English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


A megváltás teológiájával kapcsolatos néhány kérdés

A Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma
1995. október 7.


Előzetes megjegyzés

A megváltás teológiájának tanulmányozását Őszentsége II. János Pál pápa javasolta a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjainak 1992-ben. A tanulmányozás előkészítésére megalakult az albizottság, amelynek összetétele: Prof. Jan Ambaum, Prof. Joseph Doré, Prof. Avery Dulles, Prof. Joachim Gnilka, Prof. Sebastian Karotemprel, Monsignore Míceál Ledwith (elnök). Prof. Francis Moloney, t Monsignore Max Thurian, Prof. Vanyó László.

A tárgyról az általános viták számos albizottsági ülésen és ugyanezen Nemzetközi Teológiai Bizottság teljes ülésein Rómában voltak 1992-ben, 1993-ban és 1994-ben. A jelen szöveg specifikus formában nyert jóváhagyást a Bizottság szavazatával 1994. november 29-én, majd felterjesztették az Elnöknek, Őeminenciája Joseph Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának, aki megadta a jóváhagyást a közzétételre.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság nem azt tűzte ki célul, hogy új teológiai elemeket kínáljon, hanem inkább azt, hogy ez alkalommal a kortárs megközelítések szintézisét adja, biztos hivatkozási alapot szolgáltasson a vitában és ennek a kérdésnek jövőbeli elmélyítéséhez.


I. RÉSZ
AZ EMBERI KÖRÜLMÉNYEK ÉS A MEGVÁLTÁS REALITÁSA


a) A jelenlegi helyzet

1. A megváltás teológiájának mai megfelelő átgondolásához mindenekelőtt meg kell adni a hiteles keresztény tanítás főbb vonalait a megváltásról, és viszonyát az emberi állapothoz, ahogyan az Egyház ezt a tanítást hagyományozása során előadta.

2. Legelőször azt kell leszögezni, hogy a megváltás tana arra van tekintettel, amit Isten végbevitt értünk Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában, vagyis azoknak az akadályoknak az eltávolítására, amelyek Isten és közénk ékelődtek, és az ajánlatra, amelyet Isten azért valósított meg, hogy részesítsen minket a maga életében. Más szavakkal: a megváltás mindenekelőtt Istent veszi tekintetbe – amennyiben Ő megváltásunk szerzője –, mielőtt ránk lenne tekintettel, mert a megváltás csak ezért és csak így jelenthet valójában megszabadulást számunkra, és lehet az üdvösség jó Híre minden kornak és minden időkön át. Valóban csak így, mert a megváltás mindenekelőtt Isten dicsőséges jóságát veszi tekintetbe, sokkal inkább, mint a mi szükségünket – noha az ilyen szükségletre is gondja van –, a megváltás éppen azért megszabadító valóság számunkra. Ezzel szemben, ha a megváltást az emberek egzisztenciális szükségletei szerint kellene megítélni vagy lemérni, hogyan kerülhetnénk el a gyanúsítást, hogy egyszerűen megteremtettük a Megváltó Istent, aki a mi szükségleteink képmására jött létre.

3. Ezzel a párhuzamossággal a teremtéstanon belül találjuk magunkat. Isten megteremtette az összes létezőt, és az embereket saját képére, és úgy találta, hogy teremtése „igen jó” (Ter 1,31). Mindez megelőzi történelmünk kezdetét, amelynek során az emberi tevékenységnek már korántsem olyan egyértelműen „jók” az eredményei, mint Isten teremtése. Mindazonáltal, ennek ellenére, az Egyház tanítása hosszú századok során – a Szentírásra alapozva – mindig az volt, hogy az Isten képmása az emberi személyben, bár sokszor elsötétült és eltorzult a történelem során, ami az eredeti bűn és következményeinek hatása volt, de soha nem semmisült meg és nem ment tönkre. Az Egyház hiszi, hogy Isten nem hagyta magukra a bűnös embereket, sőt hiszi, hogy Isten szeretetében, amely megvált, dicső rendeltetést szánt az emberi nemnek, és valójában az egész teremtett rendnek is, amely csírájában és az Egyház által és benne már megvan. Keresztény távlatban az ilyen megfontolások aláhúzzák és támogatják a hitet, hogy az életet most is megéri élni. Mindazonáltal az összes általános felszólítás, az „élet igenlésére” vagy „igent mondani az életre”, még ha kétségtelenül fel is karolandó, nem meríti ki a megváltás misztériumát, ahogyan annak az élését az Egyház keresi.

4. A keresztény hitnek éppen azért van gondja arra, hogy egyrészt, az embereket ne istenítse nagyságuk miatt, vagy méltóságuk vagy vívmányaik következtében ne tekintse őket bálványoknak, másrészt, hogy tévedéseik és melléfogásaik miatt ne kárhoztassa vagy ne hengerelje le őket. A keresztény hit nem értékeli le az emberi képességet, a gyarapodás és megvalósítás vágyát, és azokat az eredményeket, amelyek ennek a képességnek és vágynak a megvalósulásához vezethetnek ténylegesen. A hit az ilyen vívmányokat nemcsak nem tekinti eleve leküzdendő akadályoknak vagy olyan ellenfeleknek, amelyek ellen harcolni kellene, hanem ezeket eredendően pozitívan értékeli. A Teremtés könyvének első lapjaitól kezdve az utóbbi pápák enciklikáiig bezárólag, az emberekhez címzett felszólítás – és természetesen mindenekelőtt a keresztényekhez –, hogy a világot mindig szervezni kell, és a társadalmat is oly módon, hogy az emberi élet minden lépcsőfokán javuljanak a körülmények azon túl is, hogy az egyedek boldogságát fokozzák, elő kell mozdítani mindenki között az igazságosságot és a békét, amennyire lehetséges, előnyben kell részesíteni a szeretetet, amely ha már le van fordítva szavakba és tettekbe, senkit nem zár ki a föld színén.

5. Ami a rosszat és az emberi szenvedést illeti, ezeket semmilyen értelemben nem becsüli le a hit: ez a hit az eljövendő világban megvalósuló boldogság hirdetésének ürügyén semmiképpen sem hajlik arra, hogy semmibe vegye a fájdalom és a szenvedés sokféle nemét, amelyek az egyes embert sújtják, sem a nyilvánvalóan benső közösségi tragédiákat sok helyzetben. Ám mindezek ellenére a hit nem örvend a baj fölött és az önmagában vett próbatételi időknek, mintha meg sem lehetne nélkülük.

6. Itt az első lépésben a hit egyszerűen megelégszik azzal, hogy tudomásul vesz és regisztrál. Ezért nem engedhető meg, hogy szemhunyással vádolják, ugyanúgy megengedhetetlen a hittel szemben táplált ellenérzésből fakadó vád, hogy a rosszat és a szenvedést úgy kezeli, mint olyan alaptényeket, amelyek nélkül a hitnek nem lenne hihetőségi alapja, mintha röviden szólva, sine qua non feltétele lenne létének az emberi állapot nyomorúsága, és az efféle dráma elismerése és következményei.

7. Mindenekelőtt: a rossznak és a szenvedésnek semmilyen sajátos funkciója nincs az élet teológiai interpretációjában, hanem csak általános tapasztalat. A rossz és a szenvedés láttán a hit legelső mozdulata az, hogy nem használja ki saját céljaira! Ha a keresztény hit számot vet vele, akkor elsősorban azért, hogy az emberi nem történeti helyzetének reális, konkrét tisztességes és összefüggő értékelését elvégezhesse. A hitet csak az érdekli, hogy megtudja: a jelen történelmi helyzetről alkotott víziója hogyan és milyen körülmények között nyerheti el a személyek figyelmét és ragaszkodását, miközben figyelembe veszi a különféle helyzetekkel való szembesülés közben felvett körülményeiket és magatartásukat.

8. Mindezek ellenére a keresztény hit a saját perspektívájában szemléli az emberi állapotot, ami sok szempontból megvilágítja azt, amit számos a világról alkotott nem keresztény elgondolás a maga módján ige-nel. A hit – mindenekelőtt – aláhúzza azt, hogy a rossz már mindig jelenlevőként tűnik fel az emberiségben és a történelemben: a rossz felülmúlja és megelőzi egyéni felelősségünket, és úgy tűnik, a „hatalmaktól”, sőt bizonyos „szellemtől” származik, amelyek jelen vannak, mielőtt mi valamit is cselekednénk, és bizonyos mértékig külsőek minden itt és most cselekedni szándékozó tudatos személynél.

9. Másodszor, a hit rámutat arra, hogy a rossznak és a szenvedésnek, amely hatással van az emberi lét történelmi körülményeire, éspedig nagymértékben, eredete az emberek szívében van, szokásos egoista magatartásukban, élvezet- és hatalomvágyukban, a rosszal való hallgatólagos cinkosságukban, a rossz előtti meghódolásukban, szívük rettenetes keménységében. Mindezek ellenére a bibliai kinyilatkoztatás és a keresztény hit nem veszíti el reményét az emberi személyben, ellenkezőleg, a változtatás céljával folytatják hivatkozásukat a szabad akaratra, a felelősségérzetre, a döntő kezdeményezésre hivatkozik, a világos tudatosság azon pillanataira, amelyekben ezek a képességek hatékonyan érvényesíthetők. A hit valóban tartja, hogy alapjában mindenki képes távoltartani magát mindattól, amit negatív értelemben határozhatná meg, mind arra, hogy lemondjon saját önzéséről, mind arról, hogy önmagába zárkózzon, végül el tudja kötelezni magát mások szolgálatára, és így megnyílni az eleven reményre, amely felülmúlhatja minden vágyukat.

10. A keresztény hit számára az emberi lét történelmi adottság következtében messze van Isten szentségétől a bűn miatt, túl azon a tényen, hogy különbözünk Istentől, amennyiben teremtmények vagyunk, nem vagyunk bensőleg isteniek. Az Isten és az emberiség közötti ezen kettős különbséget tanúsítja az Írás, amit feltételez minden a postbiblikus korban író igazhitű keresztény is. A bűnös emberiség iránti szeretet által motivált isteni kezdeményezés azonban állandó jellegzetessége Isten velünk szemben tanúsított magatartásának már a történelem előtt és azon belül is, és alapvető előfeltétele a megváltás tanításának. Ezért a kegyelem és a bűn dialektikája eleve feltételezi, hogy mielőtt bármely bűn lépett volna is a világba, Isten kegyelmét felajánlotta az embereknek. Az ember állapotáról kialakított keresztény felfogásnak belső logikája tehát megkívánja, hogy Isten a megváltás szerzője, mivel az, aminek gyógyításra és üdvözítésre volt szüksége, nem más, mint Isten igazi képmása bennünk.

11. Maga Isten tehát eleve biztosítja az emberi természet értékét a keresztény hit számára, mert teremtmény, és megsemmisíthetetlen, ugyanúgy a megváltás valóságos, amely Krisztusban egyszer s mindenkorra elérhető és garantált Isten részéről. Mind a teremtés, mind a megváltás – tanítja az egyház – Isten kifürkészhetetlen és csodálatos jóságában és szabadságában gyökerezik, és a mi szempontunkból felfoghatatlanok, megmagyarázhatatlanok és csodálatosak maradnak. Ennek a realitásnak a kutatása és felfogása önmagában a hálaadás érzületéhez vezet. Ez előzetes, nem levezethető, és ezért megingathatatlan.

12. Miközben a megváltás kimerítő megismerése bizonyosan nem lehetséges számunkra, a róla adott tanításnak bizonyos megértése nemcsak lehetséges, hanem egyenesen kívánatos a megváltás sajátos természetéből eredően az igazságra való tekintettel, lévén az egész teremtett valóság végső rendeltetése és értéke. Ha nem volna szabad semmilyen kísérletet tenni a megváltás megértésére, az aláásná a hit ész-szerűségét, megértésének legitim kutatását tagadná meg a hittől, eredménye pedig fideizmus volna. Továbbá, mivel az emberi személyt teljességében váltotta meg Krisztus, azt bizonyítani kell, miként igaz ez az ismereti rendben.

13. A keresztény hit számára a megváltás igazsága mindig az emberi életnek különösen azokat az aspektusait világította meg, amelyek igen nyilvánvalóan mutatnak rá a megváltás utáni emberi igényre. Az emberek életük során számos fokon megtapasztalják a töredékességet, az elégtelenséget és a meghiúsulást. Abban a mértékben, amelyben sokszor felelősnek tartják magukat tapasztalatuk elégtelensége és töredékessége miatt, hagyományos nyelven vallják meg vétkességüket. Mégis, amikor meg kell jeleníteni az emberi állapot teljességét, figyelembe kell venni az életnek azokat a szempontjait is, amelyek elcsúfítják és rombolják az emberi létet, és amelyekért közvetlenül senki sem felelős, mivel ezek is beszédesen fejezik ki az emberekben meglevő igényt a megváltás után. Az olyan realitások, mint amilyenek a nélkülözés, a járványok, a természeti katasztrófák, a betegségek, a fizikai és szellemi szenvedések, és maga a halál, kinyilvánítják, hogy a rossz – mint ezt a keresztény hagyomány mindig is elismerte – nem merül ki ténylegesen abban, amit malum culpae-nak (erkölcsi rossznak) neveznek, hanem magában foglalja a malum poenae-t (a szenvedést) is, legyen az akár valami rossz önmagában, vagy származzon a természet korlátaiból. Hagyományosan mégis – mint ezt nyilvánvalóvá teszi maga a szentírási tanúságtétel – minden szenvedés, és valójában maga a halál, mindig úgy értelmeződött, mint a bűn származéka, „mysterium iniquitatis”, „a gonoszság misztériuma”, Szent Pál kifejezésével (2Tessz 2,7).

14. Ha a fentebb említett kihívások jelentik azokat az alapvető egzisztenciális nehézségeket, amelyekkel az embereknek szembesülniük kell, úgy van még egész sor más, sokkal személyesebb nehézség, amelyekkel az egyéneknek szembe kell nézni. Először nehézségbe ütköznek akkor, amikor egyénekként személyes benső egyensúlyuk elérésére törekednek. Másodszor, nehézségeik támadnak abban, hogy harmóniában éljenek a hozzájuk hasonlókkal, amint a háborúk története mutatja mindazokkal a szörnyűségekkel és borzalmakkal együtt, amelyek abból erednek. Harmadszor, képtelenek helyesen élni a nem emberi természet határán, amit drámaian tükröz a kortárs világban az ökológiai helyzet. Negyedszer, amikor az élet próbatételei túl kemények, könnyen megszületik a gyanú, hogy az emberi egzisztencia bukásra van ítélve és semmi értelme nincsen. A fent idézett kritikus mező alatt az húzódik meg hogy Isten békéjének keresése az emberiség részéről végül befejezetlen kutatás kérdése marad, amelyet a bűn hatalma és mindenütt való eláradása meghiúsít.

15. Ezt a bevezető vázlatot, amely megmutatja, hogy a keresztény hit számára a megváltás igazsága hogyan világít rá az ember állapotára, ki kell egészíteni annak a módnak az értékelésével, ahogyan az emberek ma tulajdon történeti szituációjukban látják önmagukat.

16. A továbbiakban először megvizsgáljuk a megváltásról kialakított azon felfogásokat, amelyeket a nagy világvallások tárnak elénk. Miközben itt ezt tesszük, az áttekintésnek ebben a szakaszában mellőzhetjük a hebraizmust, amelyben gyökerezik a kereszténység is, amellyel osztja a Teremtő Isten szuverén jóakaratára alapozott felfogást a megváltásról, amely jóakarat megnyilvánul az emberi nem iránt, amely messze tévedt az útról, aminek kifejeződése a Szövetség.

b) Kapcsolat a világvallásokkal

17. A hinduizmus nem monolitikus vallás. Sokkal inkább vallási hiedelmek és gyakorlatok mozaikszemeiből áll össze, azt tartja, hogy a megváltást és üdvösséget ajánl az emberi nemnek. Noha a korai védikus hinduizmus politeista volt, a védikus hagyomány lassan jutott el arra a pontra, hogy egy végső Valóságról beszélt, akire mint Atman-ra vagy mint Brahman-ra, mint Egyre hivatkozott, amelytől eredtek a sajátos triadikus megnyilatkozási formák.
A Brahman önmagában felfoghatatlan, nincs alakja, ugyanakkor olyan lény, amely tudatában van saját létezésének, ami a boldogság teljessége. Sokkal népszerűbb fokon személyes istenség, mint Siva, a tökéletlenség pusztítója, az anya-istenség Shakti, Vishnu és avatara-i (megtestesülései), mint Rama, a ragyogó Egy, Krishna, megfelelnek a legfőbb Valóság attribútumainak. Isten „megtestesülései” leszállnak a földre, hogy harcoljanak a rossz erőivel, amikor azok elhatalmasodtak a földön.

18. A túlzott leegyszerűsítéssel számot vetve azt lehet mondani, hogy a hinduizmus számára az emberi személy az istenség amolyan szikrája, megtestesült lélek (atman), amely az avidya (tudatlanság) miatt testesült meg. (Ez az eredeti tudatlanság típusa, vagy az Egy igazi természetének metafizikai nem ismerése.) Ennek következtében az emberi lény alá van vetve a karma vagy az újjászületés törvényének, a születés és újjászületés köre mint karmaszamszara ismert, vagyis mint a viszonzás törvénye. Az egoista vágy, amely a szellemi tudatlansághoz vezet, minden rossznak, nyomornak és szenvedésnek a forrása a világban.

19. A hinduizmus számára a megváltás – amelyet olyan fogalmakkal fejez ki, mint moksha és mukti – ezért a karma törvényétől való megszabadulást jelenti; még ha az emberi lények három (egymást kölcsönösen ki nem záró módon) megtehetnek néhány lépést saját üdvösségük felé, az érdektelen cselekvés, a szellemi intuíció, az Isten iránti szeretetteljes odaadás által, amelynek értelmében az Istennek való üdvözítő közösség végső állomása csak a kegyelem segítségével érhető el.

20. Ami a buddhizmust illeti, azzal lehet kezdeni, hogy Buddha a világ szenvedéseivel szembesülve, elutasította a Védák tekintélyét, az áldozatok hasznosságát, és a lélekről –, Isten létezéséről folytatott metafizikai spekulációknak semmilyen eredményét nem látta. A megszabadulást a szenvedéstől magában az ember bensejében kereste. Alapvető belátása volt, hogy maga az emberi vágy a gyökere minden rossznak és nyomornak, amely folyamatosan szüli magából a „tudatlanságot” (avidya) – amely a születés és újjászületés ciklusának végső oka.

21. Buddha után számos iskola lépett fel, rendszerben dolgozták ki egyszerű alaptanaikat, amely rendszerek a karma-tanát fejtegették, amelyet a cselekvésben bennlevő újjászületési tendenciaként értelmeztek. A történeti emberi létnek nincs valamilyen egységesítő, személyes, valós és egzisztenciális fonala, hanem azt csupán egzisztenciális töredékek alkotják, amelyeket nem köt össze a születés, növekedés, hanyatlás és halál. A minden valóság „meg nem maradása” anikka-tana központi jelentőségű a buddhizmus számára. Az egzisztenciális meg nem maradás fogalma eleve kizárja valamilyen atman létezésének lehetőségét, innen magyarázódik Buddha hallgatása Isten vagy az atman létéről. Minden látszat (maya). A valóságról semmit sem lehet állítani vagy tagadni.

22. A buddhizmus számára a megváltás ezért ezen látszatvilágtól való megszabadulás állapota (nirvana), megszabadulás a létezés töredékességétől és mulandóságától, amely állapot minden tudatosság és minden vágy elnyomása árán érhető el. Ezen megszabadulás által elérhető a tiszta és meghatározatlan üres állapot. Mivel teljesen más evilág látszatának (maya) átmeneti kínjaival szemben, a nirvana – szó szerint „kihunyás” vagy „kioltódás” (minden vágyé), ahogyan a gyertya fénye kialszik, amikor a viasz felemésztődött – megszökik minden meghatározás elől, mégsem azonos a merő kialvás állapotával vagy a totális megsemmisülésével. A nirvana nem valami intellektuális vívmány, hanem meghatározhatatlan tapasztalat. Megszabadulást jelent a vágyaktól és törekvésektől, megszabadulás az újjászületés és a szenvedés ciklusától (dukkha). A buddhizmus szerint a megszabaduláshoz a legtökéletesebb út a nyolcas ösvény – a helyes felfogás, a helyes szándék, a helyes beszédmód, a helyes viselkedés, a helyes elfoglaltság, a helyes erőfeszítés, a helyes kontempláció, a helyes koncentráció (Vinayana Pitaka) – amely az emberi erőkifejtésre tesz minden hangsúlyt. A buddhizmus távlatában az összes más vallási út mind tökéletlen és másodlagos.

23. A hebraizmushoz és a kereszténységhez hasonlóan az iszlám („alávetés”) szintén monoteista vallás, a szövetség vallása, a minden dolgok Teremtő Istenébe vetett szilárd hittel. Mint már elnevezése sugallja, az igaz vallás kulcsát és ezért az üdvösségét is a hitben látja, a bizalomban és a nagy és irgalmas Isten akaratának való teljes alávetettségben.

24. A muzulmánok hite szerint az iszlám vallást Isten tulajdonképpen már az emberiség kezdetétől fogva kinyilatkoztatta és megerősítette a Noéval, Ábrahámmal, Mózessel és Jézussal kötött folyamatos szövetségeken keresztül. Az iszlám önmagát úgy tekinti, mint a kezdettől fogva fennálló szövetségek teljességét és beteljesülését.

25. Az iszlám nem ismeri az eredeti bűn fogalmát és a megváltás keresztény jelentésének nincs is semmilyen helye az iszlám gondolkodásban. Egyszerűen úgy tekint minden embert, mint megváltásra szorulót, amit egyedül azzal lehet elnyerni, ha feltétlen hittel fordul Istenhez. Az üdvösség fogalmát a „siker” vagy a „virágzás” fogalmával fejezik ki. Mindazonáltal az üdvösség eszméjét jobban fejezik ki olyan fogalmak, mint a „biztonság” vagy az „oltalom”: az emberi nem végérvényes biztonságát Istenben találja meg.” Az üdvösség teljessége – az anyagi és szellemi élvezetek fogalmaival körülírva csak az utolsó napon érhető el a végítéletkor és a túlvilági életben (akhira). A megváltás tárgyában az iszlám hisz bizonyosfajta praedestinatioban, vagy a Paradicsom boldogságában, vagy a pokol tüzének szenvedésében (nar), az emberi lény azonban szabad marad, hogy hitével és jó cselekedeivel adjon választ erre. A hit megvallásától, az üdvösség elnyerésének eszközei: a rituális ima, a törvény által megszabott alamizsna, a Ramadán-böjt, a zarándoklat Isten házába, Mekkába. Más hagyományok ezekhez az eszközökhöz kapcsolják még a jihad-ot, a háborút, amelyet az iszlám ellenségeinek szétszóratásáért vagy az iszlám megvédéséért vívott szent háborúként értenek, vagy sokkal ritkábban mint személyes lelki küzdelmet.

26. A nagy, klasszikus világvallások mellett vannak még más vallások is, amelyeket különféleképpen határoznak meg, mint hagyományos-, primitív-, törzsi- vagy természeti vallásokat. Ezeknek a vallásoknak az eredete beleveszik az ősidőkbe. Hiedelmeiket, kultuszukat és etikai kódexüket szóbeli hagyomány útján adják tovább.

27. Az ilyen vallások követői hisznek bizonyos legfőbb Lényben, akit különféle nevekkel illetnek, minden dolgok teremtőjének tartják, Ő maga azonban teremtetlen és örök. A legfőbb Lény a földi valóságok felügyeletét átruházta a kisebb istenségekre, akik szellemekként ismertek. Ezek befolyásolják az emberi lények jó vagy rossz sorsát. A hagyományos vallásokban fontos a csoport közösségi érzése a klán korábban élt tagjaival, a törzzsel és a nagyobb emberi családdal. Az elhunyt elődöket különféle módon tisztelik és becsülik, mindazonáltal nem imádják.

28. A legtradicionálisabb vallások öröksége a mítoszok és epikus legendák, amelyek beszélnek az Istennel való boldogság állapotáról, az eszményi állapotból való kibukásról, a valamiféle megváltó-üdvözítő várásáról, aki helyreállítja az elveszített kapcsolatot, meghatározza a megbékélést és a boldogság állapotát. Az üdvösséget a többi elhunyttal, a szellemekkel és Istennel való harmónia és megbékélés fogalmaival írják körül.

c) A megváltás keresztény tana és a modern világ

29. A nagy világvallások és az emberi kultúra számos vallásának, amelyeket mint az elődöktől hagyományozottakat inkább körülírtunk, megváltásról alkotott felfogásán kívül, mindenekelőtt figyelmet kell szentelni az élet kortárs alternatív stílusainak és más mozgalmaknak is, amelyek üdvösséget ígérnek követőiknek (mint pl. a modern kultuszok, a New Age különféle irányzatai és az autonómia ideológiája, az emancipáció és a forradalom). Mindazonáltal ezen a területen körültekintőnek kell lenni, és ha lehet, elkerülni a szélsőséges leegyszerűsítés veszélyét.

30. Félrevezető volna azt gondolni, például, hogy a kortárs férfiak és nők e két kategória egyikébe vagy másikába tartoznának: akár a magabiztos modernségébe, amely hisz az önmegváltás lehetőségében, akár a kiábrándult postmodernségbe, amely lemond már az emberi körülmények mindennemű javításáról „belülről” – hogy úgy mondjuk –, és csupán a „kívülről” való üdvösség lehetőségében van bizalma. Ehelyett kulturális és intellektuális pluralizmussal találkozunk, az emberi állapot különféle elemzéseinek széles skálájával, a legkülönfélébb módozatokkal, amelyek megkísérlik a szembesülést. A bizonyos élvezetes irányokba való, vagy a vonzó és felemésztő hedonizmushoz való menekülés mellett megtalálható a tájékozódás a különféle ideológiák és új mitológiák felé is. Bizonyos többé-kevésbé rezignált, világos és bátor sztoicizmus mellett, megtalálható mind a kiábrándulás, mind a szándék, hogy gyakorlatias és realista lénynek kell lenni, amely lehet akár hanyatló tiltakozás is az emberek és környezetük kereskedelmi források javára történő megrövidítése ellen, amelyek meghiúsulhatnak, és az annak megfelelő relativizáció ellen, az emberi lét sötét oldalának végső trivializálása és leértékelése ellen.

31. Elég világos tehát a kortárs szituáció tényállása: az emberek konkrét állapota tele van kétértelműséggel. Sokféleképpen leírható volna az a két „pólus”, amely között valósággal vergődik minden egyes ember, és az emberiség egészében.” Egyrészt minden alanyban megvan a kiirthatatlan élet-, boldogság-, megvalósítási vágy, és másrészt a korlátozottság-, az elégedetlenség, a meghiúsulás- és a szenvedés elkerülhetetlen megtapasztalása. Ha az individuum területéről átlépünk az egyetemesébe, ugyanazt az összképet látjuk, csak sokkal szélesebb panorámán. Itt is, egyrészt jelezni lehet a mérhetetlen haladást, amelyet a tudomány és a technológia fejlődése, a kommunikációs eszközök elterjedése, a jövő felé tett lépések tettek lehetővé, így például a magán-, a köz- és a nemzetközi jogban. Másrészt azonban jelezni kell azt a világban előforduló számtalan katasztrófát, és az emberi lények közötti kiterjedt romlást, aminek eredménye, hogy igen nagy számú személy szenvedi a szörnyű elnyomást és kiábrándulást, védtelen áldozatokká válnak azzal szemben, ami nekik ténylegesen csak kegyetlen sorsnak tűnhet. A differenciált hangsúlyok ellenére világos, hogy napjainkban a technológiai fejlődés erejére alapozott általános és egyetemes haladásban táplált bármilyen szerény derűlátás érzékelhetően talajt vesztett. És pontosan a terjedő igazságtalanság és a remény hiányának aktuális kontextusában szükséges ma bemutatni a megváltás tanítását.

32. Mindazonáltal szükséges, hogy aláhúzzuk: a keresztény hit nem szolgáltat elsietett ítéletet: sem azzal, hogy egészében (in toto) elutasít, sem azzal, hogy kritikátlanul jóváhagy. Akár jóakarattal, akár körültekintéssel is jár el, nem mulasztja el megjegyezni, az elemzések és viszonyulások megannyi különféleségében, amelyekkel találkozik, hogy néhány alapvető intuíció van, amely úgy tűnik, önmagában mélységes igazságot fejez ki az emberi létet illetően.

33. A hit további megjegyzése, például, hogy az emberek minden korlátozottságaik ellenére, és azokon belül életük lehetséges „beteljesülését” keresik, mert az általuk megtapasztalt rosszat és a szenvedéseket úgy élik meg, mint valami mélységesen „nem normálist”, hogy a tiltakozások különféle formái, amelyeket ez a perspektíva szít fel, már önmagukban jelei annak, hogy az emberek nem tudnak mást tenni, mint „valami mást”, „valami többet”, „valami jobbat” keresni. Végül ezeknek következtében, a keresztény hit ezt úgy fogja fel, hogy a kortárs emberek nem egyszerűen állapotuk megmagyarázására törekednek, hanem várják és óhajtják – ezt akár megengedik, akár nem – a tényleges megszabadulást a rossztól, és mindannak megerősítését és megvalósítását, ami életükben pozitív: és jó és a jobb utáni vágyat stb.

34. Mindezek ellenére az Egyház, miközben elismeri, mennyire fontos a világ emberei időszerű nehézségeinek értékelése és a megértésükre tett erőfeszítéseké, az ezekből eredő különféle magatartásokat, a velük való szembesülésre tett konkrét javaslatokat, de azt is felismeri, hogy soha nem tévesztheti szem elől az alapvető kérdést, amely alapja mindezeknek a kérdéseknek, következésképpen szükségképpen alapja minden megoldási javaslatnak is, ami az igazság kérdése: mi az emberi állapot igazsága? Mi az emberi lét értelme, és – a jelen távlatában – mit remélhetnek végül az emberi lények? Amikor az Egyház megváltástanát bemutatja a világnak, talán gyanúsíthatóan különféle perspektívákat vehet célba a végső kérdésekről, miközben a megváltásba vetett keresztény hit aspektusára koncentrál, amely talán a legfontosabb az emberiség számára: ez pedig a remény. Miután a megváltás az egyedül talán kielégítő valóság, amely találkozik az igazi igénnyel, és az egyedül elég mély ahhoz, hogy meg tudja győzni azokat a személyeket azok felől a dolgok felől, amelyek tulajdonképpen bennük vannak.4 A remény ezen megváltásra vonatkozó üzenetének alapja két kulcsfontosságú keresztény tanításban van, a krisztológiában és Szentháromságban. Ezekben a tanításokban található az emberi történelem és a Háromságos Egy Isten – az Egység a Közösségben – képére teremtett, és Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus által szeretetből megváltott emberi személy keresztény értelmezésének végső szempontja. Ezt a részességet jelzi már a test feltámadásának tanítása, amikor az emberek osztani fogják az isteni élet teljességét.

35. Az ember állapotáról kialakított keresztény értékelés tehát nem elszigetelten áll, hanem egy sokkal átfogóbb elgondolásba illeszkedik, amelynek középpontjában áll az Istenről vallott keresztény felfogás, és Isten viszonya az emberi nemhez és az egész teremtett rendhez. Ez a sokkal átfogóbb vízió a Szövetségé, amelyet Isten akart és akar az emberi nem számára. Ez a szövetség olyan, amellyel Isten társul akarja az embert a saját életében – ami meghaladja minden lehetséges óhajukat és sejtelmüket –, megvalósítva mindazt, ami bennük pozitív, megszabadítva őket mindattól, ami bennük negatív, ami meghiúsítja életüket, boldogságukat és fejlődésüket.

36. Lényeges annak aláhúzása, hogy ha a keresztény hit ilyen módon beszél Istenről és akaratáról, amellyel szövetséget kíván kötni az emberekkel, akkor azt nem azért tesszük, mert úgymond a tiszta és egyszerű tanításnak köszönhetően többet tudunk Isten szándékáról. Ez azért van, mert sokkal radikálisabb módon Isten szó szerint közbelépett a történelemben, tulajdonképpen, a történelem szívében cselekedett: „hatalmas tetteinek” köszönhetően, elsősorban az egész Ószövetségen keresztül, de legfőbb és végérvényes módon Jézus Krisztusban, az Ő igaz és egyetlen Fiában, aki megtestesülve belépett az emberi állapotba, teljes konkrét és történeti formájában.

37. Szoros értelemben véve ebből következik, hogy a hívők, amikor kifejtik nézetüket az emberi állapotról, nem azzal kezdik, hogy rá vonatkozóan kérdéseket tesznek fel, majd azzal folytatják eljárásukat, hogy további felvilágosításokat kérnek attól az Istentől, akiben hisznek, hogy ezt adja meg nekik. Ezzel összefüggésben és még mindig szoros értelemben szólva, a keresztények nem valamilyen érvelési sor erejében, még kevésbé merő absztrakt reflexió erejében igenlik Istent, hogy aztán a következő lépésben, csupán a második menetben vizsgálják meg, hogy ez az egzisztencia ezen előzetes ismerete milyen megvilágosodással járulhat hozzá az emberiség történelmi rendeltetéséhez.

38. A bibliai kinyilatkoztatás, következésképpen a keresztény hit szempontjából Isten ismerete valójában annyit jelent: megvallani Őt annak alapján, amit Ő maga tett az emberekért, tökéletesen kinyilatkoztatva önmagát nekik, a nekik szóló Önkinyilatkoztatás cselekményében, pontosan akkor, amikor kapcsolatba lépett velük: megalapítva és felajánlva nekik a Szövetséget, és eljutott arra a pontra, hogy célját elérje, hogy belépett és megtestesült pontosan az emberi állapotban.

39. Alapjában véve ennek a távlatnak köszönhető az emberi személy és az emberi állapot víziója, amelyet a keresztény hit előad, innen nyeri minden sajátosságát és minden gazdagságát.

40. Végül valamelyes figyelmet kell szentelni annak, amit úgy definiálhatnánk, mint a kereszténységen belüli vita a megváltásról, különösen a kérdésről, hogy Krisztus szenvedése és halála miképpen kapcsolható össze a világ megváltásával. A kérdés jelentősége ma számos környezetben megnőtt, ahol bizonyos tradicionális fogalmak megfelelőtlenségét észlelték – vagy legalábbis a súlyos és veszélyes fogalmi egyenértékűségek iránti nyitottságot felfedezték –, mint amelyek Krisztus megváltó művét, mint bűnhődést vagy bűneinkért adott elégtételt próbálják leírni. Túl ezen, a rossz és a szenvedés problémájának drámaisága nem csökkent az idők múlásával, sőt, és éppen ebben a században inkább kiéleződött annak az esélye, hogy sokan megfelelőképpen szembesülhetnek ezzel a kérdéssel minden várható következményével, fennáll a veszély, hogy a kérdés szinte megoldhatatlan. Ilyen körülmények között, úgy tűnik, fontos, hogy újra átgondoljuk azt a módot, amelyen a megváltás kinyilvánítja Isten dicsőségét. Feltehető a kérdés, hogy a megváltás tanának ily módon megkísérelt felfogása alapjában véve a teodicea kérdése-e, vagy olyan kísérlet, amely hihető választ akar adni „a gonoszság titkára”, Szent Pál kifejezésével, a keresztény hit fényében. Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által válaszol. Röviden: a megváltás Isten igazolása, vagy a lehető legmélyebb Önkinyilatkoztatása számunkra, és ezért a béke nekünk adott adománya, amely meghalad minden felfogást (Fil 4,7).

41. Ennek a dokumentumnak nem célja az, hogy a megváltás teológiájának egész területét kimerítő traktátus legyen, sokkal inkább szembesülni kíván néhány elsődleges kérdéssel, amelyek érintik a megváltás teológiáját, és ma különleges súlyuk van az Egyházban.


Szent István Társulat
az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest, 1997
A fordítás alapjául szolgáló mű címe:
Questiones selectae de Deo Redemptore in: Gregorianum 78,3 (1997) 421-476
Fordította: DR. VANYÓ LÁSZLÓ a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja
A sorozatot szerkeszti: Dr. Németh László
ISBN 963 360 615 2 összkiadás
ISBN 963 361 004 4 VI. kötet
© Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Ákos Géza igazgató
Szedés és nyomás a Szent István Társulatnál készült,
4 A/5 ív terjedelemben



Napi evangelium
Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.
  Jn 3,31-36

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum