Verbum Domini XVI. Benedek pápa
Szinódus utáni apostoli buzdítása Isten szaváról az egyház életében és
küldetésében a püspököknek, a klérusnak, az Istennek szentelt
személyeknek és a laikus hívőknek
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS
Hogy örömünk teljes legyen
A „Dei Verbumtól” az Isten Szaváról szóló Szinódusig
Az Isten Szaváról szóló Püspöki Szinódus
János evangéliumának prológusa mint vezérfonal
ELSŐ RÉSZ
ISTEN IGÉJE
Isten, aki beszél
Isten dialógusban
Isten Szavának analógiája
A Szó kozmikus természete
Az ember teremtése
A Szó realizmusa
A Szó krisztológiája
Isten Igéjének eszkatológikus természete
Isten Szava és a Szentlélek
A hagyomány és a Szentírás
A Szentírás, a sugalmazás és az igazság
Az Atyaisten a Szó eredete és forrása
Az ember válasza a beszélő Istennek
Arra kaptunk meghívást, hogy szövetségre lépjünk
Istennel
Isten hallgatja az embert és válaszol kérdéseire
A saját szavaival dialogizálni Istennel
Isten Szava és a hit
A bűn mint Isten Szavának meg nem hallása
Mária „Isten Igéjének Anyja” és a „hit Anyja”
A Szentírás magyarázata az Egyházban
Az Egyház a Biblia magyarázatának eredeti helye
„A szent teológia lelke”
A biblikus kutatás fejlődése és az egyházi
Tanítóhivatal
A Zsinat bibliai hermeneutikája: egy követendő
figyelmeztetés
A dualizmus védelme és a szekularizált hermeneutika
A hit és az ész a Szentírás megközelítésében
Betű szerinti értelem és spirituális értelem
A „betű ” szükségszerű túllépése
A Biblia benső egysége
Az Ó- és Újszövetség kapcsolata
A Biblia „sötét” lapjai
Keresztények és zsidók hivatkozásai a Szent írásokra
A Szentírás fundamentalista értelmezése
Dialógus a püspökök, a teológusok és az egzegéták
között
A Biblia és az ökumenizmus
Következmények a teológiai oktatásra nézve
A szentek és a Szentírás értelmezése
MÁSODIK RÉSZ
VERBUM IN ECCLESIA
AZ IGE AZ EGYHÁZBAN
Isten Szava és az Egyház
Az Egyház befogadja a Szót
Krisztus egyidejűsége az Egyház életében
A liturgia Isten Szavának kiváltságos helye
Isten Szava a szent liturgiában
A Szentírás és a szentségek
Isten Szava és az Eucharisztia
A Szó szentségi jellege
A Szentírás és az Olvasmányok Könyve
A Szó hirdetése és a lektori szolgálat
A homília jelentősége
Egy Homiletikai Direktórium hasznos volta
Isten Szava, a gyónás és a betegek kenete
Isten Szava és az Imaórák Liturgiája
Isten Szava és az Áldások Könyve
Konkrét késztetések és javaslatok a liturgikus
élethez
a) Isten Szavának liturgiái
b) A Szó és a csend
c) Isten Szavának ünnepélyes hirdetése
d) Isten Szava a keresztény templomban
e) A bibliai szövegek kizárólagossága a liturgiában
f) A bibliai ihletésű liturgikus ének
g) Megkülönböztetett figyelem a látás- és
hallássérültekre
Isten Szava az egyházi életben
Találkozás Isten Szavával a Szentírásban
A lelkipásztorkodás biblikus ihletettsége
A katekézis biblikus dimenziója
A keresztények biblikus képzése
A Szentírás a nagy egyházi összejöveteleken
Isten Szava és a hivatások
a) Isten Szava és a fölszentelt szolgák
b) Isten Szava és a papjelöltek
c) Isten Szava és az Istennek szentelt élet
d) Isten Szava és a laikus hívők
e) Isten Szava, a házasság és a család
A Szentírás imádságos olvasása és a „lectio divina”
Isten Szava és a máriás imádság
Isten Szava és a Szentföld
HARMADIK RÉSZ
VERBUM MUNDO
A VILÁGNAK SZÓLÓ ISTENI SZÓ
Az Egyház küldetése: hirdetni Isten Szavát a világnak
Az Atyától érkező és az Atyához visszatérő Szó
Hirdetni a világnak a remény „Logoszát”
Az Egyház Isten Szavából fakadó küldetése
A Szó és Isten országa
Minden megkeresztelt ember felelős az
igehirdetésért
A pogány misszió szükségessége
Az igehirdetés és az új evangelizáció
Isten Szava és a keresztény tanúságtétel
Isten Szava és feladataink a világban
Jézusnak szolgálni „legkisebb testvéreiben” (Mt
25,40)
Isten Szava és az igazságosság melletti
elkötelezettség a társadalomban
Isten Szavának hirdetése, kiengesztelődés és béke
a népek között
Isten Szava és a tevékeny szeretet
Isten Szavának hirdetése és a fiatalok
Isten Szavának hirdetése és az emigránsok
Isten Szavának hirdetése és a szenvedők
Isten Szavának hirdetése a szegényeknek
Isten Szava és a teremtés megőrzése
Isten Szava és a kultúrák
A kultúra jelentősége az emberi élet szempontjából
A Biblia mint a kultúrák nagy könyve
A Biblia ismerete az iskolákban és az egyetemeken
A Szentírás a művészetekben
Isten Szava és a tömegtájékoztató eszközök
A Biblia és az inkulturáció
A Bibliafordításai és terjesztése
Isten Szava felülmúlja a kultúrák határait
Isten Szava és a vallások közti dialógus
A vallásközi dialógus fontossága
A keresztény-muszlim dialógus
Dialógus más vallásokkal
A dialógus és a vallásszabadság
BEFEJEZÉS
Isten végső Szava
Új evangelizáció és új meghallás
A Szó és az öröm
„Az Ige Anyja és az öröm Anyja”
Jegyzetek
1. „Az Úr szava örökre megmarad. És ez az Evangélium
Szava, melyet hirdettek nektek.” (1Pt 1,25; vö. Iz 40,8.) Szent
Péter Első Levelének ez a kijelentése, mely Izaiás próféta szavait
idézi, Isten misztériumával szembesít, aki Szavának ajándéka által
közli önmagát. Ez a Szó, mely örökre megmarad, belépett az időbe.
Isten a maga örök Szavát emberi módon mondta ki; az ő Igéje
„testté lett” (Jn 1,14). Ez az örömhír. Ennek hirdetése hangzik
végig a századokon, és érkezett el ma hozzánk. A Püspöki Szinódus
XII. Rendes Általános Gyűlésének, mely a Vatikánban 2008. október
5-26-ig ülésezett, Isten Szava az Egyház életében és küldetésében
volt a témája. Mélyen megtapasztaltuk a Krisztussal, az Atya
Igéjével való találkozást, aki jelen van ott, ahol ketten vagy
hárman összegyűlnek az Ő nevében (vö. Mt 18,20). Ezzel a Szinódus
utáni Apostoli Buzdítással szívesen teszek eleget az Atyák
kérésének, hogy Isten egész népével ismertessem meg a vatikáni
ülésteremben megmutatkozott gazdagságot, és a közösen kidolgozott
javaslatokat.[1] Ezzel a céllal
szeretném fölidézni a Szinódus eredményét, figyelembe véve a
dokumentumait: a Lineamentát, az Instrumentum Laborist, a viták
előtti és utáni beszámolókat, a teremben felolvasott és írásban
benyújtott hozzászólásokat, a kisebb csoportok megbeszéléseit és
beszámolóit, az Isten népének szóló Záró üzenetet, és mindenekelőtt
a Javaslatokat (Propositiones), melyeket az Atyák különösen
fontosnak tartottak. Ily módon szeretnék néhány alapvető irányt
megmutatni az állandó megújulás forrásának, az Isteni Szónak újra
fölfedezéséhez az Egyház életében, óhajtva ugyanakkor, hogy ez a Szó
legyen egyre inkább minden egyházi tevékenység szíve.
Hogy örömünk teljes legyen
2. Mindenekelőtt szeretném fölidézni az Úr Jézussal a Szinódus
napjaiban történt új találkozás szépségét és vonzó erejét. Ezért
az Atyákat idézve minden hívőhöz Szent János apostol első
levelének szavaival fordulok: „Az örök életet hirdetjük nektek,
amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és
hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben
legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus
Krisztussal vagyunk közösségben” (1Jn 1,2-3). Az Apostol az Élet
Igéjének hallásáról, látásáról, tapintásáról és szemléléséről
beszél (vö. (1Jn 1,1), mert maga az élet jelent meg Krisztusban.
Nekünk pedig, akik az Istennel és egymással való közösségre
kaptunk meghívást, ezen ajándék hirdetőinek kell lennünk. Ebből a
kérügmatikus szempontból a Szinódusi Gyűlés tanúságot tett az
Egyház és a világ előtt, hogy milyen szép az Isten szavával való
találkozás az egyházi közösségben. Ezért minden hívőt buzdítok,
hogy fedezze föl újra a személyes és közösségi találkozást
Krisztussal, az Élet Igéjével, aki látható lett, s legyenek az ő
hirdetői, hogy az isteni élet ajándéka, a közösség egyre inkább
terjedjen az egész világon. Részesedni ugyanis Isten életében, a
Szeretet háromságában a teljes öröm (vö. 1Jn 1,1). És az Egyház
ajándéka és mellőzhetetlen feladata annak az örömnek a közlése,
mely az Isten közöttünk jelenlévő Szavával, a Krisztus személyével
való találkozásból fakad. A mai világban, mely gyakran
fölöslegesnek vagy idegennek érzi Istent, mi valljuk, mint Péter,
hogy az „örök élet Igéi” csak nála vannak (vö.Jn 6,68). Nincs
annál fontosabb, hogy a mai ember előtt újra megnyissuk az
Istenhez vezető utat, ahhoz az Istenhez, aki szól hozzánk, és
közli velünk a szeretetét, azért, hogy bőséges életünk legyen (vö.
Jn 10,10).
A „Dei Verbumtól” az Isten Szaváról
szóló Szinódusig
3. Tudatában vagyunk, hogy a Püspöki Szinódus XII. Rendes
Általános Gyűlése, mely Isten szaváról szólt, s ezzel olyan
témához nyúlt, mely bizonyos értelemben a keresztény élet szíve,
egyenes folytatása annak a Szinódusi gyűlésnek, melynek témája az
Eucharisztia volt, mint az Egyház életének és küldetésének forrása
és csúcsa. Az Egyház ugyanis Isten szaván alapszik, belőle
születik és él.[2] Isten népe
történetének hosszú századaiban mindig belőle merítette erejét, és
az egyházi közösség ma is Isten szavának hallgatásából, ünnepléséből
és tanulmányozásából gyarapszik. El kell ismernünk, hogy az utóbbi
évtizedekben az Egyház élete érzékenyebbé vált e témára, különösen
is a keresztény kinyilatkoztatásra, az élő Hagyományra és a
Szentírásra. Elmondhatjuk, hogy XIII. Leó pápasága óta egyre
erősödött Isten szavának és a biblikus tudományok jelentőségének a
tudatosítása az Egyház életében,[3] s
ennek a crescendónak a csúcspontja a II. Vatikáni Zsinaton volt,
különösen is az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum
dogmatikus konstitúció közzétételekor. E konstitúció mérföldkő az
Egyház útján: „A Szinódusi Atyák (...) hálás szívvel ismerik el
azokat a nagy jótéteményeket, melyeket az a dokumentum az Egyház
életében hozott egzegetikai, teológiai, spirituális, lelkipásztori s
ökumenikus téren”.[4] Ezekben az
években különösen is erősödött „a kinyilatkoztatás szentháromságos
és történeti-üdvtörténeti horizontjának”[5]
tudata, s ezen belül annak fölismerése, hogy Jézus Krisztus „az
egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége”.[6] Az Egyház minden nemzedék előtt szakadatlanul
megvallja, hogy „magának a jelenlétének a tényével és azokkal a
megnyilatkozásokkal, melyet szavaival és tetteivel, jeleivel és
csodáival, s főként halálával és föltámadásával, s végül az igazság
Lelkének elküldésével önmagáról ad, befejezi és tökéletessé teszi a
kinyilatkoztatást.”[7] Valamennyien
tudjuk, hogy a Dei Verbum konstitúció milyen erős indítást adott
Isten szavának újra fölfedezéséhez az Egyház életében, az isteni
kinyilatkoztatásra vonatkozó teológiai reflexióhoz, és a Szentírás
kutatásához. A legutóbbi negyven esztendőben nem kevés a
Tanítóhivatal ide vonatkozó megnyilatkozásainak a száma sem.[8] Az Egyház, tudván, hogy a Szentlélek
vezetésével járt útja folyamatos, e Szinódus megtartásával meghívást
érez arra, hogy még inkább elmélyítse az Isten Szó témáját, egyrészt
megvilágosítva a zsinati indításokat, másrészt válaszolva az új
kihívásokra, melyeket a jelen kor intéz a Krisztusban hívők felé.
Az Isten Szaváról szóló Püspöki Szinódus
4. A XII. Szinódusi Gyűlésen az egész világról érkezett püspökök
Isten Szava körül gyűltek össze, és szimbolikusan a Szentírás
szövegét tették a Gyűlés középpontjává, hogy újra fölfedezzék azt,
amit a mindennapokban hajlandók vagyunk figyelmen kívül hagyni: a
tényt, hogy Isten szól és válaszol a kérdéseinkre.[9] Közösen hallgattuk és ünnepeltük az
Úr Szavát. Reményeinket és aggodalmainkat megosztva, elmondtuk
egymásnak, hogy az Úr hogyan tevékenykedik Isten népe körében.
Mindez tudatosította bennünk, hogy az Isten Szavával való
kapcsolatunkat csak a „mi”-ben, az Egyház közösségében tudjuk
elmélyíteni, a kölcsönös meghallgatásban és befogadásban. Ebből
születik a hála a világ különböző részeiben zajló egyházi élet
tanúságtételeiért, melyek a Szinódusi Aula fölszólalásaiban
hangzottak el. Ugyanígy megindító volt hallani a testvéri
küldötteket is, akik elfogadták meghívásunkat, hogy vegyenek részt a
szinódusi találkozón. Különösen is gondolok arra az elmélkedésre,
amelyet Konstantinápoly ökumenikus pátriárkája, Őszentsége I.
Bartolomeo adott, s melyért a Szinódusi Atyák mélységes hálájukat
fejezték ki,[10] továbbá a Püspöki
Szinódus első alkalommal egy rabbit is meghívott, hogy szóljon
nekünk a héber Szentírásról, mely a mi Szentírásunknak is része.[11]
így örömmel és hálával állapíthattuk meg, hogy „az Egyházban ma is
Pünkösd van - azaz az Egyház sok nyelven beszél, és ez nem csak azt
jelenti, hogy a világ nagy nyelvei mind képviselve vannak benne,
hanem mélyebb értelemben: jelen van benne Isten és a világ
megtapasztalásának sokfélesége, a kultúrák gazdagsága, és csak így
jelenik meg az emberi lét gazdagsága, s belőle kiindulva Isten
Szavának gazdagsága”.[12] Továbbá
megállapíthattuk, hogy ez a Pünkösd a jövőben is folytatódik, mert
számos nép még várja, hogy Isten Szavát a saját nyelvén és saját
kultúrájában hirdessék nekik.
És hogyan ne emlékeznénk arra, hogy a Szinódus egész idejében kísért
bennünket Pál Apostol tanúságtétele! Gondviselésszerű ugyanis, hogy
ez a XII. Rendes Általános Gyűlés éppen a nemzetek nagy Apostolának
szentelt évben zajlott, amikor születésének 2000. évfordulójára
emlékeztünk. A ő életét teljesen áthatotta az Isten Szavának
terjesztéséért élő buzgóság. Hogyan ne éreznénk szívünkben lángoló
szavait, melyekkel az Isteni Szó hirdetésére szóló küldetéséről
vall: „Én mindent az evangéliumért teszek” (1Kor 9, 23); „Én ugyanis
nem szégyellem az evangéliumot - írja a rómaiaknak -, mert Isten
ereje az minden hívő üdvösségére” (1,16). Amikor Isten Szaváról
gondolkodunk az Egyház életében és küldetésében, feltétlenül
gondolunk Szent Pálra és életére, melyet odaadott, hogy Krisztus
üdvösségét hirdesse az összes nemzeteknek.
János evangéliumának prológusa mint vezérfonal
5. Ezen apostoli buzdítással azt szeretném elérni, hogy a Szinódus
eredményei hatékonyan befolyásolják az Egyház életét mind a
Szentírással való személyes kapcsolatot, mind annak értelmezését a
liturgiában, a katekézisben és a tudományos kutatásban, hogy a
Szentírás ne maradjon valami régi Szó, hanem élő és aktuális Szó
legyen. Ezért a Szinódus eredményeit úgy szeretném bemutatni és
elmélyíteni, hogy állandóan hivatkozom a János evangélium
prológusára (1,1-18), amely életünk alapját közli velünk: az Igét,
aki kezdettől fogva Istennél volt, testté lett és közöttünk
lakozott (vö. 1,14). Csodálatos szöveg ez, mely az egész
keresztény hitet összefoglalja. János, akit a hagyomány azonosít a
tanítvánnyal, akit Jézus szeretett (Jn 13,23; 20,2; 21,7.20), a
Krisztussal való találkozásnak és az ő követésének személyes
tapasztalatából „mélységes bizonyosságot merített arról, hogy
Jézus Isten megtestesült Bölcsessége, és az ő halandó emberré lett
örök Szava”.[13] János, aki
„látott és hitt” (Jn 20,8), bennünket is segít, hogy a fejünket
Krisztus keblére hajtsuk (vö.Jn 13,25), ahonnan az Egyház
szentségeinek szimbólumai, vér és víz fakadt. János Apostol és a
többi sugalmazott szerző példáját követve engedjük, hogy a
Szentlélek vezessen és egyre inkább szeressük Isten Szavát.
6. A bibliai kinyilatkoztatás újdonsága az a tény,
hogy Isten egy velünk folytatott dialógusban kívánja megismertetni
önmagát.[14]
A Dei Verbum dogmatikus konstitúció elénk tárta ezt a tényt,
elismerve, hogy „a láthatatlan Isten szeretetének bőségéből mint
barátaihoz szól az emberekhez, és társalog velük, hogy meghívja őket
és befogadja a saját közösségébe.”[15]
De nem értenénk eléggé Szent János prológusának üzenetét, ha
megállnánk annál a megállapításnál, hogy Isten szeretettel közli
velünk önmagát. Ugyanis Isten Igéje, aki által „mindenek lettek” (Jn
1,3) és aki „testté lett”
(1,14), ugyanaz, aki „kezdetben volt” (1,1). Ha fölfigyelünk a
Teremtés könyvében mondott kezdetre való hivatkozásra (vö. Ter 1,1)
az abszolút „kezdet” előtt állunk, mely Isten benső életéről beszél.
János prológusa azzal a ténnyel szembesít, hogy a Logosz valóban
öröktől fogva van, és ő maga öröktől fogva Isten. Tehát Istenben nem
volt olyan idő, amikor a Logosz nem létezett volna. Az Ige a
teremtés előtt létezik. Ezért az isteni élet szívében közösség van,
abszolút ajándék van. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,16) -mondja másutt
ugyanez az Apostol, megmutatva ezzel „a keresztény istenképet és az
embernek és az ő életútjának ebből következő képét”.[16] Isten úgy ismerteti meg önmagát velünk, mint
a végtelen szeretet misztériumát, amelyben az Atya öröktől fogva a
Szentlélekben mondja ki a maga Szavát. Ezért az Ige - aki kezdettől
fogva Istennél van és Isten - magát Istent nyilatkoztatja ki nekünk
az isteni személyek közötti szeretet dialógusában, és Ő hív meg,
hogy vegyünk benne részt. Éppen ezért, mivel a szeretet Isten képére
és hasonlatosságára lettünk teremtve, csak az Igét befogadva és a
Szentlélek tevékenysége iránti tanulékonysággal érthetjük meg
önmagunkat. Az isteni Ige kinyilatkoztatásának fényénél világosodik
meg végleg az emberi lét rejtélye.
Isten Szavának analógiája
7. E megfontolások után - melyek a János-prológusban
megfogalmazott krisztusi misztérium fölötti elmélkedésből fakadtak
- föl kell hívnunk a figyelmet arra, amit a Szinódusi Atyák
mondtak azzal kapcsolatban, hogy hányféle értelemben használjuk az
„Isten Szava” kifejezést. Joggal beszéltek a Szó szimfóniájáról,
egyetlen Szóról, amely különféle módokon fejezi ki önmagát mint
„többszólamú ének”.[17] A
Szinódusi Atyák e témakörben az emberi nyelv analóg használatáról
beszéltek Isten Szavával kapcsolatban. E kifejezés ugyanis egyrészt
a közlésre vonatkozik, melyet Isten önmagáról ad, másrészt különféle
jelentéseket hordoz, melyeket gondosan kell vizsgálnunk és
kapcsolatba kell hoznunk egymással, mind a teológiai reflexió, mind
a lelkipásztori gyakorlat szempontjából. Ahogyan János prológusa
világosan mutatja, a Logosz eredetileg az örök Igét jelenti, vagyis
az egyszülött Fiút, aki az Atyától született az idő kezdete előtt és
vele egylényegű: az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. De
ugyanez az Ige, mondja Szent János, testté lett (Jn 1,14); ezért
Jézus Krisztus, aki Szűz Máriától született és velünk lakozott,
Istennek vele egylényegű Igéje. Tehát az „Isten Szava” kifejezés itt
Jézus Krisztusnak, az Atya emberré lett örök Fiának személyét
jelenti.
Továbbá ha az isteni kinyilatkoztatás középpontjában a
Krisztus-esemény áll, akkor el kell ismernünk, hogy maga a teremtés,
a természet könyve is lényeges része annak a többszólamú
szimfóniának, melyben az egyetlen Ige fejezi ki magát. Ugyanígy
valljuk, hogy Isten az üdvtörténetben közölte Szavát, hallatta a
hangját; Lelke hatalmával „beszélt a próféták által.”[18] Az Isteni Szó hangzott végig az üdvösség
történetén, s teljességét a megtestesülés misztériumában, Isten Fia
halálában és föltámadásában érte el. Továbbá Isten Szavát hirdették
az Apostolok, engedelmeskedve a föltámadott Jézus parancsának:
„Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden
teremtménynek” (Mk 16,15). Ezért Isten Szavát az Egyház élő
hagyományában adták tovább. Végül Isten hiteles és sugalmazott Szava
a Szentírás, az Ó- és Újszövetség. Ez teszi érthetővé, hogy az
Egyházban miért tiszteljük annyira a Szentírást, jóllehet a
keresztény hit nem „könyv-vallás”: a kereszténység „Isten Szavának
vallása”, de nem „egy írott és néma szóé, hanem a megtestesült és
élő Ige vallása”.[19] Ezért az írást
úgy hirdetjük, hallgatjuk, olvassuk, fogadjuk be és éljük meg, mint
Isten Szavát az Apostoli Hagyomány keretén belül, amelytől
elválaszthatatlan.[20]
Amint a Szinódusi Atyák mondták, valóban az „Isten Szava” kifejezés
analóg használatával állunk szemben, és ezt tudatosítanunk kell.
Ezért a hívőket jobban rá kell nevelni arra, hogy fölismerjék ennek
különböző jelentéseit és értsék egyetlen értelmét. Teológiai
szempontból is el kell mélyíteni a különböző jelentések
szétválasztását, hogy jobban fölragyogjon az isteni terv egysége, és
benne Krisztus személyének központi szerepe.[21]
A Szó kozmikus természete
8. Isten Szava - Isten megtestesült örök Igéje, az Üdvözítő, Isten
és az ember között az egyetlen közvetítő - alapvető jelentőségének
tudatában,[22] és hallgatva ezt
a Szót, a bibliai kinyilatkoztatás rávezet arra, hogy ez a Szó az
egész mindenség alapja. Szent János prológusa az isteni Logosszal
kapcsolatban állítja, hogy „mindenek általa lettek és nélküle semmi
se lett, ami teremtetett” (Jn 1,3); a Kolosszeiekhez írt levélben
Krisztussal, „az egész teremtés elsőszülöttével” (1,15) kapcsolatban
mondja Szent Pál, hogy „mindenek Őáltala és Őrá való tekintettel
teremtettek” (1,16). A Zsidóknak írt levél szerzője pedig arra
emlékeztet, hogy „a hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten
szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett” (11,3)?
Ez az igazság számunkra szabadító szó. A Szentírási állítások
ugyanis arról beszélnek, hogy minden, ami van nem értelmetlen
véletlen eredménye, hanem Isten akarta, az Ő terve szerint létezik,
melynek a magva az isteni életben való részesedés fölajánlása
Krisztusban. A teremtés a Logoszból születik, és kitörölhetetlenül
magán viseli az elrendező és vezérlő teremtő Értelem kezenyomát.
Erről az örvendetes bizonyosságról énekelnek a zsoltárok: „Az Úr
Szavától lettek az egek, és szájának leheletétől minden ékességük”
(33,6); továbbá: „Ő szólt, és lettek, Ő parancsolt, és
megteremtettek” (33,9). Az egész mindenség ezt a misztériumot fejezi
ki: „Az egek elbeszélik Isten dicsőségét, és kezének műveit hirdeti
az égbolt” (19,2). Ezért maga a Szentírás hív, hogy a teremtést
szemlélve ismerjük meg a Teremtőt (vö. Bölcs 13,5; Róm 1,19-20). A
keresztény gondolkodás hagyománya el tudta mélyíteni a Szó
szimfóniájának e kulcs-szerepét, amikor például Szent Bonaventúra -
aki a görög atyák nagy hagyományával együtt látja a Logoszban való
teremtés minden lehetőségét[23] -
állítja: „minden teremtmény Isten szava, hiszen Istent hirdeti”.[24] A Dei Verbum dogmatikus
konstitúció ezt foglalja össze, amikor azt mondja, hogy „Isten, aki
az összes dolgokat az Ige által teremtette és tartja fenn, a
teremtett dolgokban örök tanúságot kínál önmagáról az embereknek”.[25]
Az ember teremtése
9. A valóság tehát a Szóból születik, mint az Ige teremtménye, és
minden arra hivatott, hogy a Szót szolgálja. A teremtés az a hely,
ahol az Isten és teremtése közti szeretet teljes története
kibontakozik; ezért az ember üdvössége mozgat mindent. Az
üdvtörténet felől szemlélve a kozmoszt, fölfedezzük az ember
páratlan és kiváltságos helyét a teremtésben: „Isten az embert a
maga képmására teremtette; Isten képmására teremtette: férfinak és
nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Ez arra késztet, hogy
elismerjük a Teremtőtől kapott drága ajándékokat: a testünk, az
értelem, a szabadság és a lelkiismeret ajándékát. Ebben találjuk
meg azt is, amit a filozófiai hagyomány „természeti törvénynek”
nevez.[26] Ugyanis „minden
ember, aki eléri az öntudatot és a felelősséget, tapasztal egy belső
hívást arra, hogy tegye a jót”,[27]
és következésképpen kerülje a rosszat. Ahogyan Aquinói Szent Tamás
emlékeztet rá, a természeti törvény minden más parancsolata is erre
az alapelvre épül.[28]
Isten Szavának hallgatása először arra vezet rá, hogy becsüljük a
követelményt, hogy e „szívbe írt” (vö. Róni 2,15; 7-23) törvény
szerint éljünk.[29] Jézus Krisztus
pedig az új törvényt adta az embereknek, az evangéliumi törvényt,
amely kiemelkedő módon magában foglalja és megvalósítja a természeti
törvényt, és megszabadít a bűn törvényétől, amely miatt, miként
Szent Pál mondja, „megvan bennem a jóra irányuló vágy, de nincs meg
bennem a képesség, hogy megtegyem” (Róni 7,18), és a kegyelem által
megadja az embereknek az isteni életben való részesedést és az önzés
legyőzésének képességét.[30]
A Szó realizmusa
10. Aki ismeri az Isteni Szót, teljességgel ismeri az egész
teremtés értelmét is. Ha ugyanis az összes dolgok Őbenne „állnak
fenn”, aki „mindenek előtt való” (vö. Kol 1,17), akkor az, aki az
életét a Szóra építi, valóban szilárd és maradandó épületet épít.
Isten Szava arra késztet, hogy változtassuk meg realizmus
fogalmunkat: realista az, aki fölismeri Isten Igéjében mindenek
alapját.[31] Erre különösen
most van szükségünk, amikor sok dolog, amelyekre életeket építenek,
amelyek kísértenek, hogy beléjük vessük a reményünket, megmutatják
felszínes mivoltukat. A birtoklás, az élvezet és a hatalom előbb
vagy utóbb megmutatja, hogy képtelen betölteni az emberi szív
mélységes vágyait. Az embernek ugyanis élete építéséhez szilárd
alapokra van szüksége, melyek akkor is megmaradnak, amikor az emberi
bizonyosságok csődöt mondanak. Valójában mivel „a Te szavad, ó
Urunk, örökre szilárd az egekben, és az Úr hűsége megmarad
nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 119,89-90), aki erre a szóra épít,
életének házát sziklára építi (vö. Mt 7,24). Bárcsak a szívünk
minden nap elmondhatná Istennek: „Te vagy az én menedékem és
pajzsom, a Te szavadban remélek” (Zsolt 119,114). És amit Szent
Péter, azt mi is meg tudnánk tenni minden nap, bízván az Úr
Jézusban: „A te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5).
A Szó krisztológiája
11. Ha a mindenséget a Szentháromság isteni Ige által teremtett
művének látjuk, akkor megértjük, a Zsidóknak írt levél szerzőjének
szavait: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz,
ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség
örökösévé tett, aki által a világot is teremtette” (1,1-2). Nagyon
szép megfigyelni, hogyan mutatkozik már az egész Ószövetség olyan
történelemnek, melyben Isten közli a maga Szavát: ugyanis
„szövetséget kötvén Ábrahámmal (vö. Ter 15,18) és Mózes által
Izrael népével (vö. Kiv 24,8), a tulajdonául lefoglalt népnek mint
egyedül igaz és élő Isten úgy nyilatkoztatta ki magát szavakkal és
cselekedetekkel, hogy Izrael megtapasztalja, milyenek Isten útjai
az emberekkel, s ezeket az utakat a próféták szája által beszélő
Isten szavából napról napra mélyebben és világosabban megértve a
nemzetek között egyre szélesebb körben terjessze (vö. Zsolt
21,28-29; 95,1-3; Iz 2,1-4; Jer 3,17)”.[32]
Istennek ez a leereszkedése felülmúlhatatlanul teljesedett be az Ige
megtestesülésében. Az örök Szó, aki megmutatkozott a teremtésben, és
aki közli magát az üdvtörténetben, Krisztusban „asz-szonytól
született” (Gal 4,4) emberré lett. A Szó itt elsősorban nem hosszú
beszédben, fogalmakban vagy szabályokban mutatkozott meg. Itt Jézus
személyével találkozunk. Az Ő egyetlen és páratlan története Isten
végső Szava az emberiségnek. Ebből érthető, miért van az, hogy „a
keresztény lét kezdetén nem egy etikai elhatározás vagy egy nagy
eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki
életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.”[33] E találkozás megújítása és
tudatosítása kelti a hívők szívében a csodálatot az isteni
kezdeményezés iránt, amelyet az ember a maga értelmi képességével és
képzeletével soha nem tudott volna kigondolni. Egy halhatatlan és
emberileg fölfoghatatlan újdonságról van szó: „Az Ige testté lett és
közöttünk lakozott” (Jn 1,14). Ezek a kifejezések nem szónoklattani
alakzatok, hanem megélt tapasztalat! Szent János, a szemtanú mondja
el: „Mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének
dicsőségét, aki telve van kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14b). Az
Apostoli hit arról tanúskodik, hogy az örök Szó Egy lett közülünk.
Az Isteni Szó valóban emberi szavakban fejezi ki magát.
12. A patrisztikus és középkori hagyomány, amikor a
„Szó krisztológiáját” szemlélte, megdöbbentő kifejezést használt:
az Ige lerövidítette önmagát,[34]
„Az egyházatyák a görög ószövetségi szövegben találtak egy szót
Izaiás prófétánál, amit azután Szent Pál is idéz annak
bizonyságaként, hogy Isten új útjait mennyire előre hirdették már az
Ószövetségben. Ott ezt olvasták: »Isten röviddé tette a Szavát,
lerövidítette azt « (Iz 10,23; Róm 9,28) (...) A Fiú maga a Szó, Ő a
Logosz: az örök Szó kicsinyke lett - oly kicsi, hogy elfért egy
jászolban. Csecsemővé lett, hogy a Szó számunkra elviselhető
legyen”.[35] Ezután a Szó nem csupán
hallható, nem csupán hangja van, most a Szónak már arca is van, akit
tehát láthatunk: a Názáreti Jézus.[36]
Az evangéliumok elbeszélését követve látjuk, hogyan mutatkozik meg
Jézus embersége páratlan mivoltában épp Isten Szavával kapcsolatban.
Ő ugyanis a maga tökéletes emberségében percről percre megvalósítja
az Atya akaratát; Jézus hallja az Atya hangját, és egész mivoltával
engedelmeskedik; ismeri az Atyát és megtartja az Ő szavát (vö.Jn
8,55); elmondja nekünk az Atya dolgait (vö. Jn 12,50); „a szavakat,
melyeket nekem adtál, én átadtam nekik” (In 17,8).
így tehát Jézus megmutatja, hogy az isteni Logosz adja nekünk magát,
de az új Ádámot is, az igaz embert, aki minden pillanatban az Atya
akaratát teszi, nem a sajátját. Ő „növekedett bölcsességben, korban
és kegyelemben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52). Tökéletesen
hallja, megvalósítja magában és közli velünk az Isteni Szót (vö. Lk
5,1).
Végül Jézus küldetése a húsvéti misztériumban teljesedik be: ekkor
ott állunk a „kereszt szava” előtt (1Kor 1,18). Az Ige elnémul,
halotti lesz a csönd, mert „kimondta magát” az elnémulásig, nem
tartogatva már semmit, amit közölnie kellett volna. Az egyházatyák
szemlélve e misztériumot, Isten anyja ajkára adják e szavakat:
„Szótlan az Atya Szava, aki megteremtett mindent, ami szól;
élettelenül hunytak ki annak szemei, akinek szavára és intésére
mozog minden, ami él”.[37] Itt
valóban a „legnagyobb” szeretetet tanúsították irántunk, azt, amely
odaadja életét a barátaiért (vö.Jn 15,13)-
E nagy misztériumban Jézus úgy mutatkozik, mint az Új és Örök
Szövetség Szava: Isten szabadsága és az ember szabadsága véglegesen
találkozott az Ő megfeszített testében, egy feloldhatatlan és örök
érvényű szövetségben. Az utolsó vacsorán az Eucharisztia
alapításakor maga Jézus beszélt az Ő vére ontásában megkötött „új és
örök szövetségről” (vö. Mt 26,28; Mk 14,24; Lk 22,20), amikor úgy
mutatkozott, mint a föláldozott igaz bárány, akiben beteljesedik a
rabszolgaságból való végső szabadulás.[38]
A föltámadás fényességes misztériumában a Szó e hallgatása a maga
hiteles és végső jelentésében mutatkozik meg. Krisztus, Isten
megtestesült, megfeszített és föltámadott Szava mindenek ura; ő a
Győztes, a mindeneket ítélő Pantokrátor, és őbenne így mindenek
örökre össze lettek foglalva (vö. Ef 1,10). Krisztus tehát „a világ
világossága” (Jn 8,12), az a világosság, mely „a sötétségben
világít” (Jn 1,5), s amelyet a sötétség nem tudott legyőzni (vö.Jn
1,5). Most értjük meg egészen a 119. zsoltárt: „Lámpás a lépéseimnek
a te szavad, világosság az én utamon” (105. v.); ez a föltámadott
Szó a végső világosság a mi utunkon. A keresztények kezdettől fogva
tudatában voltak annak, hogy Krisztusban Isten Szava személyként van
jelen. Isten Szava az az igaz világosság, amelyre az embernek
szüksége van. Igen, a föltámadásában Isten Fia úgy kelt föl, mint a
világ Világossága. Most ha Ővele és Őáltala élünk, a világosságban
élhetünk.
13. Elérkezvén a „Szó krisztológiájának” a szívéhez,
hangsúlyoznunk kell az isteni terv egységét a megtestesült Igében:
ezért az Újszövetség a húsvéti misztériumot a teljes Szentírással
összhangban lévőnek mutatja be, mint az írások beteljesedését.
Szent Pál az 1. Korintusi levélben ezt állítja: Jézus Krisztus „az
írások szerint” (15,3) halt meg a bűneinkért, és föltámadott a
harmadik napon „az írások szerint” (15,4). Ezzel az Apostol az Úr
halálának és föltámadásának eseményét összekapcsolja Isten és az Ő
népe közötti Ószövetség történetével. Sőt, megérteti velünk, hogy
ez a történet ettől kapja a maga logikáját és igazi értelmét. A
húsvéti misztériumban teljesednek „az írás szavai, mert ez a halál
»az írások szerint« valósult meg, és olyan esemény, amely egy
logoszt tartalmaz, logikát: Krisztus halála azt tanúsítja, hogy
Isten Szava teljesen emberi »testté«, »történetté« vált.”[39] Jézus föltámadása is „a harmadik
napon az írások szerint” történt: ugyanis a zsidó felfogás szerint a
test romlása a harmadik nap után kezdődik. Az írás szava úgy
teljesedett be Jézusban, hogy föltámadt, még mielőtt a romlás
megkezdődött volna. így Szent Pál, hűségesen továbbadva az Apostolok
tanítását (vö. 1Kor 15,3), hangsúlyozza, hogy Krisztus halál fölötti
győzelme Isten Szavának teremtő hatalmával történt. Ez az isteni
hatalom reményt és örömöt ébreszt, és végső soron ez a húsvéti
kinyilatkoztatás szabadító jellege. A húsvétban Isten önmagát és a
szentháromságos szeretet hatalmát nyilatkoztatja ki, mellyel
megsemmisíti a rossz és a halál romboló erejét.
Hitünk e lényeges elemeire hivatkozva most már szemlélhetjük a
teremtés és az újjáteremtés, s a Krisztusban beteljesedett egész
üdvtörténet mélységes egységét. Képpel illusztrálva a dolgot, a
kozmoszt egy könyvhöz hasonlíthatjuk - ezt mondta Galileo Galilei is
-, melyet úgy tekinthetünk, mint „egy olyan szerző művét, aki a
teremtés »szimfóniájával« fejezi ki magát. E szimfónián belül
bizonyos ponton megjelenik valami, amit zenei nyelven assoló-nak
nevezhetnénk, azaz egy szóló hangszerre vagy hangra bízott téma; és
ez annyira fontos, hogy tőle függ az egész mű tartalma. És ez az
„assolo” Jézus (...). Az Emberfia összefoglalja magában a földet és
az eget, a teremtést és a Teremtőt, a testet és a Lelket. Ő a
kozmosz és a történelem középpontja, mert benne egyesül a Szerző és
a műve, anélkül, hogy összekeverednének.”[40]
Isten Igéjének eszkatologikus természete
14. Az Egyház mindezzel kifejezi, hogy tudatában van annak, hogy
Jézus Krisztusban Isten végső Szavával találkozik; Ő az „Első és
az Utolsó” (Jel 1,17). Ő adta meg a teremtésnek és a történelemnek
a végső értelmét; ezért arra kaptunk meghívást, hogy a szó ezen
eszkatologikus ritmusában éljünk az időben és lakjunk Isten
teremtett világában; „a krisztusi üdvrend tehát mint új és
végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános
kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus
dicsőséges eljöveteléig (vö. lTim 6,14; Tit 2,13)".[41] Miként ugyanis a Szinódus
folyamán az Atyák emlékeztettek rá „a kereszténység sajátossága a
Krisztus-eseményben mutatkozik meg, aki a kinyilatkoztatás csúcsa,
Isten ígéreteinek beteljesedése, és az Isten és ember közötti
találkozás közvetítője. Ő, »aki kinyilatkoztatta nekünk Istent« (Jn
1,18), az egyetlen és végső Szó, amely az emberiségnek szól.”[42] Keresztes Szent János
csodálatosan fogalmazta meg ezt az igazságot: „Nekünk adván, ahogyan
adta, a Fiát, aki az ő egyetlen Igéje, ebben az egyetlen Igében
mindent elmondott, és más mondanivalója nincs többé. (...) Amit
ugyanis korábban csak részletekben mondott a prófétáknak, azt most
egészében elmondta, amikor a teljességet, tudniillik a Fiát adta
nekünk. Ha ezek után valaki most kérdezni akarná Istent, vagy
látomásokat, kinyilatkoztatásokat akarna tőle, az nem csak
esztelenül cselekedne, hanem egyenesen megsértené őt, nem Krisztusra
szegezvén a szemeit, illetve valami mást vagy újdonságot keresve
rajta kívül.”[43] Ennek következtében
a Szinódus azt ajánlotta, hogy „segítsük a híveket jól
megkülönböztetni Isten Szavától a magánkinyilatkoztatásokat”,[44] amelyeknek „nem az a szerepe,
hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását «kiegészítsék vagy
tökéletesítsék», hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban
tökéletesebben lehessen abból élni”.[45]
A magánkinyilatkoztatások értéke lényegesen különbözik az egyetlen
nyilvános kinyilatkoztatástól: ez ugyanis hitet követel, mert emberi
szavakban és az Egyház élő közössége által maga Isten szól hozzánk.
A magánkinyilatkoztatás igazságának kritériuma a Krisztusra
irányultság. Amennyiben eltávolít tőle, biztosan nem a Szentlélektől
való, aki az evangéliumon belül és nem azon kívül vezet bennünket. A
magánkinyilatkoztatás segítője a hitnek, és annyiban hihető,
amennyiben az egyetlen nyilvános kinyilatkoztatás felé visz. Éppen
ezért egy magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása lényegében azt
jelzi, hogy az adott üzenet nem tartalmaz semmi olyat, ami
ellenkezne a hittel és a jó erkölcsökkel; közzétehető és a hívők
okosan magukévá tehetik. A magánkinyilatkoztatás új hangsúlyokat
vezethet be, elindíthat új vagy elmélyíthet régi jámborsági
formákat. Lehet prófétai jellege is (vö. ITessz5,19-21), és segíthet
jobban megérteni és megélni az evangéliumot az adott történelmi
órában; ezért nem szabad mellőzni. Fölkínált segítség, de nem
kötelező vele élni. Minden esetben úgy kell kezelni, mint az
üdvösség mindenki számára maradandó útjának, a hitnek, a reménynek
és a szeretetnek a táplálóját.[46]
Isten Szava és a Szentlélek
15. Miután láttuk a Szót, amelyet Isten utoljára és véglegesen
intézett a világhoz, most a Szentlélek küldetése felé kell
fordulnunk az Isteni Szóval kapcsolatban. A krisztusi
kinyilatkoztatást ugyanis nem lehet hitelesen megérteni a
Vigasztaló tevékenységétől függetlenül. Ez annak a ténynek a
következménye, hogy Isten önközlése mindig magában foglalja a Fiú
és a Szentlélek kapcsolatát, akiket Lyoni Szent Ireneusz úgy
nevez, hogy „az Atya két keze”.[47]
Maga a Szentírás bemutatja a Szentlélek jelenlétét az üdvösség
történetében és különösen Jézus életében, aki fogantatott Szűz
Máriától a Szentlélek erejéből (vö. Ml 1,18; Lk 1,35); nyilvános
működése kezdetén a Jordán partján látta, hogy galamb formájában
leszáll rá (vö. Mt 3,76); Jézus ebben a Lélekben beszél és ujjong
(vö. Lk 10,21); és ebben a Lélekben áldozza föl önmagát (vö. Zsid
9,14). Küldetése végén János evangélista elbeszélése szerint maga
Jézus kapcsolja össze világosan életének ajándékozását és Lelkének
elküldetését övéi számára (Jn 16,7). A föltámadott Jézus testében
hordozva a szenvedés stigmáit, kiárasztja a Lelket (vö.Jn 20,22), és
saját küldetésének részesévé teszi övéit (vö.Jn 20,21). A Szentlélek
fogja megtanítani a tanítványokat mindenre és eszükbe juttat
mindent, amit Krisztus mondott (vö. Jn 14,26), mert Ő, az igazság
Lelke (vö.Jn 15,26) vezeti majd be a tanítványokat a teljes
igazságba (vö.Jn 16,13). Végül ahogyan az Apostolok cselekedeteiben
olvassuk, Pünkösd napján a Lélek leszáll a Máriával együtt imádkozó
Tizenkettőre (vö. 2,1-4), és erőt ad nekik a küldetéshez, hogy
minden népnek hirdessék az örömhírt.[48]
Isten Szava tehát a Szentlélek tevékenységének köszönhetően
fejeződik ki emberi szavakban. A Fiú küldetése, és a Szentlélek
küldetése elválaszthatatlan és egyetlen üdvrendet alkotnak. A Lélek,
aki az Ige megtestesülésekor Szűz Mária méhében cselekedett,
ugyanaz, mint aki Jézust egész küldetésében vezette, és akit Jézus
megígért a tanítványoknak. Ugyanaz a Lélek, aki a próféták által
szólt, támogatja és indítja az Egyházat Isten Szavának hirdetésének
feladatában és az apostolok prédikációjában, végül ez a Lélek az,
aki sugalmazta a Szentírás szerzőit.
16. E pneumatikái horizont tudatában a Szinódusi
Atyák föl akarták hívni a figyelmet a Szentírással kapcsolatban a
Szentlélek tevékenységére az Egyház életében és az egyes hívők
szívében:[49] „az igazság
Lelkének” (Jn 1,16) hatékony cselekvése nélkül nem lehet megérteni
az Úr szavait. Ahogyan Szent Ireneusz emlékeztet rá: „Akik nem
részesednek a Lélekben, azok nem jutnak hozzá anyjuk (az Egyház)
kebléből az élet táplálékához, nem kapnak semmit abból a legtisztább
forrásból, mely Krisztus testéből fakad”.[50]
Amint Isten Szava Krisztus testében, az eucharisztikus testben és az
írások testében jut el hozzánk a Szentlélek tevékenysége által, úgy
ezt a Szót igazán befogadni és megérteni csak ugyanezen Lélek
kegyelmével lehet.
A keresztény hagyomány nagy írói egyetértenek abban, hogy a
Szentléleknek fontos szerepe van a hívők és az írások kapcsolatában.
Aranyszájú Szent János mondja, hogy az írásnak „szüksége van a Lélek
kinyilatkoztatására, annak érdekében, hogy fölfedezve a benne rejlő
dolgok igaz értelmét, bőséges hasznot meríthessünk belőle.”[51] Szent Jeromos is szilárdan meg
van győződve arról, hogy „nem juthatunk el az írás megértésére a
Szentlélek segítsége nélkül, aki azt sugalmazta.”[52] Nagy Szent Gergely pápa meggyőzően
hangsúlyozza ugyanennek a Léleknek a tevékenységét a Biblia
kialakulásában és értelmezésében: „Ő teremtette a szent szövetségek
szavait és ugyanő tárja föl ezeket”.[53]
Szentviktori Richárd azt mondja, hogy „ a Lélektől megvilágosított
és oktatott galambszemekre van szükség a szent szöveg megértéséhez”.[54]
Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy milyen fontos az a tanúság, amit
a Szentlélek és a Szentírás kapcsolatára vonatkozóan a liturgikus
szövegekben kapunk, amelyekben Isten Szavát hirdetjük, hallgatjuk és
magyarázzuk a hívőknek. Ilyet találunk ősi imádságokban, melyek
epiklészisz formájában hívják a Lelket az olvasmányok felolvasása
előtt: „Küldd el vigasztaló Szentlelkedet a lelkűnkbe, és értesd meg
velünk az általa sugalmazott írásokat, s add meg nekem, hogy méltó
módon magyarázzam, hogy itt összegyűlt híveid hasznot merítsenek
belőle.” Ugyanígy találunk imádságokat, melyek a homília után újra
kérik Istentől a Lélek ajándékát a hívőknek: „Üdvözítő Istenünk
(...), kérve kérünk ezért a népért: küldd le rá a Szentlelket; az Úr
Jézus látogassa meg, szóljon mindenki leikéhez, és készítse föl a
szíveket a hitre, és vezesse el hozzád a lelkünket, ó Irgalmasság
Istene”.[55] Mindezek alapján
beláthatjuk, miért nem lehet megérteni a Szó értelmét, ha valaki nem
fogadja el a Vigasztaló tevékenységét az Egyházban és a hívők
szívében.
A Hagyomány és a Szentírás
17. Megerősítve a Szentlélek és az Isten Szava közötti szoros
köteléket, ahhoz is letettük az alapokat, hogy megértsük az élő
Hagyomány és a Szentírás döntő jelentőségét és értelmét az
Egyházban. Mivel ugyanis Isten „úgy szerette a világot, hogy
egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16), az időben kimondott Isteni
Szó véglegesen az Egyháznak adatott és rá lett bízva, úgy, hogy az
üdvösség hirdetése hatékonyan jusson el minden idő és minden hely
emberéhez. Amint a Dei Verbum konstitúció emlékeztet rá, maga
Jézus Krisztus „ parancsot adott az apostoloknak, hogy az
evangéliumot - melyet a próféták előre hirdettek, ő maga pedig
beteljesített és a saját szájával hirdetett - mint az üdvös
igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék,
közölvén velük az isteni ajándékokat. Ezt a parancsot hűségesen
teljesítették azok az apostolok is, akik szóbeli prédikációban,
példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól
szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a
Szentlélek ihletéséből megtanultak; és azok az apostolok vagy
apostoltanítványok is, akik ugyanennek a Szentléleknek a
sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták.”[56]
Továbbá a zsinat emlékeztet arra, hogy ez az apostoli eredetű
Hagyomány mennyire élő és dinamikus valóság: e Hagyomány „az
Egyházban a Szentlélek segítségével bontakozik ki”, de nem abban az
értelemben, hogy a maga örök igazsága változnék. Sokkal inkább
„egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak
megértése” a szemlélődéssel és a tudományos kutatással, a mélyebb
spirituális tapasztalatokból adódó megértéssel, „azok igehirdetése
által, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos
karizmáját is”.[57]
Az élő Hagyomány lényeges feltétele annak, hogy az Egyház idővel
gyarapodni tudjon az írásokban kinyilatkoztatott igazság
megértésében; ugyanis „e hagyomány által ismeri meg az Egyház a
szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és
hatékonyabban a Szentírást”.[58]
Végezetül az Egyház élő Hagyománya érteti meg velünk megfelelően a
Szentírást mint Isten Szavát. Jóllehet Isten Igéje megelőzi és
felülmúlja a Szentírást, mégis mivel Istentől sugalmazott, „páratlan
módon” tartalmazza az Isteni Szót (vö. 2Tim 3,16).[59]
18. Ebből jól látszik, mennyire fontos, hogy Isten
népét világosan megtanítsák és neveljék arra, hogyan közeledjék az
Egyház élő Hagyományához kapcsolódó Szentíráshoz, fölismerve
bennük Isten Szavát. A lelki élet szempontjából rendkívül fontos,
hogy e magatartás erősödjék a hívőkben. Ebben segíthet egy
analógia, melyet az egyházatyák állítottak föl Isten „testté” lett
Igéje és a „könyvvé” lett Szó között.[60] A Dei Verbum dogmatikus konstitúció fölidézve
ezt az ősi hagyományt, mely szerint „a Fiú teste a nekünk
áthagyományozott írás” - ahogyan Szent Ambrus mondja[61] - „Isten emberi nyelveken kifejezett szavai
ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök
Atya Igéje a gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az
emberekhez.”[62] Ha így értjük, a
Szentírás a maga sokféle tartalmát sokféle formában egységes
valóságként mutatja be. Ugyanis „a Szentírás minden szavával Isten
egyetlen szót mond: az ő egyszülött Igéjét, akiben teljesen kimondja
önmagát” (vö. Zsid 1,1-3),[63]
ahogyan ezt már Szent Ágoston világosan mondta: „Tartsátok
eszetekben, hogy Isten beszéde egy, mely az egész Szentírásban
kibontakozik, és egy az Ige, aki az összes szent író ajkán
visszhangzik”.[64]
Végezetül a Szentlélek tevékenységével és a Tanítóhivatal vezetése
alatt az Egyház minden nemzedéknek átadja a Krisztusban kapott
kinyilatkoztatást. Az Egyház abban a bizonyosságban él, hogy Ura,
aki a múltban beszélt, folyamatosan közli ma is az Ő szavát az
Egyház élő Hagyományában és a Szentírásban. Ugyanis Isten Szava adja
magát a Szentírásban, mint a kinyilatkoztatás által sugallt
tanúságtétel, amely az Egyház élő hagyományával együtt alkotja a hit
legfelső szabályát.[65]
A Szentírás, a sugalmazás és az igazság
19. A sugalmazás a kulcs ahhoz, hogy a szent szöveget úgy
tekintsük, mint Isten Szavát emberi szavakban. Itt is
javasolhatunk egy analógiát: ahogyan Isten Igéje a Szentlélek
erejéből lett testté Szűz Mária méhében, úgy a Szentírás az Egyház
méhében születik, ugyanazon Szentlélek erejéből. A Szentírás
„Isten Szava, mert a Szentlélek sugalmazására írták le”.[66] így értjük meg az emberi szerző
jelentőségét, aki leírta a sugalmazott szövegeket, s ugyanakkor
Isten jelentőségét, mint igazi szerzőét.
Ahogyan a Szinódusi Atyák mondták, teljesen nyilvánvaló, hogy a
sugalmazás mennyire döntő az írások megfelelő megközelítéséhez és
helyes értelmezéséhez,[67] melynek
ugyanabban a Lélekben kell történnie, akivel a leírás történt.[68] Ha elhomályosodik bennünk a
sugalmazás tudata, azt kockáztatjuk, hogy a Szentírást a történész
kíváncsiságával olvassuk, és nem a Szentlélek műveként, melyben
meghallhatjuk az Úr hangját, és fölismerhetjük az Ő történeti
jelenlétét.
Ezen felül a Szinódusi Atyák hangsúlyozták, hogy a sugalmazás
mennyire összekapcsolódik az írások igazságával is.[69] Ezért a sugalmazás mélyebb megértése
kétségtelenül a szent könyvekben tartalmazott igazság jobb
megértéséhez is vezet. Amint a Zsinat erről mondja, a sugalmazott
könyvek az igazságot tanítják: „Mindazt tehát, amit a sugalmazott
szerzők, vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának
kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre
le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan,
hűségesen és tévedés nélkül tanítják. Ennek alapján „minden írás,
amit Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a
feddésre, az igaz életre való nevelésre, hogy Isten embere tökéletes
legyen és minden jóra hajoljon” (2Tim 3,16-17 a görögben).”[70]
Kétségtelen, hogy a teológiai reflexió a sugalmazást és az igazságot
mindig két kulcsfogalomnak tekintette a Szentírás egyházi
magyarázatához. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy e valóságokat
ma megfelelően el kell mélyítenünk, úgy, hogy jobban megfeleljünk a
szent szövegek sajátos természetét tükröző értelmezés
követelményeinek. E szempontból nagyon kívánom, hogy a tudományos
kutatás előbbre jusson ezen a téren, s hozzon gyümölcsöt a
szentírástudomány és a hívők lelki élete számára.
Az Atyaisten a Szó eredete és forrása
20. A kinyilatkoztatás rendjének kezdete és eredete az
Atyaistenben van. Az Ő szava „teremtette az egeket és szája
lehelete minden seregüket” (Zsolt 33,6). Ő az, aki „fölragyogtatja
Isten dicsőségének ismeretét Krisztus arcán” (2 Kor 4,6; vö. Mt
16,17; Lk 9,29). A Fiúban, „a testté lett Logoszbm” (Jn 1,14), aki
azért jött, hogy megtegye annak akaratát, aki őt küldte (vö.Jn
4,34), Isten, a kinyilatkoztatás forrása Atyaként mutatkozik meg,
és véghez viszi az ember isteni nevelését, melyet megkezdett a
próféták szavaival, és a teremtésben tett csodákkal, s az Ő népe
és az emberiség történelmében. Az Atyaisten kinyilatkoztatásának a
csúcsát a Fiú kínálja fel a Vigasztaló ajándékozásával (vö.Jn
14,16), aki az Atyának és a Fiúnak a Lelke, és aki „bevezet a
teljes igazságba” (Jn 16,13).
így történt, hogy Isten minden ígérete „igen”-né válik Jézus
Krisztusban (vö. 2Kor 1,20). így válik lehetővé az ember számára,
hogy végigjárja az Atyához vezető utat (vö.Jn 14,6), hogy „végül
Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28).
21. Amint Krisztus keresztje mutatja, Isten a
hallgatásával is beszél. Isten hallgatása, a Mindenható és az Atya
távolságának megtapasztalása döntő szakasza Isten Fia, a
megtestesült Szó földi útjának is. Keresztre szegezetten
panaszkodik e hallgatás okozta fájdalomról: „Istenem, én Istenem,
miért hagytál el engem?” (Mk 15,34; Mt 27,46). Az engedelmességben
elérkezvén élete utolsó leheletéhez, a halál sötétjében Jézus az
Atyát hívta. Rábízta magát abban a pillanatban, amikor a halálon
át átlépett az örök életbe: „Atyám, kezedbe ajánlom a lelkemet”
(Lk 23,46).
Jézusnak ez a tapasztalata jelzés értékű az ember helyzetét
tekintve, akinek miután meghallotta és fölismerte Isten Szavát,
találkoznia kell az Ő hallgatásával is. Oly sok szent és misztikus
élte át ezt a tapasztalatot, és ma is része sok hívő életútjának.
Isten hallgatása folytatja az Ő korábbi szavait. Ezekben a sötét
percekben Ő a hallgatása misztériumában beszél. Éppen ezért a
krisztusi kinyilatkoztatás folyamatában a hallgatás úgy jelenik
meg, mint Isten Szavának fontos megnyilvánulása.
Arra kaptunk meghívást, hogy szövetségre lépjünk Istennel
22. Hangsúlyozva a szó sokféleségét, láthattuk, hogy Isten
hányféleképpen beszél és jön az ember elé, s ismerteti meg magát a
dialógusban. Amint a Szinódusi Atyák mondták, kétségtelen, hogy „a
kinyilatkoztatással kapcsolatos dialógusban az emberhez intézett
Isteni Szónak van elsőbbsége”.[71]
A szövetség misztériuma fejezi ki ezt a kapcsolatot a szavával
meghívó Isten és a válaszoló ember között, aki világosan tudja, hogy
nem egyenrangú felek találkozásáról van szó. Amit mi Ó- és
Újszövetségnek nevezünk, az nem két egyenrangú fél megegyezése,
hanem merőben isteni ajándék. Szeretetének ezen ajándékával Ő
áthidalva minden különbséget, valóban a „partnereivé” tesz minket,
hogy így valósítsa meg a Krisztus és az Egyház közötti szeretet
házassági misztériumát. Ebben a felfogásban minden emberhez szól a
Szó, megszólít és hív mindenkit, hogy szabad válasszal vegyen részt
a szeretet e dialógusában. Isten így mindegyikünket képessé teszi
arra, hogy odahallgasson és válaszoljon az Isteni Szóra. Az ember a
Szóban lett teremtve és benne él; nem értheti meg magát, ha nem
nyílik meg erre a dialógusra. Isteni Szava tárja föl életünk
gyermek- és kapcsolat-természetét. Valóban arra kaptunk meghívást,
hogy kegyelemből hasonlóvá váljunk Krisztushoz, az Atya Fiához, és
alakuljunk át Őbenne.
Isten hallgatja az embert és válaszol kérdéseire
23. Ebben az Istennel folytatott dialógusban értjük meg
önmagunkat, s kapunk választ a szívünkben élő legmélyebb
kérdéseinkre. Isten Szava ugyanis nem ellenséges az emberrel, nem
öli ki hiteles vágyait, sőt megvilágosítja, megtisztítja és
beteljesíti azokat. Menynyire fontos a mi korunk számára
fölfedezni, hogy csak Isten csillapítja a minden emberi szívben
élő szomjúságot! A mi korunkban, főként nyugaton sajnos elterjedt
a felfogás, hogy Isten távol van az ember életétől és
problémáitól, sőt létezése fenyegetheti az emberi önrendelkezést.
Valójában az egész üdvrend azt mutatja, hogy Isten az ember és az
ő teljessé való üdvössége javára beszél és avatkozik be a
történelembe. Ezért lelkipásztori szempontból perdöntő úgy
bemutatni Isteni Szavát, hogy az képes dialogizálni azokkal a
problémákkal, melyekkel az embernek a mindennapi életében szembe
kell néznie. Jézus úgy mutatkozik, mint aki azért jött, hogy
bőséges életünk lehessen (vö.Jn 10,10). Ezért minden erőnkkel arra
kell törekednünk, hogy úgy mutassuk meg Isten Szavát, mint amely
nyitott az emberi problémákra, válaszol az emberi kérdésekre,
gazdagítja az emberi értékeket, s ugyanakkor beteljesíti az emberi
vágyakat. Az Egyház lelkipásztori gondoskodásának azt kell
bemutatnia, hogy Isten mennyire látja az ember szükségleteit és
hallja kiáltását. Szent Bonaventura a Breviloqui-umban mondja: „A
Szentírás gyümölcse nem akármi, hanem egyenesen az örök boldogság
teljessége. A Szentírás ugyanis az a könyv, melyben az örök élet
szavai vannak leírva, azért, hogy ne csak higgyük, hanem
birtokoljuk is az örök életet, melyben látni és szeretni fogunk,
és beteljesedik minden vágyunk.”[72]
A saját szavaival dialogizálni Istennel
24. Az Isteni Szó mindegyikünket bevezet az Úrral való
beszélgetésbe: Isten, aki szól, megtanít arra, hogyan beszélhetünk
Ővele. Önkéntelenül is a Zsoltárok könyvére gondolunk, melyben Ő
adja a szavakat, melyekkel hozzá fordulhatunk, beszélhetünk Ővele
az életünkről, és így maga az élet válik Isten felé irányuló
mozgássá.[73] A zsoltárokban
ugyanis megtaláljuk az érzések teljes skáláját, amit az ember
átélhet, s melyeket bölcsen Isten elé visz; az öröm és a fájdalom, a
szorongás és a remény, a félelem és a bizonytalanság mind
kifejeződik a zsoltárokban. De a zsoltárok mellett számos más
szentírási szövegre is gondolhatunk, melyekben az ember Istenhez
fordul, közbenjáró imával (vö. Kiv 33,12-16), győzelem fölötti
ujjongással (vö. Kiv 15.), vagy a nyomorúsága miatti siralommal (vö.
Jer 20,7-18). így az ember Istenhez intézett szava is Isten Szava
lesz, megerősítve az egész krisztusi kinyilatkoztatás
dialógus-természetét,[74] és az egész
emberi lét Istennel folytatott dialógussá válik, aki szól és
meghallgat, aki hív és eleveníti az életünket. Isten Szava
kinyilatkoztatja, hogy az isteni meghívás az egész emberi
egzisztenciára érvényes.[75]
Isten Szava és a hit
25. „A kinyilatkoztató Istennek »a hit engedelmességével«
tartozunk (Róni 16,26; vö. Róni 1,5; 2Kor 10,5-6), mellyel az
ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, «értelmével és
akaratával teljesen meghajlik a kinyilatkoztató Isten előtt«, és
önként elfogadja a kapott kinyilatkoztatást.”[76] E szavakkal a Dei Verbum konstitúció pontosan
leírta az ember Isten előtti magatartását. Az ember sajátos válasza
a beszélő Istennek a hit. Ebben megmutatkozik, hogy „a
kinyilatkoztatás elfogadásához az embernek meg kell nyitnia elméjét
és szívét a Szentlélek tevékenysége előtt, aki megérteti vele
Istennek a Szentírásban jelenlévő szavát.”[77]
Valóban éppen az Isteni Szó hirdetése ébreszti a hitet, mellyel
szívből csatlakozunk a nekünk kinyilatkoztatott igazsághoz, s bízzuk
rá magunkat teljesen Krisztusra: „A hit hallásból fakad, a hallás
tárgya pedig Krisztus szava” (Róni 10,17). Az egész üdvtörténet
kibontakozásában mutatja az Isten Szava és a hit közötti ezen benső
kapcsolatot, mely a Krisztussal való találkozásban teljesedik be. A
hit ugyanis Őáltala kapja meg a találkozás formáját egy olyan
Személy által, akire rábízza egész életét. Jézus Krisztus ma is
jelen van a történelemben Teste által, amely az Egyház, ezért hitünk
aktusa egyidejűleg személyes és egyházias aktus.
A bűn mint Isten Szavának meg nem hallása
26. Isten Szava elkerülhetetlenül azt a drámai lehetőséget is
kinyilatkoztatja, hogy az ember szabadsága miatt kivonhatja magát
az Istennel való dialógus folyamából, melyre teremtve lettünk. Az
Isteni Szó ugyanis fölfedi az emberi szívben lakó bűnt is. Mind az
Ó-, mind az Újszövetségben gyakran találkozunk a bűn olyan
leírásával, hogy az a szó meg nem hallása, a szövetség megszegése,
azaz elzárkózás Isten elől, aki a vele való közösségre hív.[78] A Szentírás ugyanis megmutatja,
hogy az ember bűne lényegében engedetlenség és „nem hallom”. Jézus
kereszthalálig tartó radikális engedelmessége (vö. Fil 2,8) az
alapjáig leplezi le ezt a bűnt. A maga engedelmességével köti meg az
Új Szövetséget Isten és az ember között, s ajándékoz meg a
kiengesztelődés lehetőségével. Jézust ugyanis az Atya a mi
bűneinkért és az egész világ bűneiért engesztelő áldozatként küldte
(1Jn 2,2; 4,10; Zsid 7,27). így fölkínálja nekünk a megváltás
irgalmas lehetőségét és egy új élet kezdetét Krisztusban. Ezért
fontos, hogy a hívőket ráneveljük arra, hogy fölismerjék a bűn
gyökerét az Úr szava meg nem hallásában, és Jézusban, Isten Igéjében
fogadják el a megbocsátást, mely lehetővé teszi számunkra az
üdvösséget.
Mária „Isten Igéjének Anyja” és a „hit Anyja”
27. A Szinódusi Atyák kinyilvánították, hogy a XII. Gyűlés
alapvető célja „megújítani az Egyház hitét Krisztusban”; ezért föl
kell tekintenünk arra, akiben Isten Szavának és a hitnek a
kölcsönössége tökéletesen megvilágosult, azaz Szűz Máriára, aki „a
szövetség szavára és a maga küldetésére adott igen-jével
tökéletesen teljesíti az emberiség isteni hivatását”.[79] Az Ige által teremtett ember a
maga tökéletes formáját Mária engedelmes hitében találja meg. Ő az
angyali üdvözlettől Pünkösdig úgy jelenik meg előttünk, mint az
Isten akaratának teljesen rendelkezésére álló asszony. Ő a
Szeplőtelen Fogantatás, Ő az, akit Isten „elhalmozott a kegyelemmel”
(Lk 1,28: kegyelemmel teljes), feltétlenül tanulékony az Isteni Szó
iránt (vö. Lk 1,38). Engedelmes hite minden pillanatban az isteni
kezdeményezés szerint alakítja őt. A figyelmesen Istenre hallgató
Szűz teljes összhangban él az Isteni Szóval; megőrzi szívében Fia
életének eseményeit, és mint mozaikszemeket összerakja őket (Lk
2,18.51).[80]
Napjainkban a hívőket rá kell vezetni arra, hogy jobban fölfedezzék
a Názáreti Mária és az Isteni Szó hívő meghallása közötti
kapcsolatot. Buzdítom a tudósokat is, hogy jobban mélyítsék el a
mariológia és a Szó teológiája kapcsolatát. Ebből sok áldás
fakadhat, mind a lelki élet, mind a teológiai biblikus tudományok
számára. Mária hívő megértése ugyanis a krisztusi igazság bensőséges
középpontjában van. Valójában ugyanis az Ige megtestesülése nem
képzelhető el ennek a fiatal lánynak a szabadságától függetlenül,
aki a maga beleegyezésével döntő módon közreműködött abban, hogy az
Örökkévaló belépett az időbe. Mária az Egyház előképe Isten Szavának
meghallásában, aki őbenne lett testté. Ugyanakkor Mária az Isten és
az emberek iránti nyitottság szimbóluma is; a tevékeny odahallgatás,
amely befogad, magáévá tesz, melyben a Szó az élet formálója lesz.
28. Ezzel kapcsolatban szeretném fölhívni a figyelmet
arra, hogy Mária mennyire ismeri Isten Szavát. Ez különösen a
Magnificat-ban tükröződik. A Magnificatban látható, hogy Mária
mennyire azonosul a Szóval, mennyire benne él; a hit e csodálatos
énekében a Szűz az Urat a tulajdon Szavával magasztalja:
„AMagnificat - egyidejűleg a lelkének a képe - teljesen a
Szentírás fonalából van szőve, Isten szavának fonalából. Láthatóvá
válik, hogy Mária teljesen otthonos Isten szavában, ki-be jár
benne. Isten szavával gondolkodik és beszél; Isten szava az ő
szavává lesz, és az ő szava Isten szavából ered. így az is
láthatóvá válik, hogy Mária gondolkodása együttgondolkodás Isten
gondolkodásával, akarása Isten akaratával való egyetakarás. Mivel
őt ennyire áthatotta Isten szava, anyja lehetett a testté lett
Igének.”[81]
Továbbá az Isten Anyjára való hivatkozás megmutatja, hogy Isten
tevékenysége a világban mennyire mindig magában foglalja mindig a mi
szabadságunkat is, mert a hit által az Isteni Szó átalakít minket. A
mi apostoli és lelkipásztori tevékenységünk sem lehet soha hatékony,
ha nem tanuljuk meg Máriától hagyni, hogy Isten tevékenysége
formáljon bennünket: „Az áhítatos és szeretetteljes figyelem Mária
alakjára, mint az Egyház hitének modelljére és őstípusára,
alapvetően fontos, hogy konkrét paradigmaváltást tudjunk
végrehajtani az Egyház és a Szó kapcsolatában, mind az imádságos
odahallgatás magatartásában, mind a küldetés és igehirdetés iránti
nagylelkű elkötelezettségben”.[82] Ha
Isten Anyjában a teljesen a Szó által alakított létünket szemléljük,
fölfedezzük, hogy mi is arra vagyunk hivatva, hogy belépjünk a hit
misztériumába, mely által Krisztus jön, hogy a mi életünkben lakjék.
Szent Ambrus emlékeztet arra, hogy minden keresztény, aki hisz,
bizonyos értelemben foganja és világra hozza önmagában Isten Igéjét:
s ha Krisztusnak test szerint csak egy Anyja van ugyan, a hit
szerint azonban Krisztus mindenkinek gyümölcse.[83] Ami tehát Máriával történt, mindegyikünkkel
megtörténhet minden nap, a szó meghallásában és a szentségek
ünneplésében.
Az Egyház a Biblia magyarázatának eredeti helye
29. A Szinóduson fölmerült másik nagy téma, melyre most szeretném
fölhívni a figyelmet, a hermeneutika, a Szentírás magyarázata az
Egyházban. A Szó és a hit benső kapcsolata teszi világossá, hogy a
Biblia hiteles magyarázata csak az egyházias hitben lehetséges,
melynek példája Mária igen-je. Szent Bonaventura mondja, hogy a
hit nélkül nincs kulcsunk a szent szöveg megközelítéséhez: „Ez
pedig Jézus Krisztus ismerete, akiből mint forrásból fakad az
egész Szentírás bizonyossága és megértése. Éppen ezért lehetetlen,
hogy valaki eljusson a megismeréséhez, ha előzőleg nem kapta meg a
Krisztusba vetett hitet, aki az egész Szentírás világossága,
kapuja és alapja is.”[84]
Aquinói Szent Tamás pedig Szent Ágostonra hivatkozva határozottan
mondja: „Az evangélium betűje is öl, ha hiányzik a hit benső
kegyelme, mely gyógyít”.[85]
Ez lehetővé teszi számunkra, hogy a bibliai hermeneutika alapvető
kritériumaként jelentsük ki: a Szentírásmagyarázat eredeti helye az
Egyház élete. Ez az Egyházra való hivatkozás nem külső-séges
kritérium, mely előtt az egzegétáknak meg kell hajolniuk, hanem
maguknak az írásoknak és létrejöttük módjának a követelménye.
Ugyanis „a hit hagyományai alkották azt az élő környezetet, amelybe
beleszövődött a Szentírás szerzőinek irodalmi tevékenysége. Ez a
beleszövődés magában foglalta a közösség külső tevékenységében és
liturgikus életében, lelkivilágában, kultúrájában és története
viszontagságában való részvételt is. A Szentírás magyarázata ezért
hasonlóképpen megköveteli az egzegéták részvételét koruk hívő
közösségének egész életében és egész hitében”.[86] Következésképpen „mivel a Szentírást
ugyanannak a Léleknek a világosságánál kell olvasni és értelmezni,
aki által megírták”,[87] az
egzegétáknak, a teológusoknak és Isten egész népének úgy kell feléje
közeledniük, mint Isten Szavához, aki emberi szavakkal közli magát
velünk (vö. 1Tessz 2,13) - Ez a Bibliának állandó és velejáró
tulajdonsága: „az írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik
önkényes értelmezésből. Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi
akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek
Isten megbízottaiként a szent emberek” (2Pt 1,20-21). Továbbá az
Egyház hite ismeri föl a Bibliában Isten Szavát; ahogyan Szent
Ágoston csodálatosan mondja: „Nem hinnék az evangéliumnak, ha nem a
katolikus Egyház tekintélye vezetne oda hozzá”.[88] A Szentlélek az, aki élteti az Egyházat és
képessé teszi arra, hogy hitelesen magyarázza az írásokat. A Biblia
az Egyház Könyve, és az egyházi élethez tartozásából fakad igaz
hermeneutikája is.
30. Szent Jeromos emlékeztet rá, hogy soha nem
olvashatjuk egyedül az írást. Túl sok kaput találunk zárva, és
könnyen esünk tévedésbe. A Bibliát Isten népe írta és Isten népe
számára írták a Szentlélek sugalmazására. Csak az Isten népével
való közösségben léphetünk be igazán az igazságnak abba a magvába,
amelyet Isten akar nekünk mondani.[89]
A nagy tudós, aki szerint „aki nem ismeri az írásokat, nem ismeri
Krisztust”,[90] állítja, hogy a
Szentírásmagyarázat egyháziassága nem kívülről támasztott igény; a
Könyv Isten zarándok népének a hangja, és csak e nép hitében
vagyunk, hogy úgy mondjam, a megfelelő hangnemben, hogy megérthessük
a Szentírást. A Biblia hiteles magyarázatának mindig harmonikus
összhangban kell lennie a katolikus Egyház hitével. Szent Jeromos
így szólt az egyik paphoz: „Ragaszkodj hűségesen a hagyományos
tanításhoz, melyre tanítottak, hogy a józan tanításnak megfelelően
tudj buzdítani, és tudd megcáfolni azokat, akik ellentmondanak.”[91]
A szent szöveg hittől eltekintő megközelítései fölmutathatnak
érdekes elemeket, rámutathatnak a szöveg szerkezetére és formáira,
mindazonáltal egy ilyen kísérlet elkerülhetetlenül felszínes és
struktúrálisan töredékes volna. Amint ugyanis a Pápai Biblikus
Bizottság a modern hermeneutika egyik közkeletű elvére hivatkozva
mondja: „a szentírási szöveg helyes megismerése csak annak
hozzáférhető, akinek megélt kapcsolata van azzal, amiről a szöveg
beszél”.[92] Mindez világossá teszi a
lelki élet és a szentírási hermeneutika kapcsolatát. Ugyanis „a
Lélekben zajló élet gyarapodásával az olvasóban növekszik annak a
valóságnak a megértése is, melyről a bibliai szöveg beszél”.[93] Lehetetlen, hogy a hiteles
egyházi tapasztalat intenzitása ne növelje Isten Szavának hívő
megértését is; és viszont, azt kell mondanunk, hogy az írások hívő
olvasása gyarapítja az egyházi életet. Ezután új módon érthetjük
Nagy Szent Gergely közismert mondását: „Az isteni szavak együtt
növekednek azzal, aki olvassa”.[94]
Ily módon Isten Szavának hallgatása mindazokat, akik a hitben élnek,
bevezeti az egyházi közösségbe és azon belül gyarapítja őket.
„A szent teológia lelke”
31. „Ezért a Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke”:[95] a Dei Verbum konstitúció e
buzdításával ezekben az években megbarátkoztunk. Elmondhatjuk, hogy
a II. Vatikáni Zsinat utáni időszakban, már ami a teológiai és
egzegetikai tudományokat illeti, gyakran hivatkoztak erre a
mondatra, mint a Szentírás iránti megújult érdeklődés szimbólumára.
A Püspöki Szinódus XII. Gyűlése is gyakran hivatkozott erre az
ismert mondatra, hogy jelezze a kapcsolatot a történeti kutatás és a
hit hermeneutikája között a szent szöveggel kapcsolatban. Az Atyák
örömmel ismerték el Isten Igéjének az Egyházban az utóbbi
évtizedekben mutatkozó fokozott kutatását és hálájukat fejezték ki
sok egzegétának és teológusnak, akik szakértelmükkel és odaadó
munkájukkal ténylegesen hozzájárultak és hozzájárulnak a Szentírás
mélyebb megértéséhez azzal, hogy szembenéztek azokkal a bonyolult
problémákkal, melyeket a mi korunk állít a bibliai kutatás elé.[96] Őszinte hálát éreznek a Pápai
Biblikus Bizottság tagjai iránt is, akik ezekben az években követték
egymást, és szorosan együttműködve a Hittani Kongregációval
nyújtanak kiemelkedő segítséget a szentírástudomány különleges
kérdéseinek megoldásához. A Szinódus emellett szükségét érezte annak
is, hogy tájékozódjon a szentírástudomány aktuális helyzetéről és a
teológián belüli szerepéről. Ugyanis az egzegézis és a teológia
termékeny kapcsolatától függ nagyrészt az Egyház lelkipásztori
tevékenységének hatékonysága és a hívők lelki életének gyarapodása.
Ezért fontosnak tartom, hogy felidézzek a Szinódus munkájából néhány
reflexiót ezzel a témakörrel kapcsolatban.
A biblikus kutatás fejlődése és az egyházi
Tanítóhivatal
32. Mindenekelőtt el kell ismernünk azt a jó hatást, mely a
történetkritikai egzegézisből és a szövegelemzés legújabb időkben
kifejlesztett egyéb módszereiből származott az Egyház életében.[97] A Szentírás katolikus szemlélete
számára az e módszerekre irányuló figyelem mellőzhetetlen és a
megtestesülés realizmusához tartozik: „E szükségesség a János
evangéliumban megfogalmazott keresztény alapelv következménye:
Verbum caro factum est
(1,14). A történeti tény a keresztény hit alkotó eleme. Az
üdvtörténet nem mitológia, hanem igazi történelem, ezért a komoly
történettudomány módszereivel kell azt kutatni”.[98] Ezért a szentírás-tudomány megköveteli az
ilyen kutatási módszerek ismeretét és megfelelő használatát.
Amennyiben igaz, hogy a tudományok területén ez az érzékenység a
modern korban jobban kifejlődött, de nem mindenütt egyformán, az is
igaz, az egyházi hagyományban mindig szerették a „betű” tudományát.
Legyen elég itt csak a monasztikus kultúrára emlékeztetni - végső
soron ennek köszönhetjük az európai kultúra alapjait -, melynek
gyökere a szó iránti érdeklődés. Az Isten utáni vágy magába zárja a
minden dimenziójában vett szó szeretetét: „Mivel a bibliai Szóban
Isten közeledik felénk, és mi közeledünk feléje, meg kell tanulni,
hogyan lehet behatolni a nyelv titkába, hogy struktúrájában és
kifejezési módjaiban megértsük. Így éppen az istenkeresés miatt
váltak jelentőssé a világi tudományok, melyek utat mutatnak a nyelv
felé”.[99]
33. Az élő Tanítóhivatal, melynek feladata hogy
„hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott Szavát”,[100] bölcs kiegyensúlyozottsággal
avatkozott be a történetkritika új módszereinek bevezetésével
kapcsolatos helyes álláspont kialakításakor. Különösen is hivatkozom
XIII. Leó pápa Providentissimus Deus és XII. Pius pápa Divino
afflante Spiritu enciklikájára. Tiszteletreméltó elődöm, II. János
Pál pápa emlékeztetett e dokumentumok egzegetikai és teológiai
jelentőségére, amikor megjelenésük 100., illetve 50. évfordulójára
emlékeztek.[101] XIII. Leó pápa
érdeme, hogy megvédte a Biblia katolikus magyarázatát a
racionalizmus támadásaival szemben, de nem menekült egy
történelemtől elszakadt spirituális értelmezésbe. Nem utasította el
a tudományos kritikát, csak azoktól az előítéletes véleményektől
óvott, „melyek látszólag a tudományra alapoznak, de valójában álnok
módon elűzik a tudományt a maga területéről.”[102] XII. Pius pápa viszont egy úgynevezett
misztikus egzegézis képviselőinek támadásaival találta magát
szemben, akik elutasítottak mindenféle tudományos megközelítést. A
Divino afflante Spiritu enciklikában nagyon finom érzékkel sikerült
elkerülni az ellentétet az apologetikát szolgáló tudományos
egzegézis és a belső használatra fenntartott „spirituális
magyarázat” között, aláhúzva egyrészt „a módszeresen meghatározott,
betű szerinti értelem teológiai jelentőségét”, másrészt állítva,
hogy „a spirituális értelem meghatározása hozzátartozik a tudományos
egzegézis területéhez”.[103] így
mindkét dokumentum elutasítja „a szakítást az emberi és az isteni, a
tudományos kutatás és a hívő látás, a betű szerinti értelem és a
spirituális értelem között”.[104]
Ez a kiegyensúlyozottság mutatkozott meg később a Pápai Biblikus
Bizottság 1993-as dokumentumában: „Magyarázó munkájuk során a
katolikus egzegéták soha nem feledkezhetnek meg arról, hogy amit
magyaráznak, az Isten Szava. Feladatuk nem ért véget azzal, hogy
tisztázták a forrásokat, meghatározták a formákat vagy megfejtették
az irodalmi folyamatokat. Az ő munkájuk csak akkor éri el a célját,
amikor tisztázzák a bibliai szövegnek mint Isten aktuális Szavának a
jelentését.”[105]
A Zsinat bibliai hermeneutikája: egy követendő
figyelmeztetés
34. E horizontot látva jobban értékelhetjük a katolikus egzegézis
nagy szentírásmagyarázati elveit, melyeket a II. Vatikáni Zsinat
fogalmazott meg, különösen a Dei Verbum dogmatikus
konstitúció-ban: „Mivel pedig Isten a Szentírásban emberek által
emberi módon beszélt, a Szentírás magyarázójának, hogy
megláthassa, mit akart velünk közölni Isten, figyelmesen meg kell
vizsgálnia, hogy a szent írók mit akartak mondani, és szavaik
által mit akart kinyilatkoztatni Isten.”[106]
A Zsinat egyrészt hangsúlyozza, hogy a szent író által szándékolt
mondanivaló megértésének alapvető föltétele az irodalmi műfajok és a
szerkesztés kutatása. Másrészt tekintettel arra, hogy a Szentírást
ugyanabban a Lélekben kell értelmezni, mint amelyben megíratott, a
dogmatikus konstitúció fölállít három alapvető kritériumot a Biblia
isteni természetének szemmeltartásához: 1. a szöveget az egész
Szentírás egységének figyelembe vételével kell magyarázni, ezt
hívják ma kánoni egzegézisnek; 2. szem előtt kell tartani az egész
Egyház élő hagyományát; s végül 3) meg kell tartania a hit
analógiáját. „Csak akkor lehet beszélni teológiai eg-zegézisről, a
Szentírás megfelelő egzegéziséről, amikor a kétfajta módszert,
tudniillik a történetkritikai és a teológiai módszert egyaránt
alkalmazzák.”[107] A Szinódusi
Atyák helyesen állapították meg, hogy a modern történetkritikai
kutatás használatának pozitív eredményei tagadhatatlanok.
Mindazonáltal miközben a jelenlegi egzegézis, még a katolikus is
magas szinten műveli a történetkritikai módszert, beleértve legújabb
eredményeit is, követelnünk kell a bibliai szövegek teológiai
dimenziójának hasonló kutatását, annak érdekében, hogy az elmélyülés
a Dei Verbum konstitúció által adott három kritériumnak meg tudjon
felelni.[108]
A dualizmus védelme és a szekularizált
hermeneutika
35. E témával kapcsolatban ma jeleznünk kell egy olyan dualizmus
súlyos kockázatát, mely a Szentírás megközelítésében jelentkezik.
Ugyanis megkülönböztetve a biblikus megközelítés két szintjét,
akaratlanul is szétválasztják, szembeállítják vagy csak egymás
mellé állítják ezeket. Holott a két szint csak kölcsönös
összefüggésében vezet eredményre. Sajnos ezek terméketlen
szétválasztása nem ritkán feszültséget okoz az egzegézis és a
teológia között, mely „még a legmagasabb akadémikusi szinten is
előfordul”.[109] Szeretném
itt fölhívni a figyelmet a legaggasztóbb következményekre, melyeket
el kell kerülni.
a) Mindenekelőtt ha az egzegetikai tevékenység csak az első szintre
korlátozódik, maga az írás merőben a „múlt szövegévé” válik: „Le
lehet vonni belőle erkölcsi következtetéseket, meg lehet tanulni a
történelmet, de a Könyv mint ilyen csak a múltról beszél, és az
egzegézis valójában már nem teológiai, hanem pusztán történetírói
tudomány, irodalomtörténet”.[110]
Világos, hogy ilyen korlátozottan semmiképpen nem lehet megérteni
Isten kinyilatkoztatásának tényét, melyet a Szava által adott, és
amely az élő Hagyományban és a Szentírásban szól hozzánk.
b) A hit hermeneutikájának hiánya a Szentírás esetében nem légüres
teret jelent; a helyére elkerülhetetlenül belép egy másik
hermeneutika, egy pozitivista szekularizált hermeneutika, melynek
kulcsa az a meggyőződés, hogy az isteni valóság nem jelenik meg az
emberi történelemben. E hermeneutika szerint amikor úgy tűnik, hogy
valami isteni elem jelent meg, azt másképp kell értelmezni, emberi
keretek közé kell szorítani. Következésképpen olyan magyarázatokat
javasolnak, melyek tagadják az isteni elemek történetiségét.[111]
c) Az ilyen álláspont csak árthat az Egyház életének, mert kételyt
támaszt a kereszténység alapvető misztériumai és azok történeti
értéke körül, mint például az Eucharisztia alapítása és Krisztus
föltámadása. így ugyanis egy olyan filozófiai hermeneutikát
erőltetnek, mely tagadja az isteni valóság belépésének és
jelenlétének lehetőségét a történelemben. Egy ilyen hermeneutika
elfogadása a teológiai tudományokban elkerülhetetlenül nyomasztó
dualizmust honosít meg a kizárólag az első szinten űzött egzegézis
és a teológia között, mely megnyílik a Szentírás - a
kinyilatkoztatás történelmi jellegét eléggé figyelembe nem vevő -
spirituális értelmezése előtt.
Mindez csak árthat mind a lelki életnek, mind a lelkipásztori
tevékenységnek; „A második metodológiai szint hiányának
következtében mély szakadék keletkezik a tudományos egzegézis és a
lectio divina között. Éppen ebből még homíliára készülésben is
bonyodalmak támadnak”.[112]
Figyelmeztetnünk kell arra is, hogy ez a dualizmus még egyes
papjelöltek képzési folyamatában is elbizonytalanodást támaszt.[113] Összegezve, „ahol az egzegézis
nem teológia, ott a Szentírás nem lehet a teológia lelke, és
viszont, ahol a teológia az Egyházban nem lényege szerint a
Szentírás magyarázata, ennek a teológiának nincs többé alapja”.[114] Éppen ezért nagyon
határozottan vissza kell térnünk oda, hogy nagyobb figyelmet
szenteljünk a Dei Verbum dogmatikus konstitúció ide vonatkozó
irányelveinek.
A hit és az ész a Szentírás megközelítésében
36. Úgy hiszem, hogy az egzegézis teljesebb megértéséhez és az
egész teológiával való kapcsolatához hozzájárul az, amit II. János
Pál pápa a Fides et ratio enciklikában erre vonatkozóan írt. Ő
ugyanis azt állítja, hogy „nem szabad lebecsülni azt a veszedelmet
sem, ami abból fakad, hogy a Szentírás igazságát egyetlen módszer
alkalmazásával próbálják feltárni, tagadva a tágabb körű egzegézis
szükségességét, amely alkalmas lenne arra, hogy közelebb jussunk a
szövegek értelmének teljes megértéséhez az Egyház egészével
közösségben. Azoknak, akik a Szentírás tanulmányozásának szentelik
magukat, mindig szem előtt kell tartaniuk, hogy maguknak a
különböző hermeneutikai módszereknek a mélyén is valamilyen
filozófiai koncepció áll, és ajánlatos azt a szent szövegekre való
alkalmazás előtt kritikusan mérlegelni.”[115]
Ez a messzire tekintő reflexió lehetővé teszi megfigyelnünk, hogy a
Szentírás hermeneutikus megközelítésébe mennyire belejátszik a hit
és az ész korrekt kapcsolata. A Szentírás szekularizált
hermeneutikáját ugyanis egy olyan ész végzi, mely alapvetően ki
akarja zárni azt a lehetőséget, hogy Isten belépjen az emberek
életébe és emberi szavakban szóljon az emberekhez. Ezért ebben az
esetben is javasoljuk a saját racionalitás tereinek a kitágítására[116] Ezért a történetelemző
módszerek alkalmazásában elkerülendő - ha jelentkeznek - olyan
kritériumok elfogadása, melyek előítéletszerűen elzárkóznak Istennek
az emberi életben való megnyilatkozásai elől. A Szentírásmagyarázat
két szintjének egysége összhangot tételez föl a hit és az ész
között. Egyrészt olyan hitre van szükség, mely megfelelő kapcsolatot
tartva a becsületes ésszel, soha nem torzul hiszékenységgé, mely a
Szentírással kapcsolatban pártolná a fundamentalista olvasatokat.
Másrészt olyan észre van szükség, mely a Bibliában föllelhető
történeti elemek kutatása közben nyitottnak bizonyul, és nem utasít
el a priori mindent, ami felülmúlja a saját határait. Egyébként a
megtestesült Logosz vallása nem tud másként megnyilvánulni, csak
mélységesen értelmesen annak az embernek, aki őszintén keresi az
igazságot, s a történelem és a saját élete végső értelmét.
Betű szerinti értelem és spirituális értelem
37. A Szentírás megfelelő hermeneutikájának visszaszerzése,
ahogyan ez elhangzott a Szinódusi Gyűlésben, jelentős megerősítést
nyer azáltal is, ha figyelemmel hallgatjuk az egyházatyákat és
szentírásmagyarázataikat.[117]
Az egyházatyák ugyanis még ma is nagyon értékes teológiát
képviselnek, melynek középpontjában a Szentírást a maga egészében
szemlélő kutatás áll. Az egyházatyák elsődlegesen és lényegében „a
Szentírás magyarázói”.[118] Az ő
példájuk „megtaníthatja a modern egzegétákat a Szentírás igazán
vallásos megközelítésére, s egy olyan magyarázatra, mely végig a
történelmen állandóan szem előtt tartja a Szentlélek vezetése alatt
vándorló Egyház tapasztalatával való közösség kritériumát”.[119]
Nyilvánvalóan azonban, hogy bár akkor még nem ismerték azokat a
filológiai és történeti eredményeket, melyek a modern egzegézis
rendelkezésére állnak, a patrisztikus és középkori hagyomány föl
tudta ismerni a Szentírás különböző értelmeit - a betű szerinti
értelemmel kezdve -, azaz „a Szentírás szavainak jelentését és a
helyes magyarázat szabályait követő egzegézis segítségével találta
meg”.[120] Aquinói Szent Tamás
például állítja: „A Szentírás összes értelme erre a betű szerinti
értelemre épül”.[121] De
emlékeztetnünk kell arra, hogy a patrisztika korában és a
középkorban mindenféle egzegézis a betű szerinti értelemre és a hit
alapjára támaszkodott, s nem tettek szükségszerű különbséget a betű
szerinti és a spirituális értelem között. Ezzel kapcsolatban
eszünkbe jut a klasszikus disztichon, mely a Szentírás különböző
értelmeinek kapcsolatát fogalmazza meg.
„Littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quo
tendas anagogia.
A betű a történteket, az allegória a hiendő dolgokat, a morális a
teendőket, az anagógia a célokat tanítja.”[122]
E disztichon megmutatja a betű szerinti és a spirituális értelem
egységét és megkülönböztetését, s hogy a spirituális értelmezésnek
három fajtája van, melyek leírják a hit, az erkölcs és az
esz-katológia tartalmát.
Elismerve a történetkritikai módszer értékét és szükséges voltát,
valamint a korlátait is, a patrisztikus egzegézisből megtanulhatjuk,
hogy „a bibliai szövegek rendeltetéséhez csak annyiban vagyunk
hűségesek, amennyiben az értelmezés során próbáljuk megtalálni a hit
valóságát, melyet kifejeznek, és ha ezt a valóságot összekapcsoljuk
a mi világunk hívő tapasztalatával”.[123]
Csak ebből a szempontból ismerhető fel, hogy Isten Szava élő, és
életünk jelen idejében szól mindegyikünkhöz. Ebben az értelemben
maradéktalanul érvényes a Pápai Biblikus Bizottság tanítása, mely a
keresztény hit szerinti spirituális értelmet úgy határozza meg, hogy
az „a biblikus szövegek kifejezett értelme, amikor a Szentlélek
hatása alatt Krisztus húsvéti misztériuma és a belőle fakadó új élet
összefüggésében olvassák. Ez az összefüggés valóságosan létezik. Az
Új Szövetség ebben ismeri föl az írások beteljesedését. Ezért
normális dolog újra értelmezni az írásokat ezen új összefüggés, a
Lélekben való élet fényénél.”[124]
A „betű” szükségszerű túllépése
38. Ha újra megkülönböztetjük a különböző szentírási jelentéseket,
döntővé válik, hogy megtegyük a lépést a betűtől a lélekig. Ez a
lépés nem automatikus és spontán; inkább túl kell lépni a betűn:
„Isten Szava ugyanis soha nincs jelen a szöveg puszta
betűszerűségében. A Szóval való találkozáshoz a megértés folyamata
szükséges, mely engedi, hogy az egész belső mozgása vezesse, és
ezért életfolyamattá váljon.”[125]
így fölfedezzük, hogy egy hiteles értelmezési folyamat miért nem
lehet soha tisztán értelmi tevékenység, hanem élettel teljes,
melyben feltétel az egyházi életben, mint a „Lélek szerinti” (Gal
5,16) életben való teljes részvétel. így világosabbá válnak azok a
kritériumok, melyeket a Dei Verbum dogmatikus konstitúció 12. pontja
sorol fel: egy ilyen túllépés nem történhet meg kiragadott
szövegrészekben, hanem csak a Szentírás egészével való kapcsolatban.
Van ugyanis egy egyetlen Szó, mely felé ezt a továbblépést meg kell
tennünk. E folyamatnak megvan a belső drámaisága, mert a továbblépés
folyamatában a lépésnek, mely a Szentlélek erejével történik,
elkerülhetetlenül teendője van mindegyikünk szabadságával is. Szent
Pál saját életében tökéletesen átélte ezt a lépést. Hogy mit jelent
a betűn való túllépés, és annak megértése az egészből kiindulva,
radikálisan fejezte ki ebben a mondatban: „A betű öl, a Lélek
ellenben éltet” (2Kor 3,6).
Szent Pál fölfedezi, hogy „a szabadító Léleknek neve van, s ez a
szabadság belső mértéke: »az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke,
ott a szabadság« (3,17). A szabadító Lélek nem egyszerűen az ember
saját eszméje, az értelmező személyes látása. A Lélek Krisztus, és
Krisztus az Úr, aki megmutatja nekünk az utat.”[126]
Tudjuk, hogy Szent Ágoston számára ez a lépés egyszerre volt drámai
és fölszabadító; ő hitt az írásoknak - melyek eleinte egymástól
annyira különbözőnek és barbárságokkal teltnek tűntek számára -, épp
e túllépés által, melyet Szent Ambrustól a tipológi-kus magyarázat
révén tanult meg, mely szerint az egész Ószövetség utat jelent Jézus
Krisztus felé. Szent Ágoston számára a betűn való túllépés tette
hihetővé magát a betűt, s tette számára lehetővé, hogy végül
megtalálja a választ igazságra szomjazó lelke mély nyugtalanságaira.[127]
A Biblia benső egysége
39. Az Egyház nagy hagyományának iskolájában megtanuljuk
felismerni a betűtől a lélekig megtett út során az egész Szentírás
egységét is, mert Isten Szava egyetlen, aki megszólítja életünket
és állandóan megtérésre hív.[128]
Szentviktori Hugó megállapításai biztonságos eligazítást adnak: „Az
egész isteni írás egyetlen könyvet alkot, és ez az egyetlen könyv
Krisztus, Krisztusról beszél és Krisztusban találja meg a
beteljesedését”.[129] Kétségtelen,
hogy pusztán történeti vagy irodalomtudományi szempontból nézve a
Biblia nem egy könyv, hanem irodalmi szövegek gyűjteménye, mely több
mint ezer esztendő alatt állt össze, és nem könnyű fölismerni, hogy
az egyes könyvek hogyan alkotnak benső egységet. A köztük lévő
feszültségek viszont jól láthatók. Ez érvényes már Izrael
Bibliájában is, melyet mi keresztények Ószövetségi Szentírásnak
nevezünk. Még inkább érvényes, amikor mi keresztények az
Újszövetséget és annak iratait mintegy hermeneutikai kulcsként
kapcsoljuk össze Izrael Bibliájával és azt úgy értelmezzük, mint
Krisztushoz vezető utat. Az Újszövetségben általában nem „az írás”
kifejezést (vö. Róni 4,3; lPt 2,6), hanem az „írások”-at használják
(vö. Mt 21,43; Jn 5,39; Róm 1,2; 2Pt 3,16), melyeket összességükben
Isten egyetlen hozzánk intézett Szavának tekintenek.[130] Ezzel világossá válik, hogy Krisztus
személye hogyan egyesíti az összes „írásokat” az egyetlen „Szóval “.
így értjük meg, mit mondott a Dei Verbum dogmatikus konstitúció 12.
pontja, amikor rámutatott az egész Biblia belső egységére, mint a
hit korrekt hermeneutikájának döntő kritériumára.
Az Ó- és Újszövetség kapcsolata
40. Annak távlatában, hogy az írások Krisztusban egyek, mind a
teológusoknak, mind a lelkipásztoroknak tudniuk kell az Ó- és
Újszövetség kapcsolatáról. Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy az
Újszövetség elismeri az Ószövetséget Isten Szavának, s ezért
elfogadja a zsidó nép szent írásainak tekintélyét[131] Ezt burkoltan azzal ismeri el,
hogy ugyanazt a nyelvezetet használja, és gyakran utal ezen írások
részleteire. Kifejezetten pedig azzal ismeri el, hogy sok részletet
idéz belőle és érvelésre használja fel. így az ószövetségi
szövegekre támaszkodó érvelés az Újszövetségben döntő erejű,
erősebb, mint az egyszerű emberi ész érvei. A negyedik evangéliumban
Jézus kijelenti, hogy „az írást nem lehet feloldani” (Jn 10,35).
Szent Pál pedig azt fogalmazza meg különös pontossággal, hogy az
ószövetségi kinyilatkoztatás számunkra, keresztények számára is
érvényes (vö. Róm 15,4; 1Kor 10,11).[132]
Ezen túlmenően állítjuk, hogy „a názáreti Jézus zsidó volt és a
Szentföld az Egyház szülőföldje”;[133]
a kereszténység gyökere az Ószövetségbe nyúlik és a kereszténység
mindig e gyökérből táplálkozik. Éppen ezért a józan keresztény
tanítás mindig elutasította a vissza-visszatérő markionizmus minden
formáját, mely különböző módokon arra törekszik, hogy szembeállítsa
az Újszövetséget az Ószövetséggel.[134]
Továbbá az Újszövetség illeszkedik az Ószövetséghez és hirdeti, hogy
Krisztus élete, halála és föltámadása misztériumában a zsidó nép
szent Iratai tökéletesen beteljesedtek. De meg kell jegyeznünk, hogy
az írások beteljesedésének fogalma összetett, mert hármas természete
van: alapvető az ószövetségi kinyilatkoztatásal való folytonossága;
további jellemzője a szakítás, s újabb jellemzője a beteljesítés és
felülmúlás. Krisztus misztériuma rendeltetését tekintve folytatja az
Ószövetség áldozati kultuszát, de ez egészen eltérő módon valósult
meg. Módja megfelel néhány prófétai jövendölésnek, és előtte soha
nem látott tökéletességet ért el. Az Ószövetség ugyanis tele van az
intézményes és prófétai jelleg feszültségeivel. Krisztus húsvéti
misztériuma tökéletesen egyezik - de előre nem látható módon - a
próféciákkal és az írások előképeivel; mindazonáltal nyilvánvaló
szakítást jelent az ószövetségi intézményekkel.
41. E meggondolások mutatják az Ószövetség semmivel
nem helyettesíthető jelentőségét a keresztények számára,
ugyanakkor nyilvánvalóvá teszik a krisztologikus olvasás
eredetiségét. Az apostoli időktől kezdve, majd az élő hagyományban
az Egyház megmutatta a tipológiának köszönhetően az isteni terv
egységét a két szövetségben. A tipológia nem önkényes, hanem a
szent szövegben elbeszélt eseményekben rejlik, ezért az egész
Szentírást érinti. „ A tipológia Isten Ószövetségben végrehajtott
műveiben előképét látja annak, amit Isten később az idők
teljességében megtestesült Fia személyében beteljesített.”[135] így tehát a keresztények az
Ószövetséget a meghalt és föltámadott Krisztus fényénél olvassák.
Amennyiben a tipologikus olvasás föltárja az Ószövetségnek az
Újszövetségre irányuló tartalmát, nem szabad megfeledkeznünk arról,
hogy az Ószövetség megőrzi a maga kinyilatkoztatásának értékét,
melyet a mi Urunk is megerősített (vö. Mk 12,29-31)- Éppen ezért „az
Újszövetséget is az Ószövetség fényénél kell olvasni. Az
őskeresztény katekézis állandóan visszanyúlt hozzá (vö. 1Kor 5,6-8;
10,1-11).[136] Ezen az alapon
állították a Szinódusi Atyák, hogy „a Biblia zsidó értelmezése
segítheti a keresztények szentírástudományát és értelmezését”.[137]
Szent Ágoston éleslátó bölcsességgel így nyilatkozott e kérdésről:
„Az Újszövetség el van rejtve az Ószövetségben, és az Ószövetség
megnyilvánult az Újszövetségben”.[138]
Fontos tehát, hogy mind a lelkipásztorkodásban, mind az egyetemi
oktatásban világossá tegyék a két szövetség bensőséges kapcsolatát,
Nagy Szent Gergellyel együtt emlékezve arra, hogy „amit az
Ószövetség megígért, azt az Újszövetség láthatóvá tette; amit az
homályosan hirdet, ez mint jelenvalót nyíltan hirdeti. Ezért az
Ószövetség az Újszövetség próféciája és az Ószövetség legjobb
kommentárja az Újszövetség.”[139]
A Biblia „sötét” lapjai
42. Az Ó- és Újszövetség kapcsolatában a Szinódus foglalkozott a
Biblia azon lapjainak témájával is, melyek a rajtuk leírt erőszak
és erkölcstelenségek miatt sötétek és nehezek. Ezzel kapcsolatban
mindenekelőtt azt kell észben tartanunk, hogy a bibliai
kinyilatkoztatás mélyen a történelemben gyökerezik. Isten terve
fokozatosan mutatkozik, és egymást követő lépésekben, lassan
valósul meg, sokszor az emberek ellenállása ellenére is. Isten
kiválaszt egy népet és türelmesen neveli. A kinyilatkoztatás
alkalmazkodik az egymástól távoli korszakok kulturális és erkölcsi
színvonalához, s hivatkozik tényekre és szokásokra, például hazug
mesterkedésekre, erőszakos beavatkozásokra, népirtásokra, anélkül,
hogy ezek erkölcstelenségét kifejezetten elítélné; ami a történeti
összefüggésből érthető, de meglepheti a modern olvasót, főként ha
megfeledkeznek a sok „sötét” magatartásról, melyeket az emberek a
századok folyamán mindig, még napjainkban is tanúsítanak. Az
Ószövetségben a próféták prédikációikban hevesen kikelnek az
igazságtalanság és az erőszak minden kollektív vagy egyéni fajtája
ellen, s így a nevelés eszközévé válnak, melyet Isten ad népének
előkészületül az evangéliumra. Éppen ezért hiba volna figyelmen
kívül hagyni a Szentírásnak azokat a szakaszait, melyek
problematikusnak látszanak. Inkább tudatában kell lennünk, hogy
ezen lapok olvasása megfelelő szaktudást igényel. Ezt olyan
képzésben kell megszerezni, mely a szövegeket történelmi-irodalmi
összefüggésükben és keresztény távlatukban olvassa, s melynek
végső hermeneutikus kulcsa „az evangélium és Jézus új parancsa,
mely a húsvéti misztériumban teljesedett be.”[140] Ezért buzdítom a tudósokat és a
lelkipásztorokat, hogy segítsék a hívőket megbarátkozni ezekkel a
lapokkal is, olyan olvasással, mely jelentésüket Krisztus
misztériumának fényénél fedezteti föl.
Keresztények és zsidók hivatkozásai a Szent
írásokra
43. Az Újszövetséget az Ószövetséghez kötő szoros kapcsolatokat
látva a figyelmünk most önkéntelenül is arra a különleges
kötelékre irányul, mely belőle a keresztények és zsidók között
adódik, s amely kapcsolatról soha nem szabad megfeledkezni. II.
János Pál pápa kijelentette a zsidóknak: „Előszeretettel szeretett
testvéreink vagytok, pátriárkánk, Ábrahám hitében.”[141] Kétségtelen, ezek az állítások
nem jelentik azoknak a szakításoknak az eltaga-dását, melyekről az
Újszövetségben olvasunk az ószövetségi intézményekkel kapcsolatban,
s még kevésbé annak tagadását, hogy az írások beteljesedtek Isten
Fiának és a fölismert Messiásnak, Jézus Krisztusnak misztériumában.
Mindazonáltal ez a mély és radikális különbség nem zárja magába a
kölcsönös ellenségeskedést. Épp ellenkezőleg: Szent Pál példája (vö.
Róni 9-11.) bizonyítja, hogy „a zsidó nép iránti tisztelet,
megbecsülés és szeretet az egyetlen igazán keresztény magatartás
ebben a helyzetben, mely titokzatosan részét alkotja Isten teljesen
pozitív tervének.”[142] Szent Pál
ugyanis azt állítja, hogy a zsidók „ a kiválasztás szerint kedvesek,
az ősökért. Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és
meghívását” (Róni 11,28-29).
Továbbá Szent Pál használja az olajfa szép képét a keresztények és
zsidók nagyon szoros kapcsolatainak szemléltetésére: a pogányok
egyháza olyan, mint egy vad olajfa hajtása, melyet beoltottak a
nemes olajfába, ami a szövetség népét jelképezi (vö. Róni 11,17-24).
Táplálékunkat tehát ugyanazokból a lelki gyökerekből vesszük föl.
Testvérként találkozunk, olyan testvérekként, akik között
történelmük folyamán feszültségek támadtak, de most szilárd
elhatározásuk, hogy a tartós barátság hidait építik föl.[143] II. János Pál pápa ezt is
mondta: „Sok a közös dolgunk. Sokat tehetünk együtt a békéért, az
igazságosságért és egy testvériesebb és emberiesebb világért.”[144]
Ismét szeretném megerősíteni, mennyire értékes az Egyház számára a
zsidókkal folytatott dialógus. Jó dolog, ha ott, ahol ezt
alkalmasnak látják, lehetőséget teremtenek a nyilvános találkozásra
és megbeszélésekre, melyek elősegítik a kölcsönös megismerés, a
kölcsönös megbecsülés gyarapodását, és még a szent írások közös
kutatását is.
A Szentírás fundamentalista értelmezése
44. A figyelem, melyet eddig a bibliai hermeneutika különböző
szempontjainak szenteltünk, lehetővé teszi, hogy foglalkozzunk a
szinódusi megbeszélésen többször is fölmerült témával, a Szentírás
fundamentalista értelmezésével.[145]
Erről a témáról a Pápai Biblikus Bizottság Szentírásmagyarázat az
Egyházban dokumentumban fontos útmutatásokat fogalmazott meg. Most
szeretném fölhívni a figyelmet elsősorban azokra az olvasatokra,
melyek nincsenek tekintettel a szent szöveg igazi természetére, és
szubjekti-vista és önkényes értelmezéseket részesítenek előnyben.
Ugyanis a fundamentalista olvasat által védelmezett litteralizmus
valójában mind a betű szerinti, mind a spirituális értelmezés
elárulását jelenti, mert utat nyit a legkülönbözőbb ideológiájú
értelmezéseknek, például a Szentírás egyházellenes értelmezéseit
terjesztve. A fundamentalista értelmezés problematikus szempontja
az, hogy „amikor elutasítja a bibliai kinyilatkoztatás történelmi
jellegének figyelembe vételét, képtelenné tesz a megtestesülés
igazsága teljes elfogadására. A fundamentalizmus kikerüli az
Istennel való kapcsolatokban az isteni és az emberi valóság szoros
kapcsolatait. (...) Ennek érdekében úgy kezeli a bibliai szöveget,
mintha a Szentlélek szóról szóra diktálta volna, és nem jut el annak
fölismerésére, hogy Isten Szavát egy adott kor nyelvi és
frazeológiai adottságai között fogalmazták meg.”[146] Ezzel szemben a kereszténység a szavakban
fogja föl a Szót, magát a Logoszt, aki a maga misztériumát a
sokféleségben és az emberi történelem valósága által nyilatkoztatja
ki.[147]
Egy fundamentalista magyarázatra az igaz válasz: „a Szentírás hívő
magyarázata”. E magyarázat „melyet az Egyház hagyományában az
ókortól kezdve folytattak, az üdvözítő igazságot keresi, mind az
egyes hívők, mind az Egyház élete számára. Ez a magyarázat elismeri
a bibliai hagyomány történeti értékét. Épp e történeti tanúságtétel
által akarja fölfedezni a Szentírás eleven jelentését, mely a mai
hívők életének is szól,”[148]
anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná a sugalmazott szöveg emberi
közvetítését és irodalmi műfajait.
Dialógus a püspökök, a teológusok és az
egzegéták között
45. A hit hiteles hermeneutikájával együtt jár néhány fontos
következmény az Egyház lelkipásztori tevékenységében. A Szinódusi
Atyák ezzel kapcsolatban ajánlották, hogy szorosabb legyen a
kapcsolat a püspökök, az egzegéták és a teológusok között. Jó
dolog, ha a Püspöki Konferenciák támogatnak ilyen találkozásokat,
„hogy elősegítsék a nagyobb közösséget Isten Szavának
szolgálatában”.[149]
Egy ilyen együttműködés mindenkit segíteni fog, hogy jobban végezze
a saját munkáját az egész Egyház javára. Ugyanis a lelkipásztori
munka horizontja a tudósok számára is azt jelenti, hogy a szent
szöveggel annak a kommunikációnak a természete szerint foglalkoznak,
melyet az Úr folytat az emberekkel az üdvösség érdekében. Éppen
ezért ahogyan ezt a Dei Verbum dogmatikus konstitúció mondja,
ajánlatos, hogy „a katolikus egzegéták és a hittudomány más művelői
buzgó együttműködéssel azon fáradozzanak, hogy a szent Tanítóhivatal
felügyelete alatt, megfelelő segédeszközökkel úgy tanulmányozzák és
mutassák be a szent iratokat, hogy Isten igéjének minél több
szolgája nyújthassa gyümölcsöző módon Isten népének az írás
táplálékát, mely megvilágosítja az elmét, erősíti az akaratot és
Isten szeretetére gyullasztja a szíveket”.[150]
A Biblia és az ökumenizmus
46. Annak tudatában, hogy az Egyház alapja Krisztusban, Isten
megtestesült Igéjében van, a Szinódus hangsúlyozni akarta a
biblikus tudományok központi szerepét az ökumenikus dialógusban,
melynek célja az összes krisztushívők teljes egysége.[151] A Szentírásban ugyanis ott van
Jézusnak az Atyához intézett imája azért, hogy tanítványai egyek
legyenek, hogy higgyen a világ (vö. Jn 17,21). Mindez erősíti
bennünk a meggyőződést, hogy a Szentírás közös hallgatása és a róla
való közös elmélkedés valóságos, még ha nem is teljes közösséget
tapasztaltat meg;[152] „az írások
közös hallgatása a szeretet dialógusára ösztönöz, és növeli annak
igazságát.”[153] Ugyanis Isten
Szavát közösen hallgatni, a Bibliából végezni a lectio divinát,
átélni Isten Szavának soha ki nem apadó és el nem évülő újdonságát,
megszüntetni süketségünket azon szavak iránt, amelyek nincsenek
összhangban véleményeinkkel vagy előítéleteinkkel, minden idők
híveinek közösségében hallgatni és kutatni: mindez utat jelent,
melyen végig kell mennünk, hogy elérkezzünk a hit egységére, mint a
meghallott szóra adott válaszra.[154]
A II. Vatikáni Zsinat szavai valóban világosságot gyújtottak: „A
Szentírás magában az (ökumenikus) dialógusban rendkívül jelentős
eszköz a mindenható Isten kezében annak az egységnek elérésére,
melyet a Megváltó kínál minden embernek.”[155] Éppen ezért helyes támogatni Isten Szavának
tudományos kutatását a vele kapcsolatos találkozásokat és ökumenikus
szertartásokat, betartva az érvényben lévő szabályokat és a
különféle hagyományokat.[156] Ezek
a szertartások kedveznek az ökumenizmus ügyének, s ha igazi mivoltuk
szerint történnek, a jó imádság intenzív alkalmai, melyben kérjük
Istentől, hogy siettesse azt a várva-várt napot, melyen valamennyien
helyet foglalhatunk ugyanannál az asztalnál és egy kehelyből
ihatunk. Ezen alkalmakat azonban úgy kell rendezni, hogy a hívők ne
gondolják, hogy helyettesíthetik vele a szentmisén való részvételt a
parancsolt ünnepeken.
E kutatásból és imádságból higgadtan ismerjük föl azokat a
tényezőket is, melyeket még el kell mélyítenünk, s melyek még
távoltartanak minket egymástól, mint például az, hogy a hiteles
Szentírásmagyarázat hordozója az Egyház, és a Tanítóhivatal döntő
szerepe.[157]
Szeretném továbbá hangsúlyozni azt, amit a Szinódusi Atyák mondtak,
hogy az ökumenikus fáradozások során milyen nagy a Biblia különböző
nyelvű fordításainak jelentősége. Tudjuk ugyanis, hogy egy szöveg
fordítása nem mechanikus munka, hanem bizonyos értelemben része az
értelmezésnek. Ezzel kapcsolatban Tiszteletreméltó II. János Pál
pápa megállapította: „Aki emlékszik rá, hogy mennyire befolyásolták
a szakadást, különösen nyugaton a Szentírás körüli viták,
megértheti, milyen jelentős előrelépést jelentenek az ilyen közös
fordítások.”[158] Ezért a közös
bibliafordítások támogatása az ökumenikus tevékenység része. Itt
szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezen a jelentős
területen fáradoznak, és bátorítom őket, hogy folytassák munkájukat.
Következmények a teológiai oktatásra nézve
47. Egy másik követelmény, mely a megfelelő hívő hermeneuti-kából
fakad, az, hogy meg kell mutatnunk, mi mindent foglal magában az
egzegetikai és teológiai képzés, főként azok számára, akik a
papságra készülnek. Gondoskodni kell arról, hogy a
szent-írástudomány valóban a teológia lelke legyen, amennyiben
benne ismerhető föl Istennek a mai világhoz, az Egyházhoz és
egyenként az emberekhez szóló Szava. Fontos, hogy a Dei Verbum
dogmatikus konstitúció 12. pontjában fölsorolt kritériumokat
valóban figyelembe vegyék és elmélyítsék. Elkerülendő az olyan
tudományos kutatás, mely közömbös a Szentírás iránt. Ezért a
bibliai nyelvek és a megfelelő értelmezési módszerek tanulása
mellett a növendékeknek mély lelki életet kell élniük, hogy
megértsék, hogy a Szentírás csak akkor érthető meg, ha az ember
megéli.
Ezért javaslom, hogy Isten hagyományozott és írott Szavának
tanulmányozása mindig mélységesen egyházias lelkülettel történjék,
úgy, hogy az egyetemi képzésben figyelemmel vannak a Tanítóhivatal
ide vonatkozó megnyilatkozásaira. „Ez a Tanítóhivatal nem áll
Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az
áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni
parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja,
szentül őrzi, hűségesen kifejti”.[159]
Éppen ezért gondoskodjanak arról, hogy a tanulmányok annak
elismerésével folyjanak, hogy „Isten bölcs rendelkezése szerint
annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a
Szentírás és az Egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a
másik kettő nélkül.”[160] Nagyon
óhajtom tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint az
egyetemes Egyház közösségében olvasott Szentírás tanulmányozása
valóban lelke legyen a teológiai tanulmányoknak.[161]
A szentek és a Szentírás értelmezése
48. A Szentírás értelmezése csonka maradna, ha nem figyelnénk oda
azokra, akik valóban megélték Isten Szavát, vagyis a szentekre.[162] Ugyanis „az éltető olvasás a
jó emberek élete”.[163] A Szentírás
legmélyebb értelmezése azoktól származik, akik hagyták, hogy
alakítsa őket Isten Szava a hallgatás, az olvasás és az állandó
elmélkedés által.
Nem véletlen, hogy az Egyház történelmét meghatározó nagy lelkiségek
kifejezetten a Szentírásra való hivatkozásokból fakadtak. Gondolok
például Szent Antal apátra, akit Krisztusnak e szavai indítottak el:
„Ha tökéletes akarsz lenni (...), add el, amid van, az árát oszd
szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután gyere
és kövess engem!” (Mt 19,21.)[164]
Nem kevésbé meggyőző Nagy Szent Vazul, aki Moralia című művében
fölteszi a kérdést: „Tulajdonképpen mi a hit? Teljes és kétségek
nélküli bizonyosság az Istentől sugalmazott szavak igazságában
(...). És tulajdonképpen ki a hívő? Az, aki teljes bizonyossággal
idomul a Szentírás szavaihoz, és nem mer sem elvenni belőle, sem
hozzáadni valamit.”[165] Szent
Benedek a Regulájában úgy utal a Szentírásra, mint „az emberi élet
leghelyesebb szabályára”.[166]
Assisi Szent Ferenc - írja Celanói Tamás - „amikor hallotta, hogy
Krisztus tanítványainak nem lehet sem aranya, sem ezüstje, sem
pénze, nem vihetnek se erszényt, se kenyeret, se botot az útra, ne
legyen sarujuk se két ruhájuk (...), a Szentlélektől ujjongva
azonnal fölkiáltott: »Ezt akarom, ezt kérem, ezt szeretném csinálni
egész szívemmel!»”[167]Assisi Szent
Klára teljesen osztozik Szent Ferenc tapasztalatában: „A szegény
nővérek rendjének életformája (...) ez: megtartani a mi Urunk Jézus
Krisztus szent evangéliumát”.[168]
Szent Domonkos „szóban és tettben mindenütt evangéliumi embernek
mutatkozott”,[169] és azt akarta,
hogy prédikátor testvérei is ilyenek, azaz „evangéliumi emberek”
legyenek.[170] A kármelita apáca,
Jézusról nevezett Szent Teréz, aki írásaiban állandóan visszatér a
bibliai képekhez, hogy misztikus tapasztalatait magyarázhassa,
megemlíti, hogy maga Jézus tárta föl neki: „A világ minden baja
abból származik, hogy nem ismerik világosan a Szentírás igazságait”.[171] A Gyermek Jézusról nevezett
Szent Teréz a Szentírást, különösen az 1. Korintusi levél 12-13.
fejezeteit vizsgálva találta meg személyes hivatásaként a
szeretetet;[172] és ugyanő az
írások elbűvölő erejéről mondja: „alig vetek egy pillantást az
Evangéliumra, azonnal belélegzem Jézus életének illatát, és tudom,
merre kell tartanom.”[173] Az
összes szentek olyanok, mint az Isten Szavából sugárzó fényesség
egy-egy sugara: gondolunk Loyolai Szent Ignácra a maga
igazságkeresésével és spirituális megkülönböztetésével; Bosco Szent
Jánosra a maga ifjúságot nevelő szenvedélyes szeretetével; Vianney
Szent Jánosra a maga fölismerésével, mely szerint milyen nagy
feladat és ajándék a papság; Pietrelcinói Szent Pió atyára, ahogyan
eszköze lett az isteni irgalmasságnak; Escrivá Szent
Jó-zsef-Máriára, az ő életszentségre szólító prédikációival;
Kalkuttai Szent Terézre, aki Isten szeretetének misszionáriusa volt
a legelesettebbek között; végül a nácizmus és kommunizmus
vértanúira, akiknek egyik képviselője a Keresztről Nevezett Szent
Terézia Benedicta (Edit Stein) kármelita apáca, másik képviselője
pedig Boldog Stepinac Alajos, Zágráb bíboros érseke.
49. Isten Szavával kapcsolatban az életszentség így
beleszövődik a prófétai hagyományba, melyben Isten Szava
eszközként használja a próféta életét. Ebben az értelemben az
Egyházban az életszentség az írásnak olyan értelmezését képviseli,
amelyet senki sem hagyhat figyelmen kívül. Ugyanaz a Szentlélek,
aki a szent szerzőket sugalmazta, élteti a szenteket, és ad életet
az evangélium által. Mesterként tekinteni rájuk, biztonságos utat
jelent Isten Szavának élő és hatékony értelmezéséhez.
Isten Szava és az életszentség ezen összetartozásának közvetlen
tanúságát kaptuk a Szinódus XII. Gyűlése idején, amikor a Szent
Péter téren négy új szent kanonizációja történt: Gaetano Errico
áldozópap a Jézus és Mária Szíve missziós Kongregáció alapítója,
Bütler Mária Bernarda anya, aki Svájcban született, s Ecuadorban
és Kolumbiában volt missziós nővér; a Szeplőtelen Fogantatásról
nevezett Alfonza nővér, az első Indiában született, kanonizált
szent; az ecuadori Narcísa di Gesú Martillo Mórán, egy fiatal
leány. Ők életükkel tanúskodtak a világnak és az Egyháznak
Krisztus evangéliuma örök termékenységéről. Kérjük az Urat, hogy
ezen épp az Isten Szaváról szóló Szinódusi Gyűlés napjaiban
kanonizált szentek közbenjárására „jó föld” legyen az életünk,
melyben az isteni Magvető elvetheti a Szót, hogy az életszentség
„harmincszoros, hatvanszoros vagy százszoros” gyümölcsét (Mk 4,20)
teremje.
Az Egyház befogadja a Szót
50. Az Úr azért mondja ki a Szavát, hogy azok, akik ugyanezen Ige
„által” lettek megteremtve, befogadják. „Tulajdonába jött” (Jn
1,11): a Szó nem idegen számunkra, és a teremtést Isten olyannak
akarta, hogy bensőséges kapcsolata legyen az isteni élettel. A
negyedik evangélium prológusa az Isteni Szó elutasításával is -
azok részéről, akik „övéi”, de „nem fogadták be Őt” (Jn 1,11) -
szembesít bennünket A „nem fogadták be” azt akarja mondani, hogy
nem hallották az Ő hangját, és nem hasonultak a Logoszhoz. Ezzel
szemben, amikor az ember, bár bűnös és törékeny, őszintén kitárul
a Krisztussal való találkozásra, radikális átalakulás kezdődik
benne: „Akik azonban befogadták, azoknak megadta a hatalmat arra,
hogy Isten fiaivá legyenek” (Jn 1,12). Befogadni az Igét, azt
jelenti, hogy engedjük, hogy Ő formáljon, hogy így a Szentlélek
erejéből hasonlóvá váljunk Krisztushoz, az „Atyától jött
egyszülött Fiúhoz” (Jn 1,14). Ez egy új teremtés kezdete,
megszületik az új teremtmény, egy új nép. Akik hisznek, azaz akik
hívő engedelmességben élnek, azok „Istentől születtek” (Jn 1,13),
részesei lesznek az isteni életnek: fiúk a Fiúban (vö. Gal 4,5-6;
Róm 8,14-17). A János-evangélium ezen részét kommentálva Szent
Ágoston meggyőzően mondja: „az Ige által lettél teremtve, de
szükséged van arra, hogy az Ige által újjá légy teremtve”.[174] Itt látjuk kirajzolódni az
Egyház arcát, mint az Isten Igéjének befogadása által meghatározott
valóságot, aki testté lett és azért jött, hogy fölverje sátrát
közöttünk (vö.Jn 1,14). Isten ezen emberek közötti lakozása, ez az
Ószövetségben előre jelzett sekina (vö. Kiv 26,1), most Isten végső
jelenlétében megy végbe az emberek között Krisztusban.
Krisztus élő jelenléte az Egyház életében
51. Krisztus, az Atya Szava és az Egyház közötti kapcsolatot nem
szabad úgy felfogni, mint egy elmúlt eseményt, hanem egy olyan élő
kapcsolatról van szó, melyre minden egyes hívő meghívást kap, hogy
személyesen vegyen benne részt. Ugyanis Isten ma hozzánk intézett
Szavának jelenlétéről beszélünk: „íme, én veletek vagyok minden
nap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Ahogyan II. János Pál pápa
mondta: „Krisztus egyidejű léte a mindenkori emberrel az Ő
Testében, az Egyházban valósul meg. Ezért ígérte az Úr
apostolainak a Szentlelket, aki »eszükbe juttatta« és megértette
velük a parancsolatokat (vö.Jn 14,26), és a világban egy új élet
forrása lett (vö.Jn 3,5-8; Róni 8,1-13)[175] A Dei Verbum dogmatikus konstitúció e
misztériumot bibliai szóhasználattal egy jegyesi dialógussal
szemlélteti: „Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget
szeretett Fiának jegyesével, és a Szentlélek, aki által az Egyházban
és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava,
elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus
igéje a maga teljes gazdagságában él bennük (vö. Kol 3,16)”[176]
Krisztus jegyese, az odahallgatás mesternője ma is hittel ismétli:
„Szólj, ó Uram, mert hall Téged a te Egyházad”.[177] Ezért a Dei Verbum dogmatikus konstitúció
így kezdi mondandóját: „Isten szavát vallásos tisztelettel hallgatva
és bizalommal hirdetve, a Szentséges Zsinat ...”.[178] Valójában az Egyház életének dinamikus
meghatározásáról van szó: „Ezekkel a szavakkal a Zsinat az Egyháznak
egyik minősítő tényezőjére mutat rá: olyan közösség, mely hallgatja
és hirdeti Isten Szavát. Az Egyház nem önmagából, hanem az
Evangéliumból él, és az Evangéliumból meríti mindig és újra az
irányítást útjához. Olyan jellegzetesség ez, melyet minden
kereszténynek magáévá kell tennie, és alkalmaznia kell magára, mert
csak az válhat a Szó hirdetőjévé, aki előbb hallgatója volt.”[179] Isten hirdetett és hallgatott
Szavában és a szentségekben mondja Jézus ma, itt és most
mindenkinek: „Én a tiéd vagyok, magamat ajándékozom neked”; azért,
hogy az ember befogadhassa és válaszolhasson, és ő is elmondhassa:
„Én is a tiéd vagyok”.[180] Az
Egyház úgy jelenik meg, mint a hely, ahol kegyelemből
megtapasztalhatjuk azt, amit János prológusa hirdet: „Akik azonban
befogadták, azoknak megadta a hatalmat arra, hogy Isten Fiaivá
legyenek” (Jn 1,12).
Isten Szava a szent liturgiában
52. Ha az Egyházat úgy tekintjük, mint a „Szó otthonát”,[181] akkor mindenekelőtt a Szent
Liturgiára kell fölfigyelnünk. A liturgia ugyanis az kiváltságos
hely, ahol Isten a mi életünk jelen idejében szól hozzánk, ma beszél
a népéhez, mely hallgatja és válaszol. Minden liturgikus cselekményt
természete szerint áthat a Szentírás. Ahogyan a Sacrosanctum
Concilium konstitúció mondja: „A liturgikus ünnepléseken igen nagy
jelentősége van a Szentírásnak. Ebből olvassák a homíliában
magyarázott szent szövegeket, éneklik a zsoltárokat; hatása és
ösztönzése alatt fakadtak a liturgikus imádságok, könyörgések és
énekek, s belőle tárul föl a cselekmények és jelek értelme”.[182] Még inkább el kell mondnunk,
hogy maga Krisztus „van jelen a Szavában, mert Ő maga beszél, amikor
az Egyházban a Szentírást olvassák.”[183]
Ugyanis „a liturgikus ünneplés Isten Szavának folyamatos, teljes és
hatékony hirdetésévé válik. Ezért Isten Szava, melyet folyamatosan
hirdetünk a liturgiában, mindig eleven és hatékony a Szentlélek
erejéből, és kinyilvánítja az Atyának azt a tevékeny szeretetét,
mely soha nem szűnik meg tevékenykedni minden emberért”.[184] Az Egyház ugyanis mindig
kifejezte annak tudatát, hogy a liturgikus cselekményben Isten Szava
kapcsolódik a Szentlélek benső tevékenységéhez, aki ezt a Szót
hatékonnyá teszi a hívők szívében. Valóban a Vigasztaló kegyelme,
hogy „Isten Szava a liturgikus cselekmény alapjává és az egész élet
szabályává és támaszává válik. A Szentlélek (...) mindenkinek a
szívébe ülteti mindazt, amit Isten Szavának hirdetésekor a hívők
egész közösségének mondtak, s miközben erősíti mindenki egységét,
támogatja a karizmák különbözőségét is, és ezeket sokféle
tevékenységben érvényesíti.”[185]
Éppen ezért Isten Szavának megértésével kell megérteni és megélni a
liturgikus cselekmény lényegi értékét. Bizonyos értelemben a
Szentírás hívő értelmezésének mindig a liturgia felé kell
irányulnia, melyben Isten Szavát mint aktuális és élő Szót
ünnepeljük: „Az Egyház a liturgiában hűségesen követi a Szentírásnak
azon olvasási és értelmezési módját, amelyhez maga Krisztus
folyamodott, aki a saját életének mai napjából kiindulva buzdít az
egész Szentírás vizsgálatra.”[186]
Itt megmutatkozik az Egyház bölcs pedagógiája is, mely a Szentírást
a liturgikus esztendő ritmusát követve hirdeti és hallgatja. Isten
Szavának ezen időbeli tagolása különösen az eucharisztikus
ünneplésben és az Imaórák Liturgiájában történik. Az egésznek a
középpontjában a húsvéti misztérium ragyog, melyhez Krisztus és az
üdvtörténet összes többi misztériuma kapcsolódik, melyek
szentségileg aktualizálódnak: „Ily módon megemlékezve a megváltás
misztériumairól, az Egyház föltárja a hívek előtt Ura üdvözítő
tetteinek és érdemeinek gazdagságát, ezeket minden időben
megjeleníti, s lehetővé teszi a hívőknek, hogy kapcsolatba
kerüljenek velük és beteljenek az üdvösség kegyelmével.”[187] Buzdítom ezért az Egyház
püspökeit és lelkipásztori munkatársaikat, gondoskodjanak a hívők
megfelelő neveléséről, hogy ízlelni tudják Isten Szavának mély
értelmét, mely az esztendő folyamán a liturgiában hangzik el, és
megmutatja hitünk alapvető misztériumait. Ettől függ a Szentírás
méltó megközelítése is.
A Szentírás és a szentségek
53. Amikor a Püspöki Szinódus azzal a témával foglalkozott, hogy
milyen fontos a liturgia Isten Szavának megértésénél, hangsúlyozni
akarta a Szentírás és a szentségi cselekmények közötti kapcsolatot
is: mennyire fontos elmélyíteni a Szó és a szentség kapcsolatát
mind az Egyház lelkipásztori tevékenységében, mind a teológiai
kutatásban.[188] Kétségtelen,
hogy „ a Szó liturgiája lényeges elem az Egyház összes szentségének
ünneplésében”.[189] A gyakorlatban
azonban a hívők nicsenek mindig tudatában ennek a kapcsolatnak, a
Szó és a cselekvés egységének. „A papok és a diákonusok feladata,
főként a szentségek kiszolgáltatásakor, megvilágosítani azt az
egységet, melyet a Szó és a Szentség alkot az Egyház szolgálatában”.[190] Ugyanis a Szó és a szentségi
cselekmény kapcsolatában mutatkozik meg liturgikus formában Isten
különleges tevékenysége a történelemben a Szó átformáló jellege
által. Hiszen az üdvtörténetben nem válik szét az, amit Isten mond,
és az, amit Isten tesz; ugyanaz a Szava jelenik meg élőként és
hatékonyan (vö. Zsid 4,12), amint ezt egyébként a héber dabar szó is
jelenti. Ugyanígy a liturgikus cselekményben találkozunk az Ő
Szavával, mely megvalósítja azt, amit mond. Ha Isten népét
ráneveljük arra, hogy fedezze fel Isten Szavának átformáló jellegét
a liturgiában, ez abban is segíteni fogja, hogy megértse Isten
tevékenységét az üdvtörténetben, és az egyes emberek személyes
sorsában.
Isten Szava és az Eucharisztia
54. Amit általában mondunk a Szó és a Szentségek kapcsolatáról, az
még mélyebben érvényes, amikor az Eucharisztia ünnepléséről
beszélünk. A Szó és az Eucharisztia bensőséges egysége a
szentírási tanúságtételben gyökerezik (vö.Jn 6; Lk 24.), ami
mellett tanúskodnak az egyházatyák, s amit újra megerősített a II.
Vatikáni Zsinat.[191] Ezzel
kapcsolatban először Jézus nagy beszédére gondolunk, melyet a
kafarnaumi zsinagógában az élet kenyeréről mondott el (vö.Jn
6,22-69), s melynek hátterében Mózes és Jézus alakja áll: Mózes, aki
szemtől szemben beszélt Istennel (vö. Kiv 33,11), és Jézus, aki
kinyilatkoztatta Istent (Jn 1,18). A kenyérről szóló beszéd ugyanis
hivatkozik Isten ajándákára, melyet Mózes nyert népe számára a
mannával a pusztában, ami valójában a Tóra volt, Isten éltető Szava
(vö. Zsolt 119; Péld 9,5). Jézus a maga személyében beteljesíti ezt
az ősi előképet: „Isten kenyere az, aki alászáll az égből, és életet
ad a világnak (...), én vagyok az Élet Kenyere (jn 6,33-35). „Itt a
törvény személlyé vált. A Jézussal való találkozásban, mondhatjuk,
magával az élő Istennel táplálkozunk, valóban az »égi kenyeret«
esszük.”[192] A kafarnaumi
beszé-ben János prológusa elmélyül: ha ott Isten Logosza testté
lett, itt ez a test a világ életéért adott kenyérré válik (Jn 6,51),
utalva arra az ajándékra, amellyé Jézus válik a kereszt
misztériumában, s ezt megerősíti kijelentése a véréről, melyet
italul adott (vö.Jn 6,53)-így az Eucharisztia misztériumában
mutatkozik meg, hogy milyen az igazi manna, az igazi égi kenyér,
Isten testté lett Logosza, aki önmagát adta értünk a húsvéti
misztériumban.
Lukács elbeszélése az Emmauszi tanítványokról további reflexiót tesz
lehetővé a Szó hallgatása és a kenyértörés kapcsolatáról (vö. Lk
24,13-35). Jézus a szombat utáni napon találkozott velük.
Meghallgatta, amit csalódásukról elmondtak, és útitársul szegődve
„elmagyarázta nekik az egész Szentírásban azt, ami róla szólt”
(24,27). A két tanítvány ennek hatására más módon kezdi látni az
írásokat ezzel a zarándokkal együtt, aki váratlanul oly érdeklődőnek
mutatkozott az életük iránt. Ami azokban a napokban történt, most
már nem kudarcnak, hanem beteljesedésnek és új kezdetnek látszik.
Mindazonáltal ezek a szavak még nem elegendőek a két tanítványnak.
Lukács elmondja, hogy a szemük csak akkor nyílt meg és csak akkor
ismerték föl Jézust, amikor kezébe vette a kenyeret, elmondta az
áldást, megtörte és odaadta nekik, de addig „a szemük fogva volt,
hogy ne ismerjék fel őt” (24,16). Jézus jelenléte előbb a szavakkal,
majd a kenyértörés gesztusával tette lehetővé a tanítványok számára,
hogy felismerjék őt. Ők pedig új formában érezhetik azt, amit
előzőleg vele együtt éltek át: „Nemde lángolt a szívünk, miközben
szólt hozzánk az úton és magyarázta az írásokat?” (24,32.)
55. Ebből az elbeszélésből is látszik, hogy maga a
Szentírás menynyire tartja kapcsolatát az Eucharisztiával. „Tehát
mindig szemmel kell tartanunk, hogy Isten Szava, melyet az Egyház
olvas és hirdet a liturgiában, mintegy a célja felé tart a
szövetség áldozata és a kegyelem lakomája, azaz az Eucharisztia
felé.”[193] A Szó és az
Eucharisztia oly szorosan összetartozik, hogy egyiket sem lehet
megérteni a másik nélkül: Isten Szava szentségi testté válik az
eucharisztikus eseményben. Az Eucharisztia megnyit bennünket a
Szentírás megértésére, mint ahogyan a Szentírás magyarázza és
megvilágosítja az eucharisztikus misztériumot. Ugyanis annak
elismerése nélkül, hogy az Úr az Eucharisztiában valóságosan jelen
van, a Szentírás értése csonka marad. Ezért „az Egyház Isten
szavának és az eucharisztikus misztériumnak mindig és mindenütt
ugyanazt a tiszteletet nyújtotta - és elrendelte, hogy mi is
nyújtsuk -, ámbár nem ugyanazzal a kultusszal. Alapítója példájától
indítva az Egyház mindig ünnepli a húsvéti misztériumot,
összegyűlve, hogy olvassa »a teljes Szentírásban azt, ami róla szók
(Lk 24,27), és aktualizálja az Úr emlékezetével és a szentségekkel
az üdvösség művét”.[194]
A Szó szentségi jellege
56. A szentségi cselekményekben hangzó Isteni Szó átformáló
jellegének hangsúlyozásával, s a Szó és az Eucharisztia
kapcsolatának elmélyítésével elérkeztünk egy nagyon fontos
témához, mely a Szinódusi Gyűlésen merült föl, nevezetesen a Szó
szentségi jellegéhez.[195]
Ezzel kapcsolatban hasznos emlékeztetni arra, hogy II. János Pál
pápa hivatkozott „a kinyilatkoztatás szentségi horizontjára,
nevezetesen az eucharisztikus jelre, melyben a dolog és annak
jelentése közötti megbonthatatlan egység teszi lehetővé a misztérium
mélységének megragadását”.[196]
Innen értjük meg, hogy az Isteni Szó szentségi jellegének eredeténél
egész sajátosan a megtestesülés misztériuma áll: „A Ige testté lett”
(Jn 1,14), a kinyilatkoztatott misztérium valósága a Fiú testében
kínálja magát nekünk. Isten Szava a hit számára az emberi szavak és
gesztusok „jele” által válik felfoghatóvá. A hit tehát fölismeri
Isten Igéjét azáltal, hogy fölfogja azokat a gesztusokat és
szavakat, melyekkel ő maga mutatkozik meg nekünk. A kinyilatkoztatás
szentségi természete mutatja meg ezért azt a történeti-üdvözítő
jelleget, mellyel Isten Igéje belép az időbe és térbe, beszélgető
társa lesz az embernek, aki arra hivatott, hogy a hitben elfogadja
az Ő ajándékát.
A Szó szentségi jellege Krisztusnak a konszekrált kenyér és bor
színe alatti valóságos jelenlét analógiájaként fogható föl.[197] Az oltárhoz közeledve és
részesülve az eucharisztikus lakomában, valóságosan részesedünk
Krisztus testében és vérében. Isten Szavának hirdetése a
szentmisében magával hozza a felismerést, hogy maga Krisztus van
jelen, és hozzánk fordul, hogy meghallgassuk Őt.[198] Az Eucharisztiáról, s egyben az Isten Szava
iránt tanúsítandó magatartásról Szent Jeromos ezt mondja: „Mi
olvassuk a Szent írásokat. Úgy gondolom, hogy az evangélium Krisztus
teste; úgy gondolom, hogy a szent írások az Ő tanítása. És amikor Ő
azt mondja: Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet
(Jn 6,53), jóllehet e szavakat az eucharisztikus misztériumra is
érthetjük, mégis Krisztus Teste és az Ő Vére valóban az írás szava
és Isten tanítása. Amikor az eucharisztikus misztériumhoz
közeledünk, és abból egy morzsa leesik a földre, elveszettnek
érezzük magunkat. És amikor ott állunk és hallgatjuk Isten Szavát,
és eljut a fülünkbe az Isteni Szó és Krisztus test és az Ő vére, és
mi valami egészen másra gondolunk, nem fogjuk föl, mekkora
veszedelemben forgunk?”[199]
Krisztus, aki valóságosan jelen van a kenyér és a bor színe alatt,
hasonlóképpen jelen van a liturgiában hirdetett Szóban is. Ha
elmélyítjük az Isteni Szó szentségi jellegét, az lehetővé teszi a
kinyilatkoztatás misztériumának egységesebb megértését „a szorosan
összetartozó eseményekben és szavakban”,[200]
és javára válik mind a hívők lelki életének, mind az Egyház
lelkipásztori tevékenységének.
A Szentírás és az Olvasmányok Könyve
57. A Szó és az Eucharisztia kapcsolatát hangsúlyozva a Szinódus
méltán föl akarta hívni a figyelmet az Ige szolgálatának néhány
egyéb összetevőjére is. Mindenekelőtt az Olvasmányok Könyvének
fontosságára szeretnék hivatkozni. A II. Vatikáni Zsinat által
szándékolt megújulás[201]
gyümölcseként jobban megismerhetjük a Szentírást, mert bőségesen
találkozunk vele, elsősorban a vasárnapi liturgiákon. A jelenlegi
olvasmányrend túl azon, hogy rendszeresen közli a legfontosabb
szentírási szövegeket, hozzásegít a „Krisztusra és az ő húsvéti
misztériumára koncentráló”[202]
isteni terv egységének megértéséhez az ó- és újszövetségi
olvasmányok összekapcsolása révén. Ha maradnak nehézségek a két
Szövetség olvasmányai közötti kapcsolat fölismerésében, azokat a
kánoni olvasás, azaz az egész Biblia benső egységének fényénél kell
szemlélni. Amennyiben szükséges, az illetékes szervek
gondoskodhatnak olyan segédeszközökről, amelyek megkönnyítik az
olvasmányok kapcsolatának megértését, melyeket a liturgikus
közösségben teljes egészükben föl kell olvasni a napi liturgiának
megfelelően. Esetleges egyéb problémákat és nehézségeket jelezni
kell az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak.
Ezen túlmenően nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a latin
szertartásban használatos Olvasmányok Könyvének ökumenikus
jelentősége is van, amennyiben a katolikus Egyházzal teljes
közösségben még nem lévő felekezetek is használják és megbecsülik.
Másként jelenik meg a keleti katolikus Egyházak Olvasmányos
Könyveinek a problémája, melyekre vonatkozóan a Szinódus kéri, hogy
az önálló egyházak illetékessége és saját hagyományaik szerint
„vegyék hivatalos vizsgálat alá”,[203]
figyelembe véve az ökumenikus összefüggéseket.
A Szó hirdetése és a lektori szolgálat
58. Már az Eucharisztiáról szóló Szinódusi Gyűlésen fölmerült a
kérés, hogy nagyobb gondot kell fordítani Isten Szavának
hirdetésére.[204] Mint
tudjuk, az evangéliumot pap vagy diákonus olvassa föl, az első és a
második olvasmányt a latin hagyomány szerint megbízott lektor, férfi
vagy nő olvassa. Közvetíteni szeretném a Szinódusi Atyák szavát,
akik e kérdésben is hangsúlyozták, hogy gondoskodni kell a megfelelő
képzésről[205] a liturgikus
ünnepléseken belüli lektori feladatra,[206]
különösen a lektori szolgálatra, mely a latin szertartásokban
laikusi szolgálat. Akiket ilyen tisztséggel bíznak meg, még ha nem
is kaptak külön képzést, legyenek valóban alkalmasak és fölkészültek
a felolvasásra, azaz kapjanak szentírási, liturgikus és technikai
fölkészítést: „A szentírási képzésnek a lektorokat el kell juttatnia
arra a szintre, hogy az olvasmányokat be tudják helyezni
összefüggésükbe és a hit fényénél találják meg a hirdetett
kinyilatkoztatás központját. A liturgikus fölkészítésből a
lektoroknak bizonyos jártasságot kell szerezniük a Szó Liturgiája
szerkezetének és tartalmának fölfogására, és a Szó Liturgiája és az
Eucharisztikus Liturgia kapcsolatának érzékelésére. A technikai
fölkészítés tegye egyre alkalmasabbá a lektorokat az olvasás
művészetére, akár természetes hangon, akár erősítő rendszerek
segítségével történik a felolvasás”.[207]
A homília jelentősége
59. „Isten Szavával kapcsolatban különböző feladatok és hivatalok
vannak: a hívők dolga, hogy hallgassák és elmélkedjenek róla;
ezzel szemben a magyarázat csak azokra tartozik, akik a szentelés
erejéből megkapták a tanítás feladatát, vagy akiket külön
megbíztak e szolgálattal,”[208]
azaz a püspökökre, a papokra és a diákonu-sokra. Ebből érthető az a
figyelem, melyet a Szinóduson a homília témájának szenteltek. Már a
Sacramentum caritatis Szinódus utáni apostoli buzdításban
emlékeztettem arra, hogy „Isten Igéjének fontosságával kapcsolatban
merül föl, hogy szükséges a homí-lia minőségének a javítása. A
homília ugyanis »a liturgikus cselekmény része«; az a feladata, hogy
segítse Isten Igéjének teljesebb megértését és hatékony
megvalósítását a hívők életében.”[209]
A homília aktualizálja a szentírási üzenetet, oly módon, hogy
rávezeti a híveket Isten Szavára, jelenlétére és hatékonyságára a
saját életükben. A homíliának el kell juttatnia az ünnepelt
misztérium megértéséhez, buzdítania kell a küldetésre, azáltal, hogy
fölkészíti a közösséget a hitvallásra, a hívők közös könyörgésére és
az eucharisztikus liturgiára. Következésképpen akiknek különleges
szolgálata a prédikáció, azoknak valóban szívügye legyen ez a
feladat. Kerülni kell a nagy általánosságokban mozgó, elvont
homí-liákat, melyek inkább elfödik Isten Szavának egyszerűségét,
ugyanígy a haszontalan elkalandozásokat, mely inkább a szónokra
terelik a figyelmet, mint az evangéliumi üzenet lényegére. A
hívőknek világosan kell látniuk, hogy aki a homíliát mondja,
Krisztust akarja megmutatni, aki minden homília középpontja. Ezért a
szónokoknak nagyon jól kell ismerniük a szent szöveget;[210] elmélkedéssel és imádsággal
készüljenek a homíliára, hogy meggyőződéssel és szenvedéllyel
tudjanak prédikálni. A Szinódusi Atyái arra buzdítottak, hogy a
következő kérdéseket tartsák szem előtt: „Mit mondanak az elhangzott
olvasmányok? Mit mondanak nekem személy szerint? Mit kell mondanom a
közösségnek szemmel tartva a konkrét helyzetét?”[211] A prédikátornak engednie kell, hogy „Isten
Szava, melyet hirdet, elsőként őt szólítsa meg”,[212] mert amint Szent Ágoston mondja: „Biztosan
gyümölcstelen marad az, aki kifelé prédikálja Isten szavát, de
bensőjében nem hallgatja azt.”[213]
Különős gondot kell fordítni a vasárnapok és az ünnepek homíliájára,
de ne mulasszák el hétközben a hívőkkel együtt imádkozott
szentmisékben sem, hogy a konkrét helyzeteknek megfelelő rövid
reflexiókkal segítsék a hívőket befogadni és termékennyé tenni a
hallott Szót.
Egy Homiletikai Direktórium hasznos volta
60. Az Olvasmányok Könyvéhez kapcsolódva megfelelő
módon prédikálni, művészet, amelyért fáradozni kell. Éppen ezért
az előző Szinódus kérésének folytatásaként[214] kérem az illetékes hatóságokat, hogy az
Eucharisztikus Kompendiumhoz hasonlóan[215]
gondoljanak megfelelő segédeszközökre a prédikátorok számára, hogy
jobban végezhessék feladatukat. Készítsenek például egy Homiletikai
Direktóriumot, hogy a prédikátorok a felkészüléshez hasznos
segítséget kapjanak.
Továbbá, amint Szent Jeromos emlékeztet rá, a prédikációt a
prédikátor élete tanúságának kell kísérnie: „A cselekedeteid ne
cáfolják a szavaidat, hogy elő ne forduljon, hogy miközben te a
templomban prédikálsz, a hallgatóid közül valaki a szívében így
kommentálja: »Akkor tehát te miért nem így cselekszel?« (...)
Krisztus papjában az életnek és a szónak összhangban kell lennie.”[216]
Isten Szava, a gyónás és a betegek kenete
61. Jóllehet Isten Szava és a szentségek
kapcsolatának középpontjában kétségtelenül az Eucharisztia áll,
mégis jó hangsúlyoznunk a Szentírás jelentőségét a többi
szentséggel kapcsolatban is, különösen a gyógyulás szentségeivel,
azaz a megbékélés vagy bűnbánat és a betegek kenete szentségével.
Ezeknél a szentségeknél gyakran mellőzik a Szentírásra való
hivatkozást, pedig meg kell adni neki az őt megillető helyet.
Ugyanis soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy „Isten Szava a
kiengesztelődés szava, mert Isten e Szóban engesztelt ki magával
mindent (vö. 2Kor 5,18-20; Ef 1,10). Istennek Jézusban
megtestesült irgalmas megbocsátása emeli föl a bűnöst.”[217] Isten Szava „megvilágosítja a
hívőt, hogy ismerje föl a bűneit, megtérésre hívja és betölti az
isteni irgalmasságba vetett bizalommal.”[218]
Hogy Isten Szavának kiengesztelő ereje megerősödjék, ajánljuk hogy
egy-egy bűnbánó a gyónásra egy megfelelő szentírási rész
átelmélkedéséve készüljön, és a gyónást a saját rítusának rendje
szerint egy szentírási intelem olvasásával vagy meghallgatásával
kezdje. Bűnbánata kifejezéséhez jó, ha a bűnbánó a szertartás
számára készített „szentírási kifejezésekből összeállított” formulát
használ.[219] Ha lehetőség van rá,
nagyon jó, ha az esztendő különleges napjain, vagy amikor erre
alkalom kínálkozik, a megtérők bűnbánati liturgiával készülnek föl a
gyónásra, ahogyan ez a Rituáléban elő van írva a különböző
liturgikus hagyományokban. Ilyenkor nagyobb teret lehet adni
megfelelő olvasmányokkal az igeliturgiának.
A betegek kenetével kapcsolatban se feledkezzünk meg arról, hogy
„Isten Szavának gyógyító ereje eleven felszólítás hallgatója felé az
állandó személyes megtérésre”.[220]
A Szentírás sok lapján van szó az isteni beavatkozásnak köszönhető
gyógyításról, támogatásról, megerősítésről. Különösen is emlékeznünk
kell arra, hogy milyen közel volt Jézus a szenvedőkhöz, s hogy Ő
maga, Isten megtestesült Igéje magára vette a fájdalmainkat és az
ember iránti szeretetből szenvedett, s ezáltal értelmet adott a
betegségnek és a halálnak. Nagyon jó, ha a plébániákon és főként a
kórházakban a lehetőségeknek megfelelően közösségi formában
szolgáltatják ki a betegek kenetének szentségét. Ilyen alkalmakkor
kapjon tág teret az igeliturgia, és segítsék a beteg hívőket hittel
átélni szenvedéseiket a Krisztus megváltó áldozatával egységben, aki
megszabadít minket a rossztól.
Isten Szava és az Imaórák Liturgiája
62. A Szentírást magasztaló imaformák közé tartozik
kétségtelenül az Imaórák Liturgiája. A Szinódusi Atyák
megállapították, hogy az Imaórák Liturgiája „Isten Szava
hallgatásának kiváltságos formája, mert a hívőket kapcsolatba
hozza a Szentírással és az Egyház élő hagyományával”.[221] Mindenekelőtt emlékeztetnünk
kell ezen imádság mély teológiai és egyházias méltóságára. Ugyanis
„az Egyház az Imaórák Liturgiájában Fejének papi hivatalát
gyakorolja, Istennek »szüntelenül« (ITesz 5,17) fölajánlja a
dicséret áldozatát, azaz az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét (vö.
Zsid 13,15). Ez az imádság »a menyasszony hangja, aki a Vőlegényéhez
beszél, sőt az az imádság, melyet a testével egyesült Krisztus intéz
az Atyához«”.[222]
Erre vonatkozóan a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „Mindazok tehát,
akik zsolozsmáznak, teljesítik az Egyház szent kötelességét,
ugyanakkor részesülnek Krisztus jegyesének fönséges méltóságában,
mert Isten dicséretét végezvén az Anyaszentegyház nevében állnak
Isten trónja előtt.”[223] Az
Imaórák Liturgiájában, mint az Egyház nyilvános imádságában
mutatkozik meg az ideális keresztény, akinek egész napja meg van
szentelve, áthatja Isten Szavának hallgatása és a zsoltárok
imádkozása, úgy, hogy minden tevékenységének központja az Istennek
fölajánlott dicséret.
Akik életállapotuk szerint kötelesek végezni az Imaórák Liturgiáját,
hűséges tegyenek eleget kötelességüknek az egész Egyház javára. A
püspökök, a papok és a papságra készülő diákonusok, akik megkapták
az Egyháztól a zsolozsmát, kötelesek minden nap minden imaóra
elvégzésére.[224] Ami e liturgia
kötelező voltát illeti az önálló keleti katolikus Egyházakban,
mindegyik kövesse a saját jogrendjét.[225]
Buzdítom az Istennek Szentelt Élet közösségeit, hogy legyenek
példamutatók az Imaórák Liturgiájának végzésében, úgy, hogy
hivatkozási pont és lelkesítő forrás lehessenek az egész Egyház
lelki élete és lelkipásztori szolgálata számára.
A Szinódus kifejezte óhaját, hogy jobban el kellene terjeszteni
Isten népe körében ezt az imaformát, különösen a Laudes és a
Vesperás imádságát. Egy ilyen gyarapodás növelné a hívők körében az
Isten Szavával való bensőséges kapcsolatot. A Szinódus hangsúlyozta
az Imaórák Liturgiájának fontosságát a vasárnap és az ünnepek első
vesperása formájában is, különösen a keleti katolikus Egyházakban.
Ezért ajánlom, hogy ahol lehetséges, a plébániák és a szerzetesi
közösségek ezt az imádságot a hívők részvételével végezzék.
Isten Szava és az Áldások Könyve
63. Az Áldások Könyve használata közben is
szenteljünk figyelmet Isten Szavának felolvasására, hallgatására
és magyarázatára rövid intelmek formájában, hogy az áldás
cselekménye az Egyház által biztosított esetekben, és amikor a
hívők igénylik, ne legyen elszigetelt jelenség, hanem a maga
módján kapcsoljonj be Isten népének liturgikus életébe. Ebben az
értelemben az áldás mint szent jel „Isten Szavából nyeri
jelentését és hatékonyságát”.[226]
Éppen ezért fontos ezeket a helyzeteket is fölhasználni arra, hogy a
hívőkben föltámadjon az éhség és a szomjúság minden szóra, amely
Isten szájából származik (vö. Mt 4,4).
Konkrét késztetések és javaslatok a liturgikus
élethez
64. Miután fölhívtuk a figyelmet Isten Szava és a
liturgia kapcsolatának néhány alapvető elemére, most szeretnék
összefoglalni és közzétenni néhányat a Szinódusi Atyák javaslatai
és ajánlásai közül, melyeknek az a célja, hogy Isten népének minél
bensőségesebb kapcsolata legyen Isten Szavával a liturgikus
cselekmények vagy az ahhoz bármilyen formában kapcsolódó helyzetek
közepette.
a) Isten Szavának liturgiái
65. A Szinódusi Atyák buzdítottak minden püspököt,
hogy terjesszék a rájuk bízottak körében az igeliturgia alkalmait:[227] ezek az Úrral való találkozás
kiváltságos alkalmai. Ez a gyakorlat a hívőknek nagyon is javára
válik, és a liturgikus pasztoráció fontos elemének kell tekinteni. E
szertartásoknak különös fontossága van a szentmise előkészítésében,
hogy a hívőknek legyen lehetősége jobban elmélyedni az Olvasmányos
Könyv gazdagságában, elmélkedni és imádkozni a Szentírásból,
elsősorban az Advent és Karácsony, nagyböjt és húsvét kiemelkedő
liturgikus időszakaiban.
Az igeliturgia még határozottabban ajánlott azokban a közösségekben,
melyek a paphiány miatt parancsolt ünnepeken sem vehetnek részt az
eucharisztikus áldozatban. Figyelembe véve a Sacramentum caritatis
apostol buzdítás pap nélküli közösségek számára adott irányelveit,[228] ajánlom, hogy fölhasználva az
egyes részegyházak tapasztalatait, az illetékes hatóságok állítsanak
össze szerkönyveket. így lehet támogatni ilyen helyzetekben az
igeliturgiákat, melyek táplálják a hívők hitét, de elkerülik a
veszedelmet, hogy összekeverjék a szentmisével; „inkább az imádság
kiváltságos alkalmainak kellene lenniük, azért, hogy Isten küldjön
szíve szerinti szent papokat.”[229]
Emellett a Szinódusi Atyák ajánlották az igeliturgiát zarándoklatok,
külön ünnepek, népmissziók, lelkigyakorlatok s a bűnbánat és
megbocsátás különleges napjain. Ami a népi vallásosság különböző
formáit illeti, ezek ugyan nem liturgikus cselekmények, és nem
szabad őket összekeverni a liturgiával, mégis jó dolog bátorítani
rá, és főként megfelelő teret biztosítani benne Isten Szava
hirdetésének és hallgatásának; ugyanis „a bibliai szóban a népi
vallásosság az indítások kimeríthetetlen forrását, az imádság
felülmúlhatatlan mintáit fogja megtalálni, és konkrét jó
elhatározásokat fog eredményezni.”[230]
b) A Szó és a csend
66. A Szinódusi Atyák több hozzászólásukban is hangsúlyozták a
csend fontosságát Isten Szavával és annak a hívő életbe való
befogadásával kapcsolatban.[231]
A szót ugyanis csak a külső és belső csendben lehet kimondani és
meghallani. A mi korunk nem kedvez az összeszedettségnek, s olykor
az a benyomásunk, hogy az ember fél, akárcsak egy percre is,
elszakadni a tömegtájékoztató eszközöktől. Ezért nagyon fontos
nevelni Isten népét a csend megbecsülésére. Isten Szava központi
jelentőségének fölfedezése az Egyház életében azt is jelenti, hogy
újra fölfedezzük az összeszedettség és a belső nyugalom értékét. A
nagy patrisztikus hagyomány arra tanít, hogy Krisztus misztériumai a
csendhez vannak kötve,[232] és a
Szó csak a csendben talál bennünk lakást, ahogyan Máriában történt,
aki egyszerre a Szónak és a hallgatásnak Asszonya. Liturgiáinknak
meg kell könnyítenie ezt a hiteles odahallgatást: Verbo crescente,
verba deficiunt, ‘az Ige növekedtével elfogynak a szavak’[233]
Ennek az értéknek különösen az igeliturgiában kell fölragyognia,
melyet „úgy kell végezni, hogy elősegítse az elmélkedést”.[234] A csendet, ha gondoskodunk
róla, úgy kell tekinteni, mint „az ünneplés részét”.[235] Éppen ezért buzdítom a püspököket, hogy
bátorítsák az összeszedettség alkalmait, melyek révén a Szentlélek
segítségével Isten Szava jobban beköltözik a szívekbe.
c) Isten Szavának ünnepélyes hirdetése
67. A Szinódus által fölvetett másik kezdeményezés a
Szó hirdetésének ünnepélyessé tétele a kiemelkedő liturgikus
alkalmakkor. Különösen vonatkozik ez az evangéliumra, úgy, hogy
külön Evan-geliáriumot használnak, melyet a liturgia kezdetén
körmenetben visznek be, majd a diákonus vagy egy pap helyezi az
ambóra a felolvasáshoz. Ez segíti Isten népét annak
fölismerésében, hogy „az evangélium olvasása a Szó liturgiájának a
csúcspontja”.[236] Az Ordo
Lectionum Missae előírásait követve jó megbecsülni Isten Szavának
énekelt hirdetését, különösen az evangéliumét, főként meghatározott
ünnepeken. A felolvasás előtti köszöntés és az evangélium címe,
illetve a végén az „ezek az evangélium igéi” éneklése külön ki tudja
emelni az evangélium fontosságát.[237]
d) Isten Szava a keresztény templomban
68. Isten Szava hallgatásának elősegítésében nem
szabad mellőzni azokat az eszközöket, melyek fokozhatják a hívők
figyelmét. Ezért a szakrális épületekben nagyon ügyelni kell az
akusztikára, figyelembe véve az építészeti és liturgikus
törvényeket. „A püspököknek megfelelő szakértői támogatással
legyen gondja templomépítés esetén arra, hogy ez a hely legyen
megfelelő a Szó hirdetésére, az elmélkedésre és az Eucharisztia
ünneplésére. A szakrális terek a liturgikus cselekményeken kívül
is legyenek beszédesek, és jelenítsék meg az Isten Szavával
kapcsolatban álló keresztény misztériumot.”[238]
Külön figyelmet kell fordítani az ambóra, mint Isten Szava
hirdetésének liturgikus helyére. Jól látható helyen kell lennie és
olyannak, hogy magára vonja a hívők figyelmét a Szó liturgiája
közben. Lehetőleg ne legyen mozdítható, formája harmonikusan
illeszkedjék az oltárhoz, s így láthatóan is jelenítse meg Ige és az
Eucharisztia kettős asztalának teológiai tartalmát. Az ambóról
hangozzanak el az olvasmányok, a válaszos zsoltár, és húsvétkor az
Exsultet, de innen lehet elmondani a homíliát és a hívők közös
könyörgését is.[239]
Emellett a Szinódusi Atyák javasolják, hogy a templomokban legyen
jól látható helye a Szentírásnak a szertartásokon kívül is.[240] Jó dolog ugyanis, ha az Isten
Szavát tartalmazó könyvnek megbecsült és látható helye van a
keresztény templomban, de feltétlenül fenn kell tartani az
Oltáriszentséget őrző tabernákulum központi helyét.[241]
e) A bibliai szövegek kizárólagossága a
liturgiában
69. A Szinódus különösen is hangsúlyozta az Egyház
liturgikus törvényhozásában már rögzített szabályt,[242] mely szerint a Szentírásból
vett olvasmányokat soha ne helyettesítsék más szövegekkel, bármilyen
jelentősek is volnának lelkipásztori vagy spirituális szempontból:
„Semmiféle lelkiségi vagy irodalmi szöveg nem éri el a Szentírásban,
Isten Szavában lévő gazdagságot és értéket”.[243] Az Egyház ősi rendelkezéséről van szó, mely
változatlanul érvényben van.[244]
Néhány visszaéléssel szemben már II. János Pál pápa fölhívta a
figyelmet arra, hogy a Szentírást soha nem szabad helyettesíteni más
olvasmányokkal.[245] Emlékeztetünk
rá, hogy a válaszos zsoltár is Isten Szava, mellyel az Úr szavára
válaszolunk, ezért nem szabad más szövegekkel helyettesíteni, de
nagyon jó, ha tudják énekelni.
f) A bibliai ihletésű liturgikus ének
70. Az Isten Szavának a liturgikus szertartásokban
nyújtott tiszteleten belül gondolni kell arra, hogy a saját
szertartás szerinti, előre meghatározott pillanatokban énekeljenek
is, előnyben részesítve a tisztán bibliai ihletésű énekeket,
melyek a szavak és a dallam harmóniájával meg tudják jeleníteni az
Isteni Szó szépségét. Ezért nagyon meg kell becsülnünk azokat az
énekeket, melyeket az Egyház hagyománya őriz, és megfelelnek e
kritériumnak. Különösen is gondolok a gregorián ének fontosságára.[246]
g) Megkülönböztetett figyelem a látás- és
hallássérültekre
71. Arra is szeretnék emlékeztetni, hogy a Szinódus ajánlotta a
megkülönböztetett figyelmet azok irányában, akiknek
fogyatékosságuk miatt problémái vannak a liturgiában való aktív
részvétellel, mint például a vakok és a siketek. Buzdítom a
keresztény közösségeket, hogy amennyire csak lehetséges, megfelelő
segédeszközökkel siessenek az ilyen testvérek segítségére, hogy
nekik is megadassák a lehetőség eleven kapcsolatba kerülni az Úr
Szavával.[247]
Találkozás Isten Szavával a Szentírásban
72. Amennyiben igaz, hogy a liturgia Isten Szava
hirdetésének, hallgatásának és ünneplésének kiváltságos helye,
hasonlóképpen igaz, hogy ezt a találkozást a hívők szívében elő
kell készíteni, azután nekik magukévá kell tenniük és el kell
mélyíteniük. A keresztény életet ugyanis lényegében határozza meg
a Jézus Krisztussal való találkozás, aki követésre hív. Éppen
ezért a Püspöki Szinódus többször is hangsúlyozta a keresztény
közösségeken belüli lelkipásztorkodás fontosságát, mert ez jelenti
a megfelelő közeget, melyben végig kell járni az Isten Szavával
való találkozások személyes és közösségi útját, úgy, hogy ez a Szó
valóban a lelki élet alapja legyen. A Szinódusi Atyákkal együtt
fejezem ki határozott kívánságomat, hogy fakadjon „Isten népe
minden tagjában a Szentírás iránti nagyobb szeretet új tavasza,
hogy az imádságos és hívő olvasásból elmélyüljön a Jézussal való
személyes kapcsolat”.[248]
Az Egyház története folyamán a szentek részéről sokszor elhangzott
az ajánlás, hogy a Krisztus iránti szeretetben való növekedéshez
ismerni kell a Szentírást. Ez különösen is nyilvánvaló az
egyházatyáknál. Szent Jeromos, Isten Szavának nagy „szerelmese”
föltette magának a kérdést: „Hogyan lehetne élni az írások ismerete
nélkül, mikor általuk ismerjük meg magát Krisztust, aki a hívők
élete?”[249] Ő jól tudta, hogy a
Biblia az az eszköz, „melyen keresztül Isten minden nap szól a
hívőkhöz”.[250] A római matrónának,
Laetá-nak ezt ajánlja leánya nevelésére: „Gondoskodj róla, hogy
leányod minden nap tanulmányozza az írás valamely részét. (...) Az
imádságot kövesse az olvasás, és az olvasást az imádság (...). hogy
a játékszerek és a selyemruhák helyett az isteni könyveket
szeresse.”[251]
Számunkra is érvényes, amit ugyanez a Szent Jeromos írt Nepotianus
áldozópapnak: „Nagyon gyakran olvasd az isteni írásokat, sőt a Szent
Könyvet soha le ne tedd a kezedből. Belőle tanuld, amit tanítanod
kell.”[252]
E nagy szent példája szerint, aki egész életét a Biblia
tanulmányozásának szentelte, és megajándékozta az Egyházat a Vulgata
latin fordítással, és az összes szentek példáját követve akik lelki
életük központjává tették a Krisztussal való találkozást, megújítjuk
elkötelezettségünket amellett, hogy jobban megismerjük azt a Szót,
melyet Isten ajándékozott az Egyháznak; így törekedhetünk „a
normális keresztény élet azon magas mércéje felé”,[253] melyet II. János Pál pápa óhajtott a
harmadik keresztény évezred kezdetekor, s amely állandóan Isten
Szavának hallgatásából táplálkozik.
A lelkipásztorkodás biblikus ihletettsége
73. Ezen a vonalon továbbmenve a Szinódus meghívott a
különleges lelkipásztori elkötelezettségre, hogy központi helyet
alakítsunk ki Isten Szava számára az egyházi életben. A Szinódus
azt ajánlja, hogy „erősítsék »a biblikus lelkipásztorkodást«, de
nem szembeállítva a lelkipásztorkodás egyéb formáival, hanem mint
az egész lelkipásztorkodás biblikus ihletettségéf ,[254] Tehát nem arról van szó, hogy
újabb találkozókat szervezzünk a plébániákon vagy az
egyházmegyékben, hanem a keresztény közösségek megszokott
tevékenységeiben a plébániákon, az egyesületekben és a mozgalmakban
valóban tartsák fontosnak a Krisztussal való személyes találkozást,
aki a Szavában közli magát velünk. Mivel „nem ismerni az írásokat
azt jelenti, hogy nem ismerjük Krisztust”,[255] az egész lelkipásztorkodás biblikus
ihletettsége növelni fogja az Atya Kinyilatkoztatója és az isteni
kinyilatkoztatás teljessége, Krisztus személyének ismeretét.
Ezért buzdítom a pásztorokat és hívőket, hogy tartsák szem előtt
ezen ihletettség jelentőségét: ez lesz annak is a legjobb módja,
hogy szembe tudjunk nézni bizonyos lelkipásztori problémákkal,
például azokkal, amelyek a Szentírás eltorzított és ideologizált
magyarázatát terjesztő szekták sokasodásával függnek össze. Ahol a
híveket nem nevelik az Egyház hitében és az élő egyházi hagyomány
folyamatában a Biblia ismeretére, olyan üres teret hagynak, melyben
például a szekták gyökeret tudnak verni. Ezért kell gondoskodni a
papok és a laikusok megfelelő képzéséről, hogy tanítani tudják Isten
népét az írások megfelelő megközelítésére.
Emellett, amint a Szinódus hangsúlyozta, jó dolog, ha a
lelkipásztori tevékenységben támogatják a kis közösségek terjedését
is - „melyek családokból alakulnak, vagy a plébániákon születnek,
vagy különféle új közösségekhez és egyházi mozgalmakhoz kötődnek”[256] - s ezeken belül a képzést, az
imádságot és a Bibliának az Egyház hite szerinti megismerését.
A katekézis biblikus dimenziója
74. Az Egyház lelkipásztori tevékenységének fontos
összetevője a katekézis, melynek különböző formáival és fázisaival
mindig kísérnie kell Isten népét, és benne föl lehet fedezni Isten
Szavának központi szerepét. Az emmauszi tanítványok találkozása
Jézussal (vö. Lk 24,13-35) egy katekézis-modell, melynek
középpontjában az írásoknak olyan magyarázata áll, amit csak
Krisztus tud adni (vö. Lk 24,28-28) azáltal, hogy megmutatja, hogy
Őbenne az írások beteljesedtek.[257]
így születik meg az a minden csalódásnál erősebb remény, mely
ezekből a tanítványokból a Föltámadott meggyőződéses és hihető
tanúit formálja.
A Katekézis Általános Direktóriumában hatásos
eligazításokat kapunk arra, hogy a katekézist hogyan kell biblikus
ihletettsé-gűvé tenni; és felhívom a figyelmet ezekre az
irányelvekre.[258] Mindenekelőtt
azt szeretném hangsúlyozni, hogy a katekézist „nem csak át kell
hatnia a bibliai és evangéliumi gondolkodásnak, szellemnek és
magatartásoknak, azáltal, hogy állandó kapcsolatban marad ezekkel a
szövegekkel, hanem ezen túlmenően a katekézis annál gazdagabb és
hatékonyabb lesz, minél inkább az Egyház lelkületével és
értelmezésével olvassák az Igét”,[259]
és minél inkább késztet a reflexióra és utal magának az Egyháznak
2000 éves életére. Bátorítani kell tehát a szent szöveg irodalmi
formáinak, történetének és alapvető kifejezéseinek megismerését,
amihez segítséget jelent bizonyos bibliai részletek értelmes
memorizálása is, főként azoké, melyek a Krisztus misztériumról
beszélnek. A katekézis mindig magában foglalja a Szentírásnak az
Egyház hitében és hagyományában való megközelítését, s arra tanít,
hogy a Szentírás szavaiból felfogják, hogy Krisztus mennyire él ma
is ott, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében (vö. Mt
18,20). A katekézisnek elevenen kell közölnie az üdvösség történetét
és az Egyház hitének tartalmát, hogy minden hívő felismerje: saját
személyes sorsa is része ennek a történelemnek.
Ebből a szempontból hangsúlyoznunk kell a Szentírás és a Katolikus
Egyház Katekizmusa közötti kapcsolatot, ahogyan ezt a Katekézis
általános direktóriuma mondja: „A Szentírás ugyanis »mint
Istennek a Szentlélek sugalmazására leírt szava« és a Katolikus
Egyház Katekizmusa, mint az Egyház élő hagyományának kiemelkedő
megnyilvánulása és a hit tanítása számára biztos szabály, arra
hivatott, hogy mindegyik a maga módján és a maga sajátos
tekintélyével tegye termékennyé a katekézist a mai Egyházban”.[260]
A keresztények biblikus képzése
75. A Szinódus óhajtott céljának eléréséhez -
tudniillik, hogy az Egyház egész lelkipásztori tevékenysége
biblikusabb jelleget öltsön - megfelelő képzést kell biztosítani a
keresztények, különösen a katékéták számára. Külön figyelmet kell
szentelni a biblikus apostolkodásra, mely az egyházi tapasztalat
szerint jó módszer e cél elérésére. Emellett a Szinódusi Atyák
ajánlották, hogy lehetőleg a már létező egyetemi szervezetek
fölhasználásával hozzanak létre képzési központokat laikusok és
misszionáriusok számára, ahol megtanulhatják megérteni, megélni és
hirdetni Isten Szavát; s ahol erre szükség van, hozzák létre a
biblikus tudományok szak-intézményeit, hogy az egzegéták
megbízható teológiai tudást, és küldetésükhöz megfelelő
érzékenységet tudjanak elsajátítani.[261]
A Szentírás a nagy egyházi összejöveteleken
76. A sokféle kezdeményezés között a Szinódus
javasolja, hogy az egyházmegyei, nemzeti vagy nemzetközi
összejöveteleken kapjon nagyobb jelentőséget Isten Szava, azaz a
Biblia hívő és imádságos hallgatása és olvasása. Ezért a nemzeti
és nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusokon, az Ifjúsági
Világnapokon és egyéb találkozások alkalmával dicséretes, ha
nagyobb teret biztosítanak a Szó liturgiáinak és a biblikus
jellegű tanító rendezvényeknek.[262]
Isten Szava és a hivatások
77. Amikor a Szinódus hangsúlyozta a hit azon
igényét, hogy mélyítsük el a kapcsolatot Krisztussal, Isten
közöttünk lévő Szavával, arra a tényre is rá akart világítani,
hogy ez a Szó mindegyikünket személyesen szólít meg, s föltárja,
hogy maga az élet Isten felé irányuló meghívás. Ez azt jelenti,
hogy minél inkább elmélyítjük személyes kapcsolatunkat az Úr
Jézussal, annál inkább észrevesz-szük, hogy Ő az életszentségre
hív meghatározott döntéseinkkel, melyekkel válaszolunk az Ő
szeretetére, bizonyos feladatokat és szolgálatokat vállalva az
Egyház építésére. így megérthetjük a Szinódus felhívásait,
melyeket minden keresztényhez intézett, hogy mélyítsék el a
kapcsolatukat Isten Szavával mint megkeresztelt emberek, de úgy
is, mint akik különböző életállapotokra kaptak meghívást. Itt a
II. Vatikáni Zsinat tanításának egyik sarkpontját érintjük, amely
minden hívő életszentségre szóló meghívottságát hangsúlyozza,
mindenkiét a maga életállapotában.[263]
A Szentírásban találjuk meg életszentségre hivatottságunk
kinyilatkoztatását: „Szentek legyetek, mert én vagyok a Szent” (Lev
11,44; 19,2; 20,7). Szent Pál pedig megadja ennek a krisztológiai
gyökereit: az Atyaisten Krisztusban „kiválasztott minket a világ
teremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk Őelőtte
szeretetben” (Ef 1,4). így a római közösség fivéreinek és nővéreinek
szóló köszöntését hallgathatjuk úgy, hogy személyesen nekünk is
szól: „akiket az Isten szeret, és a szentségre meghívott. Kegyelem
és békesség nektek Atyánktól, az Istentől és Urunktól, Jézus
Krisztustól!” (Róni 1,7.)
a) Isten Szava és a fölszentelt szolgák
78. Most elsőként az Egyház fölszentelt szolgáihoz
fordulok és emlékeztetem őket a Szinódus szavára: „Isten Szava
nélkülözhetetlen egy jó pásztor, a Szó szolgája szívének
megformálásában”.[264]
A püspökök, papok és diákonusok nem gondolhatják, hogy hivatásukat
és küldetésüket megélhetik elszánt és állandóan megújuló
megszentelődés nélkül, aminek egyik pillére a Bibliával megélt
kapcsolat.
79. Azok számára, akik a püspökségre kaptak meghívást
és a Szó első és leghitelesebb hirdetői, szeretném hangsúlyozni
azt, amit II. János Pál pápa a Pastores gregis Szinódus utáni
apostoli buzdításában mondott. A püspöknek, hogy táplálni és
gyarapítani tudja a lelki életet, „első helyre kell tennie Isten
Igéjének olvasását és a róla való elmélkedést. Ezért minden
püspöknek rá kell hagyatkoznia »Isten kegyelmére és Szavára,
akinek van rá hatalma, hogy megadja az összes szenttel közös
örökséget« (ApCsel 20,32). Mielőtt tehát az Ige közvetítője volna,
a püspöknek - papjaival és híveivel, sőt, az Egyházzal együtt - az
Ige hallgatójának kell lennie. Az Igén »belül« kell lennie, és
engednie kell, hogy az mint anyaméh körülvegye, védje és táplálja
őt.”[265] Minden
Püspöktestvéremnek ajánlom, hogy Máriának, a Virgo audiens és az
Apostolok Királynőjének példája szerint személyesen is gyakran
olvassák és állandóan tanulmányozzák a Szentírást.
80. A papok figyelmét is szeretném fölhívni II. János
Pál pápa szavaira, aki a Pastores dabo vobis Szinódus utáni
buzdításban emlékeztetett arra, hogy „a pap elsősorban Isten
Igéjének szolgája, mivel arra szentelték és küldték, hogy minden
embernek hirdesse az Ország Evangéliumát, a hit engedelmességére
szólítva az egyes embereket, a híveket pedig elvezetve annak a
misztériumnak napról napra mélyebb megértésére és átélésére,
amelyet Isten Krisztusban nyilatkoztatott ki és közölt velünk.
Ezért a papnak bensőséges kapcsolatba kell kerülnie Isten
Igéjével, amihez fontos, de nem elég a nyelvi és egzegetikai
tájékozottság; Isten Igéjéhez ugyanis imádságos és nyitott szívvel
kell közeledni, hogy a pap értelme és érzülete teljesen
elmerülhessen benne és kialakulhasson benne egy új lelkület,
»Krisztus érzülete« (1Kor 2, 16)",[266]
következésképpen szavainak, döntéseinek és magatartásának egyre
áttetszőbbé, az evangélium hirdetésének és róla szóló tanúságnak
kell lenniük; „A pap csak akkor válik az Úr tökéletes tanítványává,
csak akkor ismeri meg az igazságot és lesz igazán szabaddá, ha
»megmarad« a Szóban.”[267] Végülis
a papi hivatás megköveteli az „igazságban” való meg-szenteltséget.
Maga Jézus fogalmazza meg ezt a követelményt tanítványaival szemben:
„Szenteld meg őket az igazságban. A te Szavad igazság. Amint te
küldtél engem a világba, én is elküldöm őket a világba” (Jn
17,17-18). A tanítványokat Isten bizonyos értelemben bevonja a maga
életébe azáltal, hogy elmerülnek Isten Szavában. „Isten Szava a
fürdő, mely megtisztítja őket, a teremtő hatalom, mely átformálja
őket az isteni létben.”[268] És
mivel Krisztus maga Isten testté lett Szava (Jn 1,14), az „Igazság”
(14,6), azért Jézusnak az Atyához intézett imája: „szenteld meg őket
az igazságban”, mélyebb értelemben ezt mondja: „Tedd őket eggyé
velem, a Krisztussal, kösd hozzám őket, vondd be őket a bensőmbe. És
defacto az Újszövetségnek csak egyetlen papja van, az egy Jézus
Krisztus.”[269] A papoknak tehát
egyre mélyebben kell tudatosítaniuk ezt a valóságot.
81. Szeretném megjelölni Isten Szavának a helyét azok
életében is, akik az állandó diakonátusra kaptak meghívást, nem
csak a papság felé vezető fokozatként, hanem állandó szolgálatra.
Az állandó diakonátus direktóriuma mondja, hogy „a diakonátus
teológiai identitásából a lelkiségnek jól felismerhető sajátos
vonásai fakadnak, mely lényegében a szolgálat lelkisége. A
tökéletes minta ehhez a szolga Krisztus, aki teljesen Isten
szolgálatában élt az emberek javára.”[270] Ebből a szempontból érthető, hogy a
diáko-nusi szolgálat különböző összetevői között „a diákonusi
lelkiséget meghatározó tényező Isten Szava, melynek a diákonus
meghívott, hivatalos hirdetője, úgy, hogy hiszi, amit hirdet, azt
tanítja, amit hisz, és aszerint él, amit tanít.”[271] Ezért ajánlom, hogy a diá-konusok a
Szentírás hívő olvasásából tanulással és imádsággal táplálkozzanak,
vezessék be őket a Szentírásba és annak helyes magyarázatába; a
Szentírás és a Hagyomány kölcsönös kapcsolatába; s főként a
Szentírás használatába a prédikációban, a katekézisben és a
lelkipásztori tevékenységben.[272]
b) Isten Szava és a papjelöltek
82. A Szinódus különös jelentőséget tulajdonított
annak a döntő szerepnek, melyet Isten Szava tölt be a szolgálati
papságra készülők lelki életében: „A papjelölteknek meg kell
tanulniuk szeretni Isten Szavát”. Ezért a Szentírás legyen
teológiai képzésük lelke, hangsúlyozva a szoros kölcsönös
összefüggést az egzegézis, a teológia, a lelkiség és a küldetés
között”.[273] Akik a
szolgálati papságra készülnek, arra hivatottak, hogy mély, személyes
kapcsolatban legyenek Isten Szavával, különösen is a lectio divina
révén, mert ebből a kapcsolatból táplálkozik maga a hivatás: Isten
Szavának fényében és erejében lehet fölfedezni, megérteni, szeretni
és követni a hivatást, s teljesíteni a küldetést, Isten gondolatait
forgatva a szívben, úgy, hogy a hit, mint a Szóra adott válasz
legyen az új megítélési és értékelési szempont az emberek és dolgok,
az események és a problémák esetében.[274]
A Szentírás imádságos olvasására fordított figyelemnek semmiképpen
sem szabad ellenérzést keltenie a képzési időben megkövetelt
egzegetikai tanulmányokkal szemben. A Szinódus ajánlotta, hogy a
szeminaristáknak konkrét segítséget nyújtsanak ahhoz, hogy meglássák
a kapcsolatot a biblikus tanulmányok és a Szentírással való imádság
között. A Szentírás tanulmányozásának fokoznia kell az isteni
kinyilatkoztatás misztériumának a tudatát, és táplálnia kell a
beszélő Úrnak adandó imádságos választ. Másrészt az igazi imádságos
élet feltétlenül növeli a papjelölt lelkében a vágyat, hogy egyre
inkább megismerje Istent, aki végtelen szeretetként nyilatkozott meg
a Szavában. Éppen ezért a legnagyobb gondot kell fordítani arra,
hogy a szeminaristák életében kibontakozzék ez a tanulmányok és
imádság közötti kölcsönös kapcsolat. Ezt a célt szolgálja az, hogy a
jelölteket olyan módszerekkel kell bevezetni a szentírástudományba,
melyek elősegítik ezt az integrális megközelítést.
c) Isten Szava és az Istennek szentelt
élet
83. Az Istennek szentelt élettel kapcsolatban a
Szinódus elsősorban arra emlékeztetett, hogy ez az életforma
„Isten Szavának meghallásából születik, és az evangéliumot
életszabályként fogadja el”.[275]
A szűzi, szegény és engedelmes Krisztus követésében élt élet ily
módon „Isten Szavának élő »egzegézise«”[276]
A Szentlélek, kinek erejéből leírták a Bibliát, ugyanaz, mint aki
„Isten Szavának új fényével világosítja meg a rendalapítókat. Ebből
az isteni Szóból fakad minden karizma és minden regula ezt akarja
kifejezni”,[277] és ez indítja el a
keresztény életnek az evangéliumi radikalizmus által meghatározott
sajátos útjait.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a nagy monasztikus hagyományban a
sajátos lelkiségeknek mindig alkotóeleme volt a Szentírásról való
elmélkedés, különösen a lectio divina formájában.
A szerzetesi élet régi és új formái ma is arra hivatottak, hogy a
lelki élet valódi iskolái legyenek, melyekben a Szentírást a
Szentlélek szerint olvassák az Egyházban, úgy, hogy az Isten egész
népe számára hasznos legyen. Ezért a Szinódus ajánlja, hogy a
szerzetesi közösségekben soha ne hiányozzék az alapos képzés a
Biblia hívő olvasására.[278]
Szeretném közkinccsé tenni azt a figyelmet és hálát, melyet a
Szinódus a kontemplatív szerzetek iránt tanúsított, melyek tagjai
sajátos karizmájukkal napjaik nagy részét Isten Anyjának követésére
szentelik, aki szüntelenül elmélkedve hallgatta Fia szavait és
szemlélte a tetteit (vö. Lk 2,19-51), valamint a betániai Máriát,
aki az Úr lábánál ülve hallgatta az Ő szavait (vö. Lk 10,38).
Különösen is gondolok a klauzúrás szerzetesekre és szerzetesnőkre,
akik a világtól elzárkózva bensőségesebben egyesülnek Krisztussal, a
világ Szívével. Az Egyháznak ma még inkább szüksége van azok
tanúságtételére, akik elkötelezték magukat arra, hogy „semmit nem
helyeznek Krisztus szeretete elé”,[279]
A mai világot gyakran eluralja a külső tevékenység, s ez a
szétszóródás veszélyét hozza magával. A személődő szerzetesek és
szerzetesnők a maguk imádságos életével, azzal, ahogyan hallgatják
Isten Szavát és elmélkednek róla, emlékeztetnek rá, hogy nem csak
kenyérrel él az ember, hanem minden szóval, mely Isten szájából
származik (vö. Mt 4,4). Éppen ezért minden hívő jól gondolja meg,
hogy ez az életforma „megmutatja a mai világnak azt, ami fontosabb,
s végülis az egyetlen döntő dolog: van egy végső cél, melyért
érdemes élni, azaz Isten és az Ő kifürkészhetetlen szeretete”.[280]
d) Isten Szava és a laikus hívők
84. A Szinódus többször is figyelemmel fordult a
laikus hívők felé, megköszönve nekik nagylelkű szolgálataikat az
evangélium terjesztésében a mindennapi élet különböző körülményei
között, a munkában, az iskolában, a családban és a nevelésben.[281] Ezt a keresztségből fakadó
feladatot olyan keresztény élettel kell megoldani, mely egyre
tudatosabb, és egyre inkább képes számot adni a bennünk élő
reményről (vö. lPt 3,15). Jézus Szent Máté evangéliumában tanítja,
hogy „a szántóföld a világ. A jó mag az Ország fiai” (13,38). E
szavak különösen is érvényesek a laikus keresztényekre, akik
életszentségre szóló hivatásukat a Lélek szerinti élettel valósítják
meg, mely „különösen abban nyilvánul meg, hogy beleszövődnek a
múlandó dolgokba, és résztvesznek a földi tevékenységekben [282] Szükségük van arra, hogy
megtanítsák nekik, hogyan lehet fölismerni Isten akaratát az Isten
Szavával való bensőséges kapcsolat által, melyet az Egyházban
olvasnak és tanulmányoznak a törvényes főpásztorok irányítása alatt.
Az ilyen oktatás az egyházi lelkiség nagy iskoláihoz kapcsolódhat,
melyeknek gyökerében mindig a Szentírás áll. Lehetőség szerint az
egyházmegyék nyújtsanak ilyen képzési alkalmakat laikusok számára
megfelelő vezetés biztosításával.[283]
e) Isten Szava, a házasság és a család
85. A Szinódus szükségesnek tartotta hangsúlyozni az
Isten Szava s a házasság és a keresztény család közötti
kapcsolatot is. Ugyanis „Isten Szavának hirdetésével az Egyház
föltárja a keresztény család igazi mivoltát, azt, ami a család és
amivé válnia kell az Úr terve szerint”.[284] Éppen ezért soha nem szabad szem elől
tévesztenünk, hogy a házasság eredeténél ott áll Isten Szava (vö.
Ter 2,24), s hogy maga Jézus a házasságot országa intézményei közé
foglalta (vö. Mt 19,4-8), úgy, hogy az eredetileg az emberi
természetbe írt intézményt szentségi rangra emelte. „A szentség
vételekor a férfi és a nő a kölcsönös odaajándékozás prófétai szavát
mondja ki, tudniillik hogy »egy testté« lesznek Krisztus és az
Egyház egysége misztériumának jeleként (Ef 5,31-32).[285] Az Isten Szava iránti hűség arra is
rávilágít, hogy ez az intézmény ma sok szempontból ki van téve a
korszellem támadásainak. Az elterjedt érzelmi zűrzavarral, s az
emberi testet és a szexuális különbözőséget el-silányító
gondolkodásmóddal szemben Isten Szava újra megszilárdítja az ember
eredeti jóságát, az emberét, aki férfinak és nőnek lett teremtve, és
a hűséges, kölcsönös és termékeny szerelemre hivatott.
A házasság nagy misztériumából fakad a szülők
elkerülhetetlenfelelőssége gyermekek iránt. Ugyanis a hiteles
apasághoz és anyasághoz hozzátartozik a Krisztusban megélt élet
értelmének tanúságtétele és annak közlése: a családi élet egysége és
hűsége révén a házastársak gyermekik számára Isten Szavának első
hirdetői. Az egyházi közösségnek támogatni és segítenie kell őket
abban, hogy ki tudják alakítani a családon belüli imádságot, Isten
Szavának hallgatását és a Szentírás megismerését. Ezért a Szinódus
óhajtja, hogy minden otthonnak meglegyen a saját Bibliája, méltó
helyen őrizzék, úgy, hogy olvasni és imádkozni lehessen. A szükséges
segítséget papok, diákonusok vagy jól felkészült laikusok nyújtsák.
A Szinódus azt is ajánlotta, hogy a családok alkossanak kis
közösségeket, melyekben közösen imádkoznak és elmélkednek megfelelő
szentírási részekről.[286] A
házastársak ne feledkezzenek meg arról, hogy „Isten Szava jelentős
támasz a házas és családi élet nehézségei közepette is.”[287]
Ebben az összefüggésben is szeretném hangsúlyozni azt, amit a
Szinódus a nőknek ajánlott Isten Szavával kapcsolatban. A „női
géniusz” szolgálata - ahogyan II. János Pál pápa nevezte[288] - a Szentírás megismerése és
az Egyház életének egésze számára ma bőségesebb, mint korábban, s
immár a szentírástudomány területére is irányul. A Szinódus
megerősítette a nők helyettesíthetetlen szerepét a családban, a
nevelésben, a katekézisben és az értékek átadásában. Ők ugyanis „föl
tudják serkenteni a lelket a Szó meghallgatására, az Istennel való
személyes kapcsolatra, és közölni tudják a megbocsátás és a javak
evangéliumi megosztásának érzékét”,[289]
mint ahogyan a szeretet hordozói, az irgalmasság mesternői és a béke
építői, a meleg emberiesség közvetítői tudnak lenni egy olyan
világban, mely az embereket gyakran csak a kizsákmányolás és a
haszon hideg szempontjai szerint értékeli.
A Szentírás imádságos olvasása és a
„lectio divina”
86. A Szinódus ismételten sürgette a szent szöveg
imádságos megközelítését, mint minden hívő lelki életének alapvető
elemét a különböző szolgálatokban és életállapotokban, különösen
tekintettel a lectio divinára.[290]
Ugyanis Isten Szava alapoz meg minden hitelesen keresztény
lelkiséget. Ezzel a Szinódusi Atyák ugyanazt mondják, mint a Dei
Verbum zsinati konstitúció: „Az összes Krisztus-hívők szívesen
folyamodjanak magához a Szent Szöveghez, akár az Isten szavában
bővelkedő szent liturgia közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen,
akár megfelelő bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által,
melyek az Egyház főpásztorainak jóváhagyásával és gondoskodásából
korunkban dicséretesen terjednek mindenfelé. Arról azonban ne
feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell
kísérnie.”[291] A Zsinat gondolata
azt a nagy patrisztikus hagyományt akarta föleleveníteni, mely
mindig ajánlotta, hogy a Szentírást Istennel folytatott dialógusban
közelítsük meg. Ahogyan Szent Ágoston mondja: „Imádságod a te szavad
Istenhez. Amikor olvasol, Isten szól hozzád; amikor imádkozol, te
szólsz Istenhez”.[292] Órigenész,
aki a szentírásolvasás egyik mestere, hangsúlyozza, hogy a Szentírás
megértése inkább igényli a Krisztussal való bensőséget és az
imádságot, mint a tudós kutatást. Meg volt róla győződve ugyanis,
hogy Isten megismerésének kiváltságos útja a szeretet, s hogy nincs
hiteles scientia Christi, ‘Krisztus-ismeret’ Krisztus-szerelem
nélkül. Gergelynek írt levelében a nagy alexandriai teológus ezt
ajánlja: „Add át magadat az isteni írások olvasásának; légy benne
állhatatos. Azzal a szándékkal olvass, hogy hinni akarsz Istenben és
tetszeni akarsz neki. Ha olvasás közben zárt kapu előtt találod
magadat, zörgess és ki fog nyitni a kapus neked, akiről Jézus ezt
mondta: »ajtót nyitnak neki«. Add át magadat a lectio divinának,
kitartóan és következetesen keresd Istenben az isteni írások
értelmét, ami nagy bőséggel rejlik bennük. De nem szabad
megelégedned a zörgetéssel és a kereséssel: Isten dolgainak
megértéséhez feltétlenül szükséged van az imádságra. Az Üdvözítő,
hogy az imádságra buzdítson, nem csak azt mondta nekünk:
»keresse-tek és találtok«, s hogy »zörgessetek és megnyittatik
nektek«, hanem ezt is hozzátette: »kérjetek és kapni fogtok«.”[293]
Ezzel kapcsolatban azonban el kell kerülni az individualista
megközelítés veszedelmét, mégpedig úgy, hogy mindig szem előtt
tarjuk, hogy Isten Szava éppen közösségteremtésre adatott nekünk,
hogy egységet alkossunk Isten felé vezető útunkon az Igazságban. A
Szó mindnyájunkhoz személy szerint szól, de ez a Szó közösséget hoz
létre, az Egyház közösségét. Éppen ezért a szent szöveget mindig az
egyházi közösségben kell megközelíteni. Ugyanis „nagyon fontos a
közösségi olvasás, mert a Szentírás élő alanya Isten népe, az
Egyház. (...) A Szentírás nem a múlt tartozéka, mert alanya -
Istennek az Ő általa sugalmazott népe - mindig ugyanaz, ezért a Szó
mindig eleven az élő alanyban. Emiatt fontos a Szentírást az Egyház
közösségében olvasni és hallgatni, azaz e Szó minden nagy tanújával
együtt az első atyáktól a mai szentekig, egészen a mai
Tanítóhivatalig.”[294]
Ezért a Szentírás imádságos olvasásának kiváltságos helye a
liturgia, különösen is az Eucharisztia, a szentmise, amelyben
Krisztus testét és vérét ünnepelve a szentségben maga a Szó jelenik
meg közöttünk. Bizonyos értelemben az imádságos olvasást, akár
személyes, akár közösségi, mindig az eucharisztikus ünnepléssel
kapcsolatban kell végezni. Ahogyan a Szentségimádás előkészíti,
kíséri és követi a szentmisét,[295]
úgy a személyes és közösségi olvasás előkészíti, kíséri és elmélyíti
mindazt, amit az Egyház a Szó hirdetésével a liturgikus környezetben
ünnepel. Ha szoros kapcsolatban hozzuk az olvasást és a liturgiát,
jobban össze lehet gyűjteni azokat a szempontokat, melyek szerint
ezt az olvasást Isten népe lelki életében és a pasztorációban
végezni kell.
87. A Szinódust előkészítő és a Szinóduson
megfogalmazott dokumentumokban szó volt a Szentírás hívő és
gyümölcsöző olvasásának különböző módszereiről. A legnagyobb
figyelem mégis a lectio divinára irányult, mely valóban „képes
föltárni a hívő előtt Isten Szavának kincstárát, de a találkozást
is létre tudja hozni Krisztussal, az élő isteni Szóval.”[296] Szeretném ezért röviden
fölidézni a lectio divina fontosabb lépéseit: a szöveg olvasásával,
a lectióval kezdődik, mely fölveti a szöveg hiteles megismerésének a
kérdését: mit mond a bibliai szöveg önmagában? Enélkül az a veszély
fenyeget, hogy a szöveg mentségül szolgál arra, hogy soha ne lépjünk
ki a saját gondolatainkból. Az olvasást követi a meditáció erről a
kérdésről: mit mond a bibliai szöveg nekünk? Ezen a ponton
mindenkinek személy szerint, de úgy is, mint egy közösség tagja,
engednie kell, hogy a szöveg megérintse őt, és kérdéseket vessen
föl, hiszen nem a múltban elhangzott, hanem a jelenben hangzó szavak
szólnak hozzánk. Ezután érkezünk el az oratióhoz, az imádsághoz,
mely erre a kérdésre felel: mit mondunk mi az Úrnak válaszul az Ő
Szavára? Az imádság, mint kérés, közbenjárás, hálaadás és dicséret,
az első mód, amellyel a Szó megváltoztat minket. Végül a lectio
divina a kontemplációval zárul, melyben Isten ajándékaként az Ő
szemével nézzük és ítéljük meg a dolgokat, s föltesszük magunknak a
kérdést: a gondolkodás, a szív és az értelem milyen megtérését
t’árja tőlünk az Úr? Szent Pál a Rómaikhoz írt levelében mondja: „Ne
hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva
alakuljatok át, hogy fölismerjétek, mi az Isten akarata, mi a
helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (12,2). A kontempláció
ugyanis arra irányul, hogy megtanítson a dolgok Isten szerinti bölcs
szemlélésére, és kialakítsa bennünk „Krisztus gondolkodását” (1Kor
2,16). Isten Szava itt megítélési szempontként jelenik meg: „eleven,
átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem,
az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit”
(Zsid 4,12). És tudni kell, hogy a lectio divina csak akkor
fejeződik be, amikor elérkezik az actióhoz (cselekvéshez), mely a
hívő lelket arra indítja, hogy a szeretetben ajándékozza oda magát
másoknak.
Ezeket a lépéseket szerves egységben leginkább Isten Anyjának
alakjában találjuk meg. Ő, aki minden hívő számára az Isteni Szó
tanulékony befogadásának a modellje, „,mindezeket megőrizte a
szívében, el-elgondokodva róluk” (Lk 2,19; vö. 2,51), és megtalálta
azt a mélyben rejlő középpontot, mely Isten nagy tervében összefog
minden látszólag széteső eseményt, cselekedetet és dolgot.[297]
Emellett szeretném fölidézni, amit a Szinódus folyamán az atyák
ajánlottak a személyes szentírásolvasással kapcsolatban: ez egyben
búcsúnyerési lehetőség is az olvasó vagy az elhunytak javára.[298] A búcsú gyakorlata[299] magában foglalja a Krisztus
végtelen érdemeiről szóló tanítást, melyeket az Egyház mint a
megváltás szolgálója kezel és alkalmaz, de a szentek közösségéről
szóló tanítást is tartalmazza, és elmondja, „milyen szoros egységet
alkotunk Krisztusban egymással, s az egyes hívők természetfölötti
élete mennyire javára tud válni másoknak”.[300] Ebből a szempontból Isten Szavának olvasása
segít a bűnbánat és megtérés útján, elmélyíti az Egyházhoz tartozást
érzését, és bensőségesebb kapcsolatba hoz Istennel. Ahogyan Szent
Ambrus mondja: „Amikor hittel kézbe vesszük a Szentírást és az
Egyházzal együtt olvassuk, az ember újra Istennel sétál a
paradicsomban”.[301]
Isten Szava és a máriás imádság
88. Szem előtt tartva az Isten Szava és a Názáreti
Mária közötti elszakíthatatlan kapcsolatot, a Szinódusi Atyákkal
együtt sürgetem a máriás imádságok végzését a hívők között, főként
a családi életben, mint alkalmat a Szentírásban elbeszélt szent
misztériumokról való elmélkedésekre. Nagyon hasznos eszköz például
a rózsafüzér egyéni vagy közösségi imádkozása,[302] mely Máriával együtt fölidézi Krisztus
életének misztériumait,[303] s
melyet II. János Pál pápa a világosság misztériumaival gazdagított.[304] Jó, ha az egyes tizedek előtt
rövid bibliai szakaszt olvasnak fel, mert ez elősegíti az egyes
titkokkal kapcsolatos, fontos szentírási helyek emlékezetbe vésését
is.
Emellett a Szinódus ajánlotta a hívők körében az Úr Angyala
terjesztését is, mely egyszerű, de mély imádság, és segít abban,
hogy „minden áldott nap megemlékezzünk a megtestesült Igéről”.[305] Jó volna, ha Isten népe, a
családok és a szerzetesi közösségek hűségesen imádkoznák ezt a
máriás imádságot, melyre a hagyomány reggel, délben és este hív
minket.
Az Üdvözlégyben azt kérjük Istentől, hogy Mária közbenjárására
adassék meg nekünk is, mint őneki, hogy teljesítsük Isten akaratát
és fogadjuk be a szívünkbe az Ő szavát. Az Üdvözlégy imádkozása
segít abban, hogy megerősödjön bennünk a megtestesülés misztériuma
iránti igazi szeretet.
A keleti keresztség néhány ősi imádsága is megérdemli, hogy
megismerjük, megbecsüljük és terjesszük azokat, mert Isten anyjának,
a Theotokosznak bennük megszólaló tisztelete az üdvösség egész
történelmén át visszhangzik. Külön kiemeljük az Aka-thisztosz és a
Paraklészisz himnuszt. Litánia formában énekelt himnuszok és
dicséretek ezek, melyeket szentírási hivatkozások és egyházi hit sző
át, és segítik a hívőket, hogy Máriával együtt elmélkedjenek
Krisztus misztériumairól. Különösen is az Akathisz-tosz - azaz állva
énekelt - himnusz a bizánci hagyomány máriás jámborságának egyik
legszebb kifejezője.[306] Ha e
szavakkal imádkozunk, kitágul a lelkünk, és fölkészül a magasból, az
Istentől jövő békére, arra a békére, aki maga Krisztus, aki Máriától
a mi üdvösségünkért született.
Isten Szava és a Szentföld
89. Megemlékezvén Isten Igéjéről, aki a Názáreti
Mária méhében testté lett, a szívünk most afelé a föld felé
fordul, ahol megváltásunk misztériuma beteljesedett, s ahonnan
Isten Szava elterjedt egészen a föld széléig. Az Ige ugyanis a
Szentlélek műveként egy meghatározott helyen és egy meghatározott
történelmi pillanatban testesült meg, a Római Birodalom peremén.
Éppen ezért minél inkább látjuk Krisztus személyének páratlan és
egyetemes voltát, annál nagyobb hálával fordulunk a föld felé,
ahol Jézus megszületett, élt és mindnyájunkért odaadta magát. Azok
a kövek, melyeken a mi Megváltónk járt, emlékeket őriznek, és
folyamatosan „kiáltják” az Örömhírt. Ezért a Szinódusi Atyák
fölidézték azt a szerencsés kifejezést, mely a Szentföldet így
nevezi: „az ötödik evangélium”.[307]
Mennyire fontos, hogy ezeken a helyeken minden nehézség ellenére
legyenek keresztény közösségek! A Püspöki Szinódus mélységes
együttérzését fejezte ki mindazon keresztények iránt, akik Jézus
földjén a Föltámadottba vetett hitükről tanúságot téve élnek. A
keresztények itt nem csak arra hivatottak, „hogy a hit
világítótornyai legyenek az egyetemes Egyház számára, hanem arra is,
hogy az összhang, a bölcsesség és a kiegyensúlyozottség kovásza
legyenek ebben hagyományosan pluralista, soknemzetiségű és
sokvallású társadalomban”.[308]
A Szentföld mind a mai napig a keresztény nép zarándoklatainak
célpontja, s ezek a zarándoklatok az imádság és a bűnbánat
megnyilvánulásai, ahogyan erről már az ókori szerzők, köztük Szent
Jeromos tanúskodnak.[309] Minél
inkább a földi Jeruzsálem felé fordul a tekintetünk és a szívünk,
annál inkább föllobban bennünk a vágy mennyei Jeruzsálem után, mely
minden zarándoklat igazi célja, és egy nagy elhatározás, hogy Jézus
nevét, melyben egyedül van üdvösség, megismertessük mindenkivel (vö.
ApCsel 4,12).
Az Atyától származó és az Atyához visszatérő Szó
90. Szent János határozottan hangsúlyozza a keresztény hit
alapvető paradoxonát: egyrészt állítja, hogy „Istent soha senki
nem látta” (Jn 1,18; vö. 1Jn 4,12). A mi elképzeléseink,
fogalmaink vagy szavaink képtelenek meghatározni vagy megmérni a
Magasságbeli végtelen valóságát, mert Ő mindig Deus semper maior
‘a mindig nagyobb Isten’ marad. Másrészt János állítja, hogy az
Ige valóságosan „testté lett” (1,14). Az egyszülött Fiú, aki az
Atya ölén van, kinyilatkoztatta Istent, akit „soha senki nem
látott” (1,18). Jézus Krisztus úgy jön hozzánk, mint aki „telve
van kegyelemmel és igazsággal” (1,14), melyeket általa kapunk
ajándékba (vö. 1,17), ugyanis „Mi mindnyájan az Ő teljességéből
merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (1,16).
Szent János evangélista a prológusban szemléli az Igét, aki
Istennél volt, majd testté lett, végül visszatér az Atya ölére, és
viszi magával a mi emberségünket, melyet örökre magára vett. Ebben
az Atyától való kijövetelében és hozzá való visszatérésében (vö.
Jn 13,3; 16,28; 17,8.10) úgy mutatkozik meg, mint Isten
„narrátora” (vö.Jn 1,18). A Fiú ugyanis - mondja Lyoni Szent
Ireneusz -„az Atya kinyilatkoztatója”.[310]
A názáreti Jézusról elmondható, hogy Ő, a „soha senki által nem
látott” Isten „egzegétája”. „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol
1,15). Beteljesedik Izaiásnak az Úr szava hatékonyságáról mondott
próféciája: amint az eső és a hó lehull az égből, hogy megöntözze és
termékennyé tegye a földet, úgy Isten Szava „nem tér vissza hozzá
hatástalanul, anélkül, hogy megtenné, amit kívánok, és végrehajtaná
azt, amiért küldtem” (55,10 sk.). Jézus Krisztus ez a végső és
hatékony Szó, aki az Atyától jött ki és hozzá tért vissza, s
tökéletesen megvalósította a világban az Ő akaratát.
Hirdetni a világnak a remény „Logoszát”
91. Isten Igéje közölte velünk az isteni életet, mely
megújítva mindent átalakítja a föld színét (vö. Jel 21,5). Az Ő
szava nem csak úgy áll velünk kapcsolatban, mint az isteni
kinyilatkoztatás címzettjeivel, hanem úgy is, mint annak
hirdetőivel. Ő, akit az Atya azért küldött, hogy megtegye az Ő
akaratát (vö.Jn 5,36-38; 6,38-40; 7,16-18), magához von, és beavat
a maga életében és küldetésébe. A Föltámadott Lelke alkalmassá
teszi életünket arra, hogy a Szót hatékonyan hirdessük az egész
világon. Ez volt az első keresztény közösség tapasztalata, mely
látta, hogy a Szó a prédikáció és a tanúságtétel által terjed (vö.
ApCsel 6,7). Itt külön szeretnék hivatkozni Pál apostol életére,
az emberre, akit az Úr egészen magához ragadott (vö. Fil 3,12) -
„már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20) -, és az ő
küldetésére - „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! ” (1Kor
9,16) -, aki tudatában volt, hogy az, ami Krisztusban nyert
kinyilatkoztatást, valóban az összes nemzetek üdvössége, a
szabadulás a bűn rabszolgaságából és átmenet Isten fiainak
szabadságába.
Amit az Egyház a világnak hirdet, az a Remény Logosza (vö. lPt
3,15); az embernek szüksége van a „nagy reményre” ahhoz, hogy a
jelen óráit átélhesse, a Nagy Reményre, aki nem más, mint az „az
Isten, akinek emberi arca van, és aki »mindvégig szeretett minket«
(Jn 13,1)".[311] Az Egyház
ezért lényegében missziós. Nem tarthatjuk meg magunknak az örök élet
igéit, melyeket a Jézus Krisztussal való találkozásban kaptunk meg:
ezek az igék mindenkinek, minden embernek szólnak. A mi korunk
minden emberének is - akár tudják, akár nem - szüksége van erre az
üzenetre. Ma is, mint Ámosz korában, maga az Úr támaszt az emberek
szívében új éhséget és új szomjúságot az Úr szavára (vö. 8,11).
Felelősek vagyunk azért, hogy átadjuk azt, amit mi magunk
kegyelemből már megkaptunk.
Az Egyház Isten Szavából fakadó küldetése
92. A Püspöki Szinódus határozottan hangsúlyozta,
hogy föl kell éleszteni az Egyházban a missziós tudatot, mely
Isten népében kezdettől fogva jelen volt. Az első keresztények a
missziós igehirdetést úgy tekintették, mint a hit természetéből
szükségszerűen következő dolgot: Isten, akiben ők hittek, mindenki
Istene, az egy és igaz Isten, aki megmutatkozott Izrael
történetében és végül a tulajdon Fiában, s ezzel megadt a választ,
amit a szívében minden ember vár. Az első keresztény közösségek
megérezték, hogy az ő hitük nem valami kulturális különlegesség,
mely csupán különbözik a többi népekétől, hanem az igazság
szférájába tartozik, s az összes embert egyformán érinti.
Szent Pál is a maga életével illusztrálja a keresztény misszió
mivoltát és eredeti egyetemességét. Gondoljunk csak az athéni
Areopagoszon történtekre, amit az Apostolok cselekedetei mond el
(vö. 17,l6-34y. a Nemzetek Apostola párbeszédet kezd különböző
kultúrájú emberekkel, tudva, hogy Isten, az Ismeretlen-Ismerős -
akiről akárcsak homályosan is minden embernek van fogalma -
misztériuma a történelemben valóságosan kinyilatkoztatta magát:
„én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek” (ApCsel
17,23). Ugyanis a keresztény igehirdetés újdonsága az, hogy az
összes népnek el lehet mondani: „Ő megmutatkozott. Ő személy
szerint. És ezáltal megnyílt az út feléje. A keresztény üzenet
újdonsága nem egy gondolat, hanem egy tény.”[312]
A Szó és Isten országa
93. Éppen ezért az Egyház küldetését nem tekinthetjük
tetszés szerint végezhető, illetve az Egyház életének mellékes
tevékenységeként. Hanem arról van szó, hogy engednünk kell, hogy a
Szentlélek tegyen minket hasonlóvá Krisztushoz azáltal, hogy
részesít az Ő küldetésében: „ahogy az Atya küldött engem, én is
kül-delek titeket” (Jn 20,21). Maga a Szó sürget, hogy forduljunk
a testvérek felé: a Szó az, mely megvilágosít, tisztít, megtérít;
mi csak az Ő szolgái vagyunk.
Tehát egyre inkább újra föl kell fedeznünk a Szó hirdetésének
szépségét és fontosságát, hogy Istennek Krisztus által hirdetett
Országa eljöjjön. Megújítjuk az egyházatyáknál annyira megszokott
gondolatot, hogy a Szó hirdetésének tárgya Isten Országa (vö. Mk
1,14-15), ami nem más, mint maga Jézus személye (az
Autobaszileia), ahogy Órigenész mondja.[313] Az Úr minden korszak minden emberének
fölkínálja az üdvösséget. Valamennyien látjuk, mennyire fontos, hogy
Krisztus világossága az emberiség egészét megvilágosítsa: a
családot, az iskolát, a kultúrát, a munkát, a szabadidőt és a
társadalmi élet minden szektorát.[314]
Nem vigasztalni, hanem megindítni kell, olyan szavakkal, melyek
megtérésre hívnak, és lehetővé teszik a Vele való találkozást, s
ennek következtében új emberiség születik.
Minden megkeresztelt ember felelős az
igehirdetésért
94. Mivel Isten egész népe „küldött”, a Szinódus
hangsúlyozta, hogy „a küldetés Isten Szavának hirdetésére Jézus
Krisztus minden tanítványának a keresztségből következő feladata”.[315] Egyetlen krisztushívő sem
érezheti magától idegennek ezt a felelősséget, mely abból
következik, hogy szentségileg Krisztus Testéhez tartozik. Ennek
tudatát újra föl kell éleszteni minden családban, plébánián,
közösségben, társulatban és egyházi mozgalomban. Az Egyház mint a
közösség misztériuma teljes egészében misszionárius, és a maga
életállapotában mindenki arra hivatott, hogy vegyen részt az
evangélium hirdetésében.
A püspökök és a papok sajátos küldetésüknél fogva elsőként
hivatottak arra, hogy a Szó szolgálatában éljenek, hirdessék az
evangéliumot, szolgáltassák ki a szentségeket és neveljék a híveket
a Szentírás hiteles megismerésére. A diákonusok arra hivatottak,
hogy sajátos küldetésük szerint vegyenek részt ebben az
evangelizációban.
A szerzetesség az Egyház történelme során mindvégig tanúskodik arról
a képességéről, hogy vállalni tudja Isten Szava hirdetésének
feladatát a pogány misszióban és a legnehezebb helyzetekben. A
szerzetesrendek képesek alkalmazkodni az evangelizáció új
feltételeihez, bátran és merészen kezdeményezve és fogadva az új
kihívásokat Isten Szava hatékony hirdetésére.[316]
A laikusok arra hivatottak, hogy teljesítsék a keresztségből
közvetlenül fakadó prófétai feladatukat, azaz a mindennapi életben
tanúskodjanak az evangélium mellett, bármilyen körülmények között
élnek. Erre vonatkozóan a Szinódusi Atyák „a legnagyobb
elismerésüket és hálájukat, illetve bátorításukat fejezték ki azért
az evangelizáló szolgálatért, melyet oly sok laikus, főként a nők
végeznek, nagylelkűen és elkötelezetten bárhol a világon Mária
Magdolna példája szerint, aki a húsvét örömének első tanúja”.[317] Ezen felül a Szinódus hálával
ismeri el, hogy az egyházi mozgalmak és új közösségek nagy
ösztönzést jelentenek az evangeli-zálásban, mert arra késztetnek,
hogy kifejlesszük az evangélium hirdetésének új formáit.[318]
A pogány misszió szükségessége
95. Miközben a hívőket Isten Szavának hirdetésére buzdították, a
Szinódusi Atyák hangsúlyozták azt is, hogy napjainkban
határozottan foglalkozni kell a pogány misszióval. Az Egyház
semmiképpen nem korlátozódhat „karbantartó” pasztorációra azok
között, akik már ismerik Krisztus evangéliumát. Egy egyházi
közösség érettségének világos jele a missziós buzgóság. Emellett
az Atyák határozottan vallották, hogy Isten Szava az az üdvözítő
igazság, melyre minden idők minden emberének szüksége van. Ezért
az igehirdetésnek egyértelműen kifejezettnek kell lennie. Az
Egyháznak mindenki felé a Lélek erejével kell közelednie (1Kor
2,5), és prófétai módon képviselnie kell a személyek szabadságának
és jogának védelmét arra, hogy hallhassák Isten Szavát; keresnie
kell az igehirdetés hatékonyabb eszközeit, még az üldöztetés
kockázatának árán is.[319] Az
Egyház tudja, hogy mindenkinek tartozik azzal, hogy hirdesse neki az
üdvözítő Szavát (vö. Róm 1,14).
Az igehirdetés és az új evangelizáció
96. II. János Pál pápa, követve VI. Pál pápa Evangelii
nuntiandi apostoli buzdítását, sokszor fölhívta a hívők
figyelmét arra, hogy Isten egész népének új missziós korszakot
kell nyitnia.[320] Itt, a
harmadik évezred hajnalán nem csak népek sokasága vár még az
evangéliumra, hanem sok-sok kereszténynek is szüksége volna arra,
hogy meggyőző módon újra hirdessék neki Isten Szavát, úgy, hogy
konkrétan megtapasztalhassa az evangélium erejét. A testvérek közül
sokan „meg vannak keresztelve, de nincsenek eléggé evangelizálva”.[321] Az is gyakori, hogy az egykor
hitben és hivatásokban gazdag nemzetek a szekularizált kultúra
hatására elvesztik identitásukat.[322]
Isten Szava és a keresztény tanúságtétel
97. Az egyházi misszió mérhetetlen horizontja és a
jelen helyzet bonyolultsága miatt új megoldásokra van szükség
ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk közölni Isten Szavát. A Szentlélek,
minden evangelizáció főszereplője, mindig irányítja Krisztus
Egyházát e tevékenységében. Mindazonáltal az igehirdetés minden
változatának elsősorban azt kell szeme előtt tartania, hogy
lényegi kapcsolat van Isten Szavának hirdetése és a keresztény
tanúságtétel között. A tanúságtételtől függ az igehirdetés
szavahihetősége. Egyrészt szükséges a Szó, mely közli, amit maga
az Úr mondott. Másrészt elengedhetetlen, hogy a tanúságtétel tegye
hihetővé ezt a Szót, hogy ne szép filozófiának vagy utópiának
tűnjön, hanem olyan valóságnak, mely megélhető és éltető. A szó és
a tanúságtétel kölcsönös összefüggése fölidézi a módot, ahogyan
Isten közölte magát Igéje megtestesülése által. Isten Szava az
embereket „olyan tanúkkal való találkozás révén éri el, akik
jelenvalóvá és elevenné teszik a Szót”.[323] Főként az új nemzedékeknek van szüksége
arra, hogy Isten Szavának befogadásához „a felnőttek hiteles
tanúságtétele, barátok pozitív befolyása és az egyházi közösség nagy
közössége” vezesse el.[324]
Szoros kapcsolat van a Szentírás tanúságtétele - melyet Isten Szava
önmagáról tesz - és a hívők életének tanúságtétele között. Az egyik
magában foglalja a másikat, és elvezet a másikhoz. A keresztény
tanúságtétel közli a Szentírásban tanúsított Szót. A Szentírás a
maga részéről magyarázza azt a tanúságtételt, melyet a
keresztényeknek az életükkel kell adniuk. Akik találkoznak az
evangélium hiteles tanúival, azok látják Isten Szavának
hatékonyságát azokban, akik azt befogadják.
98. A tanúságtétel és a Szó ezen körkörös
összefüggésében értjük meg VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi buzdításában
adott tanítását. A felelősségünk nem csak arra terjed ki, hogy a
világgal közösen vallott értékeket terjesszünk; el kell jutnunk
Isten Szavának kifejezett hirdetésére. Csak így maradunk hűségesek
Krisztus parancsához: „ A Jó Hírt, amelyet először az Élet
tanúságtétele mutatott be, előbb-utóbb az Élet Igéje hirdetésének
kell követnie. Addig nem lehet szó teljes értékű evangelizációról,
amíg nem hirdetjük a názáreti Jézusnak, Isten Fiának nevét,
tanítását, életét, ígéreteit, Országát és annak igazságait.”[325]
A keresztények kezdettől fogva nagyon tudatában voltak annak, hogy
Isten Szavának hirdetése megköveteli az élet e tanúságtételét.
Krisztus maga a hűséges és igaz tanú (vö. Jel 1,5; 3,14), az igazság
tanúja (vö.Jn 18,37). Ezzel kapcsolatban szeretnék hivatkozni arra a
sok-sok tanúságtételre, melyeket a Szinódusi ülések idején
hallhattunk. Mélyen megindítóak voltak azok beszámolói, akik
keresztényellenes országokban vagy kifejezetten üldözéses
szituációkban is meg tudták élni a hitüket, és ragyogó tanúságot
tudtak tenni az evangéliumról.
Mindez ne keltsen bennünk félelmet. Maga Jézus mondta a
tanítványainak: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek,
titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20.) Szeretném ezért az egész
Egyházzal együtt a dicséret himnuszát énekelni Istennek sok fivérünk
és nővérünk tanúságtételéért, akik napjainkban adták életüket azért,
hogy a megfeszített és föltámadott Krisztusban kinyilatkoztatott
isteni szeretet igazságát közöljék másokkal. Emellett az egész
Egyház háláját fejezem ki azoknak a keresztényeknek, akik nem
riadnak vissza az evangélium miatti üldözésektől és nehézségektől.
Ugyanakkor mély szolidaritással kapcsolódunk mindazon keresztény
közösségek híveihez, Ázsiában és különösen Afrikában, melyek
mostanában kockáztatják életüket vagy a társadalmi kirekesztettséget
a hitükért. Megvalósulni látjuk annak az evangéliumi boldogságnak a
lelkületét, mely azoké, akiket üldöznek az Úr Jézus miatt (vö. Mt
5,11). Ugyanakkor szüntelenül fölemeljük szavunkat annak érdekében,
hogy a kormányok biztosítsák minden polgáruknak a lelkiismereti és
vallásszabadságot, és azt is, hogy nyilvánosan tehessenek tanúságot
a hitükről.[326]
Jézusnak szolgálni „legkisebb testvéreiben” (Mt 25,40)
99. Az Isteni Szó megvilágítja az emberi létezést, és megindítja a
lelkiismeretet, hogy az ember komolyan gondolja át az életét,
hiszen az emberiség egész történelme Isten ítélete alatt áll:
„Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal,
helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek.”
(Mt 25,31-32.) A mi korunkban gyakran felszínesen állunk meg a
múló pillanat értéke előtt, mintha jelentéktelen volna a jövő
számára. Ezzel szemben az evangélium arra figyelmeztet, hogy
életünk minden pillanata fontos és figyelemmel kell megélni,
tudván, hogy mindegyikünknek számot kell adnia az életéről. Szent
Máté evangéliumának 25. fejezetében az Emberfia magáénak ismeri
el, amit megtettünk vagy nem tettünk meg „egynek az Ő legkisebb
testvérei közül” (25,40.45). „Éhes voltam, és adtatok ennem.
Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok.
Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és
meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (25,35-36.)
így tehát Istennek ugyanaz a Szava figyelmeztet a világban való
elkötelezettségünk szükséges voltára és felelősségünkre Krisztus,
a történelem Ura előtt. Amikor hirdetjük az evangéliumot,
kölcsönösen arra buzdítjuk egymást, hogy tegyük a jót és mozdítsuk
elő az igazságosságot, a kiengesztelődést és a békét.
Isten Szava és elkötelezettség a
társadalomban az igazságosság mellett
100. Isten Szava becsületes és igazságos
kapcsolatokra sürgeti az embert, tanúsítja a világ igazságosabbá
és lakhatóbbá tételéért végzett minden emberi fáradozás értékes
voltát Isten színe előtt.[327]
Maga Isten Szava egyértelműen elítéli az igazságtalanságokat és
buzdít a szolidaritásra és az egyenlőségre.[328] Tehát az Úr szava szerint fölismerjük az
„idők jeleit” a történelemben, és nem térünk ki az elől, hogy a
szenvedők és az önzés áldozatainak pártját fogjuk. A Szinódus
emlékeztetett arra, hogy az igazságossággal való törődés és a világ
átalakítása az evangélium alkotóeleme. Ahogyan VI. Pál pápa mondta:
„Az emberiség minden területét meg akarjuk újítani. Jelen esetben
»területen« nemcsak a földrajzi területet értjük, ahová az Egyház az
evangéliumot el akarja vinni, nem is a számszerűséget, hogy minél
többen térjenek meg. Hanem az «emberiség minden területe« az emberek
általános értékítéletét, érdeklődési körét, gondolkodásmódját,
eszméiket és eszményeiket jelenti, amennyiben még ellentétben állnak
Isten Szavával és üdvözítő tervével.”[329]
E célból a Szinódusi Atyák külön foglalkoztak a politikai és
társadalmi élet szereplőivel. Az evangelizációnak és Isten terjedő
Szavának kell serkentenie az ő tevékenységüket is a világban,
miközben mindenki igazi javát keresik, tisztelve és támogatva minden
személy méltóságát. Kétségtelen, hogy az Egyháznak nem közvetlen
feladata az igazságosabb társadalom megteremtése, jóllehet joga és
kötelessége közbenjárni a személyek és népek javát szolgáló etikai
és erkölcsi kérdésekben. Elsősorban az evangélium iskolájában
kiművelt laikus hívők feladata, hogy közvetlenül beavatkozzanak a
társadalmi és politikai életbe. Ezért a Szinódus ajánlja a laikusok
megfelelő képzését az Egyház szociális tanításának alapelveit
illetően.[330]
101. Ezen felül szeretném fölhívni mindenki
figyelmét annak fontosságára, hogy megvédjük és támogassuk minden
személy emberi jogait, amelyek az emberi szívbe írt természetes
törvényre épülnek, s amelyek „egyetemesek, sérthetetlenek és
elidegeníthetetlenek”.[331]
Az Egyház nagyon óhajtja, hogy ezen jogok biztosítása által az
emberi méltóságot hatékonyabban ismerjék el és egyetemesen mozdítsák
elő,[332] mert ez a méltóság a
teremtő Isten képmása a teremtményben, amely méltóságot Jézus
Krisztus magára vett, és megtestesülésével, halálával és
föltámadásával megváltott. Ezért Isten Szavának terjedése
feltétlenül erősíti ezen jogok biztosítását és tiszteletben
tartását.[333]
Isten Szavának hirdetése,
kiengesztelődés és béke a népek között
102. A sokféle feladat között a Szinódus
hangsúlyozottan ajánlotta a kiengesztelődés és a béke szolgálatát.
A mai körülmények között nagyon szükségünk van arra, hogy
fölfedezzük Isten Szavát mint a kiengesztelődés és a béke
forrását, mert Isten e Szóban engesztel ki magával mindent (vö.
2Kor 5,18-20; Ef 1,10): Krisztus „a mi békénk” (Ef 2,14), aki
lebontja a válaszfalakat. A Szinóduson oly sok tanúságtétel
hangzott el súlyos és véres összeütközésekről és feszültségekről.
Az ilyen ellenségeskedések olykor vallások közötti összeütközés
köntösében jelennek meg. Ismét hangsúlyozni kívánom, hogy a vallás
soha nem igazolhat türelmetlenséget vagy háborúkat. Az erőszakot
nem lehet Isten nevében alkalmazni![334] Minden vallásnak az ész korrekt
használatára kellene serkentenie, és a polgári együttélést segítő
etikai értékeket kellene támogatnia.
A kiengesztelődés művéhez hűségesen, melyet Isten a megfeszített és
föltámadott Jézus Krisztusban valósított meg, a katolikusok és
minden jó akaratú ember törekedjen arra, hogy példát adjon a
kiengesztelődésre, az igazságos és békés társadalom fölépítése
érdekében.[335] Soha ne feledjük,
hogy „ahol az emberi szavak hatástalannak bizonyulnak, mert elnyomja
a fegyverek és az erőszak tragikus zaja, Isten Szavának prófétai
ereje nem fogyatkozik meg és hangoztatja, hogy a béke lehetséges, s
nekünk a kiengesztelődés és a béke eszközeivé kell válnunk.”[336]
Isten Szava és a tevékeny szeretet
103. Az igazságosság, a kiengesztelődés és a béke
melletti elkötelezettség forrása és beteljesedése a nekünk
Krisztusban kinyilatkoztatott szeretet. A szinódusi
felszólalásokat hallgatva felfigyeltünk arra a kapcsolatra, amely
Isten Szavának szeretetteljes hallgatása és a testvéreknek
nyújtott önzetlen szolgálat között van; minden hívőnek meg kell
értenie, hogy „a meghallott szót le kell fordítani a szeretet
tetteinek nyelvére, mert csak így válik hihetővé az evangélium
üzenete az emberekre jellemző gyengeségek ellenére”.[337] Jézus jót cselekedve járt
ebben a világban (vö. ApCsel 10,38). Ha tanulékony lélekkel
hallgatjuk Isten Szavát az Egyházban, felébred „a szeretet és az
igazságosság mindenki, különösen a szegények iránt.”[338] Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy
„a szeretetre - karitászra - mindig szükség lesz, még a
legigazságosabb társadalomban is, (...) és aki el akar zárkózni a
szeretet elől, az az ember elől zárkózik el”.[339] Éppen ezért buzdítok minden hívőt, hogy
gyakran elmélkedjenek Pál apostol Szere-tethimnuszáról, és engedjék
hatni magukra: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet
nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem
keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem
örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent
eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet
nem szűnik meg soha. A prófétálás végetér, a nyelvek elhallgatnak, a
tudomány elenyészik.” (1Kor 13,4-8.)
Az egyetemes és helyi Egyháznak és egyenként minden hívőnek
folyamatosan törődnie kell tehát az istenszeretetből fakadó
felebaráti szeretettel. Ahogyan Szent Ágoston mondja: „Alapvetően
fontos megértenünk, hogy a törvény teljessége a szeretet (...) Aki
tehát azt hiszi, hogy megértette az írásokat, vagy azok bármely
részét, de nem törődik azzal, hogy a maga értelmes módján gyakorolja
Isten és felebarát kettős szeretetét, azt bizonyítja, hogy még
mindig nem értette meg.”[340]
Isten Szavának hirdetése és a fiatalok
104. A Szinódus különös figyelmet szentelt annak a
kérdésnek, hogy hogyan lehet hirdetni Isten Szavát az új
nemzedékeknek. A fiatalok már most aktív tagjai az Egyháznak és a
jövőjét képviselik. Gyakran találkozunk bennük spontán
nyitottsággal Isten Szavának hallgatására és a vággyal, hogy meg
akarják ismerni Jézust. Fiatal korban ugyanis elfojthatatlanul és
őszintén ébrednek a kérdések, hogy mi az élet értelme és merrefelé
kellene irányítani a saját életüket. Ezekre a kérdésekre az igazi
választ csak Isten tudja adni. A fiatalokra fordított figyelem
magában foglalja a világos igehirdetés bátorságát; segítenünk kell
a fiatalokat, hogy ismerjék meg a Szentírást és bízzanak benne,
hogy iránytűjük lehessen, amely mutatja a helyes utat.[341]
Ezért szükségük van tanúkra és mesterekre, akik velük együtt járják
az utat és elvezetik őket az evangélium szeretetére, és arra, hogy
aztán ők maguk is adják tovább elsősorban a kortársaiknak és
váljanak az evangélium hiteles és megbízható hirdetőivé.[342]
Az isteni Szót úgy kell bemutatni, hogy megmutatkozzék
hivatásébresztő ereje is, amellyel eligazítja a fiatalokat a
pályaválasztásban, beleértve a teljes Istennek szenteltséget is.[343]
Az igazi papi és szerzetesi hivatásoknak nagyon kedvező talaja az
Isten Szávává való bensőséges kapcsolat. Ma is megismétlem azt a
felhívást, amelyet pápaságom kezdetén mondtam arról, hogy ki kell
tárni a kapukat Krisztus előtt: „Aki bebocsátja Krisztust, nem
veszít el semmit, semmit - abszolút semmit abból, ami az életet
szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a barátságban
tárulnak ki az élet kapui. (...) Kedves fiatalok: ne féljetek
Krisztustól! Ő semmit nem vesz el, és ajándékba ad mindent. Aki neki
ajándékozza önmagát, a százszorosát kapja vissza. Igen, nyissátok
ki, tárjátok ki a kapukat Krisztusnak - és megtaláljátok az igaz
életet.”[344]
Isten Szavának hirdetése és az
emigránsok
105. Isten Szava figyelmessé tesz minket a történelem
és a benne megjelenő új fejlemények iránt. Ezért a Szinódus az
Egyház evangelizáló küldetésével kapcsolatban foglalkozott az
emigráció bonyolult jelenségével, amely az utóbbi években
hallatlan méreteket öltött. Meglehetősen kényes kérdések vetődnek
fel: egyrészt a befogadó nemzetek biztonsága, másrészt a
menedéket, jobb életfeltételeket, egészségügyet és munkát keresők
befogadása. Krisztust még nem ismerő, vagy őt nem jól ismerő
személyek sokasága érkezik keresztény hagyományú országokba.
Ugyanakkor mély, keresztény hitű népek tagjai vándorolnak olyan
országok felé, amelyekben most kellene elkezdeni, vagy újra
kellene kezdeni az evangelizációt. Ezek a helyzetek új
lehetőségeket nyitnak Isten Szavának terjedése előtt.
Ezzel kapcsolatban a Szinódusi atyák mgállapították, hogy az
emigránsoknak joguk van ahhoz, hogy hallják a nekik felkínált, de
nem rájuk erőltetett igehirdetést. Amennyiben keresztények,
megfelelő lelkipásztori gondozásra van szükségük, hogy hitük
megerősödjön és maguk is az evangélium hirdetőivé válhassanak. A
jelenség bonyolultsága tudatában az érintett egyházmegyék abban az
irányban mozduljanak, hogy a migrációs mozgásokat az egyházi
jelenlét és tanítás új lehetőségeinek tekintsék, és lehetőségeik
szerint fogadják be és serkentsék ezeket a testvéreinket, hogy
miután az evangélium megérintette őket, maguk is Isten Szavának
hirdetői, a világ reménységének, a Feltámadott Krisztusnak tanúi
legyenek.[345]
Isten Szavának hirdetése és a szenvedők
106. A Szinódus folyamán az Atyák figyelmét nem
kerülte el az sem, hogy Isten Szavát hirdetni kell mindazoknak is,
akik testben vagy lélekben szenvednek. A fájdalom óráiban ugyanis
élesebben vetődnek fel az emberi szívben az élet értelmének végső
kérdései. Ha az ember el is némul a bajok és fájdalom misztériuma
előtt, és úgy tűnik, a társadalom csak akkor értékeli az embert,
ha a hatékonyság és a jólét bizonyos szintjét eléri, Isten Szava
feltárja előttünk, hogy a bajok és fájdalmak szituációit is
„átöleli” Isten atyai szeretete.
Az Isten Szavával való találkozásból fakadó hit segít vallani,
hogy az emberi életnek akkor is teljes értéke van, ha valami baj
összetörte. Isten életre és boldogságra teremtette az embert,
ellenben a betegség és a halál a bűn következtében lépett a
világba (vö. Bölcs 2,23-24). De az élet Atyja az ember orvosa is,
és szüntelenül szeretettel hajol a beteg emberiség fölé. Istennek
az emberi szenvedéshez való közelségének csúcsát Jézusban
személhetjük, aki „a megtestesült Szó. Velünk együtt szenvedett és
halt meg. Szenvedésével és halálával magára vette és gyökeresen
átformálja gyöngeségünket.”[346]
Jézus szenvedőkhöz való közelsége nem szűnt meg: a Szentlélek
tevékenységének köszönhetően folytatódik az időben az Egyház
küldetése által, az igehirdetésben és a szentségekben, a jóakaratú
emberekben, a karitatív tevékenységet folytató közösségekben. A
Szinódus hálát ad Istennek sok keresztény - papok, szerzetesek,
laikusok - rejtett, de ragyogó tanúsáégtételéért, akik a test és a
lélek igazi orvosának, Krisztusnak a rendelkezésére bocsátják
kezüket, szemüket és szívüket. A Szinódus buzdítja őket, hogy úgy
ápolják a betegeket, hogy a Szóban és az Eucharisztiában éreztessék
meg velük az Úr Jézus jelenlétét. Segítsék őket a Szentírás
olvasásában és annak felfedezésében, hogy éppen az ő állapotukban
vehetnek különösen is részt Krisztus megváltó szenvedésében a világ
üdvössége javára (vö. 2Kor 4,8-11.14).[347]
Isten Szavának hirdetése a szegényeknek
107. A Szentírás elmondja, hogy Isten különösen
szereti a szegényeket és rászorulókat (vö. Mt 25,31-46). Az Atyák
sokszor emlékeztettek arra, hogy a közösségeknek és a Pásztoroknak
törődniük kell ezekkel a testvéreinkkel és hirdetni kell nekik az
evangéliumot. Ugyanis „az elsők, akiknek joga van az evangélium
hirdetésére, éppen a szegények, akiknek nem csak a testi kenyérre,
hanem az Élet Igéjére is szükségük van”.[348]
A segítő szeretet szolgálatának, amely soha nem hiányozhat
egyházainkból, mindig a Szó hirdetéséhez és a szentségek
kiszolgáltatásához kell kapcsolódnia.[349]
Ugyanakkor el kell ismernünk és meg kell becsülnünk a tényt, hogy
maguk a szegények is aktív szereplői az evangelizációnak. A Bibiában
az igazi szegények azok, akik teljesen Istenre hagyatkoznak, s Jézus
is az evangéliumban őket nevezi boldogoknak, mert „övék a menyek
országa” (Mt 5,3; vö. Lk 6,20). Az Úr magasztalja a szív
egyszerűségét, amely Istenben keresi az igazi gazdagságot, Istenbe
és nem evilág javaiba veti reményét. Az Egyház nem csaphatja be a
szegényeket: „A pásztorok dolga, hogy meghallgassák őket, tanuljanak
tőlük, vezessék őket a hitben és arra indítsák őket, hogy a saját
történetük művészei legyenek”.[350]
Az Egyház tudja, hogy a szegénység szabadon vállalt és gyakorolt
erény is lehet, ahogyan sok szent megélte, de létezik a nyomor, mely
gyakran igazságtalanságok és önzések következménye, s ínséget és
éhséget, s gyakran konfliktusokat okoz. Amikor az Egyház Isten
Szavát hirdeti, tudja, hogy támogatnia kell azt az „erényes
körforgást”, amely a „választandó” és a „leküzdendő” szegénység
között folyik, fölfedezve „ a józanság és a szolidaritás
evangéliumi, egyben egyetemes értékét. (...) Ez igazságos és józan
döntéseket hoz magával.”[351]
Isten Szava és a teremtés megőrzése
108. A világgal való törődés, amit Isten Szava
megkíván tőlünk, ara késztet, hogy új szemmel nézzünk az Ő
teremtett világára, amely önmagában is hordozza az Ige nyomait,
aki által mindenek teremtettek (vö.Jn 1,2). Ugyanis mint az
evangélium hallgatói és hirdetői a teremtésért is felelősséggel
tartozunk. A kinyilatkozatás, miközben megismerteti velünk
Istennek a kozmosszal kapcsolatos tervét, megtanít elítélni azt a
helytelen emberi magatartást, amikor az ember nem a Teremtő
tükörződését látja a dolgokban, hanem gátlástalan manipuláció
puszta tárgyának tekinti azokat, így hiányzik az emberből az a
lényegi alázat, amely lehetővé teszi számára, hogy a teremtésben
Isten ajándékát lássa és az Ő tervei szerint bánjon vele. Annak
erőszakossága, aki úgy él, mintha Isten nem létezne,
kizsákmányolja és elszennyezi a természetet, mert nem ismeri föl
benne a teretmő Szó művét.
Ebben a teológiai összefüggésben szeretném idézni a szinódusi
Atyák szavát, akik emlékeztettek rá, hogy „A Szentírásban és az
Egyház élő hagyományban található Isteni Szó elfogadása a dolgok
új látásmódját alakítja ki és elősegíti az igazi ökológiát,
amelynek forrása a hívő engedelmesség (...) és megújtja a
teológiai fogékonyságot a Krisztusban teremtett mindenség iránt”.[352] Az embereket újra rá kell
nevelni, hogy meg tudják csodálni és el tudják ismerni a teremtett
dolgokban megnyilvánuló igazi szépséget.[353]
A kultúra jelentősége az emberi élet szempontjából
109. Amit Szent János az Ige megtestesüléséről mond,
az feltárja az isteni Szó és az emberi szó közötti felbonthatatlan
kapcsolatot, mert Isten Szava emberi szavakkal közli magát velünk.
Ebbe az összefüggésbe tartozik, amit a Püspöki Szinódus Isten
Szava és a kultúrák kapcsolatáról mondott.
Isten ugyanis nem elvontan nyilatkoztatja ki magát az embernek,
hanem felhasználja különböző kultúrák nyelvét, képeit és
kifejezéseit. Termékeny kapcsolat ez, amelyet az Egyház története
bőségesen tanúsít. Ez a kapcsolat most új fázisába lépett, mert az
evangelizációnak ki kell terjednie az összes kulturára és a
nyugati kultúra legújabb fejleményeire és gyökeret kell bennük
vernie. Mindenekelőtt el kell ismernie a kultúra jelentőségét
minden ember életére nézve. A kultúra jelensége ugyanis a maga
összetettségében az emberi tapasztalat alapvető ténye: „Az ember
mindig a saját kultúrájában él, amely sajátos kapcsolatokat teremt
az emberek között és meghatározza az emberi lét társas jellegét.”[354] Isten Szava századokon át
hatott a különböző kultúrákra, alapvető erkölcsi értékeket, kiváló
művészi alkotásokat és példás életstílusokat ébresztett.[355] Éppen ezért a Biblia és
kultúrák új találkozásának érdekében szeretném bíztatni a kultúra
minden szereplőjét, hogy ne féljenek az Isten Szava iránti
nyitottságtól. Az isteni Szó soha nem rombolja le az igazi kultúrát,
hanem állandóan ösztökél az egyre megfelelőbb és gazdagabb jelentésű
emberi kifejezési formák megtalálására. Minden hiteles kultúrának
nyitottnak kell lennie a transzcendencia - végső soron Isten - felé
ahhoz, hogy igazán javára szolgáljon az embernek.
A Biblia mint a kultúrák nagy könyve
110. A Szinódusi Atyák hangsúlyozták, hogy tenni kell
valamit annak érdekében, hogy a Biblia ismerete terjedjen a
kultúra szereplői között még szekuralizáls környezetben is, sőt
még a nem hívők körében is;[356]
a Szentírásban ugyanis olyan emberi és filozófiai értékek vannak,
amelyek pozitiven befolyásolták az emberiség életét.[357] Vissza kell szerezni a Bibliának mint a
kultúrák nagy könyvének megbecsülését.
A Biblia ismerete az iskolákban és az
egyetemeken
111. Isten Szava és a kultúrák közti találkozására
kiváltságos környezetet biztosít az iskola és az egyetem. A
Főpásztoroknak külön gondja legyen ezekre a helyekre, és
gondoskodjanak a Biblia alapos megismertetéséről, hogy kifejthesse
jó hatását a mai kultúrákra is.
A katolikus oktatási központok sajátosan járulnak hozzá a kultúra
és az oktatás fejlődéséhez - ezt el kell ismerni. Azonban nem
szabad mellőzni a vallási jelleget, amit az oktatók megfelelő
képzésével kell biztosítani. Sok esetben ez az egyetlen lehetőség
a hallgatók számára, hogy találkozzanak a hit üzenetével. Jó
dolog, ha - legyőzve régi és új előítéleteket és keresve
lehetőséget, hogy megismertessük annak igaz mivoltát - fejlesztik
a Szentírás ismeretét.[358]
A Szentírás a művészetekben
112. Isten Szava és a kultúra kapcsolata sokféle formában
nyilvánul meg, egész különlegesen a művészetek világában. Ezért
Kelet és Nyugat nagy hagyománya mindig megbecsülte a szentírási
ihletésű alkotásokat mind a képzőművészetben és az építészetben
mind az irodalomban és a zenében. Gondolok itt az ikonok régi
nyelvére, mely a keleti hagyományból elterjedt az egész világon. A
Szinódusi Atyákkal együtt az egész Egyház megbecsülését,
tiszteletét és csodálatát fejezi ki a „szépség szerelemesei”, a
művészek iránt, akik befogadták a szent szövegek indításait.
Fölékesítették templomainkat, széppé tették liturgiánkat, s
ugyanakkor sokan térben és időben jelenítették meg a láthatatlan
és örökkévaló valóságokat.[359]
Buzdítom az illetékes szerveket, hogy gondoskodjanak az Egyházban a
művészek - az Egyház élő hagyományának és Tanítóhivatalának -
megfelelő bibliai tájákozottságáról.
Isten Szava és a tömegtájékoztató eszközök
113. Isten Szava és a kultúra kapcsolatához hozzá
tartozik a tömegtájékoztatás régi és új eszközeinek figyelmes és
intelligens használata is. Az Atyák ajánlották ezen eszközök
megfelelő ismeretét, figyelmeztettek azok gyors fejlődésére és az
interakció különböző szintjeire, buzdítottak arra, hogy nagyobb
energiát fordítsunk a különböző részterületek szakismereteinek
megszerzésére, különösen az úgynevezett új média, például az
Internet területén. Az Egyház már komolyan jelen van a
tömegtájékoztató eszközökben és a II. Vatikáni Zsinattal kezdődően
a Tanítóhivatal is többször megnyilatkozott e kérdésben.[360]
Az evangéliumi üzenet átadása érdekében az új módszerek elsajátítása
a hívők evangelizáló törekvésének részét képezi, s ma a kommunikáció
már az egész földet átfogó hálózatban történik, ezért Krisztus
felszólítása, hogy „amit sötétben mondok nektek, mondjátok el fényes
nappal és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről” (Mt
10,27) új értelmet nyer. Isten Szavának a nyomtatáson kívül meg kell
szólalnia a tömegtájékoztatás egyéb formáiban is.[361] Ezért a Szinódusi Atyákkal együtt
köszönetet szeretnék mondani mindazon katolikusoknak, akik
szakemberként vannak jelen a médai világában, s buzdítom őket az
egyre tartalmasabb és minőségibb elkötelezettségre.[362]
A tömegtájékoztatás új formái között egyre nagyobb szerepe van az
internetnek, amely új fórumot kínál az evangélium hirdetésének is.
Azonban tudnunk kell, hogy a virtuális világ nem pótolhatja a
valóságos világot, s hogy az evangelizáció az új média által
felkínált virtualitásból csak akkor meríthet hasznot, ha eljut a
személyes kapcsolatig, ami semmi mással nem helyettesíthető. Az
internet világában - amely képernyők millióin teszi lehetővé képek
milliárdjainak megjelenését - meg kell jelennie Krisztus arcának is
és meg kell szólalnia az ő hangjának is, mert „ahol nincs hely
Krisztus számára, ott nincs hely az embernek sem”.[363]
A Biblia és az inkulturáció
114. A megtestesülés misztériuma megtanít arra, hogy
Isten egyrészt mindig egy konkrét történelemben, a kultúrális
adottságokat felhasználva közli magát, másrészt ugyanez a Szó át
tud lépni - és át is kell lépnie - más kultúrákba, belülről
formálva át őket azáltal, amit VI. Pál pápa a kultúrák
evangélizációjának nevezett.[364]
így Isten Szava, s vele együtt a keresztény hit is mélyen
in-terkulturális jellegű, s képes találkozni különböző kultúrákkal
és egymással is összekapcsolni ezeket a kultúrákat.[365]
Ebben az összefüggésben érhetjük meg az evangélium
inkultu-rációjának jelentését.[366]
Az Egyház szilárd meggyőződése, hogy Isten Szava képes elérni minden
embert abban a kulturális környezetben, amelyben éppen él: „E
meggyőződés magából a Bibliából ered, melynek a Teremtés könyvétől
kezdve egyetemes irányultsága van (vö. Ter 1,27-28), s e jelleget
megtartja az Ábrahámnak és utódának ígért áldásban (vö. 12,3; 18,18)
és véglegesen megerősíti az evangelizáció kiterjesztésével «minden
népre»”.[367]
Ezért az inkulturációt nem szabad összetéveszteni sem a felszínes
alkalmazkodással, sem a szinkretista keverékekkel, melyek elkenik az
evangélium eredetiségét a könnyebb elfogadhatóság érdekében.[368] Az inkulturáció hiteles
mintája az Ige megtestesülése: „Az »akkulturáció« vagy
»inkulturáció« valójában az Ige megtestesülésének tükröződése,
amikor egy kultúra, melyet az evangélium újjászült és átalakított, a
maga hagyománya szerint hozza létre a keresztény gondolkodás, a
liturgia és az élet eredeti formáit”,[369]
belülről erjesztve a helyi kultúrát, érvényesítve benne az Ige
magvait, s ami pozitívum csak van benne, mindazt megnyitja az
evangéliumi értekek előtt.[370]
A Bibliafordításai és terjesztése
115. Ha Isten Szavának inkulturációja az Egyház
küldetésének mellőzhetetlen része, akkor ennek a folyamatnak döntő
mozzanata a Biblia terjesztése különféle nyelveken. Ezzel
kapcsolatban mindig észben kell tartanunk, hogy a Szentírás
fordítása „már az ószövetségi időkben megkezdődött, amikor a
Biblia héber szövegét szóban arámra (Neh 8,8.12), majd később
írásban görögre fordították. Egy fordítás ugyanis mindig több egy
szövegnek a másik nyelvre történő egyszerű átírásánál. Az egyik
nyelvről a másikra történő átültetés mindig együtt jár a
kulturális környezet megváltozásával: nem azonosak a fogalmak, a
szimbólumok jelentése más, mert más életmóddal és más gondolkodási
formával kerülnek kapcsolatba.”[371]
A Szinódus során meg kellett állapítanunk, hogy vannak helyi
egyházak, amelyeknek még mindig nincs teljes, saját nyelvű
bibliafordítása. Hány nép éhezik és szomjazik ma Isten Szavára, de
sajnos nem juthatnak «bőségesen a Szentíráshoz«,[372] ahogy ezt a II. Vatikáni Zsinat óhajtotta!
Ezért a Szinódus elsősorban azt tartotta fontosnak, hogy képezzenek
szakembereket a különböző nyelveken történő bibliafordításra.[373] Bátorítom a beruházásokat ezen
a téren. Külön is szeretném ajánlani a Katolikus Biblia Szövetség
vállalkozását, hogy tovább növekedjék a bibliafordítások száma és
terjesztése.[374] Jó volna, ha ez a
munka - természtének megfelelően - amennyire csak lehet, a különböző
Bibliatársulatok együttműködésével történne.
Isten Szava átlépi a kultúrák határait
116. A Szinódusi Gyűlés, miközben megvitatta Isten
Szava és a kultúrák kapcsolatát, úgy érezte, meg kell erősítenie
azt, amit az első keresztények pünkösd napjától fogva tapasztaltak
(vö. ApCsel 2,1-13)'. Isten Szava képes arra, hogy behatoljon a
különböző kultúrákba és nyelvekbe, és ugyanazon Szó által azokban
fejezze ki magát, s hogy közösséget hozzon létre a népek között,
átlépve a kultúrák határait.
Az Úr Szava arra hív, hogy egy nagyobb közösség felé vándoroljunk:
„Lépjünk ki a saját tapasztalataink korlátai közül, és lépjünk be
egy valóban egyetemes valóságba. Amikor közösségbe kerülünk Isten
Szavával, belépünk az Egyház közösségébe, amely megéli Isten
Szavát. (...) Amikor kilépünk az egyes kultúrák korlátai közül és
belépünk az egyetemességbe, amely mindenkit összefog és mindenkit
egyesít, valamennyien testvérek leszünk.”[375] Éppen ezért Isten Szavának hirdetése
elsőként mindig tőlünk magunktól követel egy új exodust, elhagyni
saját léptékünket és korlátolt elképzeléseinket és teret kell adnunk
Krisztus jelenlétének.
A vallásközi dialógus fontossága
117. A Egyház a Szó hirdetésének lényeges részeként
ismeri el a találkozásokat, a dialógust és az együttműködést
minden jóakaratú emberrel, különösen a különböző vallású
személyekkel, de el akarja kerülni a szinkretizmus és
relativizmuns minden formáját és követni akarja a II. Vatikáni
Zsinat Nostra aetate nyilatkoztatá-nak irányelveit és az ezeket
kifejtő pápai tanításokat.[376]
A korunkra jellemző gyors globalizáció közelebb hozza egymáshoz a
különböző kultúrájú és vallású embereket. Ez gondviselésszerű
alkalom annak megmutatására, hogy a hiteles vallási érzék hogyan
tudja elősegíteni az emberek között az egyetemes testvériség
kapcsolatait. Nagyon jelentős, hogy a vallások szekularizált
társadalmainkban is sokszor képesek éleszteni azt a felfogást, amely
a mindenható Istenben látja minden jó alapját, az erkölcsi élet
kimeríthetetlen forrását és az egyetemes testvériség mély érzésének
támaszát.
A héber-keresztény hagyományban például megtalálhatók Isten minden
nép iránti szeretetének megindító megnyilvánulásai, amelyeket már a
Noéval megkötött szövetségben a „felhőkbe helyezett szivárvány” képe
által egy hatalmas öleléssel egyesít (Ter 9,13-14.16), s melyeket a
próféták szava szerint egyetlen egyetemes családba akar
összegyűjteni (vö. Iz 2,2 sk; 42,6; 66,18-21; Jer 4,2; Zsolt 47).
Valójában sok nagy vallás hirdeti az Istennel való kapcsolat és a
minden ember iránti szeretet etikájának szoros összetartozását.
A keresztény-muszlim dialógus
118. A különböző vallások között az Egyház
tisztelettel tekint a muszlimokra, akik elismerik az egyetlen
Isten létét;[377] hivatkoznak
Ábrahámra, s elsősorban imádsággal, alamizsnával és böjttel
tiszteltik Istent. Elismerjük, hogy az Iszlám hagyományában sok
bibliai személy, téma és szimbólunk fordul elő. Folytatva
tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa munkáját, kívánom, hogy
a keresztények és muszlimok közötti, évekkel ezelőtt megkezdődött
bizalmas kapcsolatok folytatódjanak, s az őszinte és tiszteletteljes
dialógus szellemében fejlődjenek.[378]
A Szinódus kifejezte óhaját, hogy ebben a dialógusban alapvető
értékként szerepeljen az emberi élet tiszteletben tartása, a férfi
és nő alapvető jogai és az ő egyenjogúságuk.
Fenntartva a politikai-társadalmi és a vallási rend közötti
különbséget, a vallásoknak hozzá kell járulniuk a közjóhoz. A
Szinódus kéri a Püspöki Konferenciákat, hogy ahol alkalmasnak
látják, támogassák az egymás megismerését elősegítő találkozásokat
keresztények és muszlimok között, hogy szolgálják azokat az
értékeket, melyekre az adott társadalomnak szüksége van a békés és
pozitív együttéléséhez.[379]
Dialógus más vallásokkal
119. Ezeken túlmenően szeretném kifejezni az Egyház
tiszteletét a különböző kontinensek ősi vallásai és spirituális
hagyományai iránt. Ezek olyan értékek őrzői, amelyek nagyon
elősegíthetik a személyek és népek közötti megértést.[380] Gyakran találunk
egybe-csengést olyan értékekkel, amelyek szent könyveikben is
megtalálhatók, pl. az élet tisztelete, a szemlélődés, a hallgatás és
az egyszerűség a buddhizmusban; a szakralitás, a böjtölés, az
áldozat megbecsülése a hinduizmusban, vagy a családi és szociális
értékek a konfucionizmusban. Más vallásos megnyilatkozásokban is
látunk őszinte érdeklődést Isten transzcendenciája iránt, akit
Teremtőnek ismernek el, vagy az élet, a házasság és a család
tiszteletét és erős szolidaritást.
A dialógus és a vallásszabadság
120. Mindazonáltal a dialógus nem lehetne termékeny,
ha nem jelentene őszinte tiszteletet minden személy iránt, hogy
szabadon tartozhasson a maga vallásához. Ezért a Szinódus,
miközben támogatja az együttműködést a különböző vallások vezetői
között, úgyanígy „szükségesnek tartja, hogy hatékonyan biztosítsák
minden hívő számára a szabadságot, hogy egyénileg is, nyilvánosan
is megvallhassák vallásukat, és a lelkiismereti szabadságot”;[381] ugyanis „a tisztelet és a
dialógus kölcsönösséget követel minden téren, főként ami az alapvető
szabadságokat, különösen a vallás-szabadságot illeti. Ezek
elősegítik a népek közötti békét és megértést.”[382]
Isten végső Szava
121. E reflexiók végén, melyekkel össze akartam
foglalni és el akartam mélyíteni a Püspöki Szinódus „Isten Szava
az Egyház életében és küldetésében” témával foglalkozó XII. Rendes
Általános Gyűlésének erdeményeit, szeretném még egyszer buzdítani
Isten egész népét, a Pásztorokat, a szerzeteseket és laikusokat,
hogy törekedjenek egyre bensőségesebb kapcsolatra a Szentírással.
Soha nem feledhetjük, hogy minden hiteles és élő keresztény
lelkiség alapja Istennek az Egyházban hirdetett, befogadott,
ünnepelt és elmékedett Szava. Az isteni Szóval való kapcsolat még
intenzívebbé válik, ha meggondoljuk, hogy a Szentírásban és az
Egyház élő Hagyományában Istennek a kozmoszról és a történelemről
kimondott végső szava előtt állunk.
Ahogy ezt János evangéliumának prológusa a szemünk elé állítja,
ami csak létezik, minden a Szó jegyében hordozza létét. Az Ige az
Atyától jön ki, övéi között időzött és visszatér az Atya ölére,
hogy magával vigye az egész teremtést, amely Őbenne és Őérte lett
teremtve. Az Egyház most úgy teljesíti küldetését, hogy remegve
várja a Vőlegény eszkatologikus megjelenését: „a Lélek és a
menyasszony mondja: Jöjj el!” (Jel 22,17). Ez a várakozás soha nem
passzív, hanem Isten Szava hirdetésének feszültségében telik, aki
meggyógyít és megvált minden embert: a Feltámadott Jézus ma is
mondja nekünk: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az
evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).
Új evangelizáció és új meghallás
122. Ezért korunknak egyre inkább Isten Szava új
meghallása és az új evangelizáció korszakának kell lennie. Ha újra
felfedezzük Isten Szavának központi helyét a keresztény életben,
akkor mélyebben megértjük, mit is mondott olyan nagy hangsúllyal
II. János Pál pápa: folytatni kell a pogányok közötti missziót, és
minden erőnkkel vállalni kell az új evangelizációt, főként azon
nemzetek körében, amelyek elfelejtették az evangéliumot, vagy
közömbösek lettek, főként a terjedő szekularizmus következtében. A
Szentlélek keltsen éhséget és szomjúságot az emberekben Isten
Szavára, és támasszon lelkes hirdetőket és tanúkat az
evangéliumnak.
A nemzetek nagy Apostola példájára, aki átalakult, miután hallotta
az Úr szavát (vö. ApCsel 9,1-30), mi is halljuk meg az isteni
Szót, amely itt és most mindig személyesen szólít meg. A
Szentlélek - mondja az Apostolok cselekedetei - elkülönítette Pált
és Barnabást a prédikációra és az Örömhír terjesztésére (vö.
13,2). A Szentlélek ma is hívja az Úr Szavának hallgatóit és
meggyőződé-ses és meggyőző hirdetőit.
A Szó és az öröm
123. Minél inkább az isteni Szó rendelkezésére
bocsátjuk magunkat, annál inkább megállapíthatjuk, hogy Pünkösd
misztériuma ma is jelen van Isten Egyházában. Az Úr Lelke
folytatja ajándékainak kiárasztását az Egyházban, hogy
eljuthassunk a teljes igazságra, feltáruljon előttünk a Szentírás
teljes értelme, és az üdvösség Szavának hihető hirdetői legyünk a
világban.
így visszaérkeztünk Szent János első leveléhez. Isten Szavában mi
is hallottuk, láttuk és tapintottuk az élet Igéjét. Kegyelemből
meghallottuk a hírt, hogy az örök élet megjelent, hogy
megismerjük: közösségben vagyunk egymással, mindazokkal, akik
előttünk jártak a hit jelével, s mindazokkal akik szerte a
világban hallgatják a Szót, ünnepük az Eucharisztiát és életükkel
tanúskodnak a szeretetről. Ennek a hírnek a közlése - emlékeztet
János apostol - azért történt, „hogy a mi örömünk teljes legyen”
(1Jn 1,4).
A Szinódusi Gyűlés lehetővé tette megtapasztalnunk, miről is szól
a jánosi üzenet: a Szó hirdetése közösséget teremt és örömet
ébreszt. Olyan mély örök ez, amely a szentháromságos élet mélyéből
fakad, és a Fiúban közli magát velünk. Az öröm kimondhatatlan
ajándékáról van szó, amelyet a világ nem tud adni. Ünnepeket lehet
szervezni, örömet nem. A Szentírás szerint az öröm a Szentlélek
gyümölcse (vö. Gal 5,22), aki lehetővé teszi, hogy belépjünk a
Szóba, és megteszi, hogy az isteni Szó beköltözzék hozzánk és
gyümölcsöt teremjen az örök életre. Amikor a Szentlélek erejében
hirdetjük Isten Szavát, közölni szeretnénk az igazi öröm forrását
is, nem egy felszínes, múlandó örömét, hanem azét az örömét, amely
annak tudatából fakad, hogy csak az Úr Jézusnál vannak az örök
élet igéi (vö.Jn 6,68).
„Az Ige Anyja és az öröm Anyja”
124. Az Isten Szava és az öröm közötti bensőséges
kapcsolat különösen Isten Anyjában válik láthatóvá. Emlékezzünk
csak Szent Erzsébet szavaira: „Boldog, aki hitt mindannak
beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Mária
boldog, mert volt hite, mert hitt, és ebben a hitben foganta
méhében Isten igéjét, hogy aztán a világnak adja. A Szótól kapott
öröm ezért kiáradhat mindazokra akik a hitben engedik, hogy Isten
Szava átalakítsa őket.
Lukács evangéliuma két helyen is elénk állítja a meghallás és az
öröm misztériumát. Jézus mondja: „Ezek az én anyám és testvéreim:
akik hallgatják Isten szavát, és tettekre is váltják” (8,21). És
amikor a sokaságból fölkiált egy asszony és áldja a méhet amely
Jézust hordozta és a keblet, amely szoptatta őt, Jézus
kinyilatkoztatja az igazi öröm titkát: „Boldogabbak azok, akik
hallgatják és megtartják Isten Szavát” (11,28). Jézus ezzel
feltárja Mária igazi nagyságát, de előttünk is megnyitja annak a
boldogságnak a lehetőségét, amely a meghallott és tettekre váltott
Szóból fakad. Ezért emlékeztetek minden keresztényt, hogy Istennel
való személyes és közössségi kapcsolatunk attól függ, hogy milyen
közösségben vagyunk az Isten Szóval.
Végezetül mindenki felé fordulok; azok felé is, aki eltávolodtak
az Egyháztól, akik elhagyták a hitet, vagy még soha nem hallották
az üdvösség örömhírét. Az Úr mindenkinek mondja: „íme, az ajtónál
állok és zörgetek. Aki meghallja hangomat és ajtót nyit nekem,
ahhoz bejövök, vele étkezem 6 meg énvelem.” (Jel 3,20.)
Tehát minden napunkat a Krisztussal, az Atya testté lett Igéjével
való találkozás határozza meg: Ő a kezdet és a vég, és „minden
őbenne áll fenn” (Kol 1,17). Teremtsünk csendet, hogy hallhassuk
az Úr Szavát, és elmélkedjünk róla, hogy a Szentlélek tevékenysége
által velünk maradjon, velünk éljen és szóljon hozzánk életünknek
minden napján. így az Egyház mindig megújul és ifjú marad az Úr
Szavának köszönhetően, aki megmarad örökre (vö. lPét 1,25; Iz
40,8). így mi is részt vehetünk abban a nagy jegyesi dialógusban
amellyel a Szentírás utolsó könyve zárul: „ A Lélek és a
menyasszony mondják: »Jöjj el!« Aki hallja, mondja: »Jöjj el!«
(...) Aki mindezt tanúsítja, az mondja: »Igen, hamarosan eljövök.
Amen.« Jöjj el, Uram Jézus! ” (Jel 22,17.20.)
Kelt Rómában, Szent Péternél szeptember 20-án, Szent Jeromos
emléknapján, 2010-ben, pápaságom hatodik évében.
XVI. Benedek pápa
Jegyzetek:
[1] Vö. Propositio 1.
[2] Vö. A Püspöki Szinódus 12. Rendes
Általános ülése: Instrumentum laboris, 27.
[3] Vö. XIII. Leó pápa:
Providentissimus Deus enciklika (18. XI. 1893) in: ÁSS 26 (1893-94),
269-292; XV. Benedek pápa: Spiritus Paraclitus enciklika (15. IX.
1920) in: AAS 12 (1920), 385-422; XII. Pius pápa: Divino afflante
Spiritu enciklika (30. IX. 1943) in: AAS 35 (1943), 297-325.
[4] Propositio 2.
[5] Uott.
[6] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 2.
[7] Uaz. 4.
[8] A különféle megnyilatkozások közül
említendők: VI. Pál pápa: Summi Dei Verbum apostoli levél (4. XI.
1963) in: AAS 55 (1963), 979-995; Uo: Sedula cura motu proprio (27.
VI. 1971) in: AAS 63 (1971), 665-669; II. János Pál pápa: Általános
kihallgatás (1. V. 1985) in: L’Osservatore Romano (heti német
kiadás), 10. V. 1985, 2; Uo: Ansprache über die Interpretation dér
Bibéi in dér Kirche (23. IV. 1993) in: AAS 86 (1994), 232-243; XVI.
Benedek pápa: Ansprache an den Internationalen Kongreji zum 40.
Jahrestag dér Dogmatischen Konstitu-tion»Dei Verbum« (16. IX. 2005)
in: AAS 97 (2005), 957; Uo: Úrangyala (6. XI. 2005) in:
L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 11. XI. 2005, 1. -
Említendők a Pápai Biblikus Bizottság megnyilatkozásai: Bibéi und
Christologie (1984) in: Ench. Vat. 9, 1208-1339; Einheit und
Vielfalt in dér Kirche (11. IV. 1988) in: Ench. Vat. 11, 544-643;
Die Interpretation dér Bibéi in dér Kirche (15. IV. 1993) in: Ench.
Vat. 13, 2846-3150; Dasjüdische Volk und seine Heilige Schrift in
dér christlichen Bibéi (24. V. 2001) in: Ench. Vat. 20, 733-1150;
Bibéi und Morál. Biblische Wurzeln des christlichen Handelns (11. V.
2008), Vatikán-város 2008.
[9] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an
die Römische Kurie (22. XII. 2008) in: AAS 101 (2009), 49.
[10] Vö. Propositio 37.
[11] Vö. Pápai Biblikus Bizottság:
Das jüdische Volk und seine Heilige Schrift in der christlichen
Bibel (24. V. 2001), Ench. Vat. 20, 733–1150.
[12] XVI. Benedek pápa: Ansprache an
die Römische Kurie (22. XII. 2008) in: AAS 101 (2009), 50.
[13] Vö. XVI. Benedek pápa: Úrangyala
(4. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 9. I.
2009, 2.
[14] Vö. Relatio ante disceptationem,
I.
[15] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 2.
[16] XVI. Benedek pápa: Deus caritas
est enciklika (25. XII. 2005), 1. in: AAS 98 (2006), 217–218.
[17] Instrumentum laboris, 9.
[18] Nicea-Konstantinápolyi
hitvallás: DS 150.
[19] Clairvaux-i Szt Bernát: Homília
super missus est, IV,11. in: PL 183, 86B.
[20] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 10.
[21] Vö. Propositio 3.
[22] Vö. Hittani Kongregáció:
Erklärung über die Einzigkeit und die Heilsuniversalität Jesu
Christi und der Kirche Dominus Iesus (6. VIII. 2000), 13–15: AAS 92
(2000), 754–755.
[23] Vö. In Hexaemeron, XX,5: Opera
Omnia, V, Quaracchi 1891, 425–426; Breviloquium, I,8: Opera Omnia,
V, Quaracchi 1891, 216–217.
[24] Itinerarium mentis in Deum,
II,12: Opera Omnia V, Quaracchi 1891, 302–303; Commentarius in
librum Ecclesiastes, 1,11; Quaestiones, II,3: Opera omnia, VI,
Quaracchi 1891, 16.
[25] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 3; Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius konstitúció,De
revelatione. DS 3004.
[26]
Vö. Propositio 13.
[27] Vö. Nemzetközi Teológus
Bizottság: Auf der Suche nach einer universalen Ethik. Ein neuer
Blick auf das Naturrecht, Vatikánváros 2009, 39.
[28] Vö. Summa Theologiae. I–II, 94,
2.
[29] Vö. Pápai Biblikus Bizottság:
Bibel und Moral. Biblische Wurzeln des christlichen Handelns (11. V.
2008), Vatikánváros 2008, 13, 32, 109.
[30] Vö. Nemzetközi Teológus
Bizottság: Auf der Suche nach einer universalen Ethik. Ein neuer
Blick auf das Naturrecht. Vatikánváros 2009, 102.
[31] Vö. XVI. Benedek pápa: Homilie
bei der Terz zu Beginn der ersten Vollversammlung der Bischofssynode
(6. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 758–761.
[32] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 14.
[33] XVI. Benedek pápa: Deus caritas
est enciklika (25. XII. 2005), 1: AAS 98 (2006), 217–218.
[34] »Ho Logos pachynetai (vagy
brachynetai)«. Vö. Órigenes: Peri Archon, I,2,8: SC 252,127–129.
[35] XVI. Benedek pápa: Predigt am
Hochfest der Geburt des Herrn (24. XII. 2006) in: AAS 99 (2007), 12.
[36] Vö. Záróüzenet, II, 4–6.
[37] Maximus Confessor: Mária élete,
89.
[38] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 9–10:
AAS 99 (2007), 111–112.
[39] XVI. Benedek pápa: Általános
kihallgatás (15. IV. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német
kiadás), 24. IV. 2009, 2.
[40] Uő: Predigt am Hochfest der
Erscheinung des Herrn (6. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti
német kiadás), 16. I. 2009, 1.
[41] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 4.
[42] Propositio 4.
[43] Keresztes Szent János: Aufstieg
auf den Berg Karmel, II,22. – KEK 65.
[44] Propositio 47.
[45] KEK 67.
[46] Vö. Hittani Kongregáció: Die
Botschaft von Fatima (26. VI. 2000) in: Ench. Vat. 19, 974–1021.
[47] Adversus haereses, IV,7,4: PG 7,
992–993; V,1,3: PG 7, 1123; V,6,1: PG 7, 1137; V,28,4: PG 7, 1200.
[48] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 12:
AAS 99 (2007), 113–114.
[49] Vö. Propositio 5.
[50] Adversus haereses. III,24,1: PG
7, 966.
[51] Homiliae in Genesim. XXII, 1: PG
53, 175.
[52] Epistula 120, 10: CSEL 55,
500–506.
[53] Homiliae in Ezechielem.
I,VII,17: CC 142, 94.
[54] „Tehát az áhítatos lélek szemei
galambszemek, mivel a lelkieket észlelő látását a Szentlélek
világosítja meg és neveli (…) Most ugyanis az ilyen léleknek
megnyitja az értelmét, hogy megrtése az Írásokat.” Szentviktori
Richard: Explicatio in Cantica canticorum, 15. in: PL 196, 450B.D.
[55] Sacramentarium Serapionis II
(XX). in: Didascalia et Constitutiones apostolorum. Kiad. F. X.
Funk, II, Paderborn 1906, 161.
[56] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 7.
[57] Uaz 8.
[58] Uott.
[59] Vö. Propositio 3.
[60] Vö. Záróüzenet. II,5.
[61] Expositio Evangelii secundum
Lucam 6,33. in: PL 15, 1677.
[62] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 13.
[63] KEK 102. Vö. Rupert von Deutz:
De operibus Spiritus Sancti. I,6: SC 131, 72–74.
[64] Enarrationes in Psalmos.
103,IV,1. in: PL 37, 1378. Hasonló kijelentések olvashatók Órigenes:
In Iohannem V,5–6: SC 120, 380–384.
[65] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 21.
[66] Uaz 9.
[67] Vö. Propositiones 5.12.
[68] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 12.
[69] Vö. Propositio 12.
[70] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 11.
[71] Propositio 4.
[72] Prologus. Opera Omnia V,
Quaracchi 1891, 201–202.
[73] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache
an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins«
in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 721–730.
[74] Vö. Propositio 4.
[75] Vö. Relatio post disceptationem,
12.
[76] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst. 5.
[77] Propositio 4.
[78] Pl. MTörv 28,1–2.15.45; 32,1; a
próféták közül vö. Jer 7,22–28; Ez 2,8; 3,10; 6,3; 13,2; Zak 3,8.
Szt Pált tekintve vö. Róm 10,14-18; 1Tesz 2,13.
[79] Propositio 55.
[80] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 33:
AAS 99 (2007), 132–133.
[81] XVI. Benedek pápa: Deus caritas
est enciklika (25. XII. 2005), 41: AAS 98 (2006), 251.
[82] Propositio 55.
[83] Vö. Expositio Evangelii secundum
Lucam. 2,19. in: PL 15, 1559–1560.
[84] Breviloquium, Prologus. Opera
Omnia, V, Quaracchi 1891, 201–202.
[85] Summa Theologiae, I–II, 106, 2.
[86] Pápai Biblikus Bizottság: Die
Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), III,A,3:
Ench. Vat. 13, 3035.
[87] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 12.
[88] Contra epistolam Manichaei quam
vocant fundamenti. V,6. in: PL 42, 176.
[89] Vö. XVI. Benedek pápa: Általános
kihallgatás (14. XI. 2007) in: L’Osservatore Romano (heti német
kiadás), 23. XI. 2007, 2.
[90] Commentariorum in Isaiam libri,
Prologus.. in: PL 24, 17.
[91]
Epistula 52, 7: CSEL 54, 426.
[92] Pápai Biblikus Bizottság: Die
Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), II,A,2: Ench.
Vat. 13, 2988.
[93] Uaz, II,A,2: Ench.Vat. 13, 2991.
[94] Homiliae in Ezechielem. I,VII,8.
in: PL 76, 843D.
[95] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
konst., 24; Vö. XIII. Leó pápa: Providentissimus Deus enciklika (18.
XI. 1893), Pars II,: ASS 26 (1893–94), 269–292; XV. Benedek pápa:
Spiritus Paraclitus enciklika (15. IX. 1920), Pars III: AAS 12
(1920), 385–422.
[96] Vö. Propositio 26.
[97] Vö. Pápai Biblikus Bizottság:
Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), A-B:
Ench. Vat. 13, 2846–3150.
[98] XVI. Benedek pápa: Beitrag auf
der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in:
L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19; Vö.
Propositio 25.
[99] Uő: Ansprache an die Vertreter
aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins« in Paris (12.
IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 722–723.
[100] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 10.
[101] Vö. II. János Pál pápa:
Ansprache anläßlich des 100. Jahrestages der Enzyklika
Providentissimus Deus und des 50. Jahrestages der Enzyklika Divino
Afflante Spiritu (23. IV. 1993) in: AAS 86 (1994), 232–243.
[102] Uaz, 4: AAS 86 (1994), 235.
[103] Uaz, 5: AAS 86 (1994), 235.
[104] Uaz, 5: AAS 86 (1994), 236.
[105] Pápai Biblikus Bizottság: Die
Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), III,C,1:
Ench. Vat. 13, 3065.
[106] 12.
[107] XVI. Benedek pápa: Beitrag
auf der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in:
L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19; vö.
Propositio 25.
[108] Vö. Propositio 26.
[109] Propositio 27.
[110] XVI. Benedek pápa: Beitrag
auf der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in:
L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19; Vö.
Propositio 26.
[111] Vö. uott.
[112] Uaz.
[113] Vö. Propositio 27.
[114] XVI. Benedek pápa: Beitrag
auf der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in:
L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19.
[115] II. János Pál pápa: Fides et
ratio enciklika (14. IX. 1998), 55: AAS 91 (1999), 49–50.
[116] Vö. XVI. Benedek pápa:
Ansprache an den IV. Nationalen Kongreß der Katholischen Kirche in
Italien (19. X. 2006) in: AAS 98 (2006), 804–815.
[117] Vö. Propositio 6.
[118] Vö. Szent Ágoston: De libero
arbitrio, III,XXI,59. in: PL 32, 1300; De Trinitate, II,1,2. in: PL
42, 845.
[119] Katolikus Nevelés
Kongregációja: Inspectis dierum instrukció (10. XI. 1989), 26: AAS
81 (1990), 618.
[120] KEK 116.
[121] Summa Theologiae, I,1,10, ad
1.
[122] KEK 118.
[123] Pápai Biblikus Bizottság: Die
Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), II,A,2: Ench.
Vat. 13, 2987.
[124] Uaz, II,B,2: Ench. Vat. 13,
3003.
[125] XVI. Benedek pápa: Ansprache
an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins«
in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 726.
[126] Uott.
[127] Vö. XVI. Benedek pápa:
Általános kihallgatás (9. I. 2008) in: L’Osservatore Romano (heti
német kiadás), 18. I. 2008, 2.
[128] Vö. Propositio 29.
[129] De arca Noe. 2,8. in: PL 176,
642C–D.
[130] Vö. XVI. Benedek pápa:
Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des
Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 725.
[131] Vö. Propositio 10; Pápai
Biblikus Bizottság: Das jüdische Volk und seine Heilige Schrift in
der christlichen Bibel (24. V. 2001), 3–5: Ench. Vat. 20, 748–755.
[132] Vö. KEK 121–122.
[133] Propositio 52.
[134] Vö. Pápai Biblikus Bizottság:
Das jüdische Volk und seine Heilige Schrift in der christlichen
Bibel (24. V. 2001), 19: Ench. Vat. 20, 799–801; Origenes: Homiliae
in Numeros 9,4: SC 415,238–242.
[135] KEK 128.
[136] KEK 129.
[137] Propositio 52.
[138] Quaestiones in Heptateuchum.
2,73. in: PL 34, 623.
[139] Homiliae in Ezechielem.
I,VI,15. in: PL 76, 836.
[140] Propositio 29.
[141] II. János Pál pápa: Botschaft
an den Oberrabbiner von Rom (22. V. 2004) in: L’Osservatore Romano
(heti német kiadás), 4. VI. 2004, 7.
[142] Pápai Biblikus Bizottság: Das
jüdische Volk und seine Heilige Schrift in der christlichen Bibel.
(24. V. 2001), 87: Ench. Vat. 20, 1150.
[143] Vö. XVI. Benedek pápa:
Ansprache bei der Abschiedszeremonie auf dem Internationalen
Flughafen »Ben Gurion« in Tel Aviv (15. V. 2009) in: L’Osservatore
Romano (heti német kiadás), 22. V. 2009, 15.
[144] II. János Pál pápa: Ansprache
im Oberrabinat »Hechal Shlomo« (23. III. 2000) in: L’Osservatore
Romano (heti német kiadás), 7. IV. 2000, 9.
[145] Vö. Propositiones 46. 47.
[146] Pápai Biblikus Bizottság: Die
Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), I,F: Ench.
Vat. 13, 2974.
[147] Vö. XVI. Benedek pápa:
Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des
Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 726.
[148] Propositio 46.
[149] Propositio 28.
[150] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 23.
[151] De meg kell jegyeznünk, hogy
a deuterokanonikus ószövetségi könyvek esetében a katolikusoknál és
az ortodoxoknál a bibliai kánon nem egészen azonos az anglikánokéval
és protestánsokéval.
[152] Vö. Relatio post
disceptationem, 36.
[153] Propositio 36.
[154] Vö. XVI. Benedek pápa:
Ansprache an die Mitglieder des Ordentlichen Rates des
Generalsekretariats der Bischofssynode (25. I. 2007) in: AAS 99
(2007), 85–86.
[155] Unitatis redintegratio
határozat, 21.
[156] Vö. Propositio 36.
[157] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 10.
[158] Ut unum sint enciklika (25.
V. 1995), 44: AAS 87 (1995), 947.
[159] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 10.
[160] Uott.
[161] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 24.
[162] Vö. Propositio 22.
[163] Nagy Szent Gergely: Moralia
in Job, XXIV,VIII,16. in: PL 76, 295.
[164] Vö. Szent Atanáz: Vita
Antonii. II. in: PL 73, 127.
[165] Regula LXXX, XXII: PG 31,
867.
[166] Regula, 73,3: SC 182, 672.
[167] Celanói Tamás: Vita prima
Sancti Francisci, IX, 22: FF 356.
[168] Regula, I,1–2: FF 2750.
[169] Szász Jordán: Libellus de
principiis Ordinis Praedicatorum. 104: Monumenta Fratrum
Praedicatorum Historica, Róma, 1935, 16, 75.
[170] Ordo Praedicatorum: Erste
Konstitutionen oder Consuetudines, II, XXXI.
[171] Élete 40,1.
[172] Vö. Geschichte einer Seele,
Ms B, 3ro.
[173] Uaz, Ms C, 35vo.
[174] In Iohannis Evangelium
Tractatus I,12. in: PL 35, 1385.
[175] Veritatis splendor enciklika
(6. VIII. 1993), 25: AAS 85 (1993), 1153.
[176] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 8.
[177] Relatio post disceptationem,
11.
[178] 1. pont.
[179] XVI. Benedek pápa: Ansprache
an die Teilnehmer am Internationalen Kongreß »Die Heilige Schrift im
Leben der Kirche« (16. IX. 2005) in: AAS 97 (2005), 956.
[180] Relatio post disceptationem.
10.
[181] Záróüzenet. III.
[182] II. Vatikáni Zsinat:
Sacrosanctum Concilium konstitúcó. 24.
[183] Uaz 7.
[184] A szentmise olvasmányrendje,
4.
[185] Uaz 9.
[186] Uaz 3; Vö. Lk 4,16–21;
24,25–35. 44–49.
[187] II. Vatikáni Zsinat:
Sacrosanctum Concilium konstitúcó. 102.
[188] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007),
44–45:
[189] AAS 99 (2007), 139–141.
[190] Uaz III,B,3: Ench. Vat. 13,
3056.
[191] Vö. Sacrosanctum Concilium,
48 ,51, 56; Dei Verbum, 21, 26; Ad gentes, 6. 15; Presbyterorum
ordinis, 18; Perfectae caritatis, 6. – Az Egyház hagyományában
találunk ilyen kitételeket: „Krisztus teste a Szentírást is
jelenti”: Waltramus, De unitate Ecclesiae conservanda: 1,14, W.
Schwenkenbecher (Hrsg.), Hannoverae 1883, 33; „Az Úr teste valóban
étel és az vére valóban ital; ez az a nagy ajándék, amelyben ebben
az életben részülhetünk, hogy az Ô testével táplálkozhatunk és az Ô
vérét ihatjuk, nem csak az Eucharisztiában, hanem a Szentírás
olvasásával is. Isten Igéje ugyanis valódi étel és valódi ital,
melyeket az Írások ismeretéből merítünk.”: Szent Jeromos:
Commentarius in Ecclesiasten, III. in: PL 23, 1092A.
[192] J. Ratzinger (Benedikt XVI.),
Názáreti Jézus, Freiburg i. Br., 2007, 312.
[193] Messlektionar, Pastorale
Einführung, 10.
[194] Uott.
[195] Vö. Propositio 7.
[196] Fides et ratio enciklika (14.
IX. 1998), 13: AAS 91 (1999), 16.
[197] Vö. KEK 1373–1374.
[198] Vö. Sacrosanctum Concilium,
7.
[199] In Psalmum 147: CCL 78,
337-338.
[200] Dei Verbum 2.
[201] Vö. Sacrosanctum Concilium
107–108.
[202] Messlektionar, Pastorale
Einführung, 66.
[203] Propositio 16.
[204] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 45:
AAS 99 (2007), 140–141.
[205] Vö. Propositio 14.
[206] Vö. CIC. 230 § 2; 204 § 1.
[207] Messlektionar, Pastorale
Einführung, 55.
[208] Uaz 8.
[209] 46: AAS 99 (2007), 141.
[210] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 25.
[211] Propositio 15.
[212] Uott.
[213] Sermo 179,1. in: PL 38, 966.
[214] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 93:
AAS 99 (2007), 177.
[215] Istentiszteleti és Szentségi
Kongregáció: Compendium eucharisticum (25. III. 2009), Vatikánváros
2009.
[216] Epistula 57, 7: CSEL 54,
426–427.
[217] Propositio 8.
[218] A bűnbánat szentsége, 17.
[219] Uaz 19.
[220] Propositio 8.
[221] Propositio 19.
[222] A Liturgia Horarum általános
bevezetése, III,15.
[223] Sacrosanctum Concilium, 85.
[224] Vö. CIC 276 § 3; 1174 § 1.
[225] Vö. CCEO 377; 473, §§ 1 und
2, 1°; 538 § 1; 881 § 1.
[226] Rituale Romanum: De
Benedictionibus, Praenotanda generalia, 21.
[227] Vö. Propositio 18;
Sacrosanctum Concilium, 35.
[228] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 75:
AAS 99 (2007), 162–163.
[229] Uott.
[230] Istentiszteleti és Szentségi
Kongregáció: Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die Liturgie.
Grundsätze und Orientierungen (17. XII. 2001), 87: Ench. Vat. 20,
2461.
[231] Vö. Propositio 14.
[232] Vö. Antiochiai Szent Ignác:
Ad Ephesios, XV,2: Patres Apostolici, ed. F. X. FUNK, Tubingae 1901,
I, 224.
[233] Vö. Szent Ágoston: Sermo
288,5. in: PL 38, 1307; Sermo 120,2. in: PL 38, 677.
[234] Ordo Missae 56.
[235] Uaz, 45; Vö. Sacrosanctum
Concilium, 30.
[236] Messlektionar, Pastorale
Einführung, 13.
[237] Vö. Uaz 17.
[238] Propositio 40.
[239] Vö. Ordo Missae 309.
[240] Vö. Propositio 14.
[241] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 69:
AAS 99 (2007), 157.
[242] Vö. Ordo Missae, 57.
[243] Propositio 14.
[244] Vö. A 393-i hippói zsinat 36,
kánonja: DS 186.
[245] Vö. II. János Pál pápa:
Vicesimus quintus annus apostoli levél (4. XII. 1988), 13: AAS 81
(1989), 910; Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Instruktion
Redemptionis sacramentum über einige Dinge bezüglich der heiligsten
Eucharistie, die einzuhalten und zu vermeiden sind (25. III. 2004),
63: Ench. Vat. 22, 2248.
[246] Vö. Sacrosanctum Concilium,
116; Ordo Missae, 41.
[247] Vö. Propositio 14.
[248] Propositio 9.
[249] Epistula 30, 7: CSEL 54, 246.
[250] Epistula 133, 13: CSEL 56,
260.
[251] Epistula 107, 9.12: CSEL 55,
300.302.
[252] Epistula 52, 7: CSEL 54, 426.
[253] II. János Pál pápa: Novo
millennio ineunte (6. I. 2001), 31: AAS 83 (2001), 287–288.
[254] Propositio 30; Vö. II.
Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 24.
[255] Szent Jeromos: Commentariorum
in Isaiam libri, Prol.. in: PL 24, 17B.
[256] Propositio 21.
[257] Vö. Propositio 23.
[258] Vö. Klérus Kongregáció:
Allgemeines Direktorium für die Katechese (15. VIII. 1997), 94–96:
Ench. Vat. 16, 875–878; II. János Pál pápa: Catechesi tradendae (16.
X. 1979), 27: AAS 71 (1979), 1298–1299.
[259] Klérus Kongregáció:
Allgemeines Direktorium für die Katechese (15. VIII. 1997),127:
Ench. Vat. 16, 935; Vö. II. János Pál pápa: Catechesi tradendae (16.
X. 1979), 27: AAS 71 (1979), 1299.
[260] Uaz 128: Ench. Vat. 16, 936.
[261] Vö. Propositio 33.
[262] Vö. Propositio 45.
[263] Vö. Lumen gentium, 39–42.
[264] Propositio 31.
[265] 15: AAS 96 (2004), 846–847.
[266] II. János Pál pápa: Pastores
dabo vobis (25. III. 1992), 26: AAS 84 (1992), 698.
[267] Uott.
[268] XVI. Benedek pápa: A
krizma-mise homíliája (9. IV. 2009) in: AAS 101 (2009), 35
[269] Uaz 356.
[270] Katolikus Nevelés
Kongregációja: Grundnormen für die Ausbildung der ständigen Diakone
(22. II. 1998), 11: Ench. Vat. 17, 174–175.
[271] Uaz 74: Ench. Vat. 17, 263.
[272] Vö. Uaz 81: Ench. Vat. 17,
271.
[273] Propositio 32.
[274] Vö. II. János Pál pápa:
Pastores dabo vobis (25. III. 1992), 47: AAS 84 (1992), 740–742.
[275] Propositio 24.
[276] XVI. Benedek pápa: Predigt am
Fest der Darstellung des Herrn (2. II. 2008); AAS 100 (2008), 133;
Vö. II. János Pál pápa: Vita consecrata apostoli levél (25. III.
1996), 82; AAS 88 (1996), 458–460.
[277] Szerzetesi Kongregáció:
Neubeginn in Christus: Ein neuer Aufbruch des geweihten Lebens im
dritten Jahrtausend ( 19. V. 2002), 24: Ench. Vat. 21, 447.
[278] Vö. Propositio 24.
[279] Szent Benedek: Regula, IV,21:
SC 181, 456–458.
[280] XVI. Benedek pápa: Ansprache
beim Besuch der Abtei Heiligenkreuz (9. IX. 2007) in: AAS 99 (2007),
856.
[281] Vö. Propositio 30.
[282] II. János Pál pápa:
Christifideles laici (30. XII. 1988), 17: AAS 81 (1989), 418.
[283] Vö. Propositio 33.
[284] II. János Pál pápa:
Familiaris consortio (22. XI. 1981), 49: AAS 74 (1982), 140–141.
[285] Propositio 20.
[286] Vö. Propositio 21.
[287] Propositio 20.
[288] Vö. Mulieris dignitatem (15.
VIII. 1988), 31: AAS 80 (1988), 1727–1729.
[289] Propositio 17.
[290] Vö. Propositiones 9; 22.
[291] 25. pont.
[292] Enarrationes in Psalmos, 85,
7. in: PL 37, 1086.
[293] Órigenes: Epistola ad
Gregorium, 3: PG 11, 92.
[294] XVI. Benedek pápa: Ansprache
im Römischen Priesterseminar (17. II. 2007) in: AAS 99 (2007),
253–254.
[295] Vö. Uő: Sacramentum caritatis
szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 66: AAS 99 (2007), 155–156.
[296] Záróüzenet. III,9.
[297] Vö. Uaz.
[298] „Teljes búcsút nyerhet az a
hívő, aki a Szentírás illetékes hatóságtól jóváhagyott szövegét
Isten szavának kijáró tisztelettel és lelkiolvasmányként olvassa,
legalább fél óráig; a rövidebb szentírásolvasással részleges búcsú
nyerhető.” (1999. július 16), 30§ 1.
[299] Vö. KEK 1471–1479.
[300] VI. Pál pápa: Indulgentiarum
doctrina (1. I. 1967) in: AAS 59 (1967), 18–19. – Vö. Epistula 49,
3. in: PL 16, 1204A. – Vö. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció:
Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die Liturgie. Grundsätze
und Orientierungen (17. XII. 2001), 197–202: Ench. Vat. 20,
2638–2643.
[301] Vö. Epistula 49, 3. in: PL
16, 1204A.
[302] Vö. Istentiszteleti és
Szentségi Kongregáció: Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die
Liturgie. Grundsätze und Orientierungen (17. XII. 2001), 197–202:
Ench. Vat. 20, 2638–2643.
[303] Vö. Propositio 55.
[304] Vö. II. János Pál pápa:
Rosarium Virginis Mariae apostoli levél (16. X. 2002) in: AAS 95
(2003), 5–36.
[305] Propositio 55.
[306] Vö. Istentiszteleti és
Szentségi Kongregáció: Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die
Liturgie. Grundsätze und Orientierungen (17. XII. 2001), 207: Ench.
Vat. 20, 2656–2657.
[307] Vö. Propositio 51.
[308] XVI. Benedek pápa: Homilie in
der Eucharistiefeier im Josafat Valley, Jerusalem (12. V. 2009) in:
AAS 101 (2009), 473.
[309] Vö. Epistula 108, 14: CSEL
55, 324–325.
[310] Adversus haereses, IV,20,7:
PG 7, 1037.
[311] XVI. Benedek pápa: Spe salvi
enciklika (30. XI. 2007), 31: AAS 99 (2007), 1010.
[312] XVI. Benedek pápa: Ansprache
an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins«
in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 730.
[313] Vö. In Evangelium secundum
Matthaeum 17,7: PG 13, 1197B; Szent Jeromos: Translatio homiliarum
Originis in Lucam, 36. in: PL 26, 324–325.
[314] Vö. XVI. Benedek pápa:
Homilie zur Eröffnung der XII. Ordentlichen Generalversammlung der
Bischofssynode (5. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 757.
[315] Propositio 38.
[316] Vö. Istentiszteleti és
Szentségi Kongregáció: Neubeginn in Christus: Ein neuer Aufbruch des
geweihten Lebens im dritten Jahrtausend (19. V. 2002), 36: Ench.
Vat. 21, 488–491.
[317] Propositio 30.
[318] Vö. Propositio 38.
[319] Vö. Propositio 49.
[320] Vö. II. János Pál pápa:
Redemptoris missio enciklika (7. XII. 1990) in: AAS 83 (1991),
294–340; Uő: Novo millennio ineunte (6. I. 2001), 40: AAS 93 (2001),
294–295.
[321] Propositio 38.
[322] Vö. XVI. Benedek pápa:
Homilie zur Eröffnung der XII. Ordentlichen Generalversammlung der
Bischofssynode (5. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 753–757.
[323] Propositio 38.
[324] Záróüzenet. IV,12.
[325] VI. Pál pápa: Evangelii
nuntiandi (8. XII. 1975), 22: AAS 68 (1976), 20.
[326] Vö. Dignitatis humanae, 2.7.
[327] Vö. Propositio 39.
[328] Vö. XVI. Benedek pápa:
Botschaft zum Weltfriedenstag 2009 (8. XII. 2008) in: L’Osservatore
Romano (heti német kiadás), 19. XII. 2008, 4–5.
[329] VI. Pál pápa: Evangelii
nuntiandi (8. XII. 1975), 19: AAS 68 (1976), 18.
[330] Vö. Propositio 39.
[331] Vö. XXIII János pápa: Pacem
in terris enciklika. (11. IV. 1963), I: AAS 55 (1963), 259.
[332] Vö. II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika (1. V. 1991), 47: AAS 83 (1991), 851-852;
Uő: Ansprache an die Vollversammlung der Vereinten Nationen (2. X.
1979), 13: AAS 71 (1979), 1152–1153.
[333] Vö. Az Egyház társadalmi
tanításának kompendiuma. 152–159.
[334] XVI. Benedek pápa: Botschaft
zum Weltfriedenstag 2007 (8. XII. 2006), 10: L’Osservatore Romano
(heti német kiadás), 22. XII. 2006, 10.
[335] Vö. Propositio 8.
[336] XVI. Benedek pápa: Homília
(25. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 6. II.
2009, 8.
[337] Uő: Homilie zum Abschluss der
XII. Ordentlichen Generalversammlung der Bischofssynode (26. X.
2008) in: AAS 100 (2008), 779.
[338] Propositio 11.
[339] XVI. Benedek pápa: Deus
caritas est enciklika (25. XII. 2005), 28: AAS 98 (2006), 240.
[340] De doctrina christiana,
I,35,39–36,40. in: PL 34, 34.
[341] Vö. XVI. Benedek pápa:
Botschaft zum XXI. Weltjugendtag 2006 (22. II. 2006) in: AAS 98
(2006), 282–286.
[342] Vö. Propositio 34.
[343] Vö. Uott.
[344] Homília (24. IV. 2005) in:
AAS 97 (2005), 712.
[345]Vö. Propositio 38.
[346] XVI. Benedek pápa: Homília a
betegek XVII. világnapján (11. II. 2009) in: L’Osservatore Romano
(heti német kiadás), 20. II. 2009, 1.
[347] Vö. Propositio 35.
[348] Propositio 11.
[349] Vö. XVI. Benedek pápa: Deus
caritas est enciklika (25. XII. 2005), 25: AAS 98 (2006), 236–237.
[350] Propositio 11.
[351] XVI. Benedek pápa: Homília
(1. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 9. I.
2009, 2.
[352] Propositio 54.
[353] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 92:
AAS 99 (2007), 176–177.
[354] II. János Pál pápa: Ansprache
an die UNESCO (2. VI. 1980), 6: AAS 72 (1980), 738.
[355] Vö. Propositio 41.
[356] Vö. Uott.
[357] Vö. II. János Pál pápa: Fides
et ratio enciklika (14. IX. 1998), 80: AAS 91 (1999), 67–68.
[358] Vö. Lineamenta 23.
[359] Vö. Propositio 40.
[360] Vö. II. Vatikáni Zsinat:
Inter mirifica; A Tömegtájékoztató Eszközök Pápai Tanácsa: Communio
et progressio instrukciója (23. V. 1971) in: AAS 63 (1971), 593–656;
II. János Pál pápa: Die schnelle Entwicklung apostoli levél (24. I.
2005) in: AAS 97 (2005), 265–274; Tömegtájékoztató Eszközök Pápai
Tanácsa: Aetatis novae instrukció (22. II. 1992) in: AAS 84 (1992),
447–468; Uő: Kirche und Internet (22. II. 2002) in: Ench. Vat. 21,
66–95; Uő: Ethik im Internet (22. II. 2002) in: Ench. Vat. 21,
96–127.
[361] Vö. Záróüzenet. IV,11; XVI.
Benedek pápa: Botschaft zum 43. Welttag der sozialen
Kommunikationsmittel (24. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti
német kiadás), 6. II. 2009, 7.
[362] Vö. Propositio 44.
[363] II. János Pál pápa: Botschaft
zum 36. Welttag der sozialen Kommunikationsmittel (24. I. 2002), 6:
L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 1. II. 2002, 11.
[364] Vö. Evangelii nuntiandi (8.
XII. 1975), 20: AAS 68 (1976), 18–19.
[365] Vö. XVI. Benedek pápa:
Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 78:
AAS 99 (2007), 165.
[366] Vö. Propositio 48.
[367] Pápai Biblikus Bizottság: Die
Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), IV,B: Ench.
Vat. 13, 3112.
[368] Vö. Ad gentes, 22; Pápai
Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15.
IV. 1993), IV,B: Ench. Vat. 13, 3111–3117.
[369] II. János Pál pápa: Ansprache
an die Bischöfe in Kenia (7. V. 1980), 6: AAS 72 (1980), 497.
[370] Vö. Instrumentum laboris 56.
[371] Pápai Biblikus Bizottság: Die
Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), IV,B: Ench.
Vat. 13, 3113.
[372] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum konst., 22.
[373] Vö. Propositio 42.
[374] Vö. Propositio 43.
[375] XVI. Benedek pápa: Homilie
bei der Terz zu Beginn der ersten Vollversammlung der Bischofssynode
(6. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 760.
[376] II. János Pál pápa: Dominum
et vivificantem enciklika (18. V. 1986) in: AAS 78 (1986), 809-900;
Uő: Redemptoris missio enciklika (7. XII. 1990) in: AAS 83 (1991),
249-340; Uő: Ansprachen und Homilien in Assisi anlässlich des
Weltgebetstreffens für den Frieden (27. X. 1986) in: L’Osservatore
Romano (heti német kiadás), 7. XI. 1986, 9–11; Gebetstreffen für den
Frieden in der Welt (24. I. 2002) in: L’Osservatore Romano (heti
német kiadás), 1. II. 2002, 7–8; Hittani Kongregáció: Dominus Iesus
nyilatkozat (6. VIII. 2000) in: AAS 92 (2000), 742–765.
[377] Vö. Nostra aetate, 3.
[378] Vö. XVI. Benedek pápa:
Ansprache an die beim Heiligen Stuhl akkreditierten Botschafter der
Länder mit mehrheitlich muslimischer Bevölkerung (25. IX. 2006) in:
AAS 98 (2006), 704–706.
[379] Vö. Propositio 53.
[380] Vö. Propositio 50.
[381] Propositio 50.
[382] II. János Pál pápa: Ansprache
bei der Begegnung mit muslimischen Jugendlichen in Casablanca in
Marokko (19. VIII. 1985), 5: AAS78 (1986), 99.
SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest 2011
Pápai megnyilatkozások 47
Sorozatszerkesztő Diós István
A fordítás a hivatalos olasz és német szövegből készült
Fordította: Dr. Diós István
Lektorálta: Dr. Tarjányi Béla
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia jóváhagyásával
ISBN 978 963 277 238 7
Szent István Társulat 1053 Budapest, Veres Pálné utca 1.
www.szit.katolikus.hu
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató
|