyházi életre nézve.
Az evangelizáció összetett folyamat és különböző elemeket foglal
magába. Ezek között a missziós tevékenység során mindig külön
figyelmet szenteltek a szolidaritásnak. A missziós világnapnak is
ez az egyik célja, és a Pápai Missziós Műveken keresztül arra hív,
hogy segítsük az evangelizációs feladatok ellátását a missziós
térségekben. Olyan intézmények fenntartását jelenti ez, amelyek
szükségesek az egyház megszilárdításához hitoktatókon,
szemináriumokon, papokon keresztül. Emellett azt is jelenti, hogy
amit tudunk, tegyük meg azért, hogy javuljanak az emberek
életkörülményei azokban az országokban, amelyekben a legnagyobb a
szegénység, a gyermekek alultápláltsága, ahol súlyos problémát
jelentenek a betegségek, nincs megfelelő egészségügyi ellátás és
oktatás. Ez is része az egyház missziós küldetésének. Az
evangélium hirdetésekor az egyház szívén viseli a teljes emberi
életet. Isten szolgája VI. Pál hangsúlyozta, hogy nem elfogadható,
hogy az evangelizációban elhanyagoljuk azokat a témákat, amelyek
az emberi fejlődésre, az igazságosságra, az elnyomás minden
fajtája alól való felszabadulásra vonatkoznak, természetesen
tiszteletben tartva a politikai szféra önállóságát. Ha nem
törődnénk az emberiség földi problémáival az azt jelentené, hogy
„elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet evangéliumi
tanításáról” (Evangelii nuntiandi, 31.); nem lennénk összhangban
Jézus magatartásával, aki „bejárt minden várost és falut, tanított
a zsinagógákban, hirdette országa örömhírét, és gyógyított minden
betegséget, minden gyengeséget” (Mt 9,35).
A keresztény ember azzal, hogy társfelelősként részt vesz az
egyház küldetésében, a közösség, a béke, a szolidaritás építőjévé
válik, amelyet Krisztus adott nekünk, és együttműködik abban, hogy
megvalósuljon Isten üdvösségterve az egész emberiség számára. A
felmerülő kihívások arra ösztönzik a keresztényeket, hogy együtt
haladjanak a többi emberrel. A misszió szerves része ennek a közös
haladásnak. Ebbe belevisszük – még ha cserépedényben is –
keresztény hivatásunkat, az evangélium felbecsülhetetlen kincsét,
a meghalt és feltámadt Jézusról szóló élő tanúságtételt, akivel az
egyházban találkoztunk és akiben az egyházzal közösségben hiszünk.
A missziós világnap újítsa meg mindenkiben a vágyat és az örömet,
hogy az emberiségnek elébe menjünk, és mindenkinek elvigyük
Krisztust. Az Ő nevében szívből adom apostoli áldásomat
mindannyiótokra, különösen azokra, akik a legtöbbet fáradoznak és
szenvednek az evangéliumért.
Vatikán, 2011. január 6. Vízkereszt ünnepén
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Hogyan adhatja testét eledelül nekünk? Jn 6,52-59
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|