Az egyház jelenléte az egyetemen és az egyetemi kultúrában
A Katolikus Nevelés Kongregációja
A Világiak Pápai Tanácsa
A Kultúra Pápai Tanácsa
1994. május 22.
Tartalom
Előzetes megjegyzések: tárgy, cél, címzettek
Sürgető követelmény
I. Az egyetemek helyzete
II. Az egyház jelenléte az egyetemeken és az egyetemi kultúrában
1. Jelenlét az egyetem szerkezetében
2. A katolikus egyetemek
3. Termékeny kezdeményezések megvalósulása
III. Javaslatok és pasztorális irányelvek
1. A helyi egyházak lelkipásztori javaslatai
2. A világiak, különösképpen a tanárok apostoli
elhivatottságának fejlesztése
Összefoglalás
Jegyzetek
Előzetes megjegyzések:
tárgy, cél, címzettek
Az egyetemek és – tágabb értelemben véve – az egyetemi kultúra döntő
fontosságú valóság. Az e téren felvetődő életbevágó kérdések és
mélyreható kulturális változások nyomasztó következményeikkel együtt
új kihívásokat támasztanak. Az Egyház pedig nem tétovázhat
közzétenni a küldetéséből eredő evangéliumi üzenetet.[1]
Számos püspök kifejezte „ad limina” látogatása során aggódását és
vágyát, hogy segítséget nyújtsunk, amellyel az eddig ismeretlen
problémákat megközelíthetjük, oly gyorsasággal, amellyel ezek
keletkeznek. A problémák újszerűsége és élessége felelősök után
kiált, működésképtelennek bizonyulnak bevált lelkipásztori módszerek
és elbátortalanítják a készséges lelkesedést. Némely egyházmegye és
Püspöki Konferencia már foglalkozik ezekkel a kérdésekkel és
lelkipásztori cselekvéstervükben már meg is adják rájuk a válasz
bizonyos elemeit. Másrészről szerzetesközösségek és apostoli
mozgalmak közelítenek megújult nagylelkűséggel az egyetemi
lelkipásztorkodás új lehetőségeihez.
Ahhoz, hogy ezeket az indításokat közös kinccsé tegyük és a kihívás
globális méreteit meglássuk, a Katolikus Nevelés Kongregációja, a
Világiak Pápai Tanácsa és a Kultúra Pápai Tanácsa létrehozott egy új
tanácsadó testületet a Püspöki Konferenciák, a szerzetes
intézmények, szervezetek és különféle egyházi mozgalmak
segítségével. Munkájuk első összefoglalását 1987. október 28-án
mutatták be a Püspöki Szinódusnak, mely a világiak hivatásáról és
küldetéséről tárgyalt az Egyházban és a világban.[2] Ezt a dokumentációt számos találkozó alkalmával
gazdagították a munkába bevont intézmények nyilvános hozzászólásain
keresztül éppúgy, mint az egyetemi világban tevékenykedő
keresztények kiadott munkái és kutatásai által.
Ez az összegyűjtött anyag tette lehetővé, hogy számos megállapítást,
pontos kérdésfelvetést körülhatároljanak, és irányvonalakat
jelöljenek ki azoknak az apostoli tevékenységre elkötelezett
személyeknek a tapasztalatai alapján, akik az egyetemi környezetben
mozognak.
A jelen dokumentum a helyi egyházakat kívánja szolgálni azáltal,
hogy megismerteti a legfontosabb kérdéseket és javaslatokat és a
reflexiónak és a cselekvésnek az eszközét ajánlja. A címzettek
elsősorban a Püspöki Konferenciák, valamint különös módon azok a
püspökök, akik egyházmegyéjükben közvetlenül érintettek az egyetemi,
vagy a főiskolai jelenlét kérdésében. A bemutatott észrevételek és
irányvonalak azonban azokhoz is szólnak, akik a püspökök
irányításával részt vesznek az egyetemi lelkipásztorkodásban: a
papokhoz, a világi hívőkhöz, a szerzetes intézményekhez és az
egyházi mozgalmakhoz. A dokumentum tanácsokat akar megfogalmazni az
új evangelizáláshoz, szorgalmazza az elmélyült megfontolást minden
érintett számára, hogy megújult lelkipásztori cselekvésre
ösztönözzön.
Az egyetem, kezdettől fogva egyik igen jelentős területe az Egyház
lelkipásztori gondoskodásának. Eredete összeköttetésben áll a
püspökök által létrehozott középkori iskolák fejlődésével a nagy
egyházmegyékben. A történelmi változások ugyan az Universitas
magistrorum et scholarium-ot egyre önállóbbá teszik, az Egyház mégis
folytatja a kultúra ápolását, amelynek kezdetben szervezeti alapot
nyújtott.[3] Ennek megfelelően az
Egyház jelenléte az Egyetemeken nem jelentéktelen, külső feladata a
hithirdetés missziós küldetésének. „A kultúra és a hit közötti
szintézis nem-csak a kultúra igénye, hanem a hité is... Az a hit,
amely nem válik kultúrává, nem teljesen elfogadott, nem teljesen
meggondolt és nem hűségesen megélt hit.”[4]
Az Egyház által hirdetett hit „fides quaerens intellectum”, amelynek
szükségszerűen át kell járnia az ember értelmét és szívét,
meggondoltnak kell lennie ahhoz, hogy megélt legyen. Az egyházi
jelenlét nem korlátozódhat pusztán kulturális és tudományos
közreműködésre. Fel kell ajánlania a Krisztussal való találkozás
hatékony lehetőségét.
Konkrétan, az Egyház jelenléte és missziója az egyetemi kultúrában
különféle és egymást kiegészítő formákat ölt. Első helyre kell tenni
az egyetem életében elkötelezett katolikus professzorok, hallgatók,
kutatók vagy munkatársak támogatását. Az Egyház továbbá foglalkozik
az Evangélium hirdetésével mindazok számára, akik az egyetem
keretein belül vannak, nem ismerik meg, de készségesek arra, hogy
szabadon befogadják. Ez az aktivitás mindenekelőtt dialógust jelent
és őszinte együttműködést az egyetemi közösség minden tagjával, aki
az emberi kultúra előrehaladásán és a népek kulturális fejlődésén
fáradozik.
Egy ilyen távlat arra kéri az egyetemi lelkipásztorkodás
munkatársait, fogják fel az egyetemet speciális területként a maga
sajátos problémáival. Tevékenységük sikere valóban attól függ, hogy
széles körben foglalkoznak-e ezekkel a kérdésekkel, amelyek
megoldása sokszor még kezdetleges szinten van. Kétségtelen, az
egyetemi lelkipásztorkodás gyakran a hivatalos pasztoráció szélén
helyezkedik el. Ezért szükséges, hogy az egész keresztény közösség
öntudattal vállaljon lelkipásztori felelősséget az egyetemi
világért.
Az egyetemi intézményrendszer fél évszázad alatt jelentős
átalakuláson ment keresztül. Ennek a sajátosságait természetesen nem
lehet általánosítani minden országra, sem pedig egyértelműen
alkalmazni ugyanannak a vidéknek valamennyi akadémiai központjára.
Ugyanis minden egyetem függ a maga történelmi, kulturális,
szociológiai, gazdasági és politikai környezetétől. Nagy
változatosságuk az Egyház jelenlétének ésszerű alkalmazkodását
igényli.
1. Elsősorban a fejlett országokban állapítható meg sokféle pozitív
és negatív törekvés, az egyetemeket zűrzavarba döntő intézményes
krízis és a 68–70-es évek diáklázadása után. Mély nyomokat hagytak
az ellentmondások, a válságok, és különösképpen a korábban
meghatározó ideológiák és utópiák összeomlása. A nemrégen még
kiváltságosoknak fenntartott egyetem szélesen kitárult a hatalmas
tömegek előtt az alapoktatás terén éppúgy, mint a folyamatos
képzésben. Jelentős és meghatározó tény a társadalmi és kulturális
élet demokratizálódása. A diákok tömeges beáramlása esetében az
infrastruktúra, a szolgáltatások és a tanítás eddig kialakított
hagyományos módjai sokszor elégtelennek tűnnek. Másrészről a
különféle rendszerekkel együttjáró jelenségek gyengíteni látszanak
az egyetemek akadémiai és társadalmi rendjét, függetlenségét és
biztonságát. Ilyen a tanárok helyzetének lényeges megváltozása,
úgymint az elszigetelődés és a kollektivitás, a hivatásos
elkötelezettségek és a családi élet közötti konfliktus. A tanulók
jelenlegi helyzete is megalapozott nyugtalanságot kelt. Konkrétan:
sokszor hiányoznak a befogadó, a támogató és a közösségi élet
szervezetei. Sokan családjuktól eltávolodva egy idegen városba
kerülnek, ahol szenvednek az elhagyatottságtól. Ezenfelül számos
esetben a professzorokkal való kapcsolattartás redukálódik és a
diákok meglepetésszerűen kerülnek olyan pályaválasztási problémák
elé, amelyekkel szemben tehetetlenek. Gyakran az a környezet, ahová
az egyetemistáknak be kell épülniük, tipikus társadalmi-politikai
viselkedésmódok hatása alatt áll, sőt határtalan szabadságot követel
a kutatás és a tudományos tapasztalatszerzés minden területén.
Végül, az egyetemista fiatalok sok helyen találkoznak egyfajta
relativizált liberalizmussal, természettudományos pozitivizmussal és
egy bizonyos pesszimizmussal a hivatásuk jövőjével kapcsolatban,
amelyet a véletlenszerű gazdasági hanyatlás okoz.
2. Az egyetem ugyanakkor elveszítette tekintélyének egy részét.
Az egyetemek szaporodása és azok szakosodása hatalmas
egyenlőtlenséget hozott létre: egyesek kétségtelenül tekintélyt
élveznek, mások nagy erőfeszítéssel érik el a közepes tanítási
szintet. Az egyetemnek nincs többé monopóliuma a tudományos
kutatásban azokon a területeken, ahol magán- vagy társadalmi
kutatóközpontok és szakosodott intézmények törtek az élre. Ezek
kétségtelenül egy sajátos kulturális légkörben maradnak, vagyis „az
egyetemes kultúrában”, amely szülőanyja a „forma menüs”-nek: az
érvelésen alapuló okoskodás összehangolt erőinek, a kritikus szellem
kifejlődésének, a részterületek magasfokú ismeretének, de ugyanakkor
a szintézisre való hajlandóság elgyöngülésének még rájuk jellemző
távlatokon belül is.
3. Olykor igen nehéz a keresztény ideálnak megfelelően, az igazság
igényével és szolgálatra kész magatartással élni ebben a változó
kultúrában. Korábban tanulónak, méginkább tanárnak lenni mindenütt
kétségtelenül társadalmi előmenetelt jelentett. Manapság az egyetemi
tanulmányok gyakran újabb és újabb nehézségektől kísérve zajlanak.
Ezek az anyagi és erkölcsi problémák igen gyorsan előre nem látható
humánus és spirituális következményekhez vezetnek.
4. Sok országban az egyetemnek komoly megújulási nehézségei
vannak. A megújulást folytonosan szorgalmazza a társadalmi fejlődés,
az új tudományok létrejötte, a válságban lévő gazdaság igényei. A
társadalom olyan egyetemet szeretne, amely szükségeinek megfelel,
kezdve attól, hogy munkaalkalom nyíljék mindenki számára.
így az ipari munka világa jelentős módon lép be az egyetem körébe,
azzal a kifejezett igénnyel, hogy gyors és megbízható technikai
szolgáltatást nyújtson. Ez a „szakosodás”, amelynek javai
tagadhatatlanok, nem illeszkedik bele mindig az „egyetemi” képzésbe,
ami a teljes értékrendet, a hivatás-etikát és a többi tárggyal való
kapcsolatot jelenti, a szükséges szakosodás kiegészítéseként.
5. Bizonyos intézmények „szakosodásával” ellentétben többen,
különösképpen az irodalmi, filozófiai, politikai, tudományos és jogi
fakultások saját tárgyaikban gyakran az általános képzésre
szorítkoznak, anélkül, hogy figyelmet fordítanának arra, hogy
hallgatóiknak esetleges szakirányú kitekintést nyújtsanak. Sőt
közepesen fejlett országban a kormányzó hatóságok úgy használják az
egyetemet, mint egy „ várakozási területet”, hogy csökkentsék a
fiatalok munkanélküliségéből eredő általános feszültséget.
6. Ezenfelül adódik egy megállapítás: számos országban az egyetem
hivatása az, hogy első helyet töltsön be a kultúra
kibontakoztatásában. Úgy tűnik, két ellentétes veszélynek van
kitéve: vagy passzívan aláveti magát az uralkodó kulturális
befolyásoknak, vagy ezekkel szemben peremre sodródik. Nehezen
megközelíthető az ilyen helyzet, mivel ebben az esetben az Egyetem
megszűnik „az igazságot kutató professzorok és tanulók közössége”
lenni, hanem egyszerűen eszközzé válik az állam és a hatalmon lévő
gazdasági erők kezében lévő, azzal a kizárólagos céllal, hogy
technikailag és szakmailag biztosítsa a szakemberek felkészülését
anélkül, hogy a személyiség nevelését az azt megillető központi
helyre tenné. Ennek következtében sok egyetemista úgy látogatja
iskoláját, hogy nem találja meg benne azt az emberi képzettséget,
amely segítené őt a szükséges ítélőképesség kialakításában, az élet
értelmének felismerésében, az alapvető és ideális értékek gyakorlati
megvalósításában. Mindez pedig odáig vezet, hogy félelemmel terhes
bizonytalanságban élnek a jövőjüket illetőleg.
7. Azokban az országokban, amelyek az ateista, materialista
ideológiának voltak, vagy vannak alávetve, az egyetemeket átjárja
ezen ideológiák befolyása a kutatásban és a tanításban,
különösképpen a humán tudományok, a filozófia, és a történelem
területein. Azokban az országokban, amelyekben radikális politikai
változások voltak, a szellemiség nem tett még szert elégséges
szabadságra, hogy a szükséges megkülönböztető készséggel ítéljen az
uralkodó szellemi áramlatok között, és felfogja a relativizált
liberalizmus gyakran leplezett jelenlétét. Ez pedig utat nyit egy
bizonyos kételkedésnek magának az igazságnak a fogalmával szemben.
8. Mindenütt nagy eltérés állapítható meg a tudományok között.
A különböző tudományágak elérték azt, hogy behatárolódnak saját
kutatási körükre, megállapításaikra, s arra, hogy felismerjék a
törvény-szerű összefüggéseket, és módszereik különbözőségeit. Mind
nyilvánvalóbbá válik a veszély, hogy kutatók, professzorok és
hallgatók bezárulnak saját tudásszektorukba, s megállnak a valóság
töredékes szemléleténél.
9. Bizonyos tudományágakban észrevehető egy új, etikai vonatkozás
nélküli pozitivizmus: a tudomány a tudományért. A „hasznossági”
képzés teljesen a humanizmus áramlatának megfelelően halad, nem
veszi azonban tekintetbe a személy szükségleteit és elvárásait,
megszűri, vagy éppen elfojtja a személyes és szociális létéből
fakadó, építő kérdéseket. A tudományos-technikai haladás új és
lényeges etikai kérdéseket vet fel a biológia, a kommunikáció és az
automatizálás területein. Minél inkább képes az ember a természet
erőin uralkodni, annál inkább függ a technikától, s annál inkább
szüksége van saját szabadsága kivívására. így a tudomány különféle
szakágai számára eddig ismeretlen tudománytani kérdések vetődnek fel
a kilátások és a kritériumok tekintetében.
10. A kételkedés és a közömbösség terjedése a nagyfokú
elvilágiasodás következményeképpen nagy léptekkel halad az egyetem
meghatározatlan arcélének új vallási kérdése felé. A tanárok és a
tanulók intellektuális irányvonalának bizonytalan környezetében az
egyetem egy olyan létteret jelent, ahol kifejlődhetnek agresszív,
nacionalista viselkedésformák is. Bizonyos helyzetekben
fölülkerekedik a lázadás légkörén a megalkuvás.
11. Az egyetemi „táv”-képzés, vagy „távvezérlésű oktatás” fejlődése
sokkal nagyobb számú résztvevő számára teszi lehetővé az
információ-megszerzést, egyidejűleg azonban azt kockáztatja, hogy
elvész a tanár és a tanuló közti személyes kapcsolat. Ez pedig
helyettesíthetetlen módon fonódik egybe az emberi képzéssel.
12. Az egyetemek közötti és a nemzetközi együttműködés tényleges
előrehaladása megteremtheti a jobban fejlett akadémiai központok
segítségét a kevésbé fejletteknek. Ez azonban nem mindig válik az
utóbbiak hasznára: a nagy egyetemek bizonyos technikai, vagy
egyenesen ideológiai „hatást” tudnak gyakorolni másokra, akár
országuk határain túl is, a hátrányos helyzetű országok kárára.
13. A nők helyzete az egyetemen és általában hozzáférhetőségük az
egyetemi tanulmányokhoz, egyes országokban elismert, jó
hagyományokkal rendelkezik, míg másutt új találmánynak tűnik, a
megújulás kivételes lehetősége és az egyetemi élet gazdagítása.
14. Az egyetemek központi szerepét a fejlesztési programokban
egyfajta feszültség jellemzi a modem elképzelésekből eredő új
kultúra haladása és a hagyományos kultúra között. Az egyetemnek
azonban nincsen „vezetőideája”, vezérfonala ahhoz, hogy megfeleljen
hivatásának sokféle tevékenysége között. Itt van annak a jelenleg
tapasztalható önazonosság-, célszerűség-, és
intézményesség-válságnak a gyökere, amely a saját természete szerint
kutatja az igazságot. A gondolati káosz és az alapvető ismérvek
szegényessége megakadályozzák, hogy az új problémák kapcsán
egyáltalán nevelési javaslatok merüljenek fel. Tökéletlenségei
ellenére, az egyetemnek megmarad – más felsőfokú képzést adó
intézményekkel együtt – az a hivatása, hogy kivételezett helye a
tudás kimunkálásának és a képzésnek. Alapvető szerepet töltenek be a
XXI. század társadalmát meghatározó kép előkészítésében.
15. Új lelkipásztori lendület. A katolikusok jelenléte az
egyetemeken önmagában kérdésfelvető és reményt keltő az Egyház
számára. Sok országban ez a jelenlét valós, tekintélyes számú,
ugyanakkor aránylag igénytelen. El kell ismernünk, hogy túl sokan
vannak azok a professzorok és hallgatók, akik hitüket szoros
értelemben vett magánügynek tekintik, vagy nem fogják fel egyetemi
életük kulcskérdésének keresztény létük szempontjából. Néhányan, még
papok és szerzetesek is, az egyetemi autonómia nevében megpróbálják
távol tartani magukat attól, hogy hitükről nyílt tanúságot tegyenek.
Megint mások ezt az autonómiát arra használják fel, hogy az Egyház
tanításával ellentétes tanokat terjesz-szenek. A tudományban és
technikában egyaránt járatos teológusok, valamint a jó teológiai
képzésben részesült szakoktatók hiánya csak súlyosbítja ezt a
helyzetet. Mindez nyilvánvalóan arra szólít, hogy új lelkipásztori
lendülettel ébredjünk öntudatra. Azonfelül, hogy értékelnünk kell a
mindenütt többé-kevésbé jelentkező dicséretes kezdeményezéseket, meg
kell állapítanunk, hogy a keresztény jelenlét gyakran izolált
csoportokra redukálódik, vagy elszórtan jelentkező impulzusokra,
alkalmi, személyekre korlátozódó tanúságtételekre, egy-egy mozgalom
akciójára.
II.
AZ EGYHÁZ JELENLÉTE AZ EGYETEMEKEN ÉS AZ EGYETEMI KULTÚRÁBAN
1. Jelenlét az egyetem szerkezetében
Mivel Krisztus minden emberhez és minden kultúrához küldte, az
Egyház igyekszik megosztani mindenkivel az üdvösség jó hírét. Jézus
Krisztus által az Istenről és emberről vallott Igazság
letéteményeseként az a küldetése, hogy üzenete által feltárja azt a
hiteles, szabad elfogadás számára. A Krisztustól kapott parancsra
alapozva az Egyház megvilágítja az értékeket, a kulturális
kifejeződés formáit, bátorítva, s ha kell megtisztítva azokat a hit
fényénél, hogy teljes értelmüket elnyerjék.[5]
Az Egyház sokoldalú lelkipásztori tevékenysége az egyetemeken
elsősorban személyes: az emberek evangelizálása. Ebben a reményben
lép párbeszédre az Egyház a konkrét személyekkel – férfiakkal,
nőkkel, professzorokkal, hallgatókkal, alkalmazottakkal – s rajtuk
keresztül, akkor is, ha nem kizárólagosan, a kulturális
áramlatokkal, amelyek ezt a környezetet jellemzik. Nem szabad
azonban elfelejteni azt a tárgyi szempontot sem, ami a hit és a
tudás különféle ágai között teremt dialógust. Az Egyetem
összefüggésében az újonnan mutatkozó kulturális áramlatok ugyanis a
legszorosabb összeköttetésben állnak az emberről, értékéről, létének
és cselekvésének értelméről, különösképpen öntudatáról
(lelkiismeretéről) és szabadságáról felmerülő jelentőségteljes
kérdésekkel. Ezen a szinten elsődleges kötelessége a katolikus
értelmiségieknek a hit és a kultúra közötti megújult és élő
szintézis előmozdítása.
Az Egyház nem felejtheti el, hogy működését minden egyetemi központ
különleges adottságai között fejti ki, s hogy jelenléte az egyetemen
az embereknek tett szolgálat, annak kettős, személyes és társadalmi
kiterjedésében. így ez a jelenlét különböző az egyes országok
szerint, a különféle történelmi, kulturális és vallási hagyományok
alapján. Ott pedig, ahol a törvényhozás megengedi, nem utasíthatja
vissza az Egyház a szervezett tevékenységet az egyetemen. Legyen
gondja arra, hogy fönnmaradjon, vagy szorgalmazza, hogy létrejöjjön
a teológia tanítása ott, ahol lehetséges. Az egyetemi lelkészség,
szervezett szinten kapjon különleges fontosságot az egyetemi campus
keretén belül. A doktrinális, és a spirituális képzés nagy
lehetőségekkel bíró alkalmat tár az evangélium hirdetése elé. Az
öntudatos lelkesítés nagyszerű szolgálatán keresztül az egyetemi
lelkészség komoly célokat érhet el, megteremtve a keresztény
közösség és az elkötelezett missziós hit gyakorlásának egyetemi
környezetét.
A szerzetesrendek és kongregációk sajátos jelenléte az egyetemeken
karizmák különféleségével és gazdagságával – kifejezetten nevelő
karizmájukkal – hozzájárul a tanárok és a hallgatók keresztény
formálásához. Szükséges, hogy ezek a szerzetes közösségek, amelyek
járatosak az elsődleges és másodlagos tanításban, lelkipásztori
elhivatottságukban nagy jelentőséget tulajdonítanak jelenlétüknek a
felsőfokú képzésben is, és kerüljék el azt a kísértést, hogy
kifogásokat találjanak a saját missziós hivatásuknak másra való
átruházására.
Ahhoz, hogy az Egyház intézményes jelenléte az egyetemi kultúrában
elfogadott és vonzó legyen, minőségivé kell válnia akkor is, ha
gyakran hiányoznak hozzá a megfelelő személyek, sőt sokszor a
pénzügyi eszközök is. Ez a helyzet kreatív alkalmazkodó képességet
és megfelelő lelkipásztori erőfeszítést igényel.
2. A katolikus egyetemek
Azok között a különféle intézményes formák között, amelyekkel az
Egyház az egyetemi világban jelen van, kiemelkedő hely illeti a
katolikus egyetemet, ami önmagában egy egyházi intézmény.
A jelentős számú katolikus egyetem – a vidékek és országok szerint
adódó nagy változatossággal, ingadozva a megsokszorozódás
szétszórtságától a másutt mutatkozó teljes hiányig – önmagában véve
hatalmas gazdagsága és lényeges összetevője az Egyház jelenlétének
az egyetemi kultúra ölén. Ez a „tőke” mindenképpen hosszú távon
nyújtja a tőle jogosan elvárható gyümölcsöket.
A katolikus egyetemek különleges szerepének növelésére vonatkozó
lényeges útmutatások az „Ex corde Ecclesiae” kezdetű, 1990.
augusztus 15-én kiadott apostoli konstitúcióban találhatók. Ebben
pontosan meghatározza, hogy a katolikus egyetem intézményes
önazonossága attól függ, mennyiben tudja összhangba hozni az
„egyetem” és a „katolikus” fogalmat. Addig nem tudja elérni
tökéletes arculatát, amíg nem jut el odáig, hogy tanúságot tegyen a
komolyságról és a következetességről, ami a tudás e nemzetközi
közösségének tagjától elvárható, ugyanakkor ki nem fejeződik a
nyilvánvaló kötelék az Egyházzal, helyi és egyetemes szinten
egyaránt. Ez adja katolikus identitását, ami a konkrét
élethelyzetekben, a szolgáltatásokban és az egyetemi közösség
programjaiban nyilvánul meg. így a katolikus egyetem jelenlétével
tudja garantálni annak feltételét, hogy a keresztény jelenlét
intézményes formában valósuljon meg az egyetemi világban. Onnét
tölti be sajátos küldetését, amely sokféle, vele szorosan
összefonódó részfeladat teljesítését is jelenti.
Ahhoz, hogy az Egyházban és a társadalomban megfelelő módon szerepet
vállaljon, a katolikus egyetemnek tanulmányoznia kell a jelenkor
nagy problémáit és tervezeteket kidolgoznia azok megoldására. E
tervekben konkrét helyet kell kapniuk a vallásos és erkölcsi
értékeknek az emberről szóló keresztény elképzelésnek megfelelően.
Következésképpen szerepe van a már említett egyetemi
lelkipásztorkodásban is. E tekintetben a katolikus egyetem nemcsak a
lényegében különféle kihívások színtere, amelyeknek a
megközelítésére a többi akadémiai központ szolgál. Mindenképpen
hangsúlyozni kell, hogy az egyetemi lelkipásztorkodás egy olyan
intézményt kötelez, amely a „katolikus” jelzővel határozza meg
önmagát. Ennek a feladatnak azon a szinten tud megfelelni, ahol
mélyen és céltudatosan akarják megvalósítani az emberi személy
teljes képzését, a férfiakét és a nőkét egyaránt, akik egyetemi,
főiskolai környezetben arra kaptak meghívást, hogy aktívan vegyenek
részt a társadalom és az Egyház életében.
A katolikus egyetem missziós szempontja közé tartozik végül a hit és
a kultúra párbeszédében a hitből gyökerező kultúra felé való
elkötelezettség vállalása. Ezért fontos azon őrködni, hogy
mindenütt, ahol a megkereszteltek elkötelezetten vesznek részt az
egyetem életében, bontakozzék egy olyan kultúra, amely összhangban
van a hittel. Ez az igény még súlyosabb a katolikus egyetemen belül,
hiszen kivételezett módon az a hivatása, hogy jelentős közvetítő
legyen az egyetemi, a kulturális és a tudományos világ között.
Nyilvánvaló az, hogy az Egyház gondoskodása az egyetemekkel
kapcsolatban – a kultúra evangelizációs szolgálatával közvetlenül
megbízott személyek kijelölésével – a katolikus egyetemeken
nélkülözhetetlen. Óriási az igény a szakképzett keresztények növekvő
jelenlétére az egyetemi kultúra területén. Ez egy olyan felszólítás,
amely az egész Egyházat érinti. Legyen öntudatos előmozdítója a
katolikus egyetem egyre világosabbá váló hivatásának, és
szorgalmazza annak kibontakozását, hiszen az Egyház hatékony eszköze
evangelizációs küldetésében.
3. Termékeny kezdeményezések megvalósulása
Az egyetemi kultúra által támasztott igényekre válaszul számos
helyi egyház állt elő különféle kezdeményezéssel:
1. A püspöki karoktól kinevezett egyetemi asszisztensek alkalmazása,
akiknek „ad hoc” képzést biztosítanak, speciális szervezeti szabály
és megfelelő támogatás mellett.
2. Az egyetemi lelkipásztorkodás számára kialakított egyházmegyei
csoportok létrehozása, amelyekben a világi hívők felelőssége és az
egyházmegyés jelleg domborodik ki az apostoli misszió egységében.
3. A lelkipásztori ténykedésnek lépéseket kell tennie az egyetemek
rektorai és a karok professzorai felé. E körben igen sok a szakmai,
módszertani félelem.
4. Hasznos lenne megteremteni a Vallástudományi Intézeteket, amelyek
új kitekintést nyújtanának a tanároknak és növendékeknek az Egyház
missziós tevékenységének előmozdítása érdekében. Ezekben az
intézményekben a katolikusoknak fontos szerepet kellene vállalniuk,
különösen ott, ahol az egyetemi rendszerből hiányzik a teológiai
kar.
5. Rendszeres erkölcstani és etikai szakkurzusokat kell indítani a
különféle intézményekben és a felsőoktatási központokban.
6. Segíteni kell a dinamikus egyházi mozgalmak terjedését. Az
egyetemi lelkipásztorkodás kiváló eredményekre tehet szert ha
támaszkodik a számban nem mindig nagy, de minőségileg fontos
csoportokra, mozgalmakra, társulatokra, amelyeket az egyházmegye és
a püspöki karok elismernek.
7. Olyan egyetemi pasztorációra kell törekedni, amely nemcsak
ifjúsági pasztoráció, általában és különbségtétel nélkül, hanem
abból indul ki, hogy sok fiatalt befolyásol az egyetemi környezet.
Nagy mértékben szerepet játszik itt a Krisztussal való találkozásuk
és a többi keresztény tanúságtétele róla. Következésképpen ennek a
lelkipásztorkodásnak fel kell ajánlania a nevelést, s azt, hogy
elkíséri a fiatalokat helyzetük konkrét valóságának megismertetéséig
és addig a cselekvésig, amelyet gyakorolniuk kell.
8. Mindent meg kell tenni a teológusok, filozófusok és tudósok közti
párbeszédért, amely mélységében képes megújítani az emberek
meggyőződését. Ez tud helyet adni új és termékeny
kapcsolatteremtéseknek a keresztény hit, a teológia, a filozófia és
a tudomány között az igazság konkrét kutatásában. A tapasztalat azt
mutatja, hogy az egyetemisták, papok és különösképpen világiak
tudnak elsősorban kulturális vitákat rendezni olyan nagy
kérdésekről, mint az ember, a tudomány, a társadalom és azok az új
kihívások, amelyek az emberi lélekre vonatkoznak. A katolikus
tanerők és intézményeik fontos kötelessége ilyen indítványok
előterjesztése, kulturális találkozások előkészítése az egyetemen
belül és kívül. Egyesíteni kell az értelem kritikai módszerét a
bizalommal, a metafizikai adatokat a tudományos kutatás
eredményeivel és a hit igazságaival, amelyeket különféle nyelveken
és kultúrákban hirdetnek.
III.
JAVASLATOK ÉS PASZTORÁLIS IRÁNYELVEK
1. A helyi egyházak lelkipásztori javaslatai
1. Az ún. „ad hoc” püspökkari bizottságok által vezetett konzultáció
jobban megismertetné a különféle egyetemi lelkipásztori
kezdeményezéseket és a keresztények jelenlétét az egyetemeken. Erre
azért lenne szükség, hogy olyan iránymutató dokumentum készüljön,
amelyben érvényesülnek a termékeny, apostoli indítások és azokat
szorgalmazzák, amelyek ténylegesen hasznosak.
2. Egy nemzeti bizottság által létrehozott szervezet az egyetemi és
kulturális kérdésekkel kapcsolatban segíthetné a helyi egyházat
abban, hogy a tapasztalatok és a szakértelem közösek legyenek.
Feladata lenne egy tervezési, cselekvési program előmozdítása a
szemináriumi, a szerzetes- és a világi képzés központjai számára az
Evangelizálásról és a Kultúráról. Ebben egy fejezetet kifejezetten
az egyetemi kultúrának kellene szentelni.
3. Egyházmegyei szinten ezt a szervezetet az egyetemi városokban
speciális bizottságnak kell támogatnia. Olyan papok, egyetemisták,
katolikus hallgatók alkossák, akik képesek hasznos tanácsokat adni
az egyetemi lelkipásztorkodás és általában a keresztények
tevékenysége számára a tanítás és a kutatás területén. Ez a
bizottság segítené a püspököt is küldetése teljesítésében, hogy
mozdítsa elő és erősítse meg egyházmegyéjében a különféle
kezdeményezéseket, hozza összhangba a nemzeti és a nemzetközi
megmozdulásokkal. Miután a megyéspüspökre bízták az egyházmegye
lelkipásztori szolgálatát, ő az első számú felelőse az Egyház
jelenlétének az állami egyetemeken, a katolikus egyetemeken és
minden más magánintézményben.
4. Plébániai szinten kívánatos, hogy a keresztény közösségek, papok,
szerzetesek és hívők nagyobb figyelmet fordítsanak a diákokra, a
tanárokra, úgyszintén az egyetemi lelkészségek apostoli
tevékenységére. A plébánia természete szerint egy olyan közösség,
amelynek ölén az Evangélium hatékony szolgálatának gyümölcsöző
megvalósulásai születhetnek. Befogadókészsége következtében igen
jelentős szerepet vállalhat, különösen egy Diákotthon és Egyetemi
Kollégium alapításával, működtetésével. Az egyetem és az egyetemi
kultúra evangélizációjának sikere nagymértékben függ az egész helyi
egyház elkötelezettségétől.
5. Az egyetemi plébánia bizonyos helyeken minden eddiginél
nélkülözhetetlenebb intézmény. Feltételezi egy vagy több erre a
különleges apostoli feladatra felkészült papnak a jelenlétét. A
plébánia a kapcsolattartás kivételezett helye a felsőoktatás
sokszínű világával. Alkalmat biztosít a kultúra, a művészet és a
tudomány jeles képviselőivel való közösségre, ugyanakkor az egyház
összetett és egyedi megjelenésére az egyetemi környezetben. A
találkozás, a keresztény gondolkodás és képzés helye, ahol lehetőség
nyílik, hogy a fiatalok az Egyház valóságával szembesüljenek, amit
korábban nem ismertek, vagy rosszul ismertek. Itt nyílik meg az
Egyház a tanulóifjúság előtt, az ő problémáik és apostoli
lelkesedésük előtt. A plébánia kiemelt helye a szentségek liturgikus
ünneplésének, elsősorban az Eucharisztiának, amely minden keresztény
közösség szíve. Az Eucharisztia csúcsa és forrása minden apostoli
tevékenységnek.
6. Mindenütt ahol lehet, az egyetemi plébánia teremtse vagy erősítse
meg az egyetemek és a katolikus egyetemi karok közötti gyümölcsöző
kapcsolatot, hasonlóan minden egyetemi területen, az együttműködés
változatos módozatain keresztül.
7. A jelenlegi helyzet sürgetően arra szólít, szervezzük meg a
plébániai gyökerű, lelkipásztorilag megfelelő munkatársak, mozgalmak
és katolikus társulatok képzését. Nem tűr halasztást egy hosszú távú
stratégia kidolgozása, mivel a kulturális és teológiai képzés
megfelelő előkészítést igényel. Konkrétan: sok egyházmegye önmagától
képtelen megszervezni vagy megvalósítani ilyen egyetemi szintű
képzést. Ezért az egyházmegyék, a szakosodott szerzetes intézmények
és a világi csoportok erejét összpontosítani kell, hogy
megfeleljenek ennek a nagy elvárásnak.
8. Minden helyzetben úgy kell megértetnünk az Egyház „jelenlétét” az
egyetemi környezetben, mint a keresztény közösség „
meggyökereztetését”. Ezt csak tanúságtétellel, az Evangélium
hirdetésével és karitatív szolgálattal lehet elérni. Ez a jelenlét
növeli majd a „ Krisztus-hívő-két” és közelebb segíti Jézus
Krisztushoz azokat, akik távol vannak tőle. Ilyen távlatok között
fontos kibontakoztatni és előmozdítani:
– egy „közösségi” típusú kateketikai pedagógiát, amelyben sokféle
lehetőség, különböző útirányok vannak, a konkrét személyek reális
szükségleteinek megfelelő válaszokkal,
– a „személyes kíséret” pedagógiáját, amelyet a befogadás, a
készség, a barátság, a személyek közötti kapcsolatok jellemeznek. Ez
a pedagógia kifejleszti a tanulókban a megkülönböztető képességet az
eltérő élethelyzetekben, valamint konkrét eszközökkel elősegíti a
javulást,
– a hit és a lelki élet elmélyítésének a pedagógiáját, amely Isten
igéjében gyökerezik és a szentségi, liturgikus életben mélyül el,
sokszorozódik.
9. Végül az Egyház jelenléte az egyetemeken közös tanúságtételre
hívja a keresztényeket. A missziós küldetéstől elválaszthatatlanul,
ez az ökumenikus tanúságtétel a keresztények egységének páratlan
gazdagságát nyújtja. Az ökumenikus együtt-működés különösképpen
gyümölcsöző lehet a szociális kérdések tanulmányozásában, s
általában mindazon kérdésekben, amelyek az emberre vonatkoznak, léte
és tevékenysége értelmét kutatják.[6]
Ez megfelelő képzettséget igényel és az Egyház által megállapított
módon és határok között valósul meg, legyőzve azt az előítéletet,
hogy a lelkipásztori gondoskodás a katolikus hívekre vonatkozik.
2. A világiak, különösképpen a tanárok apostoli elhivatottságának
fejlesztése
„A keresztény hivatás... természete szerint apostoli hivatás."[7] A II. Vatikáni zsinatnak ezt az
állítását az egyetemi lelkipásztorkodásra alkalmazva, úgy hangzik
mint a pedagógusok, az értelmiség és a katolikus tanulók
felelősségére vonatkozó nyugtalanító felhívás. A hívők apostoli
elkötelezettsége az egész Egyház életrevalóságának és lelki
előrehaladásának a jele. Az egyetemisták körében bontakozó apostoli
öntudat kötelességének fejlesztése a II. Vatikáni zsinat
lelkipásztori irányvonalának egyenes folytatása. A hit így az
egyetemi közösség szívében egy új életnek és egy hiteles keresztény
kultúrának a kisugárzó forrásává válik. A világi hívők sajátos
apostoli hivatásuk gyakorlásához törvényes önállósággal
rendelkeznek. Ezt támogatva a papságnak nemcsak fel kell ismernie
ezt a sajátságot, hanem még gondosabban ápolni. Ez az apostoli
hivatás a szakmai kapcsolatokból, közös kulturális érdekekből, a
mindennapi élet valamennyi egyetemi szektorban megosztott
tevékenységéből születik meg és bontakozik. A katolikus világi hívők
személyes apostolkodása „minden világi hívő apostolkodásának az
elsődleges formája és feltétele, a társas formának is, amit nem
lehet helyettesíteni.”[8] Mindenképpen
szükséges és sürgető, hogy az egyetemeken jelen lévő katolikusok
közös és egységes tanúságot tegyenek. Ebből a szempontból különösen
értékesek az egyházi mozgalmak.
A katolikus tanárok szerepe alapvetően fontos az Egyház jelenléte
szempontjából az egyetemi kultúrában. Rátermettségük és
nagylelkűségük bizonyos esetekben képes pótolni a szervezett
rendszer hiányosságait. Elsőséget adva a személy, a kolléga és a
hallgató tiszteletben tartásának és szolgálatának, a katolikus tanár
apostoli feladata az, hogy felajánlja egy új ember tanúságtételét,
aki „mindig kész, hogy bárkinek megfeleljen, aki kérdőre vonja
reménységének értelméről” (vö. 1Pt 3,15-16). Az egyetem minden
bizonnyal a társadalomnak csak egy körülhatárolt szektora, mégis
olyan minőségű hatást gyakorol rá, ami nagyobb mennyiségi
kiterjedésénél. Ebben az ellentétben a katolikus értelmiségi szinte
eltűnik bizonyos egyetemi területekről, ahol a tanulók szenvednek az
igazi mesterek hiánya miatt, akiknek a jelenléte és készséges
odafordulása már elegendő biztosíték a folytonos segítségnyújtásra.
A katolikus pedagógus tanúságtétele nem az átadott tananyag keretein
belüli tematikus vallástant jelenti, hanem azt, hogy távlatokat tud
nyitni a végső és alapvető kérdések felé azáltal, hogy aktív
munkálkodásával kérdéseket támaszt, amelyek gyakran nem is
kimondottak, csak megszületnek az összefüggésekre, biztonságra,
irányulásokra, célokra rákérdező fiatalokban. Ezektől a kérdésektől
függ jövendő életük a társadalomban. Az Egyház és az egyetem e
tágabb értelem miatt magas fokú hozzáértést és őszinte egyházi
közösségben maradást vár el azoktól a pap tanároktól, akik az
egyetemi oktatásban részt vesznek.
Az egység a sokféleségben bontakozik ki. Nem szabad abba a
kísértésbe esnünk, hogy minden tevékenységet egységesítünk, vagy
uniformizálunk: az indíttatások és az apostoli eszközök sokszínűsége
nem tagadja az egyház egységét, hanem feltételezi, gazdagítja. A
lelkipásztoroknak számolniuk kell az egyetem szabályos jellemző
lelkületével: sokaság, spontaneitás, a szabadság és a személyes
felelősség tiszteletben tartása, az erőszakos egységesítés
mindenfajta kísérletének visszautasítása.
Bátorítani kell a katolikus mozgalmakat, vagy csoportosulásokat,
amelyek feladata a sokasodás és a bontakozás. Ugyanakkor fel kell
ismernünk és újra kell élesztenünk a világi katolikusok társulásait,
amelyek a maguk hosszú és termékeny hagyományai szerint működnek. A
világi hívők által végzett apostoli munka akkor gyümölcsöző, ha
mindig megmarad egyházi jellege. Értékelésük kritériumai közül
kiemelkedik a sokféle kezdeményezés között is a katolikus
identitással való tanításbeli megegyezés, az erkölcsi és hivatásbeli
példaadás, és az ezekkel egyesült lelki élet, amely garanciája a
világi hívő hiteles, vonzó apostoli tevékenységének.
ÖSSZEFOGLALÁS
A számos apostoli terület és tevékenység között, amelyekben az
Egyház felelősséget hordoz, az egyetemi kultúra az egyik
legfontosabb, de a legnehezebb is. Az Egyháznak mind intézményesen,
mind pedig személyesen jelen kell lennie és gyakorolnia kell
apostoli tevékenységét egy olyan környezetben, amelyet átjár a
nemzetek társadalmi és kulturális élete, s melytől nagymértékben
függ az Egyház és maga a társadalom jövője. Ehhez járulnak hozzá a
papság, a világi hívők, az adminisztratív személyzet, a tanárok és a
hallgatók különleges közreműködésükkel.
Számos püspök és egyetemi vezető között lezajlott megbeszélés és
értékelés nyilvánvalóvá tette a különféle érdekelt egyházi fórumok
közötti együttműködés fontosságát. A Katolikus Nevelésügyi
Kongregáció, a Világiak Pápai Tanácsa és a Kultúra Pápai Tanácsa
megújult készséggel állnak rendelkezésre hasonló találkozók
megtartására, s arra, hogy előmozdítsák a püspöki karok és a
nemzetközi katolikus szervezetek, a pedagógiai, a nevelésügyi,
valamint a kulturális bizottságok közötti tárgyalásokat, hiszen ezek
mind érdekeltek az ügyben.
Az egyetemi életben elkötelezettek, s általuk a társadalom
szolgálata, az Egyház jelenléte az egyetemi környezetben
beletartozik a hit inkulturációjának folyamatába, mint az
evangelizáció szükségszerű következménye. Egy új ezredév küszöbén,
létünk kimagaslóan fontos alkotóelemei között ott találjuk az
egyetemi kultúrát, az Evangélium hirdetésének sürgető kötelességét.
Felszólítás ez a hit közösségei számára, amelyek képesek Krisztus
jóhírének továbbadására mindazoknak, akik tanítanak, és
tevékenységüket az egyetemi kultúra összefüggésében végzik.
Várakozást nem tűrő apostoli elkötelezettség ez, mivel az egyetem a
kultúra legtermékenyebb műhelye.
„Az Egyház... teljes mértékben tudatában van annak, hogy
lelkipásztori szempontból sürgető feladat a kultúrára
megkülönböztetett módon figyelnie... Ezért hívja a világi hívőket:
erős lélekkel, alkotó szellemi erővel legyenek jelen a kultúra
különböző területein, az iskolákban és az egyetemeken, a tudományos
és technikai kutatás központjaiban és a humanista gondolkodás
színhelyein. Az ilyen jelenlét nem csupán a létező kultúra elemeinek
megismerését szolgálja, és ha szükséges, megfontolt kritikával annak
megtisztítását végzi, hanem azt az Evangélium és a keresztény hit
eredeti gazdagságának segítségével magasabb szintre emeli.”[9]
Vatikánváros, 1994. május 22-én, Pünkösd ünnepén
Pio Laghi bíboros
a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció prefektusa
Eduardo Pironio bíboros
a Világiak Pápai Tanácsa elnöke
Paul Poupard bíboros
a Kultúra Pápai Tanácsa elnöke
Jegyzetek
[1] Az Egyház Tanítóhivatalának
lelkipásztori gondoskodását példázza II. János Pál pápának az
egyetemeken tartott beszédeinek gyűjteménye: Discorsi allé
Universitá, Camerino, 1991. Különösen is jelentős az egyetemi
Ielkipásztorkodás témájáról tartott munkaértekezlet résztvevőihez
intézett beszéd, 1. Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V/l, 1982,
771-781.
[2] Ezt az összefoglalást Poupard
bíboros adta ki három szentszéki hivatal nevében, 1988. március
25-én jelent meg különböző nyelveken. Vö. La Documentation
Catholique, n. 1964, – 1988. június 19., 623– 628. Originis, Vol.
18, n. 7, – 1988. június 30., 109–112. Ecclesia, n. 2381, – 1988.
július 23., 1105-1110. La Civiltá Cattolica, 139, – 1988. május 21.,
n. 3310, 364-374.
[3] Vö. II. János Pál, „Ex Corde
Ecclesiae” apostoli konstitúció, 1990. augusztus 15., n. 1.
[4] II. János Pál, A Kultúra Pápai
Tanácsának alapító levele, 1982. május 20., AAS 74, 1983, 683–688.
[5] Vö. II. János Pál, „ Veritatis
Splendor” enciklika, n. 32–33.
[6] Vö. Pápai Keresztény Egység
Titkársága, Direktórium az ökumenizmus szabályairól és alkalmazási
elveiről, Vatikánváros, 1993. n. 211-216.
[7] II. Vatikáni zsinat, „Apostolicam
Actuositatem”, Határozat a világi hívek apostolkodásáról, n. 2.
[8] Uo. n. 16.
[9] II. János Pál, „Christifideles
Laici", szinódus utáni apostoli buzdítás a világiak egyházban és
világban betöltött hivatásáról és küldetéséről, 1988. december 30.,
n. 44.
Szent István Társulat
az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest, 1996
A fordítás alapjául szolgáló mű címe:
La presenza della Chiesa nell’Universitá e nalla cultura
universitaria
Roma, 1994
Fordította: Dr. Pákozdi István
Lektorálta: Kondé Lajos egyetemi
lelkész
A sorozatot szerkeszti: Dr. Németh László
ISBN 963 360 615 2 összkiadás
ISBN 963 360 819 8 V. kötet
© Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Ákos Géza igazgató
Szedés és nyomás a Szent István Társulatnál készült,
1,75 A/5 ív terjedelemben
|