English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


A pap, az ige hirdetője, a szentségek kiszolgáltatója és a közösség vezetője a harmadik keresztény évezred távlatában

A Papi Kongregáció dokumentuma
1999. március 19.


TARTALOM
Bevezetés 7
I. fejezet: Az új evangelizáció szolgálatában
  1. Az új evangelizáció az egész Egyház feladata
  2. A papok szükséges és pótolhatatlan szerepe
  Kérdések az I. fejezetről való elmélkedéshez
II. fejezet: Az Ige hirdetői
  1. A papok az Ige hirdetői „Krisztus nevében és az Egyház nevében”
  2. Az Ige hatékony hirdetéséért
  Kérdések a II. fejezetről való elmélkedéshez
III. fejezet: A szentségek kiszolgáltatói
  1. „Krisztusnak, a Főnek a személyében”
  2. Az Eucharisztia kiszolgáltatói: „a papi szolgálat lényege”
  3. Az Istennel és az Egyházzal való kiengesztelődés szolgái
  Kérdések a III. fejezetről való elmélkedéshez
IV. fejezet: A rájuk bízott nyáj szerető pásztorai
  1. Krisztussal megtestesíteni és terjeszteni az Atya irgalmát
  2. „Sacerdos et hostia”
  3. A papok lelkipásztori gondoskodása: szolgálni szeretetben és állhatatosságban
  Kérdések a IV. fejezetről való elmélkedéshez
Utószó
Imádság a Szentséges Szűz Máriához
Jegyzetek


Eminenciás és Excellenciás Ordinárius Uraknak

Az egész Egyház bűnbánó lélekkel készül arra, hogy rövidesen átlépjen az Ige megtestesülésétől számított harmadik évezredbe, miközben Péter utódjának állandó apostoli buzdítása indítja arra, hogy egyre élőbben emlékezzen isteni alapítójának akaratára.

A Papi Kongregáció 1998. október 13-15. között tartott plenáris ülésén, szoros egységben ezekkel a törekvésekkel, azt a döntést hozta, hogy az egyházmegyék főpásztoraira bízza ezt a körlevelet, amelyet rajtuk keresztül minden paphoz intéz. A Szentatya, az ülés résztvevőihez intézett beszédében a következőket mondta: „Az új evangelizáció lehetőségének kiemelkedő alkalma lesz a Nagy Jubileum megünneplése. Itt gondviselésszerűen nyomon követhetőek a Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levél által kijelölt utak, valamint azok, amelyeket a Papok és az állandó Diakónusok Direktóriuma vázolt fel, illetve a Rendelkezés, a Világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről, továbbá azon dokumentum által jelzett utak, amely ennek a plenáris ülésnek lesz a gyümölcse. Az immár megszokott kifejezést: »új evangelizáció«, e dokumentumok egyetemes és meggyőződéssel teli alkalmazásának köszönhetően egyre hatékonyabban lehet átültetni a gyakorlatban működő valósággá”.

Ez a dokumentum eszköz, amelynek az a célja, figyelembe véve a jelen körülményeket, hogy lelkiismeret-vizsgálatra indítson minden egyes papot, annak tudatában, hogy a szeretet neve – az idő múlásával – a hűség. A szövegben megerősítést nyernek a II. Vatikáni Zsinat és a pápák tanításai, és hivatkozások vannak benne a pápa által idézett más dokumentumokra. Olyan alapvető dokumentumokról van szó ugyanis, amelyek válaszolnak korunk valódi igényeire, és amelyek segítenek abban, hogy ne hiába fáradozzunk evangelizáló küldetésünkben.

Az egyes fejezetek végén megfogalmazott kérdésekre a Kongregáció nem igényel választ, elsősorban segítségül szolgálnak azáltal, hogy a fejezetben megfogalmazott tanítások fényében vizsgálják a mindennapi valóságot. A kérdések címzettjei az általuk leggyümölcsözőbbnek vélt módon használhatják azokat.

Annak tudatában, hogy semmilyen missziós törekvés nem valósulhat meg ténylegesen a papok, a püspöki rend első és legértékesebb munkatársainak kellően motivált elkötelezettsége és buzgósága nélkül, ezzel a körlevéllel szándékozunk többek között segítséget nyújtani a papi találkozók, rekollekciók, lelkigyakorlatok, papi összejövetelek részére, amelyeket különböző szinten rendeznek a Nagy Jubileumra való előkészület idejében, és mindenekelőtt a Nagy Jubileum alatt.

Az apostolok Királynéja, mint legragyogóbb Csillag, vezesse szeretett papjainak, Fiában fiainak lépéseit a tényleges összetartás, a hűség, a nélkülözhetetlen papi szolgálat nagylelkű és csorbítatlan végzésének ösvényein. Minden jót kívánok az Úrban, és a legszívélyesebb tisztelettel fejezem ki jókívánságaimat a papság kötelékében való kollegialitás érzésével!

Vatikán, 1999. március 19. Szent Józsefnek, az Egyház egyetemes védőszentjének ünnepén.

Darío Castrillón Hoyos, bíboros, prefektus
+ Csaba Ternyák, Eminenzianai c. érsek, titkár


BEVEZETÉS

A nagy katolikus hagyomány termékeny földjén megszületett és kibontakozott tanítás, amely a lelkipásztort úgy írja le, mint az Ige hirdetője, a szentségek kiszolgáltatója és a rábízott keresztény közösség vezetője, folyamatos gondolkodásra késztet a lelkipásztor önazonosságáról és az Egyházon belüli küldetéséről. Mindig ugyanaz a tanítás, és mégis mindig új, amelyet hittel és reménnyel ma is át kell gondolni az új evangelizáció küszöbén, amelyre a Szentlélek minden hívőt meghív, a Szentatya személyén és tekintélyén keresztül.

Egyre nagyobb – egyaránt személyes és közösségi – apostoli elköteleződésre és megújult, nagylelkű igyekezetre van szükség az Egyházban mindenki részéről. Lelkipásztoroknak és hívőknek, főleg II. János Pál pápa személyes tanúságtételének ragyogó tanítása által bátorítva, egyre mélyebben meg kell érteniük, hogy fel kell gyorsítanunk lépteinket, buzgó, apostoli szellemmel kell előre nézni, fel kell készülnünk, hogy a XXI. század küszöbét úgy lépjük át, hogy a történelem kapuját kitárjuk Jézus Krisztusnak, Istenünknek és egyedüli Megváltónknak. Lelkipásztoroknak és hívőknek megújult erővel kell hirdetnünk 2000-ben is az igazságot: „íme, megszületett nekünk a világ Üdvözítője”[1].

„A régi keresztény országokban, néha az újabbakban is, a megkereszteltek egész csoportja elvesztette élő hitét, vagy egyenesen nem tekinti már magát többé az Egyház tagjának. Krisztustól és az Evangéliumtól eltávolodva élnek. Ezekben az esetekben van szükség az „új evangelizációra”, sőt az „újra való evangelizációra”[2]. Az új evangelizáció mindenekelőtt az Egyház anyai reagálása arra, hogy látja annyi gyermeke tudatában a hit elgyengülését és a keresztény élet erkölcsi követelményeinek elhomályosodását. Sokan vannak ugyanis azok a megkereszteltek, akik a vallási szempontból közömbös világ polgáraiként, bár bizonyos mértékű hitet megtartva, gyakorlatilag teljes vallási és erkölcsi közömbösségben élnek, eltávolodva az Igétől és a Szentségektől, a keresztény élet alapvető forrásaitól. De sokan vannak olyanok is, akiknek a szülei keresztények, talán meg is vannak keresztelve, de nem részesültek a hit alapjainak ismeretében, és gyakorlatilag ateista módon élnek. Mindnyájukra szeretettel gondol az Egyház, és különösen az ő esetükben sürgős kötelességét érzi annak, hogy visszavezesse őket az egyházi közösségbe, ahol a Szentlélek kegyelmével ismét rátalálnak Jézus Krisztusra és az Atyára.
Az új evangelizáció elkötelezettségével együtt, amely sok keresztény ember tudatában fel kell hogy gyújtsa a hit fényét és kell, hogy a társadalomban kiváltsa az üdvösség örömhírének a visszhangját, az Egyház mélyen átérzi a „népekhez” szóló örök küldetésének felelősségét, vagyis azt, hogy joga és kötelessége minden emberhez eljuttatni az Evangéliumot, azokhoz, akik még nem ismerik Krisztust, és még nem részesültek az Ő üdvözítő ajándékaiban. Az Egyház – mint Anya, és mint Tanító –, számára a népekhez szóló küldetés és az új evangelizáció ma még inkább elválaszthatatlan szempontjai annak a parancsnak, hogy tanítson, megszenteljen, és az embereket elvezesse az Atyához. Sok buzgó kereszténynek is szüksége van szerető és folyamatos bátorításra saját megszentelődésük keresése során, amelyre az Isten és az Egyház buzdítja őket. Itt van az új evangelizáció igazi hajtóereje.
Minden hívő kereszténynek, az Egyház minden gyermekének meg kellene hallania ezt a sürgős, és a közös felelősségre való felhívást, elsősorban azonban a papoknak, akiket sajátos módon kiválasztottak és fölszenteltek. Az ő küldetésük, hogy érvényre juttassák Krisztus időszerűségét, akinek így lesznek hiteles képviselői és hírvivői[3]. Szükséges tehát segíteni minden világi és szerzetes papot, hogy személyre szólóan magukra vállalják „az új evangelizáció elsődleges lelkipásztori feladatát”[4], és ennek az elkötelezettségnek a fényében újra felfedezzék az isteni hívást, hogy szolgálni tudják Isten népének rájuk bízott részét mint az Ige hirdetői, a szentségek kiszolgáltatói, és a nyáj pásztorai.

I. fejezet
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ SZOLGÁLATÁBAN

Én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek (Jn 15,16)

1. Az új evangelizáció az egész Egyház feladata

Az Úr hívása és küldetése mindig időszerű, de különleges jelentősége van a mai történelmi viszonyokban. A XX. sz. vége ugyanis vallási szempontból ellentétes jelenségeket mutat. Egyrészt megállapítható a társadalom nagyfokú elvilágiasodása és Istentől való elfordulása, az elzárkózás mindattól, ami utal a transzcendensre, másrészt egyre inkább felszínre tör egy olyan vallásosság, amely megpróbálja kielégíteni a minden ember szívében lakozó, veleszületett Isten utáni vágyat, ami azonban nem mindig találja a hozzávezető utat. „A megváltó Krisztus Egyházra bízott missziója még messze van a beteljesülésétől, és eljövetele után, a második évezred végén, az emberiség egészét tekintve látható, hogy a missziója még az elején tart, és minden erőnkkel ennek az érdekében kell dolgoznunk”[5]. Ez a sürgős missziós munka ma nagymértékben az új evangelizáció keretében folyik sok régi keresztény hagyománnyal rendelkező országban, ahol az élet keresztény értelmezése már nagy részben lehanyatlott. De az emberiség szélesebb rétegeiben is, ott, ahol az emberek még nem hallották, vagy még nem értették meg mélyebben a Krisztus által hozott üdvösséget.

Fájdalmasan valós tény, hogy sok helyen és sok környezetben vannak olyan emberek, akik hallottak ugyan Jézus Krisztusról, de tanítását inkább általános erkölcsi szabályok összességének tekintik és fogadják el, mint életre szóló konkrét elkötelezettségnek. Magas azoknak a megkeresztelteknek a száma, akik eltávolodnak Krisztus követésétől, és akiknek életmódját a relativizmus jellemzi. A keresztény hit szerepe sok esetben pusztán kulturális tényezővé redukálódott, gyakorta visszaszorulva a merőben személyes életszférájába, minden vonatkozást nélkülözve az emberek és a népek társadalmi életére[6].

Húsz évszázadnyi kereszténység után nem kevés és nem kis terület áll nyitva az apostoli küldetés számára. Minden keresztény érezze kötelességének, hogy a keresztségben kapott hivatás erejével (vö. 1Pt 2,45.9; ApCsel 1,5-6, 9-10; 20,6), személyes körülményeihez képest együttműködjön az új hittérítő misszióban, amely közös, egyházi felelősségként jelenik meg[7]. A hittérítő tevékenység felelőssége „elsősorban a püspökök testületére hárul, Péter utódjával az élen”[8]. Mint „a püspökök munkatársainak, a lelkipásztoroknak, az egyházi rend szentségének erejével kell osztozniuk a hittérítő munka gondjában”[9]. Bizonyos szempontból mondható tehát, hogy a papok „a harmadik évezred újraevangelizálásának első számú felelősei”[10].

A mai társadalom, számos tudományos és technikai felfedezéstől bátorítva, független kritikai gondolkodásmódot alakított ki minden tekintéllyel vagy tanítással szemben, legyen az világi vagy vallási. Ez megköveteli, hogy a keresztény üdvösség üzenetét, amely mindig titokzatos marad, alaposan megmagyarázzák, és szeretetreméltósággal, erővel és hozzáértéssel mutassák be, vonzóvá téve, mint az első hittérítés során, körültekintően felhasználva a modern technika által nyújtott összes megfelelő eszközt, nem elfelejtve, hogy az eszközök soha sem helyettesíthetik az életszentség közvetlen tanúságtételét. Az Egyháznak szüksége van az Evangélium igazi tanúságtevőire és közvetítőire a társadalmi élet minden területén. Ebből adódik, hogy a keresztényeknek általában és a papoknak különösen mély és helyes filozófiai-teológiai képzettségre kell szert tenniük[11], amely által tanúskodhatnak hitükről és reményükről, és át tudják érezni annak elengedhetetlen szükségességét, hogy mindig építő módon tudják azt bemutatni a személyes magatartásukkal, a párbeszéd és megértés jegyében. Az Evangélium hirdetése semmiképpen nem merülhet ki a párbeszédben; az igazság bátor hirdetése valójában elkerülhetetlen kihívás a konformizmus kísértésével, a könnyű népszerűség keresésével vagy a személyes nyugalommal szemben!

Az evangelizáció során azt sem szabad elfelejteni, hogy egyes ismeretek és szavak, amelyekkel hagyományos módon végezték a hittérítő munkát, a mai kultúrák nagy része számára majdnem érthetetlenekké váltak. Az olyan fogalmak, mint az eredeti bűn és következményei, a megváltás, a kereszt, az ima szükségessége, az önkéntes áldozathozatal, a szüzesség, a mértékletesség, az engedelmesség, az alázatosság, a bűnbánat, a szegénység stb., bizonyos összefüggésekben elveszítették eredeti, pozitív, keresztény értelmüket. Ezért az új evangelizációnak az Egyház által folyamatosan hirdetett tanításhoz való rendkívüli hűséggel – és a keresztény tanítás szóhasználatával szembeni erős felelősségérzettel – arra is képesnek kell lennie, hogy a mai időknek megfelelő kifejezésmódot találjon, és segítséget nyújtson ahhoz, hogy ezek az emberi és keresztény valóságok visszanyerjék mély értelmüket anélkül, hogy lemondanánk a hit változatlan és hagyományos megfogalmazásáról, amelyet összefoglalóan a Hiszekegy tartalmaz[12].

2. A papok szükséges és pótolhatatlan szerepe

Noha, a lelkipásztorok „tudják, hogy Krisztus rendelése szerint nem is egymagukban kell a lelkek pásztorainak magukra vállalniuk az Egyház teljes üdvözítő küldetését a világ javára”[13], az Evangélium hirdetésében szerepük teljes mértékben pótolhatatlan. Tehát az új evangelizáció igénye szükségessé teszi a papi szolgálat gyakorlásának új megfogalmazását, amely valóban megfelel a mai helyzetnek, átitatva kifejező erővel, és alkalmassá téve azokhoz a körülményekhez, amelyek között meg kell valósulnia, mindig Krisztushoz, egyetlen példaképünkhöz fordulva anélkül, hogy korunk adottságai elvonnák a végső célról tekintetünket. Nemcsak a társadalmi és kulturális körülmények azok, amelyek erőteljes lelkipásztori megújulásra kell hogy ösztönözzenek, hanem mindenekfölött Krisztus és az Egyháza iránti buzgó szeretet.

Erőfeszítéseink célja Krisztus végleges királysága, minden teremtett dolog Benne való összefoglalása. Ezt a célt csak az idők végén lehet maradéktalanul elérni, de már most jelen van az éltető Szentlélek ereje révén, Aki által Jézus Krisztus a Testét, azaz Egyházát, mint az üdvösség egyetemes szentségét megalkotta[14].

Krisztus, az Egyház Feje és az egész Teremtés Ura üdvözítő szándékkal működik továbbra is az emberek között, és éppen ennek a működésnek a keretében találja meg igazi helyét a szolgálati papság. Krisztus, mindenkit magához vonzva (vö. Jn 12,32), különleges módon akarja bevonni papjait. Isteni terv ez (Isten akarata, hogy Egyházát szolgálattevőivel bevonja a megváltás művébe.), amely annak ellenére, hogy a hit és a teológiai tanítás szempontjából világosan bizonyítható, elfogadása nem kevés nehézséggel jár a mai ember számára. Ma sokan kétségbe vonják a szentségek közvetítő szerepét és az Egyház hierarchikus felépítését; az a kérdés merül fel bennük: miért van erre szükség, és mi indokolja ezt.

Mint Krisztus életének, úgy a pap életének is Istennek szentelt életnek kell lennie, az Ő nevében, az Atya szerető akaratának tekintéllyel való hirdetésére (vö. Jn 17,4; Zsid 10,7-10). Ez volt a Messiás magatartása: nyilvános működésének éveit tekintélyt parancsoló igehirdetésével (vö. Mt 7,29) a „tetteknek és tanítás”-nak (ApCsel 1,1) szentelte. E tekintély bizonyára és elsősorban isteni természetéből fakadt, de az emberek szemében őszinte, szent és tökéletes cselekvési módjából is. Ugyanígy a papnak is az objektív lelki tekintélyt – amely a felszenteléséből származik[15] – egyesítenie kell a szubjektív tekintéllyel, amely őszinte, megszentelt életéből, lelkipásztori szeretetéből adódik[16], amely Krisztus szeretetének megnyilvánulása[17]. Ma sem vesztett időszerűségéből Nagy Szent Gergely buzdítása a papokhoz: „Szükséges tehát, hogy (a lelkipásztor) gondolkodásában tiszta, cselekedeteiben kiváló, a hallgatásban okos, a beszédben épületes, a szenvedőkkel együtt érző legyen, és mindenkinél jobban elmélyüljön az elmélkedésben; legyen alázatos szövetségese a jótevőknek, de igazságérzete legyen hajthatatlan a bűnösökkel szemben; a külső elfoglaltságok ne csökkentsék a lelki élet ápolását, de ne hanyagolja el a külső dolgokkal való törődést a lelki béke túlzott figyelme érdekében”[18].

Napjainkban, mint minden korban, az Egyháznak „szüksége van az Evangélium hírnökeire, az emberiség, és a mai ember szívének jó ismerőire, akik osztoznak örömeikben és reményeikben, aggodalmaikban, szomorúságukban, és ugyanakkor szemlélődő istenszeretet fűti őket. Ezért a Szentatya, egyetemes érvényűen, de konkrétan Európa ismételt keresztény hitre való térítésére hivatkozva kijelentette, hogy új szentekre van szükség. Európa nagy hittérítői szentek voltak. Kérni kell az Urat, hogy növelje az Egyházban a szentség lelkületét, és küldjön új szenteket a mai világ evangelizálására”[19]. Arra kell gondolni, hogy sok mai ember, Krisztusról és az Egyházról szent papjain keresztül alkot képet; egyre sürgősebb tehát hiteles evangéliumi tanúságuk, mint „Krisztusnak, a papnak, élő és tiszta képmásai”[20].

Krisztus üdvözítő működésében két elválaszthatatlan célt találunk. Egyrészről egy intellektuálisnak nevezhetőt: tanítani, oktatni a tömegeket mint a pásztor nélküli bárányokat (vö. Mt 9,36), és a megtérés felé terelni az emberi értelmet (vö. Mt 4,17). A másik cél: megmozdítani a hallgatóság szívét a bűnök megbánása és az elégtétel felé, megnyitva az utat az isteni megbocsátás befogadására. És így van ez ma is „az új evangelizációra való felhívás mindenekelőtt a megtérésre való felhívás”[21], amikor az Isten szava elérte az emberi értelmet, és megindította akaratát, eltávolítva a bűntől, a hittérítő tevékenység eléri csúcsát a szentségekben való gyümölcsöző részvételben és mindenekelőtt a szentmise bemutatásakor. Amint VI. Pál pápa tanította, „az evangelizálás célja éppen az, hogy a hitre nevelés során rábírjon minden keresztényt: éljen a szentségekkel, mint valóban a hit szentségeivel, és ne passzív módon járuljon hozzájuk, egyszerűen csak »elviselve« őket”[22].

Az evangelizáció magába foglalja az igehirdetést, a tanúságtételt, a párbeszédet és a szolgálatot, és három elválaszthatatlan alkotórészen alapszik, amelyek az Ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása és a hívek vezetése[23]. A prédikációnak nem lenne semmi értelme, ha nem alakítaná folyamatosan a híveket, és ha nem torkolna a szentségek vételébe, mint ahogy nem lenne értelme a szentségek vételének a hit és az erkölcsi elvek teljes elfogadása nélkül, vagy ha hiányozna a szív őszinte megtérése. Ha a lelkipásztori tevékenység szempontjából, a tevékenység sorrendjében, az első hely[24] természetesen a szentbeszédet illeti meg, akkor a szándék vagy a cél sorrendjében az első helyet a szentségek kiszolgáltatása foglalja el, különös módon a bűnbánaté és az Eucharisztiáé[25]. A két tevékenységet harmonikusan párosítva születik meg a pap lelkipásztori munkájának tökéletes egysége az új evangelizáció szolgálatában.
Az új evangelizációban egyre fontosabb szerepe van a hívek ökumenikus képzésének. A II. Vatikáni Zsinat felszólított minden katolikus hívőt, hogy „lelkesedéssel vegyenek részt az ökumenikus munkában” és „értékeljék mindazokat az igazán keresztény javakat, amelyek a közös örökségből forrásoznak, és megtalálhatók különvált testvéreinknél”[26]. Meg kell jegyezni, hogy „semmi sem annyira idegen az ökumenizmustól, mint a hamis irenizmus, ennek a katolikus tanítás tisztasága látja a kárát: elhomályosodik eredeti és biztos értelme”[27]. A papságnak következésképpen vigyáznia kell, hogy az ökumenizmus az Egyház tanítása szerinti elvek hű tiszteletben tartásával történjen, amelyben nincs törés, hanem harmonikus folyamatosság.

Kérdések az I. fejezetről való elmélkedéshez

1. Egyházi közösségeink és különösen papjaink valóban átérzik az új evangelizáció szükségességét és sürgősségét?

2. A prédikációkban szó van róla? Beszélnek róla a papi gyűléseken, a lelkipásztori programokban, az állandó papképzés során?

3. A papok különös elkötelezettjei annak, hogy merészen elősegítsék az új evangelizáló missziót – „lelkesedéssel, módszereiben és kifejezéseiben”[28] – az Egyházon belül és a kívül állók felé?

4. A hívek isteni ajándéknak tekintik a papi hivatást annak számára is, aki kapja és a közösség számára is, vagy pedig puszta szervezési tevékenységnek értékelik? Eléggé nyomatékossá tesszük-e az Úrhoz való imádság szükségességét több papi hivatásért és sok nemes lelkű, igenlő válaszért?

5. Az Isten Igéjének hirdetésében, a katekizmusban megvan-e a helyes arány a hitre való nevelés és a szentségekhez való járulás között? A lelkipásztorok evangelizációs működésére jellemző-e, hogy az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása kiegészítik egymást, a „munus docendi” és a „munus santificandi”?

II. fejezet
AZ IGE HIRDETŐI

Menjetek el az egész világra és hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek (Mk 16,15)

1. A papok, az Ige hirdetői „Krisztus nevében és az Egyház nevében”

A lelkipásztori igehirdetés helyes megértésének megfelelő kiindulópontja magának az isteni kinyilatkoztatásnak a tekintetbe vétele: „Ebben a kinyilatkoztatásában a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,5; 1Tim 1,17) lángoló szeretetének gazdagságából mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15, 14-15), társalog velük (vö. Bár 3,38), hogy meghívja, és befogadja őket saját közösségébe”[29]. Az Írásokban Isten Országának hirdetése nemcsak Isten dicsőségéről beszél, hanem a dicsőség magából a hirdetésből fakad. Az Egyházban hirdetett Evangélium nemcsak üzenet, hanem egy isteni üdvösségtett, amelyet azok tapasztalnak meg, akik hiszik és meghallják ezt az üzenetet, akik engedelmeskednek neki, és akik befogadják azt.

A kinyilatkoztatás nem szorítkozik arra, hogy annak az Istennek a természetéről tájékoztasson, Aki megközelíthetetlen fényességben él, hanem megismerteti velünk, hogy Isten mi mindent tesz értünk kegyelmével. Ez jelen van és megvalósul az Egyház-„ban” és az Egyház „által”. A kinyilatkoztatott Ige egy olyan eszköz, amellyel Krisztus cselekszik bennünk Lelkén keresztül. Az Ige ítélet és kegyelem egyszerre. Az Ige hallgatása során az Istennel való szembesülés az emberek szívét olyan elhatározásra készteti, amely nem korlátozódik pusztán szellemi ismeretekre, hanem az emberi szív megtérését igényeli.

„A lelkipásztoroknak, a püspökkel együttműködve, elsődleges kötelessége Isten Evangéliumának hirdetése mindenki számára azért, hogy ... építsék és növeljék Isten népét”[30]. Pontosan azért, mert az Ige hirdetése nem csupán az értelemhez szóló üzenet átadása, hanem „Isten hatalma mindenkinek az üdvösségére, aki hisz” (Róm 1,16), amely üdvösség egyszer és mindenkorra megvalósult Krisztusban. Ennek hirdetése az Egyházban a hirdetőktől természetfölötti megalapozottságot követel, amely garantálja hatékonyságát és hitelességét. A felszentelt szolgák igehirdetése már bizonyos értelemben részesedik magának az Igének az üdvözítő hatalmából, nem egyszerűen azért, mert ők beszélnek Krisztusról, hanem azért, mert az Evangéliumot hirdetik hallgatóiknak azzal a hatalommal, amely részesíti őket a megtestesült Isten Igéjének önátadásában és küldetésében. A szent szolgálatot végzők fülében még visszhangoznak az Úr szavai: „Aki titeket hallgat, engem hallgat; és aki titeket megvet, engem vet meg”(Lk 10,16), és mondhatják Pállal: „mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott. Ezt hirdetjük is, de nem az emberi bölcsesség által, hanem a Lélek által tanított szavakkal, lelkiekhez lelkieket mérve” (1Kor 2,12-13).

Az így értelmezett prédikáció mint szolgálat, az egyházi rend szentségéből fakad Krisztus ereje által. A Szentlélek ereje azonban nem azonos módon szavatolja a szolgálattevők minden cselekedetét. Míg a szentségek kiszolgáltatásakor megadatik ez a garancia olyannyira, hogy a szolgálatot végzők bűne sem akadályozhatja meg a kegyelem gyümölcsét, sok más cselekedet esetén viszont a szolgálatot végző emberi mivolta nagy jelentőséggel bír. Az emberi mivolt használhat is, de árthat is az Egyház apostoli munkája termékenységének[31]. Jóllehet a teljes „munus pastorale”-nak a szolgálat jegyét kell magán viselnie, különösen a prédikáció alkalmával, mert a szolgálatot végző pap minél jobban az Ige igazi szolgálatában áll, és nem uralja azt, annál jobban növeli az Ige üdvözítő hatékonyságát.

Ez a szolgálat megkívánja, hogy a pap maradéktalanul a hirdetett Igének, végső soron magának az Istennek szentelje magát „annak az Istennek, Akinek hódolok lelkemben, hirdetve Fiának Evangéliumát” (Róm 1,9). A papnak nem szabad e szolgálat elé semmilyen akadályt gördítenie, sem a küldetésétől távol álló, idegen célokat követnie, sem pedig az emberek bölcsességére, vagy egyéni tapasztalataira támaszkodnia, amelyek elhomályosíthatnák magát az Evangéliumot. Isten Igéjét tehát soha nem használhatjuk eszközként saját érdekeink érvényesítésére! Sőt ellenkezőleg, „annak, aki prédikál, „elsőként szoros, közvetlen kapcsolatot kell teremtenie Isten Igéjével (...), elsőnek kell „hinni” Benne annak tudatában, hogy a szavak nem az „övéi”, hanem azé, aki őt küldte”[32].

Lényeges kapcsolat van tehát a személyes imádság és a prédikáció között. A személyes imádságban, az Isten Igéjéről való elmélkedésből természetes módon kell hogy fakadjon „az élet tanúságának elsődlegessége, amely föltárja az Isten iránti szeretet hatalmát, és meggyőzővé teszi a szavát”[33]. A személyes imádság gyümölcse az olyan prédikáció, amely nemcsak az összefüggés értelmében lesz hatásos, hanem őszinte, imádkozó szívből születik annak tudatában, hogy a szolgálatot végző feladata „nem az, hogy saját tudását átadja, hanem Isten Igéjét, és mindenkit felszólítson a megtérésre, az életszentségre”[34]. Krisztus szolgáinak a prédikációja hatékonysága érdekében megkívánja tehát, hogy szorosan a fiúi szeretetből fakadó imádság lelkületén alapuljon: „sit orator, anterquam dictor[35].

A pap személyes imaéletében talál támaszt és ösztönzést szolgálatának tudatosítására, saját élete hivatásának értelmére, élő és apostoli hitére. Innen merít nap mint nap buzgóságot az Evangélium hirdetésére. Ez a kialakult, személyes meggyőződés hatásos, következetes, meggyőző prédikációvá válik. Ebben az értelemben az Olvasmányos imaóra elmondása nemcsak a személyes ájtatosságot jelenti és nem merül ki abban, hogy az Egyház közös imádsága; igen nagy lelkipásztori haszna is van[36], mert különlegesen fontos alkalom a pap számára, hogy önmagában elmélyítse a Biblia, az egyházatyák, a teológia, és a tanítóhivatal tanítását, majd pedig továbbadja azt a prédikációban az Isten népének.

2. Az Ige hatékony hirdetéséért

Az új evangelizáció távlataiban hangsúlyozni kellene annak fontosságot, hogy a hívőkben érlelődjön a keresztségi elhivatottság, annak tudata, hogy Isten hívta őket, hogy Krisztust szorosan kövessék, és személyesen is közreműködjenek az Egyház küldetésében. „Átadni a hitet annyi, mint fölfedni, hirdetni és elmélyíteni a keresztény hivatástudatot; azaz Isten fordul minden emberhez, hogy megmutassa az üdvözülés titkát...”[37]. A prédikáció feladata tehát bemutatni Krisztust az embereknek, mert egyedül Ő „az új Ádám, az Atya misztériumának és szeretetének kinyilatkoztatásával megmutatja az embernek magát az embert, és feltárja előtte nagyszerű hivatását”[38].

Az új evangelizáció és a keresztény lét elhivatottságának tudata együtt valósul meg. És ez az a „jó hír”, amit hirdetni kell a hívőknek, leszűkítés nélkül. Vonatkozik ez a jóságára és arra a követelményre is, hogy az Örömhírt a maga teljességében fogadják be, emlékeztetve őket ugyanakkor arra, hogy „a kereszténynek sok gyötrődés árán harcolni kell a rossz ellen, és el kell szenvednie a halált; de egyesülve a húsvéti misztériummal és Krisztus halálával, a feltámadás várja a remény vigaszával”[39].

Az új evangelizáció megköveteli az Ige buzgó hirdetését, teljes egészében és jól megalapozva világos teológiai, lelki, liturgikus és erkölcsi tartalommal, szem előtt tartva az emberek konkrét igényeit, amelynek eleget kell tenni. Nyilvánvalóan nem intellektuális kísértésről van szó, amely inkább elhomályosítaná, mint megvilágosítaná a keresztény tudatot, hanem igazi „intellektuális szeretetről”, amely az állandó és türelmes katekézisen keresztül kifejti a katolikus hit és erkölcs alapvető igazságait és hatását a lelki életre. A keresztény tanítás kiemelkedik a kegyes lelki cselekedetek közül: az üdvösség Krisztus ismeretéből fakad, mert „más név nem adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (ApCsel 4,12).

Ezt a katekézist nem lehet kifejteni anélkül, hogy az ne támaszkodjon a helyes teológiára, minthogy nyilvánvalóan nemcsak ismertetni kell a kinyilatkoztatott tanítást, hanem azon keresztül alakítani is kell a hívők értelmét és tudatát, hogy következetesen élhessenek a keresztségi elhivatottság követelményei szerint. Az új evangelizáció olyan mértékben fog megvalósulni, amilyen mértékben nemcsak az egész Egyház vagy egyes intézményei, hanem minden egyes keresztény képessé válik arra, hogy megélje hitét, és a gyakorlatban a hiteles élő hit tanúja és védelmezője legyen.

Evangelizálni ugyanis annyit jelent, hogy a rendelkezésünkre álló minden alkalmas és becsületes eszközzel hirdetjük és terjesztjük a kinyilatkoztatott igazságok tartalmát: (hit a Szentháromságban és Krisztusban, a teremtés dogmájának értelmezése, az eszkatológikus igazságok, az Egyházról, az emberről szóló tanítások, a hit ismerete a szentségekről és az üdvösség egyéb eszközeiről stb.). Jelenti továbbá azt is, hogy az erkölcsi és lelki képzés révén megtanítjuk, hogyan ültessék át ezeket az igazságokat a konkrét életbe, a tanúságtételbe és a missziós elkötelezettségbe.

A teológiai és lelki képzés iránti szükséges elkötelezettség egyszerre elkerülhetetlen és rendkívül nagy (papok és diakónusok, valamint a hívők állandó komoly képzése). Szükséges tehát, hogy az Ige szolgálatának gyakorlata, és elsősorban maguk a szolgák helyzetük magaslatán álljanak. A hatékonyság függ attól a ténytől is, hogy ez a gyakorlat, amely alapvetően Isten segítségére támaszkodik, a lehető legjobb emberi tökéletességgel valósuljon meg. A keresztény üzenet megújult tanbeli, teológiai és lelki hirdetését – amelynek elsődleges feladata, hogy a megkereszteltek tudatát lángra lobbantsa és megtisztítsa –, nem lehet felelőtlenül és hanyagul rögtönözni. A lelkipásztorok még kevésbé hanyagolhatják el azt a felelősségüket, hogy személyesen magukra kell vállalniuk a hithirdetés feladatát, főleg a homília szolgálatában, amelyet nem lehet rábízni arra, aki nincs felszentelve[40], de arra sem lehet könnyen átruházni, aki nincs kellően felkészülve.

A pap prédikációjával kapcsolatban erősen hangsúlyozni kell, mint ahogy azt mindig is tették, a távoli előkészület fontosságát, amely konkrét formát ölthet az olvasmányok, sőt az érdeklődés megfelelő szempontok felé való terelésével, amelyek jobbá tehetik a felszentelt szolgák felkészülését. A prédikátorok lelkipásztori érzékenységének állandóan készen kell lenniük arra, hogy felismerjék a modern ember aggasztó problémáit és a lehetséges megoldásokat. „Ezenkívül, hogy megfelelő választ tudjanak adni a jelen kor emberének kérdéseire, szükséges, hogy a papok ismerjék jól az Egyház tanítóhivatala megnyilatkozásait úgy, ahogy azt kifejtették és kifejtik a századok során, különösen a zsinatok és a római pápák megnyilatkozásait. A további eligazítást pedig a legjobb és elismert teológiai szerzőknél keressék”[41] anélkül, hogy elmulasztanák a Katolikus Egyház Katekizmusának tanulmányozását. Ebben az értelemben fáradhatatlanul ragaszkodni kellene a papság állandó képzésének fontosságához, amelynek tartalmi szempontjaihoz rendelkezésre áll A papi élet és szolgálat direktóriuma[42]. Ezen a téren minden erőfeszítés bőségesen gyümölcsözni fog. Mindazzal együtt, amit eddig mondtunk, Isten Igéjének hirdetéséhez fontos a közvetlen előkészület is. Kivételes esetektől eltekintve, ha nem áll módunkban másként cselekedni, alázattal és szorgalommal legalább a vázlatát készítsük el gondosan annak, amit mondanunk kell.

A prédikáció fő forrásának magától értetődően a Szentírásnak kell lennie, amelyet mélyen át kell elmélkedni a személyes imádságban, és meg kell ismerni a megfelelő könyvek olvasása és tanulmányozása alapján[43]. A lelkipásztori gyakorlat tanúsítja, hogy a szent szöveg ereje és ékesszólása mélyen megérinti a hallgatóságot. Az Egyházatyák és a Hagyomány más nagy szerzőinek írásai tanítják, hogyan kell a mélyre hatolni, és megértetni másokkal a kinyilatkoztatott Ige értelmét[44], elkerülve a „bibliai fundamentalizmus” és az isteni üzenet megcsonkításának minden formáját. A prédikáció előkészítésében a támpont szerepét kellene betöltenie annak a nevelési módnak, amellyel az Egyház liturgiája olvassa, értelmezi és alkalmazza az Isten Igéjét a liturgikus év különböző időszakaiban. Ezen túlmenően a szentek életének figyelembe vétele

– küzdelmeikkel és hőstetteikkel – minden korban bőségesen gyümölcsöző volt a keresztények lelkében. A félreérthető viselkedési formáktól és kétes tanítások által befolyásolt híveknek ma is szükségük van ezekre a hősies, Isten szeretetének és Isten révén a többi embernek szentelt életek példájára. Mindez hasznos az evangelizációhoz éppen úgy, mint segíteni a hívekben a szolidaritás, a szolgálatkészség és az egymás iránti nagylelkű odaadás érzését, az Isten iránti szeretetből fakadóan. A keresztény öntudat éppen a szeretettel egyre szorosabb kapcsolat létesítésén keresztül érlelődik meg.

A pap számára különösen fontos a prédikáció formai szempontjaival való gondos törődés is. A tájékoztatás és a gyors hírközlés korát éljük, amelyben megszoktuk, hogy hallgatjuk és látjuk a TV és a rádió megbecsült hivatásos munkatársait. Bizonyos szempontból a pap is – aki szintén egy sajátos tömegtájékoztató –, békés versengésben van velük a hívek előtt, amikor olyan üzenetet ad át, amelyet határozottan vonzó módon kell bemutatni. Azon túl, hogy a papnak hozzáértéssel és apostoli szellemmel kell tudnia kihasználni az „új szószékeket”, a tömegtájékoztatás eszközeit, főleg arra kell figyelnie, hogy üzenete méltó legyen a hirdetett Igéhez. Az audiovizuális eszközök szakemberei jól felkészülnek, hogy elvégezzék munkájukat; és nem lenne túlzás megkívánni az Ige hirdetőitől sem, hogy intelligens, türelmes tanulással javítsák lelkipásztori tevékenységük e részének „szakmai” minőségét. Manapság pl. különböző egyetemi és kulturális fórumokon újra előtérbe került a retorika iránti érdeklődés; fel kell kelteni ezt az érdeklődést a papságban is, valamint azt, hogy alázatosan és méltóságteljesen lépjenek fel.

A pap prédikációjának olyannak kell lennie, mint amilyen Krisztusé volt. Ösztönzőnek és pozitívnak kell lennie, hogy elragadja az embereket Isten Jósága, Szépsége és Igazsága felé. A keresztényeknek „fel kell ragyogtatni Isten dicsőségének ismeretét Jézus Krisztus arcán” (2Kor 4,6), és a kapott igazságot érdeklődést keltve kell bemutatni. A keresztény lét vonzó jellege, egykori ereje és kiegyensúlyozottsága hogyan maradhat felelet nélkül? Semmitől nem kell félni: „Azóta ugyanis, hogy a húsvéti misztériumban ajándékba kapta az ember az életére vonatkozó végső igazságot, zarándok lett a világ útjain, hogy hirdesse: az Út, az Igazság és az Élet (Jn 14,6) Jézus Krisztus. A különféle szolgálatok között, melyeket az Egyháznak az emberek számára föl kell ajánlania, van egy, amit egészen a sajátjának tart: ez a »Veritatis diaconia«, az »igazság szolgálatai”[45].

Hasznos és logikus a prédikációban korrekt és elegáns, kortársaink minden rétege által érthető nyelvezetet használni, elkerülve a banalitást és a közhelyeket[46]. Valódi meggyőződéses hittel kell beszélni, mindenki számára érthető szavakkal, soha sem a szakértők sajátos nyelvén, és a nagyvilági stílusnak sem engedve. Az Ige gyümölcsöző hirdetésének emberi „titka” nagymértékben a prédikáló „szakértelmétől” függ, aki tudja mit és hogyan mondjon, és aki mögött komoly távoli és közvetlen előkészület áll, dilettánsra jellemző rögtönzés nélkül. Káros irenizmus lenne az igazság teljes erejét eltitkolni. Tehát figyelmet kell fordítani a szavak tartalmára, a stílusra és az előadás módjára, jól meg kell gondolni, mit kell erőteljesebben kiemelni, és amennyire lehet – elítélendő hivalkodás nélkül –, a kellemes hangra is gondot kell fordítani. Tudni kell, hogy milyen célt szolgál a beszéd, és ismerni kell a szokásos hallgatóságunk kulturális és életkörülményeit: sem elméleteket, sem elvonatkoztatott általánosítást nem kell tenni, ezért kell ismerni saját nyájunkat. A kedves és pozitív stílus a legmegfelelőbb, amely nem bántja az embereket, de a lelkiismeretüket „igen”., és nem kell félni a dolgokat saját nevükön nevezni.
Nagyon hasznos, ha a papok, akik többféle lelkipásztori megbízatás során együttműködnek, testvéri tanácsokkal segítik egymást az Ige szolgálatának ezen és más vonatkozásaival kapcsolatban. Ilyenek például: a prédikáció tartalma, teológiai és nyelvi minősége, stílusa, időtartama – amelynek mértékletesnek kell lennie –, kifejezés- és mozgásmódja az ambón, normális hangszín akkor is, ha a prédikáció alatt változik, affektálás nélkül stb. Ebben az esetben is szükséges, hogy a pap alázatos legyen, hogy paptársai vagy hívei, akik részt vesznek a lelkipásztori tevékenységben, akár közvetetten is, segítségére lehessenek.

Kérdések a II. fejezetről való elmélkedéshez

6. Vannak eszközeink arra, hogy értékeljük az Ige szolgálatának tényleges hatását közösségeink életére? Gondunk van-e arra, hogy ezt a lényeges evangelizációs eszközt a lehető legjobb emberi hozzáértéssel alkalmazzuk?

7. A papság állandó továbbképző kurzusain megfelelő figyelmet fordítanak az igehirdetés különböző formáinak tökéletesítésére?

8. A papokat bátorítják-e arra, hogy időt szakítsanak a teológia tanulmányozására, az egyházatyák, az egyházdoktorok és a szentek műveinek olvasására? Van-e pozitív elkötelezettség a lelki élet nagymesterinek megismerésére és megismertetésére?

9. Elősegítik-e gyakorlati érzékkel és egészséges tudományos távlattal papi könyvtárak kialakítását?

10. Ebben az értelemben vannak-e és ismerik-e azokat a helyi lehetőségeket, hogy kapcsolatot teremtsenek könyvtárakkal, amelyeket az interneten keresztül lehet elérni, beleértve a Papi Kongregációnak a közelmúltban megnyitott elektronikus könyvtárát (www.clerus.org)?

11. A papok használják-e a Szentatya katekéziseit, tanításait és a Szentszék különböző dokumentumait?

12. Tudatosul-e, hogy mennyire fontos hozzáértő hivatásos szakembereket képezni (papokat, állandó diakónusokat, szerzeteseket, laikusokat), akik képesek magas szinten alkalmazni a kommunikáció eszközeit, amelyek a mai kultúra evangelizációjának a kulcsai?

III. fejezet
A SZENTSÉGEK KISZOLGÁLTATÓI

Krisztus papjai és Isten titkának kiszolgálói (1Kor 4,1)

1. „Krisztusnak, a Főnek a személyében”

„Az Egyház küldetése nem Krisztuséhoz és a Szentlélekéhez kapcsolódik, hanem annak szentsége: egész léte és valamennyi tagja arra szolgál, hogy hirdesse és tanúságot tegyen, megjelenítse és elterjessze a Szentháromsággal való közösség misztériumát”[47]. Az Egyház egész küldetésének ez a szentségi dimenziója saját lényéből fakad, mint olyan valóság, amely „emberi és isteni, látható ugyan, de láthatatlan javakban gazdag, tevékenységben buzgó és szemlélődésben elmerülő, a világban időző és az ég felé zarándokló”[48]. Az Egyház „az üdvösség egyetemes szentsége”[49] helyzetében, amelyben Krisztus „felfedi és ugyanakkor megvalósítja Isten szeretetét az ember iránt”[50]. a szentségek, mint az isteni életet az embernek közvetítő kiemelkedő pillanatok, a papi szolgálat központjában állnak. A papok jól tudják, hogy élő eszközei Krisztusnak, a Papnak. A szentségek kiszolgáltatására felhatalmazott emberekként az ő feladatuk, hogy segítsék Isten tevékenységét átélt, hatékony eszközökkel.

A felszentelés révén a pap Krisztushoz hasonul, és ez meghatározza helyét Isten népe körében, és sajátosan az egyházi közösség szervezeti felépítésének megfelelően vesz részt Krisztus hármas küldetésében (munus Christi). Krisztusnak, a Főnek a személyében (in persona Christi Capitis) cselekedve, a pap legelteti Isten népét, az életszentség felé vezetve őket[51]. Ebből fakad „a pap részére annak szükségessége, hogy egész életében tanúságot tegyen a hitről, főleg azzal, hogy hogyan értékeli és szolgáltatja ki a szentségeket”[52]. Szem előtt kell tartani a klasszikus tanítást, amelyet ismét felvetett a II. Vatikáni Zsinat, és amely szerint: „igaz ugyan, hogy Isten kegyelme az üdvözítés művét véghezviheti méltatlan szolgák révén is, mégis rendszerint olyanok által nyilvánítja ki szívesebben Isten a maga nagy tetteit, akik fogékonyabbak a Szentlélek indításaira és irányítására, akik Krisztussal való bensőséges egységük és életük szentsége alapján elmondhatják az apostollal: »Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem« (Gal, 2,20)”[53].

A szentségi cselekmények, amelyekben a papok mint Krisztus szolgái működnek, különleges módon részesedve az Ő papságában Lelke által[54], igen fontos kultikus részét képezik az új evangelizációnak. Figyelembe kell venni azt, hogy minden hívő felé, de főleg azok felé, akik nem gyakorolják a vallást rendszeresen, de bizonyos gyakorisággal részt vesznek a liturgikus szertartásokon, családi vagy társadalmi okok miatt (keresztelő, bérmálás, házasság, papszentelés, temetés stb.), lényegében már csak ezek az alkalmak maradtak meg a hit közvetítésére. A pap hívő magatartásának párosulnia kell a „szertartás kitűnő minőségével, mind a liturgia, mind a szertartás szempontjából”[55], nem a látványosságot keresve, hanem arra figyelve, hogy „az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a vágyva vágyott örök hazára irányul, és annak van alárendelve”[56].

2. Az Eucharisztia kiszolgáltatói: „a papi szolgálat lényege”

„»Barátaim«: Jézus így hívta az apostolokat. Így akar minket is hívni, hogy az egyházi rend szentsége által részesei legyünk papságának (...) Jézus kifejezhette-e szebben barátságát, megengedve, hogy az Ő nevében, in persona Christi Capitis, Krisztusnak, a Főnek a személyében cselekedjünk, mint az Újszövetség papjai? Ez történik egész lelkipásztori tevékenységünk során, amikor kiszolgáltatjuk a szentségeket, különösen az Úr Testét. Ismételjük a szavakat, amelyeket Ő a kenyér és bor fölött mondott, és a mi papi szolgálatunkon keresztül ugyanazt cselekedjük, amit Ő tett. Létezhet-e a barátságnak ennél teljesebb kifejeződése? Ez a papi hivatásunk lényege”[57].

Az új evangelizációban a hívők számára az Eucharisztia szentségének központba állítása – amely a keresztény élet csúcsa – mindinkább új megvilágításba kell hogy kerüljön[58]. Egyrészt, mert „egyetlen keresztény közösség sem fog kiépülni, hacsak nem teszi meg alapjának és szegletkövének a szent Eucharisztia ünneplését”[59], de azért is, mert „a szent Eucharisztiával kapcsolatban áll és reá irányul a többi szentség, valamint minden más egyházi szolgálat és apostolkodás is. Hiszen az Eucharisztiában benne van az Egyház egész kegyelmi gazdagsága”[60].

A lelkipásztori szolgálatban az Eucharisztia ünneplése egyben cél is. Ahhoz, hogy a hívek számára gyümölcsöző legyen, fel kell készíteni őket. Egyrészt, ha tápláljuk bennük „a méltó, figyelmes, gyümölcsöző” részvételt a liturgiában, másrészt szükséges tudatosítani bennük, hogy „ezzel felszólítja és készteti őket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtményt Ővele együtt áldozatul mutassanak be. Ezért az Eucharisztia az egész evangelizáció forrása és csúcsa”[61], amely igazságból nem kevés következtetés származik a lelkipásztorkodásra nézve.

Alapvetően fontos a hívőkben tudatosítani a szent áldozat lényegét, és táplálni bennük a gyümölcsöző részvételt a szentáldozásban[62].
Szükséges kitartóan, aggodalom nélkül, soha el nem fáradva munkálkodni a parancsolt ünnepek kötelező betartásán[63] és azon, hogy a hívek gyakorta, lehetőleg mindennap vegyenek részt szentmisén, és járuljanak szentáldozáshoz. Emlékeztetni kell arra a súlyos kötelezettségre is, hogy Krisztus Testét megfelelő testi és lelki feltételekkel kell magunkhoz venni, tehát egyéni szentgyónásnak kell megelőznie, ha tudjuk, hogy nem vagyunk a kegyelem állapotában. A keresztény élet felvirágzása, minden helyi Egyházban és plébániai közösségben, nagy részben függ az Eucharisztia nagy ajándékának, a hit és az imádás szellemében való újra felfedezésétől. Ha a tanításokban, a prédikációban és az életben nem sikerül kifejezésre juttatni a mindennapi élet és az Eucharisztia egységét, akkor vételének gyakorisága csökken.

A miséző pap példamutatása ebből a szempontból is alapvető: „A szép misézés az első fontos katekézis a szent Áldozatról”[64]. Akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a pap szándéka, mégis fontos, hogy a hívek lássák, elmélyedve készül a szent áldozat bemutatására, legyenek tanúi annak a hitnek és szeretetnek, amellyel az áldozatot bemutatja, és az áldozás után fordítsanak időt a hálaadó imára, mint ahogy azt ő is teszi.
Ha az Egyház evangelizációs tevékenységének egy része abban áll, hogy megtanítsa az embereket imádkozni az Atyához, Krisztus által a Szentlélekben, akkor az új evangelizáció magába foglalja annak a lelkipásztori tevékenységnek felelevenítését és megerősítését, amely kinyilvánítja a hitet az Úr valóságos jelenlétében. „A lelkipásztor küldetése, hogy elősegítse az Eucharisztia tiszteletét a mise bemutatásán kívül is, és keresztény »imádság házává« alakítsa a templomot”[65]. Mindenekelőtt szükséges, hogy a hívek alaposan ismerjék azokat a nélkülözhetetlen feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy szentáldozásuk gyümölcsöző legyen. Ugyanakkor elő kell segíteni a Krisztusba vetett hitet, Aki őket szeretettel várja a tabernákulumban. Egyszerű és hatásos módja az Eucharisztiára való nevelésnek, hogy minden, ami a templomi tárgyakra, különösen az oltárra és a tabernákulumra vonatkozik, rendben legyen tartva: tisztaság és díszítés, a miseruhák és a szent edények méltósága, gondosság a liturgia mozdulatainak végzésében[66], a térdhajtás előírt gyakorlata. Ezenkívül nagyon fontos az Oltáriszentséget őrző kápolnában áhítatos csendet biztosítani, amely több évszázados hagyománya az Egyháznak, ez az áhítatos környezet a szent csend biztosítéka, amely szeretetkapcsolatot segít teremteni az Úrral. Az a kápolna vagy hely, ahol Krisztust őrizzük és imádjuk az Oltáriszentségben, valójában szent épületeink szíve, ezért könnyen megközelíthetőnek kell lennie az egész nap folyamán, és megfelelő módon, igazi szeretettel kell feldíszíteni.

Nyilvánvaló, hogy mindezek a megnyilvánulások – amelyek nem üres „lelkiségi” formák részei, hanem teológiailag megalapozott hitről tanúskodnak – csak akkor valósulnak meg, ha a papot imádságos és szenvedélyes szeretet fűzi az Eucharisztiához. Csak az a lelkipásztor, aki imádkozik, tud majd imádkozni tanítani, és Isten kegyelmét is kiesdi azokra, akik az ő papi szolgálatától függnek, olyan módon, hogy elősegíti a megtéréseket, a buzgóbb életre való szándékot, a papi hivatásokat és a megszentelt élet sajátos formáit. Végső fokon csak az a pap, aki nap mint nap gyakorolja a „conversatio in coelis”-t, aki saját életének életévé teszi a barátságot Krisztussal, van olyan helyzetben, hogy valóságos lendületet adjon egy hiteles és megújított evangelizációnak.

3. Az Istennel és az Egyházzal való kiengesztelődés szolgái

Egy olyan világban, ahol a bűn iránti érzék nagymértékben megfogyatkozott[67], következetesen emlékeztetni kell arra, hogy pontosan az Isten iránti szeretet hiánya az, ami a maga teljes súlyával akadályozza a bűn valóságának a megértését. A megtérés folyamatának kezdete nemcsak egy belső, pillanatnyi tett, hanem mint állandó készség, Isten irgalmas szeretetének valódi ismeretéből fakad. „Akik ily módon ismerik Istent, ilyen módon »látják« Őt, nem élhetnek másképp, csak az állandó Hozzá való megtérésben. Tehát a »megtérés állapotban« élnek”[68]. A bűnbánat állandó kincse a megkereszteltek vallásos életének, átitatva azonban a megbocsátás reményével: „Akik számára azelőtt nem volt irgalom, most pedig irgalmat nyertetek” (1Pt 2,10).

Az új evangelizáció tehát megköveteli – és ez egy teljes mértékben kikerülhetetlen lelkipásztori követelmény – a megújult erőfeszítést, hogy a hívek a bűnbánat szentségéhez közelebb kerüljenek[69], „amely mindenki számára egyenessé teszi az utat, még a nagy bűnök súlya alatt is. Ebben a szentségben minden ember egyedülálló módon megtapasztalhatja az irgalmat, vagyis azt a szeretetet, amely hatalmasabb a bűnnél”[70]. Nem kell félni attól, hogy nagy buzgalommal bátorítsunk ehhez a szentséghez való járulásra, és tudjuk intelligensen megújítani, és újra élettel megtölteni nagy múltú és jótékony keresztény hagyományokat. Kiindulásként a Szentlélek segítségével ösztönözni kell a híveket mély megtérésre, ami a mindenki életében jelenlevő különböző erkölcsi rendezetlenség őszinte és töredelmes beismerését idézi elő; ezután szükséges tanítani a gyakori egyéni gyónás fontosságát, és ha ez lehetséges, addig a pontig eljutni, hogy egy hiteles, személyes lelkivezetés vegye kezdetét.

Anélkül hogy összekevernénk a szentséghez való járulást a lelkivezetéssel, a papoknak a szentség kiszolgáltatásából kiindulva meg kell találniuk az alkalmat a lelki vezetést eredményező párbeszéd elkezdésére. „A lelkivezetésnek az az új fölfedezése, hogy a gyónástól függetlenül is létezik, nagy jótétemény a mai Egyház számára”[71]. Ez a fajta együttműködés segíti újra felfedezni a bűnbánat szentségének értelmét és hatását, és megteremti azokat a körülményeket, amelyek átsegítenek a szentség válságán. A személyes lelkivezetés az, amely lehetővé teszi igazi apostolok képzését, akik képesek az új evangelizáció terjesztésére a polgári társadalomban. Ahhoz, hogy az Egyháztól eltávolodott számos megkeresztelt új evangelizációnak missziós munkájában messzire jussunk, az Egyházhoz közel állók igen alapos felkészítésére van szükség.

Az új evangelizáció megköveteli, hogy megfelelő számú papra lehessen számítani: több évszázados tapasztalat tanúsítja, hogy a hivatásokra adott pozitív válaszok nagy részben a lelkivezetésnek köszönhetők, az önazonosságukhoz belsőleg és külsőleg hűséges papok példás életén túl. „Minden pap különös gonddal törődjön a hivatásokkal, (...) személyes kapcsolataiban nyújtson segítséget, hogy a rábízottak fölfedezzék a talentumokat, s fölismerjék Isten akaratát, ha Krisztus követésére hív. (...) A lelkipásztori szeretet mellőzhetetlen követelménye, hogy minden pap – együttműködve a Szentlélek kegyelmével – szorgosan fáradozzék azért, hogy legalább egy követője legyen a papi szolgálatban”[72].

Az, hogy minden hívőnek biztosítani lehessen a szentgyónáshoz való járulás lehetőségét, kétségtelenül nagy időbeli odaadást igényel[73]. Igen tanácsos, hogy a pap előre meghatározott, mindenki által ismert időpontokban legyen jelen a gyóntatószékben, és ne csak elméletileg álljon a hívek rendelkezésére. Néha ahhoz, hogy egy hívő lemondjon gyónási szándékáról, elegendő az, hogy kénytelen legyen gyóntatót keresni, holott a hívők „szívesen gyakorolják e szentséget ott, ahol tudják, vannak rendelkezésre álló papok”[74]. A plébániáknak és azoknak a templomoknak, amelyekben istentiszteleteket tartanak, a gyónások elvégzése érdekében meghatározott, elég hosszú, és alkalmas időbeosztással kellene rendelkezniük, és a papok feladata, hogy biztosítsák ennek az időbeosztásnak a rendszeres betartását. E szolgálatkészség a hívőknek a lehető legjobban megkönnyíti azt, hogy a kiengesztelődés szentségéhez járuljanak. Igen kívánatos, hogy a gyóntatószékek rendben legyenek: fontos a tisztaságuk, jól láthatók legyenek a templomban, legyen lehetőség választani olyan gyóntatószéket, amelyben van rács, és legyen biztosított a névtelenség megőrzése stb.[75]

Nem mindig könnyű betartani és megóvni ezeket a lelkipásztori gyakorlatokat, de pontosan ezért nem szabad elhallgatni hatékonyságukat, és ott, ahol feledésbe merültek volna, hasznos újra feleleveníteni őket. Ösztönözni kell az egyházmegyés és szerzetes papok közötti kölcsönös segítséget ennek az elsődlegesen fontos lelkipásztori munkának a szolgálatában. Ugyanakkor mély tisztelettel kell elismerni számos idős pap nap mint nap végzett csodálatra méltó gyóntatói működését, akik a különböző keresztény közösségek igazi lelki mesterei.

Sokkal könnyebb lesz ezt az Egyháznak szóló szolgálatot teljesíteni, ha maguk a papok is rendszeresen elvégzik a szentgyónást[76]. A kiengesztelődés nagylelkű gyakorlásának elengedhetetlen feltétele, hogy a pap személyesen, mint bűnbánó, a gyónás szentségéhez járuljon. „A papi élet súlyos kárt szenved, ha akár hanyagságból, akár más okból elmulasztják a rendszeres, valódi hittel és összeszedettséggel végzett szentgyónásukat. Ha egy pap már nem járul a bűnbánat szentségéhez, vagy azt nem helyesen végzi, akkor ez hamar megmutatkozik az ő papi életében és munkájában, és a közösség is, amelynek pásztora, észreveszi”[77].

„A papok szolgálata elsősorban közösségi, felelős és szükséges együttműködés a püspök szolgálatával, az egyetemes Egyház és minden egyes részegyház javára, amelyek szolgálatáért a püspökkel együtt egyetlen presbiteriumot alkotnak”[78]. A pap lelkipásztori szeretetének kitüntető figyelmet kell szentelnie paptestvérei iránt. Lelkileg és gyakorlatilag segíteni kell a paptestvéreket, tapintatosan megkönnyítve számukra a gyónást és a lelkivezetést, szeretetre méltóvá téve nekik a szolgálatot, minden szükségben, minden nehézségben mellettük állva, testvéri szeretettel kísérve őket, öregségben és betegségben. Íme, egy olyan értékes terület, amely a papi erények gyakorlására alkalmas.

A kiengesztelődés szolgálatának gyümölcsöző végzéséhez szükséges erények között alapvető a lelkipásztori bölcsesség. Úgy, ahogy a föloldozás megadásában a szolgálatot végző hatékony eszközzel részt vesz a szentség tevékenységében, ugyanúgy a bűnbánati szertartás más mozzanataiban is feladata, hogy a bűnbánót Krisztus elé vezesse, igen nagy tapintattal elősegítve a kegyelmi találkozást. Ez azt jelenti, hogy el kell kerülni az általános fejtegetést, amely nem veszi tekintetbe a bűn lényegét, s ez megköveteli a gyóntató alapos felkészültségét[79]. Ugyanakkor a bűnbánóval való párbeszédet mindig jellemezze a megértés, amely fokozatosan tudja vezetni a lelkeket a megtérés útján anélkül, hogy elkövetné az ún. „erkölcsi normák fokozatosságá”-nak engedményét.

Mivel a szentgyónás végzésének gyakorlata igen sok helyen lecsökkent, és ez a hívők erkölcsi élete és jó lelkiismerete rovására történt, fennáll annak a valódi veszélye, hogy a teológiai és lelkipásztori tapasztalat csökken, amellyel a gyóntatást végző ellátja feladatát. A gyóntatónak kérnie kell a vigasztaló Szentlelket, adja meg azt a képességet, hogy természetfölötti érzékkel tölthesse meg ezt a pillanatot[80], hogy a bűnös részére valóságos találkozássá váljon Krisztussal, Aki megbocsát neki. Ugyanakkor a gyónás végzésének az alkalmát a gyóntatónak arra is fel kell használnia, hogy alakítsa a bűnbánóban a helyes lelkiismeretet, ami alapvetően fontos feladat – tapintatosan feltéve a szükséges kérdéseket, biztosítva a gyónás teljességét és a szentség érvényességét. Segítenie kell, hogy a gyónást végző szíve legmélyéből megköszönje Isten irgalmát, rámutatva a helyes erkölcsi magatartás betartására, nem elfelejtve néhány bátorító, vigasztaló és az elégtétel elvégzésére ösztönző szót, amelyek a bűnök kiengesztelésén túl segítenek növekedni az erényekben.

Kérdések a III. fejezetről való elmélkedéshez

13. A szentségek üdvözítő tartalma és jelentése megváltoztathatatlan. Ebből a szilárd bizonyosságból kiindulva hogyan lehet megújítani a szentségi pasztorációt, hogy azt az új evangelizáció szolgálatába lehessen állítani?

14. Közösségeink az „Eucharisztia és Bűnbánat” Egyháza? Az Eucharisztia tiszteletének minden formájával törődnek-e? Az egyéni gyónás gyakorlatát motiválják-e és szorgalmazzák-e?

15. Felhívják-e a figyelmet az Úr jelenlétére a tabernákulumban, bátorítást adva például az Oltáriszentség gyümölcsöző látogatására? Gyakoriak-e az Eucharisztia tiszteletével kapcsolatos imaalkalmak? Templomainkban van-e megfelelő környezet az Oltáriszentség előtti imádságra?

16. Lelkipásztori lélekkel fordítanak e gondot a templomok díszítésére, és állagának védelmére? Az egyházi előírások szerint öltöznek-e a papok (vö. CIC 284, 669. Kánon, Papi direktórium 66. pont), és a szent szertartások végzése alatt tudatosan felöltik-e az előírt egyházi ruhákat (vö. 929. kánon)?

17. A papok rendszeresen elvégzik szentgyónásukat, és a maguk részéről készek-e kiszolgáltatni ezt az alapvető szentséget?

18. Vannak-e olyan kezdeményezések, amelyek a papságnak állandó képzést nyújtanak ahhoz, hogy tökéletesebben tudják végezni a gyóntatás szolgálatát? Buzdítják-e a lelkipásztorokat arra, hogy e helyettesíthetetlen szolgálatukra helyes módon mindig fel legyenek készülve?

19. Az egyéni gyónás újjászületésének nagy fontosságát tekintve az új evangelizáció keretén belül tiszteletben tartják-e a közös feloldozásról szóló kánoni előírásokat? Minden plébánián és templomban lelkipásztori bölcsességgel és szeretettel kezelik-e a bűnbánati szertartásokat?

20. Vannak-e konkrét kezdeményezések arra, hogy a hívek a kötelező ünnepeket tudatosan betartsák?

IV. fejezet
A RÁJUK BÍZOTT NYÁJ SZERETŐ PÁSZTORAI

A jó pásztor életét adja bárányaiért (Jn 10,11)

1. Krisztussal megtestesíteni és terjeszteni az Atya irgalmát

„Az Egyház akkor él hitelesen, amikor megvallja és hirdeti az irgalmat – a Teremtő és a Megváltó legcsodálatosabb tulajdonságát –, és amikor az embereket az Üdvözítő irgalmának a forrásaihoz vezeti, amelynek Ő a letéteményese és a kiosztója”[81]. Ez a valóság lényegesen megkülönbözteti az Egyházat az összes többi, az emberek javára létrehozott intézménytől, amelyek nagy szerepet tölthetnek be a szolidaritás és az emberbaráti tevékenység terén, vallásos érzéssel is át lehetnek itatva, de önmagukban sohasem jelenhetnek meg úgy, mint Isten kegyelmének kiosztói. A kegyelem világi fogalmával szemben, amely nem tudja az ember lelkét átalakítani, az Egyház által kínált Isten kegyelme mint megbocsátás és mint hatásos gyógyszer mutatkozik; hatékonysága érdekében az embernek a létére, cselekedeteire, bűnösségére vonatkozó teljes igazságot el kell fogadni. Innen származik a bűnbánat szükségessége, és ez teszi sürgőssé, hogy összekapcsoljuk az irgalom és a teljes igazság hirdetését. Ezek nagyon fontos állítások a papok számára, akik arra hivatottak az Egyházban és az Egyház által, hogy sajátos hivatásukon keresztül felfedjék, és ezzel egyidejűleg a gyakorlatban megvalósítsák az Atya szeretetének a titkát és éljenek „igazság szerint a szeretetben” (Ef 4,15), és tanulékony lélekkel a Szentlélek indíttatásaira.

Az Isten irgalmával való találkozás Krisztusban, mint Isten atyai szeretetének a jelében valósul meg. Krisztus, amikor az embereknek kinyilatkoztatja messiási küldetését (vö. Lk 4,18), úgy mutatkozik be, mint az Atya irgalma minden rászorulónak, különösen a bűnösöknek, akiknek megbocsátásra és belső békére van szükségük. „Mindenekelőtt ez utóbbiak tekintetében a Megváltó, a szerető Isten, az Atya különösen is értelmezhető jelévé vált. Ebben a látható jelben az akkori emberek éppúgy, mint a mai kor emberei, megláthatják az Atyát”[82]. Isten, aki „maga a szeretet” (1Jn 4,16), nem tudja magát másként kinyilatkozni, csak mint maga az irgalom[83]. Az Atya, Fiának áldozatán keresztül, szeretetből, részt akart venni az emberek üdvözítésének drámájában.

Már Krisztus igehirdetésében megtalálhatók az irgalom különleges jegyei, amelyek – amint az kiderül a tékozló fiúról szóló példabeszédből (vö. Lk 15,11-32) – túllépnek minden emberi mértéket, és az Ő keresztáldozatában nyilvánulnak meg a legteljesebben. A keresztre feszített Krisztus az Atya irgalmának radikális kinyilatkoztatása, „vagyis annak a szeretetnek, amely az ellen irányul, ami az emberiség történelmében a rossznak gyökerét alkotja: a bűn és a halál ellen”[84]. A keresztény lelkiségi hagyomány Jézus Szentséges Szívében, amely a papi szíveket magához vonzza, az Atya végtelen irgalmának mély és titokzatos összefoglalását látta.

A papok egész lelkipásztori feladatának (munus pastorale) megváltással kapcsolatos távlata a Jézus által feláldozott élet emlékezetére, azaz az eucharisztikus áldozatra összpontosul. „Bensőséges összefüggés van ugyanis az Eucharisztia központi szerepe, a lelkipásztori szeretet és a pap életének egysége között. (...) Mivel a pap szolgálatában Krisztusnak, az örök Főpapnak átadja értelmét, akaratát, hangját és kezét, hogy szolgálata által az Atyának fölajánlhassa a megváltás szentségi áldozatát, magáévá kell tennie a Mester érzületét, s miként ő, ajándékként kell élnie testvérei számára. Meg kell tanulnia bensőségesen egyesülni az áldozati adományokkal, hogy az áldozati oltáron egész életét az Istenből eredő ingyenes szeretet látható jeleként ajánlhassa föl”[85]. Az Eucharisztia áldozatának állandó ajándékában, amely Jézus halálának és feltámadásának emléke, a papok szentségileg kapták azt a kizárólagos és egyedülálló képességet, hogy mint szolgák, az embereknek tanúságot tegyenek Isten kimeríthetetlen szeretetéről, amely az üdvtörténet jövőbeni távlatában erősebbnek bizonyul majd a bűnnél. A húsvéti Krisztus, az irgalom végleges megtestesítője, élő, történelmi-üdvözítő és egyben eszkatológikus jel[86] „A papság – mondotta a szent ars-i plébános – Jézus Szívének szeretete”[87]. Vele, a papok is – felszentelésüknek és szolgálatuknak köszönhetően – ennek a nagy szeretetnek, ennek az „amoris officium”-nak eleven és hatásos jelei, amiről Szent Ágoston beszélt[88].

2. „Sacerdos et hostia”

Az irgalmasság akkor hiteles, ha ajándék. Úgy kell elfogadnunk, mint meg nem érdemelt ajándékot, amelyet ingyenesen kapunk, és amely nem saját érdemünkből származik. E bőkezűség az Atya üdvözítő tervébe illeszkedik bele, mivel „ebben áll a szeretet: nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert Ő szeretett minket, és küldte Fiát, engesztelésül a mi bűneinkért” (1Jn 4,10). A felszentelt lelkipásztor ebben az összefüggésben találja meg létezésének az értelmét. Senki nem adhatja önmagának a kegyelmet: kapjuk és elfogadjuk. Ez feltételezi, hogy legyenek a kegyelemnek Krisztus által felhatalmazott és alkalmassá tett szolgái. Az Egyház hagyománya „szentség”-nek nevezi a felszentelt pap szolgálatát, amely által Krisztus küldöttei véghezviszik, és Isten ajándékaként adják azt, amit saját maguktól nem tudnak véghezvinni, és nem adhatnak[89].

A papoknak tehát önmagukat az irgalom élő jeleinek és hordozóinak kell tekinteniük, amelyet nem mint sajátjukat, hanem mint Isten ajándékát adnak. Sőt, Isten emberek iránti szeretetének, az irgalomnak a szolgái. A szolgálat vállalása beilleszkedik a papi szolgálat végzésébe, mint annak lényeges eleme, amely a maga részéről megköveteli a pap személyétől a szükséges erkölcsi magatartást. A pap az embereknek megjeleníti Jézust, a Pásztort, Aki nem azért jött „hogy Neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon” (Mt, 20,28). A pap elsősorban Krisztust szolgálja, de olyan módon, hogy az szükségszerűen az Egyháznak és az Egyház küldetésének nagylelkű szolgálatán keresztül valósul meg.

„Ő szeret bennünket és vérét ontotta, hogy lemossa bűneinket: Pontifex ogni dilexisti nos et lavasti nos a peccatis in sanguine tuo. Föláldozta magát értünk: Fradidisti temetipsum Deo oblationem et hostiam. Krisztus az örök szentélybe vezeti be önmagának az áldozatát, amely a mi megváltásunk ára. A felajánlás, vagyis az áldozat, elválaszthatatlan a paptól”[90]. Jóllehet csak Krisztus egyszerre Sacerdos et Hostia (Pap és Áldozat), az Ő szolgája, illeszkedve az Egyház missziós küldetésébe, szentségileg sacerdos (pap), azzal az állandó felszólítással, hogy váljon hostiává (áldozattá) is, hogy magában hordozza „ugyanazokat az érzéseket, amelyek Jézus Krisztusban voltak” (Fil 2,5). A pap és áldozat[91], a papság és az Eucharisztia közötti elválaszthatatlan egységtől függ minden evangelizációs munka hatékonysága. Ettől a Krisztus és szolgája között a Szentlélekben megvalósuló szilárd egységtől függ ma is az isteni irgalom hatékonysága, amely az Ige és a szentségek révén működik. A pap nem képzelheti azt, hogy helyettesíti Krisztust, hanem inkább Rá kell támaszkodnia, és hagyni kell, hogy Ő cselekedjék benne és általa. A pap szolgálatában mindig kapcsolatban marad Jézussal. Erre a kapcsolatra is vonatkozik az evangéliumi idézet: „Én vagyok a szőlőtő. ... Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem” (Jn, 15,4).

Az utalás arra, hogy a pap Jézussal együtt legyen hostia (áldozat), az Egyház javára végzett papi szolgálattal összekapcsolódó cölibátus kötelezettségének az alapja. A papnak az áldozatba való beletestesüléséről van szó, amelyben „Krisztus szerette az Egyházát, és önmagát adta érte, hogy szent legyen” (Ef5,25-26). A pap arra hivatott, hogy „Jézus Krisztusnak, az Egyház jegyesének élő képmása legyen”[92] azáltal, hogy egész életét áldozatul adja Neki. „A papi cölibátus tehát önfelajánlás Krisztusban és Krisztussal, az Ő Egyházának, és kifejezi a pap szolgálatát az Egyháznak az Úrban és az Urral”[93].

3. A papok lelkipásztori gondoskodása:
szolgálni szeretetben és állhatatosságban


„A Főnek és Pásztornak hivatalát gyakorolják a papok Krisztus teljhatalmában való részesedésük mértéke szerint, és a püspök nevében: egybegyűjtik Isten családját mint testvéri közösséget, amelyet egy szellem éltet, és Krisztus által a Szentlélekben odavezetik az Atyaistenhez”[94]. A pap kormányzó feladatának (munus regendi) nélkülözhetetlen gyakorlata is a papság szentségéből ered, és távol áll a szervezőképesség pusztán szociológiai koncepciójától. „A egyházi rend szentségének erejéből, és Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak mintájára (vö. Zsid 5,1-10, 7,24, 9,11-28) őket is az Evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik fel, hogy az Új Szövetség igazi papjai legyenek”[95].

A papok, részesedve Krisztus tekintélyében, jelentős befolyással vannak a hívőkre. Tudják azonban, hogy Krisztus jelenlétét a pap személyében „nem úgy kell érteni, mintha a pap föl lenne vértezve minden emberi gyöngeség, az uralomvágy, a tévedések vagy a bűnök ellen”[96]. A szolgálatot végzők szavának és irányításának kisebb, vagy nagyobb hatása lehet, attól függően, hogy milyen természetes vagy szerzett tulajdonságokkal rendelkeznek az értelem, az akarat, a jellem, az érettség terén. Ez a tudat, egyesítve a lelkipásztori tevékenység szentségi gyökereinek ismeretével, Jézusnak, a Jó Pásztornak követésére készteti őket, és a lelkipásztori szeretetből elengedhetetlen erényt kovácsol a szolgálat gyümölcsöző végzéséhez.

„A papok pásztori működésének, és a rájuk bízott tekintély elsődleges célja” az, hogy „a lelki és az egyházi élet teljességére elvezessék a rájuk bízott közösséget”[97]. Mindenesetre „a lelkipásztori gondoskodás közösségi jellege (...) nem hagyhatja figyelmen kívül az egyes hívők szükségleteit (...). Mondható, hogy maga Jézus a Jó Pásztor, Aki „juhait nevükön szólítja”, mert ismerik hangját (Jn 10,3-4), saját példamutatásával határozta meg az egyének lelkipásztori ellátásnak első szabályát: az emberekkel jó ismeretség és barátság”[98]. Az Egyházban az egész közösséget figyelembe vevő szemléletnek harmonikusan egységben kell lennie az egyes embereket figyelembe vevő szemlélettel, sőt a lelkipásztornak az Egyház építése során a személyes dimenzióból kiindulva a közösségi felé kell haladnia. A papnak az egyénekkel és a közösséggel való kapcsolatában arra kell törekednie, hogy mindenkivel „eximia humanitate[99] szerint bánjon, soha nem állhat egy ideológia, vagy kisebb emberi csoport szolgálatában[100], és az emberekkel „nem ízlésük, hanem a keresztény élet és tanítás követelményei szerint kell bánnia”[101].

Noha manapság jobban, mint bármikor máskor, a lelkipásztori tevékenység stílusának alkalmazkodnia kell azoknak a keresztény múlttal rendelkező társadalmaknak az állapotához, amelyek jelenleg nagymértékben elvilágiasodtak. Tehát egyre nagyobb hangsúlyt kap a munus regendi figyelembe vétele, az eredeti missziós értelmében, amelyet nem szabad összetéveszteni a szervezési – bürokratikus feladatokkal. Ez megköveteli a papok állhatatos, szeretetteljes munkáját, amelynek legszebb példája Jézus Krisztus pásztori magatartásában található. Ő, amint azt az Evangéliumban látjuk, nem menekül sohasem messiási tekintélye felelősségétől, hanem odaadással és szeretettel véghez viszi azt. Ezért az Ő tekintélye sohasem elnyomó tekintély, hanem készség és szolgálat szelleme. Ez a kettős szempont – tekintély és szolgálat – alkotja azt a rendszert, amelyben elhelyezhető a pap munus regendi-je: a pap mindig kötelezze el magát arra, hogy megvalósítsa részesedését Krisztus küldetésében, aki egyszerre Feje és Pásztora a nyájnak[102].

A papot, aki a püspökkel és a püspök alá rendelve szintén a rábízott közösség pásztora, a lelkipásztori szeretet élteti. Nem kell félnie tekintélyének gyakorlásától a saját illetékességi területén, hiszen ezért ruházták fel tekintéllyel. Emlékezni kell arra, hogy amikor a pap a tekintélyt a szükséges erővel gyakorolja, arra kell törekednie, hogy „non tampraeesse quam prodesse” – „ne parancsoljon, inkább szolgáljon”[103]. Akinek ezt a tekintélyt gyakorolnia kell, óvakodnia kell attól a kísértéstől, hogy kivonja magát a felelősség alól, mert ha nem gyakorolja tekintélyét, nem tesz eleget szolgálatának. A püspökkel és a hívekkel való szoros egységben a papnak lelkipásztori szolgálatában két végletet el kell kerülnie: egyrészt a parancsolgató autoritarizmust, másrészt a tekintélyt aláásó leereszkedő magatartást, mivel mindkettő idegen a szolgálat lényegétől, minthogy a pap elvilágiasodásához, illetve a világiak klerikalizálódásához vezetnek[104]. Nemritkán az effajta magatartás mögött félelem rejtőzhet, félelem a felelősség vállalásától, a tévedéstől, az el nem fogadottságtól, a népszerűtlenségtől és a kereszt vállalásától stb., alapjában véve arról van szó, hogy elhomályosul a papi identitás lényege: ami nem más, mint azonosulás Krisztussal, a Pásztorral és a Fővel.

Ebben az értelemben az új evangelizáció megköveteli, hogy a pap nyilvánvalóvá tegye valódi jelenlétét. Láthatóvá kell tennie, hogy Jézus Krisztus szolgái jelen vannak az emberek között, és rendelkezésükre állnak. Ezért fontos, hogy a hívek közösségébe barátságosan és testvériesen beilleszkedjenek. Ebben az összefüggésben érthető annak a fegyelemnek a lelkipásztori fontossága, amely az egyházi ruha viselését illeti, és amelytől nem tekinthet el a pap, mivel ezen keresztül nyilvánosan hirdeti teljes odaadását Krisztus, a testvérek, és minden ember szolgálatára időbeli és helybeli korlátozás nélkül[105]. Minél jobban viseli egy társadalom az elvilágiasodás jeleit, annál jobban szüksége van evangéliumi jelekre.

A papnak figyelnie kell arra, hogy ne tanúsítson ellentmondásos magatartást, amelynek alapján mentesíthetné magát tekintélyének gyakorlásától az őt közvetlenül megillető területeken, hogy azután olyan világi kérdésekbe avatkozzon be, mint a társadalmi és politikai rend kérdései[106], amelyeket Isten a világiak szabad rendelkezésére bízott.

Bár a pap igen nagy megbecsülésnek örvendhet a hívek, és némely helyen a polgári hatóságok részéről is, rendkívül fontos, hogy ne felejtse el: alázatosan kell megélnie ezt a megkülönböztetett tiszteletet. Ezt is helyesen a lelkek üdvösségére (salus animarum) kell felhasználnia, és nem szabad elfelejtenie, hogy egyedül Krisztus az igazi Feje az Isten népének: Felé kell vezetni az embereket, és el kell kerülni az egyes papok személyéhez való ragaszkodást. A lelkek egyedül Krisztuséi, mert egyedül Ő váltotta meg őket drága vére árán, az Atya dicsőségére. Ugyanebben az értelemben egyedül Ő a természetfölötti javak Ura és Mestere, Aki a saját, és származásából fakadó tekintéllyel tanít. A pap Krisztusban és a Szentlélekben csak „ügyintézője” az adományoknak, amelyeket az Egyház rábízott, és mint ilyen, nincs joga elhallgatni, megmásítani, és saját tetszésére alakítani azokat[107]. Nem kapott felhatalmazást pl. arra, hogy a rábízott híveknek a keresztény hit csak egyes igazságait tanítsa, elhanyagolva azokat, amelyeket nehezebben elfogadhatónak, vagy „kevésbé időszerűnek” tekint[108].

Az új evangelizációra és a papok szükséges lelkipásztori vezetésére gondolva mindenkit fontos segíteni az őszinte, figyelmes, átgondolt munka megvalósításában. A „nem rákényszerítés” stb. magatartása mögött a lelkipásztori hivatás teológiai lényegének félreismerése rejtőzhet, vagy talán olyan jellembeli hiányosság, amely elkerüli a felelősséget. Nem kell lebecsülni esetleges jogtalan ragaszkodást személyekhez vagy lelkipásztori megbízatásokhoz, vagy a rosszul álcázott népszerűség utáni vágyat, vagy az egyenes szándék hiányát. A lelkipásztori szeretet alázatosság nélkül semmit nem ér. Néha a pap önszeretete és feltűnési vágya rejtőzhet meg egy látszólag indokolt lázadás, a püspök által javasolt új lelkipásztori munkától való vonakodás, vagy a prédikálás és a liturgia végzésének különcködő módja mögött, illetve a mögött, ha nem viseli az állapotának megfelelő öltözéket, vagy azt saját tetszésére megváltoztatja.

Az új evangelizáció megköveteli a paptól, hogy lelkipásztori tevékenységét megújult szolgálatkészséggel gyakorolja ott, ahol nagyobb szükség van rá. „Mint ahogy a Zsinat kihangsúlyozza: a lelki ajándék, amelyet felszentelésük alkalmával kaptak a lelkipásztorok, nem egy leszűkített, és korlátozott hivatásra készíti fel őket, hanem a föld legtávolabbi határáig kiterjedő, egyetemes megváltó küldetésre, mivel bármilyen papi hivatás egyetemes kiterjedésű, úgy, amint azt Krisztus rábízta az apostolokra.”[109] Néhány országban a klérus számbeli hiánya – a mai világ jellegzetes dinamizmusával együtt – megkívánja, hogy számítani lehessen olyan papokra, akik nemcsak a lelkipásztori megbízatás megváltoztatását hajlandók elfogadni, hanem készek szükség szerint várost, megyét és országot is változtatni, és ellátni küldetésüket mindenféle körülmények között, az egyéni ízlésen és személyes terveken túl, Isten szeretetéért. „Hivatásuk természetéből ered, hogy mély lelkületű küldetéstudat kell hogy áthassa és lelkesítse őket, és ez az »igazi katolikus lelkület, amely hozzászoktatja őket ahhoz, hogy a saját egyházmegyén, nemzetén vagy szertartásmódján túltekintve, az egyetemes Egyház szükségét figyelembe vegyék, és legyenek lelkükben készen bárhol hirdetni az Evangéliumot«”[110]. A helyi Egyház helyes szolgálata sohasem homályosíthatja a legkisebb mértékben sem az egyetemes Egyház szolgálatát, hanem azzal harmonikus egységben kell lennie, és ezt figyelembe kell venni a papok állandó képzésében is.

Kérdések a IV. fejezetről való elmélkedéshez

21. Hogyan lehetne elevenebben közösségeinken keresztül, és különleges módon a papokon keresztül kinyilvánítani Isten irgalmát az arra rászorulóknak? Elég nyomatékosan ajánlják-e az irgalmasság lelki és testi cselekedeteinek a gyakorlását, mint a keresztény érettség és evangelizáció útját?

22. A lelkipásztori szeretet – annak minden megnyilvánulásában – valóban „papjaink állandó képzésének lelke és ereje”?

23. Bátorítják-e konkrétan a papokat, hogy őszinte, testvéri lélekkel törődjenek paptársaikkal, különösen a betegekkel és az idősekkel, és azokkal, akik nehéz helyzetben vannak? Léteznek-e szabad elhatározásból formálódott papi életközösségek, vagy hasonló próbálkozások?

24. Papjaink megértik-e, és helyesen gyakorolják-e a rájuk bízott közösségeknek a sajátosan rájuk háruló lelkivezetői feladatát? Hogyan végzik ezt a gyakorlatban?

25. A papok lelki képzésében kellő hangsúlyt kap-e szent szolgálatuk missziós jellege, és az Egyház egyetemes távlata?

26. Vannak-e olyan hitigazságok vagy erkölcsi elvek, amelyeket könnyen mellőznek a prédikációkból?

27. A lelkipásztori szolgálat egyik sajátos feladata, hogy egyesítsen minden erőt az evangelizáció küldetésének szolgálatába. Minden hivatást ösztönöznek-e az Egyházon belül, tisztelve mindenkinek a karizmáját?

UTÓSZÓ

„Az új evangelizációnak új hittérítőkre van szüksége, és ezek a papok azok, akik elkötelezik magukat arra, hogy egész hivatásukat, mint különleges, szentség felé vivő utat kövessék”[111]. Alapvetően fontos, hogy ez így legyen, hogy minden pap naponta felfedezze személyes életszentségének abszolút szükségességét. „Először meg kell tisztulnunk önmagunkban, hogy utána megtisztíthassunk másokat; tanultaknak kell lennünk, hogy taníthassunk; fénynek kell lennünk, hogy világíthassunk, Istenhez kell közelednünk, hogy másokat közelíthessünk Hozzá, meg kell szentelődnünk, hogy megszentelhessünk”[112]. Ez a feladat egy mély életegység keresésében valósul meg, amelyben a pap, mint alter Christus létezik és él, az élet minden helyzetében.

A plébánia hívei, vagy azok, akik a különböző lelkipásztori munkában részt vesznek, a papot látják – megfigyelik! – hallják – és hallgatják!
– nemcsak akkor, amikor Isten Igéjét hirdeti, hanem akkor is, amikor különböző liturgikus cselekményt végez, különösen a szentmisét. Akkor is, amikor a plébániahivatalban fogadja a híveket, szeretetteljes és vendégszerető magatartást várnak tőle[113]. Akkor is, amikor látják a papot, hogy eszik vagy pihen, épülnek mértékletessége és szerénysége példáján. És ebből épülnek akkor is, amikor meglátogatják otthonában, örvendezhetnek az egyszerűségen és papi szegénységen, amelyben él[114], amikor látják, hogy öltözete tiszta, rendes és paphoz méltó. Akkor is, amikor beszélnek vele, akár a legegyszerűbb témáról, és érzik, hogy vigaszt és erőt ad természetfölötti látásmódja, finomsága és emberséges stílusa, amellyel beszél a legegyszerűbb emberrel, igazi papi nemességgel. „Az oltár kegyelme és szeretete így kiterjed a szószékre, a gyóntatószékre, a plébániai irodára, az iskolára, az oratóriumra, a házakra, az utcákra, a kórházakra, a közlekedési és hírközlési eszközökre, tehát mindenre, ahol a pap lelkipásztori feladatát betölti. Minden helyzetben kiárad a pap Miséje, az ő lelki egysége Krisztussal, aki Lelkipásztor és Szentostya, ami meghatározza létét – ahogy Antiochiai Szent Ignác mondta: »Isten gabonája vagyok, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak« (vö. Rómaiakhoz írt levél, IV. 1.) a testvérek javára[115].

Ilyen módon a Harmadik Évezred papja lehetővé teszi, hogy napjaink híveit is eltöltsék az emmauszi tanítványok érzései. Ők, miután meghallgatták az isteni Mesternek, Jézusnak a Bibliáról szóló magyarázatát, csodálkozva kérdezhették önmaguktól: „hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32).

Mi, lelkipásztorok, bízzuk magunkat az Egyház Királynőjére és Anyjára, hogy egységben Krisztus földi Helytartójának szándékával, felfedezzük annak a módját, hogyan kell felébreszteni az Egyház minden papjában, mint az Ige hirdetőiben, a Szentségek kiszolgáltatóiban és a közösségek vezetőiben a megújulás őszinte szándékát. Az Evangelizálás Királynőjétől kérjük, hogy az Egyház ma felfedezhesse azokat az utakat, amelyeket az Atya irgalma Krisztusban, a Szentlélek által, az öröktől fogva készített, hogy a Vele való egységbe vonzza korunk emberét is.

Darío Castrillón Hoyos, bíboros,
prefektus
+ Csaba Ternyák, Eminenzianai c. érsek,
titkár

IMÁDSÁG A SZENTSÉGES SZŰZ MÁRIÁHOZ

Mária,
az új evangelizálás csillaga,
aki az Evangélium hirdetése során kezdettől fogva vigasztaltad és bátorítottad az Apostolokat és munkatársaikat, a Harmadik Évezred hajnalán erősítsd a papokban annak tudatát, hogy elsősorban ők felelősek az új evangelizálásért.

Mária,
aki, elsőként hallottad meg az Evangélium örömhírét,
és aki elsőként adtad azt tovább,
aki senkihez sem hasonlítható hittel, reménnyel és szeretettel válaszoltál az Angyal üdvözletére, járj közben azokért, akik Fiadnak, Krisztusnak, a Papnak hasonmásai, azért, hogy ők is ugyanabban a szellemben válaszoljanak a Szentatya sürgető hívására, aki a Nagy Jubileum alkalmából Isten nevében hozzájuk fordul.

Mária,
a megélt hit tanítója,
aki az Isten Igéjét teljes odaadással fogadtad, tanítsd meg a papokat, hogy az imádság révén fogadják be az Igét, és álljanak annak szolgálatába szerénységgel és lelkesedéssel oly módon, hogy Krisztus a Harmadik Évezred során is teljes megmentő erejével vigye véghez a megváltást.

Mária,
Kegyelemmel teljes és a Kegyelem Anyja,
viseld gondját pap fiaidnak, akiknek Hozzád hasonlóan a Szentlélek munkatársaivá kell válniuk, hogy a hívők szívében újraszülessen Jézus. Fiad születésének évfordulóján tanítsd meg nekik, hogy Isten titkainak hűséges sáfárjai legyenek: hogy a Te segítségeddel a Kiengesztelődés útját sok lélek számára megnyissák, és az Eucharisztiát saját és a rájuk bízott hívők életének forrásává és csúcspontjává tegyék.

Mária,
a Harmadik Évezred hajnalának csillaga,
folytasd Jézus Krisztus papjainak vezetését, hogy kövessék Isten és a felebarátok iránti szereteted példáját, tudjanak hiteles pásztorok lenni, és mindnyájunk lépteit Fiad felé tudják vezetni, Aki fényével minden embert beragyog (vö. Jn 1,9). Hogy a lelkipásztorok, és általuk Isten egész népe meghallja azt a kedves és nyomatékos hívást, amellyel az üdvtörténet új évezredének küszöbén feléjük fordulsz: „tegyétek azt, amit Ő mond” (Jn 2,5). „2000-ben – Krisztus helytartója mondja nekünk – újult erővel kell hogy hangozzék az igazság hirdetése: „Ecce natus est nobis Salvator mundi” – „Íme, megszületett nekünk a Világ Üdvözítője”.
(Tertio Millennio adveniente 38).

Jegyzetek:
[1] II. János Pál, Tertio Millennio adveniente apostoli levél (1994. november 10.), 38. pont; AAS 87 (1995) 30; EV 14/1787.
[2] II. János Pál, Redemptoris missio enciklika (1990. december 7.), 33 pont; AAS 83 (1991) 279; EV 12/614.
[3] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma – Dives Ecclesiae [Tota Ecclesia] – (1994. január 31.), 7 pont; EV 14/763.
[4] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél (1992. március 25.), 18. pont, AAS 84 (1992) 685; EV 13/1246.
[5] II. János Pál, Redemptoris missio enciklika, 1. pont; i. m. 249; EV 12/547.
[6] „A keresztény vallás sokszor ki van téve annak a veszélynek, hogy a sok vallás közül az egyiknek tartják, vagy pusztán az ember szolgálatában álló társadalmi etika szintjére süllyesztik. Így nem mindig domborodik ki magával ragadó újdonsága a történelemben: a keresztény vallás „misztérium”, az emberré lett Isten Fiának a működése és mindazoknak, akik befogadják Őt, megadja, »hogy Isten fiai lehessenek« (Jn 1,12)”. II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 46. pont; i. m. 738-739; EV 13/1386.
[7] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 2. pont; EV 1/12441248; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 13. pont; i. m. 677., 678; EV 13/1221; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 1, 3, 6 pontok; EV 14/755 kk. 758.761 k; Papi Kongregáció, Laikusok Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Püspöki Kongregáció, Népek Evangelizációjának Kongregációja, Istennek Szentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja, Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács: Rendelkezés, Világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről (1997. augusztus 15.), Előszó; AAS 89 (1997) 852; EV 16/671 kk; magyarul: Római dokumentumok VI., Szent István Társulat Budapest, 1998, 7-10.
[8] II. János Pál, Redemptoris missio enciklika, 63 pont; i. m. 311; EV 12/670.
[9] II. János Pál, Redemptoris missio enciklika,. 67 pont. i. m. 315; EV 12/678.
[10] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, Bevezetés; EV 14/751; vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 2. és 14. pontok; i. m. 659-660, 678-679; EV 13/1163. 1222 kk.
[11] Vö. II. János Pál, Fides et ratio enciklika (1998. október 14.), 62. pont.
[12] Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 171. pont.
[13] II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 30. pont; EV 1/1361.
[14] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 48. pont; EV 1/1416.
[15] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 21. pont; i. m. 688-690; EV 13/1256 kk.
[16] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 12. pont; EV 1/1282 kk; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 25. pont; i. m. 695-697; EV 13/1276 kk.
[17] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 43. pont; EV 114/817.
[18] Nagy Szent Gergely, A lelkipásztorkodás törvénykönyve, II, 1.
[19] II. János Pál, Beszéde az európai püspökök VI. szimpoziumához (1985. november 11.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, VIII/2 (1985) 918-919.
[20] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 12. pont; i. m. 675-677; EV 13/1217.
[21] II. János Pál, A CELAM IV. általános konferenciájának megnyitó beszéde(1992. október 12.), 1. pont; AAS 85 (1993) 808; vö. Reconciliatio etpaenitenti, apostoli levél (1984. december 2.), 13. pont; AAS 77 (1985) 208-211; EV9/1107 kk.
[22] VI. Pál, Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás (1975. december 8.), 47. pont; AAS 68 (1976) 37; EV5/1642.
[23] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 28. pont; EV 1/354 kk.
[24] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 4. pont; EV 1/1250 k; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 26. pont; i. m. 697-700; EV 13/1280 kk.
[25] Vö. II. Vatikáni Zsinat,. Presbyterorum ordinis dekrétum 5., 13., 14. pontok; EV 1/1252 kk. 1286 kk.; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 3., 26., 48. pontok; i. m. 691-694, 697-700, 742-745; EV 13/1264 kk. 1280 kk. 1396 kk; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 48. pont; EV 14/827 k.
[26] II. Vatikáni Zsinat, Unitatis redintegratio dekrétum, 4. pont; EV 1/515.
[27] II. Vatikáni Zsinat, Unitatis redintegratio dekrétum, 11. pont; EV 1/1534.
[28] Vö. II. János Pál, Beszéd a CELAM püspökeihez (1983. március 9.): Insegnamenti, VI/1 (1983) 698; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 18. pont; i. m. 684-686; EV 13/1246.
[29] II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 2. pont; EV 1/873.
[30] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum 4. pont; EV 1/1250.
[31] Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1550. pont.
[32] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 26. pont; i. m. 698; EV 13/1281.
[33] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 45. pont; EV 14/820.
[34] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 4. pont; EV 1/1250.
[35] Szent Ágoston, A keresztény tanításról 4, 15, 32; PL 34, 100.
[36] Vö. VI. Pál, Laudis canticum apostoli konstitúció (1970. november 1.), 8. pont; AAS 63 (1971) 533-534; EV 3/2819 kk.
[37] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 45. pont; EV 14/819.
[38] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22. pont; EV 1/1385.
[39] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22. pont; EV 1/1388.
[40] Vö. Rendelkezés, Világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről, 3. cikkely; i. m. 852 kk; EV 16/706; a magyar fordításban 19-20.
[41] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 19. pont; EV 1/1307.
[42] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis, apostoli buzdítás, 70 kk pontok; i. m. 778 kk; EV 13/1488 kk; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 69 kk pontok; EV 14/866.
[43] Vö. II. János Pál, Pastore dabo vobis, apostoli levél, 26. és 47. pontok; i. m. 697-700; 740-742; EV 13/1280 kk. 1391 kk; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma; 46. pont; EV 14/823 kk.
[44] Nevelési Kongregáció, Rendelkezés az egyházatyák tanulmányozásáról a papképzésben (1989. november 10.), 26-27. pontok; AAS 82. (1990) 618-619; EV 11/2856 k.
[45] II. János Pál, Fides et ratio enciklika, 2. pont.
[46] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 46. pont; EV 14/ 823 k.
[47] A Katolikus Egyház Katekizmusa, 738. pont.
[48] II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium dogmatikai konstitúció, 2. pont; EV 1/2.
[49] II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 48. pont; EV1/416.
[50] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 45. pont; EV 1/1463.
[51] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 7. b-c. pont; EV 14/763.
[52] II. János Pál, Katekézis az általános kihallgatáson (1993. május 5.): Insegnamenti XVI/1 (1993) 1061.
[53] II. Vatikáni Zsinat Presbyterorum ordinis dekrétum, 12. pont; EV 1/1284.
[54] Vö. II. Vatikáni Zsinat Presbyterorum ordinis dekrétum, 5. pont; EV 1/1252.
[55] II. János Pál, Katekézis az általános kihallgatáson (1993. május 12.): Insegnamenti XVI/1 (1993) 1197.
[56] II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium dogmatikus konstitúció, 2. pont; EV 1/2.
[57] II. János Pál, Nagycsütörtöki levél a papokhoz (1997. március 16.), 5. pont; AAS 89. (1997) 662; EV 16/264.
[58] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium dogmatikus konstitúció, 2., 5. pontok; EV 1/2.16 k.
[59] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1261.
[60] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 5. pont; EV 1/1253.
[61] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 5. pont; EV 1/1253.
[62] Vö. II. János Pál, Katekézis az általános kihallgatáson (1993. május 12.): Insegnamenti XVI/1 (1993) 1197-1198.
[63] Vö. II. János Pál, Dies Domini apostoli levél (1998. május 31.), 46. pont; AAS 90. (1998)742.
[64] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 49. pont; EV 14/829.
[65] II. János Pál, Katekézis az általános kihallgatáson (1993. május 12.): Insegnamenti XVI/1 (1993) 1198.
[66] Vö. uo.; II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium dogmatikai konstitúció, 112., 114., 116., 120., 122-124., 128. pontok; EV 1/201 kk.
[67] Vö. XII. Pius, Rádióüzenet az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Katechetikai Kongresszusának (1946. október 26.); Discorsi e Radiomessaggi VIII (1946) 288; II. János Pál, Reconciliatio et paenitentia apostoli levél, 18. pont; i. m. 224-228; EV 9/1127 kk.
[68] II. János Pál, Dives in misericordia enciklika (1980. november 30.), 13. pont; AAS 72 (1980) 1220-1221; EV7/935.
[69] Vö. II. János Pál, Katekézis az általános kihallgatáson (1993. szeptember 22.): Insegnamenti XVI/2 (1993) 826.
[70] II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 13. pont; i. m. 1219; EV7/931.
[71] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 54. pont; Vö. II. János Pál, Reconciliatio et paenitentia, apostoli levél, 31. pont; i. m. 257-266; EV 9/1180-1193.
[72] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 32. pont; EV 14/979.
[73] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 13. pont; EV 1/1288; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 52. pont; EV 14/835.
[74] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 52. pont; EV 14/835; Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 13. pont; EV 1/1288.
[75] Vö. Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács, Válasz CIC 964 kánon 2. § (1998. július 7.): AAS 90 (1998) 711.
[76] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 18. pont; EV 1/1305; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 26., 48. pontok; i. m. 697-700, 742-745; EV 13/1280-1285. 1396-1399; Katekézis az általános kihallgatáson (1993. május 26.), 4. pont: Insegnamenti XVI/1 (1993) 1331; Reconciliatio et paenitentia, apostoli levél, 31. pont; i. m. 257-266; EV9/1180-1193; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 53. pont; EV 14/836.
[77] II. János Pál, Reconciliatio et paenitentia apostoli levél, 31. pont; i. m. 266; EV 9/1191.
[78] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 17. pont; i. m. 683; EV 13/1239.
[79] Alapos felkészültségre van szükség azokban a kérdésekben, amelyek gyakorta felmerülnek. Ezekhez nagy segítséget jelent A gyóntató atyák vademecuma a házassági erkölcs néhány kérdésében, (A Család Pápai Tanácsa 1997. február 12., EV 16/170-213); magyarul: Római Dokumentumok XII. Szent István Társulat, 1999.
[80] Vö. uo.
[81] II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 13. pont; i. m. 1219; EV 7/931.
[82] II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 3. pont; i. m. 1183; EV 7/867.
[83] Vö. II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 13. pont; i. m. 1218-1221; EV 7/929-936.
[84] II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 8. pont; i. m. 1204; EV7/904.
[85] Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 48. pont; EV 14/828.
[86] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 8. pont; i. m. 668-669; EV 13/1194-1197.
[87] Vö. Jean-Marie Vianney, curé d’Ars: sa pensée, son coeur, présentés par Bernard Nodet, Le Puy 1960, 100.
[88] Szent Ágoston, Százhuszonnégy traktátus János evangéliumáról, 123,5: CCL 36, 678.
[89] Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 875. pont.
[90] II. János Pál, Nagycsütörtöki levele a papokhoz (1997. március 16.), 4 pont; AAS 89 (1997) 661; EV 16/263.
[91] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theol. III, q. 83, a. 1., ad 3.
[92] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 22. pont; i. m. 691; EV 13/1263.
[93] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 29. pont; i. m. 704; EV 13/1297.
[94] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1257.
[95] II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 28. pont; EV 1/354.
[96] A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1550. pont.
[97] II. János Pál, Katekézis az általános kihallgatáson (1993. május 19.) 2. pont: Insegnamenti XVI/1 (1993) 1254.
[98] Uo. 4. pont; i. m. 1255-56.
[99] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1257.
[100] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1263.
[101] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1257.
[102] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 17. pont; i. m. 18-20; EV 14/776-778.
[103] Szent Ágoston, Ep. 134, 1: CSEL 44, 85.
[104] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 19. pont; i. m. 21; EV 14/780. II. János Pál, Allocuzione al Simposio sulla „Collaborazione dei laici al ministero pastorale dei presbiteri” (1994. április 22.) 4; in „Sacrum Ministerium” 1 (1995) 64; vö. Papi Kongregárció és mások, Rendelkezés, Világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről, Előszó, i. m. 852. ; EV 14/671 kk; magyarul: i. m. 7-10.
[105] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 66. pont; i. m. 67-68; EV 14/858 kk.
[106] Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2442; C.I.C. 227. kánon; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 33. pont; i. m. 31-32; EV 14/798 k.
[107] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium dogmatikus konstitúció, 22. pont; C.I.C., 846. kánon; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 49. és 64. pontok; i. m. 49., 66; EV 14/829 k. 856.
[108] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 26. pont; i. m. 697-700; EV 13/1280-1285; Katekézis az általános kihallgatáson (1993. április 21.): Insegnamenti XVI/1 (1993) 938; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktórium, 45. pont; i. m. 43-45; EV 14/819-822.
[109] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 18. pont; i. m. 684; EV 13/1243; vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 10. pont; EV 1/1277.
[110] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 18. pont; i. m. 684; EV 13/1244; vö. II. Vatikáni Zsinat, Optatam totius dekrétum, 20. pont; EV 1/815.
[111] II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 82. pont; i. m. 801; EV 13/1550.
[112] Nazianzi Szent Gergely, Orationes, 2, 71: PG 35, 480.
[113] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 43. pont; i. m. 731-733; EV 13/1369-1373.
[114] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 17. pont; EV 1/1299 kk; C.I.C., 282. kánon; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 30. pont; EV 13/1299-1304; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma 67. pont; i. m. 68-70; eV 14/860-863.
[115] II. János Pál, Katekézis az általános kihallgatáson (1993. július 7.) 7. pont: Insegnamenti XVI/2 (1993) 38.

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest 1999
A fordítás alapjául szolgáló mű címe: CONGREGAZIONE PER IL CLERO IL PRESBITERO, MAESTRO DELLA PAROLA, MINISTRO DEI SACRAMENTI E GUIDA DELLA COMUNITÁ IN VISTA DEL TERZO MILLENNIO CRISTIANO
Fordította: DR. NÉMETH LÁSZLÓ a Pápai Magyar Intézet rektora, sorozatszerkesztő
Lektorálta: VERTSE MÁRTA
ISBN 963 360 615 2 összkiadás ISBN 963 361 106 7
© Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős szerkesztő: Farkas Olivér mb. igazgató



Napi evangelium
Az Isten bölcsességét művei igazolták.
  Mt 11,16-19

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum