Az üdvözülés reménye a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek számára Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma
2007. április 19.
Előzetes megjegyzés
A Nemzetközi Teológiai Bizottság tanulmányozta a meg nem
keresztelt kisgyermekek sorsának kérdését, emlékezetében tartva az
„igazságok hierarchiájának” elvét és az Isten egyetemes üdvözítő
szándékának, Krisztus közvetítői tevékenysége egyedüliségének és
felülmúlhatatlanságának, az Egyház szentségi mivoltának az
üdvösség rendjében, valamint az áteredő bűn valóságának más
teológia alapelveit. A kulturális relativizmus és a vallási
pluralizmus jelen összefüggésében a meg nem keresztelt gyermekek
száma jelentősen megnövekedett, és ezért sürgetővé vált az
üdvözülés lehetőségének az ilyen kisgyermekek számára való
végiggondolása. Az Egyház tudatában van annak, hogy ez az üdvösség
egyedül csak Krisztuson keresztül, a Szentlélek által érhető el.
De az Egyház mint anya és tanító, nem utasíthatja el, hogy ne
gondolja minden, Isten képére teremtett ember sorsát, és még
részletesebben az emberi család leggyöngébb tagjainak a sorsát, és
azokét, akik még nincsenek birtokában értelmük és szabad akaratuk
használatának.
Ismeretes, hogy az ezen témáról szóló hagyományos tanítás a limbus
elméletére összpontosult, melyet olyan állapotként értelmezett,
amely magában foglalja azon kisgyermekek lelkeit, akik eredeti bűn
terhével és keresztség nélkül halnak meg, és akik ezért sem a
boldogító színelátásra nem érdemesek, sem bármilyen büntetést sem
érdemelnek, mivel személyes bűnnel nem vétkesek. Ez az elmélet,
melyet a középkortól fogva dolgoztak ki a teológusok, soha nem
került be a Tanítóhivatal dogmatikus meghatározásai közé, még
akkor sem, ha ugyanez általános Tanítóhivatal a tanítása folyamán
időnként emlegette egészen a II. Vatikáni Zsinatig. Így tehát egy
lehetséges teológiai feltevés marad. Mindazonáltal a Katolikus
Egyház Katekizmusa (1992) a limbus elméletét nem említi.
Ellenben a Katekizmus azt tanítja, hogy a keresztség nélkül
meghalt gyermekeket az Egyház rábízza Isten irgalmasságára, amint
azt az ilyen gyermekek számára szóló külön temetési szertartás
mutatja. Az az alapelv, hogy Isten minden ember üdvözülését
akarja, alkalmat ad arra a reményre, hogy a keresztség nélkül
meghalt gyermekeknek is létezik út az üdvösséghez (vö. KEK
1261) és arra a teológiai kívánalomra, hogy ez találjon
következetes és logikus összefüggést a katolikus hit különböző
állításai között: Isten egyetemes üdvözítő szándéka; Krisztus
egyedüli közvetítői tevékenysége; a keresztség szükségessége az
üdvösséghez; a kegyelem egyetemes működése a szentségek
vonatkozásában; kapcsolat az áteredő bűn és a boldogító
színelátástól való megfosztás; az emberi lény „Krisztusban” való
teremtése között.
Ennek a tanulmánynak a végkövetkeztetése az, hogy vannak
teológiai és liturgikus érvek arra a reményre, hogy a keresztség
nélkül meghalt kisgyermekek üdvözülhetnek és eljuthatnak az örök
boldogságra, még ha erről a kérdésről a Kinyilatkoztatásban nem is
található kifejezett tanítás. Sem a keresztség szükségességének
tagadására, sem a kiszolgáltatásának késleltetésére nem szabad
egyetlen olyan megfontolást sem felhasználni, melyet a szöveg
nyújt a kérdés új megközelítésének megindokolásához. Inkább annak
remélésére vannak itt érvek, hogy Isten üdvözíteni akarja ezeket a
kisgyermekeket, éppen azért, mert nem volt lehetséges velük
megtenni azt, ami a legkívánatosabb lett volna megtenni, hogy
megkereszteljék őket az Egyház hitére és láthatóan bekapcsolják
őket Krisztus Testébe.
Végül egy megjegyzés szükséges a szöveg módszertanához. Ennek a
témának a kezelését bele kell helyezni a hit történetének
fejlődésébe. A Dei Verbum (8. p.) szerint azok a tényezők,
amelyek ehhez a fejlődéshez hozzájárulnak, a hívők megfontolása és
tanulmánya, a lelki dolgok megtapasztalása és a Tanítóhivatal
tanítása. Amikor a keresztény gondolkodás történetében elkezdtek
foglalkozni a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek sorsának
kérdésével, talán nem ismerték teljesen a kérdés hitelvi
természetét vagy jelentőségét. Csak az évszázadok alatt, a II.
Vatikáni Zsinatig végbement történelmi és teológiai fejlődés után
vetettek számot azzal, hogy egy ilyen sajátos kérdés megérdemli az
egyre szélesebb hittani látókörben való tárgyalását, és azzal,
hogy a problémát újra lehet gondolni, világosan kifejtve a
kérdéses pontot a katolikus hit teljes egészének összefüggésében
és megőrizve az igazságok hierarchiájának elvét, amit a II.
Vatikáni Zsinat Unitatis Redintegratio kezdetű dekrétuma
említ (11. p.). Ez a dokumentum mind spekulatív teológiai
szempontból, mind gyakorlati és lelki szempontból hasznos és
hatékony értelmező eszköz ennek a problematikának a megértéséhez
és elmélyítéséhez, mely nem csupán a hittan tárgya, hanem a modern
korban lelkipásztori prioritás.
* * *
„Az üdvözülés reménye a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek
számára” témát a Nemzetközi Teológiai Bizottság tanulmányozásnak
vetette alá. A tanulmányozás előkészítésére albizottság alakult
excellenciás Mons. Ignazio Sanna és Mons. Basil Kyu-Man Cho
püspökökből, főtisztelendő Peter Damian Akpunonu, Adalbert Denaux,
P. Gilles Emery OP, Mons. Ricardo Ferrara, Ivancsó István, Paul
McPartlan, Don Dominic Veliath SDB (az albizottság elnöke)
professzorokból és Sara Butler MSBT professzornőből, P. Luis
Ladaria SJ, a fentnevezett Teológiai Bizottság általános titkára
és Guido Pozzo, a hozzárendelt titkára együttműködésével, valamint
további tagjainak közreműködésével. Az általános vita a NTB
plenáris üléseinek alkalmával folyt, melyeket Rómában tartottak
2005 decemberében és 2006 októberében. A jelen szöveget speciális
formában hagyta jóvá a Bizottság, majd az elnöke, William J.
Levada bíboros elé terjesztette, aki – megnyerve a Szentatyától a
2007. január 19-én történt kihallgatáson a jóváhagyást –
hozzájárulását adta a publikációjához.
Bevezetés
1. Szent Péter arra buzdítja a keresztényeket: mindenkor legyenek
készek arra, hogy számot adjanak a bennük lévő reményről (vö. 1Pét
3,15-16).[1] Ez a dokumentum azzal a
reménységgel foglalkozik, melyet a keresztények birtokolhatnak a
megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek üdvözülésével
kapcsolatban. Azt mutatja be, hogyan bontakozott ki ez a reménység
az utóbbi évtizedekben s milyen alapokon nyugszik, hogy végülis
értelme lehessen az ilyenfajta reménységnek. Noha első látásra ez
a téma mellékesnek tűnhet más teológiai kérdésekhez viszonyítva, a
helyes megoldása, amit ma lelkipásztori jellegű nyomasztó okok
tettek szükségessé, összetett és mély kérdéseket vet fel.
2. Korunkban jelentősen növekszik a megkereszteletlenül meghalt
kisgyermekek száma. Ez részben a kulturális relativizmustól és a
vallási pluralizmustól befolyásolt, nem gyakorló keresztény szülők
miatt van, de részben az in vitro megtermékenyítés és az
abortusz következménye is. Eme folyamatok fényében új sürgősséggel
vetődött fel újból az ilyen kisgyermekek sorsának kérdése. Egy
ilyen helyzetben azok az utak, amelyek révén az üdvösség elérhető,
még összetettebbeknek és problematikusabbaknak tűnnek. Az Egyház,
az üdvözülés útjának hűséges őrzője, tudja, hogy az üdvösség csak
Krisztusban, a Szentlélek által érhető el. Azonban, mint anya és
tanító, nem mulaszthatja el, hogy ne gondolja végig minden, Isten
képére teremtett emberi lény sorsát,[2]
s különösképpen a legkisebbekét. Az értelemmel, lelkiismerettel és
szabadsággal felruházott felnőttek oly mértékben felelősek a saját
sorsukért, amennyiben elfogadják vagy elutasítják Isten kegyelmét.
Azonban a kisgyermekek, mivel még nem rendelkeznek az értelem,
lelkiismeret és szabadság használatával, nem tudnak önmagukról
dönteni. A szülők nagy fájdalmat és bűnérzetet élnek meg, amikor
nincs erkölcsi bizonyosságuk gyermekeik üdvösségéről, és az
emberek egyre nehezebbnek találják annak elfogadását, hogy Isten
igazságos és irgalmas, ha kizárja az örök boldogságból azokat a
kisgyermekeket, akiknek nincs személyes bűnük, legyenek bár
keresztények vagy nemkeresztények. Teológiai szempontból a
reménység teológiájának és a közösségi egyháztannak fejlődése, az
isteni irgalmasság nagyságának felismerésével együtt, kétségbe
vonja az üdvösség túlzottan visszafogott értelmezését. Valójában
Isten egyetemes üdvözítő szándéka s Krisztusnak ugyancsak
egyetemes közvetítői tevékenysége azt jelenti, hogy inadekvát
minden olyan teológiai vélemény, amely végső soron kétségbe vonja
Isten mindenhatóságát, s különösképpen az ő irgalmasságát.
3. A limbus fogalmának, melyet az Egyház sok évszázad óta az
olyan kisgyermekek sorsának megjelölésére használt, akik
keresztség nélkül haltak meg, nincs világos alapja a
kinyilatkoztatásban, még ha a hagyományos teológiai tanításban
hosszú időn át használatban is volt. Továbbá, az a vélemény, hogy
a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek meg vannak fosztva a
boldogító színelátástól, amelyre oly sokáig mint az Egyház
egyetemes tanítására vigyáztak, megannyi lelkipásztori problémát
vet fel, olyannyira, hogy sok lelkipásztor kérte az üdvözülés
módjainak alaposabb megfontolását. A teológiai kérdések szükséges
újragondolása nem hagyhatja figyelmen kívül az áteredő bűn
tragikus következményeit. Az áteredő bűn egy Krisztustól
elkülönített állapotot foglal magába, és ez kizárja Isten
látásának lehetőségét azok számára, akik ebben az állapotban
halnak meg.
4. Az olyan kisgyermekek sorsának kérdéséről elgondolkodva, akik
keresztség nélkül halnak meg, az egyházi közösségnek mindig
tudatában kell lennie annak a ténynek, hogy Isten a teológiának
sokkal inkább alanya, mint a tárgya. A teológia első feladata
tehát az, hogy hallgasson Isten Igéjére. A teológia azért
hallgatja Istennek a Szentírásban kifejezett Igéjét, hogy minden
ember felé szeretettel közvetítse azt. Azonban azoknak az
üdvözüléséről, akik keresztség nélkül halnak meg, Isten Igéje
keveset, vagy semmit sem mond. Szükséges tehát értelmezni a
Szentírás hallgatását erről a témáról azoknak a szövegeknek a
fényében, melyek az üdvözülés egyetemes tervéről és az üdvözülés
módjairól szólnak. Röviden, a probléma mind a teológia, mind a
lelkipásztori gondoskodás számára az, hogyan lehet fenntartani és
összeegyeztetni két bibliai állítást: amely az Isten egyetemes
üdvözítő szándékára vonatkozik (vö. 1Tim 2,4) és amely a
keresztségben látja a szükséges utat a bűntől való megszabadulásra
és a Krisztushoz való hasonulásra (vö. Mk 16,16; Mt 28,18-19).
5. Másodszor, figyelembe véve a lex orandi lex credendi
elvet, a keresztény közösség megjegyzi, hogy a liturgiában semmi
említés nincs a limbusról. Valóban, a liturgia magában foglalja az
Aprószentek ünnepét, akiket vértanúként tisztelünk, annak
ellenére, hogy nem voltak megkeresztelve, mert „Krisztus ügyéért”
ölték meg őket.[3] Továbbá volt egy
fontos liturgikus fejlődés a keresztség nélkül meghalt
kisgyermekek temetésének bevezetése által. Az elkárhozottakért nem
imádkozunk. Az 1970-es Római Misekönyv bevezetett egy
temetési misét azoknak a meg nem keresztelt kisgyermekeknek,
akiket szüleik szándékoztak megkereszteltetni. Az Egyház Isten
irgalmasságára bízza azokat a kisgyermekeket, akik keresztség
nélkül halnak meg. Az 1980-as Instrukció-ban a
gyermekek kereszteléséről a Hittani Kongregáció leszögezi,
hogy „ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, az
Egyház csak annyit tehet, hogy rábízza őket Isten irgalmasságára,
amint azt teszi a számukra rendelt temetési szertartásban”.[4] A Katolikus Egyház Katekizmusa
(1992) hozzáfűzi, hogy „Isten nagy irgalmassága, aki azt akarja,
hogy minden ember üdvözüljön [1Tim 2,14], másrészt Jézus
gyöngédsége a gyermekek iránt, hiszen ő mondta: »Engedjétek, hadd
jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket« (Mk 10,14),
lehetővé teszi számunkra a reményt, hogy a keresztség nélkül
meghalt gyermekeknek is létezik út az üdvösséghez.”[5]
6. Harmadszor, az Egyház nem mulaszthatja el, hogy bátorítsa a
keresztség nélkül meghalt kisgyermekek üdvözülésének reményét ama
ténynél fogva, hogy „imádkozik, hogy senki el ne vesszen”,[6] és reménykedve imádkozik, hogy
„minden ember üdvözüljön”.[7] A
szolidaritás antropológiájának[8]
alapján, megerősítve a testületi személyiség egyházi felfogásával,
az Egyház ismeri a hívők hite által adható segítséget. Márk
evangéliuma valóban leír egy esetet, amikor egyesek hite hatékony
volt egy másik ember üdvösségéért (vö. Mk 2,5). Így, bár
ismeretes, hogy a Krisztusban való üdvösség elnyerésének rendes
módja a keresztség in re, az Egyház reméli, hogy más utak
is lehetnek ugyanennek a célnak az eléréséhez. Minthogy az Isten
Fia „valamiképpen minden emberrel egyesült”, amikor megtestesült,
és minthogy Krisztus mindenkiért meghalt, és „mivel az embernek
valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni”, az
Egyház hiszi, hogy „a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten
tudja, miképpen –, hogy a Húsvét titkában részesedjék” (Gaudium
et Spes 22).[9]
7. Végül, amikor a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek
üdvözüléséről teológiailag gondolkodik, az Egyház tiszteletben
tartja az igazságok hierarchiáját, és ezért azzal kezdi, hogy
világosan leszögezi Krisztusnak és az ő kegyelmének a primátusát,
melynek elsőbbsége van Ádám és a bűn felett. Jézus Krisztus az
értünk való létében és áldozatának megváltó erejében mindenkiért
halt meg és támadt fel. Egész életével és tanításával Isten atyai
mivoltát és egyetemes szeretetét nyilatkoztatta ki. Ha a
keresztség szükségessége de fide létezik, akkor újra kell
értelmezni a hagyományt és a Tanítóhivatal dokumentumait, melyek
leszögezték ezt a szükségességet. Miközben igaz, hogy Isten
egyetemes üdvözítő szándéka nem áll szemben a keresztség
szükségességével, az is igaz, hogy a kisgyermekek a maguk részéről
semmiféle személyes akadályt nem állítanak a megváltói kegyelem
útjába. Másrészt a keresztséget nem csupán azért szolgáltatják ki
a kisgyermekeknek, akik mentesek a személyes bűnöktől, hogy
megszabadítsa őket az áteredő bűntől, hanem azért is, hogy az
üdvösség közösségébe illessze be őket, amely az Egyház, a Krisztus
halálában és feltámadásában való közösség által (vö. Róm 6,1-7). A
kegyelem teljesen ingyenes, mert mindig Isten tiszta ajándéka. A
kárhozat ellenben megérdemelt, mert a szabad emberi választás
következménye.[10] A
megkeresztelése után meghalt kisgyermek üdvözül Krisztus
kegyelméből és az Egyház közbenjárása által, saját együttműködése
nélkül is. Meg lehet kérdezni, hogy a kisgyermek, aki keresztség
nélkül hal meg, de akiért az Egyház az imádságában kifejezésre
juttatja az üdvözülés vágyát, meg lehet-e fosztva az Isten
színelátásától még a saját együttműködése nélkül is.
Tartalom
1. A kérdés története
A katolikus tanítás története és hermeneutikája
1.1. Bibliai alapok
1.2. A görög atyák
1.3. A latin atyák
1.4. A középkori skolasztikusok
1.5. A modern, Trident utáni kor
1.6. Az I. Vatikáni Zsinattól a II. Vatikáni Zsinatig
1.7. Hermeneutikai problémák
2. Inquirere vias Domini:
Isten útjait kutatni – Teológiai alapelvek
2.1. Isten egyetemes üdvözítő szándéka, amint
Jézus Krisztus egyetlen közvetítői tevékenysége által a
Szentlélekben megvalósult
2.2. A bűn egyetemessége és a megváltás egyetemes szükségessége
2.3. Az Egyház szükségessége
2.4. A szentségi keresztség szükségessége
2.5. Reménység és imádság az egyetemes üdvözülésért
3. Spes orans
A remény okai
3.1. Az új összefüggés
3.2. Isten irgalmas emberszeretete
3.3. Szolidaritás Krisztussal
3.4. Az Egyház és a szentek közössége
3.5. Lex orandi, lex credendi
3.6. Remény
1. A kérdés története
A katolikus tanítás története és hermeneutikája
1.1. Bibliai alapok
8. Egy alapos teológiai vizsgálatnak a biblikus alapok
tanulmányozásából kell kiindulnia bármely egyházi tan vagy
gyakorlat esetében. Ebből eredően a megvitatás alatt lévő tárgyat
illetően fel kell vetni a kérdést, hogy a Szentírás foglalkozik-e
valamilyen módon a meg nem keresztelt gyermekek sorsának
kérdésével. Azonban az Újszövetségnek még egy gyors áttekintése is
világossá teszi azt, hogy a korai keresztény közösségek még nem
szembesültek azzal a kérdéssel, hogy a keresztség nélkül maghalt
csecsemők vagy kisgyermekek elnyernék-e Isten üdvösségét. Amikor
az Újszövetség említést tesz a keresztség gyakorlatáról, az
általában a felnőttek keresztségét jelzi. Azonban az újszövetségi
bizonyítékok nem zárják ki eleve a kisgyermekek megkeresztelésének
lehetőségét. A háznépben (oikosz), ahol az Apostolok
Cselekedetei 16,15 és 33 (vö. 18,8) és az 1Kor 1,16 keresztségről
beszél, a felnőttekkel együtt gyermekek is meg lehettek
keresztelve. A pozitív bizonyítékok hiánya azzal a ténnyel
magyarázható, hogy az újszövetségi írások főként a
kereszténységnek a világban való kezdeti terjedésével
foglalkoztak.
9. Az Újszövetségen belül a keresztség nélkül meghalt
kisgyermekek sorsáról szóló kifejezett tanítás hiánya nem jelenti
azt, hogy ennek a kérdésnek a teológiai megvitatását nem hatja át
számos alapvető bibliai tantétel. Ezeket tartalmazzák:
(I.) Isten minden embert üdvözíteni akar (vö. Ter 3,15; 22,18;
1Tim 2,3-6) Jézus Krisztusnak a bűnön és a halálon való győzelme
által (vö. Ef 1,20-22; Fil 2,7-11; Róm 14,9; 1Kor 15,20-28);
(II.) az emberi lények általános bűnössége (vö. Ter 6,5-6; 8,21;
1Kir 8,46; Zsolt 130,3), s Ádámtól kezdve bűnben születtek (vö.
Zsolt 51,7; Sir 25,24), és ezért halálra vannak szánva (vö. Róm
5,12; 1Kor 15,22);
(III.) az üdvözüléshez egyrészt a hívő ember hitének
szükségessége (vö. Róm 1,16), másrészt az Egyház által
kiszolgálatott keresztségé (vö. Mk 16,16; Mt 28,19; ApCsel
2,40-41; 16,30-33) és az Eucharisztiáé (vö. Jn 6,53);
(IV.) a keresztény remény teljesen meghaladja az emberi reményt
(vö. Róm 4,18-21); a keresztény remény az, hogy az élő Isten, az
egész emberiség Üdvözítője (vö. 1Tim 4,10) minden embert
részesíteni fog dicsőségében, és hogy mindenki élni fog
Krisztussal (vö. 1Tessz 5,9-11; Róm 8,2-5.23-25), s hogy a
keresztények mindenkor legyenek készek arra, hogy számot adjanak a
bennük lévő reményről (vö. 1Pét 3,15);
(V.) az Egyháznak „könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket”
(1Tim 2,1-8) kell tartania „minden emberért”, arra a hitre
alapozva, hogy Isten teremtő hatalmának „semmi sem lehetetlen”
(Jób 42,2; Mk 10,27; 12,24.27; Lk 1,37), valamint annak a
reménységnek az alapján, hogy végül az egész teremtett világ
részesedik Isten dicsőségében (vö. Róm 8,22-27).
10. Úgy tűnik, feszültség van két éppen most említett bibliai
tantétel között: egyrészt Isten egyetemes üdvözítő szándéka,
másrészt a szentségi keresztség szükségessége között. Az utóbbi
úgy tűnik, hogy korlátozza Isten egyetemes üdvözítő szándékának
kiterjedését. Ebből eredően hermeneutikai megfontolás szükséges
arról, hogy a Hagyomány tanúi (az egyházatyák, a Tanítóhivatal, a
teológusok) hogyan értelmezték és alkalmazták a tárgyalt témára
vonatkozóan a bibliai szövegeket és bibliai tantételeket.
Pontosabban, tisztázni kell egy téves értelmezés elkerülése
érdekében, hogy a keresztség szentségének milyen „szükségessége”
van megkövetelve. A szentségi keresztség szükségessége másodrendű
szükségesség, Isten üdvözítő tevékenységének azt az abszolút
szükségességét tekintve minden emberi lény végső üdvözüléséhez,
amely Jézus Krisztus által valósul meg. A szentségi keresztség
azért szükséges, mert az az a rendes eszköz, amely által egy
személy Jézus halálának és feltámadásának üdvös hatásaiban
részesedik. Elemzésünkben figyelmesen értelmezzük, hogyan
használták a Hagyományban a szentírási tanúskodásokat. Továbbá, a
teológiai alapelvekkel (2. fejezet) és a reménységünk okaival (3.
fejezet) foglalkozva, részletesebben megtárgyaljuk a felhasznált
bibliai tanításokat és szövegeket.
1.2. A görög atyák
Csak nagyon kevés görög atya foglalkozott a keresztség nélkül
meghaló kisgyermekek sorsával, mert erről a témáról nem alakult ki
vita Keleten. Továbbá, eltérő véleményük volt az emberiség
jelenlegi állapotáról. A görög atyák szerint Ádám bűne
következtében az emberek romlást, érzékiséget és halandóságot
örököltek, amiből csak a Krisztus megváltói műve által lehetővé
tett átistenülés folyamata révén gyógyulhatnak meg. A bűn vagy a
bűnösség öröklésének fogalma – amely a nyugati hagyományban
általános – ehhez az összképhez idegen, mert szerintük a bűn csak
személyes és szabad tett lehet.[11]
Ezért nem sok görög atya foglalkozik kifejezetten a meg nem
keresztelt kisgyermekek üdvözülésének problémájával. Azonban
tárgyalják az ilyen kisgyermekek halála utáni helyzetét vagy
állapotát vagy helyzetét – de nem a helyét. Ezzel kapcsolatban a
fő probléma, amellyel szembesülnek, az Isten egyetemes üdvözítő
szándéka és az Evangéliumnak a keresztség szükségességéről szóló
tanítása közötti feszültség. Pszeudo-Atanáz világosan leszögezi,
hogy a meg nem keresztelt személy nem léphet be Isten Országába.
Azt is állítja, hogy a meg nem keresztelt kisgyermekek nem lépnek
be az Országba, de nem is kárhoznak el, mert nem vétkeztek.[12] Sínai Anasztasziosz még
világosabban fejezi ki: szerinte a meg nem keresztelt kisgyermekek
nem jutnak a gyehennába. De többet nem tud mondani; nem fejti ki a
véleményét arról, hogy akkor hová kerülnek, hanem Isten ítéletére
hagyja a sorsukat.[13]
12. A görög atyák közül egyedül Nisszai Gergely írt egy művet
sajátosan azoknak a kisgyermekeknek a sorsáról, akik meghalnak: De
infantibus praemature abreptis libellum.[14] A saját magának föltett kérdésekben az
Egyház aggodalma jelenik meg: az ilyen kisgyermekek sorsa titok,
valami „sokkal nagyobb annál, semmint emberi elmével rá lehetne
jönni”.[15] Az erényre és a
viszonzásra alapozva fejti ki a véleményét: szerinte nincs indok
arra, hogy Isten adományozza azt, amit ellenszolgáltatásként lehet
remélni. Az erény nem ér semmit, ha azonnal befogadják azokat a
boldogsásba, akik éretlen korban és erények művelése nélkül
távoznak ebből az életből. A gondolatmenetben Gergely megkérdezi
azt is: „Mi lesz azzal, aki kicsi korában fejezte be az életét,
sem jót, sem rosszat nem tett ebben az életben, hogy ezekért járna
neki a megérdemelt viszonzás?”[16]
A válasza: „A remélt jó természetszerűleg sajátja az emberi
nemnek, és csak bizonyos értelemben nevezik viszonzásnak”.[17] Az igazi élet (zóé, és
nem biosz) élvezete megfelel az emberi természetnek,
mégpedig az erények gyakorlásának mértékében. Mivel azonban az
ártatlan kisgyermeknek nincs szüksége személyes bűnöktől való
tisztulásra, természetének megfelelően, egyfajta rendes
fejlődésben, befogadóképessége szerint részesedik ebben az
életben. Nisszai Gergely különbséget tesz a kisgyermekek és az
erényes életet élt felnőttek végső sorsa között. „Az újszülöttek
idejekorán bekövetkező halála nem ad alapot arra a feltevésre sem,
hogy akinek ilyen módon szűnik meg az életes, annak kínjai vannak,
de arra sem, hogy ugyanolyan állapotban van, mint azok, akik ebben
az életben az összes erény által megtisztultak.”[18] Végül ezt a perspektívát ajánlja az
Egyháznak megfontolásra: „Az apostoli szemlélődés bátorítja
kutatásunkat, mert aki mindent hozzáértően bölcsességben alkot
(Zsolt 104,24), az a rosszból is valami jót tud kihozni”.[19]
13. Nazinazi Gergely nem ír kifejezetten azoknak a
kisgyermekeknek halál utáni helyéről és állapotáról, akik
szentségi keresztség nélkül halnak meg, viszont egy másik
szemponttal bővíti a témát. Azt írja ugyanis, hogy az ilyen
gyermekek sem dicséretet, sem büntetést nem kapnak az Igazságos
Bírótól, mert ők inkább elszenvedték a sérelmet, mint okozták.
„Aki nem érdemel büntetést, az nem jelenti, hogy már dicséretet is
érdemel. Amint az sem büntetendő már, aki még nem dicsérendő.”[20] A görög atyák mélyreható
tanítását Sínai Anasztasziosz véleményével lehet legjobban
összefoglalni: „Nem lenne illő, hogy Isten ítéleteit kézzel
tapogassuk”.[21]
14. Egyrészt ezek a görög atyák azt tanítják, hogy a keresztség
nélkül meghalt kisgyermekek nem szenvednek örök kárhozatot, bár
nem jutnak ugyanabba az állapotba, mint azok, akiket
megkereszteltek. Másrészt, nem magyarázzák, hogy milyen az
állapotuk, vagy hová kerültek. A görög atyák ezen a téren a
jellegzetes apofatikus érzékenységüket nyilvánítják ki.
1.3. A latin atyák
15. A meg nem keresztelt kisgyermekek sorsa Nyugaton először az
5. század eleji anti-pelagiánus vita során lett hosszadalmas
teológiai megfontolás tárgya. Szent Ágoston vetette fel a kérdést,
mert Pelágiusz azt tanította, hogy a kisgyermekek keresztség
nélkül is üdvözülhetnek. Pelágiusz megkérdőjelezte, hogy Szent Pál
Rómaiakhoz írt levele valóban azt tanítja-e, hogy minden ember
vétkezett „Ádámban” (Róm 5,12), és hogy az érzékiség, a szenvedés
és a halál a bűnbeesés következménye.[22]
Mivel tagadta, hogy Ádám bűne átöröklődött az utódaira, az
újszülött kisgyermekeket ártatlannak tekintette. A
kereszteletlenül meghalt kisgyermekeknek Pelágiusz belépést ígért
az „örök életbe” (azonban nem az „Isten Országába” [Jn 3,5]),
azzal érvelve, hogy Isten nem ítélheti a pokolra azokat, akik nem
bűnösök személyesen.[23]
16. Pelágiusszal ellentétben Ágoston arra a megállapításra
jutott, hogy azok a kisgyermekek, aki keresztség nélkül halnak
meg, a pokolra kerülnek.[24] Az Úr
tanítására hivatkozik, Jn 3,5, valamint az Egyház liturgikus
gyakorlatára. Miért hozzák a kisgyermekeket a keresztelő
medencéhez, különösen a halálveszélyben lévő újszülötteket, ha nem
azért, hogy biztosítsák nekik az Isten Országába való bejutást?
Miért vetik őket alá az ördögűzésnek, és rálehelésnek, ha nem kell
őket megszabadítani a gonosztól?[25]
Miért születnek újjá, ha nem kell megújulniuk? A liturgikus
gyakorlat megerősíti az Egyház hitét, hogy mindenki örökli Ádám
bűnét, és hogy mindenkinek át kell helyeztetnie a sötétség
birodalmából a világosság országába (Kol 1,13).[26] Csak egyetlen keresztség van, ugyanaz a
kisgyermekek és felnőttek számára, s a bűnök megbocsátására.[27] Ha a kisgyermekeket
megkeresztelik, akkor az azért van, mert bűnösök. Habár
nyilvánvalóan nem bűnösök személyes bűnnel, a Rómaiakhoz írt levél
5,12 szerint (az Ágoston számára elérhető latin fordításban)
vétkeztek „Ádámban”.[28] „Miért
halt meg értük Krisztus, ha nem bűnösök?”[29] Mindenkinek szüksége van Krisztusra mint
Üdvözítőjére.
17. Ágoston szerint Pelágiusz aláásta a Jézus Krisztusban, az
egyetlen Közvetítőben (1Tim 2,5) és az üdvözítő kegyelem
szükségességében való hitet, melyet ő a kereszten szerzett meg
számunkra. Krisztus azért jött, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ő a
„Nagy Orvos”, aki még a kisgyermekeknek is felajánlja a keresztség
gyógyszerét, hogy megváltsa őket az Ádámtól örökölt bűntől.[30] Ádám bűnére, ami mindenkire
átszáll az emberi nemzés által, az egyedüli orvosság a keresztség.
Akik nincsenek megkeresztelve, nem léphetnek be az Isten
Országába. Az ítéletkor azok, akik nem lépnek be az Országba (Mt
25,34), a pokolra lesznek ítélve (Mt 25,41). Nincs „köztes hely” a
mennyország és a pokol között. „Nincs köztes tér hagyva, ahová a
kisgyermekeket el lehet helyezni”.[31]
Bárkinek, „aki nincs Krisztussal, az ördöggel kell lennie”.[32]
18. Isten igazságos. Ha a meg nem keresztelt kisgyermekeket a
pokolra ítéli, az azért van, mert bűnösök. Noha ezek a
kisgyermekek a pokolban bűnhődnek, csak „legenyhébb büntetést” (mitissima
poena) szenvednek,[33] „az
összes közül a legenyhébbet”,[34]
mert a bűnösök vétkének arányában különféle büntetések vannak.[35] Ezek a kisgyermekek nem tudtak
magukon segíteni, de nincs igazságtalanság a kárhozatra
ítélésükben, mert mindannyian „ugyanahhoz a tömeghez” tartoznak,
az elvesztésre ítélt tömeghez. Isten nem követ el semmiféle
igazságtalanságot azokkal, akik nem lettek kiválasztva, mert
mindannyian rászolgálnak a pokolra.[36]
Miért van az, hogy egyesek a harag edényei, mások az irgalmasság
edényei? Ágoston megengedi, hogy ő „nem talál kielégítő és méltó
magyarázatot”. Csak felkiáltani tud Szent Pállal: „Mily
kifürkészhetetlenek [Isten] ítéletei és kikutathatatlanok az
utai!”[37] Ahelyett, hogy elítélné
az isteni tekintélyt, inkább egy szűkítő értelmezést ad az Isten
egyetemes üdvözítő szándékának.[38]
Az Egyház hiszi, hogy ha valaki meg van váltva, az az Isten ki nem
érdemelt irgalmassága által van, viszont ha valaki kárhozatra van
ítélve, az az ő jól kiérdemelt ítélete. Isten akaratának igazságát
a másik világban fogjuk felfedezni.[39]
19. A 418-as karthágói zsinat elvetette Pelágiusz tanítását.
Elítélte azt a véleményt, hogy a kisgyermekek „semmi olyat nem
hoznak magukkal az Ádámtól való eredeti bűnből, amit az
újjászületés fürdője engesztel ki”. Pozitíve, ez a zsinat azt
tanította, hogy „a kicsinyeket, akik koruknál fogva bűnt elkövetni
még képtelenek, valóságosan azért kereszteljük meg a bűnök
bocsánatára, hogy újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit
származásuk révén magukkal hoztak”.[40]
Továbbá azt is hozzáfűzte, hogy nincs „egy közbenső hely, vagy
valahol másutt valamilyen, ahol olyan szent gyermekek élhetnek,
akik keresztelés nélkül hagyták el ezt az életet, amely
keresztelés nélkül a mennyek országába, vagyis az örök életbe
belépni lehetetlen”.[41] Ez a
zsinat azonban nem helyeselte kifejezetten Ágoston minden szigorú
nézetét a keresztség nélkül meghaló kisgyermekek sorsát illetően.
20. Oly nagy volt azonban Ágoston tekintélye Nyugaton, hogy a
latin atyák (pl. Jeromos, Fulgentius, Viennei Avitus és Nagy
Gergely) átvették a véleményét. Nagy Gergely leszögezi, hogy Isten
még azokat is kárhozatra ítéli, akiknek a lelkén csupán az áteredő
bűn van; még azoknak a kisgyermekeknek is „örök gyötrődésre” kell
menniük, akik saját akaratukból sohasem vétkeztek. A Jób 14,4-5
(LXX-es), a Jn 3,5 és az Ef 2,3 részletet idézi a „harag
gyermekei”-ként való születésünk állapotáról.[42]
1.4. A középkori skolasztikusok
21. Az egész középkorban Ágoston volt a hivatkozási pont a latin
teológusok számára ebben a témában. Jó példa erre Canterbury
Anzelm: ő azt tartja, hogy azok a kisgyermekek, akik keresztség
nélkül halnak meg, az áteredő bűn miatt kárhoznak el, s ez Isten
igazságosságával összhangban van.[43]
Az általános tanítást Szent-Viktori Hugó összegezte: azok a
kisgyermekek, akik kereszteletlenül halnak meg, nem üdvözülhetnek,
mert (1.) nem részesültek a szentségben, és (2.) nem tudnak
személyes hitből fakadó cselekedetet kifejezni, ami helyettesítené
a szentséget.[44] Ez a tanítás azt
jelenti, hogy az embernek meg kell igazulnia a földi élete
folyamán azért, hogy halála után belépjen az örök életbe. A halál
véget vet a választási lehetőségnek a kegyelmet elfogadni vagy
elutasítani, azaz Istenhez ragaszkodni vagy elfordulni tőle; a
halál után a személy alapvető beállítottságai Isten előtt már nem
módosíthatók tovább.
22. De a legtöbb középkori szerző, Petrus Abelardus-tól kezdve,
Isten jóságát hangsúlyozza, és úgy magyarázza Ágoston „legenyhébb
büntetés”-ét, mint a boldogító színelátás hiányát (carentia
visionis Dei), elnyerésének reménye nélkül, de további
büntetések nélkül.[45] Ezt a
tanítást, amely módosította Szent Ágoston szigorú véleményét,
Petrus Lombardus terjesztette el: a kisgyermekek Isten
színelátásának hiányán kívül más büntetést nem szenvednek.[46] Ez a tétel vezette arra a
tizenharmadik század teológiai gondolkodásmódját, hogy a meg nem
keresztelt kisgyermekek sorsát a mennyekben lévő szentekétől
lényegesen eltérőnek jelölje meg, de részben különbözőnek az
elkárhozottakétól is, akikkel azonban mégis társítják őket. Ez nem
gátolta meg a középkori teológusokat abban, hogy két (és nem
három) lehetséges kimenetelt tartsanak az emberi lét számára: a
menny boldogságát a szenteknek, és ennek a mennyei boldogságnak a
hiányát a kárhozottaknak és azoknak a kisgyermekeknek, akik
kereszteletlenül haltak meg. A középkori tanítás fejlődésében a
boldogító színelátás elvesztését (poena damni) az áteredő
bűn megfelelő büntetéseként értelmezték, míg az „örök pokol
kínjai” a személyesen elkövetett halálos bűnökért járó büntetést
jelentették.[47] A középkorban az
egyházi Tanítóhivatal több alkalommal megerősítette, hogy azok,
„akik halálos bűnben halnak meg”, és azok, akik „csak az áteredő
bűnben halnak meg”, „különböző büntetést” kapnak.[48]
23. Mivel az értelmes kor alatti kisgyermekek nem követtek el
személyes bűnt, a teológusok arra a közös véleményre jutottak,
hogy ezek a megkereszteletlen kisgyermekek semmiféle fájdalmat nem
éreznek, sőt, teljes természetes boldogságot élveznek az összes
természetes javakban Istennel való közös részesülésük által
(Aquinoi Tamás, Duns Scotus).[49]
Ennek az utóbbi teológiai tételnek a többlete különösen abban áll,
hogy elismer egy valódi boldogságot azoknak a kisgyermekeknek a
körében, akik szentségi keresztség nélkül halnak meg: valódi
egyesülést birtokolnak Istennel, az állapotuknak megfelelően. Ez a
tétel bizonyos módon a természetes és a természetfölötti rend
közötti kapcsolatnak, és különösképpen a természetfelettire való
irányulásnak a fogalomalkotására alapoz; de nem szabad
összekeverni a „tiszta természet” fogalmának későbbi fejlődésével.
Aquinoi Tamás például azt állította, hogy egyedül a hit teszi
lehetővé számunkra, hogy tudjuk: az emberi élet természetfölötti
célja a szentek dicsőségében áll, vagyis a Háromságban egy Isten
életében való részesedésben a boldogító színelátás révén. Mivel ez
a természetfölötti cél meghaladja az emberi természetes
megismerést, és mivel a megkereszteletlen kisgyermekeknél hiányzik
a szentség, ami megadta volna nekik ennek a természetfölötti
megismerésnek a csíráját, Aquinoi arra a végeredményre jut, hogy a
keresztség nélkül meghaló kisgyermekek nem tudják azt, hogy mitől
vannak megfosztva, így tehát nem szenvednek a boldogító színelátás
hiányától.[50] Még ha a teológusok
egy ilyen véleményt el is fogadtak, a boldogító színelátás hiányát
akkor is szenvedésnek („büntetésnek”) tartották az isteni
üdvgondozásban. A „természetes boldogságról” (és mindenféle
szenvedés hiányáról) szóló teológiai tanítás úgy tekinthető, mint
egy kísérlet arra, hogy megmagyarázzák Isten igazságosságát és
irgalmasságát azokkal a kisgyermekekkel kapcsolatban, akik nem
követtek el személyes bűnt, ily módon nagyobb súlyt adva Isten
irgalmasságának, mint Ágoston szemléletében. Azok a teológusok,
akik fenntartják a természetes boldogságnak ezt az állítását a
keresztség nélkül meghalt kisgyermekekre vonatkozóan, nagyon élénk
érzéket mutatnak az üdvösség ingyenessége és Isten akaratának
titka iránt, amit az emberi gondolkodás nem tud teljesen
befogadni.
24. Azok a teológusok, akik ilyen vagy olyan formában azt
tanították, hogy a megkereszteletlen kisgyermekek meg vannak
fosztva Isten színelátásától, általában egy kettős állítást
tartottak fenn: (a) Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön, és
(b) Isten, aki azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön, hasonlóképpen
akarja az adományokat és eszközöket, amelyeket ő maga rendelt az
üdvösség eléréséhez, és amelyeket megismertetett velünk a
kinyilatkoztatása által. A második állítás önmagában nem zárja ki
az isteni üdvgondozás más rendelkezéseit (amint az világos,
például az Aprószentek tanúskodásában). A „kisgyermekek limbusa”
kifejezés aztán a XII. és XIII. század fordulóján lett kitalálva,
hogy megjelöljék vele az ilyen gyermekeknek a „pihenőhelyét” (az
alsó területek „pereme”). A teológusok azonban úgy tudtak
vitatkozni ezen a kérdésen, hogy nem használták a „limbus” szót. A
tanaikat nem szabad összekeverni a „limbus” szó használatával.
25. Ezeknek a tantételeknek a fő megállapítása az, hogy akik nem
voltak képesek szabad cselekedetre, amellyel együttműködnének a
kegyelemmel, és akik anélkül haltak meg, hogy újjászülettek volna
a keresztség szentsége által, meg vannak fosztva Isten
színelátásától az eredeti bűn miatt, amely átöröklődik az emberi
nemzedékre.
1.5. A modern, Trident utáni kor
26. Ágoston gondolata újjáéledésnek örvendett a XVI. században, s
ezzel együtt az elmélete a megkereszteletlen gyermekek sorsáról
is, amint azt például Bellarmin Róbert tanúsítja.[51] Az ágostoni tanítás eme újjáéledésének
egyik következménye a janzenizmus lett. Az ágostoni iskola
katolikus teológusaival együtt a janzenisták élénken
szembeszálltak a limbus elméletével. Ez alatt a korszak alatt a
pápák (III. Pál, XIV. Benedek, XIII. Kelemen)[52] megvédték a katolikusok azon jogát, hogy
Ágoston szigorú nézetét tanítsák, mely szerint azok a
kisgyermekek, akik csak az áteredő bűnnel haltak meg, elkárhoztak,
és a pokol lángjainak örök kínjával, bár a „legenyhébb
büntetéssel” lettek büntetve (Ágoston), összevetve azzal, amit a
felnőttek szenvednek el, akik halálos bűneikért lettek büntetve.
Másrészt, amikor a janzenista pistoiai zsinat (1786)
érvénytelennek nyilvánította a „limbus” középkori elméletét, VI.
Piusz megvédte a katolikus iskolák jogát, hogy azt taníthassák:
akik csak az áteredő bűnnel halnak meg, a boldogító színelátás
hiányával vannak büntetve („a hiány büntetése”), de nem
érzékelhető szenvedésekkel (a „tűz” büntetése). Az Auctorem
fidei (1794) bullában a pápa elítélte mint „hamis
meggondolatlan, a katolikus iskolákra nézve igazságtalan”
tanítást, „amely a pokol azon helyét, amelyet a hívők általában a
gyermekek limbusának neveznek, s amelyen a csupán az eredeti
bűnnel terhelt lelkek a tűz büntetésének kivételével kárhozat
büntetését szenvedik el, mint egy pelagiánus mesét [fabula
pelagiana] elveti; mintha ezáltal a tűzzel való büntetést kizárók
a bűntől és büntetéstől mentes ama helyet és közbülső állapotot az
Isten országa közé tennék, amilyenről a pelagiánusok regéltek”.[53] A pápai fellépések ebben a
korszakban megvédték a katolikus iskolák szabadságát a kérdés
megközelítésében. Nem hitelesítették a limbus fogalmát
hittételként. Azonban a limbus általános katolikus tan volt
egészen a XX. század közepéig.
1.6. Az I. Vatikáni Zsinattól a II. Vatikáni Zsinatig
27. Az I. Vatikáni Zsinatot megelőzően, majd ismét, a II.
Vatikáni Zsinat előtt, bizonyos körökben élénk érdeklődés volt a
katolikus tanítás megfogalmazására erről a témáról. Ez az
érdeklődés világosan kitűnik a De doctrina catholica című,
az I. Vatikáni Zsinat számára készített (de a zsinati szavazásnak
alá nem vetett), dogmatikus konstitúció átdolgozott szkémájából,
amely úgy mutatta be a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek
sorsát, mint akik [félúton] vannak egyrészt a kárhozatra ítéltek,
másrészt a purgatóriumban lévő lelkek s a boldogok között: „Etiam
qui cum solo originali peccato mortem obeunt, beata Dei visione in
perpetuum carebunt”.[54] A XX.
században azonban a teológusok keresték a jogot arra, hogy új
megoldásokat gondoljanak el, bennfoglaltan azt a lehetőséget, hogy
Krisztustól teljes megváltása kiterjedjen ezekre a kisgyermekekre.[55]
28. A II. Vatikáni Zsinat előkészítő szakaszában néhányan azt
kívánták, hogy zsinat erősítse meg az általános tanítást, mely
szerint a megkereszteletlen kisgyermekek nem érhetik el a
boldogító színelátást, s ezzel zárják le a kérdést. A Központi
Előkészítő Bizottság ellenállt ennek a kérésnek, tudva azt, hogy
milyen sok érv áll a hagyományos tanítással szemben, és hogy
mennyire szükséges egy olyan megoldást javasolni, amely jobban
megegyezne a sensus fidelium fejlődésével. Mivel azt
gondolták, hogy a teológiai gondolkodás erről a vitapontról nem
eléggé érett, a kérdést nem vették bele a zsinat tárgysorozatába;
nem került be a zsinat megfontolásai közé, és nyitva maradt
további vizsgálódáshoz.[56] A
kérdés a problémák egész sorát támasztotta, melyek megoldása a
teológusok közti vita tárgya lett, különösképpen: az Egyház
hagyományos tanításának helyzete a keresztség nélkül meghaló
kisgyermekekkel kapcsolatban; a kifejezett utalások hiánya a
Szentírásban erre vonatkozóan; az emberek természetes rendje és
természetfölötti hivatása közötti kapcsolat; az eredeti bűn és
Isten egyetemes üdvözítő szándéka; és a szentségi keresztség
„helyettesítői”, amelyeket segítségül lehet hívni a kisgyermekek
számára.
29. A katolikus Egyház azt a meggyőződését, hogy a keresztség
szükséges az üdvözüléshez, erőteljesen kifejezte a Firenzei
Zsinaton 1442-ben a jakobiták számára szóló dekrétumban: a
kisgyermekeken „másképpen segíteni nem lehet, hanem csak a
keresztség szentségével, amely kiragadja őket az ördög hatalmából
és Isten fiaivá fogadja őket”.[57]
Ez a tanítás az isteni jóindulat nagyon erőteljes felfogására
utal, amely a Krisztus által alapított szentségi üdvrendben
nyilvánult meg; az Egyház semmi más eszközt nem ismer, amely
biztosíthatja a kisgyermekek számára az örök életbe való bejutást.
Azonban az Egyház hagyományosan elismerte a vízzel történő
keresztség néhány helyettesítőjét is (amely a halott és feltámadt
Krisztus misztériumába való szentségi beletestesülés), mégpedig a
vérkeresztséget (a Krisztusba való beletestesülést a Krisztusért
vállalt vértanúság által) és a vágykeresztséget (a Krisztusba való
beletestesülést a szentségi keresztség vágya vagy kívánása által).
A XX. század folyamán néhány teológus, néhány régebbi állítást
kifejtve, azt javasolta, hogy ismerjék el a kisgyermekek számára
vagy a vérkeresztség valamilyen formáját (ezeknek a
kisgyermekeknek a szenvedésére és halálára való tekintettel), vagy
a vágykeresztség valamilyen formáját (segítségül hívva az ezekben
a megigazulás felé irányított kisgyermekekben lévő „öntudatlan
vágyat” a keresztségre, vagy pedig az Egyház vágyát).[58] Ezek a vágykeresztség vagy
vérkeresztség valamilyen formáját segítségül hívó javaslatok
azonban bizonyos nehézségeket hoztak magukkal. Egyrészt nehéz a
felnőttekben meglévő vágykeresztség cselekedetével kisgyermekeket
felruházni. A kisgyermek aligha lehet azon a szinten, hogy olyan,
teljesen szabad és felelős személyes cselekedetet vigyen végbe,
amely helyettesíthetné a szentségi keresztséget; az ilyen teljesen
szabad és felelős cselekedet az értelem ítéletében gyökeredzik, és
nem vihető végbe tökéletesen, mielőtt az emberi személy még nem
jutott el az értelme elégséges és megfelelő használatára (aetas
discretionis: „ítéletalkotás kora”). Másrészt nehéz
megérteni, hogyan tudna az Egyház „helyettesíteni” a
megkereszteletlen gyermekeknek. A szentségi keresztség esete
ellenben teljesen más, mivel a kisgyermekeknek kiszolgáltatott
szentségi keresztség annak erejében birtokolja a kegyelmet, ami
sajátosan a szentségé, amennyiben olyan, vagyis az újjászületés
biztos ajándékát, magának Krisztusnak a hatalma révén. Ezért
magyarázta XII. Piusz a szentségi keresztség fontosságára
hivatkozva a „Beszéd az olasz szülésznőkhöz” című beszédében
1951-ben: „A kegyelem állapota abszolút szükséges az üdvözüléshez:
nélküle nem lehet eljutni a természetfölötti boldogságra, Isten
boldogító színelátására. A felnőttben a szeretet cselekedete
elegendő a megszentelő kegyelem elnyerésére és a keresztség
hiányának helyettesítésére; a meg nem született vagy az újszülött
gyermek számára ez az út nincs nyitva.”[59]
Ez adott alkalmat a teológusok között, hogy újragondolják a
kisgyermekeknek az isteni kegyelem befogadásra való képességét, a
szentségen kívüli Krisztusba való betagozódás lehetőségét és az
Egyház anyai közvetítői tevékenységét.
30. Ugyanilyen szükséges az e tárgy iránti türelmességgel
megfigyelni a vitatott kérdések között természetfölötti rend
ingyenességét. A II. Vatikáni Zsinat előtt XII. Piusz, más
körülmények között és más kérdésekre hivatkozva, nyomatékosan az
Egyház tudomására hozta ezt, azt magyarázva, hogy az ember
lerombolja a természetfölötti rend ingyenességét, ha azt állítja,
hogy Isten nem tud értelmes lényeket teremteni anélkül, hogy ne a
boldogító színelátásra rendelné és hívná őket.[60] Isten jósága és igazságossága nem jelenti
azt, hogy a kegyelem szükségszerűen vagy „automatikusan” adatik. A
teológusok között a megkereszteletlen kisgyermekek sorsáról szóló
megfontolásban ettől kezdve megjelent a kegyelem teljes
ingyenességének, valamint az összes ember Krisztusra és az általa
nekünk megszerzett megváltásra való rendelésének megújított
szemlélete.
31. A II. Vatikáni Zsinat, anélkül, hogy közvetlenül válaszolt
volna a megkereszteletlen kisgyermekek sorsára irányuló kérdésre,
megjelölt sok utat, hogy irányítsák a teológiai megfontolást. A
zsinat sokszor felidézte Isten üdvözítő szándékának
egyetemességét, amely minden emberre kiterjed (1Tim 2,4).[61] Az összes embernek „egy a végső
célja: Isten. Isten gondviselése, tevékeny jósága és üdvözítő
terve pedig kiterjed mindenkire” (Nostra aetate 1; vö. Lumen
gentium 16). Egy sajátosabb gondolatmenetben, amely bemutat
egy elgondolást az Isten képére teremtett ember méltóságán alapuló
emberi életről, Gaudium et spes a konstitúció emlékeztet
arra, hogy „az emberi méltóság lényeges alkotó eleme, hogy
hivatása van az Istennel való közösségre”, pontosítva, hogy „Isten
már az eredet címén hívja párbeszédre az embert” (Gaudium et
spes 19). Ugyanez a konstitúció erőteljesen kijelenti, hogy
egyedül csak a megtestesült Ige misztériumában kap igazi fényt az
ember misztériuma. Továbbá ott van a zsinat híres megállapítása,
amely kijelenti: „Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az
embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az
isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra –
Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvéti titkában részesedjék” (Gaudium
et spes 22). Habár a zsinat ezt a tanítást nem alkalmazta
közvetlenül a keresztség nélkül meghalt kisgyermekekre, ezek a
szövegek utat nyitnak afelé, hogy magyarázatul szolgáljanak a
reménységnek az ő javukra.[62]
1.7. Hermeneutikai problémák
32. A történelmi elemzés a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek
sorsáról szóló katolikus tanítás kibontakozását és fejlődését
mutatja. Ez a fejlődés megtámad néhány tanrendszerbeli alapelvet,
amelyek állandóak maradnak, valamint néhány eltérő értékű
másodlagos elemet. Ugyanis a kinyilatkoztatás nem közvetíti
közvetlen és kifejezett módon Isten tervének megismerését a
megkereszteletlen kisgyermekekre vonatkozóan, de megvilágítja az
Egyházat a hitelveket illetően, amelyeknek a gondolkodását és
gyakorlatát kell irányítaniuk. A katolikus tanítás történelmének
egészen a II. Vatikáni Zsinatig való teológiai értelmezése
részleteiben megmutatja, hogy az Egyház hitéhez tartozó három
alapvető állítás jelenik meg, a megkereszteletlen kisgyermekek
sorsa problémájának középpontjában. (I) Isten azt akarja, hogy
minden ember üdvözüljön. (II.) Ez az üdvösség csak a Krisztus
húsvéti misztériumában való részesedés által adatik, vagyis a
bűnök megbocsátására szolgáló vagy szentségi, vagy más formájú
keresztség által. Az emberek, a kisgyermekeket is beleértve,
Krisztusnak a Szentlélek által kiárasztott kegyelmétől elkülönítve
nem üdvözülhetnek. (III.) A kisgyermekek nem lépnek be Isten
Országába, az eredeti bűntől a megváltói kegyelem által való
megszabadulás nélkül.
33. A teológiának és a tanítóhivatali tanításnak a története
részletesen megmutatja az Isten egyetemes üdvözítő szándéka
értelmezési módjával kapcsolatos fejlődést. A múlt teológiai
hagyománya (ókor, középkor, a modern idők kezdete), különösen az
ágostoni hagyomány, gyakran azt mutatja be, ami – a modern
teológiai fejlődéshez képest – úgy tűnhet, mintha Isten üdvözítő
szándéka egyetemességének „megszorító” felfogása lenne.[63] A teológiai kutatásban az
isteni üdvözítő szándéknak „mennyiségileg” egyetemesként való
felfogása viszonylag újkeletű. A Tanítóhivatal szintjén ez a
szélesebb felfogás fokozatosan lett jóváhagyva. A pontos keltezés
megpróbálása nélkül, megfigyelhető, hogy világosan a XIX.
században jelent meg, különösképpen IX. Piusznak azoknak a
lehetséges üdvözüléséről szóló tanításában, akik önhibájukon kívül
nem ismerik a katolikus hitet: azok, akik „tisztes és igaz életet
élnek, az isteni fényesség és kegyelem működő erejével képesek
elnyerni az örök életet, hiszen Isten, aki mindenkinek az
érzületét, lelkületét, gondolatait és viselkedését teljesen
átlátja, megvizsgálja és ismeri, legfőbb jósága és kegyessége
szerint a legkevésbé sem tűri, hogy bárki, akit akarattal
elkövetett vétek nem terhel, örök gyötrelemmel bűnhődjék”.[64] A katolikus tan ilyen
kiteljesedése és érlelődése időközben a megkereszteletlen
kisgyermekek üdvözülése lehetséges útjainak új megfontolására
adott alkalmat.
34. Az Egyház hagyományában az a megállapítás, hogy a
megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek meg vannak fosztva a
boldogító színelátástól, hosszú időn keresztül „általános tanítás”
volt. Ez az általános tanítás a kinyilatkoztatásból kapott
alapelvek összehangolásának egy bizonyos módját követte, de nem
birtokolta a hitről szóló megnyilatkozás biztonságát, vagy más
megállapításoknak ugyanazt a biztonságát, amiket nem lehetett
volna elvetni egy istenileg kinyilatkoztatott dogmának vagy a
Tanítóhivatal meghatározott döntésével kihirdetett tanításnak a
tagadása nélkül. Az e témáról való egyházi gondolkodás
történelmének tanulmányozása rámutat, hogy megkülönböztetéseket
kell tenni. Ebben az összefoglalásban először megkülönböztetjük a
hit megállapításait, és azt, ami a hithez tartozik; másodszor az
általános tanítást; harmadszor pedig a teológiai véleményt.
35. a) A pelagiánusok felfogását, mely szerint a
megkereszteletlen kisgyermekek az „örök életre” jutnak, a
katolikus hittel ellenkezőnek kell tekinteni.
36. b) Az a III. Ince által megfogalmazott megállapítás, hogy „az
áteredő bűn büntetése Isten látásának hiánya”,[65] a hithez tartozik: az áteredő bűn önmagában
akadálya a boldogító színelátásnak. A kegyelem szükséges ahhoz,
hogy megtisztuljunk az eredeti bűntől és az Istennel való
közösségbe emelkedjünk, hogy beléphessünk az örök életbe és
örülhessünk Isten látásának. Történelmileg nézve, az általános
tanítás ezt a megállapítást alkalmazta a megkereszteletlen
kisgyermekek sorsára, és arra a következtetésre jutott, hogy ezek
a kisgyermekek meg vannak fosztva a boldogító színelátástól.
Azonban Ince pápa tanítása, hittartalmában, nem jelenti
szükségszerűen azt, hogy azok a kisgyermekek, akik a szentségi
keresztség nélkül halnak meg, meg vannak fosztva a kegyelemtől és
a boldogító színelátás elvesztésére vannak ítélve; megengedi, hogy
reméljük: Isten, aki azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön,
gondoskodik valamiféle irgalmas orvoslásról az eredeti bűntől való
megtisztulásukhoz és a boldogító színelátásra való eljutásukhoz.
37. c) A Tanítóhivatal középkori dokumentumaiban a „különböző
büntetések” említését – azok számára, akik tényleges halálos
bűnben, vagy csak az áteredő bűnben halnak meg („Azoknak a lelkei,
akik halálos bűnben vagy csupán az áteredő bűnben halnak meg,
mindjárt a pokolba jutnak, de nem egyenlő büntetést fognak
elszenvedni”[66]) – a kor általános
tanítása szerint kell értelmezni. Történelmileg nézve, ezeket a
megnyilatkozásokat bizonyosan a megkereszteletlen kisgyermekekre
alkalmazták, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy ezek a kisgyermekek
büntetést szenvednek az áteredő bűn miatt. Azonban meg kell
figyelni, hogy általában véve az Egyháznak eme megnyilatkozásai
nem a megkereszteletlen kisgyermekek üdvözülésének hiányára
összpontosultak, mint inkább a halál utáni külön ítélet
azonnaliságára és a lelkeknek a mennybe vagy a pokolba való
juttatására. Ezek a tanítóhivatali megnyilatkozások nem köteleznek
bennünket arra, hogy azt gondoljuk: ezek a kisgyermekek
szükségszerűen az áteredő bűnnel halnak meg, és így semmiféle mód
nem létezik számukra az üdvözülésre.
38. d) VI. Piusz pápa „Auctorem fidei” bullája nem a limbus
létezésének dogmatikai meghatározása: a pápai bulla arra
szorítkozik, hogy elvesse a janzenista vádat, mely szerint a
skolasztikus teológusok által tanított „limbus” azonos a régi
pelagiánusok által a megkereszteletlen kisgyermekeknek megígért
„örök élet”-tel. VI. Piusz nem azért ítélte el a janzenistákat,
mert tagadták a limbust, hanem azért, mert azt állították, hogy a
limbus védelmezői bűnösök voltak a pelagiánus eretnekségben.
Megtartva a katolikus iskolák szabadságát arra nézve, hogy
különböző megoldásokat javasoljanak a megkereszteletlen
kisgyermekek sorsának problémájára, a Szentszék megvédte az
általános tanítást mint elfogadható és törvényes feltételezést,
anélkül, hogy szentesítette volna.
39. e) XII. Piusz „Beszéd az olasz szülésznőkhöz”[67] című beszéde – amely leszögezi, hogy a
keresztségen kívül, „nincs más eszköz a [természetfölötti] élet
közvetítésére a kisgyermeknek, aki még nem jutott el értelme
használatára” –, az Egyház hitét fejezte ki a kegyelem
szükségességére vonatkozóan, hogy elnyerjük a boldogító
színelátást, valamint a keresztségnek mint eszköznek a
szükségességére vonatkozóan, hogy befogadjuk az ilyen kegyelmet.[68] Az a pontosítás, hogy a kicsiny
gyermekek (a felnőttekkel szemben) nem képesek arra, hogy
felelősen cselekedjenek, vagyis képtelenek olyan értelmes és
szabad cselekedetre, amely „helyettesíthetné” a keresztséget, nem
képezett a kor teológiai véleményeinek tartalmáról szóló
megnyilatkozást, és nem tiltotta meg az üdvözülés más módjainak
keresésére irányuló teológiai kutatást. XII. Piusz inkább azokra a
korlátokra emlékeztetett, melyek között kell maradnia a vitának,
és erőteljesen leszögezte a keresztség kiszolgáltatásának erkölcsi
kötelezettségét az olyan gyermekeknek, akik halálveszélyben
vannak.
40. Összefoglalva: Az a megállapítás, hogy a keresztség nélkül
meghalt kisgyermekek a boldogító színelátás hiányát szenvedik el,
hosszú időn keresztül az Egyház közös tanítása volt, amit meg kell
különböztetni az Egyház hitétől. Ami azt az elgondolást illeti,
hogy a boldogító színelátás hiánya az egyetlen büntetés ezeknek a
kisgyermekeknek, bármi más büntetés kizárásával, az egy teológiai
vélemény, a nyugaton való hosszú elfogadása ellenére. A részleges
teológiai tétel az olykor ezeknek a kisgyermekeknek tulajdonított
„természetes boldogságot” illetően, hasonlóképpen teológiai
véleményt képez.
41. Ebből következik tehát, hogy a limbus elméletén túl (amely
lehetséges teológiai vélemény marad), létezhetnek más utak is,
amelyek kiegészítik és megőrzik a Szentírásra alapozott
hitelveket: az embernek Krisztusban való teremtése és az Istennel
való közösségre történő meghívása; Isten egyetemes üdvözítő
szándéka; az áteredő bűn átadása és annak következményei; a
kegyelem szükségessége az Isten Országába való belépéshez és az
Isten látásának elnyeréséhez; Jézus Krisztus üdvözítő közvetítői
tevékenységének egyetlensége és egyetemessége; és a keresztség
szükségessége az üdvözüléshez. Ezeket a más utakat nem a hitelvek
módosításával, vagy feltételes elgondolások kidolgozásával lehet
elérni; hanem inkább a hitelvek összefüggő kiegészítését és
összeegyeztetését keresik az egyházi Tanítóhivatal vezetése alatt,
nagyobb súly helyezve Isten egyetemes üdvözítő szándékára és a
Krisztusban való szolidaritásra (vö. Gaudium et spes 22),
hogy megokolják a reményt: a keresztség nélkül meghalt
kisgyermekek örök életnek örvendhetnek a boldogító színelátásban.
Azt a módszertani elvet követve, amely szerint azt, ami kevésbé
ismert, annak fényében kell tanulmányozni, ami jobban ismert, ezen
kisgyermekek sorsának kutatásához a kiindulási pont, úgy tűnik,
Isten üdvözítő szándéka, Krisztus közvetítői tevékenysége és a
Szentlélek ajándéka kell hogy legyen, továbbá az olyan gyermekek
helyzetének megfontolása, akik megkapják a keresztséget, és
üdvözülnek az Egyház tevékenysége révén Krisztus nevében. A
megkereszteletlen kisgyermekek sorsa mindenesetre határeset marad
a teológiai kutatásban: a teológusok emlékezzenek a görög atyák
apofatikus szemléletmódjára.
2. Inquirere vias Domini:
Isten útjait kutatni – Teológiai alapelvek
42. Minthogy tanulmányozásunk témájára semmi kifejezett válasz
nem áll rendelkezésre a Kinyilatkoztatásból úgy, ahogy az a
Szentírásban és a Szenthagyományban össze van foglalva, a
katolikus hívőnek bizonyos alapvető teológiai elvekhez fordulnia,
amelyeket az Egyház, s különösképpen a Tanítóhivatal, a
hitletétemény őrzője, fejtett ki a Szentlélek közreműködésével.
Amint a II. Vatikáni Zsinat megerősíti: „A katolikus tanításhoz
tartozó igazságoknak »hierarchiájuk«, vagyis rangsoruk van, mert
más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához” (Unitatis
redintegratio 11). Végső soron egyetlen ember sem
üdvözítheti önmagát. Az üdvösség csak Istentől, az Atyától
származhat Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Ez az alapvető
igazság (hogy Istennek az emberek felé megnyilvánuló üdvözítő
tevékenysége „abszolút szükséges”) a történelemben az Egyház
közvetítői tevékenysége és szentségi szolgálata által bontakozik
ki. Az általunk alkalmazott ordo tractandi-t követi az ordo
salutis, egyetlen kivétellel: az antropológiai dimenziót a
szentháromságtani és egyházi-szentségtani dimenzió közé helyeztük.
2.1. Isten egyetemes üdvözítő szándéka, amint Jézus
Krisztus egyetlen közvetítői tevékenysége által a
Szentlélekben megvalósult
43. A keresztség nélkül meghalt kisgyermekek sorsáról folyó vita
kontextusában Isten egyetemes üdvözítő szándékának misztériuma
középponti és alapvető elv. Ennek a misztériumnak a mélysége
visszatükröződik az isteni szeretetnek abban a paradoxonában,
amely mind egyetemes, mind kedvezményes módon nyilvánult meg.
44. Az Ószövetségben Istent Izrael népe megmentőjének nevezik
(vö. Kiv 6,6; MTörv 7,8; 13,5; 32,15; 33,29; Iz 41,14; 43,14;
44,24; Zsolt 78; 1Makk 4,30). Azonban az Izrael iránti
kedvezményes szeretetének egyetemes szándéka van, amely kiterjed
az egyes személyekre (vö. 2Sám 22,18.44.49; Zsolt 25,5; 27,1) és
minden egyes emberre: „Mert szereted mindazt, ami van, semmit sem
utálsz abból, amit alkottál. Mert ha gyűlöltél volna bármit is,
meg sem teremtetted, s meg sem alkottad volna” (Bölcs 11,25).
Izraelen keresztül találnak rá az üdvösségre a pogány népek (vö.
Iz 2,1-4; 42,1; 60,1-14). „A nemzetek világosságává teszlek, hogy
eljusson üdvösségem a föld végéig” (Iz 49,6).
45. Istennek ez a kedvezményes és egyetemes szeretete Jézus
Krisztus egyetlen és példaadó alakjában kapcsolódik egybe s
valósul meg, aki mindenkinek egyetlen Üdvözítője (vö. ApCsel
4,12), de különösképpen azé, aki kicsivé és alázatossá
(tapeinószei) válik, mint a „kicsinyek”. Valóban, Jézus, aki
szelíd és alázatos szívű (vö. Mt 11,29), titokzatos rokonszenve és
együttérzése van irányukban (vö. Mt 18,3-5; 10,40-42; 25,40.45).
Jézus megerősíti, hogy az ezekről a kicsinyekről való gondoskodás
az Isten angyalaira van bízva (vö. Mt 18,3-5). „Ugyanígy a ti
Atyától, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e
kicsik közül” (Mt 18,14). Akaratának ez a titka, az Atya jóságos
tetszése szerint,[69] a Fiú által
lett kinyilatkoztatva,[70] és a
Szentlélek ajándéka révén adományozva.[71]
46. Az Atyaisten üdvözítő akaratának egyetemességét, amint az
megvalósul az ő Fiának, Jézus Krisztusnak egyedüli és egyetemes
közvetítői tevékenysége révén, erőteljesen fejti ki a Timóteushoz
írt első levél: „Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk előtt, aki
azt akarja (thelei) , hogy minden ember üdvözüljön és
eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, és egy a
közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus,
aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért, tanúságot téve a maga
idejében” (1Tim 2,3-6). A „mindenki” nyomatékos ismétlése (1., 4.,
6. vers) és ennek az egyetemességnek az igazolása Isten
egyetlenségének, valamint az ő közvetítőjének alapján, aki maga
ember, azt erősítik, hogy senki sincs kizárva ebből az üdvözítő
akaratból. Abban a mértékben, ahogyan az imádság tárgya (vö. 1Tim
2,1), ez az üdvözítő akarat (theléma) olyan akaratra
vonatkozik, amely Isten részéről őszinte, de amelynek olykor az
emberek ellenállnak.[72]
Imádkoznunk kell tehát a mennyei Atyánkhoz, hogy legyen meg az ő
akarata mint a mennyben, úgy a földön is (vö. Mt 6,10).
47. Ennek az akaratnak Pál – „az összes szent közül a legkisebb”
(Ef 3,8) – számára kinyilatkoztatott misztériuma a gyökereit az
Atya tervében találja, amely az ő Fiát nem csak azzá tette, hogy
„elsőszülött legyen a sok testvér között” (Róm 8,29), hanem ő
„minden teremtmény elsőszülöttje… elsőszülött a halottak közül”
(Kol 1,15.18). Ez a kinyilatkoztatás lehetővé teszi az ember
számára, hogy a Fiú közvetítői tevékenységében felfedezze az
egyetemes és kozmikus dimenziókat, melyek minden megosztást
legyőznek (vö. Gaudium et spes 13). Az emberiség
egyetemességére való hivatkozással a Fiú közvetítői tevékenysége
legyőzi (I.) a különböző kulturális, szociális és nemi
megosztottságokat: „Nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem
szabad, sem férfi, sem nő” (Gal 3,28); és (II.) a bűn okozta akár
belső (Róm 7), akár személyek közötti (vö. Ef 2,14)
megosztottságokat: „Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy
ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is
válik egynek engedelmessége által” (Róm 5,19). A kozmikus
megosztottságokkal kapcsolatban Pál ezt magyarázza: „Mert úgy
tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy
általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben
van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével” (Kol
1,19-20). A két dimenziót egyesítve találjuk az Efezusiakhoz írt
levélben (1,7-10): „Benne van számunkra a megváltás az ő vére
által, a bűnök bocsánata… amelyet elhatározott benne… hogy
Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és
ami a földön van”.
48. Bizonyosan nem látjuk még ennek a hittitoknak a
megvalósulását, „üdvözülésünk ugyanis reménybeli” (Róm 8,24). A
Szentlélek valóban azt tanúsítja, hogy ez még nem valósult meg, és
ugyanakkor bátorítja a keresztényeket arra, hogy imádkozzanak és
hogy reméljék a végső feltámadást: „Tudjuk ugyanis, hogy minden
teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig. De nem csak
azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi
magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot,
testünk megváltását… Hasonlóképpen a Lélek is segítségünkre van
erőtlenségünkben, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit
kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható
sóhajtásokkal” (Róm 8,22-23.26). Tehát a Lélek sóhajtozása nem
csak segíti az imádságainkat, hanem úgyszólván magában foglalja
minden felnőtt, minden gyermek és az egész teremtett világ
szenvedéseit.[73]
49. A Quiercy-i zsinat (853) leszögezi: „A mindenható Isten »azt
akarja«, hogy kivétel nélkül »minden ember üdvözüljön« (1Tim 2,4),
bár nem mindenki üdvözül. Hogy pedig egyesek üdvözülnek, az
Üdvözítő ajándéka: hogy pedig egyesek elvesznek, a veszendőknek
érdeme.”[74] Figyelembe véve ennek
a nyilatkozatnak pozitív utalásait a mindenki egyetemes
szolidaritására vonatkozóan Jézus Krisztus misztériumában, a
zsinat még azt is leszögezi: „A mi Urunk Jézus Krisztus, amiként
egy ember sincs, volt vagy lesz, akinek a természetét ő fel ne
vette volna, ugyanígy egy ember sincs, volt vagy lesz, akiért ne
szenvedett volna; noha az ő szenvedésének isteni titka által nem
mindenki részesül a megváltásban”.[75]
50. Ez a krisztocentrikus meggyőződés az összes katolikus
hagyományban kifejezésre jutott. Szent Ireneusz például idézi a
páli szöveget, leszögezve, hogy Krisztus újra el fog jönni, hogy
„újra összefogjon mindent” (Ef 1,10), hogy minden térd meghajoljon
a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse,
hogy Jézus Krisztus az Úr.[76]
Aquinoi Szent Tamás a maga részéről, szintén a páli szövegre
alapozva, ezt mondja: „Krisztus a tökéletes közvetítő Isten és az
ember között, mert halála által kiengesztelte az embert Istennel”.[77]
51. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai nem csupán idézik a páli
szöveget teljes egészében (vö. Lumen gentium 60; Ad
gentes 7), hanem hivatkoznak is rá (vö. Lumen gentium
49), valamint ismételten használják az Unicus Mediator
Christus megjelölést (Lumen gentium 8, 14, 62). A
krisztológiai hitnek ez a kulcsfogalma kifejezésre jut a zsinat
utáni pápai Tanítóhivatalban is: „»Nincs üdvösség senki másban,
mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben
üdvözülnünk kell« (ApCsel 4,12). Ennek a megállapításnak…
egyetemes értéke van, mert senkinek… sem jöhet az üdvösség, csakis
Jézus Krisztustól.”[78]
52. A Dominus Iesus nyilatkozat tömören foglalja össze a
katolikus Egyház meggyőződését és magatartását: „Erősen kell tehát
hinnünk a katolikus hit igazságaként, hogy az egy és háromságos
Isten egyetemes üdvözítő szándéka egyszer s mindenkorra fel lett
ajánlva és be lett teljesítve Isten Fiának megtestesülésében,
halálában és feltámadásában”.[79]
2.2. A bűn egyetemessége és a megváltás egyetemes
szükségessége
53. Az Istennek Jézus Krisztus közvetítői tevékenysége által való
egyetemes üdvözítő szándéka, titokzatos kapcsolatban az Egyházzal,
minden ember felé irányul, akik az Egyház hite szerint, bűnösként
rászorulnak a megváltásra. Már az Ószövetségben, szinte minden
könyvben történik utalás az emberi bűn mindent betöltő
természetére. A Teremtés könyve leszögezi, hogy a bűn nem Istentől
származik, hanem az embertől, mert mindent Isten teremtett, és
látta, hogy jó (vö. Ter 1,31). Attól kezdve, hogy az emberi faj
elkezdett sokasodni a földön, Istennek számolnia kellett az
emberek bűnösségével: „Az Úr látta, hogy nagy az emberek
gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata folyton
gonoszra irányul”. Ezért „megbánta az Úr, hogy embert teremtett a
földön”, és vízözönt parancsolt az összes élőlény eltörlésére, Noé
kivételével, aki jóindulatot talált a szemében (vö. Ter 6,5-7).
Azonban még a vízözön sem változtatta meg az ember bűnre való
hajlamát: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az
emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra” (Ter
8,21). Az Ószövetség szerzői meg voltak győződve arról, hogy a bűn
mélyen gyökerezett és szétterjedt az emberiségben (vö. Péld 20,9;
Préd 7,20.29). Ezért az Isten bocsánatának elnyerésére irányuló
gyakori könyörgések, mint a Zsolt 143,2-ben: „Ne szállj perbe
szolgáddal, mert senki sem igaz előtted az élők közül”, vagy
Salamon imádságában: „Ha pedig vétkeznek ellened, hisz nincs
ember, aki ne vétkeznék… [ha] teljes szívükből s teljes lelkükből
hozzád térnek… hallgasd meg az égben, erős királyi székedben
imádságukat… és bocsáss meg népednek, amely vétkezett ellened”
(1Kir 8.46.48-50). Van néhány szöveg, amely arról szól, hogy az
ember születésétől fogva bűnös. A zsoltáros kijelenti: „Íme,
gonoszságban fogantattam, és bűnökben fogant engem az én anyám”
(Zsolt 51,7). Elifáz kijelentése pedig – „Mi is az ember, hogy
hiba nélkül legyen, s asszony szülötte, hogy igaznak látsszék?”
(Jób 15,14; vö. 25,4) – összhangban áll Jób saját meggyőződésével
(vö. Jób 14,1.4) és más bibliai szerzőkével (vö. Zsolt 58,3; Iz
48,8). A bölcsességi irodalomban még az ősszülők, Ádám és Éva
bűnének az egész emberi nemre való hatása megfontolásának a
kezdete is megvan: „A halál pedig a sátán irigységéből jött a
világba, és követik őt azok, akik az ő oldalán vannak” (Bölcs
2,24); „Asszonytól jött a bűnnek kezdete, és miatta halunk meg
mindnyájan” (Sir 25,24).[80]
54. Pál számára a Jézus Krisztus által hozott megváltás
egyetemessége a bűn egyetemességében találja ellenpontját. Amikor
Pál a Rómaiknak írt levelében leszögezi, „hogy a zsidók és a
görögök mind a bűn alatt vannak” (Róm 3,9),[81] és hogy senki sem lehet kizárva ebből az
általános megállapításból, természetesen a Szentírásra alapozza
ezt: „Amint írva van: »Nincs egy igaz ember sem; nincs, aki
megértse, nincs, aki keresse Istent; mindnyájan eltévedtek, s
egyaránt haszontalanok lettek, nincs aki jót tenne, nincs egyetlen
egy sem«” (Róm 3,10-12, amely idézi a Préd 7,20 és Zsolt 14,1-3
részletet, mely azonos a Zsolt 53,1-3-mal). Egyrészt minden ember
bűnös és rászorul arra, hogy Jézus Krisztus, az új Ádám
megszabadítsa megváltói halála és feltámadása által. Nem a törvény
tettei, hanem csak a Jézus Krisztusban való hit üdvözítheti az
embereket, zsidókat és pogányokat egyaránt. Másrészt az emberiség
bűnös állapota az első embernek, Ádámnak a bűnéhez kötődik. Ez az
első emberrel, Ádámmal való szolidaritás két páli szövegben jut
kifejezésre: az 1Kor 15,21-ben és különösképpen a Róm 5,12-ben:
„Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a
halál, s így a halál átment minden emberre, mert [gör. eph’hó:
más lehetséges fordítások „aminek alapján”, vagy „aminek
következtében”][82] mindenki
vétkezett”. Ebben a következetlenségben az emberiség bűnös és
halandó állapotának elsődleges oka Ádámnak van tulajdonítva,
akárhogy is értelmezzük az eph’hó kifejezést. Ádám bűnének
egyetemes okozatos viszonyát előfeltételezi a Róm 5,15a, 16a, 18a,
és kifejti az 5,19a: „sok ember bűnössé vált egy ember
engedetlensége által”. Pál azonban sehol nem magyarázza, hogyan
származik át Ádám bűne. Pelágiusszal szemben – aki azt gondolta,
hogy Ádám úgy befolyásolta az emberiséget, hogy rossz példát adott
neki – Ágoston azt az ellenvetést tette, hogy Ádám bűne
terjesztéssel vagy örökítéssel adatik át, és így vezette be az ő
klasszikus kifejezésébe az „áteredő bűn” tanát.[83] Ágoston hatása alatt a nyugati Egyház a Róm
5,12-t szinte teljesen egyöntetűen a „bűn” öröklődéseként
értelmezte.[84]
55. Ezt követve a Tridenti Zsinat az V. ülésszakán meghatározta:
„Ha valaki azt állítja, hogy Ádám törvényszegése egyedül neki
magának volt romlására és nem az ő ivadékainak; hogy az Istentől
nyert szentséget és megigazultságot, amelyet elvesztett, csak a
maga számára vesztette el, s nem számunkra is; vagy hogy az
engedetlenség bűne által csak a halált és a testi büntetéseket
származtatta át az egész emberiségre, nem pedig a bűnt is, amely a
lélek halála: legyen kiközösítve, mivel ellentmond az apostol
szavainak: »Egy ember által lépett a világba a bűnt, akiben
mindnyájan vétkeztek« [Róm 5,12]”.[85]
56. Amint a Katolikus Egyház Katekizmusában olvassuk: „Az
eredeti bűnről szóló tanítás – mondhatjuk így is – a »visszája«
annak az örömhírnek, hogy Jézus minden ember Üdvözítője, hogy
mindenki rászorul az üdvösségre, és az üdvösség mindenkinek
felajánlott valóság Krisztus kegyelméből. Az Egyház pedig, akinek
birtokában vannak Krisztus gondolatai, tudja jól, hogy nem lehet
beszélni az eredeti bűnről adott kinyilatkoztatásról úgy, hogy ne
lennénk figyelemmel Krisztus misztériumára.”[86]
2.3. Az Egyház szükségessége
57. A katolikus hagyomány folyamatosan tanította, hogy az Egyház
szükséges az üdvözüléshez, minthogy Jézus Krisztus megváltói
művének történelmi közvetítője. Ez a meggyőződés Szent Ciprianus
mondásában talált klasszikus kifejezésre: „Salus extra
Ecclesiam non est”.[87] A II.
Vatikáni Zsinat megerősítette ezt a hitbeli meggyőződést: „A
Szentírás és a Szenthagyomány alapján azt tanítja [a zsinat], hogy
ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösségre. Mert egy a
Krisztus, a közvetítő és az üdvösség útja, ő pedig számunkra
jelenvalóvá az ő testében lesz, ami az Egyház. Ő maga világosan
megmondta, hogy szükséges a hit és a keresztség (vö. Mk 16,16; Jn
3,5), és ezzel éppen azt is hangsúlyozta, hogy az Egyház is
szükséges, hiszen a keresztségen mint ajtón át az Egyházba lépnek
be az emberek. Nem üdvözülhetnek tehát azok, akik nem akarnak
belépni az Egyházba, vagy nem akarnak megmaradni benne, noha jól
tudják, hogy Isten, Jézus Krisztus által, az üdvösség szükséges
intézményének alapította meg a katolikus Egyházat” (Lumen
gentium 14). A Zsinat több alkalommal is hangsúlyozta az
Egyház misztériumát: „Az Egyház pedig Krisztusban mintegy
szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges
egyesülésnek és az egész emberiség egységének” (Lumen gentium
1); „Krisztus szegényen és üldözötten vitte végbe a megváltás
művét; az Egyházat is ugyanerre az útra szólítja hivatása, ami az,
hogy az üdvösség gyümölcseit szétossza” (Lumen gentium 8).
„Amikor [Krisztus] feltámadt a halálból (vö. Róm 6,9), elküldte
tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes
szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház” (Lumen
gentium 48). Ami a legszembetűnőbb ezekben az idézetekben,
az az Egyház közvetítői szerepének egyetemes kiterjedése Isten
üdvözítő tevékenységének szolgálatában: „az egész emberiség
egysége”, „minden ember üdvözülése”, „az üdvösség egyetemes
szakramentuma”.
58. Új problémákkal és helyzetekkel, valamint a „salus extra
Ecclesiam non est” mondásnak egy kizárólagos magyarázatával[88] szembesülve, a Tanítóhivatal az
utóbbi időkben árnyaltabb véleményt fejtett ki azt a módot
illetően, amelyben megvalósulhat az Egyházzal való üdvösséges
kapcsolat. IX. Piusz pápa Singulari Quadam (1854) beszéde
világosan kimondja a tárgyalt problémákat: „Hitünk szerint ugyan
szilárdan tartanunk kell azt, hogy az apostoli római Egyházon
kívül senki sem üdvözülhet, mert ez az üdvösség egyetlen hajója, s
aki nem száll bele, elvész az özönvízben. De mégis hasonlóképpen
biztosnak kell tartanunk, hogy akik az igaz vallás ismeretének
hiányában szenvednek, ha az leküzdhetetlen, e dolog miatt
semmilyen bűn nem terheli őket az Úr színe előtt.”[89]
59. További pontosítást nyújt A Szent Officium levele a
bostoni érseknek (1949): „Mivelhogy ahhoz, hogy valaki
elnyerje az örök üdvösséget, nem mindig kívántatik meg, hogy mint
tag valóban az Egyház testéhez tartozzék, de az legalábbis
követelmény, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá.
Ennek a kívánságnak azonban mégsem kell mindig explicitnek lennie,
amint a hittanulóknál, hanem amennyiben az ember leküzdhetetlen
tudatlanságban szenved, Isten az implicit kívánságot is elfogadja,
ezt azért illetjük ezzel az elnevezéssel, mert benne van a
léleknek abban a jó előkészületi állapotában, amelyben az ember
szándéka, hogy akarata Isten akaratával egybehangzó legyen.”[90]
60. Isten egyetemes üdvözítő szándéka, ami Jézus Krisztus által
valósul meg a Szentlélekben, s amely az Egyházat magában foglalja
az üdvözülés egyetemes szentségeként, kifejezésre jut a II.
Vatikáni Zsinaton: „Az Isten népének ebbe a katolikus egységébe
tehát, amely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden
ember meg van híva. Különféle módon, de ehhez az egységhez
tartoznak vagy ehhez vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind
Krisztus más hívei, mind pedig általában az összes emberek, akiket
Isten kegyelme meghívott az üdvösségre” (Lument gentium
13). Hogy Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes közvetítő
tevékenysége az Egyházzal való kapcsolat összefüggésében valósul
meg, az a zsinat utáni pápai Tanítóhivatal által további
megismétlést nyert. Azokkal kapcsolatban pedig, akiknek nem volt
megismerni vagy befogadni az Evangélium kinyilatkoztatását – éppen
az ő esetükben, a Redemptoris missio enciklikának ez a
mondanivalója: „A Krisztusban való üdvösség a kegyelem erejéből
érhető el, amely titokzatos kapcsolatban áll az Egyházzal”.[91]
2.4. A szentségi keresztség szükségessége
61. Az Atyaisten az összes embert Krisztusra akarja formálni a
Szentlélek által, aki a kegyelmével átalakítja és megerősíti őket.
Rendes úton ez a Krisztusra való formálódás a szentségi keresztség
révén történik meg, amely által az ember Krisztushoz válik
hasonlóvá, megkapja a Szentlelket, megszabadul a bűntől és az
Egyház tagjává válik.
62. Az Újszövetségben a keresztségről szóló számos megállapítás –
a maguk sokféleségében – úgy taglalja a keresztség jelentőségének
különböző dimenzióit, amint azt az első keresztény közösség
értelmezte. Mindenekelőtt a keresztséget úgy jelölték meg, mint a
bűnök bocsánatát, mint megtisztulást (vö. Ef 5,26), vagy mint
meghintést, amely megtisztítja a szívet a rossz lelkiismerettől
(vö. Zsid 10,22; 1Pét 3,21). „Tartsatok bűnbánatot, és
mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek
bocsánatára; akkor megkapjátok ajándékul a Szentlelket” (ApCsel
2,38; vö. ApCsel 22,16). A megkeresztelt személyek így Jézus
Krisztusra formálódtak: „Eltemettek tehát vele együtt a halálba a
keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta
Krisztust a halálból, éppúgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,4).
63. Továbbá többszörösen szó van a Szentléleknek a keresztség
által történő működéséről (vö. Tit 3,5). Az Egyháznak az a
meggyőződése, hogy a Szentlelket a keresztséggel kapjuk meg (vö.
1Kor 6,11; Tit 3,5). A feltámadt Krisztus az ő Lelke által
működik, aki Isten gyermekeivé tesz bennünket (vö. Róm 8,14), hogy
bizalommal nevezzük Istent Atyánknak (vö. Gal 4,6).
64. Végezetül, a keresztséggel kapcsolatos szövegösszefüggésben
vannak megállapítások az Isten népéhez való „csatlakozott” létről,
az „egy testbe” való megkereszteltségről (ApCsel 2,41). A
keresztség eredményezi az emberi személy betagozódását Isten
népébe, Krisztus Testébe és a lelki templomba. Pál arról beszél,
hogy „egy testté keresztelkedtünk” (1Kor 12,13), Lukács viszont az
Egyházhoz való „csatlakozásról” a keresztség által (ApCsel 2,41).
A keresztség által a hívő ember nem csak egy egyed, hanem Isten
népének tagjává válik. Az Egyház tagjává válik, amit Péter így
nevez: „választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott
nép” (1Pét 2,9).
65. A szentségi keresztség kiszolgáltatásának hagyománya
mindenkire kiterjed, még a kisgyermekekre is. A keresztény
keresztségről szóló újszövetségi tanúskodások között az Apostolok
Cselekedeteiben történnek utalások „egész háznép
megkeresztelésére” (vö. ApCsel 16,15; 16,33; 18,8), melybe
bizonyára a kisgyermekek is beletartoztak. A kisgyermekek
megkeresztelésének ősi gyakorlata,[92]
amit az Atyák és az egyházi Tanítóhivatal állítanak, úgy
elfogadott, mint a katolikus Egyház hitértelmezésének lényeges
része. A Tridenti Zsinat leszögezi: „[A hitnek szabálya] az
apostoli hagyomány szerint, a kicsinyekre is érvényes, akik
koruknál fogva bűnt elkövetni még maguktól képtelenek, de akiket
ezért valóban meg kell keresztelni a bűnök bocsánatára, hogy
újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit származásuk révén
magukra vontak. »Aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, az
nem mehet be Isten Országába« (Jn 3,5).”[93]
66. A keresztség szentségének szükségességét úgy hirdetik és
vallják, mint a keresztény hitértelmezés lényeges részét. Arra a
parancsra alapozva, amit a Mt 28,19sk-ben és a Mk 16,15-ben
találunk, valamint a Jn 3,5-ben leszögezett előírásra alapozva,[94] a keresztény közösség a
legkorábbi időktől fogva hitt abban, hogy a keresztség szükséges
az üdvözüléshez. Bár elismerte, hogy szentségi keresztség
szükséges – minthogy ez a Jézus Krisztus által megállapított
rendes eszköz arra, hogy őreá formálja az embereket –, az Egyház
soha nem tanította a szentségi keresztség „abszolút
szükségességét” az üdvözüléshez; léteznek más utak is, amelyeken
keresztül megvalósulhat a Krisztusra való formálódás. Már a korai
keresztény közösségben elfogadták, hogy a vértanúság, a
„vérkeresztség” a szentségi keresztség helyettesítője. Létezett
továbbá a vágykeresztség elismerése is. Ennek kapcsán érvényesek
Aquinoi Tamás szavai: „A keresztség szentsége két módon hiányozhat
valakinek. Az első: mind in re, mind in voto; ez
azoknál történik, akik nincsenek megkeresztelve, és nem is akarnak
megkeresztelkedni… A második: a keresztség szentsége hiányozhat
valakinek in re, de nem in voto… Ez aztán
elnyerheti az üdvösséget anélkül, hogy meg lenne keresztelve, a
keresztség vágya által [in voto]…”.[95] A Tridenti Zsinat elismeri a
„vágykeresztséget” mint eszközt, amely által az ember megjavulhat
a keresztség szentségének tényleges vétele nélkül: „Ez az
átkerülés pedig [a bűnből a kegyelem állapotába] az evangélium
meghirdetés után az újjászületés fürdője, vagy annak kívánása
nélkül nem lehetséges, mint írva van: »Aki nem születik újjá
vízből és Szentlélekből, az nem megy be Isten Országába« (Jn
3,5)”.[96]
67. A keresztény hit állítását arról, hogy a szentségi keresztség
szükséges az üdvözüléshez, nem szabad megfosztani lényegi
jelentőségétől, pusztán elméleti állítássá téve azt. Másrészt,
hasonlóképpen tiszteletben kell tartani Isten szabadságát az
általa adományozott üdvösségi eszközök tekintetében.
Következésképpen, el kell kerülni mindenféle kísérletet a
szentségi keresztség, a vágykeresztség és a vérkeresztség mint
ellentétesek szembeállítására. Nem mások ezek, mint alkotó
sarkosságok kifejezései az Isten egyetemes üdvözítő szándékának az
emberiség érdekében történő megvalósulása terén, amely magában
foglalja mind az üdvözülés valós lehetőségét, mind a szabadságban
megvalósuló üdvözítő párbeszédet az emberi személlyel. Pontosan ez
a dinamizmus készteti az Egyházat – az üdvösség egyetemes
szentségét – arra, hogy mindenkit bűnbánatra, hitre és szentségi
keresztségre hívjon. Ez a kegyelemben folyó párbeszéd csak akkor
kezdődik el, amikor az emberi személy lényegileg képes a válaszra
a konkrét dologban – ami kisgyermekek esetében még nem lehetséges.
Ebből fakad annak szüksége, hogy a szülők és a keresztszülők
beszéljenek a kisgyermek nevében, akit keresztelnek. De mit lehet
azokról a kisgyermekekről mondani, akik keresztség nélkül halnak
meg?
2.5. Reménység és imádság az egyetemes üdvözülésért
68. A keresztények a remény emberei. Reményük „az élő Istenben
[van], aki Üdvözítője minden embernek, különösen a híveknek” (1Tim
4,10). Buzgón vágyakoznak arra, hogy minden ember, a
megkereszteletlen kisgyermekeket is beleértve, részesedhessen
Isten dicsőségében, és együtt élhessen Krisztussal (vö. 1Tessz
5,9-11; Róm 8,2-5.23-35), Teofilaktosz ajánlásának megfelelően:
„Ha ő [a mi Istenünk] azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön,
akkor neked is akarnod kell, s Istent utánoznod”.[97] Ez a keresztény remény „minden remény
ellenére való” remény (Róm 4,18), és túlmegy az emberi remény
minden formáján. Ábrahámot veszi példának, atyánkat a hitben.
Ábrahám nagy bizalmat helyezett azokba az ígéretekbe, amelyeket
Isten tett neki. Bízott („remélt”) Istenben, minden emberi
bizonyosság vagy belátás ellenére („minden remény ellenére”) is.
Így a keresztények is, még amikor nem is értik meg, hogyan
üdvözülhetnek a megkereszteletlen kisgyermekek, merik remélni,
hogy Isten magához öleli őket a maga üdvözítő irgalmában.
Felkészültek a védekezésre is bárkivel szemben, aki arra szólítja
fel őket, hogy adjanak számot a bennük lévő reményről (vö. 1Pét
3,15). Amikor szomorú édesanyákkal és szülőkkel találkoznak – mert
a kisgyermekeik meghaltak a megszületésük előtt vagy után,
anélkül, hogy meg lettek volna keresztelve – ösztönzést éreznek
arra, hogy megmagyarázzák, milyen indokok alapján terjedhet ki az
üdvözülésük iránti saját reményük azokra a csecsemőkre és
kisgyermekekre.[98]
69. A keresztények az imádság emberei. Megszívlelik Pál
figyelmeztetését: „Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok
könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden
emberért” (1Tim 2,1). Ezt az egyetemes imádságot elfogadja Isten,
„aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az
igazság ismeretére” (1Tim 2,4), és akinek teremtői hatalma előtt
„semmi sem lehetetlen” (vö. Jób 42,2; Mk 10,27; 12,24-27; Lk
1,37). Ez azon a reményen alapszik, hogy végül az egész teremtetés
részesedik majd Isten dicsőségéből (vö. Róm 8,22-27). Ilyen
imádság áll Aranyszájú Szent János buzdításának irányvonalában:
„Utánozd Istent! Ha ő azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön, akkor
értelmes dolog, hogy az ember imádkozzék mindenkiért.”[99]
3. Spes orans
A remény okai
3.1. Az új összefüggés
70. A két előző fejezet – amely felvázolta a megkereszteletlen
kisgyermekek sorsának történetét[100]
és az erre a témára vonatkozó teológiai elveket[101] külön-külön – árnyékolt helyzetet
mutatott be. Egyrészt, sok szempont alapján, a kifejtett
keresztény teológiai elvek – úgy tűnik – pártolják a
megkereszteletlen kisgyermekek üdvözülésének tételét az Isten
egyetemes üdvözítő szándékával összhangban. Másrészt azonban, nem
lehet tagadni, hogy meglehetősen hosszú időn keresztül élt a
tanítóhivatali hagyomány (melynek teológiai értéke kétségtelenül
nem volt meghatározva), amely, azzal a szándékkal, hogy megőrizze
és ne lerombolja a keresztény teológiai épület más igazságait,
bizonyos sejtetést, vagy akár világos visszautasítást fejtett ki
az ezeknek a kisgyermekeknek az üdvözülését illető mérlegeléssel
szemben. Az Egyház gondolkodásában alapvető folyamatosság van az
üdvösség misztériumáról, nemzedékről nemzedékre, a Szentlélek
vezetése alatt. Ebben a misztériumban a megkereszteletlenül
meghalt kisgyermekek örök sorsának kérdése „az egyik legnehezebb
megoldandó dolog a teológia összképében”.[102] Ez olyan „határeset”, ahol könnyen meg
lehetne látni, hogy feszültség van egyes életfontosságú hitelvek
között, különösképpen a keresztségnek az üdvözüléshez való
szükségessége és az Isten egyetemes üdvözítő szándéka között.
Teljes tisztelettel azoknak a bölcsessége és hűsége iránt, akik a
múltban tanulmányozták ezt a nehéz kérdést, de ugyanakkor teljes
tudatában annak is, hogy az Egyház Tanítóhivatala a tan
történetének[103] kulcsfontosságú
pillanataiban sajátosan és gondviselésszerűen azt választotta,
hogy nem definiálja azt, hogy ezek a kisgyermekek megfosztatnak a
boldogító színelátástól, hanem nyitva hagyja a kérdést –
megláttuk: a Lélek irányítja az Egyházat ebben a történelmi
pillanatban, hogy újból megfontoljuk ezt a különlegesen kényes
témát (vö. Dei Verbum 8).
71. A II. Vatikáni Zsinat arra hívta az Egyházat, hogy olvassa az
idők jeleit, és az Evangélium fényében értelmezze azokat (vö. Gaudium
et spes 4., 11), mert „így lesz a kinyilatkoztatott igazság
egyre teljesebben felfoghatóvá, egyre érthetőbbé, és egyre
alkalmasabb módon lehet majd azt előadni” (Gaudium et spes
44). Más szavakkal: a kötelezettség ezzel a világgal szemben,
melyért Krisztus szenvedett, meghalt és feltámadt, az Egyháznak,
amely Krisztus Teste, mindig ad alkalmat arra, hogy mélyebben
megismerje az Urat és az ő szeretetét, valamint saját magát is,
alkalmat arra, hogy jobban megértse az üdvösség rábízott
örömhírét. Modern korunk különböző jeleit lehet azonosítani,
amelyek az Evangélium néhány szempontjának megújított
tudatosítására késztetnek, amelyek témánk szempontjából különösen
fontosak. Bizonyos módokon ezek új gondolatmenetet nyújtanak annak
újbóli megvizsgálására a XXI. század elején.
72. a) A XX. század háborúi és zavargásai, valamint az
emberiségnek a béke és az egység utáni vágya – amit például az
Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Unió és az Afrikai Unió
létrehozása mutat –, segítették az Egyházat, hogy jobban megértse
a közösség témájának jelentőségét az evangéliumi üzenetben, és így
kidolgozza a közösségi ekkléziológiát (vö. Lumen gentium
4., 9; Unitatis redintegratio 2; Gaudium et spes
12., 24).
73. b) Ma sok ember küzd a reménytelenség kísértésével. A
reménynek ez krízise a jelenlegi világban az Egyházat a reménynek
nagyobb értékelésére vezeti, ami központi jelentőségű a keresztény
Evangéliumban. „Egy a test és egy a lélek, amint hivatásotok is
egy reménységre szól” (Ef 4,4). A keresztények ma különösen is
arra vannak hívva, hogy a reménységnek tanúi és szolgái legyenek a
világban (vö. Lumen gentium 48-49; Gaudium et spes
1). Az Egyház a maga egyetemességében és katolicitásában hordozója
annak a reménynek, amely kiterjed az egész emberiségre, a
keresztényeknek pedig az a küldetésük, hogy mindenkinek
felajánlják ezt a reményt.
74. c) Az egész világra kiterjedő kommunikáció, amely
valósághűen, vezető helyen foglalkozik a világban lévő összes
szenvedéssel, alkalmat teremtett az Egyháznak arra, hogy mélyebben
megértse Isten szeretetét, irgalmát és együttérzését, és hogy
jobban tudja értékelni a szeretet elsőbbségét. Isten irgalmas, és
a világ fájdalmának végtelenségével szemben megtanuljuk Istenbe
vetni a bizalmunkat, és dicsőíteni azt, aki „mindent megtehet
bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk” (Ef 3,20).
75. d) Az emberek mindenütt megbotránkoznak a kisgyermekek
szenvedésén, és azt akarják, hogy a kisgyermekek is
megvalósíthassák a maguk lehetőségeit.[104]
Ezzel kapcsolatban az Egyház természetesen újra felidézi és
hangsúlyozza azokat a újszövetségi szövegeket, amelyek Jézus
előnyben részesítő szeretetét fejezik ki: „Engedjétek hozzám jönni
a kisgyermekeket… mert ilyeneké a mennyek országa” (Mt 19,14; vö.
Lk 18,15-16 „kisgyermekek”); „Aki egy ilyen gyermeket befogad az
én nevemben, engem fogad be” (Mk 9,37); „Ha meg nem tértek és nem
lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek
országába” (Mt 18,3); „Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ezt a
gyermek, az legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4); „Aki pedig
megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb
volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyére
vetnék” (Mt 18,6); „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e
kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a e mennyekben mindig
látják Atyám arcát, aki a mennyekben van” (Mt 18,10). Az Egyház
tehát megújítja elkötelezettségét, hogy megmutassa magának
Krisztusnak a szeretetét és gondoskodását a kisgyermekek iránt
(vö. Lumen gentium 11; Gaudium et spes 48 és 50).
76. e) Az utazások és a különböző hitű személyek közötti
kapcsolatok gyarapodása, továbbá a vallásközi párbeszédek jelentős
fejlődése felbátorították az Egyházat, hogy Isten különféle és
titokzatos útjainak nagyobb ismeretét tárja elő (vö. Nostra
aetate 1-2), valamint a maga küldetését ebben az
összefüggésben.
77. A közösségi ekkléziológiának és a reménység teológiájának
fejlődése, az isteni irgalmasság értékelése, a kisgyermekek
boldogsága iránti megújult érdeklődéssel és azzal az egyre növekvő
tudatossággal együtt, hogy a Szentlélek működik mindenki életében
„oly módon, amit csak Isten ismer” (Gaudium et spes 22),
modern korunk mindezen sajátosságai új összefüggést alkotnak
kérdésünk vizsgálatához. Ez gondviselésszerű pillanat lehet az
újbóli megfontolásra. A korunk világa iránti elkötelezettségében
az Egyház a Szentlélek kegyelme révén mélyebb betekintést nyert
Isten kinyilatkoztatásába, ami új fényt vethet kérdésünkre.
78. A remény a megfontolásaink és a beszámolónk mindent magában
foglaló összefüggése. A mai Egyház megújult reménységgel
részletesen válaszol általánosan a világnak korunk jeleire,
témánkra való különleges figyelemmel pedig a megkereszteletlenül
meghaló kisgyermekeket illetően.[105]
Itt és most számot kell adnunk arról a reményről (vö. 1Pét 3,15).
Az utóbbi mintegy ötven esztendőben az Egyház Tanítóhivatala
növekvő nyitottságot mutatott a megkereszteletlen kisgyermekek
üdvözülésének lehetősége iránt, a sensus fidelium pedig,
úgy tűnik, szintén ebbe az irányba fejlődött. A keresztények
állandóan érzékelik, legerősebben a liturgiában, Krisztus
győzelmét a bűn és a halál fölött,[106]
Isten végtelen irgalmasságát és szentek szeretetközösségét a
mennyben, s mindez a reményünket növeli. Ez a remény, ami bennünk
van, amit hirdetnünk és magyaráznunk kell, rendszeresen megújul,
és a reménynek abból a megtapasztalásából ered, hogy most
különbözőújabb megfontolásokat kísérelhetünk meg.
79. Világosan el kell ismernünk, hogy az Egyháznak nincs biztos
ismerete a megkereszteletlenül meghaló kisgyermekek üdvösségéről.
Ismeri és ünnepli az Aprószentek dicsőségét, de a keresztség
nélkül meghalt kisgyermekek általános sorsa nem lett nekünk
kinyilatkoztatva, és az Egyház csak azt tanítja és arról mond
ítéletet, ami valamivel kapcsolatban ki lett nyilatkoztatva. Amit
azonban Istenről, Krisztusról és az Egyházról pozitíve tudunk, az
alapot ad arra, hogy remélhessük az üdvözülésüket, amint most meg
kell magyaráznunk.
3.2. Isten irgalmas emberszeretete
80. Isten gazdag az irgalmasságban, dives in misericordia
(Ef 2,4). A bizánci liturgia gyakran dicsőíti Isten
emberszeretetét; Isten „emberszerető”.[107]
Továbbá, Isten szeretetteljes terve, ami most a Lélek által lett
kinyilatkoztatva, meghaladja elképzelésünket: „azt készítette
Isten azoknak, akik szeretik őt”, „amit szem nem látott, fül nem
hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt” (1Kor 2,9-10, amely
idézi Iz 64,4-et). Azok, akik bánkódnak a megkereszteletlenül
meghalt kisgyermekek sorsán, különösen a szüleik, gyakran olyan
emberek, akik maguk is szeretik Istent, olyan emberek, akiket ezek
a szavaktól megvigasztalhatnak. Részleteiben a következő
megállapításokat lehet tenni:
81. a) Isten kegyelme minden embert elér, és az ő gondviselése
mindenkit átkarol. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy Isten
nem tagadja meg „az üdvösségre szükséges támogatást” azoktól, akik
önhibájukon kívül nem jutottak még el Isten kifejezett ismeretére,
de akik a kegyelem támogatásával „iparkodnak becsülettel élni”.
Isten megvilágosít minden embert, „hogy végülis élete legyen” (Lumen
gentium 16). Tanítja továbbá, hogy a kegyelem „láthatatlanul
működik” minden jóakaratú ember szívében (Gaudium et spes
22). Ezek a szavak közvetlenül azokra vonatkoznak, akik elérték
értelmük használatának idejét és akik felelős döntéseket hoznak,
de nehezen lehet tagadni alkalmazhatóságukat az értelmük
használata alatti korúakra is. A következő szavaknak,
részleteiben, úgy tűnik, valóban egyetemes jelentősége van: „Mivel
Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak
egy végső hivatása van, mégpedig az isteni [cumque vocatio
hominis ultima revera una sit, scilicet divina], vallanunk
kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja,
miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék” (Gaudium et
Spes 22). A II. Vatikáni Zsinatnak ez az oly mély
megállapítása a Szentháromság szeretetteljes szándékának szívébe
helyez bennünket, és hangsúlyozza, hogy Isten meghaladja az emberi
értelmet.
82. b) Isten nem követeli meg tőlünk a lehetetlent.[108] Továbbá, Isten hatalma nem
korlátozódik a szentségekre: „Deus virtutem suam non alligavit
sacramentis quin possit sine sacramentis effectum sacramentorum
conferre” (Isten nem köti a hatalmát a szentségekhez, úgy hogy a
szentségek hatását szentségek nélkül is közvetíteni tudja).[109] Isten tehát anélkül is meg
tudja adni a keresztség kegyelmét, hogy a szentséget
kiszolgáltatnák, és ez olyan tény, amire különösen olyankor
kellene emlékezni, amikor a keresztség kiszolgáltatása lehetetlen.
A szentség szükségessége nem abszolút. Ami abszolút, az az ember
szüksége az Ursakrament-re, amely Krisztus maga. Minden
üdvösség tőle származik, és ezért valami módon az Egyházon
keresztül.[110]
83. c) Isten minden időben és minden körülmények között
gondoskodik az üdvösség gyógyszeréről az emberiségnek.[111] Ez volt Aquinoi tanítása,[112] előtte pedig Ágostoné[113] és Nagy Leóé.[114] Megtalálható ez Caietanus-nál is.[115] III. Ince pápa különösen
összpontosított a gyermekek helyzetére: „Távol legyen ugyanis,
hogy minden kisded elvesszen, akiknek naponta akkora tömege hal
meg, anélkül, hogy az irgalmas Isten, aki senkit sem akar
elveszíteni, valami menedéket ne adott volna az üdvösségre… Azt
feleljük, hogy különbséget kell tenni, mivel a bűn kétféle.
Áteredő bűn és tényleges bűn. Az áteredő beleegyezésünk nélkül is
megvan, a tényleges, amit a beleegyezéssel követünk el. Mivel az
áteredőt beleegyezés nélkül szerezzük meg, beleegyezés nélkül
szűnik meg e szentség ereje által”.[116]
Ince védelmezte a kisgyermekek keresztségét mint Istentől a
naponta meghaló sok kisgyermek számára nyújtott eszközt. Azonban
megkérdezhetjük ugyanezen elv óvatos alkalmazásának fényében, hogy
Isten nyújt-e valami gyógyszert azoknak a kisgyermekeknek, akik
keresztség nélkül halnak meg. Egyáltalán nem arról van szó, hogy
tagadjuk Ince tanítását, mely szerint azok, akik az áteredő bűnben
halnak meg, megfosztatnak a boldogító színelátástól.[117] De megkérdezhetjük és
megkérdezzük, hogy azok a kisgyermekek, akik keresztség nélkül
halnak meg, szükségszerűen az áteredő bűnben halnak-e meg, isteni
gyógyszer nélkül.
84. Attól a bizalomtól éltetve, hogy Isten minden körülmények
között gondoskodik, hogyan képzelhetjük el ezt a gyógyszert? A
következők azok az utak, amelyek által talán a megkereszteletlen
kisgyermekek is egyesülhetnek Krisztussal.
85. a) Általánosságban azokban a kisgyermekekben, akik szenvednek
és meghalnak Krisztushoz az ő saját halálban való üdvözítő
hasonlóságot láthatjuk meg, és egy vele való bensőséges
kapcsolatot. Maga Krisztus az egész emberiség bűnének és halálának
terhét fölvitte a keresztre, s attól kezdve minden halál és
szenvedés az ő ellensége elleni harc (vö. 1Kor 15,26), részvétel
az ő saját harcában, melynek közepében őt találhatjuk magunk
mellett (vö. Dán 3,24-25 [91-92]; Róm 8,31-39; 2Tim 4,17). Az ő
feltámadása az emberiség reménységének a forrása (vö. 1Kor 15,20);
egyedül csak őbenne van az élet bőségben (vö. Jn 10-10); és a
Szentlélek megadja mindenkinek a lehetőséget a húsvéti
misztériumában való részesedésre (vö. Gaudium et spes 22).
86. b) Egyes gyermekek, akik szenvednek és meghalnak, erőszak
áldozatai. Az ő esetükben könnyen hivatkozhatunk az Aprószentek
példájára, és felismerhetjük az üdvösséget hozó vérkeresztség
párhuzamát. Még ha öntudatlanul is, de az Aprószentek Krisztusért
szenvedtek és haltak meg; gyilkosaik a kis Jézust akarták megölni.
Amint azokat, akik elvették az Aprószentek életét, félelem és
önzés ösztönözte, úgy különösen a meg nem született kisgyermekek
életét ma gyakran mások félelme és önzése teszi ki veszélynek.
Ebben az értelemben sorsközösségben vannak az Aprószentekkel. Sőt,
sorsközösségben vannak Krisztussal is, aki ezt mondta: „Bizony,
mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb
testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Milyen életbevágóan
fontos, hogy az Egyház hirdesse azt a reményt és a nagylelkűséget,
amelyek lényegesek az Evangéliumhoz, és lényegesek az élet
védelméhez.
87. c) Az is lehetséges, hogy Isten egyszerűen úgy tevékenykedik,
hogy megadja az üdvösséget a megkereszteletlen kisgyermekeknek, a
megkeresztelt kisgyermekeknek szentségileg megadott üdvösség
ajándékának mintájára.[118] Talán
ahhoz a ki nem érdemelt ajándékhoz hasonlíthatjuk, amit Isten
adott Máriának az ő Szeplőtelen Fogantatásakor, amely által ő
egyszerűen működött, hogy előzetesen megadja neki a megváltás
kegyelmét Krisztusban.
3.3. Szolidaritás Krisztussal
88. Van egy alapvető egység és szolidaritás Krisztus és az egész
emberi faj között. Isten Fia, az ő megtestesülésével bizonyos
módon („quodammodo”) egyesült minden emberi lénnyel (Gaudium
et spes 22).[119] Nincs
tehát egyetlen olyan személy sem, akit ne érintene a megtestesült
Ige misztériuma. Az emberiség, sőt az egész teremtett világ
objektív módon megváltozott a megtestesülés ténye révén, és
objektív módon üdvözült Krisztus szenvedése, halála és feltámadása
által.[120] Azonban ezt az
objektív üdvösséget szubjektív módon be kell fogadni (vö. ApCsel
2,37-38; 3,19), rendesen a szabad akaratnak a kegyelem javára
történő személyes gyakorlásával, vagy a szentségi keresztséggel,
vagy anélkül, a felnőttek esetében, vagy pedig a szentségi
keresztség befogadásával a kisgyermekek esetében. A
megkereszteletlen kisgyermekek helyzete problematikus, éppen a
szabad akaratuk feltételezett hiánya miatt.[121] Az ő helyzetük intenzíven felveti a
Krisztus által elnyert objektív üdvösség és az áteredő bűn közötti
kapcsolat kérdését, valamint a zsinati „quodammodo”
kifejezés pontos jelentésének a kérdését is.
89. Krisztus mindenkiért élt, halt meg és támadt fel. A páli
tanítás az, hogy „Jézus nevére hajoljon meg minden térd… és minden
nyelv vallja, hogy »Jézus Krisztus az Úr«” (Fil 2,10-11);
„Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt fel, hogy a holtaknak
is, az élőknek is Ura legyen”, „Hiszen mindnyájan odaállunk majd
Krisztus ítélőszéke elé” (Róm 14,9-11). A jánosi tanítás
hasonlóképpen húzza alá, hogy „az Atya nem ítél meg senkit, az
ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki tisztelje a Fiút,
mint ahogy tisztelik az Atyát” (Jn 5,22-23); „Minden teremtmény,
amely az égben van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren
és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: »A
trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom
örökkön-örökké!«” (Jel 5,13).
90. A Szentírás kivétel nélkül az egész emberiséget kapcsolatba
hozza Krisztussal. A limbus hagyományos fogalmának egyik
leggyengébb pontja az, hogy nem világos, vajon a lelkeknek ott
van-e, vagy nincs kapcsolatuk Krisztussal; úgy tűnik, hogy ennek a
tanításnak hiányos a krisztocentrizmusa. Néhány változat szerint a
limbusban lévő lelkek – úgy tűnik – természetes boldogságot
birtokolnak, amely más rendű, mint a természetfölötti, amelyben az
emberek Krisztus mellett vagy ellene döntöttek. Úgy tűnhet, hogy
ez Aquinoi tanítása, még akkor is, noha Suárez és a későbbi
skolasztikusok aláhúzták, hogy Krisztus helyreállítja az emberi
természetet (az ő kegyelme gratia sanans, amely
meggyógyítja az emberi természetet), lehetővé téve így a nagyon
természetes boldogságot, amit Aquinoi tulajdonított a limbusban
lévő lelkeknek. Krisztus kegyelme így magától értetődő volt
Aquinoi tanításában, ha nem is volt kifejtve. A későbbi
skolasztikusok három lehetséges megoldást ismertek fel (legalábbis
a gyakorlatban, mert elvben csak két sorsot tudtak elfogadni: a
mennyet és a poklot), és megértették, Ágostonnal ellentétben, hogy
Krisztus kegyelméből volt az, hogy a limbusban van számtalan
kisgyermek, és nem a pokolban!
91. Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem! Ez a
Szentírás határozott tanítása, de a limbus fogalma – úgy tűnik –
korlátozza ezt a túláradást. „Nem úgy áll a dolog a kegyelem
ajándékával, mint a bűnbeeséssel. Ha ugyanis sok ember meghalt
egynek bűnbeesése következtében, Isten kegyelme, és az egy
embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal
bőségesebben kiáradt sokakra”; „Amint tehát kárhozat szállt minden
emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó
megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta
miatt”; „Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm
5,15.18.20). „Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghaltak, úgy
Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni” (1Kor 15,22). Igaz,
hogy a Szentírás beszél az Ádámmal való szolidaritásunkról a
bűnben, de ez hátteret képez a Krisztussal való üdvözítő
szolidaritásunkról szóló tanításhoz. „Az eredeti bűnről szóló
tanítás – mondhatjuk így is – a »visszája« annak az örömhírnek,
hogy Jézus minden ember Üdvözítője, hogy mindenki rászorul az
üdvösségre, és az üdvösség mindenkinek felajánlott valóság
Krisztus kegyelméből”.[122] A
bűn, az üdvösség (és a limbus) sok magyarázatában a hangsúlyt
inkább az Ádámmal való szolidaritásra helyezték, semmint a
Krisztussal valóra, vagy legalábbis korlátozott elgondolást
mutattak be azokról az utakról, amelyeken keresztül az embereknek
java származik a Krisztussal való szolidaritásból. Úgy tűnik, ez
volt jellemzője különösen Ágoston elgondolásának is:[123] Krisztus kevés
kiválasztottat üdvözít az Ádámban elkárhozottak tömegéből. Szent
Pál tanítása arra sürget minket, hogy helyreállítsuk az
egyensúlyt, és az emberiséget az üdvözítő Krisztusra
központosítsuk, akivel valami módon mindenki egyesült.[124] „Ő »a láthatatlan Isten
képmása«,[125] ő a tökéletes
ember, aki visszaadta Ádám leszármazottainak, az első bűn óta
eltorzult Isten-képmásoknak Istenhez való hasonlóságukat. Az
emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal,
hogy Krisztus azt magára öltötte, anélkül, hogy megsemmisítette
volna” (Gaudium et spes 22). Alá kívánjuk húzni, hogy az
emberiség szolidaritása Krisztussal (vagy pontosabban Krisztus
szolidaritása az egész emberiséggel) elsőbbséget kell hogy
élvezzen az embereknek Ádámmal való szolidaritásával szemben, és
hogy a megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek sorsának kérdését
abban a megvilágításban kell szemlélnünk.
92. „Ő a láthatatlan Isten képmása és minden teremtmény
elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön,
a láthatók és a láthatatlanok… Minden őáltala és őérte
teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a
testnek, az egyháznak a feje; ő a kezdet, az elsőszülött a
halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben” (Kol
1,15-18). Isten terve az, hogy „Krisztusban, mint Főben, újra
összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van” (Ef 1,10).
Ebben van a Krisztusban való közösség kozmikus nagy misztériumának
megújult értékelése. Valójában ez a kérdésünk alapvető kontextusa.
93. Azonban az emberek szabadsággal lettek megáldva, és Krisztus
szabad elfogadása az üdvözülés rendes módja; nem üdvözülhetünk
beleegyezésünk nélkül, s bizonyosan nem az akaratunkkal szemben.
Minden felnőtt személy, explicit vagy implicit módon, meghozza a
Krisztusra vonatkozó vis-à-vis döntését, aki önmaga
egyesült vele (vö. Gaudium et spes 22). Egyes modern
teológusok szerint a Krisztus mellett vagy ellen szóló döntés
benne van minden választásban. De éppen a szabad akaratnak és a
felelős választás lehetőségének a kisgyermekekben való hiánya
vezet ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan állnak ők vis-à-vis
Krisztus elé, ha megkereszteletlenül halnak meg. Az a tény, hogy a
kisgyermekek örvendhetnek Isten színelátásának, a kisgyermekek
keresztelésének gyakorlatában van elismerve. A hagyományos tanítás
az, hogy csak a szentségi keresztség révén kerülhetnek a
kisgyermekek szolidaritásba Krisztussal, és juthatnak így Isten
látására. Máskülönben az Ádámmal való szolidaritásnak van
elsőbbsége. Azonban megkérdezhetjük, hogyan lehetne módosítani ezt
az elgondolást, ha vissza lett állítva a Krisztussal való
szolidaritásunk elsőbbsége (vagyis Krisztus szolidaritása velünk).
94. A keresztséget – az üdvözüléshez – lehet fogadni in re
vagy in voto. A hagyományos felfogás az, hogy a Krisztus
melletti implicit döntés, amit egy még meg nem keresztelt felnőtt
hozhat, votum-ot jelent a keresztségre, és ez üdvözítő. A
hagyományos szemléletben ez a lehetőség nem nyitott azon
kisgyermekek számára, akik még nem érték el szabad akaratuk
használatát. Az in voto keresztségnek a gyermekek esetében
feltételezett lehetetlensége a középpontja az egész kérdésnek.
Ebből eredően a modern időkben sok-sok kísérlet történt a votum
lehetőségének értékelésére a megkereszteletlen kisgyermek
esetében, amely lehetne vagy a szülők, illetve az Egyház által[126] a kisgyermek nevében
kifejezett votum, vagy esetleg maga a kisgyermek által
valamiféleképpen kifejezett votum.[127] Az Egyház soha nem zárt ki egy ilyen
megoldást, és a kísérletek, hogy a II. Vatikáni Zsinatot rábírják
az elvetésére, kifejezetten kudarcot vallottak ama meggyőződés
elterjedése miatt, hogy a témában való kutatások még mindig
folynak, valamint a vágy elterjedése miatt, hogy az ilyen a
kisgyermekeket Isten irgalmasságára bízzák.
95. Fontos elismerni a „kettős ingyenességet”, ami életre hívott
bennünket, és ugyanakkor az örök életre hív bennünket. Annak
ellenére, hogy el lehet gondolni egy pusztán természetes rendet,
valójában egyetlen ember sem él ilyen rendben. A jelenlegi rend
természetfölötti; a kegyelem csatornái minden emberi élet előtt
megnyílnak a létezés legelső pillanatától. Mindenki azzal az
emberséggel születik, amit maga Krisztus is felvett, és mindenki
minden pillanatban kapcsolatban van vele, többé vagy kevésbé
explicit módon (vö. Lumen gentium 16) és a csatlakozás
eltérő fokán. Ebben a rendben két lehetséges vég van az ember
számára: vagy az Isten látása, vagy a pokol (vö. Gaudium et
spes 22). Annak ellenére, hogy néhány középkori teológus
fenntartotta egy köztes, természetes sorsnak a lehetőségét, amit
Krisztus kegyelméből (gratia sanans) lehet elnyerni,
vagyis a limbo-ét,[128] mi
problematikusnak tartunk egy ilyen megoldást, és rá kívánunk
mutatni, hogy lehetségesek más megoldások is, amelyek a
megkereszteletlenül meghalt kisgyermekeknek adott megváltói
kegyelem reményére alapozódnak, és amely utat nyit számukra a
mennybe. Hisszük, hogy a tanrendszer fejlődésével a limbus
fogalmának megoldását meghaladottnak lehet tekinteni egy nagyobb
teológiai remény fényében.
3.4. Az Egyz és a szentek közössége
96. Mivel minden ember a krisztusi kinyilatkoztatás valamilyen
formájában él (vö. Gaudium et spes 22), s az Egyház
Krisztus teste, következésképpen minden ember minden pillanatban
az Egyházzal való valamilyen kapcsolatban él. Az Egyház mély
szolidaritásban vagy közösségben él az egész emberiséggel (vö.
Gaudium et spes 1). Erőteljesen irányul az Istennel való
élet teljességére Krisztusban (vö. Lumen gentium 7. fej.),
és minden embert az életnek ebbe a teljességébe akar bevonni. Az
Egyház valóban „az üdvösség egyetemes szakramentuma” (Lumen
gentium 48; vö. 1., 9). Az üdvösség közösségi (vö. Gaudium
et spes 12), az Egyház pedig már tapasztalja a szentek
közösségének kegyelmi életét, amelyre mindenki meghívást kapott,
és az imádságában átkarol minden embert minden körülmények között,
különösképpen akkor, amikor az Eucharisztiát ünnepli. Az Egyház
belefoglalja az imájába a meghalt nem-keresztény felnőtteket és a
meg nem keresztelt kisgyermekeket is. A megkereszteletlenül
meghalt kisgyermekekért végzett liturgikus imádság II. Vatikáni
Zsinat előtti hiányát nagyon jelentősen orvosolták a Zsinat után.[129] Az Egyház a közös sensus
fidei-hez (vö. Lumen gentium 12) csatlakozva kinyúl
mindenki felé, tudva azt, hogy Isten szereti őket. Az egyik fontos
indok, amiért a II. Vatikáni Zsinat nem akarta tanítani, hogy
megkereszteletlen kisgyermekek végérvényesen meg vannak fosztva
Isten látásától,[130] a püspökök
tanúskodása volt arra nézve, hogy ez nem a népük hite; ez nem
egyezik meg a sensus fidelium-mal.
97. Szent Pál azt tanítja, hogy egy keresztény hívőnek hitetlen
férje vagy felesége kölcsönösen „megszentelődik” a feleség vagy a
férj által, sőt, hogy a gyermekeik is „szentek” (1Kor 7,14).
Figyelemre méltó jelzés ez arra, hogy az Egyházban meglévő
szentség miként terjed ki az Egyház látható határain kívül álló
emberekre is az emberi közösség kötelékei által, ebben az esetben
a férj és a feleség között a házasságban, valamint a gyermekek és
szülők között, a családi kapcsolatok köteléke által. Szent Pál azt
érti ezalatt, hogy egy keresztény hívő házastársának és
gyermekének, a családi kötelék erejéből, van valami kapcsolódása
az egyháztagsághoz és az üdvösséghez; családi helyzetük „magában
foglal egy bizonyos bevezetést a Szövetségbe”.[131] A szavai nem biztosítékot adnak a
megkereszteletlen házastárs vagy a gyermek üdvözüléséhez (vö. 1Kor
7,16), hanem biztosan, ismételten is, alapot a reménységre.
98. Amikor kisgyermeket keresztelnek, ő nem tud személyesen
hitvallást tenni. De ebben az esetben a szülők és az Egyház a maga
egészében azok, akik gondoskodnak a hit összefoglalásáról a
szentségi cselekményben. Ténylegesen, Szent Ágoston azt tanítja,
hogy az Egyház mutatja be a kisgyermeket a keresztségre.[132] Az Egyház megvallja a hitét
és hathatósan közbenjár a kisgyermekért, kiegészítve azt a
hitcselekményt, amit a kisgyermek még nem képes megtenni;
ezenfelül hatékonyak és nyilvánvalóak a mind a természetes, mind a
természetfölötti közösségi kötelékek. Ha egy megkereszteletlen
kisgyermek képtelen a votum baptismi-ra, akkor az Egyház
ugyanezen közösségi kötelékek által közbenjárhat a kisgyermekért
és kifejezheti az ő nevében a hatékony votum baptismi-t
Isten előtt. Továbbá, az Egyház éppen ilyen votum-ot fejez
ki a liturgiájában mindenkiért a minden eucharisztikus liturgia
végzése által megújított szeretet által.
99. Jézus ezt tanította: „Ha valaki nem születik vízből és
Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5); ebből
értjük meg a szentségi keresztség szükségességét.[133] Hasonlóképpen mondta: „Ha nem eszitek az
Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet
tibennetek” (Jn 6,53); amiből megértjük az Eucharisztiában való
részesedés (szorosan hozzákapcsolódó) szükségességét.
Mindazonáltal, amint ebből a második szövegből nem következik
számunkra az, hogy aki nem fogadja magához az Eucharisztia
szentségét, az nem üdvözülhet, úgy azt sem következtethetjük ki az
első szövegből, hogy aki nem kapta meg a keresztség szentségét, az
nem üdvözülhet. Inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy
senki sem üdvözülhet anélkül, hogy valamiféle kapcsolatban ne
lenne a keresztséggel és az Eucharisztiával, és így az Egyházzal,
amit ezek szentségek határoznak meg. Minden üdvösségnek van valami
kapcsolata a keresztséggel, az Eucharisztiával és az Egyházzal. Az
elv, mely szerint „az Egyházon kívül nincs üdvösség”, azt jelenti,
hogy nincs olyan üdvösség, mely nem Krisztustól származna, és
amely ne lenne egyházi a maga természete révén. Hasonlóképpen, a
Szentírás tanítása, hogy „hit nélkül pedig lehetetlen Istennek
tetszeni” (Zsid 11,6), megmutatja az Egyház valódi szerepét, a hit
közösségét az üdvösség művében. Különösképpen az Egyház
liturgiájában jelenik meg nyíltan ez a szerep, amennyiben az
Egyház imádkozik és közbenjár mindenkiért, beleértve a
megkereszteletlenül meghalt kisgyermekeket is.
3.5. Lex orandi, lex credendi
100. A II. Vatikáni Zsinat előtt a latin Egyházban nem volt a
megkereszteletlen kisgyermekek számára temetési szertartás, és az
ilyen kisgyermekeket szenteletlen földbe temették. Szigorúan véve,
nem volt a megkeresztelt kisgyermekek számára sem temetési
szertartás, de az ő esetükben az Angyalok miséjét végezték, és
természetesen keresztény temetést adtak nekik. A zsinat utáni
liturgikus reformnak köszönhetően, a Római misekönyv most
tartalmaz egy temetési misét az olyan kisgyermekek számára, akik a
megkeresztelésük előtt meghalnak, továbbá sajátos imádságok is
vannak az ilyen helyzetre az Ordo Exsequiarum-ban. Annak
ellenére, hogy az imádságok hangsúlya mindkét esetben
figyelemreméltóan óvatos, az Egyház ténylegesen, liturgikus módon
kifejezi az Isten irgalmasságába vetett reményét, akinek szerető
gondjára bízza a kisgyermeket. Ez a liturgikus imádság
visszatükrözi és formálja a latin Egyház sensus fidei-jét
a megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek sorsát illetően: lex
orandi, lex credendi. Jelentőségteljes, hogy a görög
katolikus Egyházban egyetlen temetési szertartás létezik a
megkeresztelt és a megkereszteletlen kisgyermekek számára, és az
Egyház minden elhunyt kisgyermekért imádkozik, hogy be legyenek
fogadva Ábrahám kebelébe, hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem
sóhaj, de végtelen élet.
101. „Ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, az
Egyház csak annyit tehet, hogy rábízza őket Isten irgalmasságára,
amint azt teszi a számukra rendelt külön temetési szertartásban.
Végső soron egyrészt Isten nagy irgalmassága, aki azt akarja, hogy
minden ember üdvözüljön, másrészt Jézus gyöngédsége a gyermekek
iránt, hiszen ő mondta: »Engedjétek, hadd jöjjenek hozzám a
kicsinyek, ne akadályozzátok őket« (Mk 10,14; vö. 1Tim 2,4),
lehetővé teszi számunkra a reményt, hogy a keresztség nélkül
meghalt gyermekeknek is létezik út az üdvösséghez. Annál inkább
sürgető az Egyház fölemelt szava, hogy ne akadályozzák a
kisgyermekeket, akik a szent keresztség ajándéka által Krisztushoz
jönnek.”[134]
3.6. Remény
102. Abban a reménységben, aminek az Egyház a hordozója az egész
emberiség számára, és amit újból hirdetni kíván a mai világnak,
létezik az olyan kisgyermekek üdvözülésének reménye, akik
keresztség nélkül haltak meg? Gondosan vizsgáltuk meg újból ezt az
összetett kérdést, hálával és tisztelettel az Egyház története
folyamán adott válaszok iránt, de annak tudatában, hogy ránk
hárul, hogy megadjuk a koherens választ korunknak. A hit egyetlen
hagyományán belül megfontolva, amely a korszakokon át egyesíti az
Egyházat, és teljesen rábízva magunkat a Szentlélek irányítására,
aki Jézus ígérete szerint elvezeti az ő követőit „a teljes
igazságra” (Jn 16,13), törekedtünk az idők jeleit olvasni és az
Evangélium fényében értelmezni azokat. Végkövetkeztetésünk az,
hogy az a sok tényező, amit föntebb áttekintettünk, komoly
teológiai és liturgiai alapokat adnak a reményre, hogy a
megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek üdvözülnek és
örvendhetnek a boldogító színelátásnak. Hangsúlyozzuk, hogy ezek
inkább az imádságos reményre szolgáló érvek, nem pedig a
biztos tudásra szolgáló alapok. Sok olyan dolog van, ami
egyszerűen nem lett kinyilatkoztatva számunkra (vö. Jn 16,12). A
hit és a remény által az irgalmas és szerető Istenben élünk, aki
kinyilatkoztatta nekünk önmagát Krisztusban, a Lélek pedig arra
bíztat bennünket, hogy hálaadással és örvendezéssel imádkozzunk
folyamatosan (vö. 1Tessz 5,18).
103. Ami ki lett nekünk nyilatkoztatva, az az, hogy az üdvözülés
rendes útja a keresztség szentségén át vezet. A föntebb előtárt
megfontolások egyikét sem szabad a keresztség szükségességének
minősítésére használni, sem pedig a szentség kiszolgáltatása
késleltetésének igazolására.[135]
Inkább, amint itt a végkövetkeztetésben újra meg akarjuk
erősíteni, erős érvek léteznek arra a reményre, hogy Isten
üdvözíteni fogja ezeket a kisgyermekeket, miután nekünk nem
sikerült megtenni velük azt, ami kívánatos lett volna számukra,
hogy megtegyük, azaz megkeresztelni őket az Egyház hitére és
életére.
Jegyzetek:
[1] A szentírási idézeteket a Szent
Jeromos Katolikus Bibliatársulat szövegéből vesszük: Ó- és
Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Budapest 2001.
[2] Vö. Commissione Teologica
Internazionale, Comunione e servizio. La persona umana creata a
immagine di Dio, Città del Vaticano, 2005. [És in Civiltà
Cattolica IV (2004) 254-286.]
[3] „Ne szomorkodj, Betlehem, hanem
inkább örvendj az aprószentek halálakor, hiszen ők tökéletes
áldozatokká lettek az uralkodó Krisztus számára: hiszen érte haltak
meg, s vele együtt is uralkodnak”. Fényének a bizánci egyház
reggeli istentiszteletében december 29-én (A Betlehemben Heródes
által kivégeztetett szent gyermekek emléke), in Ménea II.
November és december hónapokra. Rohály Ferenc kéziratos
fordításának átdolgozott kiadása, Nyíregyháza, 1998, 665.
[4] Congregazione per la Dottrina della
Fede, „Pastoralis actio”, n. 13, in Acta Apostolicae Sedis
72 (1980) 1144.
[5] A Katolikus Egyház Katekizmusa
1261, Budapest, 21994, 266. o. (A továbbiakban: KEK.)
[6] KEK 1058. – 219. o.
[7] KEK 1821. – 373. o.
[8] Vö. Ter 22,18; Bölcs 8,1; Csel
14,17; Róm 2,6-7; 1Tim 2,4; Quiercy-i zsinat, in H. Denzinger – A.
Schönmetzer (eds), Enchiridion Symbolorum, Definitionum et
Declarationum de rebus fidei et morum (a továbbiakban: DS),
Roma, 1976, 623. [Magyarul: H. Denzinger – Hünermann, P. (kiad.), Hitvallások
és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Burger, F.
(szerk.), Budapest 2004.]. Továbbá Nostra aetate 1.
[9] A II. Vatikáni Zsinat
dokumentumainak magyar szövegét a következő műből vesszük: Cserháti,
J. – Fábián, Á. (szerk.) A II. Vatikáni Zsinat tanítása. A
zsinati döntések magyarázata és okmányai, Budapest 1975.
[10] Vö. Quiercy-i zsinat, in DS
623.
[11] Vö. D. Weaver, „The Exegesis of
Romans 5:12 among the Greek Fathers and its Implication for the
Doctrine of Original Sin: The 5th Centuries”, in St.
Vladimir’s Quarterly 29 (1985) 133-159; 231-257.
[12] (Pszeudo)-Athanasziosz, Quaestiones
ad Antiochum ducem, qu. 101, in J. P. Migne (ed.), Patrologia
cursus completa, series graeca (PG) 28,660C. Hasonlóképpen qu.
115, in PG 28,672A.
[13] Sínai Anasztasziosz, Quaestiones
et responsiones, qu. 81, in PG 89,709C.
[14] „De infantibus praemature
abreptis libellum” ab Hilda Polack ad editionem praeparatum in
Colloquio Leidensi testimoniis instructum renovatis curis recensitum
edendum curavit Hadwiga Hörner, in Downing, J. K. – McDonough, J. A.
– Hörner, H. (ed. cur.), Gregorii Nysseni opera dogmatica
minora, Pars II, (Jaeger, W. – Langerbeck, H. – Hörner, H.
/ed./, Gregorii Nysseni opera, Volumen III, Pars II), Leiden
– New York – København – Köln 1987, 65-97. [Magyarul olvasható:
„Gergely, Nüssza püspökének Hierioszhoz írt műve azokról a
gyermekekről, akik idejekorán meghaltak”, in Vanyó, L. (szerk.), Nüsszai
Szent Gergely művei, (Ókeresztény Írók 18), Budapest 2002,
35-58. (a továbbiakban: ÓÍ).]
[15] Ibid., 70. – ÓÍ,
37.
[16] Ibid., 81-82. – ÓÍ,
46.
[17] Ibid., 82. – ÓÍ,
47.
[18] Ibid., 96. – ÓÍ,
58.
[19] Ibid., 97. – ÓÍ,
58.
[20] Nazianzi Gergely, Oratio XL.
– In sanctum baptisma 23, in PG 36,389B-C. [Magyarul
olvasható: „A keresztségről”, in Vanyó, L. (szerk.),
Nazianzoszi Szent Gergely beszédei, (Ókeresztény Írók 17),
Budapest 2001, 291.]
[21] Sínai Anasztasziosz, Quaestiones
et responsiones qu. 81, in PG 89,709C.
[22] Vö. PELAGIUS, Expositio in
epistolam ad Romanos, in A. Souter (ed.), Expositiones
XIII epistolarum Pauli, Cambridge, 1926.
[23] Vö. ÁGOSTON, Epistula
156, in Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum (a
továbbiakban: CSEL); 44,448sk; 175,6 (in CSEL
44,660-662); 176,3 (in CSEL 44,666sk); De peccatorum
meritis et remissione et de baptismo parvulorum 1,20,26;
3,5,11-6,12 (in CSEL 60,25 sk és 137-139); De gestis
Pelagii 11,23-24 (in CSEL 42,76-78).
[24] Vö. De pecc. mer.
1,16,21 (in CSEL 60,20 sk); Sermo, 294,3, in J. P.
Migne (ed.), Patrologia cursus completa, series latina (PL),
38,1337; Contra Iulianum 5,11,44 (in PL 44,809).
[25] Vö. De pecc. mer.
1,34,63 (in CSEL 60,63sk).
[26] Vö. De gratia Christi et de
peccato originali 2,40,45 (in CSEL 42,202 sk); De
nuptiis et concupiscentia 2,18,33 (in CSEL 42,286sk).
[27] Vö. Sermo 293,11 (in PG
38,1334).
[28] Vö. De pecc. mer.
1,9-15,20 (in CSEL 60,10-20).
[29] „Cur ergo pro illis Christus
mortuus est si non sunt rei?”, in De nupt. et conc. 2,33,56
(in CSEL 42,513).
[30] Vö. Sermo 293,8-11 (in PL
38,1333sk).
[31] Sermo 294,3 (in PL
38,1337).
[32] De pecc. mer. 1,28,55 (CSEL
60,54).
[33] Enchiridion ad Laurentium
93 (in PL 40,275); vö. De pecc. mer. 1,16,21 (in CSEL
60,20sk).
[34] C. Iul. 5,11,44 (in PL
44,809).
[35] Vö. Contra Iulianum opus
imperfectum 4,122 (in CSEL 85,141-142).
[36] Contra duas Epistulas
Pelagianorum 2,7,13 (in CSEL 60,474).
[37] Sermo 294,7,7 (in PL
38,1339).
[38] Miután a pelagiánus vita
kezdetétől fogva az Isten egyetemes üdvözítő szándékát tanította (De
Spiritu et littera 33,57-58 [in CSEL 60,215sk]),
Ágoston különböző módokon következetesen korlátozta az 1Tim 2,4-ben
lévő „mindenki” egyetemességét: mindazok (és csak azok) ténylegesen
üdvözítve lesznek; minden osztály (zsidók és pogányok), nem
minden egyes személy; sokan, vagyis nem mindenki (Enchir.
103 [in PL 40,280]; C. Iul. 4,8,44 [in PL
44,760]). A janzenizmustól eltérően viszont Ágoston mindig
tanította, hogy Krisztus mindenkiért meghalt, a kisgyermekeket is
beleértve („Numquid [parvuli] aut homines non sunt ut non pertineant
ad id quod dictum est, omnes homines [1Tim 2,4]?”: C.
Iul. 4,8,42 [in PL 44,759]; vö. C. iul.
3,25,58 [in PL 44,732]; Sermo 293,8 [in PL
38,1333]) és hogy Isten nem parancsol lehetetlent (De civitate
Dei 22,2 [in CSEL 40,583-585]; De natura et gratia
43,50 [in CSEL 60,270]; Retractationes 1,10,2 [in PL
32,599]. A téma mélyebb elemzéséhez lásd F. Moriones (ed.), Enchiridion
theologicum Sancti Augustini, Madrid, La Editorial Católica,
1961, 327 sk és 474-481.
[39] Vö. Enchir. 94-95 (in PL
40,275sk); De nat. et grat. 3,3-5,5 (in PL 44,249
sk).
[40] DS 223. Ezt a tanítást a
Tridenti Zsinat is átvette: TRIDENTI ZSINAT, Ötödik Ülés, Decreto
sul peccato originale (in DS 1514); J. Neuner – J.
Dupuis (eds), The Christian Faith in the Doctrinal Document of
the Catholic Church, (Theological Pulbications in India),
Bangalor, 2004, 511.
[41] DS 224: „Item placuit,
ut si quis dicit, ideo dixisse Dominum: »In domo Patris mei
mansionem multae sunt« (Io 14,2), ut intelligatur, quia in regno
caelorum erit aliquis medius aut ullus alicubi locus, ubi beati
vivant parvuli, qui sine baptismo ex hac vita migrarunt, sine quo in
regno caelorum, quod est vita aeterna, intrare non possunt, anathema
sit”. Vö. C. Munier (ed.), Concilia Africae A. 345 – A. 525,
Turnhout, 1974, 70. – Ez a kánon megvan néhány kéziratban, de
másokból hiányzik. Az Indiculus nem közli. Vö. DS
238-249.
[42] Nagy Szent Gergely, Moralia
9,21, Jób kommentárjában 9,17 (in PL 75,877). Lásd még Moralia
12,9 (in PL 75, 992-993) és 13,44 (in PL 75,1038).
[43] Vö. Canterbury Anzelm, De
conceptu virginali et de originali peccato, in F. S. Schmitt
(ed.), t. II, cap. 28,170-171.
[44] Szent-Viktori Hugó, Summa
Sententiarum, tract. V, cap. 6, (in PL 176,132).
[45] Vö. Petrus Abelardus, Commentaria
in Epistolam Pauli ad Romanos, Liber II [5,19], (Corpus
Christianorum, Continuatio Mediaevalis 11), 169-170.
[46] Vö. Petrus Lombardus, Sententiae,
Lib. II, dist. 33, cap. 2, in I. Brady (ed.), t. I/2, Grottaferrata,
1971, 520.
[47] Vö. III. Ince, „Maiores
Ecclesiae causas” levél Ymbertus arles-i érseknek, (in DS
780): „Poena originalis peccati est carentia visionis Dei, actualis
vero poena peccati est gehennae perpetuae cruciatus…” [„Az áteredő
bűn büntetése Isten látásának hiánya, a tényleges bűn büntetése
pedig az örök pokol kínja…] Ez a teológiai hagyomány a „pokol
kínjai”-ban a testi, akár érzékszervi, akár szellemi büntetéseket
látta; vö. AquInoi Tamás, IV Sent., dist. 44, q. 3, a. 3,
qla 3; dist. 50, q. 2, a. 3.
[48] II. Lyoni zsinat, Paleologosz
Mihály császár hitvallása, (in DS 858); XXII. János, „Nequaquam
sine dolore” levél az örményeknek, (in DS 926);
Firenzei zsinat, „Laetentur caeli” dekrétum, (in DS
1306).
[49] Aquinoi Tamás, II Sent.,
dist. 33, q. a. 2; De malo, – 5, a. 3; J. Duns Scotus, Lectura
II, dist. 33, q. un.; Ordinatio II, dist. 33, q. un.
[50] Aquinoi Tamás, De malo,
q. 5, a. 3: „Anime puerorum… carent supernaturali cognitione que hic
in nobis per fidem plantatur, eo quod nec hic fidem habuerunt in
actu, nec sacramentum fidei susceperunt… Et ideo se privari tali
bono anime puerorum non cognoscunt, et propter hoc non dolent”. Vö.
ibid., ad 4, ediyione Leoniana, vol. 23, 136.
[51] Bellarmin, R., De amissione
gratiae VI, c. 2 és c. 6, in Opera, vol. 5, Paris,
1873,458, 470.
[52] Vö. III. Pál, „Alias cum
felicitate” (1535. szeptember 23.), in J. Laurentii Berti
Fiorentini, Opus de theologicis disciplinis, vol. V,
Venetiis, Ex Typographia Remondiniana, 1760, 36; III. Pál, „Cum
alias quorumdam” (1538. március 11.), vol. I, ibid.,
167-168; XIV. Benedek, „Dum praeterito mense”, (1748. július 31.),
„Non sine magno” (1750. december 30.), „Sotto il 15 di luglio”
(1751. május 12.), in Benedicti XIV Acta sive nondum sive
sparsim edita nunc autem primum collecta cura Raphaelis de
Martinis, Neapoli, 1894, vol. I, 554-557; vol. II, 74 és
412-413.További szövegekhez és utalásokhoz lásd G. J. Dyer, The
Denial of Limbo and the Jansenist Controversy, Mundelein,
1955, 139-159; különösen lásd 139-142, a XIII. Kelemen alatt
1758-ban és 1759-ben folyt viták számadása, a Biblioteca
Corsiniana 1485-ös kézirata alapján, Roma, 41.C.15. („Cause
trattate nella S. C. del Sant’Uffizio di Roma dal 1733 al 1761”).
[53] VI. Piusz, „Auctorem fidei”
bulla, (in DS 2626). Erről a témáról lásd Dyer, The
Denial of Limbo and the Jansenist Controversy (52. lábj.),
159-170.
[54] Schema reformatum
constitutionis dogmaticae de doctrina catholica, cap. V, n.
6, in Acta et Decreta Conciliorum Recentiorum, Collectio
Lacensis, t. 7, Friburgi Brisgoviae, 1890, 565.
[55] A vita vázlatához és néhány, a
II. Vatikáni Zsinat előtt kínált új megoldáshoz lásd Y. Congar,
„Morts avant l’aurore de la raison”, in Vaste monde ma paroisse:
Vérité et dimensions du Salut, Paris, 1959, 174-183; G. DYer,
Limbo: Unsettled Question, New York, 1964, 93-102 (teljes
bibliográfiával a 192-196. lapokon); W. A. van Roo, „Infants Dying
without Baptism: A Survey of Recent Literature and Determination of
the State of the Question”, in Gregorianum 35 (1954)
406-473; A. Michel, Enfants morts sans baptême, Paris, 1954;
C. Journet, La volonté divine salvifique sur les petits enfants,
Paris, 1958; L. Renwart, „Le baptême des enfants et les limbes”, in
Nouvelle Revue Théologique 80 (1958) 449-467; H. de
Lavalette, „Autour de la question des enfants morts sans baptême”,
in Nouvelle Revue Théologique 82 (1960) 59-69; P. Gumpel,
„Unbaptized Infants: May They be Saved?”, in The Downside Review
72 (1954) 342-458; Idem, „Unbaptized Infants: A Further Report”, in
The Downside Review 73 (1955) 317-346; V. Wilkin, From
Limbo to Heaven: An Essay on the Economy of Redemption, New
York, 1961. A II. Vatikáni Zsinat után: E. Boissard, Réflexions
sur le sort des enfants morts sans baptême, Paris, 1974.
[56] Az utalásokhoz lásd G. Alberigo
– J. A. Komonchak (eds.), History of Vatican II, Maryknoll,
1995, 236-245; 308-310.
[57] DS 1349.
[58] Ehhez a javaslathoz és az általa
támasztott kérdésekhez lásd Dyer, The Denial of Limbo and the
Jansenist Controversy (52. lábj.), 102-122.
[59] XII. Piusz, „Allocuzione al
Congresso dell’Unione Cattolica Italiana delle Ostetriche”, in AAS
43 (1951) 841.
[60] Vö. XII. Piusz, „»Hunami
generis« körlevél”, in AAS 42 (1950) 570: „Alii veram
»gratuitatem« ordinis supernaturalis corrumpunt, cum autument Deum
entia intellectu praedita condere non posse, quin eadem ad
beatificam visionem ordinet et vocet”.
[61] Vö. Lumen gentium 15-16;
Nostra aetate 1; Dignitatis humanae 11; Ad gentes
7.
[62] Lásd például – többek között –
Rahner megállapításait: K. Rahner, „Die bleibende Bedeutung des II
Vatikanischen Konzils”, in Schriften zur Theologie, Band
XIV, Zürich – Köln – Einsiedeln, 1980, 314-316. Más árnyalattal:
J.-H. Nicolas, Synthèse dogmatique. De la Trinité à la Trinité,
Friboorg – Paris, 1985, 848-853. Lásd még J. Ratzinger
megállapításait, aki magán-teológusként fejtette ki nézeteit in
Vittorio Messori a colloquio con il cardinale J. Ratzinger, Rapporto
sulla fede, Cinisello Balsamo, 1985, 154-155.
[63] Vö. 38. lábjegyzet.
[64] IX. Piusz, „Quanto conficiamur
moerore” körlevél, 1863. augusztus 10.”, (in DS 2866):
„Qui… honestam rectamque vitam agunt, posse, divinae lucis et
gratiae operante virtute, aeternam consequi vitam, cum Deum, qui
omnium mentes, animos, cogitationes habitusque plane intuetur,
scrutatur et noscit, pro summa sua bonitate et clementia minime
patiatur, quempiam aeternis puniri suppliciis, qui voluntarie culpae
reatam non habeat”.
[65] Vö. III. Ince, „Maiores
Ecclesiae causas” levél Ymbertus arles-i érseknek, (in DS
780).
[66] II. Lyoni zsinat, Paleologosz
Mihály császár hitvallása, (in DS 858); lásd előbb,
48. lábj.
[67] In AAS 43 (1951) 841.
[68] Lásd előbb: 1.6; valamint
később: 2.4.
[69] Vö. Ef 1,6.9: „akaratának
jóságos tetszése (eudokia)”.
[70] Vö. Lk 10,22: „és akinek a Fiú
ki akarja (bouletai) nyilatkoztatni.
[71] Vö. 1Kor 12,11: „mindenkinek úgy
adva részt, ahogy akarja (bouletai).
[72] Vö. például Mt 23,37.
[73] Vö. KEK 307.
[74] DS 623.
[75] DS 624.
[76] Lásd Ireneus, Adv. Haer.,
I,10,1 (in PG 7,550).
[77] Aquinoi Tamás, Summa
Theologiae III, q. 26, art. 1, corpus.
[78] II. János Pál, „»Redemptoris
missio« körlevél”, 5.
[79] Nemzetközi Teológiai Bizottság,
„Dominus Iesus” nyilatkozat, 14.
[80] További tanúságok Pál idejéből a
zsidóknak Ádám befolyásáról szóló hitéről: Bar 2Lát 17,3; 23,4;
48,42; 54,15; 4Ezdr 3,7; 7,118; „Ádám, mit tettél? Bár te vétkeztél,
a bukásod nem csak a tiéd, hanem a miénk is, a leszármazottaidé”.
[81] Vö. Róm 3,23: „Mert mindnyájan
vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét”.
[82] A nyugati Egyházban az eph’hó
görög kifejezést viszonyító záradékként fogták fel egy hímnemű
névmással, amely Ádámra vonatkozott, vagy egy semleges nemű
névmással, amely a bűnre vonatkozott (peccatum) (vö. Vetus
Latina és Vulgata in quo). Ágoston kezdetben mind a két
értelmezést elfogadta, de miután számot vetett azzal, hogy a görög
bűn szó nőnemű volt, előnyben részesítette az első értelmezést,
amely az összes embernek Ádámba való betagozódását jelölhette.
Ágostont sok latin teológus követte, vagy „sive in Adamo, sive in
peccato”, vagy „in Adamo”. Ez utóbbi értelmezés nem volt ismert a
keleti Egyházban Damaszkuszi János előtt. Egyes görög atyák az eph’hó-t
„aki miatt”-ként értelmezték, vagyis Ádám miatt, „mindenki
vétkezett”. A kifejezést aztán kötőszóként is értelmezték és
fordították: „minthogy, miáltal”, „feltételével”, „amiatt”. J.
Fitzmyer (Romans [AB, 33], New York, 1992, 413-416)
megvizsgál tizenegy lehetséges értelmezést, és a következményes
jelentés felé hajlik: „Az eph’hó ugyanis azt jelentheti,
hogy Pál eredményt akar kifejezni, Ádám szomorú befolyásának
következményét az emberiségre a saját bűnének minden egyes ember
bűnében való megerősítése által” (416. old.).
[83] De nuptiis et concupistentia
II,12,15 (in PL 44,450): „Non ego fixi originale peccatum
quod cahtolica fides credit antiquitus”.
[84] A Katolikus Egyház
Katekizmusa 404. arról szól, hogy „olyan bűn ez, amely
nemzéssel terjed át az egész emberi nemre, vagyis egy, az eredeti
szentségtől és igazságtól megfosztott emberi természet átadása
által”. Majd hozzáfűzi: „Ezért az eredeti bűn csak analóg értelemben
nevezhető »bűnnek«, mert ez olyan bűn, amely »átragad«, nem pedig
olyan, amelyet elkövettünk: állapot, nem pedig cselekvés”.
[85] Tridenti Zsinat, Ötödik
ülés, „Határozat az áteredő bűnről”, (in DS 1512). A
Tridenti Zsinat határozata átveszi a második Orange-i zsinat második
kánonját (529).
[86] Kek 389.
[87] Ciprianus, Epistola ad
Iubaianum 73,21 (in PL 3,1123); lásd még Firenzei
Zsinat, „Catnate Domino” bulla, (in DS 1351): Az
Egyház „erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy »senki, aki nincs a
katolikus Egyházban, nem csak a pogányok«, hanem a zsidók vagy
eretnekek és szakadárok sem, nem lehet részese az örök életnek,
hanem az örök tűzre fognak kerülni, »amely az ördögnek és
angyalainak készíttetett« [Mt 25,41], kivéve, hogyha életük
befejezése előtt az Egyházhoz csatlakoztak… Senki sem üdvözülhet,
hacsak nem maradt meg a katolikus Egyház oltalmában és a vele való
egységben, bármekkora alamizsnákat adott, vagy akár ha vérét is
ontotta Krisztus nevéért” (Ruspei Fulgentius, De fide, ad Petrum
liber unus, 38,79. és 39,80.).
[88] Vö. VIII. Bonifác, „Unam
sanctam” bulla: „Porro subesse Romano Pontifici omni humanae
creaturae declaramus, dicimus, diffinimus omnino esse de necessitate
salutis” (in DS 875; vö. DS 1351) [„Kinyilvánítjuk,
kijelentjük és meghatározzuk, hogy az üdvösséghez mindenképpen
szükséges, hogy minden emberi teremtmény alá legyen vetve a római
pápának”.]
[89] IX. Piusz, „Singulari
Quadam” beszéd, (in DS 2865i).
[90] A Szent Officium levele a
bostoni érseknek, (in DS 3870).
[91] II. János Pál, Redemptoris
missio körlevél 10.
[92] Polikárp erre egy közvetett tanú
lehet, mert kijelenti a prokonzulnak: „nyolcvanhat éve szolgálom
[Krisztust]”, in Martyrium Polycarpi 9,3. Polikárp
vértanúsága valószínűleg Antonius Pius (156-060) uralkodásának
utolsó éveire esik.
[93] Tridenti Zsinat, Ötödik
ülés, „Határozat az áteredő bűnről”, (in DS 1514). A
kánon átveszi a második karthágói zsinat (418) második kánonját (in
DS 223).
[94] Az Ószövetség szövegeinek
fényében, melyek az Isten Lelkének kiárasztására vonatkoznak, a Jn
3,5 fő gondolata, úgy tűnik, a Léleknek Isten részéről történő
ajándékozására vonatkozik. Vö. R. E. Brown, The Gospel according
to John (I-XII), (The Anchor Bible, vol. 29), New York, 1966,
140. Ennek kapcsán Brown megállapítja: „Az egész jelenet szövegébe
szőtt keresztségi motívum csak másodlagos; a »vízből« kifejezés,
amelyben a keresztségi motívum a legvilágosabban kifejeződik, mindig
is a jelenet része lehetett, bár eredetileg nem volt sajátos
jelentése a keresztény keresztségre vonatkozóan; vagyis a kifejezést
csak később toldhatták be, hogy jobban kifejezésre juttassák a
keresztségi motívumot” (ibid., 143). Az Úr aláhúzza a „vízből
és Lélekből való újjászületés” szükségességét, hogy bejuthassunk
Isten Országába. A keresztény hagyományban ezt mindig úgy látták,
mint a „szentségi keresztségre” való hivatkozást, még akkor is, ha
ez a „szentségi” olvasat korlátozza a pneumatologikus jelentést.
Ily módon olvasva, fel lehet tenni a kérdést, hogy a szöveg
általános elvet fejez-e ki, kivétel nélkül. Tudatosítnunk kell ezt a
könnyed értelmezésbeli különbséget.
[95] Aquinoi Tamás, Summa
Theologiae III, q. 68, art. 2, corpus.
[96] Tridenti Zsinat, Hatodik
ülés, „Határozat az áteredő bűnről”, (in DS 1524).
[97] Teofilaktosz, In 1Tim 2,4 (in PG
125,32): Ei pantasz anthropousz thelé szóthénai ekeinosz, thele
kai szu, kai mimou ton theon.
[98] Megjegyzendő, hogy II. János Pál
pápa Evangelium vitae kezdetű enciklikájának editio
tipica-ja a 99. pontot: „Vegyétek észre, hogy semmi sem
veszett el, és bocsánatot is kérhettek a gyermeketektől, aki már az
Úrban él” (ami olyan szöveg, amely téves értelmezésekre szolgálhat)
a következő végleges szöveggel helyettesítette: „Infantuem autem
vestrum potestis Eidem Patris Eiusque misericordiae cum spe
committere” (vö. AAS 87 [1995] 515), amit a következőképpen
lehet lefordítani: „Ugyanerre az Atyára és az ő irgalmára
bízhatjátok reménységgel a kisgyermeketeket”.
[99] Aranyszájú János, In I Tim.
homil. 7,2 (in PG 62,536): Mimou ton Theon. Ei
pantasz anthrópousz thelei szóthénai, eikotósz hüper hapantón dei
eükhesztahai.
[100] Lásd előbb, 1. fejezet.
[101] Lásd előbb, 2. fejezet.
[102] Y. Congar, Vaste monde ma
paroisse: Vérité et dimensions du Salut, Paris, 1968. 169: „Un
de ceux dont la solution est la plus difficile en synthèse
théologique”.
[103] Lásd előbb, 1.5. és 1.6.
fejezet.
[104] Vö. a Live Aid (1985)
és a Live 8 (2005) eseményeket.
[105] Vö. KEK 1261.
[106] „Feltámadt Krisztus
halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet
ajándékozott” (a bizánci liturgia húsvéti tropárja). A bizánci
hagyományban ezt a húsvéti éneket számtalanszor eléneklik a negyven
napos húsvéti időszak minden napján. Ez a fő húsvéti ének.
[107] A bizánci liturgia minden
szertartásában és istentiszteletében dicsőíti Isten irgalmas
emberszeretetét: „Mert irgalmas és emberszerető Isten vagy, és téged
dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és
örökkön-örökké”.
[108] Vö. Ágoston, De natura et
gratia 43,50 (in PL 44,271).
[109] Aquinoi Tamás, Summa
Theologiae III, 64, 7; vö. 64, 7; vö. 64, 3; III, 64, 3; III,
66, 6; III, 68, 2.
[110] Lásd később, 3.4. és 3.5.
[111] Vö. Aquinoi Tamás, in IV
Sent., Dist. 1, q. 2, a. 4, 0. 1, a. 2: „In quodlibet statu
post peccatum fuit aliquod remedium per quod originale peccatum ex
virtute passionis Christi tolleretur”.
[112] Vö. előbb, 109. lábjegyzet.
[113] Vö. Ágoston, Ep.,
102,2,12.
[114] Vö. Nagy Leó, In nat.
Domini 4,1 (in PL 54,203): „Sacramentum salutis
humanae nulla umquam antiquitate cessavit… Semper quidem,
dilecitissimi, diversis modis multisque mensuris humano generi
bonitas divina consuluit. Et plurima providentiae suae munera
omnibus retro saeculis clementer imertuit”.
[115] Vö. Caietanus, In Illam
Part., q. 68, a. 11: „Rationabile esse ut divina misericordia
provideret homini in quocumque naturali statu de aliquo rimedio
salutis” (Értelmes dolog, hogy az isteni irgalmasság gondoskodjék az
ember számára, bármilyen természetes állapotban [legyen is], az
üdvösségnek valami gyógyszeréről). Caietanus a Krisztus előtti
időkre hivatkozik, amikor valamiféle sacramentum naturae
létezett, például áldozat-felajánlás, ami alkalma (de nem oka) volt
a kegyelemnek. Az ő értelmezésében Krisztus előtt az emberek a
„természeti törvény idejében” éltek, s hasonló volt a helyzetük a
megkereszteletlen gyermekekéhez. Elvét tehát a limbus – mint az
ilyen kisgyermekek sorsa – elgondolása érdekében alkalmazta. De
érvelésének alapvető pontja – vagyis hogy Isten minden történelmi
korszakban és minden körülmények között gondot visel az emberiség
állapotára, és megadja a helyes alkalmakat az üdvözülésre – nagyon
fontos, és nem vezet szükségszerűen a limbus konklúziójára.
[116] III. Ince, Levél Ymbertus
arles-i érseknek, (in DS 780): Absit enim, ut universi
parvuli pereant, quorum quotidie tanta multitudo moritur, quin et
ipse misericors Deus, qui neminem vult perire, qliquod remedium
procuraverit ad salutem… Dicimus distinguendum, quod peccatum est
duplex: originale scilicet et actuale: originale, quod absque
consensu contrahitur, et actuale, quod committitur com sonsensu.
Originale igitur, quod sine consensu contrahitur, sine consensu per
vim remittitur sacramenti…”
[117] Vö. DS 780.
[118] A megkereszteletlen
kisgyermekek helyzete a megkeresztelt kisgyermekekével párhuzamban
szemlélhető, amint itt történik. Talán problematikusabban
szemlélhető a megkereszteletlen felnőttekével párhuzamban; lásd
később, 127. lábjegyzet.
[119] Az egyházatyák szívesen
utalnak arra, hogy Krisztus magára vette az egész emberiséget;
például Ireneus, Adv. Haer., 3,19,3 (in SCh
211,380); Epideixis 33 (in SCh 406,130-131);
Poitiers-i Hilarius, In Mt. 4,8 (in SCh 254,130);
18,16 (in SCh 258,80); Tr. Ps. 51,17; 54,9 (in CCL
61,104; 146) stb. Nisszai Gergely, In Cant. Or II, 24 (in
Opera, ed. Jaeger, VI,61); Adv. Apoll. (in Opera III/1,152);
Alexandriai Cirill, In Joh. Evang. I,9 (in PG
73,161-164); Nagy Leó, Tract. 64,3; 72,2 (in CCL
138A, 392; 442 sk).
[120] Egyes egyházatyák üdvözítői
értelmezést adtak magának a megtestesülésnek, például Comm. in
Joh. 5 (in PG 73,753).
[121] Lásd később, 127. lábjegyzet.
[122] KEK 389.
[123] Például Ágoston, Enarr.
in Ps. 70, II,1 (in PL 36,891): „Omnis autem homo
Adam; sicut in his qui crediderunt, omnis homo Christus, quia membra
sunt Christi”. Ez a szöveg világossá teszi Ágoston nehézségét,
amikor a Krisztussal való szolidaritást éppen olyan egyetemesnek
tekinti, mint az Ádámmal való szolidaritást. Mindenki
szolidaritásban van Ádámmal; Krisztussal csak azok vannak
szolidaritásban, akik hisznek. Ireneus sokkal kiegyensúlyozottabb a
rekapitulációs tanában; vö. Adv. Haer. 3,21,10; 5,12,3;
5,14,2; 5,15,4; 5,34,2.
[124] A megtestesüléssel, vö. Gaudium
et spes 22.
[125] Kol 1,15; vö. 2Kor 4,4.
[126] Lásd később, 3,4.
[127] A kisgyermek részéről történő
votum lehetőségét illetően, a szabad akarat irányába történő
fejlődést talán inkább úgy lehetne felfogni, mint egy folyamatos
kifejlődést, ami a létezés első pillanatából indul, és ami az
érettségig jut, semmint egy váratlan minőségi ugrást, ami az érett
és felelős döntés gyakorlásához vezet. A még meg nem született
személy létezése az emberi életnek és fejlődésnek a continuuma; nem
hirtelen válik emberivé valamilyen ponton. Ebből következik, hogy a
kisgyermekek ténylegesen képesek lehetnek gyakorolni a kezdetleges votum
valamilyen formáját, a megkereszteletlen felnőttekének mintájára.
Egyes teológusok azt állítják, hogy az édesanya mosolya Isten
szeretetét közvetíti a kisgyermek felé, és ezért a kisgyermeknek
erre a mosolyra adott válaszában magának Istennek a válaszát látják.
Néhány mai pszichológus és neurológus meg van győződve arról, hogy a
kisgyermek az anyaméhben már öntudatos, és bizonyos fokú
szabadsággal rendelkezik. Vö. V. Frankl, Der unbewusste Fgott.
Psychoterapie und Religion, München 1973; D. Amen, Healing
the Hardware of the Soul, New York 2002.
[128] Lásd előbb, 90. pont.
[129] Lásd később, 3.5.
[130] Lásd előbb, 1.6. fejezet.
[131] Congar, Vaste monde ma
paroisse, 171.
[132] Vö. Ágoston, Első levél
Bonifáchoz 22,40 (in PL 44,570).
[133] Vö. előbb, 94. lábjegyzet.
[134] KEK 1261.
[135] Vö. KEK 1257.
|