English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


A szerzetesi intézmények közötti együttműködés a képzésben

A Megszentelt Élet Intézményei és az
Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának rendelkezése
1998. december 8.


TARTALOM
BEVEZETÉS
I. ALAPELVEK ÉS GYAKORLATI ÚTMUTATÁSOK
  Alapelvek
  Gyakorlati útmutatások
  Szerzetesi intézmények
  Szerzetközi képzési központok
II. EGYÜTTMŰKÖDÉS A NEVELÉS KÜLÖNBÖZŐ SZAKASZAIBAN
  Felkészítés a noviciátusra
  A noviciátus
  Az ideiglenes fogadalmasok képzése
  A folyamatos továbbképzés
III. A VALLÁSTUDOMÁNYI ÉS A FILOZÓFIAI-TEOLÓGIAI INTÉZETEK
  A vallástudományi intézetek
  A teológiai-filozófiai képzés intézetei a szerzetesrendek papnövendékei számára
IV. EGYÜTTMŰKÖDÉS A SZERZETESI INTÉZMÉNYEK KÖZÖTT A RENDI NEVELŐK KÉPZÉSÉBEN
  A nevelés szolgálatában
  A nevelők gondos kiválasztása és megfelelő felkészítése
  Szerzetesi együttműködés
  A kurzusok
BEFEJEZÉS
JEGYZETEK
RÖVIDÍTÉSEK

BEVEZETÉS

1. A jelen korszak körülményeire figyelmesen és az Úr vezetésével az Egyház állandó sürgetésben él, hogy Krisztus Testének növekedése érdekében[1] gondoskodjon tagjai képzéséről.

Annak a jelentőségnek tudatában, amit a szerzetesi élet az Isten népe számára képvisel[2], A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja kötelességének tartotta, hogy a fennálló körülmények között elgondolkodjék a szerzetesintézmények tagjainak képzéséről, és néhány olyan irányelvet javasoljon, amelyek biztosítják annak teljességét, megbízhatóságát és az Egyház haladásával való összhangját. Ezen törekvés gyümölcse volt a Potissimum institutioni rendelkezés megjelentetése[3].

2. A Kongregáció most ezzel az új okmánnyal szándékozik elmélyült vizsgálat tárgyává tenni az említett rendelkezésben érintett kérdések egyikét, a magukat apostoli munkára szentelő intézmények[4] közötti együttműködést tagjaik képzésében[5].
Amit a dokumentum a szerzetesi intézményekről mond, az ugyanúgy alkalmazható az apostoli élet társaságaira, szem előtt tartva sajátosságaikat[6].

3. A szerzetesi intézmények közötti együttműködés a képzés területén abból az igényből fakadt, hogy választ lehessen adni a konkrét helyzetekből és meghatározott pedagógiai követelményekből származó kihívásokra. Kezdetben ez az igény elsősorban ott merült fel, ahol a szerzetesi családokban korlátozott a jelöltek száma, vagy mert csökkentek a hivatások, vagy mert ezek a fiatal egyházak apostolkodásának első gyümölcsei. Ehhez csatlakozott a nevelők hiánya, és a felkészült tanárok alacsony száma. Ez a tény számos intézményt késztetett arra, hogy egyesítse erőit annak tudatában, hogy tagjaiknak teljesebb és alaposabb képzést kell nyújtaniuk.

Sok esetben egyidejűleg felmerült az az igény, hogy a kezdeti képzés ne a jelöltek kultúrája számára idegen környezetben történjen, ily módon elősegítve a pozitív integrációt az egyes intézmények élete és az oda befogadott tagok saját kultúrája között. Ez, a legkülönfélébb földrajzi és kulturális területeken egyaránt megfigyelhető igény hatásos válaszra lelt a képzés „szerzetközi központjaiban[7]. Ezek ténylegesen elősegítették, hogy a jelöltek ne vándoroljanak el más kultúrákba a szerzetesi élet kezdetei időszakában.

A képzés folyamatát jellemző számos szükséglet és nehézség egyre világosabb felismerése is arra ösztönözte az intézményeket, hogy ilyen központokat hozzanak létre. Egyre nagyobb számban vannak olyan intézmények, amelyek a képzésben levő fiatalok számára a lehető legteljesebb nevelési programot kívánják nyújtani. Saját képzést szolgáló közösségeikben továbbra is átadják az intézmény spirituális örökségét. Felismerik azonban annak szükségességét is, hogy megadják azokat a ismereteket, amelyek mindig a megszentelt élet becses közös örökségét alkották, azt a gazdagságot, amely az Egyház évszázados tapasztalatából, korunk égető gondjaiból és vágyaiból származnak. Mindezen elemek alapos és harmonikus egységbe illesztése igen összetett feladat, melyet nem mindig valósíthatnak meg egy intézményen belül a nevelők és a tanárok.

A képzés szerzetközi központjainak kellőképpen megvalósított kezdeményezése pozitív, és elősegíti az egyházi kommúnió tudatát a hivatások és karizmák sokféleségében, illetve az Egyház küldetésének sokirányú szolgálatában. II. János Pál pápa így fejezi ki magát: „Hogy az új generációknak, a nevelőknek és minden szerzetesnek megfelelő felkészülést biztosítsatok, az együttműködés számos formáját kerestétek és indítottátok el”[8]. Ily módon lehet „gyümölcsöztetni az egyes intézmények legjobb munkatársainak tevékenységét, és olyan szolgálatot nyújtani, ami nemcsak segít az esetleges korlátok leküzdésében, hanem létrehozza a szerzetesi életre való képzés hiteles stílusát is”[9].

Idézett üzenetében a Szentatya ezen túlmenően hangsúlyozza, hogy ezek a szerzetközi kezdeményezések „kell, hogy egyidejűleg elősegítsék a kölcsönös kommúniót, érlelve a sajátos karizmák értékelését, a komplementaritás tudatát a testvériségben, és a szeretet távlataira való nyitottságot a helyi, illetve az egyetemes Egyházban”[10].

A Szentatya ezzel ismét megerősíti a II. Vatikáni Zsinatnak a képzésre vonatkozó alapvető iránymutatásait. Ezeket igazolta a szerzetesi életben az eltelt évek során kiérlelt tapasztalat. A zsinat által és a tanítóhivatal ezt követő dokumentumaiban kifejtett tanítás bemutatja a képzés és a szerzetesi intézmények megújulása és küldetése között fennálló szoros integrációt[11]. Sőt kiemeli, hogy a képzés elsődleges tényező az intézmények megújulásában és a saját karizmatikus identitás életszerűbb elsajátításában napjaink állandó fejlődése közepette. A magasan kvalifikált képzési tevékenység elengedhetetlen előfeltétele az intézmények küldetése teljesítésének egy olyan világban, amely tudományos, emberi, etikai és vallási problémáktól kezdve alapvető kérdéseket tesz fel a hitre és a megszentelt életre vonatkozóan.

I. ALAPELVEK ÉS GYAKORLATI ÚTMUTATÁSOK

4. Ezen kezdeményezések megértése és figyelemmel kísérése céljából a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja széles körű dokumentációt gyűjtött össze a meglévő szerzetközi központokról. Az anyag vizsgálata elősegítette a központok és azok számos kezdeményezése képzésbeli hatékonyságának alapfeltételeire való reflexiót: a központ céljának tisztázása, a végső felelősség és a fenntartással kapcsolatos illetékességi körök meghatározása, a tanári kar színvonala és felkészültsége, a program szerves felosztása és megvalósításának fokozatossága. Ugyancsak alapvető fontossággal bír, hogy olyan környezetet hozzanak létre, ami segíti a megszentelt életre való hivatás megélését és elmélyítését, a nevelők jelenlétét, illetve a szerzetközi és az egyes intézmények sajátos programja összhangját és kölcsönösen kiegészítő voltát.

5. Mivel ezek a központok eltérő körülmények között jöttek létre, és tapasztalataik meglehetősen rövid időre tekintenek vissza, olyan kérdések és problémák vetődtek fel, melyeket hasznos szem előtt tartani megkülönböztetés és tisztázás céljából: Milyen kapcsolatban áll egymással az egyes intézmények szerzetesi identitása és a különbözőségben megélt kommunió? Hogyan viszonyul egymáshoz a központok szolgálata (melyet mindenkinek egyaránt felajánlanak) és az intézmények jogos szabadsága (mellyel dönthetnek, hogy ezt igénybe veszik-e vagy sem)? Más problémák az apostoli szerzetesi élet felfogását érintik, amely a pedagógiai, és ily módon a programok összeállítása és a tanári gárda kiválasztásának kritériumai alapját képezi. Megint más kérdőjelek a létesítmény képzésért felelős tagjainak tényleges részvételére vonatkoznak, a képzés hitelességére, a reális feltételekre, melyek lehetővé teszik, hogy az időszakos együttélés átalakulhasson a mély egyházi kommunió megtapasztalásának és az evangelizáció igényeire nyitott, hiteles lelki és apostoli képzés központjaivá[12].

Alapelvek

6. Egy ilyen gazdag és összetett valóság láttán, és a sokféle létrejött kezdeményezést figyelembe véve, a dikasztérium felelősnek érzi magát arra, hogy közöljön néhány meglátást, illetve útmutatást adjon az ezen és más hasonló tapasztalatok értékeléséhez, rögzítéséhez és fejlesztéséhez.

Az ilyen útmutatások azokon az elveken alapulnak, amelyek a szerzetesi életben folyó kezdeti és állandó képzést szabályozzák, a karizmák sokszínűségében és a szerzetességnek az Egyház kommuniójában és küldetésében betöltött sajátos szerepe szerint[13].

a) A képzés: minden intézmény elidegeníthetetlen joga és kötelessége
7. Mielőtt az érdemi tárgyalásba fognánk, szükségesnek tűnik emlékeztetnünk arra, hogy saját tagjainak képzése minden intézmény elidegeníthetetlen joga és kötelessége[14]. A jelen dokumentum összességében erre az alapelvre épít, melyet érdemes már az elején kiemelnünk, hogy az intézmények közötti együttműködést a képzés folyamatának egészén belül helyezhessük el.

7.1 Minden intézménynek elsődleges felelőssége van saját önmeghatározására vonatkozóan. Valójában minden egyes intézményre eredeti örökségként rá lett bízva az „alapítók karizmája” – „a Szentlélek egyfajta megtapasztalása, melyet átadtak tanítványaiknak, hogy aszerint éljenek, azt őrizzék, elmélyítsék és Krisztus Testének növekedtével állandóan gyarapítsák”[15] az egész Egyház javára[16]. A saját identitás „kreatív hűséggel”[17] történő ápolása tehát azt jelenti, hogy Isten népének életébe és küldetésébe illesztik az azt gazdagító adományokat és tapasztalatokat[18] és ugyanakkor elkerülik, hogy a szerzetesek „elmosódott körvonalakkal szövődjenek bele az Egyház életébe”[19].

Következésképpen az egyes intézmények különösen a kormányzás terén elismerten jogos autonómiával rendelkeznek, hogy ezáltal saját fegyelmi rendjük legyen, és sértetlenül megőrizhessék, illetve fejleszthessék saját lelki és apostoli örökségüket az Egyházban. A helyi ordináriusok feladata ezen autonómia biztosítása és megőrzése[20]. Az élet és a kormányzás autonómiája magában foglalja a képzés területén az ennek megfelelő önállóságot, hiszen „a szerzetesi képzés a törvény szerint elsősorban maguknak az intézményeknek a feladata”[21].

7.2 A képzés folyamatán keresztül valósul meg az azonosulás a karizmával, mely szükséges mind a tagok érettségéhez, hogy az alapítás szellemének megfelelően éljenek és tevékenykedjenek, mind pedig az intézmény identitásához és egységéhez, valamint a különböző kultúrákban való kifejeződésének hitelességéhez is[22], mind pedig Egyházban megélt kommuniójához és küldetéséhez. „Valóban, szem előtt tartva, hogy a saját karizma szerinti kezdeti és állandó képzés az Intézmény kezében van, a szerzetközi képzés nem helyettesítheti maradéktalanul a tagok folyamatos képzésének feladatát. Ennek sok szempontból át kell szövődnie az egyes intézmények karizmájának sajátos jellemzőivel”.[23]

Így a fenti elvekkel összhangban az Egyházi Törvénykönyv, amikor a szoros értelemben vett képzésről beszél, akkor kizárólag a saját intézményen belül folyó szerzetesi nevelésre hivatkozik[24]. Mindez azonban nem zárja ki eleve az együttműködés lehetőségét, melyet Vita Consecrata szinódus utáni buzdításában II. János Pál ténylegesen elismert és bátorított. Sürgette, hogy „egy korunk kihívásaira nyitott közösség szellemében az elöljárók igyekezzenek ‘a püspökökkel egyetértésben minden egyes intézmény legjobb munkatársainak segítségét fölhasználni’”[25].

7.3 Az Egyháznak a maga részéről kötelessége megóvni és előmozdítani az intézmények saját arculatát és karizmatikus tudatát azzal, hogy megújulásuk egyik alapelvévé teszi[26], mert az az állapot, amely az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak révén jön létre, ma is és a jövőben is „drága és nélkülözhetetlen ajándék Isten népe számára, mert nagyon mélyen hozzátartozik életéhez, szentségéhez és küldetéséhez”[27]. Ezen túlmenően, mivel minden egyes intézmény karizmája a Lélek eredeti és egyedülálló ajándéka az Egyháznak, ez gondoskodik e karizmák termékenységét, fejlődését és az egyházi kommunión belüli harmóniáját garantáló lelki feltételekről és jogi eszközökről[28].

b) Együttműködés és szolidaritás a képzésben
8. Az előző alapelvhez társítva helyes a különböző, mindenekelőtt az egy bizonyos földrajzi-kulturális térségben jelenlevő szerzetesi intézmények közti együttműködés[29] és szolidaritás elvét is kiemelni. A szerzetesség ténylegesen mélyebb tudatára ébredt minden egyes karizma egyedi mivoltának, sajátos egyházi szerepének, de egyúttal az összes intézményre egyaránt jellemző vonásoknak és közös feladataiknak is.

A képzésnek mély közös gyökere van. Ez valójában az Atya Isten műve, Aki a Lélek megszentelő munkája révén egy különleges karizmatikus terv szerint alakítja a Fiú képmását a meghívottakban[30].

Ezen túlmenően, az együttműködés lelkét az Egyház Szentlélektől áthatott, titokszerű mélységeiben találhatjuk, ahonnan a Lélek munkája révén fakad a karizmák sokszínűsége, illetve amelynek kommuniója és missziója felé tart az egyes intézmények élete és missziós küldetése. A szerzetesség az Egyház gazdagságára, életerejére és szépségére támaszkodik[31], és termékeny, mert a különböző karizmatikus kezdeményezések kiegészítik és megvilágítják egymást; ezen túlmenően, egyik a másiknak az összehasonlítás és az osztozás által[32], a testvériségben fedi fel saját adományait.

A szerzetesi családok közti együttműködés és szolidaritás konkrét kifejeződése az immár több helyen elterjedt kezdeményezés, hogy szerzetközi képzési központokat hozzanak létre, főleg amikor az egyes intézményeknek nincs elegendő eszköze, hogy tagjainak teljes körű képzést biztosítsanak.

Erről az együttműködésről beszélt a Szentatya a Női Általános Elöljárók Uniója számára adott kihallgatáson, amikor ezt mondta: „A lényeges az, hogy a szerzetesi családok részéről teljes együttműködés jöjjön létre tagjaik képzésében az eleven, őszinte és örömteli szeretetre Jézus iránt, Akit mélyen ismernek, követnek és engedelmeskednek Neki”[33].

Az összegyűjtött tapasztalat azt mutatja, hogy ez az együttműködés, ha jól vezetik, hozzájárul a saját és mások karizmájának teljesebb értékeléséhez, konkrét szolidaritást hoz létre a tagokban és eszközökben gazdagabb, illetve szegényebb közösségek között, ékesszóló tanúbizonyságát nyújtja a kommuniónak, melyre az Egyház isteni meghívást kapott, és rendkívül hasznos arra, hogy a képzés elérje azt a szintet és teljességet, amit a szerzetesi élet küldetése megkíván a mai világ színterén.

c) Szerzetközi központok és képzés
9. Hogy ezek az szerzetközi központok megfelelő módon lássák el a rájuk háruló sajátos feladatot, tehát hogy céljukat betöltő „tanulmányi központok” legyenek a képzés szolgálatában, szem előtt kell tartaniuk a következőket:

A képzés szerves egészet alkotó folyamat, melynek elemei kölcsönösen áthatják egymást. Szoros korreláció van ugyanis az élet és az igazság; a teológia és az embertudományok; az igazság keresése és a fiatalság elvárásai, reményei és értékei; a tanulmányok és a személyes életvitelben tanúsított koherencia, az idők jelei és a megfelelő pasztorális válasz
között[34].
Az intellektuális felkészítés a képzés semmi mással nem helyettesíthető dimenziója. Szükséges, hogy tanulmányok anyagának rendszere és a tudományos komolyság hozzájáruljon a megszentelt életre jellemző viselkedésformák harmonizálásához. A központok tehát magas színvonalú szolgálatot nyújtsanak, hogy bölcsen elősegítsék a tanítványok egészleges növekedését.
A központok szerzetközi jellege a mindenki számára közös szempontok kiemelt értékelését kívánja meg. Ugyanakkor az együttműködés és a szolidaritás a különbségek tiszteletben tartását és értékelését igényli. Ha nem így lenne, a központok valószínűleg olyan kiegyenlítődéshez járulnának hozzá, ami saját elszegényedésüket okozná és a lelki, illetve lelkipásztori egyformaság veszélyével fenyegetne, ami nem felel meg az evangelizálásra váró világ összetettségének, de káros az egyes intézmények sajátos mivoltára is. Mindenesetre a központok elvesztenék a szerzetesség szolgálatát jelentő mivoltukat.

Gyakorlati útmutatások

A felállított alapelvekből néhány gyakorlati útmutatás származik a szerzetesi intézmények és az szerzetközi központok számára:

10. Szerzetesi intézmények

a) A káptalanok és a nagyobb elöljárók
Az intézményekre tartozik, hogy a káptalanok és a nagyobb elöljárók közreműködésével meghatározzák saját Ratiojukban a képzés elveit és normáit[35], megbízást adjanak a nevelőknek és a tanároknak, továbbá őrködjenek azon, hogy a képzési folyamat az intézmény arculatával és küldetésével összhangban, illetve jogszerűen történjen. Amikor az elöljárók elhatározzák, hogy tagjaikat egy szerzetközi képzési központba küldik, nem mondanak le mások javára az őket megillető felelősségről, hanem továbbra is „a mester és oltalmazó teljes felelősségével”[36] gyakorolják azt (vö. 11, 17, és 22).

b) A nevelő közösség
A szerzetközi együttműködés minden formájában szükséges, hogy tekintetbe vegyük a nevelő közösség és az szerzetközi központ közötti jogos megkülönböztetést[37]. A nevelő közösség az elsődleges hivatkozási pont, melyet semmiféle központ nem pótolhat. Ez alkotja azt a környezetet, melyben növekszik és érik az egyes alapítók szellemében a személyes identitás és a kapott hivatásra adott válasz[38]. A tagok karizmatikus identitása elsősorban abban az élő kapcsolatban jön létre, ami őket a nevelőkhöz és azokhoz a testvérekhez, nővérekhez fűzi, akikkel az életnek ugyanazokat a tapasztalatait, a társadalom és az intézmény hagyományai által támasztott azonos kihívásokat osztják meg[39]. Mindig ez a közösség marad tehát a képzési tapasztalat élő szintézisének helye[40]. „A saját karizmához való hűséget az intézmény történetének, sajátos küldetésének és az alapító szellemének – ez utóbbit törekedni kell megtestesíteni a személyes és a közösségi életben egyaránt – elmélyült, minden nap bővülő ismeretével szükséges elmélyíteni.”[41]
Ahol a körülmények nem engedik meg a szerzeteseknek, hogy saját nevelő közösségükben éljenek, miközben egy szerzetközi központba járnak, az elöljárók kötelessége arról gondoskodni, hogy időszakosan részt vehessenek saját intézményükben a közösségi életben és a kiemelt képzési szakaszokban[42].

11. Szerzetközi képzési központok[43]

a) A központok és felépítésük
A férfi és női nagyobb elöljárók konferenciáinak célja, hogy támogassák a szerzetesrendeket abban, hogy „együttműködésük eredményesebb legyen az Egyház javára”[44], vagy a nagyobb elöljárók egy csoportja, amely együtt kíván dolgozni a képzési terven; erre a célra szolgálatokat szervezhetnek, vagy szerzetközi központokat hozhatnak létre[45].

Ezek jellege igen különböző. Néhányan kiegészítő szolgálatok nyújtására jöttek létre; mások a szerzetesek képzését doktrinális szempontból látják el; végül megint mások a papságra készülő szerzeteseket képzik. Az ebből következő normák és utasítások tiszteletben tartják ezeket az eltéréseket.

Egy szerzetközi képzési központ székhelyének alapításához a helyi ordinárius írásbeli jóváhagyása szükséges.

b) A vezetés felelőssége
A központért való végső felelősség azoké az elöljáróké, akik a kezdeményezést elindították. A Mutuae Relationes szellemében keressék a legmegfelelőbb módját annak, hogy a püspököket tájékoztassák a központ tevékenységéről, és olyan nyílt párbeszédet folytassanak velük, ami a központ gazdagodására és tökéletesedésére legyen[46]. A Szentatya emlékeztet arra, hogy ezeké az elöljáróké a felelősség, hogy figyelemmel kísérjék e központok tevékenységét, és nekik kell garantálniuk azt is, hogy az átadott tananyag megfeleljen az Egyház tanítóhivatalának[47].

Minden szerzetközi kezdeményezést közvetlenül külön testület vezessen, felelős vezetővel, hogy garantálhassák a stabilitást és a szakszerűséget a képzésben.

c) A tanárok
A tanárok választásánál figyelembe kell venni az egészséges tanítást, a szaktudást, a pedagógiai képességeket és a csoportmunkára való alkalmasságot. Figyelembe kell venni továbbá azt, hogy mennyire ismerik és tisztelik a szerzetesi életet, annak különböző formáiban és fejlődésében, a II. Vatikáni Zsinattal és a tanítóhivatallal összhangban.

A központok tartsák elevenen a tanárok nevelői tudatát, szervezzenek számukra olyan találkozókat, ahol az egyes intézmények nevelőivel tapasztalatot cserélhetnek, és értékelhetik saját munkájukat.

II. EGYÜTTMŰKÖDÉS A NEVELÉS KÜLÖNBÖZŐ SZAKASZAIBAN

12. Az együttműködési kezdeményezések a szerzetesi nevelés különböző szakaszaira irányulhatnak. Ez lehet a kezdeti nevelés: a noviciátusra való felkészülés, a novíciusok és novíciák képzése, az ideiglenes fogadalmasok képzése, a szent rendekre szóló jelöltek képzése, illetve a folyamatos képzés.

A szolgálatokat a nagyobb elöljárók konferenciája, az elöljárók konferenciája, vagy azok egy csoportja szervezi, a végső felelősséget is ők viselik. Az ő feladatuk, hogy Kongregációnknak háromévenként jelentést készítsenek a központ életéről és tevékenységeiről.

A programok elrendezése hatékonyan támogassa a tanbeli felkészítést és a hallgatók hivatásának növekedését az egyházjogi kritériumok[48] és az illetékes hatóságok által kiadott kiegészítő normák szerint.

A kurzusokat a Krisztus-misztériumra[49] kell felépíteni, és lépésről lépésre, a személyekre és a kultúrákra tekintettel kell kifejleszteni. A növendékeknek részesülniük kell a szerzetesi élet teológiájában, és segítséget kell kapniuk abban, hogy elmélyítsék azt a „sajátos egyházi szeretetet, (...) amely mindenkit Isten egész népe – karizmatikusan s ugyanakkor hierarchikusan tagolt – szerves közösségének szolgálatára kötelez”[50].

Felkészítés a noviciátusra

13. A jelentkezők emberi tapasztalatának és vallási ismereteinek különbözősége miatt a noviciátusra való felkészítés egyre sürgetőbb és igényesebb feladat az egyes társadalmi-kulturális viszonyoknak megfelelően[51]. A szerzetközi kezdeményezések olyan programokat nyújtsanak a különböző rendek jelöltjeinek, amelyek hitelesen és megbízhatóan átfogják az emberi és keresztény képzés főbb tartalmait, hogy ezzel megalapozódjék a nevelés teljessége, és pótolni lehessen az esetleges hiányokat. Azt is sürgetni kell, hogy maguk a nevelők is részt vegyenek a szerzetesi élet megújítására szervezett sajátos programokon, és képesek legyenek alkalmazni segédanyagokat és kritériumokat a hivatás éber felismerésében. Ez a szolgálat különösen is hasznos lehet olyan nevelők számára, akik a sajátjuktól idegen kultúrában dolgoznak, vagy különböző kultúrkörökből származó növendékekkel van dolguk.

A noviciátus

14. A noviciátus alapvető és különösen is igényes nevelési szakasz[52]. Itt lép rá az újonc a saját identitás útjára a szerzetesi hivatásban[53]. Célkitűzése, hogy az újoncot az illető szerzetesi intézmény sajátos szellemében és gyakorlatában megfelelően kiképezze, és utólagosan megrostálja a hivatás melletti döntés indítóokait, a lelki elkötelezettséget és a szükséges alkalmasságot. Az egyes intézményekben ez személyes bánásmódot igényel, amely odafigyel minden egyes újonc fejlődésére, megkívánja az evangéliumi szellemű, derűs, értékekben gazdag nevelési klímát, melyet a nevelők és a nevelő rendi közösség tanúságtétele hordoz, és az alapító karizmájának valódi és mély tapasztalata táplál[54].

Ahol a körülmények ezt ajánlatossá teszik, ott a szerzetközi program is hozzájárulhat a rendi életüket éppen most kezdő növendékek megfelelő tanbeli képzéséhez. Ezzel segíthetünk nekik, hogy megismerjék önmagukat mint az Egyház tagjait – amely misztérium, kommunió és küldetés –, és hogy így is cselekedjenek, amennyiben az egymás közti interakciók során kifejlesztik egymás iránt a testvéri felelősséget. Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy „lehet beszélni ‘szerzetközi noviciátusi kurzusokról’, amelyekben különféle rendek tagjai vesznek részt, de nem lehet beszélni ‘szerzetközi noviciátusról’”[55].

15. A szerzetközi együttműködés a noviciátus során a „kiegészítő szolgálatok” közé tartozik. Az együttműködés nem tartalmazza az ún. „szerzetközi noviciátusok” létrehozását, amely azt jelentené, hogy a különböző rendhez tartozó újoncok egy közösségben élnek. Ez egyáltalán nem felel meg a szerzetesi életbe való belépés sajátos jellegének, amely éppen ahhoz kellene, hogy elvezessen, ami az egyes intézményekre sajátosan jellemző lelki örökség. Minden egyes szerzetesi intézménynek tehát saját noviciátusa kell, hogy legyen.

16. Az ilyen „kiegészítő szolgálatok” megszervezésénél a következőkre kell tekintettel lenni:

a) A központi kurzusok és a szerzetesi életbe való bevezetés összhangja érdekében ajánlatos, vagy egyenesen szükséges az újoncmesterek és mesternők jelenléte a kurzusokon, hogy így segíthessenek az újoncoknak az anyag elsajátításában.

b) A programnak alapvető kurzusokat kell kínálnia különböző témákról, hogy a rendek közülük azt választhassák, amelyek kiegészítik a náluk folyó nevelést. A programot jól, kiegyensúlyozottan kell felépíteni, alapvető anyagot kell nyújtaniuk a Szentírás, a lelkiség, a morálteológia, az egyháztan, a rendszeres teológia, a liturgia, a szerzetesjog és a szerzetesi élet teológiája – főleg az evangéliumi tanácsok – terén, tartalmazniuk kell az antropológia és a pszichológia alapfogalmait, amelyek a hallgatóknak a nevelés elején lehetővé teszik, hogy önmagukat jobban megértsék, főleg a komolyabb képzést igénylő területeken[56]. Mindegyik területen érvényesülnie kell a pedagógiai hatékonyságnak.

c) A noviciátus során a kurzusokat olyan gyakorisággal és intenzitással kell megszervezni, hogy az ne akadályozza ennek a nevelési szakasznak a voltaképpeni célját[57]. El kell kerülni az újoncházon kívüli tartózkodást. Ha azonban alkalmanként és rövid időre az újoncoknak mégis el kell hagyniuk a házat, akkor a nagyobb elöljárók tartsák be a 647. k. 3.§., 648. k. 1. és 3.§., és a 649. k. 1.§. kánonokat.

d) Ismertetni kell továbbá a különböző szerzetesi intézményeket, alapítóikat és az egyes lelkiségeket. A testvéri osztozás elősegítheti, hogy megérlelődjön az újoncokban a saját karizma eredetiségének értékelése, felfedezzék az alapító értékét az Egyház küldetésének összefüggésében, és hogy növekedjék az együttműködés és a közösségi szellem[58].

e) A nevelők – ki-ki szakterületének megfelelően[59] – rendszeres időközönként, a központ felelős csoportjával együtt, a növendékek véleményének meghallgatása után értékeljék ki a programot a növendékek válaszainak és a kurzus célkitűzésének fényében. A nagyobb elöljárók, mint a nevelés végső felelősei, kísérjék figyelemmel az ilyen kezdeményezéseket.

f) Az újoncmesterek és mesternők számára a kurzusok állandó lehetőséget nyújtanak a megújulásra, a saját nevelői feladatuk felülvizsgálatára, az összehasonlításra és a kölcsönös, konkrét és kompetens támogatásra. A kezdeti szakasz sajátos volta, amire az új életforma elsajátítását lehetővé tevő pszichológiai érés és a karizmatikus azonosulás folyamata a jellemző, megkívánja, hogy a közös programokba lehetőség szerint minél nagyobb gyakorisággal tervezzenek be találkozókat a nevelők számára is, ahol speciális nevelési témákat tárgyaljanak meg, amit utána a noviciátusi munkában elmélyítenek. Ilyenek pl. a pszichikai-testi fejlődés, az érzelmi és szexuális érettség, valamint az emberi érés egyéb témái[60].

Az ideiglenes fogadalmasok képzése

17. A Potissimum institutioni instrukció figyelembe veszi az egyházjog normáit[61] és az ideiglenes fogadalmas szerzetesek sajátos
szükségleteit a nevelés terén; felrajzolja az irányvonalakat, és hasznos útmutatásokat ad a célokhoz és a tanulmányi programokhoz[62].

Ugyanígy minden szerzetesi intézménynek a maga nevelési terve szerint „súlyos kötelessége, hogy a nevelés e szakaszának kialakítását és időtartamát megtervezze, és a fiatal rendtagok számára kedvező feltételeket biztosítson az Úr iránti önátadásban való növekedéshez”[63].

a) A szerzetközi kezdeményezések – különösen azon intézményeknél, ahol másképpen nem tudnak erről gondoskodni – ebben a szakaszban is azt szolgálják, hogy a fiatal rendtagok felkészüljenek a fogadalomra, elmélyítsék lelki, tanbeli és lelkipásztori képzésüket, különösen a történelem, a teológia, az Istennek szentelt élet küldetése és a lelkipásztori képzés komolysága tekintetében.

b) Ennek a nevelési szakasznak a követelményeihez jobban igazodva, a szerzetközi együttműködési kezdeményezéseknek számot kell vetniük az ideiglenes fogadalmas időszak sajátosságaival és körülményeivel.

Az ideiglenes fogadalom időszakának különleges lehetőséggé kell válnia arra, hogy a Krisztussal való egyesülés által[64] megérlelődjék bennük a hitből fakadó látásmód a világról, az Egyházról és a történelemről. Ez az időszak kedvező arra nézve, hogy komolyan felkészüljenek Isten Népének királyi, papi és prófétai küldetésében való részvételére, ami egyaránt megköveteli a teológiai tárgyak tanulását és a Krisztus-követés bibliai alapjainak elmélyítését, azoknak az eszközöknek és lépéseknek az átfogó és általános ismeretével, amelyek az emberi és keresztény érettséghez vezetnek. Ebben a nevelési szakaszban ezért végezzenek tanulmányokat a Szentírás és más teológiai tárgyak terén, mint pl. a krisztológia, az egyháztan, a mariológia, a morálteológia és a történelem-teológiája terén, valamint mélyítsék el a lelkiség, az aszkézis témáit és azokat a humán tudományos ismereteket, amelyek szolgálják a személy érlelődését Krisztusban[65].

c) Mivel a közösségi életnek a kezdeti neveléstől kezdve nyomatékosítania kell „a konszekráció belső missziós jellegét”[66], és mivel ez a szakasz a közösség megbízásából vállalt apostoli kötelezettségek jegyében telik, ezért igen hasznosak a katekétikai és pedagógiai kurzusok, főleg az ifjúsági pasztoráció terén. Az apostoli feladat kötelezettségei mélyebb ismeretet követelnek meg a II. Vatikáni Zsinat egyháztanának egyes témáiban, mint pl.: papok és világiak lelkipásztori együttműködése a püspökök vezetése alatt[67], az egyházjog, az „ad gentes” misszió, az ökumenizmus, a vallásközi párbeszéd[68], az Egyház és a világ kapcsolata, a keresztények társadalmi és politikai felelőssége, különös tekintettel az Istennek szentelt személyek sajátos felelősségére ezen a területen[69]. E témák az új evangelizáció jelenlegi időszakában megfelelő alapot kell hogy nyújtsanak az Egyház – amely misztérium és kommúnió – lelkipásztori és missziós működéséhez. Az ideiglenes fogadalom szakaszában is hasznos, hogy elmélyítsék azt a karizmatikus vonást, amellyel az egyes intézmények részt vesznek az Egyház küldetésében.

d) Mindezt nyújthatják olyan szakosodott tanulmányi központok is, amelyekről a III. részben lesz szó, illetve rendezvények vagy kurzusok, amelyek akár a tanulmányok színvonala, akár a rövidített tematika, akár a rövidebb időtartam miatt könnyebben elérhetők.
Különös jelentőségük van a szerzetközi együttműködésnek olyan rendezvények vagy kurzusok esetében, amelyek célja az örökfogadalomra való felkészülés[70].

A nevelőknek ebben a szakaszban is részt kell venniük a rendezvények vagy kurzusok megtervezésében, vezetésében és kiértékelésében. Aki bekapcsolódik ebbe, annak számára ez ösztönzést adhat, hogy feladatának területén naprakész ismereteket szerezzen, és hogy hatékonyabban megfeleljen a fiatalok várakozásainak.

e) Azok a szerzetesek, akik humán, reál vagy műszaki tanulmányaik végzésére más tanulmányi központokat látogatnak, főleg az állami intézményeket (egyetemek, akadémiák stb.), a szerzetközi központokban találják majd meg azt a lehetőséget, hogy – elsősorban teológiai és lelkipásztori kurzusokon – képzésüket elmélyítsék.

A folyamatos továbbképzés

18. „A folyamatos továbbképzés mind az apostoli, mind a kontemplatív élet intézményei számára az Istennek szenteltség lényeges követelménye.”[71] Elősegíti a teológiai és lelkipásztori megújulást, javítja minden tag és az egész közösség életének minőségét azáltal, hogy nagyobb figyelmet szentel a különös igénybevételt jelentő, a belső élet intenzív tapasztalatát megkívánó helyzeteknek[72]. A képzés dinamikája miatt „van egy bizonyos lelki fiatalság, mely az időben maradandó: azzal a ténnyel áll kapcsolatban, hogy az egyén minden életszakaszában új feladatot, sajátos létmódot, sajátos szeretetet és szolgálatot keres és talál. () A képzés alanya minden életszakaszban a személy, célja pedig az egész ember képzése, aki arra hivatott, hogy ‘teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erővel’ (MTörv 6,5) Istent keresse és szeresse, a felebarátot pedig úgy szeresse, mint önmagát (vö. Lev 19,18; Mt 22,37-39). Az Isten, valamint a testvérek és nővérek iránti szeretet egy hatalmas dinamizmus, amely a növekedést és a hűséget állandóan lelkesítheti.”[73] Minden intézménynek dolga, hogy szervesen és jellegének megfelelően gondoskodjék a folyamatos továbbképzésről. Ezáltal lehet az új, még nevelés alatt álló nemzedékek előtt a szerzetesi élet, a testvériség és az apostoli munka példaképe, és így vonzhat új hivatásokat elevensége és termékenysége révén[74].

A Potissimum institutioni instrukció és a Vita consecrata apostoli buzdítás hosszan tárgyalta a folyamatos továbbképzést[75]. Leírták, hogy miben áll, mi a célja és a tartalma, az elöljáróknak pedig az egyházjognak megfelelően lelkükre kötötték, hogy rendtagjaik számára biztosítsanak erre „eszközt és időt”[76], és nevezzék ki rendi felelősét.

A szerzetközi együttműködés jónak bizonyulhat olyan állandó vagy eseti szolgálatok megszervezésében, amelyek lendületet adnak a lelki életnek; a teológiai-lelkipásztori megújulásban és új végzettségek megszerzésében, hogy a rájuk bízott feladatokat szakértelemmel lássák el. Részesítsék előnyben ennek során az egyház alapvető irányelveit és lelkipásztori prioritásait, hogy hatékonyabban közreműködhessenek a modern világ újraevangelizálásában. Kívánatos, hogy ilyen célból a szerzetescsaládok a jobban felkészült rendtagokat bocsássák rendelkezésre.

A nagyobb elöljárók konferenciája és a tanulmányi központok vezetői céljaik és programjaik közé vegyék föl a szerzetesek folyamatos továbbképzését szolgáló megfelelő kezdeményezéseket is. Ezen a téren kívánatos a jobb együttműködés és egymás kölcsönös kiegészítése.

III. A VALLÁSTUDOMÁNYI ÉS A FILOZÓFIAI-TEOLÓGIAI INTÉZETEK

19. Az első és második részben néhány alapvető kritériumot tárgyaltunk, amelyek a nevelés egyes szakaszai során megvalósítható szerzetközi kezdeményezésekre és az együttműködés lehetséges modelljeire vonatkoznak. Ez a harmadik rész viszont a vallástudományi és a filozófiaiteológiai intézetekkel foglalkozik, amelyek teljes teológiai képzést nyújtanak, és ezért jogi felépítésük és sajátos szervezési igényeik vannak.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy a szerzetes testvérek, nővérek, az állandó diakónusok teológiai képzése, valamint a papnövendékek kiképzése sajátos követelményeket támaszt, amelyeket figyelembe kell venni. Az egyes szolgálatok identitásának megőrzése érdekében szükséges, hogy megkülönböztessük egymástól a papi, diakónusi vagy más egyházi szolgálatra készülők képzését[77]. Ezért a tanulmányi központok, amelyek e személyek körének felkészítését tűzik ki feladatul, programjuk kialakítása során tekintettel kell hogy legyenek e csoportok mindegyikének jellegzetességére.

A vallástudományi intézetek

20. A vallástudományi intézetek azért jöttek létre, hogy a szerzeteseknek megfelelő szintű humán és teológiai-lelkipásztori képzést nyújtsanak, amelynek a kurzusokon résztvevők társadalmi-kulturális környezetének figyelembevételével kell történnie. Továbbá az is céljuk, hogy őket jobban kvalifikálják, és felkészítsék az egyes szerzetesi intézmények céljainak megfelelő egyházi szolgálatokra[78].

A hallgatóknak megfelelő filozófiai-teológiai képzést kell adni, képesíteni kell őket a hitre nevelés feladatára, elő kell készíteni őket az evangélium kifejezett hirdetésére, az emberi és társadalmi haladás elősegítésére, érzékennyé kell tenni őket a vallás és a kultúra összefüggéseire, a vallásközi és ökumenikus párbeszédre, az idők jeleinek megkülönböztetésére, az organikus pasztoráció és a missziós nyitottság együttes alkalmazására, egységben az egyetemes és a helyi egyházzal.

Ezeknek az intézeteknek továbbá jó, az evangéliumi értékektől áthatott felkészítést kell nyújtaniuk a humán tudományokban (pedagógia, pszichológia, szociológia, tömegkommunikáció), és képessé kell tenniük a hallgatókat, hogy mindezekkel éljenek a hit átadása és Krisztus tanítványainak képzése során.

Gondot kell továbbá fordítani azoknak az emberi csoportoknak és kulturális összefüggéseknek a megismerésére, amelyek evangelizálását célul tűzik ki, hogy ezzel elejét vegyék a veszélynek, amit a szerzetesek kiképzése és a helyesen inkulturált evangelizációs folyamatok közti szakadás jelentene[79].

Végül pedig olyan kurzusokat is kell kínálni, amelyek a szerzeteseket sajátos apostoli feladatukra képesítik az Egyházon belül: lelkipásztorkodás az ifjúság, a betegek, az öregek, a társadalom peremére szorultak körében, illetve a saját intézmény küldetésének megfelelő apostoli feladatok.

21. Az ilyen intézetek alapítása és vezetése a nagyobb elöljárók konferenciáitól, vagy pedig a nagyobb elöljárók egy csoportjától függ, akiké a végső felelősség is. Követelmény, hogy minden ilyen intézet rendelkezzék saját szabályzattal, amelyben világosan leírják a célt, a megcélzott csoportokat, a felkínált szolgálatokat, valamint azt a testületet, amely a közvetlen felelősséget viseli. Az alapítás megerősítése és a szabályzat jóváhagyása A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának illetékességébe tartozik.

Annak érdekében, hogy a központ megfelelően lássa el feladatait, kívánatos, hogy közvetlenül egy csoport vagy egy saját felelős irányítsa. Ezeknek, a rájuk ruházott feladat teljesítése során szavatolniuk kell a képzés állandóságát és szakmai kompetenciáját. A megvalósított tevékenységekről háromévenként jelentést kell küldeni ennek a Kongregációnak.

A kurzusok megszervezésére mindaz vonatkozik, ami a 659., 660. és a 661. kánonokban, valamint a Potissimum institutioni 61. pontjában
szerepel[80].

Bátorítjuk a vallástudományi intézeteket, amelyek nem papnövendékek képzését szolgálják, hogy csatlakozzanak egy teológiai fakultáshoz. Így jobban biztosítható a hallgatók tanbeli képzése, úgyhogy adott esetben megfelelő akadémiai fokozatot vagy oklevelet is szerezhetnek[81].
Ezeknek az intézeteknek az esetleges államjogi elismerése nagy haszonnal jár, de semmiképpen sem befolyásolhatja vagy változtathatja meg azok saját célkitűzéseit.

Ezen a téren a katolikus egyetemek, akárcsak az egyéb szervezetek a helyi egyház szintjén, értékes kezdeményezéseket kínálhatnak a tanulmányokra püspökök és nagyobb elöljárók együttműködése révén[82].

A teológiai-filozófiai képzés intézetei a szerzetesrendek papnövendékei számára

22. A szerzetesrendek papnövendékei számára fenntartott teológiai-filozófiai képzés intézeteit az alábbi alapvető normák szerint kell vezetni:

a) Kánoni megalapítás. A filozófiai és teológiai tanulmányokra szolgáló szerzetközi központok megalapítása előtt mind a központ alapítását, mind pedig annak szabályzatát jóvá kell hagyatni A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjával[83]. Ez a Kongregáció előbb beszerzi a szakértői véleményt a Népek Evangelizációjának Kongregációjától (ha missziós területről van szó), valamint a jóváhagyást a Katolikus Nevelési Kongregációtól[84] (ami a filozófiai és teológiai tanulmányok rendjét és az akadémiai fokozatok adományozását illeti). Az akadémiai fokozatok tekintetében bátorítjuk a papnövendékeket képző filozófiai-teológiai intézeteket, hogy tagozódjanak be egy megfelelő filozófiai vagy teológiai fakultásba[85].

b) Az intézet felettes hatósága. A szabályzatban világosan rögzítendő, hogy a nagyobb elöljárók, akik a központ felelős szervét alkotják, hogyan gyakorolják felettes hatósági szerepüket.

Ennek a hatóságnak vagy képviselőjének – általában ez egy igazgatói tanács – a feladata, hogy kinevezze, megerősítse vagy mással helyettesítse a tanárokat, a szabályzatban lefektetett eljárásmód szerint[86], valamint hogy megszerezze az illetékes nagyobb elöljáró beleegyezését, és átvegye az illetőtől a megkívánt „professio fidei”-t[87]. A tanár kinevezését kíséri az a „mandátum” is, hogy az Egyház megbízásából tanítson[88]. Az a tanítás, amelyet a tanárok a hallgatóknak közvetítenek, „objektív és teljes tanítás legyen, összhangban az Egyház tanítóhivatalával”[89].

Ennek a felettes hatóságnak folyamatosan tájékoztatnia kell az ott folyó tanításról és a központ előmeneteléről azokat a nagyobb elöljárókat, akik oda hallgatókat küldenek, és akik az Egyház és a saját szerzetesrendjük előtt felelősek a jövő szerzetespapjainak megfelelő felkészítéséért. Tájékoztatni kell a püspökök és nagyobb elöljárók vegyesbizottságának elnökét is, hogy ezáltal is elősegítsék a kölcsönös ismeretséget és együttműködést[90]. A hallgatók elöljáróit – legyenek azok szerzetesi elöljárók vagy illetékes püspökök –, vagy adott esetben azok képviselőit rendszeres tanácskozásra kell összehívni a központ fejlődésére vonatkozóan. Ahol a központ egyházi és lelkipásztori kisugárzása ezt megkívánja, ott ajánlatos, hogy a communio szellemében egy püspök is legyen a vezetői tanácsban[91].

c) A programok. A jövő papjainak intellektuális képzése mindenekelőtt a „Sacra Doctrina” tanulmányozásán alapszik, és arra épül.
„Az igazi teológia a hitből fakad és hithez vezet”[92]. „A teológiai oktatást a hit fényében, a tanítóhivatal vezetésével úgy kell végezni, hogy a növendékek az isteni kinyilatkoztatásra támaszkodó teljes katolikus tanítást megismerjék, lelki életük számára hasznosítsák, és a szolgálat gyakorlása során kellőképpen tudják hirdetni és védelmezni”[93].

A tanulmányok vonatkozásában különleges figyelmet kell szentelni az anyag és az előírt hat filozófiai-teológiai év előírt tartalmainak teljességére[94]. Figyelembe véve a szerzetespapság sajátos igényeit, valamint a „katolikus papság belső egységét”[95], legyen az egyházmegyés vagy szerzetesi papság, ezeknek a tanulmányoknak meg kell felelniük a Szentszék és az illetékes püspöki konferencia által adott papképzési terveknek[96]. Ennek során gondoskodjanak mindig a szerzetesi élet teológiájáról és lelkiségéről, illetve a helyi egyház teológiájáról[97] szóló kurzusokról is. Ebben az esetben sem szabad az állami elismerésnek semmiképpen sem hátráltatnia vagy megváltoztatnia az egyházilag előírt tanulmányokat.

Ahol a szerzetespap-növendékeket képző intézetekben komoly okból az állandó diakonátusra vagy más apostoli szolgálatokra készülő rendtagokat is felvesznek, ott a papjelöltek tanulmányi programja egy teljes, sajátos és világosan felismerhető egységet kell hogy alkosson[98], és el kell kerülni azt, hogy a képzés egy általános és mindenki számára közös felkészítés legyen valamiféle későbbi szolgálatra. Ezért ügyelni kell a többi diák sajátos igényeire is, és testre szabott programot kell nekik ajánlani az állandó diakónusi vagy a hivatásuknak megfelelő egyházi szolgálatra.

d) A tanárok. A képzés minősége és a leírt kezdeményezések helyénvaló volta nagyrészt a tanárok szakmai kompetenciájától, vallási hitelességétől és a bennük működő „sensus ecclesiae”-től függ; továbbá pedig a programok kialakításától és az intézet életének formálásától. Különösen a tanárok legyenek tudatában annak, hogy tanításuknak „a hitbeli megértést végső soron az Úr és Egyháza nevében kell feltárnia és közvetítenie”[99]. A nagyobb elöljárók a tanárok kiválasztásánál ezt vegyék figyelembe. Az új nemzedékek képzésének minden más lelkipásztori tevékenységhez képest előnyt kell adniuk, és ennek jegyében a legjobb tanárokat és nevelőket kell rendelkezésre bocsátaniuk. Itt az Egyház felelősségéről van szó Isten Népe, a szerzetesi élet, a saját intézmény javára, a jelenben és a jövőben egyaránt, és ez nem hagyható figyelmen kívül.

Megfelelő felsőfokú végzettségük mellett a tanárok műveljék ki a feladatuknak megfelelő didaktikus képességeket is[100]. Különös figyelmet kell szentelni a minőségbiztosításnak azokban a tantárgyakban, amelyek a tanulmányok gerincét alkotják.

Kívánatos továbbá, hogy a teológiai tárgyakat tanító mindegyik tanár rendelkezzék erre szóló egyházi megbízatással[101]. Az illetékes elöljárók, mielőtt beleegyezésüket adnák valamely tanár kinevezésébe, bizonyosodjanak meg afelől, hogy az illető tanár felkészültsége megfelelő, megvan benne a tanítóhivatal iránt szükséges hűség és a hagyomány iránti tisztelet, és magában hordozza azokat a képességeket, amelyekkel papokat lehet felkészíteni korunk emberének szolgálatára[102].

e) Felvétel. A filozófiai-teológiai tanulmányi központba való felvételhez megköveteltetik, hogy a jelölt rendelkezzék a szabályzatban előírt képzési szinttel, miközben figyelembe kell venni a kánoni normákat és a mindenkori helyen és időben érvényes követelményeket. Szükség van ezenkívül a jelentkező rendtag nagyobb elöljárójától vagy stúdiumháza elöljárójától írásbeli ajánlásra is.

Felvehetők egyházmegyés papnövendékek is, ha ezt írásban kéri az illetékes püspök, aki azután mindazokat a jogokat és kötelességeket is vállalja, melyeket a központ azoknak az elöljáróknak ír elő, akik hallgatókat küldenek oda.

Az intézetnek megvan a joga, hogy valamely hallgatót kizárjon tanulmányi programjából, ha a tanév során kiderül, hogy nem felel meg a felvételi céloknak és előfeltételeknek, még akkor is, ha különleges szellemi képességekkel rendelkezik, és nagy szorgalmat mutat fel. Az ilyen elbocsátás nem zárja ki, hogy elöljárója máshol más lehetőségekkel éljen.

f) A nevelők közössége és a filozófiai-teológiai központ. Az egyes rendtagok szerzetesi és papi képzésének első felelőse mindig a szerzetesi intézmény elöljárója és nevelői testülete. Vezessék és hangolják össze a közösség életét, az átfogó nevelési programot és a saját intézmény specifikumának megfelelő kiegészítő kurzusokat a maguk lelkiségének és lelkipásztori célkitűzéseinek megfelelően, ami eggyé fonja az emberi, tanbeli, lelki és lelkipásztori képzést. Ápoljanak rendszeres kapcsolatot a tanulmányi központtal, és érdeklődjenek élénken programja iránt.

Az egyes szerzetespap-növendékek alkalmasságának felismerése és megítélése során az elöljárók kérjék ki a lelkipásztori képzésben résztvevő tanárok és munkatársak véleményét. A nevelők közösségének ebből haszna származhat, de a tanulmányi központnak is, melyben így növekedhet a jövő papjainak képzése iránti felelősségérzet.

Végül kívánatos, hogy mindegyik szerzetesi intézmény, amely hallgatókat küld a tanulmányi központba, igyekezzék egy képzett rendtaggal is hozzájárulni a tanításhoz vagy a központ működéséhez.

g) A saját kezdeményezések. A szerzetközi együttműködés fentebb leírt kezdeményezései megkülönböztetendők azoktól a filozófiai és teológiai központoktól, amelyek egyetlen szerzetesrend fennhatósága alatt működnek, és autonómiájuk megőrzése mellett más intézmények tagjait is felveszik hallgatóinak sorába[103]. Ezek a központok a maguk sajátos rendszabályát követik.

IV. EGYÜTTMŰKÖDÉS A SZERZETESI INTÉZMÉNYEK
KÖZÖTT A RENDI NEVELŐK KÉPZÉSÉBEN


A nevelés szolgálatában

23. A nevelés szolgálata valódi „egyházi szolgálat” (VI. Pál) és művészet: „minden művészetek művészete”[104]. A rendi nevelők számára ez állandó erőfeszítést jelent, hogy megértsék a fiatalok világát, és ezzel összekapcsolódik az a pedagógiai és lelki képesség, hogy fiatalokat vezessenek és kísérjenek. Szolgálatuk igényes közvetítés, világos szentháromságos vonatkozással: „A képzés tehát részesedés az Atya művében, Aki a Szentlélek által a fiatal férfiak és nők szívében formálja a Fiú érzületét”. A nevelőknek, hogy gyakorolhassák ezt a „részesedő közvetítést”, „az istenkeresés útját ismerő, tapasztalt vezetőknek kell lenniük, hogy másokat is kísérni tudjanak ezen az úton. () A lelki bölcsesség fényénél mindezt össze fogják kapcsolni az emberi eszközökből eredő tudással, amely segíthet mind a hivatás körüli döntésben, mind az új ember kialakításában, hogy az egészen szabad legyen”[105]. Ez a feladat megköveteli a jövendő nevelők komoly és illő felkészítését, részükről pedig egy készséges és maradéktalan odaadást a feladat iránt, hogy Krisztus követői legyenek testvéreik szolgálatában[106]. „Dacára azoknak az apostoli igényeknek és annak a szükséghelyzetnek, amelyek közepette az egyes szerzetesi családok dolgoznak, elsőbbséget élvez a nevelők kiválasztásában és felkészítésében tanúsítandó körültekintő gondosság. Az egyik legnehezebb és legérzékenyebb feladatról van ugyanis szó. A fiataloknak mindenekelőtt tanítókra van szükségük, akik számukra Isten emberei, az emberi szív és a Lélek útjainak tisztelettudó ismerői, akik képesek válaszolni igényeikre az elmélyült bensőségesség, az istentapasztalat és testvériség iránt, és be tudják vezetni őket küldetésükbe. Olyan nevelőkre, akik ránevelik őket a megkülönböztetés képességére, az alkalmazkodóképességre, az engedelmességre, az idők jeleinek és az emberek igényeinek értelmezésére, és képesek azokra készséggel, merész lépésekkel válaszolni, teljes egységben az Egyházzal.”[107]

A nevelők gondos kiválasztása és megfelelő felkészítése

24. Hogy a szerzetesi családban legyenek erre a szolgálatra felkészült tagok, azért a nagyobb elöljárók első feladatuknak tekintsék a jövendő nevelők gondos kiválasztását. A kiválasztás kritériumait, a megkívánt tulajdonságokat, a felkészülést és a továbbképzést minden szerzetesi intézmény normái között le kell írni, és a Ratio Institutionis keretében ki kell dolgozni.

Olyan programokat és lehetőségeket kell nekik nyújtani, amelyek megadják a szükséges teológiai, pedagógiai, spirituális és humán tudományos képzést, valamint a világos kompetenciát a neveléssel összefüggő feladatokban. A nevelők különlegesen is szakértőkké kell hogy váljanak az alapító lelki öröksége terén.

A Dikasztérium ismét bátorítja a szerzetesi családokat, hogy folytassák erőfeszítéseiket a nevelés és a folyamatos képzés felelőseinek illő felkészítése terén.

Szerzetközi együttműködés

25. A szerzetesi intézmények együttműködésének tapasztalatai széles körűek a nevelők felkészítését illetően. Vannak egyetemi szintű vagy annak megfelelő központok, olyan rendszeres programokkal, amelyek révén akadémiai vagy a Katolikus Nevelési Kongregáció által elismert fokozatok szerezhetők; 1-2 féléves intenzív kurzusok elsősorban olyan rendi nevelők számára, akik kezdők e feladatban, de már egy nevelő közösségben dolgoznak. Szerveződnek továbbképzési kurzusok és rendszeres találkozók az azonos fázisért felelős nevelők számára; vannak kurzusok a tapasztalatcsere, illetve egyes tudományos és nevelési kérdések elmélyítése céljából. Többet ezek közül a nagyobb elöljárók konferenciája, esetleg néhány intézmény együtt szervez, vagy erre szakosodott központok illetve egyetemi fakultások kezdeményezései.

A jól képzett nevelők iránti sürgető kereslet fényében Dikasztériumunk kéri a szerzetközi együttműködés erősítését, a programok, tapasztalatok és lehetőség szerint a legjobb nevelői személyzet rendek közti cseréjét, hogy kölcsönösen gazdagítsák egymást intézményeik, az Egyház, és annak küldetése javára[108].

A kurzusok

26. Az ilyen kurzusok szervezésénél az alábbi kritériumokat kell hangsúlyoznunk:

a) A kurzusok sajátos irányulása azt a célt kell hogy kövesse, hogy a nevelőt a testvér egészét figyelembe vevő nevelésre tegye képessé, a személy egységének és eredetiségének jegyében, a keresztségi és szerzetesi konszekráció minden dimenziójának kiteljesítésére. A kurzusok tehát járuljanak hozzá a tanbeli, lelki, kánoni és pedagógiai-pasztorális felkészítéshez. Különösen is nyújtsanak jó teológiai képzést, főleg a lelkiség, a morális és a szerzetesi élet terén. Segítsenek továbbá a nevelőknek abban, hogy tudatosítsák a nevelés folyamatának szerves egységét és az egyes szakaszok sajátos céljait.

A kurzusok jelentsenek segítséget a nevelők számára abban, hogy közvetíthessék az idők jelei teológiai értelmezésének művészetét[109], hogy Isten jelenlétét, szeretetét és akaratát minden dologban felismerjék: a kinyilatkoztatásban, a teremtésben, az Egyházban, a szentségekben és az emberekben, az élet rendes és rendkívüli dolgaiban, a történelem útjain[110]. A kurzusok ezért hatékonyan segítsék a nevelőt annak a művészetnek az elsajátításához, hogy mélységes szeretetet adjanak át másoknak és tápláljanak másokban a három isteni személy és a szent

Eucharisztia iránt, ugyanígy Mária, Jézus anyja és az Egyház anyja iránt, valamint a szent rendalapítók iránt, hogy így elmélyültebb imaéletre vezessék a rájuk bízottakat[111].

A kurzusok kialakításakor megfelelő jelentőséget kell hogy kapjon a közösségben folytatott testvéri élet, valamint a szerzetesi intézmény küldetése[112], és meg kell találni a módját, hogy erősítsék vagy helyreállítsák az egység és a felelősség szellemét a tagok között, az apostoli lelkületet, továbbá az igazságosság, a szolidaritás és a legszegényebbek iránti irgalmasság magatartását. „Az Istennek szentelt személyektől ugyanis elvárja az Egyház, hogy annak ‘a közösségre vonatkozó isteni tervnek’ tanúi és építőmesterei legyenek, melynek meg kell koronáznia az emberiség történelmét”.[113]

Ennek során ügyeljenek arra, hogy hangsúlyt kapjon a világiak és az egyházmegyés papság hivatásának méltósága, és segítsék a velük való együttműködést és a közös részesedést az intézmény szellemében és küldetésében[114].

b) A kurzusok

– járuljanak hozzá ahhoz, hogy a nevelőkben kibontakozzék a kapcsolatteremtés, a meghallgatás, a hivatás felismerésének képessége, valamint az a készség, hogy fiatalokat és felnőtteket rá tudnak nevelni a lelkek megkülönböztetésére és a személyes elkötelezettségre;

– járuljanak továbbá hozzá ahhoz, hogy a nevelő képessé váljon a lelki vezetésre és a pedagógiai és pszichológiai kísérésre, melyek célkitűzései és beavatkozási lehetőségei eltérnek ugyan, mégis egészében az Istennek szentelt személyek egészleges érésére irányulnak. Nyújtsanak olyan eszközöket számukra, hogy szakemberek segítségével sajátos helyzeteket és személyes problémákat is megértsenek és kezelni tudjanak, ha szükséges;

– könnyítsék meg a különböző kultúrkörök értelmezését és megértését, hogy ezáltal olyan nevelést segítsenek elő, amely alkalmazkodik a rendtagok eredeti kultúrája igényeihez, vagy munkaterületük kultúrájának igényeihez. Fontos megtanulni, hogyan ismerjék fel azokat az igazi értékeket, amelyek magukban hordozzák az evangélium nyomait vagy nyitottak feléje, és ezektől meg tudják különböztetni azokat az elemeket, amelyeket meg kell tisztítani vagy el kell utasítani[115];

– segítsenek abban, hogy az Egyház előtt álló mai kihívásokat felismerjék és azokkal szembenézzenek, átvéve azokat a lelkipásztori prioritásokat, amelyeket a Szentatya és vele a püspökök a hívek között érvényesíteni szeretnének. „Az intézményeknek ezért – az idők jeleire a mai világban adott válaszként – bátran újjá kell éleszteniük az alapítók és alapítónők szent kezdeményező szellemét, találékonyságát és életszentségét. E fölszólítás elsősorban állhatatosságra hív az életszentség útján a mindennapi életben mutatkozó anyagi és lelki nehézségek közepette.”[116]

c) A nevelők tegyék fel maguknak a kérdést, hogyan kell felkészíteni közösségük tagjait az új evangelizáció feladatára, vagyis hogy Krisztust, az Atya örömhírét minden embernek hirdessék. Ebbe különösen is beletartozik a kultúra evangelizációjára való felkészítés, a kiképzés egy olyan lelkipásztorkodásra, melynek sarkpontjai az élet, a család és a szolidaritás, a szegények melletti evangéliumi döntés, a fiatalok nevelése, az ad gentes misszió, az ökumenikus elkötelezettség és a vallásközi párbeszéd, a tömegkommunikáció stb.[117] Tanulják meg átvenni a fiataloknak, korunk gyermekeinek, a közösségbe újonnan belépőknek a reményeit és kérdéseit, felkészíteni őket arra, hogy korukból a legjobbat testesítsék meg, és a mai idők igényeire az életszentség és a tevékeny felebaráti szeretet válaszát adják. A nevelés mindig azt jelenti, hogy arra a szolgálatra készítünk fel, amelyet az Egyház és a társadalom egy meghatározott korban és kulturális környezetben igényel.

Mivel az egészleges nevelés éppen a hitre nevelést és a konszekráció és küldetés vállalására való megérlelést tekinti sarokkövének, ezért megfelelő figyelmet kell, hogy fordítsanak a szegénység új formáira és korunk igazságtalanságaira is. Ezen a téren a szerzetközi kurzusok értékes segítséget nyújthatnak a nevelők számára anélkül, hogy relativizáló összehasonlításokba keverednének.

d) A nevelőknek szóló kurzusok legyenek a lelki növekedés tapasztalatai, és járuljanak hozzá folyamatos továbbképzésükhöz. A fiatalok érési folyamatának kísérése állandó hívás Krisztus, az Úr és Mester részéről, hogy a nevelők imaéletüket és a Vele való bizalmas kapcsolatukat elmélyítsék, és magukra vegyék a keresztet, amit a nevelés nehéz feladata jelent, és egyre inkább az Ő vezetésében és kegyelmében bízzanak.

A nevelés műve a „tiszta, szegény és engedelmes Krisztus – az imádkozó, az Istennek szentelt, az Atya küldötte”[118] – követésének nyomán valósul meg, és szíve a húsvéti titok. A nevelők felkészítése tehát nem lehet csupán intellektuális, tanbeli, pasztorális és szakmai, hanem elsősorban mély, emberi és vallási tapasztalat a Krisztus titkában való részesedésről, tisztelettel fordulva az emberi személy titka felé. Krisztusban lesz a nevelés az istengyermekség, a Szentlélek iránti tanulékonyság, a testvériség és az osztozás, a lelki apaság és anyaság tapasztalatává: „Gyermekeim, a szülés fájdalmait szenvedem értetek újra, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!” (Gal 4,19). Hasznos, ha a nevelők, mint Istennek szentelt személyek, ennek fényében találkoznak egymással, hitben megtett útjukat áttekintik, közösen imádkoznak, hallgatják az Igét és együtt ünneplik az Eucharisztiát. A Mester jóságának és bölcsességének megtapasztalása által gazdagodnak, Aki Lelkének kiárasztása és Mária anyai működése által folytatja művét, méghozzá kiemelt módon közvetítésük által is azoknak életében és tapasztalataiban, akiket segítenek, hogy „a szentek polgártársai és Isten házanépe” (Ef 2,19) legyenek.

BEFEJEZÉS

27. „A történelem mostani órája és felelősségünk tudata azt követeli, hogy a fiatal szerzeteseknek megfelelő és lehetőleg átfogó nevelést adjunk, dinamikus hűségben Krisztus és az Egyház, az alapító karizmája és a mai kor iránt”[119].

A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja a jelen dokumentumban megfogalmazott kritériumok és vezérfonalak összeállításával a szerzetközi együttműködésnek azt a mélyreható és sokszínű tapasztalatát akarta megerősíteni, rendezni és támogatni, amely a II. Vatikáni Zsinat óta érlelődött, és az elmúlt években kifejlődött.

A szerzetközi együttműködés, amely támogatja a karizmákban való kölcsönös részesedést, tiszteli a különbségeket és szolgálja azokat, konkrét választ kínál az Egyház hívására, hogy a szerzetesek saját életük egységének megvalósítása által Krisztusban a Szentlélek által növekedjenek[120]. Az Istennek szentelt személyek arra kaptak hivatást, hogy beilleszkedjenek a mai világba, s így érvényes tanúságot tegyenek az emberi és keresztény érettségről, annak az életformának megfelelően, amelyet maga az Úr Jézus választott, a Szűzanya, Mária elfogadott[121], és amelyet az Úr tanítványainak ajánlott[122].

A szerzetesek így betölthetik küldetésüket, hogy legyenek „élő emlékezés Jézus élet- és cselekvésmódjára”[123], mivel „Isten arra sarkallja őket, hogy úttörői legyenek a misszió útján és a Lélek ösvényein”[124]. Életük és szavuk új tüzével, működésük új módszereivel és kifejezéseivel hűséges és bátor munkatársai lesznek Istennek, a remény jelei „az emberek szolgálatában, akiknek hirdetik Isten szeretetét, amely Jézus Krisztusban megnyilatkozott nekünk”[125].

A Szentatya a jelen dokumentumot 1998. október 31-én jóváhagyta A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja számára, és felhatalmazást adott annak nyilvánosságra hozatalára.

Kelt Rómában, 1998. december 8-án, a szeplőtelenül fogantatott Boldogságos Szűz Mária ünnepén.

Eduardo Card. Martínez Somalo prefektus
+ Piergiorgio Silvano Nesti titkár


Jegyzetek:
[1] Vö. LG 7; ChL 21. 24.
[2] Vö. LG 43-44; VC 1-3.
[3] Vö. Potissimum institutioni, 1990. február 2.
[4] Vö. PC 8; 675. k.
[5] PI 98-100.
[6] PI 72-85.
[7] A képzés „szerzetközi központjain” (némelykor kongregációközi központoknak nevezik őket) a szerzetesi intézmények a képzést szolgáló különféle formában történő együttműködését értjük.
[8] II. János Pál, Messaggio alla XIV Assemblea Generale della „Conferencia dos Religiosos do Brasil” (CRB), (Üzenet a Brazil Szerzetesi Konferencia Közgyűléséhez) 1986. július 11., Insegnamenti, (Tanítások) IX/2 (1986), 2, 239. o.
[9] I. m. 4, 242. O.; vö. VC 53.
[10] I. m., 4, 242. o.
[11] Vö. PC 18; ET 52; VC 68.
[12] Vö. RM 2; VC 67. 73.
[13] Vö. PC 1; RPU 22; ChL 18-21. 32.
[14] Vö. 646-653. és 659-661. kk.
[15] Vö. MR 11.
[16] Vö. MR 14b; 574. k. § 1; VC 4-5. 29. 33-34.
[17] VC 37.
[18] Vö. PC 1; 577. k.; VC 19. 47-48.
[19] MR 11.
[20] Vö. 586. k. § 2; VC 48.
[21] PI 98.; vö. 587. k. § 1. 646. 659. kk.
[22] Vö. PI 46; 90-91; 577. k.
[23] II. János Pál, Beszéd a „Conferencia Nacional dos Bispos do Brasil” (C. N. B. B.) [Brazil Püspökök Nemzeti Konferenciája] északkeleti 2. régiójának püspökei előtt, 1995. július 11., L’Osservatore Romano, 1995. július 12., 5. o.
[24] Vö. 646-653. kk. a novíciusképzésről; 659-660. kk. az ideiglenes fogadalmasok képzéséről; 661. k. az állandó képzésről.
[25] Vö. VC 53.
[26] PC 2; 576. 578. kk.
[27] VC 3; vö. VC 29.
[28] Vö. LG 44; MR 11; 576-578. 587. kk. § 1; VC 25.35. 92-95.
[29] Vö. VC 52.
[30] Vö. VC 66.93; Nuove vocazioniper una nuova Europa [Új hivatások az új Európának], kongresszus közleményei, Róma, 1997. május 10-15., 15-19. sz.
[31] Vö. Aquinói Sz. Tamás, Summa Theologiae, IIa-IIae, q. 184, a. 4.
[32] Vö. VC 52.
[33] II. János Pál, A Női Általános Elöljárók Uniójához intézett beszéd, Róma, 1995. május 18., Insegnamenti, XVIII/1 (1995), 1323.
[34] Vö. VC 73.
[35] Vö. 659. k. 2-3 §§; PI 103.
[36] II. János Pál, Beszéd a CNBB északkeleti 2. régiójának püspökei előtt, 1995. július 11., L’Osservatore Romano, 1995. július 12., 5. o.
[37] Vö. PI 99.
[38] Vö. EE 47; PI 60.
[39] Vö. PI 26-27.
[40] VFC 43.
[41] II. János Pál, Beszéd szerzetesnőkhöz, Florianapolis, Brazília, 1991. október 18. Insegnamenti, XIV/2, (1991), p. 928.
[42] Vö. EE III, 12.§; MR 46; RPU 9; 659. 665. kk. 1.§.
[43] Ebben a dokumentumban a képzés „szerzetközi központjának” nevezünk – amint azt a 7. lábjegyzetben már tisztáztuk – minden olyan szerzetközi intézményt, amely közreműködik a szerzetesek képzésében, akár kiegészítő kurzusokat, akár teljes tanulmányi programot nyújtanak. Ezzel szemben azok a központok, melyek teljes felsőfokú képzést adnak, jelen dokumentumban mint „vallástudományi és/vagy filozófiai és teológiai intézetek” szerepelnek.
[44] PC 23.
[45] Vö. PI 98-100.
[46] Vö. MR 28.31; VC 46.50.
[47] II. János Pál, Beszéd a CNBB északkeleti 2. régiójának püspökei előtt, 1995. július 11., L’Osservatore Romano, 1995. július 12, 5. o.
[48] Vö. 646., 659-661. kk.; PDV 42-59.
[49] Vö. OT 14; VC 14-16.
[50] VC 49; Vö. PI 24-25.
[51] Vö. PI 42-44.
[52] Vö. RC 4.
[53] Vö. PI 45; 646. k.
[54] Vö. 646. k., 652. k. 2-4.§.
[55] II. János Pál, Beszéd a CNBB északkeleti 2. régiójának püspökeihez, 1995. július 11., L’Osservatore Romano, 1995. július 12., 5. o.
[56] Vö. 652. k., 2.§.
[57] Vö. 646. 648. k., 652. k. 5.§.
[58] Vö. VC 46. 52.
[59] Vö. 652. k. 1.§.
[60] Vö. PI 13. 39-41.
[61] Vö. 569-661. k., PI 58.
[62] Vö. PI 58-65.
[63] PI 60.
[64] Vö. VC 16. 65.
[65] Vö. PI 35-38.
[66] VC 67.
[67] Vö. MR 18. 36. 37. 40. 56-58.; 675. k. 3.§. 687. 680. 681. 1.§.; VC 16. 31. 54-55.
[68] Vö. VC 102.
[69] Vö. RPU
[70] Vö. PI 64.
[71] VC 69.
[72] Vö. PI 70.
[73] VC 70-71.
[74] Vö. VFC 43. 54-57; VC 64.
[75] Vö. PI 66-71; VC 69-71.
[76] 661. k.
[77] Vö. 659-660. k.
[78] Vö. MR 31.
[79] Vö. II. János Pál pápa Ecclesia in Africa c. apostoli buzdítását, 1995, 55-71.
[80] Meg kell különböztetni egymástól a vallástudományi intézeteket – amelyek a jelen dokumentum tárgyát jelentik – és a „felsőfokú” vallástudományi intézeteket, amelyeket a Szentszék állít fel és valamely teológiai fakultás tart fenn. (Vö. Normativa per gli Istituti Superiori di scienze religiose, Seminarium, 1 [1991] 194-201. o.).
[81] Vö. II. János Pál pápa Sapientia christiana apostoli konstitúciót, 1979, I. rész: Norme comuni, 62. cikkely 1.§., és II. rész: Katolikus Nevelési Kongregáció, Norme applicative, 47. cikkely, uo.
[82] MR 31.
[83] Vö. 237. k. 2.§. Mivel hiányzik az erre vonatkozó norma, ezért a kánoni utalások „per analogiam” értendőek.
[84] Vö. PB 108. 2.§.
[85] Vö. Sapientia christiana, I. rész: Norme comuni, 62. cikkely, és II. rész: Norme applicative, 47. cikkely.
[86] Vö. Sapientia christiana, I. rész: Norme comuni, 24. cikkely.
[87] Vö. 833. k.
[88] Vö. 812. k.
[89] MR 31.
[90] Vö. VC 50.
[91] Vö. VC 48-50.
[92] PDV 53.
[93] 252. k. 1.§.
[94] Vö. 250., 252-258., 1032. kk.
[95] Vö. OT Előszó, RFIS I: 1-4, PI 108-109.
[96] Vö. 242. k., RFIS I,2.
[97] Vö. VC 50.
[98] Vö. PDV 61.
[99] PDV 67.
[100] Vö. 254. k.
[101] Vö. 812. k.
[102] Vö. 248. és 253. k.; II. János Pál pápa Ex corde Ecclesiae apostoli konstitúciója a katolikus egyetemekről, 1990. aug. 15., II. rész: Általános normák, 4,3; Hittani Kongregáció Donum veritatis instrukciója a teológus egyházi hivatásáról, 1990. május 24., 6. 7.
[103] Vö. 586. k.
[104] RFIS V, 30.
[105] VC 66.
[106] Vö. 1Kor 11,1; 1Tessz 1,6; vö. Jean Galot SJ: „La stima vicendevole in comunita”, Informationes SCRIS 1980, 269-274.
[107] II. János Pál, Üzenet a brazil szerzetesek konferenciájának (CRB) XIV. közgyűlésére, 1986. júl. 11., Insegnamenti, IX/2 (1986), 242. o.; Vö. II. János Pál, beszéd a CIVCSVA plenáris ülésén, 1988. dec. 1., Insegnamenti, XI/4 (1988), 1703-1706. o.
[108] Vö. Katolikus Nevelési Kongregáció, Direttive sulla preparazione degli educatori nei Seminari, 1993, 79. 82; CD 5. 35; MR 31. 37; Vc 53.
[109] Vö. VC 73. 94.
[110] Vö. VC 53.
[111] Vö. VC 94. 95.
[112] Vö. VC 41-42. 72.
[113] VC 46; vö. RPU 24.
[114] Vö. MR 37; VC 4. 15. 31. 56.
[115] VC 79-80.
[116] VC 37.
[117] Vö. VC 77-83. 96-99. 101-103.
[118] Vö. VC 77.
[119] II. János Pál, Üzenet a brazil szerzetesek konferenciájának (CRB) XIV. közgyűlésére, 1986. júl. 11., Insegnamenti, IX/2 (1986), 241. o.
[120] Vö. PI 1.
[121] Vö. LG 46; VC 18.
[122] Vö. LG 44.
[123] VC 22.
[124] II. János Pál, Üzenet a brazil szerzetesek konferenciájának (CRB) XIV. közgyűlésére, 1986. júl. 11., Insegnamenti, IX/2 (1986), 238. o.
[125] Vö. RM 2; VC 110.

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai

LG Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 1965.
OT Optatam totius határozat a papnevelésről, 1965.
PC Perfectae Caritatis határozat a szerzetesi élet megújításáról, 1965.

Pápai megnyilatkozások
ChL Christifideles Laici apostoli buzdítás, II. János Pál, 1988.
PDV Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, II. János Pál, 1992.
RM Redemptoris missio körlevél, II. János Pál, 1990.
VC Vita consecrata apostoli buzdítás, II. János Pál, 1996.

A Szentszék más dokumentumai
EE Essential elements in the Church’s teaching as applied to institutes dedicated to works of the apostolate. (Az Istennek szentelt életről szóló egyházi tanítás lényeges elemei, tekintettel az apostoli intézményekre), CRIS (Congregazione per i Religiosi e per gli Istituti Secolari), 1983.
MR Mutuae relationes, Püspöki Kongregáció és CRIS, 1978., magyarul: A püspökök és szerzetesek kölcsönös kapcsolatainak irányelvei, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának (MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának (FSzK) közös kiadása, Budapest, 1995.
PI Potissimum institutioni, CIVCSVA (Congregatio Institutum Vitae Consacratae et Societatum Vitae Apostolicae) 1990., magyarul: A szerzetesintézményekben folyó képzés irányelvei, MKPK Sajtóirodája, Budapest 1991.
RC Renovationis causam, CRIS, 1969.
RFIS Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis, Katolikus Nevelés Kongregációja, 1970.
RPU Religiosi e promozione umana, CRIS, 1980. (Szerzetesek és az emberi haladás).
VFC Vie fraternelle en communauté, CIVCSVA, 1994, magyarul: Testvéri élet a közösségben. „Congregavit nos in unum Christi amor”, MRK-FSzK, Budapest, 1995.
k. az Egyházi Törvénykönyv kánonjai.

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest 1999
A fordítás alapjául szolgáló mű címe:
Civcsva: La Collaborazione interinstituti per la formazione Istruizione. Libreria Editrice Vaticana Cittá del Vaticano 1999
(A fordítás az olasz és a német szöveg alapján készült)
Fordította: Csík Krisztina és Várnai Jakab OFM
Lektorálta: Somorjai Ádám
Sorozatszerkesztő: Dr. Németh László, a Pápai Magyar Intézet rektora
ISBN 963 361 105 9 XV. kötet ISBN 963 361 615 2 összkiadás
Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős szerkesztő: Farkas Olivér mb. igazgató



Napi evangelium
Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut.
  Lk 10,1-9

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum