Krisztus szeretete a vándorlók iránt Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának dokumentumai
2004. május 3.
Tartalom:
Az instrukció bemutatása
Bevezető – Migráció a mai világban
Első rész – A migráció: az idők jele és az egyház
gondja
Második rész – Migráció és befogadó lelkipásztorkodás
Harmadik rész – A „communio”–lelkipásztorkodás
munkatársai
Negyedik rész – A missziós lelkipásztorkodás
struktúrái
Befejezés – A küldetés egyetemessége
Jogi–lelkipásztori utasítások
I. Fejezet – A világi hívők
II. Fejezet – A lelkészek/misszionáriusok
III. Fejezet – A szerzetesek
IV. Fejezet – Az egyházi hatóságok
V. Fejezet – A püspöki konferenciák és a keleti
katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái
VI. Fejezet – Az elvándorlók és útonlévők pápai
tanácsa
Jelek és rövidítések
AA – Apostolicam actuositatem (II. Vatikáni Zsinat)
AAS – Acta Apostolicae Sedis
AG – Ad Gentes (II. Vatikáni Zsinat)
Üzenet Pápai Üzenet a Vándorlók és Menekültek Világnapjára (a
megfelelő évszámmal)
CCEO – Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium
CD – Christus Dominus (II. Vatikáni Zsinat)
CfL – Christifideles laici (II. János Pál)
CIC – Codex Iuris Canonici
CMU – Chiesa e mobilita umana (Az Egyház és az Utazók) (PCPMT)
DPMC – De pastorali migratorum cura „Nemo est” (Püspöki Kongregáció)
EA – Ecclesia in America (II. János Pál)
EE – Ecclesia de Eucharistia (II. János Pál)
EEu – Ecclesia in Europa (II. János Pál)
EN – Evangelii Nuntiandi (VI. Pál)
EO – Ecclesia in Oceania (II. János Pál)
EV – Enchiridion Vaticanum
GS – Gaudium et Spes (II. Vatikáni Zsinat)
LG – Lumen Gentium (II. Vatikáni Zsinat)
MR – Mutua Relationes (Szerzetesrendek Kongregációja és Püspöki
Kongregáció)
NMI – Novo Millennio Ineunte (II. János Pál)
OE – Orientalium Ecclesiarum (II. Vatikáni Zsinat)
OR – L’Osservatore Romano
PaG – Pastores Gregis (II. János Pál)
PB – Pastor Bonus (II. János Pál)
PdV – Pastores dabo Vobis (II. János Pál)
PG – Patrologia Graeca, Migne
PL – Patrologia Latina, Migne
PO – Presbyterorum Ordinis (II. Vatikáni Zsinat)
PT – Pacem in Terris (XXIII. János)
RH – Redemptor Hominis (II. János Pál)
RMa – Redemptoris Mater (II. János Pál)
RMi – Redemptoris Missio (II. János Pál)
SC – Sacrosanctum Concilium (II. Vatikáni Zsinat)
Ez e körülbelül kétszázmillió embert érintő jelenség az utolsó
évtizedekben a társadalom egyik strukturális valóságává vált és
szociális, kulturális, politikai, vallási, gazdasági és
lelkipásztori szempontból egyre összetettebb gondot jelent.
Figyelembe véve az új migrációs áramlatokat és ezek sajátosságait,
az „Erga migrantes caritas Christi” instrukció szeretné a vándorlók
lelkipásztorkodását hozzáigazítani a mai helyzethez, hiszen a VI.
Pál pápa „Pastoralis Migratorum cura” motu propriójának és a Püspöki
Kongregáció ennek megfelelő „De pastoralis migratorum cura” („Nemo
est”) instrukciójának kihirdetése óta már 35 év telt el.
Az Instrukció egyházi feleletet akar adni a vándorlók új
lelkipásztori igényeire, rá akarja ébreszteni őket arra, hogy saját
migrációjuk tapasztalatát használják fel a növekedés lehetőségeként,
ne csak saját keresztény életükben, hanem az újra evangelizálásban
és a missziós küldetésben is. A dokumentum továbbá, hozzá akar
járulni a CIC-ben és CCEO-ban meghatározott jogrendhez is, hogy így
egyre megfelelőbb módon válaszolhasson a létszámában ma egyre inkább
növekvő keleti katolikus egyházak emigránsainak különös
szükségleteire is.
A mai migráció összetétele ezen kívül, megkívánja, mind a jelenség
ökumenikus szemléletét, mivel sok keresztény vándorló nem áll teljes
„communió”-ban a Katolikus Egyházzal, mind a vallásközi párbeszédet
is, a többi vallások, különösen az iszlám vándorlók egyre inkább
növekvő száma miatt, a hagyományosan katolikus területeken, és
fordítva. Végül kiváló lelkipásztori igény tárulkozik fel abban a
kötelezettségben, amely sürgeti a hagyományokhoz hűséges, és
ugyanakkor az új fejlődések iránt nyitott lelkipásztorkodást a mi
lelkipásztori struktúráinkra vonatkozóan is. Ezeknek megfelelően
szavatolnunk kell a „communió”-t a szakterülettel foglalkozó
külünleges lelkipásztorok és a befogadó hely hierarchiája között,
hiszen az Egyház vándorlók iránti gondoskodásának döntő fóruma végül
is ez marad.
A mai migrációs-jelenség néhány okának (a globalizáció megjelenése,
a demográfiai változások, különösen a korán iparosodó országokban,
az egyenlőtlenség növekvő szakadéka az északi és déli félteke
között, a konfliktusok és polgárháborúk elterjedése) gyors
felsorolása után, a dokumentum kiemeli a nagy nélkülözéseket,
amelyeket általában az emigráció magával hoz az egyén, különösen
pedig, az asszonyok és gyerekek, de a családok számára is. A föld
javainak igazságos elosztása érdekében ez a jelenség felveti egy új
nemzetközi gazdasági rend keresésének etikai problémáját, azt a
víziót, amely a nemzetközi közösséget a népek egyetlen családjának
tekinti, és amelyben alkalmazzák a nemzetközi jogot. A dokumentum
továbbá felvázol egy világos biblikus-teológiai keretet , amely
tekintettel az egyetemes „communió”-ra, az üdvösség történelmébe
illeszti a migráció-jelenséget, mint az idők jelét és az Isten
jelenlétének jelét a történelemben és az emberi társadalomban.
Ezt követően az egyházi dokumentumok alapján – az Exsul Familiá-tól
kezdve a II. Vatikáni Zsinatig, a De pastorali migratorum cura
instrukcióig és az utána következő kánoni irányelvekig – egy rövid
történelmi kitérés igazolja az Egyház gondoskodását a vándorlókról
és a menekültekről. Ez az áttekintés rámutat a fontos teológiai és
lelkipásztori vívmányokra. Rámutat az ember központiságára, a
vándorlók jogainak védelmére, a migráció egyházi és missziós
dimenziójára, a világi hívők lelkipásztori hozzájárulásának
értékelésére, a megszentelt élet intézményeire és az apostoli élet
társaságaira, a kultúra értékeire az evangelizálás művében, a
kisebbségek védelmére és helyes megítélésére a helyi egyházban is,
az „ad intra” és az „ad extra” egyházi párbeszéd jelentőségére, és
végül a vándorlóknak a világbéke érdekében kifejthető sajátos
hozzájárulására.
A követező szakaszok – mint az „inkulturáció” szükségessége, az
Egyház szemlélete a „communio” értelmében, a küldetés és Isten népe,
a vándorlók sajátos lelkipásztorkodásának mindig időszerű
jelentősége, Krisztus misztikus teste minden tagjának
párbeszédes-missziós kötelezettsége és az ebből adódó befogadás
kultúrájának kötelessége és a szolidaritás a vándorlókkal szemben –
bevezetik a sajátos lelkipásztorkodás megválaszolandó kérdéseinek
elemzését, mind a latin, mind a keleti rítusú katolikus vándorlókra
vonatkozóan, illetve a vándorlók esetében, akik más egyházakhoz,
egyházi közösségekhez, vagy általában más vallásokhoz,
különösenpedig az iszlámhoz tartoznak.
A dokumentum továbbá, pontosan megfogalmazza vagy kiemelten
megismétli a lelkipásztori dolgozók – különösen a
lelkészek/misszionáriusok és nemzeti koordinátoruk, az
egyházmegyei/eparchiális papok, a szerzetesek, a világi hívők, a
laikus egyesületek és egyházi mozgalmak – lelkipásztori és jogi
rendjét, amelyeknek apostoli buzgóságát a „communio” és az együttes
lelkipásztorkodás egésze szempontjából nézi és szemléli.
Egy, a dokumentumban bemutatott, és a részegyházaknak javasolt,
további fontos lelkipásztori jellegzetesség, a lelkipásztori
struktúrák (akár már létező, akár javasolt) integrációja és a
vándorlók egyházi beillesztése az általános lelkipásztorkodásba –
törvényes különbségük, szellemi és kulturális örökségük teljes
tiszteletben tartása mellett –, tekintettel egy kézzelfogható
helybéli katolikus Egyház kialakítására is. Ez az integráció
lényeges feltétele annak, hogy a vándorlókért és a vándorlókkal
végzett lelkipásztorkodás az egyetemes Egyház és a „missio ad
gentes” jelentős kifejezője, testvéri és békés találkozás, mindenki
otthona, a befogadó és résztvevő közösség iskolája, a kért és
megadott kiengesztelődés, a kölcsönös és testvéri befogadás és
szolidaritás, és nem kevésbé, az igazi emberi és keresztény
segítségadás lehessen.
Az Instrukció időszerű és pontos „jogi-lelkipásztori utasításokkal”
zárul. Ezek megfelelő nyelven emlékeztetnek a lelkipásztori dolgozók
kötelességeire, feladataira, szerepére és a migránspasztoráció fölé
rendelt különböző egyházi szervezetekre.
Stephen Fumio Hamao bíboros, elnök
† Agostino Marchetto, Ecija tituláris érseke, titkár
Migráció a mai világban
Az emberi mobilitás, mint kihívása
1. Krisztus szeretete a vándorlók iránt sürget minket (vö. 2Kor
5,14), hogy újból foglalkozzunk, immár az egész világot érintő
problémáikkal. Hiszen a társadalmi, gazdasági, politikai és vallási
élet területén, ilyen vagy olyan módon, ma szinte minden ország
szembesül a migráció előretörésével, ráadásul pedig, ez a jelenség
egyre inkább állandósul és strukturális méreteket ölt. A migráció
sokszor az ember szabad elhatározásának az eredménye, de kiváltó
okai elég gyakran fellelhetők a gazdasági megfontolásokon kívül, a
kulturális, technikai és tudományos célokban is. Így a migráció
jelensége legtöbbször, a szociális, gazdasági és demográfiai
kiegyensúlyozatlanság legbeszédesebb és egyben kivándorlásra
ösztökélő jele, mind regionális, mind az egész világot átfogó
szinten.
A jelenség gyökereit képezi a túlzott nacionalizmus is, sok
országban pedig, a gyűlölet népi kisebbségekkel, illetve vallási
kisebbségek híveivel szemben, vagy éppen szisztematikus és erőszakos
peremre szorításuk a polgári, politikai, etnikai, sőt a vallási
konfliktusokban is. Ezek a konfliktusok vérrel áztatják a világ
összes kontinensét, menekültek és száműzöttek növekvő áradatát
váltják ki, amely aztán gyakran keveredik a vándorlók áradatával is.
Belekeverednek azok a társaságok is, amelyekben különböző etnikumok,
népek, nyelvek és kultúrák találkoznak egymással, ami ugyancsak az
ellentétek és összeütközések veszélyét rejti magában.
2. A migráció azonban elősegíti a kölcsönös megismerést is, alkalmul
szolgál párbeszédre és közösségre, ha nem éppen a különböző szintű
integrációra, amint ezt II. János Pál pápa világosan kijelentette
2001-ben a béke világnapjára írt üzenetében: „A bevándorlás által
hozott javak révén sok civilizáció gazdagodott és fejlődött. Más
esetekben, jóllehet nem integrálódott az őslakosok és a bevándorlók
kulturális különbözősége, de a személyek tiszteletben tartásának
kölcsönös gyakorlata és a különböző szokások elfogadása, illetve
tolerálása által mégis bizonyították az együttélés képességét.”[1]
3. A jelenkori migráció, a maga gazdasági, társadalmi, politikai,
egészségügyi és kulturális területeinek és a biztonság kérdésének
összefüggései alapján, bizonyára nem könnyű kihívás elé állít
minket. Olyan kihívásról van itt szó, amelyet minden kereszténynek
el kell fogadni, a saját egyéni jó akaraton és egyesek személyes
karizmáján túlmenően.
Itt azonban emlékeztetni szeretnénk annak a sok férfinek és nőnek,
egyesületnek és szervezetnek nagylelkű tanúságára is, akik látva az
emigráció által okozott annyi sok emberi szenvedést, mind síkra
szálltak a vándorlók jogaiért és védelméért – függetlenül attól,
hogy ők rákényszerültek a migrációra vagy sem. Ez a fajta
elkötelezettség, különös módon Jézus, a jóságos szamaritánus
compassió-jának az a gyümölcse, amelyet a Szent Lélek ébreszt
mindenütt a jóakaratú emberek szívében, még túl magán az Egyház
keretén is, amely „ez egyszer jobban átéli isteni alapítójának
titkát, az élet és halál titkát”.[2]
Egyébként az Egyháznak az Úrtól kapott küldetése, hogy hirdesse az
Isten Igéjét, kezdettől fogva összefonódik a keresztények
emigrációjának történelmével.
Erre az Instrukcióra gondoltunk tehát, és ennek mindenek előtt az a
célja, hogy választ adjon a vándorlók új lelki és lelkipásztori
szükségleteire; a vándorlók tapasztalatait pedig egyre inkább a
párbeszéd és a keresztény örömhír hirdetésének eszközévé tegye. A
dokumentum ezenkívül válaszolni akar néhány fontos és időszerű
kérdésre. Utalunk itt annak szükségére, hogy megfelelő módon
figyelembe kell vennünk az új törvényhozás mindkét érvényes kódexét,
mind a latin Egyház kánon jogának Codexét, mind a keleti katolikus
egyház törvénykönyvét. Kitérünk a keleti katolikus egyház számban
egyre növekvő emigráns híveinek különös szükségleteire is.
Ugyanakkor fennáll a jelenség ökumenikus szemléletének szüksége,
mivel a vándorlók áradatában olyan keresztényekkel találkozunk, akik
nem állnak teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, és egyben
szükség van a vallások közötti dialógus szemléletére is, a más
vallásokból, különösen a muzulmánok közül jövő vándorlók egyre
növekvő száma miatt. Végül szükséges lenne egy olyan
lelkipásztorkodás támogatása, amely új lelkipásztori struktúráink
kifejlesztésére éppúgy nyitva áll, mint a különleges
lelkipásztorkodás dolgozói és a helyi hierarchia közötti közösség
biztosítására.
Nemzetközi migráció
4. A migráció fokozódó jelensége ma a nemzeti államok közötti
növekvő függőség azon fontos összetevőjét alkotja, amely
meghatározza az ún. globalizáció folyamatát.[3]
Ez jóllehet megnyitotta a piacokat, de nem a határokat; ledöntötte a
határokat az információ és tőke szabad forgalma előtt, de az emberek
szabad mozgása előtt nem döntötte le ugyanolyan mértékben a
sorompókat. Mindenesetre egyetlen ország sem mentes a gyakran nagyon
súlyos negatív tényezőkkel járó migráció valamilyen formájának
következményétől. Ezek közzé tartozik a korán iparosodott
országokban végbemenő demográfiai változás, az egyenlőtlenség
növekedése az északi és déli félteke között, a protekcionista
korlátok létezése a nemzetközi kereskedelemben, amelyek a feltörekvő
országoknak nem engedik meg, hogy a versenyfeltételeknek
megfelelően, felkínálják saját termékeiket a nyugati országok
piacain, és végül a konfliktusok és polgárháborúk elszaporodása.
Mindezek az adottságok az elkövetkező években éppen így képezik
azokat a tényezőket, amelyek a migráció áramlatait kiszélesítik és
ezeknek lökést adnak. (Vö. EEu 87, 115 és PaG 67), még akkor is, ha
a terrorizmus nemzetközi szintéren való előretörése, biztonsági
okokból, olyan reakciókat fog kiváltani, amelyek korlátozni fogják a
vándorlók mozgásszabadságát, még ha ők közben arról álmodoznak is,
hogy majd csak munkát és biztonságot találnak az úgynevezett jóléti
országokban, amelyeknek egyébként szükségük van munkaerőre.
5. Nem meglepő tehát, ha a vándorlók áradata megszámlálhatatlan sok
kínlódást és szenvedést hozott és még fog hozni, még akkor is, ha
különösen a legújabb történelemben és bizonyos körülmények között
gyakran bátorították őket a kivándorlásra és kedveztek is nekik,
mert segítették, mind a vendéglátó ország, mind szülőföldjük
gazdasági növekedését (mindenek előtt a vándorlók pénzátutalásainak
köszönhetően). A bevándorlók milliói által adott hozzájárulás nélkül
sok nemzet ma nem állna ott, ahol áll.
A szenvedés különösen sújtja a családi alapsejtek és a nők egyre
jelentősebbé váló emigrációját. Nőket gyakran szerződtetnek
képzetlen munkásnak (háztartási alkalmazottnak) és foglalkoztatnak
az alvilágban, gyakran megfosztják őket legelemibb emberi és
szakszervezeti jogaiktól, ha éppen nem esnek egyenesen áldozatul az
„emberkereskedelem”-ként ismerős szomorú jelenségnek, amely többé
már a gyermeket sem kíméli. Ez a rabszolgaság új fejezete.
Még ha ez az extrém helyzet nem is következik be mindig, azt mégis
meg kell erősíteni, hogy az idegen munkások nem tekinthetők
árucikknek vagy csupán munkaerőnek, nem szabad velük úgy bánni, mint
a többi termelési tényezővel. Hiszen minden vándorló rendelkezik az
elidegeníthetetlen alapvető jogokkal, és ezeket minden esetben,
tiszteletben kell tartani. A vándorlók hozzájárulása a befogadó
ország gazdaságához ezenfelül együtt jár azzal a lehetőséggel, hogy
munkájukban felhasználhassák saját tudásukat és képességüket.
6. Ebben a vonatkozásban a Nemzetközi konvenció a vándormunkások és
családjaik védelmére, ami 2003. július 1-jén lépett életbe és aminek
II. János Pál határozottan ajánlotta a ratifikálását[4], azon jogok kompendiuma[5],
amelyek a vándorlóknak lehetővé teszik, hogy az említett
hozzájárulást teljesíthessék, amiért is ez a konvenció különösen
megérdemli azon államok beleegyezését, amelyek magából a migrációból
kapják a legtöbb előnyt. Az Egyház e célból sürgeti azoknak a
törvényes nemzetközi eszközöknek a ratifikációját, amelyek
biztosítják a vándorlók, a menekültek és családjaik jogait, miközben
saját különböző intézményeiben és egyesületeiben maga is felkínálja
a ma egyre szükségesebbé váló advocacy-kat (l. a vándorlók számára
létesített fogadóhelyek és nyitva tartott házak, a humanitárius
szolgálatok létesítményei, a dokumentációs helyek és
„segítőállomások” stb.). Valójában a vándorlók gyakran válnak az
illegális csalogatások és rövid lejáratú, rossz munka- és
életkörülményekkel járó szerződések áldozatává, miközben a testi,
verbális, sőt szexuális visszaélések miatt szenvednek, hosszú
munkaidőre kárhoztatják őket, és gyakran semmi lehetőséget sem
kapnak az orvosi gondozásra és a szokásos biztosításokra.
Az idegeneknek ez a fonák helyzete ki kellene váltsa mindannyiunk
szolidaritását; e helyett sokakban félelmet és aggodalmat ébreszt; a
bevándorlókat tehernek tartják, gyanúsan néznek rájuk, és
éppenséggel veszélyt és fenyegetést látnak bennük. Ez gyakran
kiváltja az intoleranciát, az idegenekkel szembeni ellenségeskedést
és a rasszista kijelentéseket[6].
7. A muzulmánok és a többi vallások követőinek növekvő jelenléte a
hagyományosan többségében keresztény népességgel rendelkező
országokban, végül is a különböző kultúrák találkozásának és a
vallások közötti dialógusnak széleskörű és összetett fejezetéhez
tartozik. De létezik egy erős keresztény jelenlét a túl nagy
muzulmán többséggel rendelkező nemzetek körében is.
Tekintettel a migráció ilyen széles körben elterjedt és a múlttal
szemben alapvetően különböző fonákságokra mutató jelenségeire, a
csupán nemzeti szintre szorítkozó migrációpolitikai intézkedések
keveset használnának. Egyetlen ország sem gondolhat ugyanis arra,
hogy egyedül oldja meg a migráció problémáit. Még hatástalanabbnak
bizonyulnának a csupán megszorító politikai intézkedések; ezek csak
még negatívabb hatásokat idéznének elő, azzal a kockázattal, hogy az
illegális beutazások száma megnövekedhet, és éppenséggel
elősegítheti a kriminális szervezetek aktivitásait.
8. Okosan nézve a dolgot, a nemzetközi migrációra tehát úgy kell
tekintenünk, mint a mai világ társadalmi, gazdasági és politikai
valóságának egyik fontos strukturális összetevőjére. A migráció
számszerű nagyságrendje szükségessé teszi az egyre szorosabb
együttműködést a szülőföld és a befogadó országok között, és ennek
az együttműködésnek túl kell haladnia a különböző jogrendek
harmonizációjára hozott megfelelő szabályozásokat. Mindennek az a
célja, hogy megőrizze a kivándorolt személyek és családjaik, és
egyben a vándorlókat befogadó társadalmak igényeit és jogait.
Ugyanakkor a migráció jelensége felvet egy szabályos etikai
problémát is, mégpedig a föld javainak igazságosabb elosztására
hozandó új nemzetközi gazdasági rend kialakításának kérdését, ami
egyébként nem kevéssé hozzájárulhat ahhoz, hogy csökkenteni és
korlátozni lehessen a nehézségekkel küzdő népcsoportok jelentős
részének elvándorlási áramlatát. Ebből adódik a nevelési és
lelkipásztori rendszerek megvalósítására irányuló hatékony
elkötelezettség szüksége, tekintettel a „globális szemléletre”
vonatkozó nevelésre, azaz arra a szemléletre, amely a világ emberi
közösségét a népek egyetlen családjának tekinti, amelyet az
egyetemes közjó távlatában, végeredményben megilletnek a földi
javak.
9. A jelenlegi migráció ezen kívül a szolidaritás és az
evangelizáció új feladata elé állítja a keresztényeket és felhívja
őket arra, hogy mélyítsék el a más vallási és világi csoportokkal
közös, és a harmonikus együttélés biztosításához elengedhetetlen
értékeket. Így az átmenet a monokulturális társadalomból a
multikulturális társadalomba úgy nyilvánulhat meg, mint Isten eleven
jelenlétének jele a történelemben és az emberek közösségében, mivel
kedvező alkalmat kínál arra, hogy megvalósítsa Isten egyetemes
közösségre vonatkozó tervét.
Az új történelmi összefüggést valójában mások ezer arculata
jellemzi, és eltérően a múlttól, a sokféleség legtöbb országban
magától értetődő tény. A keresztények ezért arra hivatottak, hogy
túl a tolerancia szellemén – amely már önmagában véve is nagyszerű
politikai, kulturális és vallási vívmány –, tanúsítsák és
gyakorolják mások identitásának tiszteletét, és ugyanakkor, ahol ez
lehetséges és megfelelő, lépjenek rá arra az útra, amelyen a
különböző eredetű és kultúrájú emberek kölcsönösen gazdagítják
egymást, szem előtt tartva saját hitük „figyelmes hirdetését” is.
Ezért mindannyian felszólítást kaptunk a szolidaritás kultúrájára,[7] hogy a Tanítóhivatal gyakori
kívánsága szerint, közösen jussunk el az emberek igazi közösségéhez.
Ez az – a nem könnyű út, amelynek bejárására az Egyház meghív.
Országon belüli migráció
10. Az utóbbi időben, némely országban ugyancsak
jelentősen megnövekedett az országon belüli migráció – mind az
önkéntes migráció, mint a vidékről való beköltözés a nagy városokba,
mind az erőszakos migráció, amint ezzel az evakuáltak és azok
esetében találkozunk, akik a terrorizmus, az erőszak és a
drogkereskedelem elől menekülnek –, mindenek előtt Afrikában és
Latin-Amerikában. Feltehető, hogy az egész világ vándorlóinak nagy
része ma saját országán belül és az évszakok ingadozásai szerint
mozog.
A mobilitásnak ez a többnyire magára hagyott jelensége kedvezett az
ilyen nagy embertömegek felvételére nem felkészült városi központok
gyors és rendezetlen növekedésének. Városi perifériák kialakulásához
vezetett, ahol szociális és erkölcsi szempontból fonák
életkörülmények uralkodnak. A jelenség ugyanis arra kényszeríti a
vándorlókat, hogy a szülőföldtől merőben különböző környezetben
telepedjenek le, egyben jelentős emberi sérelmeket okoz és a
szociális gyökértelenség nagy veszélyeit idézi elő, amelyek súlyos
következményekkel járnak a népcsoportok vallási és kulturális
hagyományaira vonatkozóan.
Az emberek milliói számára azonban az országon belüli migráció
továbbra is nagy, gyakran mégis illuzórikus és megalapozatlan
reményeket fog ébreszteni; kiszakítja őket a családi fészek
melegéből és olyan vidékekre vezérli őket, amelyek a klíma és a
szokások tekintetében különböznek az övéiktől, jóllehet gyakran ott
is ugyanazt a nyelvet beszélik. Ha pedig aztán majd visszatérnek
szülőföldjükre, akkor meg más mentalitást és különböző
életstílusokat hoznak magukkal: nem ritkán egészen más világnézetet
vagy vallási szemléletet és különböző erkölcsi viselkedésmódokat. Ez
is kihívást jelent az Egyház – mint Édesanya és a Tanító –
lelkipásztori ténykedése számára.
11. Napjaink valósága ezért a lelkipásztori munkatársakból és a
befogadó közösségektől, egyszóval az Egyháztól, ezen a területen is
megköveteli az előzékeny figyelmességet, a szolidaritást és a
testvériséget az utazó emberek és szükségleteik iránt. A Szent Lélek
az országon belüli migrációk által is valóságosan és sürgetően
felszólít, hogy újból és szilárdan munkálkodjunk az evangelizáció és
a szeretet érdekében – mégpedig a befogadás és a lelkipásztori
tevékenység tagolt formái révén, amelyeket tartósan és részleteiben
is ki kell építeni, legmegfelelőbben igazítva azokat a valósághoz és
a vándorlók konkrét különleges szükségleteihez.
ELSŐ RÉSZ
A migráció: az idők jele és az Egyház gondja
A migráció jelensége a hit szemszögéből
12. Az Egyház mindig Krisztus képét látta a vándorlókban. ő mondta:
„Idegen (hajléktalan) voltam és befogadtatok” (Mt 25,35). Az Egyház
számára tehát a vándorlók életkörülménye a hívők hitének és
szeretetének szóló kihívást jelent. Arra szólítja a hívőket, hogy
gyógyítsák a migrációból származó rosszat és fedezzék fel abban az
Isten vándorlók által megjelenített tervét, még akkor is, ha
nyilvánvaló igazságtalanságok idézték azt elő.
Azáltal, hogy a migráció az emberiség családjának nagyszámú tagjait
hozza közel egymáshoz, valójában építő elemet képez az egyre
átfogóbbá és sokszínűbbé váló társadalom testében, mintegy
folytatásaként a népek és fajok találkozásának, amely a Szent Lélek
ajándéka révén pünkösdkor egyházi testvériséggé vált.
Ha egyrészről, a migrációt kísérő szenvedés valójában az új
emberiség szülési fájdalmának kifejezője, akkor másrészről, az
egyenlőtlenség és a kiegyensúlyozatlanság következménye és
kifejezője a migráció, valójában a szakadékot mutatja, amely a bűn
által keletkezett az emberiség családjában. A migráció ezért igazi
testvériségre szóló fájdalmas felhívásnak bizonyul.
13. Ez a felismerés vezet minket arra, hogy a migrációt azokhoz a
bibliai eseményekhez hasonlítsuk, amelyek az emberiség fárasztó
útszakaszain át, annak a diszkrimináción és határokon felülemelkedő
népnek a születéséhez vezettek, amelyre Isten minden népnek szló
adományait bízta és amely nyitott az ember örök hivatására. A hit
ugyanis felismeri benne a pátriárkák és az izraeliták útját, akik az
Ígéret által bátorítva az eljövendő haza felé törekedtek, a
Vörös-tengeren áthaladva megszabadultak a rabszolgaságból és a
kivonulás által a Szövetség népévé váltak. Bizonyos értelemben a hit
megtalálja benne azt a Kivonulást, amely szembesíti az embert minden
elért cél relativitásával, és ez által újból felfedezi a próféták
egyetemes örömhírét. ők elítélik a diszkriminációt, az elnyomást, a
deportációt, a szétszóratást és az üldöztetést, mivel ezek
ellenkeznek Isten tervével, és ezzel megragadják az alkalmat, hogy
minden embernek hirdessék az üdvösséget; hirdetik, hogy Isten az
emberi események kaotikus és ellentmondásos folyása révén is tovább
szövögeti az üdvösség tervét, amíg teljesen helyreállítja a
világmindenséget Krisztusban (vö. Ef 1,10).
Migráció és üdvösségtörténelem
14. Napjaink migrációs jelenségét tehát kihívásnak, „az idők nagyon
fontos jelének” tekinthetjük, amelyet fel kell fedeznünk és
értékelnünk kell a megújult emberiség létrehozásában és a béke
Evangéliumának hirdetésében.
A Szentírás mindennek megmutatja az értelmét. Izrael ugyanis
Ábrahámtól származik. ő hallgatott Isten szavára, elhagyta földjét
és idegen országba távozott, magával hordozva azt az isteni
ígéretet, hogy „nagy nép” atyja lesz (Ter 12,1-2). Jákob „vándorló
arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként; kevesen
követték, mégis nagy, erős és népes néppé vált” (MTörv 26,5). Izrael
„Isten népe”-ként való ünnepélyes beiktatására a hosszú egyiptomi
szolgaság után, a negyven éves pusztai „kivonulás” idején került
sor. Tekintettel minden nép üdvösségére, a migráció és a deportáció
kemény megpróbáltatása tehát alapvetően fontos szerepet kapott a
választott nép történelmében: ez megmutatkozik a fogságból való
visszatérés során (vö. Iz 42,6-7; 49,5). Ezek az emlékek
megerősítették a választott nép Istenbe vetett bizalmát még
történelmének legsötétebb pillanataiban is (Zsolt 105,12-15; Zsolt
106,45-47). A törvényben aztán ugyanazt a parancsot fogalmazzák meg
az országban tartózkodó idegen iránti kapcsolatra, mint a „saját
néped fiai” (Lev 19,18) iránti kapcsolatra, éspedig: „szeresd úgy,
mint saját magadat” (Lev 19,34).
Krisztus, az „idegen”, és Mária, az utazó asszonyok élő jelképe
15. A keresztény inkább látja Krisztus képmását az
idegenben, mint a felebarátban. Krisztus jászolban született és
idegenként menekült Egyiptomba; ezzel magára vette, és önmagában
mint a főben egyesítette népe alapvető tapasztalatát (vö. Mt 2,13
kk). Idegenben született és hazáján kívülről származott (vö. Lk
2,4-7), közöttünk lakozott (Jn 1,11.14) és nyilvános életét
vándorúton töltötte, bejárván a „városokat és falvakat” (vö. Lk
13,22; Mt 9,35). Amikor a Feltámadott megjelenik tanítványainak az
Emmauszba vezető úton, még idegen és ismeretlen; a tanítványok csak
a kenyértöréskor ismerték fel (vö. Lk 24,35). A keresztények tehát
egy olyan vándor követői, akinek „ nincs hová fejét lehajtania (Mt
8,20; Lk 9,58)”.[8]
E megfontolások vonalát követve, végül Jézus anyját, Máriát is lehet
úgy szemlélni, mint az utazó asszonyok élő jelképét. Fiát otthonától
távol hozta a világra (vö. Lk 2,1-7) és arra kényszerült, hogy
elmeneküljön Egyiptomba (vö. Mt 2,13-14). A népi jámborság tehát
joggal tekinti Úti Boldogasszonynak.[9]
A pünkösdi Egyház
16. Ha már most az Egyházat nézzük, akkor azt látjuk,
hogy az, pünkösdkor született; pünkösd viszont a húsvéti titok
beteljesedése és a népek találkozásának jelképes és hatékony
eseménye is. Pál ezért hirdetheti: „Itt már nincs görög vagy zsidó,
körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy
szabad” (Kol 3,11). Krisztus a két népet „eggyé forrasztotta, és a
közéjük emelt válaszfalat ledöntötte” (Ef 2,14).
Más részről Krisztust követni annyit jelent, hogy utána megyünk, és
átutazóban vagyunk a világban, „hiszen nincsen itt maradandó hazánk”
(Zsid 13,14). A hívő mindig „pároikos”, idegen, vendég, bárhol
tartózkodik (vö. 1Pt 1,1; 2,11 és Jn 17,14-16). Ezért a keresztények
számára nem nagyon fontos saját földrajzi tartózkodási helyük,[10] és a vendégszeretet szelleme
lényükhöz tartozik. Az apostolok ragaszkodnak ehhez az állásponthoz
(vö. Róm 12,13; Zsid 13,2; 1Pt 4,9; 3Jn 5), a lelkipásztori levelek
pedig különös módon ajánlják ezt a gondolkodásmódot az
„episkopos”-nak (vö. 1Tim 3, 2 és Tit 1,8). A korai egyházban tehát
gyakorlattá vált a vendégszeretet. A keresztények vendégszeretete
válasz volt a vándormisszionáriusok, a száműzött vagy átutazó
vallási vezetők és a különböző (egyház)közösségek szegényeinek
szükségleteire is.[11]
17. Az idegen ugyanakkor a Katolikus Egyház alapelemét képező
univerzalizmus látható jele és hatékony hirdetője. Erre utal Izajás
egyik „látomása”: „Az utolsó időkben az Úr házának hegye szilárdan
áll majd a hegyek tetején... Oda özönlenek mind a nemzetek” (Iz
2,2). Az Evangéliumban Jézus maga jövendöli meg: „Jönnek majd
keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az
Isten országában” (Lk 13,29), János Jelenéseiben pedig szemléljük a
nagy sereget „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (Jel
7,9). Az Egyház ma kínlódva halad e végső cél felé.[12] A migráció utalás e nagy seregre és az egész
emberiség Istennel és Istenben való végső találkozásának
elővételezése lehet.
18. Így a vándorlók életútja az örök hívatás élő jelévé és annak a
reménynek állandó impulzusává válhat, amely rámutatva az e világon
túli jövőre, szeretetben meggyorsítja a világ átalakítását és az
eszkatologikus győzelmet. Sajátosságai felhívást jelentenek a
pünkösdi testvériségre. Ebben a Szent Lélek összehangolta a
különbségeket, és mások befogadása által megvalósul a szeretet. A
migrációs sors tehát hirdetheti a húsvéti misztériumot, amely által
halál és feltámadás az új emberiség megteremtése felé törekszik, és
amelyben nincs többé sem rabszolga, sem idegen (vö. Gal 3,28).
Az Egyház gondoskodása a vándorlókról és a menekültekről
19. Az elmúlt évszázad migrációs jelensége kihívás elé
állította a szilárd territoriális plébániákra felosztott Egyház
lelkipásztorkodását. Míg a múltban általában a klérus elkísérte az
új országokban letelepedő csoportokat, hogy ott egy ilyenféle
lelkipásztorkodást tovább végezhessen, addig már a 19. század közepe
után gyakran szerzetesrendeket bíztak meg a vándorlók gondozásával.[13]
1914-ben megszületett a vándorlók gondozásával megbízott klérus első
definíciója az „Ethnografica studia” dekrétumban,[14] amely kihangsúlyozta a helyi egyházak
felelősségét arra vonatkozóan, hogy álljanak a bevándorlók mellé, és
indítványozta az őshonos klérus sajátos – nyelvi, kulturális és
lelkipásztori – felkészítését. Az egyházi Törvénykönyv kihirdetése
után, az 1918-ból származó „Magni semper” dekrétum,[15] a Konszisztoriális Kongregációt bízta meg,
hogy az ügyben eljárjon és a klérust a vándorlók szolgálatára
felhatalmazza.
Az utolsó évszázadban, a II. világháborút követően, a migrációs
valóság még drámaibbá vált – nem csak a háború által okozott
rombolások miatt, hanem a menekült-jelenség kiéleződése miatt is
(főleg az úgynevezett keleti tömb országaiból); a menekültek közül
nem kevés hívő tartozott a különböző keleti katolikus egyházakhoz.
Az Exsul Familia
20. Ekkor már érezni lehetett tehát olyan dokumentum
szükségességét, amely összefoglalja az előző rendelkezéseket és
intézkedéseket és útmutatást ad egy szerves lelkipásztorkodáshoz.
Erre következett aztán XII. Piusz körültekintő válasza az 1952.
augusztus 1-jén közzétett „Exsul Familia”[16]
apostoli konstitúcióval, amelyre úgy tekintenek, mint az Egyház,
vándorlókról való gondoskodásának „Magna Charta”-jára. Ez a
Szentszék első hivatalos dokumentuma, amely globális és
szisztematikus módon, történelmi és egyházjogi szempontból kifejti a
vándorlók lelkipásztorkodását. A konstitúcióban az átfogó történelmi
elemzést, ténylegesen követi egy tulajdonképpeni értelemben vett
normatív, erősen tagolt rész. A helyi egyházmegye püspökének a
vándorlók lelkipásztorkodásáért való elsődleges felelősségét
hangoztatja, még akkor is, ha annak megszervezése továbbra is a
Konszisztoriális Kongregáció hatáskörében marad.
A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat
21. Ezt követően a II. Vatikáni Zsinat fontos
irányelveket dolgozott ki egy ilyen különleges lelkipásztorkodásra
vonatkozóan. Mindenek előtt a keresztényeket szólította fel a
migráció jelenségének tudomásul vételére (vö. GS 65 és 66) és arra,
hogy gondolkozzanak el az emigráció életre való kihatásáról.
Ugyanakkor megerősítést nyert a jog az emigrációhoz (vö. GS 65),[17] a vándorlók emberi méltósága (vö.
GS 66), a gazdasági és társadalmi fejlődési egyenlőtlenségek
legyőzésének szüksége (vö. GS 63) és az emberek igazi szükségleteire
való válaszadás szüksége (vö. GS 84). A Zsinat mindazonáltal
különleges összefüggésben elismeri az állami hatóság jogát ahhoz,
hogy szabályozza a vándorlók áradatát (vö. GS 57).
Isten népe – a Zsinat határozatai szerint – biztosítson nagyvonalú
segítséget a migrációknak. A zsinat mindenek előtt a keresztény
világiakat szólítja fel, hogy fokozzák közreműködésüket a társadalom
legkülönbözőbb szektoraiban (vö. AA 10) és legyenek egyenlő
mértékben a vándorlók „felebarátai” (vö. GS 27). A zsinati atyák
kifejezik továbbá híveik iránt különös gondjukat, „akik
életkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos,
közös lelkipásztori gondozásában, vagy azt teljességgel nélkülözik.
Ilyen a sok kivándorló, száműzött és menekült, ilyenek a tengerészek
és a repülők is, a nomádok és más effélék”. Sürgetik továbbá, hogy:
„Megfelelő lelkipásztori módszereket kell kidolgozni azok lelki
gondozására is, akik üdülés céljából utaznak idegenbe, egy bizonyos
időre”. A zsinati atyák végül inditványozzák, hogy „a nemzeti
püspöki karok tanulmányozzák behatóan az említettekre vonatkozó
sürgető kérdéseket, egy akarattal és egyesített erővel hatékonyan
gondoskodjanak lelki ellátásukról, alkalmas eszközök és intézmények
útján. Vegyék figyelembe elsősorban az Apostoli Szentszék által
kiadott vagy kiadandó irányelveket és alkalmazzák azokat az idő, a
hely és a személyek körülményeihez.”[18]
22. A II. Vatikáni Zsinat tehát meghatározó pillanatot jelent a
vándorlók és utazó emberek lelkipásztorkodásának érdekében, hiszen
különleges súlyt fektetett a mobilitás és a katolicitás valamint a
részegyházak jelentőségére, a plébánia értelmére és az Egyház, mint
a közösség misztériuma szemléletére. Ezért az Egyház úgy jelenik meg
és áll előttünk „mint az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egységéből
egybegyűlt nép” (LG 4).
Az idegenek befogadása, amely a korai Egyházat jellemezte, Isten
Egyházának állandó szentesítő pecsétje marad. Hasonlóképpen megmarad
továbbra is jellemző küldetése a kivándorlás, a diaszpóra, a
szórvány iránt, a népcsoportok és kultúrák között, anélkül, hogy
valaha is teljesen azonosítaná magát közülük valamelyikkel, hiszen
így megszűnne mind az egyetemes országnak, mind annak a közösségnek
foglalója és jele, kovásza és ígérete lenni, amely minden embert
befogad, anélkül, hogy előnybe részesítene egyetlen népet vagy
személyt. Az idegenek befogadása tehát az Egyház bensőséges
lényegéhez tartozik és tanúsítja az Evangéliumhoz való hűségét.[19]
23. A Zsinat tanításának továbbfejlesztése és kifejtése érdekében
VI. Pál kiadta (1969-ben) a „Pastoralis Migratorum Cura” motu
propriót[20], amellyel együtt
közzétették a „De Pastorali Migratorum Cura” instrukciót.[21] Ezt követte 1978-ban – az Utazó
Emberek Lelkigondozásának Pápai Komissziója, az akkori vándorlók
gondozásával megbízott szervezet részéről – a „Chiesa e mobilitá
umana (Az Egyház és az utazó emberek)” püspöki konferenciákhoz
intézett körlevél,[22] amely a
migrációs jelenség akkori időkre szabott olvasatát, pontos
értelmezését és lelkipásztori szolgálat alkalmazását kínálta.
Miközben a dokumentum kifejtette a témát: a vándorlók befogadása a
helyi egyház részéről, aláhúzta az Egyházon belüli együttműködés
szükségét a határok nélküli lelkipásztorkodásra vonatkozóan, végül
elismerte és kiemelte a szerzetesek és a világi hívők különleges
szerepét.
Az egyházjogi rendelkezések
24. Az új Egyházi Törvénykönyv a latin Egyház számára –
még a Zsinat megvalósítása érdekében és megerősítéseként – a
plébánosok különös figyelmébe ajánlja „a hazájuktól távol élőket” és
velel átellenben (kán. 529, §1) még ha alkalmas is és amennyire
lehetséges el is kötelezte magát a különleges lelkipásztori munkára
(vö. 568. kán), (529. kán. 1. §). Éppúgy, mint a keleti katolikus
Egyház törvénykönyve, a „Missiones cum cura animarum” (CIC, 518.
kán. és CCEO, 280. kán. 1. §) létesítésén kívül, számba veszi a
személyi plébániák alapítását és a különleges lelkipásztorkodásban
dolgozó személyek, mint a püspöki helynök (476. kán.) és a vándorlók
lelkésze (568 kán.) kinevezését is.
A Zsinat megvalósításának megfelelően (vö. PO 10 és AG 20, megj. 4,
és 27, megj. 28), az új törvénykönyv ugyancsak ismeri a további
egyházi törvényhozásban és gyakorlatban előirányzott,[23] különleges lelkipásztori struktúrák
létesítését.
25. Nos, mivel az emberek mobilitásában seregével fellelhetők az
Ázsiából és a Közel-Keletről, a Közép- és Kelet-Európából származó
és nyugati országok felé haladó keleti katolikus Egyház hívei,
nyilvánvalóan felvetődik az ő lelkipásztori gondozásuk kérdése is,
mindig a befogadó hely ordináriusának döntő felelősségének keretén
belül. Ezért sürgősen fontolóra kell venni a szülőföldjük határain
kívüli egyre sűrűbb jelenlétükből eredő és a közösségeik és tagjaik
között létrejövő különböző szintű, hivatalos vagy magán, egyéni vagy
közösségi kapcsolatokból adódó lelkipásztori és jogi
követelményeket. A megfelelő specifikus szabályozás, amely a
Katolikus Egyháznak már bizonyos értelemben megengedi a két tüdővel
való lélegzést,[24] megtalálható a
CCEO-ban.[25]
26. Ez a törvénykönyv számba veszi a „sui iuris” egyházak (önjogú
egyházak) létesítését is (CCEO, 27., 28. és 147. kk.), ajánlja „a
keleti egyházak rítusainak, mint az egész Krisztus Egyháza
örökségének” (39 k.; vö. a 40. és 41. kk. is) támogatását és
figyelembevételét, és pontos határozatokat hoz a liturgikus és
fegyelmi törvényekre vonatkozóan (150. k.). Kötelezi az eparchiális
püspököt, hogy törődjön minden Krisztushívővel, „bármilyen korú,
állapotú, nemzetiségű is legyen vagy önjogú egyházhoz is tartozzon,
akár az eparchia területén lakik vagy csak ott időlegesen
tartózkodik” (192. k. 1. §), és gondoskodjon arról, hogy a gondjaira
bízott egyéb „sui iuris” egyház hívei „saját egyházuk rítusát
megtartsák” (193. k. 1. §), ha lehetséges „ugyanazon önjogú egyház
papja vagy plébánosa révén” (193. k. 2. §). A törvénykönyv végül azt
ajánlja, hogy a plébánia rendszerint territoriális legyen, anélkül
hogy ez kizárná a személyi plébániák létesítését, ha ezt a sajátos
körülmények megkövetelik (vö. 280. k. 1. §).
A keleti katolikus Egyház törvénykönyve számba veszi az exarchia
létezését is, és azt így határozza meg: „Isten népének egy része,
amely különleges körülmények miatt nem lett eparchia, és amelyet
territoriálisan vagy más módon határoztak meg és az exarcha
lelkipásztori gondjaira bíztak” (CCEO, 311. k. 1. §).
A tanítóhivatal vezérvonalai
27. Az egyházjogi meghatározások mellett, az Egyház
migrációval kapcsolatosan kibocsátott eddigi rendelkezéseinek és
dokumentumainak figyelmes olvasása, néhány fontos teológiai és
lelkipásztori eredmény kihangsúlyozására indít, éspedig: a
személyközpontúsága és a vándorló férfiak és nők valamint gyermekeik
jogainak védelme; a migráció egyházi és misszionáriusi dimenziója; a
világi apostolkodás felértékelése; a kultúra értéke az evangelizálás
művében; a kisebbségek védelme és értékelése, az Egyházon belül is;
az egyházi párbeszéd jelentősége „ad intra” és „ad extra”; az
emigráció különleges hozzájárulása az egyetemes békéhez. Ezek a
dokumentumok ezen kívül rögzítik a vándorlókról való gondoskodás
lelkipásztori dimenzióját. Az Egyházban ugyanis mindenkinek meg kell
találnia „saját hazáját”[26]: az
Egyház az Isten titka az emberek között, a szeretet titka, amelyet
az egyszülött Fiú tárt fel, különösen az ő halálában és
feltámadásában, hogy mindenkinek „élete legyen és bőségben legyen”
(Jn 10,10), mindenki erőt nyerjen az összes megosztottság
legyőzéséhez, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a különbségek ne
törésekhez vezessenek, hanem közösséghez, a másiknak az ő jogos
különbözőségével együtt való befogadása által.
28. Az Egyházban nagyra értékelik az Istennek szentelt élet
intézményeinek és az apostoli élet társaságainak a szerepét, a
vándorlók lelkipásztorkodásához nyújtott különös hozzájárulásuk
miatt.[27] Egyértelműen
megerősítették az egyházmegyés és eparchiális püspökök ilyen irányú
felelősségét, és ez vonatkozik mind a szülőföld, mind a befogadó
ország Egyházaira. E felelősségben osztoznak a különböző országok
püspöki konferenciái és a keleti Egyházak megfelelő struktúrái. A
vándorlók lelkipásztorkodása magába foglalja minden ember
befogadását, tiszteletét, védelmét, támogatását, valamint őszinte
szeretetüket vallási és kulturális megnyilatkozásaikkal együtt.
29. A legújabb pápai megnyilatkozások megerősítették és
kiszélesítették a migráció jelenségének lelkipásztori horizontját és
távlatát – mégpedig „az embernek az Egyház útjaként” való
szemléletében.[28]
Így, VI. Pál pápa pápasága óta és később II. János Pál pápa pápasága
alatt, mindenek előtt a vándorlók és a menekültek világnapja
alkalmából kiadott pápai üzenetek[29]
hangsúlyozták az alapvető emberi jogokat, különösen a kivándorláshoz
való jogot, a saját képességek, egyéni törekvések és tervek jobb
megvalósítása érdekében (mindenesetre minden ország azon jogának
összefüggésében, hogy olyan migrációs politikát folytat, ami a
közjónak megfelel[30]), valamint a
nem kivándorláshoz való jogot, azaz a jogot az olyan
életkörülményekhez, amelyek között saját szülőföldjén bárki képes
megvalósítani egyéni jogait és jogos kívánalmait.[31]
A tanítóhivatal ugyancsak állandóan és nyilvánosan bírálta a
szocio-ökonomiai egyenlőtlenségeket – legtöbbször ezek a migráció
előidéző okai –, és az olyan szabályok nélküli globalizáció
kockázatait, amelyben a vándorlók inkább áldozatai, mint főszereplői
saját migrációs sorsuknak, valamint az irreguláris bevándorlók nagy
problémáját, főleg azt a helyzetet, amelyben a kriminális bandák
révén, a vándorló a kereskedelem és a kizsákmányolás tárgyává válik.[32]
30. A tanítóhivatal megerősítette olyan politika szükségét is, amely
minden vándorlónak jogbiztonságot szavatol „minden lehetséges
diszkrimináció gondos elkerülése mellett”.[33]
E mellett kiemelte az értékek és viselkedésmódok (vendégszeretet,
szolidaritás, készség a javak elosztására) széles skáláját és annak
szükségét, hogy vissza kell utasítani a rasszizmus és idegengyűlölet
minden érzelmét és megnyilatkozását azok részéről, akik az
idegeneket befogadják.[34] A
különböző országok törvényhozásának és végrehajtási gyakorlatának
összefüggésében nagy figyelmet szentel a családok egységének és a
migráció által gyakran veszélyeztetett kiskorúak védelmének,[35] akárcsak a migráció által
létrejövő multikulturális társadalmak kialakulásának is.
Így a kulturális sokszínűség dialógusra, és olyan nagy
egzisztenciális kérdésekről szóló vitákra is szólítja korunk
emberét, mint például: az élet, a történelem, a szenvedés, a
szegénység, az éhség, a betegség és a halál értelme. A nyitás a
különböző kulturális identitások felé azonban nem jelenti azt, hogy
válogatás nélkül mindet el kell fogadni, de azt igen, hogy tisztelni
kell – mert az ember lényeges velejárói – és adott esetben értékelni
kell azokat saját különbözőségükben. A kultúrák „relativitását”
egyébként a II. Vatikáni Zsinat is kihangsúlyozta (vö. GS 54, 56,
58). A pluralitás gazdagságot jelent, és a dialógus már annak a
végső, bár tökéletlen és állandó kibontakozásra is szoruló egységnek
megvalósulása, amelyre az emberiség törekszik és meghívást kapott.
A Szentszék szervezetei
31. A Szentszék e célból felállított különleges
szervezetei ugyancsak bizonyítják az egyházi tanítóhivatal
gondoskodását a vándorlók állandó vallási, szociális és kulturális
szolgálatáról.
Az eredeti ötlet boldog Giovanni Battista Scalabrini „Pro emigratis
catholicis” emlékiratában található. A különböző európai
nacionalizmusok külföldön kiváltott nehézségeinek tudatában, ő
javasolta a Szentszéknek egy pápai kongregáció (komisszió)
felállítását a katolikus emigránsok részére. E – különböző nemzetek
képviselőiből összeállított –kongregáció célja lett volna aztán „a
vándorlók lelki gondozása a változó körülmények és a jelenség
különböző fázisai között, különösen a két Amerikában, hogy így
szívükben elevenen megtarthassák a katolikus hitet”.[36]
A felismerés fokozatosan valósult meg. Miután Szent X. Piusz
1912-ben megreformálta a Római Kúriát, létrejött az első hivatal a
vándorlók problémáinak intézésére a Konszisztoriális Kongregáció
keretében, aztán 1970-ben VI. Pál pápa felállította a Pápai
Komissziót az utazók lelkigondozására, amely 1988-ban a „Pastor
Bonus” apostoli konstitúció révén átalakult a Vándorlók és Utazók
Lelkigondozásának Pápai Tanácsává. E Tanácsra rábízták aztán
mindazok gondozását, „akiket hazájuk elhagyására kényszerítettek
vagy akik azzal egyáltalán nem rendelkeznek”: mint a menekültek és
menedéket keresők, a vándorlók, a cigányok, a cirkuszosok és
mutatványosok, a vizeken vagy a kikötőkben tartózkodó tengerészek,
és mindazok, akik lakhelyükön kívül tartózkodnak, a repülőtereken
vagy a repülőkön vannak alkalmazva vagy ott dolgoznak.[37]
32. A Pápai Tanács feladata tehát, hogy megfelelő lelkipásztori
kezdeményezéseket indítványozzon, támogasson és ajánljon mindazok
javára, akik saját választásuk alapján, vagy kényszerből hagyták el
állandó lakhelyüket; ezenkívül feladata, hogy figyelemmel kísérje
azokat a társadalmi, gazdasági és kulturális kérdéseket, amelyek
rendszerint az efféle mozgások kezdetén állnak. A Pápai Tanács
közvetlenül fordul a püspöki konferenciákhoz és ezek mindenkori
regionális tanácsaihoz, az érintett keleti katolikus egyházak
megfelelő hierarchikus struktúráihoz és az egyes
püspökökhöz/hierarchákhoz. Minden egyes illetékes felelősségének
tiszteletben tartása mellett, felszólítja őket, hogy azok számára,
akik belekerültek az emberi mobilitás egyre szélesedő jelenségébe,
különleges lelkiszolgálatot dolgozzanak ki, és hozzák meg a
szükséges intézkedéseket a változó helyzetekre vonatkozóan.
Az utóbbi időkben aztán az ökumenikus kapcsolatokban is jelentkezett
a migrációs dimenzió; ennek következtében megsokszorozódtak az első
ez irányú kapcsolatok a többi egyházakkal és egyházi közösségekkel.
Ez a perspektíva érezhető a vallások közötti dialógus terén is.
Végül a Pápai Tanács, elöljáróival és munkatársaival együtt, mint a
Szentszék képviselője, olykor maga is részt vesz, nemzetközi téren
is, a multilaterális szervezetek összejövetelein.
33. A vándorlók és menekültek gondozásának szentelt legfontosabb
katolikus szervezetek között, ebben a vonatkozásban utalni kell a
Migráció Nemzetközi Katolikus Komissziójára, amelyet 1951-ben hoztak
létre. A Komisszió részéről az elmúlt 50 év során kormányoknak és
nemzetközi szervezeteknek, keresztény szellemben felkínált segítség
és az egész világon a vándorlók és a menekültek érdekében végzett
saját erőfeszítése a tartós megoldások kereséséhez mutatja a
Komisszió nagy érdemét. A szolgálat, amelyet a Komisszió végzett és
még mindig végez, „Krisztus ... és az Egyház iránti kettős hűségéből
fakad”, amint ezt II. János Pál mondta.[38]
A Komisszió működése „az ökumenikus és vallások közötti
együttműködés igen gyümölcsöző eleme”.[39]
Végül meg kell említeni a Karitász különböző ágazatainak és a
szolidaritás és a felebaráti szeretet többi szervezeteinek
elkötelezettségét is a vándorlók és menekültek szolgálatában.
MÁSODIK RÉSZ
Migráció és befogadó lelkipásztorkodás
„Inkulturáció” és kulturális és vallási pluralizmus
34. Az Egyház, az egység szentsége, legyőzi az ideológiai vagy faji
határokat és megosztottságokat. Hirdeti, hogy a kölcsönös befogadás,
a dialógus és a becsületes vita perspektívájában minden népnek és
minden kultúrának törekednie kell az igazságra. Ez megköveteli, hogy
a különböző kulturális identitások legyenek nyitottak az egyetemes
gondolkodásra, persze nem az által, hogy megtagadják saját pozitív
jellegzetességeiket, hanem az által, hogy az egész emberiség
szolgálatába állítják azokat. Miközben ez a gondolkodás minden
részegyházra kötelező, egyben kiemeli és kifejezi azt az egységet a
sokszínűségben is, amelyet a szentháromságos szemlélet mutat, és ez
ismét csak minden egyes ember személyes életének teljességére
figyelmezteti mindegyik közösséget.
Ebben a távlatban a mai kulturális helyzet, a maga globális
dinamikájában, egy eddig még soha nem látott kihívást jelent az
egyetlen hit különböző kultúrákban való testet öltése számára,
valóságos „kairós”-t, üdvös időt, amely Isten népéhez szóló felhívás
(vö. EEu 58).
35. Olyan kulturális és vallási pluralizmus előtt állunk ugyanis,
amelyet eddig ilyen tudatosan még sohasem tapasztaltunk. Egy részről
nagy léptekkel halad előre egy világméretű nyitás – ennek kedveznek
a technológiák és a tömegmédiák –, ami oda vezet, hogy olyan
kulturális és vallási világok lépnek egymással kapcsolatba vagy
éppenséggel belső viszonyba, amelyek hagyományosan eddig különböztek
egymástól és idegenek voltak egymás számára –, más részről a helyi
identitás olyan kívánalmai lépnek életbe, amelyek egyesek kulturális
különlegességeiben látják az önmegvalósítás eszközét.
36. Ez a kulturális folyamat még elengedhetetlenebbé teszi ezért az
„inkulturációs, hiszen nem lehetséges az evangelizáció a kultúrák
elmélyült dialógusa nélkül. A különböző eredetű népekkel együtt
tehát más értékek és életformák kopogtatnak ajtóinkon. Miközben
tehát minden kultúra arra törekszik, hogy saját életkörülményei
között gondolja el az Evangélium tartalmát, az Egyház
tanítóhivatalát megilleti az a jog, hogy kezdeményezzen és
értékeljen egy ilyen kísérletet.
Az „inkulturáció” a hallással kezdődik, tehát azok megismerésével,
akiknek hirdetik az evangéliumi örömhírt. Ez az odahallgatás és
megismerkedés ugyanis elvezet a kultúrák értékeinek és
értéktelenségeinek megfelelő megítéléséhez az élet és a halál
húsvéti titkának fényében. Itt nem elég a tolerancia; jóindulatra, a
lehető legnagyobb tiszteletre van szükség a a dialógust folytató fél
kulturális identitása iránt. El kell ismerni, és értékelni kell a
pozitív szempontokat , mert azok előkészítik az Evangélium
befogadását, és a sikeres igehirdetés szükséges feltételei. Csak így
jön létre dialógus, megértés és bizalom. Az Evangélium iránti
figyelem így válik az emberek, az ő méltóságuk és szabadságuk iránti
figyelemmé. Az emberek saját integritásának támogatása megkívánja az
irántuk való testvériség, szolidaritás, szolgálatkézség és
igazságosság elkötelezettségét. Isten szeretete ugyanis, miközben
megajándékozza az embert az igazsággal és megmutatja neki legnagyobb
hivatását, egyben elősegíti méltóságát is, és kifejleszti a
közösséget a már befogadott, elmélyített, megünnepelt és megélt
evangéliumi örömhír körül.[40]
A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat Egyháza
37. A II Vatikáni Egyetemes Zsinat elgondolása szerint az Egyház
alapvetően háromféleképpen valósítja meg lelkipásztori szolgálatát:
– Amennyiben az Egyház közösség, megadja a
katolikus közösségek legitim sajátosságainak az értékét és
összeköti azokat az egyetemességgel. A pünkösdi egység ugyanis nem
szünteti meg a különböző nyelveket és kultúrákat, hanem elismeri
azok identitását és a bennük működő egyetemes szeretet által,
nyitottá teszi azokat mások felé. Amint az egyetlen Katolikus
Egyház részegyházakból és részegyházakban épül fel, úgy épülnek
fel a részegyházak az egyetemes Egyházban és az egyetemes
Egyházból (vö. LG 13).[41]
– Az Egyház, mint misszió szolgálata „másfelé” irányul, hogy
közölje saját kincseit, és gazdagodjon új adományokkal és
értékekkel. Ez a missziós elkötelezettség kibontakozik a
részegyházon belül is, hiszen a misszió mindenek előtt Isten
dicsőségének a kisugárzása. Az Egyháznak szüksége van arra, hogy
„újra és újra hallja... Isten magasztos tetteit”, „amelyek egykor
az Úrhoz fordították, és amelyek révén most is mindig meghallja az
Úr hívását és egyesüljön őbenne” (EN 15).
– Az Egyház mint Isten népe és családja, titok, szentség,
misztikus test és a Lélek temploma, történelmileg az Egyház egy
olyan zarándok néppé válik, amely Krisztus titkából, az egyesek és
a belőlük álló csoportok életkörülményeiből kiindulva, arra
hívatott, hogy felépítse azt az új történelmet, amely Isten
adománya és az emberi szabadság gyümölcse. Az Egyházban tehát a
vándorlók is hivatalosak arra, hogy Isten földön zarándokló egész
népével együtt élenjárók legyenek (vö. RMi 32, 49 és 71).
38. Konkrétan a következőképpen lehet felvázolni a különleges
lelkipásztori sajátosságokat a vándorlók befogadására:
– egy meghatározott etnikai vagy ritusú csoport
lelkipásztorkodásának elő kell segítenie az igazi katolikus
lelkületet (vö. LG 13);
– feltétlenül meg kell védeni az egyetemességet és az
egységet, amely ugyanakkor nem ellenkezhet azzal a különleges
lelkipásztorkodással, amelyben lehetőség szerint a vándorlókat
rábízzák saját nyelvű papjaikra, az ugyanolyan nyelvű „sui iuris”
egyházakra vagy a nyelvi-kulturális szempontból hozzájuk közel
álló papokra (vö. DPMC 11);
– nagy jelentőséget kell tulajdonítani továbbá a vándorlók
anyanyelvének, amelyen kifejezik saját mentalitásukat, kultúrájuk
és gondolkodásuk módjait , valamint saját lelki életük
sajátosságait és szülőföldjük Egyházának hagyományait (vö. DPMC
11).
Az ilyen különleges lelkipásztorkodás beletartozik a migrációs
jelenségnek abba az összefüggésébe, amely az által, hogy egymással
kapcsolatba hozza a különböző nemzetiségek, etnikumok és vallások
embereit, hozzájárul ahhoz, hogy láthatóvá váljék az Egyház igazi
arca 92)[42]. Érvényre juttatja a
vándorlók ökumenikus és párbeszédes-missziós jelentőségét. Hiszen
általuk is megvalósul Isten üdvözítő terve a nemzetek között (vö.
ApCsel 11,19-21).[43] Ezért szükséges
gondoskodni a vándorlók keresztény életének növekedéséről, és
elvezetni azt az érettségig az „evangelizáló” és a „katechetikai”
apostolkodás által (vö. CD 13-14 és DPMC 4).
Ez a párbeszédes-missziós feladat a Misztikus Test minden tagjának,
tehát a vándorlóknak is ügye, amelyet Krisztus hármas funkciójának
megfelelően, mint király, pap és próféta, nekik is meg kell
valósítaniuk. Tehát szükség van arra, hogy bennük és velük épüljön
és fejlődjön az Egyház, így ismét felfedezzük, és egyben
kinyilatkoztassuk a keresztény értékeket, kialakítsuk a hit, a
kultusz, a szeretet[44] és a remény
igazi szakramentális közösségét.
A lelkészek/misszionáriusok, illetve a világi lelkipásztori
munkatársak sajátos helyzete a hierarchia és a helyi klérus
viszonylatában megkívánja annak élő tudatosítását, hogy nekik mindig
szoros kapcsolatban kell gyakorolniuk a szolgálatot a
megyéspüspökkel vagy a hierarchával és az ő klérusával (vö. CD
28-29; AA 10 és PO 7). A nehézségek és bizonyos célok elérésének
jelentősége mind közösségi, mind egyéni szinten, végül ösztönözzék
arra a vándorlók lelkészeit/misszionáriusait, hogy keressék a tág és
megfelelő együttműködés lehetőségeit a szerzetesekkel (vö. DPMC
52-55) és a világiakkal (vö. DPMC 56-61).[45]
Befogadás és szolidaritás
39. A migráció tehát az ember vallási dimenzióját is
érinti és felkínálja a katolikus vándorlóknak azt a kedvező
alkalmat, még ha ez gyakran fájdalmas is, hogy minden
egyénieskedésen túl, eljussanak az egyetemes Egyházhoz tartozás
minél felfoghatóbb érzéséhez.
Ezért fontos, hogy a közösségek ne gondolják azt, hogy a
vándorlókkal szembeni kötelességük már kimerül egyszerűen a testvéri
segítség gesztusának megmutatásával vagy az olyan különleges
törvénytervezetek támogatásával, amelyek elősegítik méltó
beilleszkedésüket az idegenek törvényes önazonosságát respektáló
társadalomba. Kell ugyanis, hogy a keresztények kezdeményezői
legyenek annak az igazi és valóságos befogadó kultúrának (vö. EEu
101 és 103), amely értékelni tudja mások valóságos emberi értékeit,
minden nehézségen túl, amelyet magával hoz az együttélés a tőlünk
különböző másikkal (vö. EEu 85, 112 és PaG 65).
40. A keresztényeknek mindezt az őszinte testvéri befogadással kell
megvalósítaniuk, válaszolva Szent Pál felhívására: „Karoljátok fel
tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten
dicsőségére” (Róm 15,7).[46]
Az bizonyos, hogy az egyszerű felhívás, legyen ez bármennyire is
ötletes és találó, még nem ad automatikus és konkrét választ arra,
ami nap, mint nap szorongat minket; nem szünteti meg például az
emberek közötti, széles körben elterjedt félelmet és
bizonytalanságot, nem biztosítja a törvényességnek kijáró
tiszteletet és a befogadó közösség védelmét. De a problémák
megvitatása közben a komoly keresztény lelkület támaszt és
bátorságot ad, azoknak a konkrét módozatoknak a kezdeményezésére,
amelyekkel meg kell oldanunk a problémákat keresztény közösségünk
mindennapi életében (vö. EEu 85 és 111).
41. Ezért a befogadó ország egész Egyháza érezzen felelősséget és
elkötelezettséget a vándorlók iránt. A részegyházakban tehát újra át
kell gondolni és meg kell tervezni a lelkipásztorkodást, hogy
ezáltal elősegítsék a hívek hiteles élettanúságát hitükről a
jelenlegi új multikulturális és több vallással színezett
környezetben.[47] A szociális
dolgozók, és a lelkipásztori munkatársak segítségével az őslakók
tudomására kell hozni a migráció komplex problémáit, és szembe kell
szállni az idegenekkel szembeni megalapozatlan gyanúsítgatásokkal és
sértő előítéletekkel.
A hitoktatásban és a katekézisben meg kell találni azt a megfelelő
módot, amellyel felkeltjük a keresztény tudat érzékét, különösen a
legszegényebbek és a társadalomból kirekesztett egyének befogadása
iránt, akik közé gyakran a vándorlók is tartoznak. A teljes
egészében Krisztus iránti szeretetre alapozott befogadás biztos
abban, hogy az a jó, amelyet valaki az Isten iránti szeretetből a
felebarátnak, mindenek előtt a legrászorultabbaknak tett, azt
Istennek magának tette. Az ilyen katekézis aztán egyáltalán nem
tehet mást, minthogy foglalkozik a migráció jelenségét megelőző és
kísérő súlyos problémákkal; ilyen a demográfiai kérdés, a munka és
ennek feltételei (a fekete munka jelensége), a sok idős ember
gondozása, az emberkereskedelem és embercsempészet.
42. A befogadással kapcsolatban biztosan hasznos és helyes a
fogalmak megkülönböztetése: az általános „gondozás” (vagy az első,
inkább rövid időre korlátozott befogadás); a „befogadás” a
tulajdonképpeni értelemben (amely inkább hosszantartó tervekre
vonatkozik); és az „integráció” (a hosszú távú cél, amelyért
állandóan és a szó helyes értelmében kell fáradozni).
A kultúra közvetítésében különleges hatáskörrel rendelkező
lelkipásztori munkatársak – akiknek szolgálatát a mi katolikus
közösségeinkben is biztosítani kell – arra hivatottak, hogy a
közrend, a törvényesség és a szociális biztonság legitim
követelményét segítsék összekapcsolni a keresztény hivatással, amely
a befogadásra és konkrétan a szeretetre szólít. Fontos gondoskodni
arról is, hogy mind tudatában legyenek az előnyöknek – de nem csak a
gazdaságiaknak –, amelyekből a migráció szabályozott menetének
következtében az ipari országok részesülnek, és amelyek ugyanakkor
egyre inkább tudatosítják a tényt, hogy a munkaerő szükségletének
azok felelnek meg, akik azt felkínálják, mégpedig az emberek, azaz
férfiak, asszonyok és egész családok gyermekeikkel és az öregekkel.
43. Minden esetre nagy jelentőséggel rendelkezik az elsődleges
gondoskodó intézkedés, vagy az „első befogadás” (gondolunk itt
például az olyan létesítményekre, mint a „Vándorlók Háza”, különösen
a harmadik országokban, útban a befogadó országok felé) válasza a
migráció követelményeire: menza, hálóterem, orvosi ellátó helyiség,
gazdasági segítség, tanácsadó helyek. Fontosak továbbá „a
tulajdonképpeni értelemben vett befogadás” intézkedései; ezek célja
a fokozatos integráció és a bevándorolt idegen függetlensége.
Különösen emlékeztetünk itt a családegyesítés, a gyermeknevelés, a
lakás, a munka, az egyesületi élet, a polgári jogok érdekében
végzett erőkifejtésre és a bevándorlók részvételének különböző
formáira a befogadó társadalomban. A keresztény ihletésű vallásos,
szociális-karitatív és kulturális egyesülések ezenkívül figyeljenek
arra, hogy a bevándorlókat bevonják saját struktúráikba.
Liturgia és népi jámborság
44. A migránspasztoráció egyháztani alapjai segítenek a
migráció történelmi és antropológiai dimenziójára jobban odafigyelő
liturgiára való törekvésben is, hogy ezáltal a liturgia ünneplése
eleven kifejezője legyen a „hic et nunc“ üdvösség útjain zarándokló
hívők közösségének.
Így feltevődik a kérdés a liturgia kapcsolatáról a különböző
kulturális csoportok természetéhez, hagyományához és szelleméhez,
valamint a különleges társadalmi és kulturális helyzetekre vonatkozó
válaszadás problémája egy olyan lelkipásztorkodás keretében, amely
egy különös liturgikus képzés és támogatás érdekében fáradozik (vö.
SC 23), és támogatja a hívők szélesebb körű részvételét is a
részegyházban (vö. EEu 69-72 és 80).
45. A papok, már saját szűkös erőik miatt is, értékeljék a
laikusokat a nem felszentelt szolgálatokban. Ebben a távlatban adott
a lehetőség arra, hogy ott, ahol nincs rendelkezésre álló pap, a
bevándorlók közösségeiben is, olyan úgynevezett pap nélküli
vasárnapi összejöveteleket tartsanak (vö. CIC 1248. k. 2. §),
amelyekben egy diakónus vezetésével, vagy egy erre törvényesen
kijelölt laikus elnökletével[48]
imádkoznak, hirdetik Isten igéjét és áldoztatnak (vö. PaG 37).
Valójában a vándorlók papjainak hiányát részben éppen azzal lehet
pótolni, hogy a plébánián bizonyos szolgálatokat, az arra különösen
felkészített laikusokra bíznak, a CIC-vel összhangban (vö. 228. k.
1. §; 230. k. 3 §; és 517. k. 2. §).
Egyébként meg kell tartani a Szentszék által már korábban
kibocsátott általános normákat, amint ezekre a „Dies Domini”
apostoli levél emlékeztet, és ezt kifejti: „Amikor szentmisére nincs
mód, az Egyház ajánlja a pap nélküli vasárnapi összejövetelt, a
Szentszék által kiadott és a püspöki karok által alkalmazandó
szabályok szerint.”[49]
Ugyanakkor törekedjenek a papok arra, hogy egyre jobban tudatosítsák
Isten népének körében, a minden részegyház életében fennálló
kötelezettséget az igazi papi hivatások ébresztésére, és a vándorlók
körében is mozdítsák elő a hatékony hivatásgondozást a felszentelt
szolgálatok érdekében (vö. EE 31-32 és PaG 53-54).
46. Különleges figyelmet érdemel a népi jámborság[50], hiszen ez sok vándorló közösségnek a
jellemzője. Annak elismerésén túl, hogy „ha okosan, az Evangélium
szellemében irányítják, sok értéket rejthetnek magukban” (EN 48), e
tekintetben azt mégis figyelemben kell venni, hogy sok vándorló
számára a kapcsolat alapvető elemét jelenti a szülőföld egyházával
és a hit megértésének és megélésének pontos módozataival. Arról van
itt szó, hogy komoly evangelizálást kell végezni, és a katolikus
helyi egyházakkal ugyanígy meg kell ismertetni a vándorlók néhány
jámborsági formáját, meg kell tanítani őket értékeik elismerésére,
hogy megérthessék ezeket. Az ilyen lelki egyesülésből aztán
megszülethet a liturgia is, amelyet a tevékeny részvétel és az
egyetemesebb lelki gazdagság jellemez.
Ugyanezt kell elmondani a különböző keleti katolikus egyházak
kapcsolatára vonatkozóan is. A szent liturgia ünneplése a saját „sui
iuris” egyház rítusa szerint valóban fontos, mert ez – miként
egyébként nyelvük használata a vallásos szent cselekményekben –
megőrzi a keleti katolikus egyházakból származó vándorlók lelki
önazonosságát.[51]
47. A vándorlók különleges élethelyzete miatt, a
lelkipásztorkodásnak –továbbra is a liturgikus vonatkozásban –
ugyancsak széles teret kell biztosítania a családnak, mint
„családegyház”-nak, a közös imának, a családi körben tartott
bibliacsoportoknak, a liturgikus év visszhangjának a családban (vö.
EEu 78). Különös figyelmet érdemelnek a benediktionaleban található
családi áldások formái.[52]
Ezenkívül ma megfigyelhető a családok szentségpasztorációba való
bevonásának megújult buzgalma, amely új életerőt adhat a keresztény
közösségeknek. Sok fiatal (vö. PaG 53) és felnőtt ugyanis, e módon
újra felfedezi azoknak az utaknak jelentőségét és értékét, amelyek
hozzásegítik őket ahhoz, hogy hitüket és keresztény életüket új erő
töltse be.
48. Egyébként a hit számára különös veszély származik a jelenlegi
vallási pluralizmusból, ha ezt a vallás területén relativizmusként
és szinkretizmusként fogjuk fel. A veszély elkerülése érdekében,
olyan új lelkipásztori kezdeményezéseket kell foganatosítani,
amelyek lehetővé teszik, hogy megfelelő módon szembe szálljunk azzal
a jelenséggel, amely a szekták elharapódzásával együtt, a mai idők
egyik legnehezebb lelkipásztori problémájának bizonyul.[53]
Katolikus vándorlók
49. A katolikus vándorlókkal kapcsolatban az Egyház
olyan különleges lelkipásztorkodást irányoz elő, amelynek feltétele
a nyelv, a származás, a kultúra, az etnikum és a hagyomány
különbözősége, vagy a saját rítussal rendelkező meghatározott „sui
iuris” egyházhoz való tartozás, ami gyakran gátlólag hat a vándorlók
gyors és teljes beilleszkedésére a helyi territoriális közösségekbe,
illetve amit figyelembe kell venni a plébániák, vagy a meghatározott
„sui iuris” egyházak hívei számára felállított hierarchiák
létesítésénél. A kivándorlással kényszerűen együtt járó
gyökértelenséghez, (amely a szülőföld, a család, a nyelv stb.
elhagyásából adódik), nem kellene, hogy hozzájáruljon még a vándorló
vallási vagy rítusbeli identitásának elvesztéséből származó
gyökértelenség is.
50. A bevándorlók különösen nagy létszámú és homogén csoportjainak
jelenléte esetén tehát, bátorítani kell őket, hogy tartsák meg saját
különleges hagyományukat. Főképpen meg kell kísérelni szervezett
formában gondoskodni a bevándorlók nyelvéhez, kultúrájához,
rítusához tartózó papokkal való vallási ellátásukról, amihez a
legmegfelelőbb a CIC és a CCEO által előirányzott jogi személyeket
választani.
Minden esetre nem lehet eléggé kihangsúlyozni a szoros egység
szükségét a nyelvi missziók közösségei, illetve a rítusközösségek és
a territoriális plébániák között. Ugyanilyen fontos szorgoskodni a
kölcsönös megismerés érdekében, és közben megragadni a rendes
lelkipásztorkodás minden alkalmát arra, hogy a bevándorlókat is
bevonják a plébániák életébe (EEu 28).
Ha a bevándorlók kevés száma nem engedi meg a szervezett módon való
különleges vallási gondozást, akkor a befogadó ország segítsen nekik
abban, hogy legyőzhessék a szülőföld elhagyásából adódó
gyökértelenség bajait és a befogadó országok közösségeibe való
beilleszkedés nagy nehézségeit. A jelentéktelen létszámú bevándorlók
központjaiban különösen értékesnek bizonyul majd az a rendszeres
katekétikai képzés és liturgiaszervezés, amelyet a lelkipásztori
dolgozók, a szerzetesek és laikusok, a lelkésszel/misszionáriussal
szoros együttműködésben hajtanak végre (vö. EEu 51, 73 és ezenkívül
PaG 51).
51. Ezentúl emlékeztetni kell a szakemberek, a dolgozók és a
külföldön tanuló egyetemisták különleges lelkipásztori gondozásának
szükségére is, akik átmenetileg telepedtek le a többségében
muzulmánok, vagy más valláshoz tartozó emberek által lakott
országokban. Ha magukra hagyják őket, vagy lelki vezetés nélkül
maradnak, akkor ahelyett, hogy keresztény tanúságot tennének, a
kereszténységről alkotott hamis ítéletekre adhatnak alkalmat. Ezt
függetlenül mondjuk annak a sok ezer kereszténynek pozitív
hatásától, akik ezekben az országokban jó tanúságot tesznek, és
függetlenül a más vallásokhoz tartozó korábbi vándorlók többségében
katolikus területekről való hazatérésétől a szülőföldre, ahol a
keresztények kisebbségben élnek.
Keleti szertartású katolikus vándorlók
52. A napjainkban egyre inkább szaporodó keleti szertartású
katolikusok különös figyelmet érdemelnek. Ami őket illeti, mindenek
előtt emlékeztetünk arra a jogi kötelességre, hogy – ha csak
lehetséges – mindenütt kövessék saját, liturgikus, teológiai, lelki
és fegyelmi örökségként felfogott rítusukat (vö. CCEO 28. k. 1. § és
PaG 72).
Ezért ők megmaradnak „jogilag önálló saját egyházuk keretében még
akkor is, ha egy másik jogilag önálló egyház hierarchájának vagy
plébánosának a gondjára vannak bízva” (CCEO 38. k.); még maga az a
hosszú időn át gyakorolt szokás, hogy egy másik „sui iuris”
egyházban részesültek a szentségekben, sem eredményez felvételt ebbe
az egyházba (vö. CIC 112. k. 2. §). Érvényes ugyanis, hogy: „Az
Apostoli Szentszék beleegyezése nélkül érvényesen senki sem léphet
át egy más jogilag önálló egyházba” (CCEO 32. k.; vö. CIC 112. k. 1
§).
A keleti katolikus egyházak vándorlóinak azonban az is jogában áll
–függetlenül saját rítusuk megőrzésének jogától és kötelességétől –,
hogy egy másik „sui iuris” egyház, és ezzel együtt, a latin Egyház
liturgikus ünnepein is tevékenyen részt vegyenek, a liturgikus
könyvek előírásai szerint (vö. CCEO 403 k. 1. §).
A hierarchiának ezenkívül arról is gondoskodnia kell, hogy akik
gyakran kerülnek kapcsolatba más rítusú hívekkel, azok ezt a rítust
megismerjék és értékeljék (vö. CCEO 41. k.); ugyanakkor a
hierarechia figyeljen arra, hogy nyelve vagy rítusa alapján senki se
érezze magát korlátozva szabadságában (vö. cCeO 588. k.).
53. A II. Vatikáni Zsinat (CD 23) ténylegesen megállapítja: „ahol
másik rítusú hívők élnek, lelkipásztori ellátásukról a megyéspüspök
ennek a rítusnak papjai, illetve plébániái által gondoskodjék, vagy
egy megfelelő felhatalmazásokkal ellátott és esetleg püspökké is
szentelt püspöki helynök útján, akár pedig úgy, hogy ő maga tölti be
személyesen a különböző rítusok főpásztori tisztét”. Ezenkívül
„állíthat a püspök egy vagy több püspöki helynököt: ezek a jog
alapján . valamely rítus felett azzal a joghatósággal rendelkeznek,
amelyet az egyetemes jog az általános helynöknek ad meg” (CD 27).
54. A Zsinat előírásainak megfelelően, a CIC (383. k. 2. §) a
megyéspüspökre vonatkozóan meghatározza: „Ha vannak egyházmegyéjében
más rítusú hívek, ezek lelki szükségleteiről akár olyan rítusú papok
vagy plébániák, akár püspöki helynök útján gondoskodjék”. Ez
utóbbiak a CIC 476. k. értelmében „ugyanazzal a rendes hatalommal
rendelkeznek, amely az egyetemes jog szerint az általános helynököt
illeti”, egy bizonyos rítus híveire vonatkozólag is. A CIC
felállítja az általános szabályt, hogy a plébánia rendszerint
területi jellegű legyen, de aztán meghatározza: „ahol azonban
indokolt, létesítsenek személyi jellegű plébániákat, melyek ...
rítus(a) ... alapján nyernek meghatározást” (518. k.).
55. Ha így járnak el, jogilag ezek a plébániák a latin egyházmegye
kiegészítő részét képezik és ennek a rítusnak plébánosai a latin
püspök egyházmegyei presbitériumának tagjai. Minden esetre meg kell
jegyezni, hogy – akkor is, ha a hívek a kánonokban előirányzott
esetben a latin püspök jurisdikciós hatáskörébe tartoznak –
méltányos, hogy mielőtt a püspök személyi plébániákat létesít vagy
egy papot lelki asszisztenssé vagy plébánossá kinevez vagy éppen
püspöki helynöknek beiktat, ezt megbeszélje, mind a Keleti Egyházak
Kongregációjával, mind a megfelelő hierarchiával és különösen a
pátriárkával.
Emlékezzünk itt arra is, hogy a CCEO (193. k. 3. §) számba veszi: ha
az eparchiális püspökök „ilyen papot, plébánost vagy gondozót
(synkelloi, sincelli) neveznek ki a patriarchátusi egyházak
keresztény híveinek gondozására”, akkor nekik „az illetékes
patriarchákkal fel kell venniük a kapcsolatot”, és „ha ezek
beleegyeznek, akkor ők saját hatalommal járnak el, mindemellett
lehetőleg hamarosan értesítsék az Apostoli Szentszéket; ha azonban a
pátriárkák valamilyen okból kifolyólag nem adják beleegyezésüket,
akkor az ügyet az Apostoli Szentszék elé kell terjeszteni.”[54] Jóllehet e tekintetben a CIC-ben
hiányzik a kifejezett rendelkezés, a hasonlóság alapján azonban,
annak érvényesnek kell lennie az egyházmegyés püspökökre vonatkozóan
is.
Más egyházak és egyházi közösségek vándorlói
56. Azok a létszámukban egyre inkább gyarapodó
keresztény bevándorlók is, akik nem állnak teljes közösségben a
Katolikus Egyházzal, a részegyházaknak új lehetőséget kínálnak arra,
hogy a mindennapok konkrét helyzeteiben átéljék az ökumenikus
testvériséget, és elhatárolva magukat minden féle felületes
irenizmustól és prozelitizmustól egy nagyobb kölcsönös megértést
teremtsenek az egyházak és egyházi közösségek között. A szeretet
apostoli lelkületének birtoklásáról van szó, amely egyrészről
tiszteletben tartja a másik lelkiismeretét és elismeri a benne
található jót, de másrészről ki tudja várni azt az időpontot is,
amikor mélyebb találkozás eszközévé válik Krisztussal és a
felebaráttal. A katolikus hívek ugyanis nem feledhetik, hogy a
testvér felvétele az Egyház teljes közösségébe egyben szolgálatot és
nagy szeretetet is jelent. Minden esetre érvényes: „ha papok, vagy
közösségek, akik nincsenek teljes közösségben a Katolikus Egyházzal,
nem rendelkeznek megfelelő hellyel, sem a szükséges liturgikus
tárgyakkal vallásos szertartásaik méltó végzéséhez, a megyéspüspök
engedélyezheti számukra egy katolikus templom vagy épület
használatát, s az istentiszteletükhöz szükséges tárgyakat is
rendelkezésükre bocsáthatja. Hasonló helyzetben engedélyezhető
számukra, hogy katolikus temetőkben temessenek vagy szolgálatot
végezzenek”.[55]
57. Itt emlékeztetni kell arra is, hogy meghatározott körülmények
között, a nem katolikusoknak joguk van együtt áldozni a
katolikusokkal, annak megfelelően, amit az utolsó enciklika, az
„Ecclesia de Eucharistia” is kijelent: „Bár a koncelebráció
semmiképpen sem megengedett a teljes communio nélkül, mégis másként
bírálandó el az Eucharisztia kiszolgáltatása különleges esetekben
olyan személyeknek, akik azon egyházak vagy közösségek tagjai,
melyek nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal. Ilyen
esetekben ugyanis a kérdés az egyes hívő örök üdvössége
szempontjából súlyos lelki szükségről való gondoskodás, és nem az
intercommunio megvalósítása, mely lehetetlen mindaddig, amíg az
egyházi communio látható kötelékei teljesen helyre nem állnak”.
Ebben az értelemben nyilatkozott a II. Vatikáni Zsinat, amennyiben
meghatározta azt a gyakorlatot, amelyet meg kell tartani azokkal a
keleti keresztényekkel szemben, akik jóhiszeműleg élnek távol a
Katolikus Egyháztól, az Eucharisztia vételét egy katolikus
szentségkiszolgáló kezéből önként kérik és kellően fel vannak
készülve (vö. OE 27). Ezt a magatartást mindkét törvénykönyv
megerősítette; a megfelelő alkalmazásokkal figyelembe veszik a más,
olyan nem keleti keresztények esetét is, akik nem állnak teljes
közösségben a Katolikus Egyházzal (vö. CIC 844. k. 3-4. §§ és CCEO
671. k. 3-4. §§).[56]
58. A megfelelő rendelkezésekkel szemben itt mindenképpen
kölcsönösen gyakorolni kell a különös tiszteletet, amint ezt a
„Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak alkalmazásáról”
ajánlja: „A katolikusoknak bizonyságot kell tenniük a más egyházak
és egyházi közösségek liturgikus és szentségi élete iránti őszinte
tiszteletről; s viszont, nekik ugyanezt meg kell kapniuk a
többiektől.”[57]
Ezek a rendelkezések és az „ökuméne a mindennapi életben” (PaG 64)
bizonyára jótevő hatással lesznek a vándorlókra vonatkozóan.
Mindenesetre az ökumenikus elkötelezettség kiemelkedő pillanatai
lehetnek a különböző felekezetek nagy liturgikus ünnepei, a
hagyományos béke világnapok és a vándorlók és menekültek világnapjai
éppúgy, mint az évente megtartott imahetek a keresztények
egységéért.
Más vallások vándorlói, általában
59. Az utóbbi időben egyre magasabb lett a más vallású bevándorlók
száma a régi hagyományosan keresztény országokban; erre a csoportra
vonatkozóan biztos eligazítással szolgálnak a különböző
tanítóhivatali megnyilatkozások, különösen a „Redemptoris Missio”
enciklika,[58] valamint a „Dialogo e
Annuncio[59] (Dialógus és
igehirdetés)” instrukció.
A humanitárius segítség és felebaráti szeretet tanúsága területén az
Egyház síkraszáll a nem keresztény bevándorlókért is; ez már
önmagában is evangelizáló értékkel rendelkezik és képes megnyitni a
szíveket az Evangélium kifejezett hirdetése előtt, ha ez kellő
keresztény okossággal és a szabadság teljes tiszteletben tartásával
történik. Mindenesetre az Egyház, amennyire csak lehet, támogatni
fogja más vallások vándorlóit, hogy megőrizhessék életük
transzcendens dimenzióit.
Az Egyház tehát arra hívatott, hogy párbeszédre lépjen velük. „A
dialógust azzal a meggyőződéssel kell folytatni és teljesíteni, hogy
az Egyház az üdvösség rendes útja, mert egyedül ő rendelkezik a
kegyelemeszközök teljességével” (RMi 55; vö. PaG 68 is).
60. Ez megkívánja, hogy a befogadó katolikus közösségek tanulják meg
még inkább értékelni saját identitásukat, éljék hitelesebben
Krisztus iránti hűségüket, ismerjék jól hitük tartalmát, fedezzék
fel ismét missziós küldetésüket és így kötelezzék el magukat Jézus,
az Úr és az ő Evangéliuma tanúsításában. Eszerint ez a szükséges
feltétele a mindenkivel folytatott komoly, nyílt és tiszteletteljes
párbeszéd képességének, amely egyébként sohase legyen se hiszékeny,
se felkészületlen (vö. PaG 64 és 68).
Különösen a keresztények feladata a bevándorlók beilleszkedésének
elősegítése a befogadó ország szociális és kulturális hálózatába, a
polgári törvények elfogadása által (vö. PaG 72). A keresztények
főleg életük tanúságával hívatottak arra, hogy kifogásolják azokat a
bizonyos értéktelenségeket, amelyek az ipari és gazdag országokban
elterjedtek (materializmus és kommunizmus, erkölcsi relativizmus és
vallási indifferentizmus) és megrázkódtathatják a bevándorlók
vallási meggyőződését.
Ehhez még azt kívánjuk, hogy ezt a vándorlókért való
elkötelezettséget ne csak az egyes keresztények vagy a hagyományos
segélyszervezetek végezzék, hanem vonják azt be az egyházi
mozgalmaknak és a világi hívők egyesületeinek sokrétű programjába is
(vö. CfL 29).
Négy különös emlékeztető
61. Tekintettel a kölcsönösen elismert vallási
különbségekre, a félreértések és zavarok elkerülése végett, saját
szent helyeink és a többi vallások iránti tiszteletből sem tartjuk
alkalmasnak, hogy a nem keresztény vallások követőinek
rendelkezésére bocsássák a katolikus intézményeket, mint a
templomokat, kápolnákat, a kultusz helyeket, az evangelizálás és a
lelkipásztori szolgálatok különleges tevékenységeire fenntartott
helységeket. Ne használják azonban, azokat a hatóságok által
kijelölt célokra és feladatokra. A szociális funkciók helyiségei
ellenben –mint a szabad idő, a játékok és a szocializáció egyéb
formáinak helyiségei – maradjanak és legyenek tárva a többi vallás
követői számára, figyelembe véve az ilyen helyeken betartandó
szabályokat. Az ott végbemenő szocializáció ugyanis alkalom lehet
arra, hogy segítse az új jövevények beilleszkedését és olyan
kultúraközvetítők kiképzését, akik a megfelelő ismeretek
elsajátítása által képesek hozzájárulni a kulturális és vallási
akadályok legyőzéséhez.
62. Továbbá, a katolikus iskolák (vö. EEu 59 és PaG 52) nem
tagadhatják meg különleges sajátosságaikat és keresztény
irányultságú nevelési koncepciójukat, amikor tanulóként felveszik
más vallások vándorlóinak gyerekeit.[60]
Erről világosan tájékoztatni kell a szülőket, akik oda beíratják
gyermekeiket. Ugyanakkor egyetlen gyermeket sem szabad kötelezni
arra, hogy részt vegyen a katolikus rendezvényeken, vagy olyan
cselekményeket végezzen, amelyek ellenkeznek saját vallási
meggyőződéseivel.
Ezenfelül a tantervben előirányzott hittanórák, amikor ezeket
oktatási formában végzik, minden további nélkül elősegíthetik a
tanulók megismerkedését egy számukra idegen hittel. Ezeken az órákon
aztán minden tanulót nevelni kell a tiszteletre – relatívizmusok
nélkül – a más vallásos meggyőződéssel rendelkező emberek iránt.
63. A katolikusok és a nem keresztények közötti házasságot,
vallástól függően, különböző nyomatékkal, nem kell tanácsolni,
kivéve azokat a különös eseteket, amelyek a CIC és a CCEO
előírásaiban megfogalmazást nyertek. II. János Pál pápa szavaival
ugyanis emlékeztetnünk kell a következőkre: „Azokban a családokban,
ahol mindkét szülő katolikus, könnyebb megosztani a közös hitet a
gyerekekkel. Még ha köszönettel el is kell ismernünk, hogy vannak
olyan vegyes házasságok, amelyekben sikerül fejleszteni mind a
házastársak, mind a gyermekek hitét, az (Egyház) mégis azokat a
lelkipásztori erőfeszítéseket bátorítja, amelyek az ugyanazon hitű
személyek közötti házasságokat támogatják.”[61]
64. A keresztények és a más vallásúak hozzátartozói közötti
kapcsolatban végül, ismét nagy jelentőséget nyer a kölcsönösség
elve. Ezt az elvet nem csupán parancsoló magatartásként kell érteni,
hanem olyan kapcsolatként, amely a kölcsönös tiszteletre és a
jogi-vallási érintkezésekben való igazságosságra épül. A
kölcsönösség a szív és lélek magatartása is, amely arra képesít,
hogy közösen és mindenütt a jogok és kötelességek egyensúlyában
éljünk. Az egészséges kölcsönösség mindenkit arra serkent, hogy ott
legyen a kisebbségi jogok „védelmezője”, ahol a saját vallási
közössége kisebbséget alkot. Gondoljunk e tekintetben a sok
keresztény vándorlóra azokban a nem keresztény többségű lakosságból
álló országokban is, ahol a vallásszabadság jogát erősen
korlátozzák, vagy megsértik.
Muzulmán vándorlók
65. Ebben az összefüggésben megállapítható, hogy
napjainkban, mindenekelőtt egyes országokban, részben vagy teljes
mértékben megemelkedett a muzulmán bevándorlók száma, akik felé a
Pápai Tanács ugyancsak segítő gondoskodással fordul.
E tekintetben a II. Vatikáni Zsinat rámutat az evangéliumi
magatartás tanúsításának kötelességére, és arra szólít, hogy
tisztítsuk meg emlékezetünket a múlt értetlenségeitől, helyette
ápoljuk a közös értékeket, tisztázzuk és tiszteljük a különbségeket,
anélkül hogy megtagadnánk a keresztény elveket.[62] A katolikus közösségek tehát
megkülönböztetésre hivatottak. Arról van szó, hogy az iszlám
tanításában, vallási magatartásában és erkölcsi normáiban tegyenek
különbséget a között, ami helyeselhető, és a között, amit nem lehet
helyeselni.
66. A hit Istenben, a könyörületes Teremtőben, a napi ima, a böjt,
az alamizsnálkodás, a zarándoklat, az aszkézis a szenvedélyek
legyőzésére, valamint a küzdelem az igazságtalanság és az elnyomás
ellen, olyan közös értékek, amelyek megtalálhatók a kereszténységben
is, jóllehet más kifejezési formákban. Mindezen összhang mellett
azonban, léteznek különbségek is, amelyek közül néhány a modernség
legitim vívmányait érinti. Mivel különösen tiszteljük az emberi
jogokat, muzulmán testvéreinktől is elvárjuk annak fokozott
tudatosítását, hogy feltétlenül szükség van az alapvető
szabadságjogokra, a személyi sérthetetlenség jogaira, a férfi és nő
azonos méltóságának megvalósítására, a demokratikus elvek
érvényesítésére a társadalmi kormányzásban és az állam egészséges
laicitására. Ugyanígy el kell érni az összhangot a hit nézete és a
teremtett világ jogos autonómiája között.[63]
67. Abban az esetben, amikor egy katolikus asszony egy muzulmán
férfival szeretne házasságot kötni – a 63. pontban elmondottak
megtartása és a helyi lelkipásztori megítélések figyelembevétele
mellett –, a tapasztalatok keserű eredményeként is, olyan különösen
komoly és mély előkészítőt kell tartani, amely a jegyeseket elvezeti
a nagy kulturális és vallási különbségek felismerésére, és egészen
tudatosan „beállítja őket arra”, mivel szembesülnek majd, – akár
egymás között, akár a muzulmán családokhoz, illetve a muzulmán
partner szülőföldjéhez fűződő kapcsolatokban, ahová egy külföldi
tartózkodás után esetleg visszatérnek.
A házasság anyakönyvezésének esetén az iszlám ország konzulátusán a
katolikus fél figyeljen aztán arra, hogy se ne mondja el a
„shahada”-t (muzulmán hitvallás), se ne írjon alá olyan
dokumentumot, amely azt tartalmazza.
Ha mindezek ellenére, a katolikusok és muzulmánok mégis házasságot
kötnek egymással, akkor ehhez szükséges az egyházi felmentés és –a
házasság előtt és után is – a katolikus közösség támogatása.
Eszerint az egyesületi élet, az önkéntes segítők és a katolikus
tanácsadó helyek egyik legfontosabb szolgálata éppen az kell legyen,
hogy segítsék e családokat a gyermeknevelésben, és adott esetben
támogassák a muzulmán család kevésbé védett részét, az asszonyt,
saját jogainak megismerésében és alkalmazásában.
68. Végül aztán, ami a gyermek megkeresztelését illeti, köztudottan,
mindkét vallás előírásai éles ellentétben állnak egymással. A
házassági előkészítő során tehát egészen világosan meg kell
fogalmazni ezt a problémát, és a katolikus félnek kötelezően
vállalnia kell azt, amit az Egyház megkövetel.
A felnőtt muzulmánok konverziója és megkeresztelkedési szándéka
ugyancsak különös figyelmet igényel, mind a muzulmán vallás különös
természete, mind az ebből adódó következmények miatt.
A vallásközi párbeszéd
69. Napjaink társadalma, amely a migrációs áramlatok
miatt vallásilag egyre heterogénebbé válik, a katolikusoktól
megköveteli a meggyőződés készséget az igazi vallásközi párbeszédre
(vö. PaG 68). E célból biztosítani kell a részegyházakban, mind a
szolid kiképzést a hívek és a lelkipásztorkodásban tevékenykedők
részére, mind a tájékoztatást a többi vallásokról, hogy ezáltal
kiküszöbölhessük az előítéleteket, legyőzzük a vallási
relatívizmust, valamint elkerüljük a bezárkózottságot és a
megalapozatlan félelmeket, amelyek gátolják a párbeszédet és
sorompókat állítanak eléje, értetlenséget és erőszakot is
provokálnak. A helyi egyházak gondoskodjanak arról, hogy a
szemináriumok és iskolák tantervébe belekerüljenek az ilyen nevelési
programok, és ezeket hajtsák végre a plébániákon.
A vallások közötti dialógust azonban nem szabad csak csupán a
békesség megteremtése érdekében történő közös pontok kereséseként
felfogni, hanem mindenek előtt alkalomként a közös dimenziók
visszaszerzésére a megfelelő közösségeken belül. Utalunk az
imádságra, a böjtre, az ember alapvető hivatására, a nyitottságra a
transzcendens felé, Isten imádására, a népek közötti szolidaritásra.[64]
Mindenesetre számunkra nélkülözhetetlen marad az üdvösség hirdetése
Krisztusban, történjék ez explicit, vagy a körülményeknek megfelelő
implicit formában. Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és
ember között, akire olyannyira ráirányul az Egyház egész működése,
hogy ezt az egyházi kötelezettséget az evangelizálásra nem
kisebbítheti, sem a testvéri párbeszéd, sem az „emberi” értékek
kicserélése és közös azonossága (vö. RMi 10-11 és PaG 30).
HARMADIK RÉSZ
A „communio”-lelkipásztorkodás munkatársai
A szülőföldi és a befogadó egyházakban
70. Hogy a vándorlók lelkipásztorkodása valóban
„communio”-lelkipásztorkodás legyen (tehát amely a „communio”
egyháztanból indul ki és „communio” lelkiségre irányul),
elengedhetetlenül szükséges, hogy a migrációs áramlatok szülőföldi
és befogadó egyházai között kialakuljon elsősorban a közös
lelkipásztori érdekek kölcsönös tájékoztatásából álló intenzív
együttműködés. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy a sok ezer
vándorlót érintő problémáról ne folytassanak párbeszédet egymással
és azt szisztematikusan meg ne vitatnák a rendszeresen megtartandó
találkozókon is. Minden bevándorló javát szolgáló lelkipásztori
tevékenység jobb összehangolása érdekében aztán, a püspöki
konferenciák hozzanak létre egy e célra rendelt komissziót és
nevezzenek ki egy nemzeti igazgatót, aki a megfelelő egyházmegyei
komiszsziókat gondozza. Ha egy ilyen komisszió létrehozása nem
lehetséges, akkor a vándorlók lelkipásztorkodásának összehangolását
bízzák legalább egy ügyvivő, vagy szervező püspökre. Így világossá
válik, hogy a hazától távol élők lelki gondozása előkelő egyházi
kötelesség, olyan lelkipásztori feladat, amelyet nem csak egyesek, –
papok, szerzetesek vagy világiak – nagylelkűségére lehet bízni,
hanem amelyet a helyi egyház is támogat, anyagilag is (vö. PaG 45).
71. Hasonlóképpen, a püspöki konferenciák bízzák meg saját
területeiken a katolikus egyetemek fakultásait azzal a feladattal,
hogy kutassák a migrációk különböző aspektusait a vándorlók konkrét
lelkipásztorkodásának hasznára. Ezért létesíthetők kötelező
teológiai szakkurzusok is.
A szemináriumokban sem hiányozhat a képzés, mely a migráció immár
világméretű jelenségét számba veszi: „Az egyetemek és szemináriumok,
a probléma tartalmi és metodológiai felvetése szabad
megválasztásának sérelme nélkül, kínálják fel az alapvető témák
ismeretét: a migráció különböző formái (végleges vagy időszakos,
nemzetközi vagy országon belüli), a mozgások okai, a követelmények,
egy megfelelő lelkipásztorkodás nagy körvonalai, a pápai
dokumentumok és a részegyházak dokumentumainak tanulmányozása”.[65]
Minden esetre, a migráció témájának oktatásához, legalább kezdetben
értékes segédanyaggal szolgálhat a „Vándorlók és Utazók
Lelkigondozásának Pápai Tanácsa [egykor komisszió] „Quaderni
universitari” kiadványa, a „[People] on the move” folyóirattal
együtt, ezenkívül a tanítóhivatali dokumentumok kiadványai a
témához”.[66]
A „Pastores dabo vobis” szinodus utáni apostoli buzdítás
mindemellett kifejezetten figyelmeztet, hogy a szeminaristák
lelkipásztori tapasztalatainak ki kell terjednie az állandó
lakhellyel nem rendelkezőkre és vándorlókra vonatkozóan is.[67]
72. A „Vándorlók és Menekültek Világnapjának (illetve Hetének)”
évenkénti megünneplése legyen alkalom a minden időben sürgető
elkötelezettségre és a lelkiismeretes figyelmességre, annak az
időszerű különös témának megfelelően, amelyet a Legfőbb Pásztor maga
tár elénk egy arra hivatott üzenetben. A Pápai Tanács azt javasolja,
hogy ezt a világnapot az egész világon egy és ugyanazon napon
tartsák meg; ez hozzásegítene ahhoz, hogy Isten előtt közösen – és
ugyanazon időszakban is – tartsuk meg az ima, a cselekvés és az
áldozat napját a vándorlók és menekültek ügyéért.
Az éppen említett világnapon kívül fontos jelentőséget kaphatna egy
évenkénti találkozó a püspökkel/eparchával, lehetőleg a
katedrálisban, az egyházmegye/eparchia területén létező etnikai
csoportok összességével. Azokon a helyeken, ahol ez már gyakorlat, a
„Népek ünnepének” nevezik.
A nemzeti koordinátor a lelkészek/misszionáriusok érdekében
73. A vándorlók szolgálatában dolgozó lelkipásztori
munkatársak között jelentős szerepe van a nemzeti koordinátornak;
szolgálatát inkább az egy bizonyos nyelvhez vagy országhoz tartozó
lelkészek/misszionáriusok, mint maguknak, a vándorlóknak
támogatására létesítették; és személye inkább az „ad quam” egyház
jóindulatát fejezi ki a lelkészek/misszionáriusok iránt, mégse
tekinthető képviselőjüknek. A lelkészek/misszionáriusok
szolgálatában áll tehát, akik megkapják az „alkalmassági
nyilatkozatot” – tehát a rescriptumot, amelyet az „a qua” püspöki
konferencia állít ki (vö. DPCM 36, 2) – azokban az országokban, ahol
magas az egy meghatározott nemzetből jövő vándorlók létszáma.
74. A nemzeti koordinátor a lelkészekkel/misszionáriusokkal szemben
ellátja a testvéri felügyeletet, a különböző közösségek közötti
irányítás és kapcsolattartás feladatát. Viszont nem rendelkezik
közvetlen illetékességi jogkörrel a vándorlók felett, akik lakhelyük
vagy melléklakhelyük alapján a részegyházak vagy eparchiák
ordináriusainak/hierarcháinak joghatósága alatt állnak. Nem
rendelkezik joghatósági hatalommal a lelkészek/misszionáriusok
fölött sem, akik hivataluk gyakorlására vonatkozóan a helyi
ordinárius alatt állnak, akitől a megfelelő felhatalmazásokat
kapták. A nemzeti koordinátornak tehát szoros együttműködésben kell
dolgoznia a vándorlók lelkipásztorkodásának nemzeti és egyházmegyei
igazgatóival.
A vándorlók lelkésze/misszionáriusa
75. A korábbi idevonatkozó egyházi dokumentumokhoz
kapcsolódva[68] itt hangsúlyozni
kívánjuk mindenek előtt a vándorlók specifikus lelkipásztorkodására
való, igazi missziós dimenzióval kapcsolatos, és főleg lelki
célzatú, különleges előkészítés szükségét (vö. PaG 72). Ez az
előkészítés közös egyetértésben történik a kiutazási ország helyi
ordináriusának/hierarchájának a felelősségével és felelőssége alatt.
76. Ebben az összefüggésben felidézzük: „A mobilitásban felsorakozó
sokrétű lehetőségek és fejlemények, a megfelelő lelkipásztori
tájékozódás érdekében, olyan kiegészítő intézményeket tesznek
szükségessé, amelyeknek az a feladata, hogy ezeket a jelenségeket
szemmel kísérjék és tárgyilagosan értékeljék. Szó van itt a
népcsoportok lelkipásztori központjairól, de főleg az olyan
tanulmányi központokról, amelyek összegyűjtik a szükséges anyagot
egy lelkipásztori irányvonal kidolgozásához” (CMU 40). Ezeknek a
kutatásoknak eligazítást kell nyújtaniuk a szemináriumokban vagy a
kiképző intézetekben és a lelkipásztori központokban folyó
tanulmányokhoz és közvetlen alkalmazást kell nyerjenek a
migránspasztoráció munkatársainak előkészítésében.
77. Az (ugyanazon nyelvű) „eiusdem sermonis” vándorlók lelkészének/
misszionáriusának lenni azonban nem jelenti azt, hogy bezárkózik a
hit egyetlen, kizárólagos, nemzeti megélési és kifejezési módjának
korlátai közé. Ha egy részről ugyanis hangsúlyoznunk kell a
specifikus lelkipásztorkodás igényét, amelyet az tesz szükségessé,
hogy a keresztény üzenetet egy olyan kulturális fenntartó igénybe
vételével közvetítsük, amely megfelel azok képzettségének és jogos
igényének, akiknek az üzenetet szánták, akkor a másik oldalról
fontos azt is hangsúlyozni, hogy az ilyen specifikus
lelkipásztorkodás a vándorlók részéről megkívánja a kitárulkozást az
új világ felé és az igyekezetet arra a beilleszkedésre, amelynek az
a célja, hogy lehetővé tegye a vándorlók teljes részvételét az
egyházmegyei életben.
A lelkésznek/misszionáriusnak olyan emberi hidat kell képeznie ezen
az úton, amely a vándorlók közösségét összeköti a befogadó
közösséggel. Azért van velük, hogy Egyházat építsen,
összeköttetésben mindenek előtt a megyéspüspökökkel és testvéreivel
a papi szolgálatban, mindenek előtt a plébánosokkal, akiket ugyanez
a lelkipásztori feladat kötelez (vö. DPMC 30, 3). Ezért szükséges,
hogy ismerje és értékelje annak a helységnek a kultúráját, ahol
meghívást kapott hivatalának gyakorlására; tudja a nyelvet;
párbeszédet folytasson a társadalommal, amelyben él; és tanulja meg
értékelni és tisztelni a vendéglátó országot, amíg eljut odáig, hogy
megszereti és megvédi azt. A vándorlók lelkésze/misszionáriusa
nagyon jól tudja tehát, még ha lelkipásztori szolgálata etnikai és
nyelvi aspektusra támaszkodik is, hogy a vándorlók
lelkipásztorkodását egy olyan Egyház építésébe is be kell vonnia,
amelyhez hozzátartozik az ökumenikus és missziós törekvés (vö. RMi
10-11; DPMC 30, 2).
78. A vándorlók lelkipásztorkodásának felelősei ezért legyenek
többé-kevésbé az interkulturális kommunikáció szakemberei, bár ez a
jellemző vonás a lelkipásztorkodás helyi felelőseit is illeti, mert
a külföldről jövő felelősök egyedül képtelenek megvalósítani ezt a
kulturális közvetítést.
A migrációs lelkipásztorkodásban dolgozó munkatársak fő feladata
tehát mindenek előtt ez:
– a vándorló etnikai, kulturális, nyelvi és
rituális azonosságának védelme, hiszen számára elképzelhetetlen
egy olyan hatékony lelkipásztori tevékenység, amely a vándorlók
kulturális örökségét nem tiszteli és nem értékeli. Ennek az
örökségnek természetesen párbeszédben kell lennie a helybéli
kultúrával, hogy válaszolhasson az új követelményekre;
– az integráció helyes útján való vezetése, amely elkerüli a
kulturális gettót, és ugyanakkor szembe száll a vándorlók egyszerű
és puszta asszimilációjával a helybéli kultúrában;
– a missziós és evangelizáló szellem megtestesítése a
vándorlók helyzetének és körülményeinek részarányában, az
alkalmazkodás és a személyes kapcsolattartás képességével egy
világos élettanúság légkörében.
Egyházmegyés/eparchiális papok, mint lelkészek/misszionáriusok
79. A lelkészek/misszionáriusok lehetnek
egyházmegyés/eparchiális papok (akik általában megmaradnak
inkardinálva saját egyházmegyéjükben/eparchiájukban és elmennek
külföldre, hogy ott egy meghatározott ideig a vándorlók
lelkipásztorkodásában dolgozzanak) vagy szerzetespapok. Mindkettő,
mind az egyházmegyés/eparchiális pap, mind a szerzetespap, mégis
ugyanazt a feladatot vállalja, még ha saját eredeti, különböző és
kiegészítő hivatásával együtt is.
Az egyházmegyés/eparchiális papok lelkipásztori szolgálatuk
gyakorlásával valójában integrálódnak abba az
egyházmegyébe/eparchiába, amelybe nem inkardinálták őket, úgy hogy
teljes jogú tagjai az egyházmegye/eparchia presbitériumának[69]; ez a helyzet egyébként a
szerzetespapokra is vonatkozik. Tehát nem lehet eléggé
kihangsúlyozni annak szükségét, hogy a lelkészek/misszionáriusok
maradjanak meg a testvéri egyetértés egységében mind a helyi
ordináriussal/hierarchával, mind a befogadó egyházmegye/eparchia
klérusával, és mindenek előtt a plébánosokkal. A papi
összejöveteleken és egyházmegyei gyűléseken való részvétel ebben
éppúgy segíthet, mint a gyakori részvétel a társadalmi, erkölcsi,
liturgiai és lelkipásztori témákkal kapcsolatban rendezett
tanulmányi napokon, ami a kölcsönös együttműködésben,
szolidaritásban és közös felelősségben megvalósuló hiteles
lelkipásztorkodás „conditio sine qua non”-ja elkerülhetetlen
feltétele (vö. DPMC 42). Az egységet a cselekedetekben is meg kell
valósítani, hogy az egyformán hatékony lehessen a vándorlók és az
őshonosok között is. A szándékok és tettek ilyen irányú
szolidaritása megteremti az alkalmazkodás és együttműködés sikeres
példáját, és így aztán megvalósul mindenki kulturális örökségének
kölcsönös ismerete és tisztelete.
Szerzetes papok és rendtagok elkötelezettsége a vándorlók között
80. A szerzetespapok és a szerzetesnővérek és a
szerzetestestvérek mindig fontos szerepet töltöttek be a vándorlók
lelkipásztorkodásában. Ezért az Egyház mindig különös bizalommal
hagyatkozott segítségükre. E tekintetben a katolikusok közössége a
Szent Lélek különös ajándékaként ismeri el a szerzetesi életre szóló
hivatást, amelyet az Egyház azért kap, őriz, értelmez, hogy saját
dinamizmusának megfelelően kifejlessze és kibontakoztassa.[70] A történelem folyamán ugyanaz a
Szent Lélek hívta életre az intézményeket is, amelyek saját
szervezetük specifikus céljaként tűzték ki a vándorlók közötti
apostolkodást.[71]
E tekintetben kötelességünknek tartjuk, hogy emlékeztessünk a
szerzetesnővérek apostolkodására, akik karizmáikkal és gyakran nagy
lelkipásztori jelentőségű különleges műveikkel dolgoznak az
elvándorlók közötti lelkipásztorkodásban, különösen szem előtt
tartva a „Vita consecrata” szinodus utáni apostoli buzdítás
megállapítását: „Az újra evangelizálás jövője, s általában a
missziós tevékenység minden formája a nők, különösen az Istennek
szentelt nők, megújított együttműködése nélkül elképzelhetetlen”
(Nr. 57). És tovább: „Ezért sürgősen meg kell tenni néhány konkrét
lépést, kezdve onnan, hogy a nők a különböző területeken és minden
szinten teret kapjanak az együttműködésre, még a döntést hozó
folyamatokban is, főként akkor, ha róluk van szó”.[72]
81. A már említetteken kívül az Egyház szeretettel meghívja a többi
szerzetes intézményeket is, még ha nem is ez specifikus
célkitűzésük, hogy vegyenek részt e felelősségben, hiszen „mindig
célszerű és dicséretre méltó lesz, ha e hívek lelki gondozásának
szentelik magukat, mindenek előtt azokban a működésekben, amelyek a
legjobban megfelelnek sajátos természetüknek és célkitűzésüknek
(DPMC 53, 2). A Zsinat egyik irányelvének konkrét alkalmazásáról van
szó, amely megállapítja: „Ha a lelkek ügye sürget, és nincs elég
egyházmegyés pap, a püspök felszólíthatja azokat a szerzetes
társulatokat, amelyek nem kizárólagosan szemlélődő életre
vállalkoztak, hogy egyes lelkipásztori szolgálatokban segítsenek,
figyelembe véve azonban mindenegyes rend alkotmányát. Az elöljárók
pedig erőikhez mérten azon legyenek, hogy valóban megadják a
segítséget, még plébániák vállalásával is” (CD 35).
82. Ha tehát minden szerzetes intézmény hivatalos az emberi
mobilitás lelkipásztorkodásban való szemmel kísérésére, akkor
nagylelkűen fontolják meg annak a lehetőségét is, hogy néhány férfi
vagy női szerzetest beállítanak a vándorlók körében való
lelkipásztori munkába. Sok intézmény van ugyanis abban a helyzetben,
hogy figyelemre méltó módon közreműködjön a vándorlók gondozásában,
mert olyan különböző képzettségű és nemzetiségű szerzetesekkel
rendelkezik, akik viszonylag könnyen áthelyezhetők olyan országba,
amely nem sajátjuk. Főleg a migráció területe az, amelyen az
„Evangelii nuntiandi” apostoli buzdításban a szerzetesrendeknek
tulajdonított szerep felszínre kerülhetne, hiszen „életük tesz
tanúságot arról a készségről, amellyel készek magukat odaadni
Istenért, Egyházért, embertestvérekért. Ennélfogva a szerzetesek
pontosan azt a tanúságtételt végzik ..., ami az evangelizálás első
lépése. Csendes tanúságot tesznek a szegénységről és lemondásról, a
tisztaságról és ártatlanságról, a készséges engedelmességről. Mindez
szinte provokációja a világnak, de magának az Egyháznak is, mely még
a nem keresztényeket is megragadja, ha fogékonyak a lelki értékek
iránt” (EN 69).
83. Az 1987. március 25-i közös instrukció a vándorlók és menekültek
lelkipásztori ellátására vonatkozóan, amelyet a Szerzetesek és
Szekuláris Intézmények Kongregációja, a Kivándorlási Kérdések és
Turizmus Pápai Komissziója adott ki és a generális főnökökhöz és a
generális főnöknőkhöz intézett, éppen e lelkipásztori figyelmesség
követelményét hangsúlyozza. Ez a szerzetesekhez intézett felhívás a
vándorlók és menekültek iránti különleges elkötelezettségre, abban a
szerzetesi élet és azok mély elvárása közötti hasonlóságban találja
mély megokolását, akik hazájuktól elszakadtak; ilyenek gyakran
azoknak a biztos perspektívát nélkülöző szegényeknek, kívülállóknak
a kimondatlan elvárásai, akiket testvériség és közösség utáni
vágyaikban sokszor megaláztak. A nekik szóló szolidaritás
felajánlása egy olyan valaki részéről, aki szabadon választotta a
szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet, már nem csak
segítség a nehéz helyzetben, hanem tanúság is az értékek mellett,
amelyek az ilyen szomorú helyzetekben is felragyogtathatják a
reményt (vö. Nr. 8). Itt tehát elhangzik az a megszentelt élet
minden intézményének és az apostoli élet minden közösségének szóló
sürgető felhívás, hogy valamennyien tágítsák ki nagylelkűen saját
elkötelezettségük határait azzal a valóban missziós dimenzióval,
amelyet különösen a specifikusan missziós célzatú kongregációknak
kell figyelembe venni.[73]
84. Sok szerzetesintézmény előtt ma biztosan egyre erősebben
tudatosodik, hogy a migrációs probléma többé-kevésbé közvetlenül az
ő karizmájuktól várja a választ. Azért, hogy a léleknek egy ilyen
készsége és a tanítóhivatal felszólítása konkrét elkötelezettségbe
torkoljon, azt szeretnénk itt minden általános rendi főnöknek és
általános rendi főnöknőnek sugallni, hogy kínálják fel nagylelkű
együttműködésüket a vándorlók és menekültek lelkipásztorkodásában
tevékenykedőknek, amennyiben ezen a területen munkába állnak egész
rendi közösségük szolidaritása és együttműködése, vagy éppen néhány
szerzetes kijelölése által, és talán még ugyanebben a lelkületben,
saját intézményük épületeiben esetleg néhány használatos helyiséget
is tartósan vagy megszabott időre rendelkezésükre bocsátanak.
A szerzetesfőnökök aztán a rendtársaikhoz írt körlevelekben és az
összejövetelek során időnként utaljanak a vándorlók és menekültek
problémájának fontosságára, miközben ráirányítják a figyelmet az
Egyház megfelelő dokumentumaira és a pápa szavaira. Ebben az
összefüggésben gondoskodni lehetne arról is, hogy ezt a témát
ugyancsak megtárgyalják a generálisi és a provinciálisi
káptalanokon, a kiképző és továbbképző tanfolyamokon is. A jövendő
papok vegyék fontolóra annak lehetőségét, és készüljenek fel arra,
hogy szolgálatukat, legalább részben, a vándorlók körében végzik.[74]
85. Ami aztán a vándorlók szolgálatában dolgozó szerzetesek konkrét
életét illeti, alapvető kritériumként célszerű kihangsúlyozni annak
szükségét, hogy azt a rend szellemiségének és sajátos formájának
megfelelően őrizzék és valósítsák meg. Életük már magában a
tökéletes szeretet képmása, karizma, amelynek gazdagsága az egész
közösség javát szolgálja. A vándorlók lelkipásztorkodásának
bizonyára szüksége van a szerzetesrendekre, de arra is szükség van,
hogy ezek képesek legyenek úgy élni és dolgozni, hogy megtartják
alapvető szabályukat és ragaszkodnak ahhoz. Ezt a „Mutuae
Relationes” is hangsúlyozza: „A kulturális fejlődésnek és az Egyház
megújulásának ebben a szakaszában szükségszerűen és olyan biztosan
kell megőrizni minden intézmény azonosságát, hogy az száműzhesse
annak a határozatlan helyzetnek veszélyét, amelyben a szerzetesek a
lényüknek megfelelő és megkívánt sajátos stílusú életmód nélkül,
homályos és kétértelmű módon illeszkednek az Egyház életébe” (MR
11).
Laikusok, laikus egyesületek és egyházi mozgalmak erőkifejtése a
vándorlók között
86. A laikusok, a laikus egyesületek és az egyházi
mozgalmak, jóllehet karizmájuk és szolgálatuk különbözősége szerint,
az Egyházban és a társadalomban ugyancsak meghívást kaptak a
keresztény tanúságra és szolgálatra szóló küldetésük megvalósítására
a vándorlók körében is.[75] Különösen
gondolunk itt a lelkipásztori munkatársakra és a katekétákra, az
ifjúsági vagy felnőtt csoportok, a munka világa, a szociális vagy
karitatív szolgálat gondozóira (vö. PaG 51).
A Szent Lélek által fenntartott Egyházban, amely azon fáradozik,
hogy teljes egészében missziós Egyházként szolgáljon, kitűntetett
figyelmet kap mindenki adománya. Ebben az összefüggésben a laikusok
igazi autonómiát élveznek, de a diakónia olyan tipikus feladatait is
vállalják, mint a beteglátogatás, az öregek támogatása, ifjúsági
csoportok vezetése és családi körök irányítása, közreműködés a
hitoktatásban és a szakmai továbbképző kurzusokon, az iskolában és
az adminisztrációs feladatokban, de a liturgikus szolgálatokban, a
tanácsadó központokban, a közös imatalálkozókon és Isten igéjének
közvetítésében is.
87. A világi hívek közreműködésének más és még specifikusabb
feladataival találkozunk a szakszervezeti területen és a munka
világában; ilyen lehet a tanácsadás és az együttműködés azoknak a
törvényeknek kiszélesítésében, amelyek megkönnyítik a vándorlók
családegyesítését és szorgalmazzák a jog- és esélyegyenlőséget. Ez
vonatkozik a lényeges javak, a munka és a munkabér, a lakás és az
iskola hozzáférhetőségére, a vándorlók részvételére a polgári
társadalom életében (választások, egyesületek, szabadidőtöltés, s
így tovább).
Egyházi téren aztán különösen meg lehetne vizsgálni, vajon fennáll-e
a lehetősége annak, hogy létrehozzák külön a befogadás (nem
szenteléshez kötött) szolgálatát, azzal a feladattal, hogy általa
megközelítsék a vándorlókat és a menekülteket, fokozatosan
elősegítsék beilleszkedésüket a polgári és az egyházi közösségbe,
vagy segítsék őket egy esetleges hazájukba való visszatérés
tekintetében is. Ebben az összefüggésben különös figyelmet kell
szentelni a külföldi egyetemistáknak.
88. Ebben a vonatkozásban a laikusoknak is szükséges a rendszeres
képzés, amelyet nem annyira az ideák és koncepciók puszta
közvetítéseként értelmezünk, hanem mindenek előtt segítségként –
természetesen szellemi értelemben is – tekintettel a keresztény élet
komoly tanúságára. Az etnikai-nyelvi közösségek is felszólítást
kaptak arra, hogy legyenek a kiképzés helyei, még mielőtt
szervezőközpontok lennének, és ebben a szemléletkiszélesítésben
helyet kell kapnia a rendszeres továbbképzésnek.
Bizonyos, hogy Isten országának építésében a világi hívek keresztény
tanúságának meg kell előznie az olyan fontos kérdések összességét,
mint amilyen többek között az Egyház-világ, hit-élet,
szeretet-igazságosság kapcsolatainak a kérdése.
NEGYEDIK RÉSZ
A missziós lelkipásztorkodás struktúrái
Egység a sokaságban: a nehézségek.
89. Több ok is megkívánja a vándorlók specifikus
lelkipásztorkodásának egyre fokozottabb integrációját a részegyházak
lelkipásztorkodásába, amelynek első felelőse a megyés/eparchiális
püspök. Az integráció azonban történjék mindig különbözőségük,
szellemi és kulturális örökségük teljes tiszteletben tartása, az
uniformitás határainak legyőzése (vö. PaG 65 és 72), a
lelkipásztorkodás territoriális jellegének és az etnikai, nyelvi,
kulturális és rituális hozzátartozás jegyeinek megkülönböztetése
mellett.
Ebben az összefüggésben a befogadó egyházak arra hivatottak, hogy
integrálják az őket alkotó emberek és csoportok konkrét valóságát,
miközben egyesítik mindazok értékeit, akik meghívást nyertek arra,
hogy valóban katolikus Egyházat alkossanak: „A helyi egyházban így
valósul meg az egység a sokaságban, illetve az az egység, amely nem
egyformaságot jelent, hanem olyan egyetértést, amely a közös
egységtörekvésbe befogad minden legitim különbséget” (CMU 19).
Ilyen módon a részegyház, a pünkösdi Lélek szellemében, hozzájárul
egy új társadalom kialakításához, amelyben a különböző nyelvek és
kultúrák többé már nem jelentenek legyőzhetetlen határokat, mint a
Bábeli torony építése esetén, hanem olyan új társadalmat, amelyben
éppen e különbségekben lehetséges megvalósítani az egység és
kommunikáció új módját (vö. PaG 65).
Ebben a valóságban a vándorlók lelkipásztorkodásából egyházi
szolgálat lesz a befogadó országtól eltérő nyelvhez és kultúrához
tartozó hívek részére. Ugyanakkor biztosítja a külföldi közösségek
specifikus hozzájárulását egy olyan Egyház építésében, amely az
egység jele és eszköze az új emberiség látomásában. Ez elmélyítésre
és alkalmazásra váró vízió a hazai plébániák és a bevándorlók
lelkészségei, az őshonos papok és a lelkészek/misszionáriusok
közötti lehetséges feszültségek elkerülésére. Ebben az
összefüggésben figyelembe kell venni a vándorlók első, második és
harmadik generációja közötti klasszikus megkülönböztetést is, amely
közül mindegyiknek megvan a maga sajátossága és különleges
problémája.
90. Napjainkban a vándorlók egyházi integrációjának problémája
mindenek előtt két szinten jelentkezik: mégpedig
egyházjogi-strukturális szinten és teológiai-lelkipásztori szinten.
Az emberi mobilitás jelensége immár világméretű jelleget öltött és
ez hosszútávon biztosan magával hozza annak a monoetnikus
lelkipásztorkodásnak a legyőzését, amely eddig általában jellemezte
mind a külföldiek lelkészségeit/misszióit, mind a befogadó országok
territoriális plébániáit, – tekintettel egy olyan
lelkipásztorkodásra, amely a párbeszéden és a szilárd kölcsönös
együttműködésen alapszik.
Ami ezért a különböző nyelvű és kultúrájú lelkészségeket/missziókat
illeti, megállapítjuk, hogy a „Missio cum cura animarum” klasszikus
formája a múltban, alapjában véve egy átmeneti jellegű, vagy éppen
rendezésben lévő bevándorlás elképzeléséhez kötődött. Nos, ez a
megoldás ma már tovább nem lehet az olyan bevándorló közösségek
lelkipásztori működésének szinte kizárólagos formája, amelyek a
befogadó országokban való integráció különböző szakaszában állnak.
Ennél fogva olyan új struktúrákra kell gondolni, amelyek egyrészről
„stabilabbak” lesznek az ebből adódó jogi alakzatokkal együtt a
részegyházakban, és másrészről továbbra is formálhatóaknak, és
nyitottaknak kell maradniuk a változó vagy időleges bevándorlás
számára. Nem egyszerű dologról van szó, de úgy tűnik, hogy most már
ez lesz a jövő kihívása.
Lelkipásztori struktúrák
91. Mivel mindig figyelni kell arra, hogy a vándorlók
maguk legyenek a lelkipásztorkodás főszereplői, olyan megoldásokat
kell fontolóra venni, amelyek alkalmazhatók mind az etnikai-nyelvi
lelkipásztorkodás, mind a teljes egészében vett lelkipásztorkodás
területén.
Itt mindenek előtt az első területre vonatkozóan akarunk utalni
néhány dinamikára és lelkipásztori struktúrára, kezdve a „Missio cum
cura animarum”-mal, a kialakulóban lévő közösség klasszikus
formájával, amelyet a még nem stabilizálódott etnikai/nemzeti, vagy
bizonyos rítushoz tartozó csoportok körében alkalmaznak. De ezekben
a lelkészségekben/missziókban is a hangsúlyt egyre erősebben az
etnikumok közötti és az interkulturális kapcsolatokra kell tenni.
Ezzel szemben „az etnikai-nyelvi” vagy rítus alapján meghatározott
„személyi plébániával” ott számolunk, ahol olyan bevándorló közösség
létezik, amely a jövőben is cserélődik és megtartja jelentős
számbeli összetételét. Jellegzetes plébániai szolgálatokat kínál
(igehirdetés, katekézis, liturgia, diakónia), mindenek előtt a
legújabban bevándorolt híveknek, szezonmunkásoknak vagy azoknak,
akik turnusban jönnek, és akiknek különböző okokból kifolyólag
nehezükre esik a beilleszkedés a meglévő territoriális struktúrákba.
Számolni lehet olyan „territoriális plébániával egyenrangú
etnikainyelvi misszió vagy bizonyos rítusú misszió helyi
plébániájának” esetével is, amely egy vagy több lelkipásztori
munkatársnak köszönhetően, gondoskodik a külföldiek egy vagy több
csoportjáról. Ebben az esetben a káplán a plébánia „team”-jéhez
tartozik.
Lehetséges a „körzeti szinten való etnikai-nyelvi lelkipásztori
szolgálat” is, mint lelkipásztori tevékenység az olyan bevándorlók
részére, akik viszonylagos módon már beilleszkedtek a helyi
társadalomba. Fontosnak látszik ugyanis a nyelvi, illetve a
nemzetiséghez vagy rítushoz kötődő lelkipásztorkodás néhány elemének
megtartása. Ennek az erőkifejtésnek biztosítania kell a kultúra és a
jámborság egy bizonyos fajtájához kötődő lényeges szolgálatokat, és
ugyanakkor gondoskodnia kell a territoriális közösség és a különböző
etnikai csoportok közötti nyitásról és kölcsönhatásról.
92. Amennyiben az imént említett szilárd lelkipásztori struktúrák
egyházjogi felállítása nehéznek bizonyul, vagy nem látszik
alkalmasnak, úgy az a kötelezettség minden esetre megmarad, hogy a
katolikus bevándorlóknak lelkipásztorilag minden olyan eszközzel
segíteni kell, amely a helyzet különlegességének figyelembe
vételével, a leghatékonyabbnak látszik, még specifikus egyházjogi
intézmények nélkül is. Ez azt jelenti, hogy az egyházi kerületekben
támogatást és elismerést érdemelnek még a kiforratlan vagy spontán
lelkipásztori tevékenységek is, függetlenül haszonélvezőik számbeli
nagyságrendjétől, már csak abból az okból kifolyólag is, hogy ne
adjanak helyet se a rögtönzéseknek, se az idegen és alkalmatlan
személyeknek, vagy éppen a szektáknak.
Együttes és részleges lelkipásztorkodás
93. Az együttes lelkipásztorkodás itt mindenek előtt
olyan közösséget jelent, amely a különböző kultúrákhoz és népekhez
való hozzátartozást az Atya szeretetének tervére adott válaszként
tudja értékelni, aki a béke birodalmát a Szent Lélek ereje által
építi – Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban – az emberi
történelem szövevényes és gyakran nyilvánvalóan ellentmondásos
forgatagában (vö. NMI 46).
Ebben az értelemben előfordulhatnak:
– „interkulturális, interetnikai vagy interrítuális
plébániák”, ahol egyszerre gondoskodnak az egyazon területen lakó
őslakosok és idegenek lelkipásztori ellátásáról. A hagyományos
territoriális plébánia ezáltal az interetnikai és interkulturális
tapasztalatok kiemelt és stabil helyévé válik, ahol az egyes
csoportok bizonyos autonómiával rendelkeznek, vagy
– „helyi plébániák a vándorlók egy vagy több etnikumának,
egy vagy több rítusának szolgálatával”. Ez egy olyan őslakos
népességből álló territoriális plébánia, amelynek temploma és
plébániacentruma mégis egy vagy több külföldi közösség
találkozásának és közösségi életének vonatkozási pontjává vált.
94. Végül előfordulhatnak bizonyos területek, struktúrák vagy
különös lelkipásztori szektorok, amelyek a vándorlók világában,
különböző szinteken, a kezdeményezésnek és a képzésnek szentelik
magukat. Gondolunk itt
– „az ifjúsági pasztorációt és a hivatásokat
támogató központokra”, amelyeknek az a feladatuk, hogy megfelelő
kezdeményezéseket foganatosítsanak;
– „a laikusok és lelkipásztori munkatársak kiképző
központjaira” multikulturális távlatban;
– „a tanulmányi és lelkipásztori reflexiók központjaira”,
amelyeknek az a feladatuk, hogy figyelemmel kísérjék a migráció
jelenségének fejlődését, és szükség esetén megfelelő lelkipásztori
javaslatokat terjesszenek elő.
A lelkipásztori egységek
95. Az egy idő óta néhány egyházmegyében létrejött lelkipásztori
egységek[76] a jövőben lelkipásztori
plattformot képezhetnek a bevándorlók közötti apostolkodás számára
is. Ezek nyilvánvalóvá teszik a plébánia és a területe közötti
viszony lassú változását; itt ugyanis megmutatkozik a lelkipásztori
feladatok megsokszorozódása a plébániák feletti téren, az új és
legitim szolgálati feladatkörök keletkezése, és nem utolsó sorban, a
vándor „diaszpóra” egyre hangsúlyozottabb földrajzi elterjedése.
A lelkipásztori egységek akkor érik el a kívánt hatásúkat, ha az
együttes, beilleszkedő, szerves lelkipásztorkodásra vonatkozóan,
mindenek előtt a funkcionalitás szintjén nyernek alkalmazást, és
annak keretében teljes elfogadottságot élvezhetnek az etnikai-nyelvi
és rituális jellegű lelkészségek/missziók is. A közösség
követelményeinek és a közös felelősségnek ugyanis nemcsak a
személyek és a különböző csoportok közötti viszonyban kell
megmutatkozni, hanem a helybeli plébániaközösség és az
etnikai-nyelvi vagy rituális közösségek közötti kapcsolatokban is.
BEFEJEZÉS
A küldetés egyetemessége
A „semina Verbi – (Az Ige magjai) ”
96. A mai migráció minden idők emberének, ha nem éppen népeinek
legnagyobb mozgását jelenti. Általa olyan férfiakkal és nőkkel,
embertestvéreinkkel találkozunk, akik gazdasági, kulturális,
politikai vagy vallási okokból elhagyják hazájukat – vagy annak
elhagyására kényszerülnek –és nagyobb részben menekülttáborokba,
lelketlen nagyvárosokba vagy külvárosi nyomornegyedekbe kerülnek,
ahol a vándorló kitaszítottságának sorsát gyakran megosztja a
munkanélküliekkel, a feltűnő viselkedésű fiatalokkal, az elhagyatott
nőkkel. A vándorló ezért olyan „gesztusok”-ra szomjazik, amelyek
megéreztetik vele azt, hogy mint embert befogadják, elismerik és
értékelik. Ezek közé tartozik már az egyszerű köszönés is.
E kívánságnak megfelelően, a szerzetesi elöljáróknak, a
közösségeknek, az egyházi mozgalmaknak, a világi hívek
egyesületeinek és a lelkipásztorkodás munkatársainak érezniük kell
azt a kötelességet, hogy az idegenekkel szemben nekik a
keresztényeket mindenek előtt befogadásra, szolidaritásra és
nyitottságra kell nevelniük, hogy ezáltal a migráció az Egyház
számára minél „jelentőségteljesebb” valósággá váljon és a hívek
felfedezhessék a különböző kultúrákban és vallásokban rejlő „semina
verbi”-t (az Ige magjait).[77]
97. A pünkösdi eseményekből született keresztény közösségben ugyanis
a migráció az Egyház életének kiegészítő részét képezi, jól kifejezi
az Egyház egyetemességét, elősegíti a közösséget és befolyásolja
növekedését.
A migráció az „Egyház” számára tehát történelmi lehetőséget kínál
arra, hogy felülvizsgálja saját jellemző tulajdonságait. Az Egyház
ugyanis „egy”, amennyiben egy bizonyos értelemben kifejezi az egész
emberiség családjának egységét; „szent” azért, hogy minden embert
megszenteljen és ezáltal bennük is megszenteltessék az Isten neve;
ugyanakkor „katolikus”, amennyiben nyitott az összhangba hozandó
különbözőségekre; és „apostoli” is, mivel az a feladata, hogy az
egész embernek és mindenkinek hirdesse az Evangéliumot.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy nem annyira a földrajzi távolság
határozza meg a missziós dimenziót, hanem sokkal inkább a kulturális
és vallási idegenség. A „misszió” tehát közeledést jelent minden
emberhez hirdetve nekik Jézus Krisztust, és összekapcsolva őket –
Krisztusban és az Egyházban – az egész emberiséggel.
Az egység megteremtői
98. A vándorlók szükséghelyzetének megszüntetése és elhelyezése után
a befogadó országban a lelkész/misszionárius saját horizontja
kiszélesítésén fog fáradozni, hogy az „egység szolgája” lehessen.
„Idegensége” révén a helyi egyház minden része számára élő
emlékeztető lehet a helyi egyház katolicitásának jellegére. Az
általa szolgált lelkipásztori struktúrák egy olyan részegyház jelévé
– még ha ez mégoly egyszerű is – válhatnak, amely az egyetemes
közösség útján valójában elkötelezte magát a legitim különbözőségek
tiszteletére.
99. Ebben az összefüggésben minden hívő laikus, még ha nincs is
különleges beosztása vagy feladata, arra kapott felszólítást, hogy a
közösségnek olyan útján haladjon, amely éppen magába foglalja a
legitim különbségek elfogadását. A keresztény értékek védelme
tudniillik azáltal is biztosan megtörténik, hogy a bevándorlókat –
hála a hívek hatékony lelki megújulásának – nem éri hátrányos
megkülönböztetés. Így a testvéri párbeszéd és egymás kölcsönös
tiszteletben tartása, a szeretet és befogadás átélt tanúságaként már
magában véve létrehozza az evangelizálás első és elengedhetetlen
formáját.
Dialogizáló és missziós lelkipásztorkodás
100. Az Egyház éppen az Evangélium alapján felszólítja a
részegyházakat, hogy a találkozás és dialógus lelkipásztori
kezdeményezéseivel, de éppúgy a hívőknek az előítéletek és
elfogultságok legyőzésében nyújtott segítség által is, nyissák ki
kapuikat a vándorlók jobb befogadására. A jelenlegi társadalomban,
amely a migráció révén egyre inkább multietnikus, interkulturális és
többvallású társadalomként jelenik meg, a keresztények felszólítást
kaptak arra, hogy nekilássanak a missziós küldetés lényegesen új és
fundamentális fejezetének; eszerint missziós tevékenységet kell
kifejteniük a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokban
(vö. PaG 65 és 68). A vándorlók hagyományai és kultúrái iránti nagy
tisztelet és figyelmesség mellett mi, keresztények, arra is
felszólítást kaptunk, hogy nekik is tanúsítsuk a szeretet és béke
Evangéliumát és kifejezett módon nekik is hirdessük az Isten igéit,
hogy ezáltal majd részük legyen az Úr áldásában, amelyet ő
Ábrahámnak és utódainak ígért mindörökre.
Mivel a specifikus lelkipásztorkodás „a vándorlókért, a vándorlók
között és a vándorlókkal”, éppen mert ez egyben a dialógus, a
„communio” és a küldetés lelkipásztori szolgálata, annak az
Egyháznak jelentős kifejezőjévé válik, amely aztán arra hívatott,
hogy a testvéri és békés találkozás színhelye legyen, mindenki
otthona, egy négy pillérre támaszkodó ház, amelyre Boldog XXIII.
János pápa utal a „Pacem in terris” enciklikájában, éspedig az
igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság.[78] Ez a négy a húsvéti esemény gyümölcse és az,
Krisztusban, kiengesztelt mindent és mindenkit. Ilyen módon teljes
bizonyosságot nyer, hogy általa az Egyház az óhajtott és nekünk
ajándékozott kiengesztelődésnek, a kölcsönös testvéri elfogadásnak,
a valódi emberi és keresztény előrelépésnek az elfogadott,
mindenkivel megosztott közösségi otthona és iskolája (vö. NMI 43).
Így „egyre inkább megerősödik annak a mindig egyetemes jellegű
egyházi szervezetnek a tudata, amelyben senkit sem lehet többé
idegennek, vendégnek vagy netalán kívül állónak tekinteni” (CMU 29).
Az Egyház és a keresztények a reményjelei
101. Tekintettel az utazók széleskörű mozgására, az
emberi mobilitás jelenségére, amelyet néhányan korunk embere új
„Credó”-jának tekintenek, a hit arra emlékeztet minket, hogy
mindannyian hazánk felé zarándokolunk. „A keresztény élet lényegében
Krisztussal átélt húsvét, azaz átvonulás, magasztos vándorlás az
Isten Országában történő tökéletes egyesülés felé” (CMU 10). Egész
története kinyilvánítja az Egyház szenvedélyét, szent törekvését
ezen emberek iránt, akik úton vannak a beteljesülés felé.
Az „idegen” Isten követe, aki meglepi, megtöri a hétköznapi élet
rendjét és logikáját, közel hozza a távollevőt. Az „idegen”-ben az
Egyház Krisztust ismeri fel, aki „közöttünk felverte sátrát” (Vö. Jn
1, 14) és „ajtónkon kopogtat” (Vö. Jel 3, 20). Ez a találkozás – a
figyelmesség, a befogadás, a részvétel és a szolidaritás a vándorlók
jogai védelmének és az Evangélium hirdetése kötelezettségének az
eseménye – kinyilatkoztatja annak az Egyháznak az állandó gondját,
amely felfedezi benne az igazi értékeket és ezeket az ember számára
nagy gazdagságnak tekinti.
102. Az Isten tehát magára, a földön zarándokoló Egyházra bízza azt
a feladatot, hogy alakítsa ki az új teremtett világot Jézus
Krisztusban, miközben Benne (vö. Ef 1,9-10) ismét egyesíti az emberi
különbségek gazdagságának egész kincstárát, amelyet a bűn
szétdarabolt és viszályok forrásává változtatott. Amilyen mértékben
hitelesen tanúsítják ennek az új teremtett világnak titokzatos
jelenlétét saját életükben, olyan mértékben válik az Egyház a
reménység jelévé annak a világnak, amely sóvárogva vágyakozik az
igazságosság, a szabadság az igazság és a szolidaritás, azaz a béke
és az egyetértés után.[79]
Minden nemes emberi kezdeményezés ismételt kudarca ellenére, a
mobilitás jelensége arra szólítja a keresztényeket, hogy
tudatosítsák hivatásukat, legyenek a világban újra és újra a
testvériség és az egység jelei, miközben valóra váltják a találkozás
etikáját, a különbségek tiszteletét és a szolidaritást.
103. A rejtekben, és a gondviselés akaratából, a vándorlók is
lehetnek, sok többi testvérükkel együtt, az ilyen egyetemes
testvériség építtetői. Alkalmat adnak az Egyháznak arra, hogy
konkrétan valósítsa meg saját közösségi identitását és missziós
küldetését, amint ezt Krisztus helytartója mondja: „A migráció
alkalmul szolgál az egyes helyi egyházaknak arra, hogy
katolicitásukat felülvizsgálják, ami nem csak abból áll, hogy
befogadnak különböző népcsoportokat, hanem mindenek előtt abban,
hogy megvalósítják az ilyen etnikai csoportok közösségét. Az
Egyházban az etnikai és kulturális pluralizmus nem átmenetileg
eltűrt helyzetet jelent, hanem az Egyház strukturális dimenzióját
jelenti: az Egyház egysége nem egy közös eredetből és egy közös
nyelvből származik, hanem az sokkal inkább a pünkösdi Lélek által
jön létre, amely a különböző nemzetiségű és nyelvű embereket
egyetlen népben egyesíti és így mindenkit elvezet ugyanannak az
Úrnak a hitére, és ugyanazon reményre szólít”.[80]
104. A Szűz és Istenanya Mária, aki áldott Fiával megtapasztalta az
emigrációval és meneküléssel járó fájdalmat, segítsen nekünk
megérteni mindazok tapasztalatát és gyakori drámáját, akik arra
kényszerülnek, hogy hazájuktól távol éljenek. Tanítson meg minket
arra, hogy az igazi testvéri befogadás által nyomorúságuk
szolgálatába álljunk, hogy ezáltal a mai migrációra úgy
tekinthessünk, mint egy olyan Isten országába szóló – esetleg
titokzatos – felhívásra, amely az Egyházban már előképként (vö. LG
9) jelen van, és a gondviselés által meghatározott eszköz az egész
emberiség családja egységének és békéjének szolgálatában.[81]
Jegyzetek:
[1] II. János Pál pápa, Üzenet a Béke
Világnapjára, 2001, Párbeszéd a kultúrák között a szeretet és béke
civilizációjának érdekében, 12: AAS XCIII (2001) 241; vö. II. János
Pál pápa, Novo millennio ineunte, kezdetû apostoli levele, 55: AAS
XCIII (2001) 306.
[2] Az Utazók Lelkigondozásának Pápai
Tanácsa, Chiesa e mobilitá umana (Az egyház és az utazók) körlevél a
Püspöki Konferenciákhoz, 8: AAS LXX (1978)
362.
[3] Vö. II. János Pál, Ecclesia in
Europa apostoli buzdítása, 8: AAS XCV (2003) 655 és a Pastores
gregis apostoli buzdítás, 69 és 72: OR, 2003. október 17., 12. o.
[4] Vö. II. János Pál, „Angelus
Domini”, vasárnap, 2003. július 6.: OR 7./8., 2003. július, 1. o.
[5] A Konvenció rámutat azokra a már
nemzetközi téren fennálló konvenciókra is, amelyeknek elvei és jogai
következetesen alkalmazhatók a vándorlókra. Emlékeztet például a
Rabszolgaságról szóló konvencióra, a nevelés területén tapasztalható
diszkrimináció ellen és a faji diszkrimináció minden formája ellen
hozott konvencióra, hasonlóképpen a polgári és politikai jogokról
hozott nemzetközi szerzõdésekre és a gazdasági, szociális és
kulturális jogokról hozott szerzõdésre, valamint a Viselkedési
kódexre a nõkre vonatkozóan, a kínzás vagy más szörnyû kezelés
embertelen vagy megalázó büntetések ellen hozott konvencióra.
Ezenkívül említésre kerül a gyermekek jogairól hozott konvenció,
valamint az Egyesült Nemzetek 4. Kongresszusán hozott Manilai
nyilatkozat a Bûncselekménymegelõzéssel és a törvényszegõkkel való
bánásmóddal kapcsolatban. Végül pedig, jelentõséggel rendelkezik az
a tény, hogy azok az országok is, amelyek nem ratifikálták a
vándormunkások és családjaik jogainak védelmérõl hozott konvenciót,
ezt megtartják, a fent említett konvenciókat figyelembe veszik,
természetesen, amennyiben ezeket ratifikálták vagy késõbb ezekhez
csatlakoztak.
A vándorlók jogáról a civil társadalomban illetõen, lásd például az
egyház oldaláról II. János Pál pápa enciklikáját, a Laborem Exercens
enciklikát, 23: AAS LXXIII (1981) 635–637.
[6] Vö. Üzenet, 2003: OR 2./3., 2002.
december, 7. o.
[7] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gandium et
Spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról,
Elôszó, 22, 30-32: AAS LVIII (1966) 1025–1027, 1042–1044, 1049–1051;
Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, 1, 7 és 13: AAS
LVII (1965) 5, 9–11, 17–18; Apostolicam Actuositatem határozat a
világi hívek apostolkodásáról, 14: AAS LVIII (1966) 850 sk; XXIII.
János, Pacem in terris enciklika, 1. rész: AAS LV (1963) 259–269;
Cor unum Pápai Tanács és a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának
Pápai Tanácsa, I rifugiati: una sfida alla solidarietá (A
menekültek: kihívás a szolidaritásra): EV 13 (1991–1993) 1019-1037;
Pápai Komisszió az igazságosság és béke érdekében, Self-Reliance:
compter sur soi: EV 6 (1977–1979) 510–563, és Pápai Tanács az
igazságosság és béke érdekében, La Chiesa di fronte al razzismo: EV
11 (1988–89) 906–943.
[8] Üzenet 1999, 3: OR, 1999. február
21., 7. o.
[9] Vö. II. János Pál, Redemptoris
Mater enciklika, 25: AAS LXXIX (1978) 394.
[10] Vö. Diognétosz levél, 5. 1,
idézet: Üzenet 1999, 2: a megadott helyen, 7.
[11] Vö. Római Kelemen, Levél a
korinthosziaknak, X-XII: PG 1, 228-233; Didakhé, XI, 1; XII, 1–5,
kiadó F. X. FUNK, 1901, 24, 30. o; Apostoli Konstitúciók, VII, 29,
2, kiadó F. X. FUNK, 1905, 418. o; Justin vértanú, Apologia I, 67:
PG 6, 429; Tertullianus, Apologeticum, 39: PL 1, 471; Tertullianus,
De praescriptione haereticorum, 20: PL 2, 32; Augustinus, Sermo 103,
1-2. 6: PL 38, 613-615.
[12] Vö. II. János Pál, Redemptoris
Missio, 20: AAS LXXXIII (1991) 267.
[13] Anélkül, hogy kimerítôen
foglalkoznánk a témával, itt emlékeztetünk a Szaléziek Szent Don
Bosco Társaságának mûködésére Argentínában, Szent Francesca Saverio
Cabrini vállalkozásaira mindenek elôtt Észak-Amerikában, a Giovanni
Battista Scalabrini által alapított mindkét kongregáció
kezdeményezéseire, az Opera Bonomellirére Olaszországban, a St.
Raphaels Egyesületére Németországban, az August Hlond bíboros által
alapított Societas Christi pro Emigrantibus Poloniséra
Lengyelországban.
[14] Vö. Sacra Congregatio
Consistorialis, Decretum de Sacerdotibus in certas quasdam regiones
demigrantibus Ethnografica Studia: AAS VI (1914) 182-186.
[15] Vö. Sacra Congregatio
Consistorialis, Decretum de Clericis in certas quasdam regiones
demigrantibus Magni semper: AAS XI (1919) 39-43.
[16] AAS XLIV (1952) 649-704.
[17] A Pacem in Terris enciklika elsô
része az emigrációhoz és bevándorláshoz való joggal foglalkozik és
kifejti: „Minden embernek megvan a teljes joga ahhoz is, hogy állama
keretein belül lakhelyét megtartsa vagy megváltoztassa; sôt még azt
is meg kell engedni, amennyiben jogos okok szólnak mellette, hogy
más államba kivándoroljon és ott telepedjék le”: a megadott helyen,
263.
[18] II. Vatikáni Zsinat, Christus
Dominus határozat a püspökök lelkipásztori hivatásáról, 18: AAS
LVIII (1966) 682. Ami a „kiadott irányelveket” illeti, vö. X. Piusz,
Iam pridem motu proprio: AAS VI (1914) 173 kk; XII. Piusz, Exsul
Familia apostoli konstitúció, mindenek elôtt a normatív rész: a
megadott helyen, 692-704; Sacra Congregatio Consistorialis, Leges
Operis Apostolatus Maris, auctoritate Pii Div. Prov. Papae XII
conditae: AAS L (1958) 375-383.
[19] Vö. Üzenet 1339, 6: OR, 1992.
augusztus 2., 5. o.
[20] VI. Pál, Pastoralis Migratorum
Cura motu proprio: AAS LXI (1969) 601–603.
[21] A Püspöki Kongregáció, De
pastorali migratorum cura (Nemo est) instrukciója: AAS LXI (1969)
614-643.
[22] Vö. Chiesa e mobilitá umana (Az
egyház és az utazó emberek), a megadott helyen, 357-378.
[23] Vö. CIC, 294. kán. és II. János
Pál, Ecclesia in America szinódus utáni apostoli buzdítás, 65, megj.
237: AAS XCI (1999) 800. Vö. II. János Pál, Ecclesia in Europa
szinódus utáni apostoli buzdítás is, 103, megj. 166: a megadott
helyen, 707.
[24] Vö. II. János Pál, Sacri Canones
apostoli konstitúció: AAS LXXXII (1990) 1037.)
[25] A keleti katolikus egyházakra
vonatkozó egyes határozatokat ebben az összefüggésben vö. CCEO, 315.
k. (amely az exarchátusokról és az exarchákról szól), a 911. és 916.
kk. (az idegenek helyzetére és a helyi hierarchákra, a saját
hierarchára és a saját plébánosra vonatkozóan), a 986. k. (a
joghatóságról), az 1075. k. (az illetékes bíróságról) és az 1491. k.
(a törvényekrôl, szokásokról, és ügyintézésekrôl).
[26] Vö. II. János Pál, Familiaris
Consortio apostoli buzdítás, 77: AAS LXXIV (1982) 176.
[27] Vö. A megszentelt élet
intézményeinek és az apostoli élet társaságainak kongregációja,
Újrakezdés Krisztusban – a megszentelt élet új fellendülése a
harmadik évezredben instrukció, 9, 35, 37 és 44: OR, 2002. június
15., Supplementum, III, IX, X. o.
[28] II. János Pál, Redemptor Hominis
enciklika, 14: AAS LXXI (1979) 284-286.
[29] Vö. Különösen az 1992. évi
üzenet: OR, 1991. október 11., 5. o. és az 1996-ból való üzenet: OR,
1995. szeptember 6., 6. o. és 1998-ból: OR, 1997. november 21., 4.
o.
[30] Vö. Üzenet, 1993, 2: a megadott
helyen, 5.
[31] Vö. Vándorlók és Utazók
Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, A Szentatya beszéde, 2: Atti del IV
Congresso Mondiale sulla Pastorale dei Migranti e dei Rifugiati
(1998. október 2-10.), Vatikánváros, 1999, 9. o.
[32] Vö. Üzenet, 1996: OR, 1995.
szeptember 6., 6. o.
[33] Üzenet, 1988, 3b: OR, 1987.
szeptember 4., 5. o.
[34] Vö. Üzenet, 1990, 5: OR, 1989.
szeptember 22., 5. o. és az Üzenetek 1992-bôl, 3, 5-6: a megadott
helyen, 5, és 2003-ból: OR, 2002. december 2./3., 7. o.
[35] Vö. Üzenet, 1987: OR, 1986.
szeptember 21., 5. o., és Üzenet, 1994: OR, 1993. szeptember 17., 4.
o.
[36] Giovanni Battista Scalabrini,
Memoriale per la costituzione di una commissione pontificia Pro
emigratis chatolicis (1905. május 4.): S. Tomasi és G. Rosoli,
„Scalabrini e le migrazioni moderne. Scritti e carteggi”, Torino,
1997, 233. o.
[37] Vö. II. János Pál, Pastor Bonus
apostoli konstitúció a Római Kúriáról, 149-151: AAS LXXX (1988)
899-900.
[38] II. János Pál, Beszéd az
„International Catholic Migration Commission” tagjaihoz, 4: OR,
2001. november 12./13., 6. o.
[39] Uo.
[40] A kultúrák evangelizálásának
szükségességére nagy jelentôségû bizonyítékot találunk VI. Pál,
Evangelii Nuntiandi apostoli felszólításában (Nr. 20), ahol ez áll:
„evangelizálni kell magát az emberi kultúrát, illetve kultúrákat.
Evangelizálni: nem felületesen, nem külsôségesen, nem
díszletszerûen, de belülrôl, életet alakítva, gyökeresen. Ebben a
teljes értelemben érti a szót a Gaudium et spes (vö. Nr. 53)
konstitúció is, amikor mindig az emberi személyiségrôl beszél, és
mindig az ember Istenhez fûzôdô személyi kapcsolatát hangsúlyozza.
Magától értetôdik, hogy az Evangélium és az evangelizáció nem
azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktôl. Mégis,
amikor az Evangélium az Isten országát hirdeti ezt az embereknek
meghatározott kultúra keretén belül kell életté váltaniok. Az Isten
Országának az építésében nyilván fel kell használniuk az emberi
kultúra és kultúrák elemeit”: AAS LXVIII (1976) 18–19.
[41] Vö. Hittani Kongregáció is,
Levél a Katolikus Egyház püspökeihez az Egyház néhány aspektusáról,
mint communio, 8-9: AAS LXXXV (1993) 842-844.
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat is, Ad
Gentes határozat az Egyház missziós tevékenységérôl, 11: AAS LVIII
(1966) 959-960.
[43] Uo. 38: a megadott helyen, 989.
[44] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis határozat a papi szolgálatról és életrôl, 2 és
6: AAS LVI (1966) 991-993, 999-1001, és Sacrosanctum Concilium
konstitúció a szent liturgiáról, 47: AAS LVI (1964) 97-138, valamint
GS 66.
[45] Vö. Ecclesiae de mysterio
dikasztériák közötti instrukció a világi hívek együttmûködésének
néhány kérdésérôl a papi szolgálatban: AAS LXXXIX (1997) 852-877, és
PaG 51 és 68.
[46] A Rómaiaknak írt levél 15.
fejezete lényeges vonásaiban mutatja be a befogadás kötelességét,
miközben melléknévesített formákkal emlékeztet arra: ez a befogadás
legyen „keresztény” és mélyen szívbôl jövô („adja meg nektek (a
béketûrés és vigasztalás) Isten(e), hogy Krisztus Jézus akarata
szerint egyetértsetek”: 5. v.); legyen nagylelkû és ingyenes, nem
haszonlesô és nem kapzsi („Krisztus sem a maga javát kereste …
vállalta (a zsidóság) szolgálatát”: 3. és 8. v.); legyen jóságos és
épületes („Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére”:
2. v.), és legyen figyelmes a gyengék iránt („Nekünk erôseknek az a
kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk
javát keressük”: 1. v.).
[47] Vö. Üzenet, 1992, 3-4: a
megadott helyen, 5 és PaG 65.
[48] Vö. II. János Pál,
Christifideles Laici, 23: AAS LXXXI (1989) 429-433, RMi 71 és PaG
40.
[49] II. János Pál, Dies Domini
apostoli levele a vasárnap megszentelésérôl, 53: AAS XC (1998) 747;
vö. Istentiszteleti Kongregáció, Christi Ecclesia „Vasárnapi
közösségi istentisztelet pap nélkül” direktórium, 18-50: EV XI
(1988-1989) 452-468, és az Ecclesiae de mysterio interdikaszteriális
instrukció, 4. és 7. artikulus, a megadott helyen, 860, 869-870.
[50] Vö. Istentiszteleti és
Szentségfegyelmi Kongregáció, A népi vallásosság és liturgia
direktóriuma, Vatikánváros 2002, és Nemzetközi Teológiai Komiszszió,
Hit és inkulturáció, 3. rész: Az inkulturáció idôszerû problémái,
2-7: EV 11 (1988-1989) 876-878.
[51] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Orientalium Ecclesiarum határozat a keleti katolikus egyházakról, 4
és 6: AAS LVII (1965) 77-78.
[52] Vö. Istentiszteleti és
Szentségfegyelmi Kongregáció, De Benedictionibus, Vatikánváros 1985.
[53] Vö. Üzenet, 1991: OR, 1990.
augusztus 15., 5. o: A keresztények, a nem keresztények és a nem
hívôk titkársága és a Pro Cultura Pápai Tanács (kiadó), Il fenomeno
della sette o Nuovi Movimenti Religiosi; sfida pastorale,
Vatikánváros 1986, és Sette e Nuovi Movimenti Religiosi: Testi della
Chiesa Cattolica (1986-1994), kiadta az Új Vallási Mozgalmak
munkacsoportja, Vatikánváros 1995. A „New Age”-hez, vö. Pro Cultura
és Vallásközi Dialógus Pápai Tanács, Gesú Christo portatore
dell’acqua viva. Una riflessione cristiana sul „New Age” (Jézus
Krisztus – az élô víz hordozója. Egy keresztény elmélkedés a „New
Age”-rôl), Vatikánváros 2003.
[54] Az ugyanazon terület különbözô
rítusainak összehangolására hozott elôírásokkal kapcsolatban vö.
CCEO 202, 207, és 322 kk.
[55] Keresztények Egységét Elômozdító
Pápai Tanács, Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak
alkalmazásáról, 137: AAS LXXXV (1993) 1090.
[56] II. János Pál, Ecclesia de
Eucharistia enciklika, 45: AAS XCV (2003) 462-463.
A katolikusok számára a szentatya ezt az Ut unum sint enciklikára
való utalással erôsíti meg: „És viszont, meghatározott esetekben és
különleges körülmények között katolikusok is kérhetik ezeket a
szentségeket azon egyházak papjaitól, melyekben ezek a szentségek
érvényesen léteznek” (Nr. 46: AAS LXXXVII {1995} 948). „Gondosan
ügyelni kell e feltételekre, melyeket nem szabad figyelmen kívül
hagyni egészen különleges esetekben sem. Ugyanis a szentségekre
vonatkozó egyik vagy másik hitigazság – köztük a szolgálati papság
szükségessége e szentségek érvényességéhez – elutasítása a
szentségetkérôt alkalmatlanná teszi az érvényes vételére. És
viszont, katolikus hívô nem áldozhat olyan közösségben, amelyben
nincs érvényesen szentelt papság” (EE 46).
[57] Keresztények Egységét Elômozdító
Pápai Tanács, Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak
alkalmazásáról, 107: a megadott helyen, 1083.
[58] Vö. RMi 37b, 52, 53, 55-57: a
megadott helyen, 283, 299, 300, 302-305.
[59] Vö. Vallásközi Párbeszéd Pápai
Tanács és Kongregáció a Népek Evangelizálására, Dialogo e Annuncio
(Dialógus és igehirdetés) instrukció, 42-50: AAS LXXXIV (1992)
428-431.
[60] Az iskolákban, ahol
étkeztetéseket is felkínálnak, szükségszerûen számolni kell a
tanulók táplálkozási elôírásaival, hogy majd a szülôknek ne kelljen
vádaskodniuk. Ezenkívül, a közös foglalkoztatásokon túl, az
iskolának támogatnia kell a szülôk közötti párbeszéd alkalmait, és
abba azokat is be kell vonni, akik más vallásokhoz tartoznak.
[61] II. János Pál, Ecclesia in
Oceania szinódus utáni apostoli buzdítás, 45: AAS XCIV (2002)
417-418.
[62] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra
Aetate nyilatkozat az Egyház kapcsolatáról a nem keresztény
vallásokhoz, 1-3, 5: AAS LVIII (1966) 740-744, és EEu 57.
[63] Vö. Nem hívôk titkársága is,
L’atteggiamento della Chiesa di fronte ai seguaci di altre
religioni, 32: OR, 1984. június 11./12., 4. o.
[64] Vö. Üzenet 2002, 3: OR, 2001.
október 19., 5. o.
[65] A Katolikus Nevelés
Kongregációja, Il fenomeno della mobilitá körlevél a
megyéspüspökökhöz és a szemináriumok rektoraihoz az emberi mobilitás
pasztorális szolgálatáról a jövendô papok kiképzésében (1986),
Annesso, 3: EV 10 (1986-87) 14.
[66] Uo. 4.
[67] Vö. II. János Pál, Pastores dabo
vobis szinodus utáni apostoli buzdítás, 58: AAS LXXXIV (1992) 760.
[68] A „misszionárius” vagy „lelkész”
meghatározásához vö. DPMC 35. Az új Törvénykönyv csak a cappellanus
szót használja (vö. az 564-572. kk.). Ennek a missziós
tevékenységnek különleges céljához vö. AG 6; az egyház részérôl
szóló megbízatás szükségéhez DPMC 36; a címzettekhez, azaz a
vándorlókhoz vö. DPMC 15 és a már említett Chiesa e mobilitá umana
körlevél, 2: a megadott helyen, 358. A vándorlók lelkipásztori
szolgálatának felfogásához vö. DPMC 15.
[69] Vö. DPMC 37 és 42-43.
[70] Vö. A Szerzetesrendek és
Szekuláris Intézmények Kongregációja és a Püspökök Kongregációja,
Mutuae Relationes irányelvek a püspökök és szerzetesrendek kölcsönös
kapcsolatához az Egyházban, 11 és 12: AAS LXX (1978) 480-481.
[71] Vö. 13. megj.
[72] II. János Pál, Vita consecrata
szinodus utáni apostoli buzdítás, 58: AAS LXXXVIII (1996) 430; vö.
EEu 42-43.
[73] Vö. Szerzetesrendek és
Szekuláris Intézmények Kongregációja és az Utazók Lelkigondozásának
Pápai Komissziója, Lettera congiunta, A tutti i Relegiosi e le
Religiose del mondo: People on the move 48 (1987) 163-166.
[74] Vö. Szerzetesek és Szekuláris
Intézmények Kongregációja és az Utazók Lelkigondozásának Pápai
Komissziója, Invito all’impegno pastorale per i Migranti e
Rifugiati, közös instrukció, 11: SCRIS Informationes, 15 (1989)
183-184; vö. AG 20 és DPMC 52, 53, 54.
[75] Vö. Üzenet 1988: a megadott
helyen, 5: Ecclesia de mysterio instrukció, 4: a megadott helyen,
860-861., és EEu 41.
[76] Általában több plébániából
alakítják ki ôket, és a püspöktôl azt a feladatot kapták, hogy
közösen építsék fel azt a hatékony „missziós közösséget”, amely egy
bizonyos területen az egyházmegyei lelkipásztori tervvel összhangban
mûködik. Tehát az együttmunkálkodásnak és a problémák feletti (két
vagy több egymással határos plébánia közötti) koordinációnak egy
formája).
[77] Vö. Üzenet 1966: OR, 1995.
szeptember 6., 6.o.
[78] Vö. PT, 1. rész: a megadott
helyen, 265-266.
[79] Uo., 266.
[80] Üzenet 1988, 3c: OR, 1987.
szeptember 4., 5. o.
[81] Vö. Üzenet 2004: OR, 2003.
december 24., 5.o.
JOGI-LELKIPÁSZTORI UTASÍTÁSOK
Előszó
1. cikkely
1. § A hívőknek az a joga, hogy az Egyház lelki javaiból, különösen
az Isten igéjéből és a szentségekből segítséget kapjanak (CIC 213.
kán., CCEO 16. kán.), megfelel a lelkipásztorok kötelességének, hogy
ezt a segítséget különösen a vándorlóknak kínálják fel, tekintettel
különleges életkörülményeikre.
2. § Mivel a vándorlók lakóhelyük vagy pótlakóhelyük alapján
egyházjogilag egy plébániához és egy egyházmegyéhez/eparchiához
tartoznak (CIC 100-107. kán; CCEO 911-917. kán), a plébános és az
egyházmegyés vagy eparchiális püspök feladata, hogy számukra
ugyanazt a lelkipásztori ellátást biztosítsák, mint amellyel saját,
honi alárendeltjeinek tartoznak.
3. § A hatékony és megfelelő lelkipásztori gondozás megkönnyítése
érdekében egyébként, főleg a vándorlók nagyszámú csoportjainak
esetében, a vándorlók szülőföldjének egyházai felelősök abban, hogy
együttműködjenek a befogadó országok egyházaival.
I. FEJEZET
A világi hívők
2. cikkely
1. § A világi hívők sajátos feladataik teljesítésében szenteljék
magukat az igazság, az igazságosság és a szeretet kívánalmainak
konkrét megvalósítására. Fogadják be tehát testvérként a vándorlókat
és szálljanak síkra annak érdekében, hogy az állami hatóságok
elismerjék és megvédjék jogaikat, különösen azokat, amelyek a
családra és annak egységére vonatkoznak.
2. § A világi hívők arra is meghívást kaptak, hogy hitben,
reményben, szeretetben megnyilvánuló keresztény életük tanúsága és
Isten igéjének az általuk lehetséges és megfelelő módon történő
hirdetése révén támogassák a vándorlók evangelizálását. Ez a feladat
még szükségesebb ott, ahol a vándorlók a távolságok vagy szórvány
helyzetük alapján, vagy éppen a paphiány miatt, nélkülözik a
vallásos gondozást. Ilyen esetekben a világi hívőknek legyen gondja
arra, hogy felkeressék és bevezessék őket a helyi egyházba, valamint
segítsenek megkönnyíteni a lelkészek/misszionáriusok és a plébánosok
kapcsolatait a vándorlókkal.
3. cikkely
1. § Azok a hívők, akik úgy döntenek, hogy egy másik
nép körében élnek, törekedjenek arra, hogy értékeljék az őket
befogadó nemzet kulturális örökségét, járuljanak hozzá a közjóhoz és
terjesszék a hitet, mindenek előtt: példás keresztény életükkel.
2. § Ott, ahol számos vándorló él, kínálják fel nekik különösen is a
lehetőséget, hogy részt vegyenek az egyházmegyei/eparchiális és a
plébániai pasztorális tanácsokban, hogy ez által valóban
bekapcsolódjanak a részegyház struktúrájába.
3. § A vándorlók saját társulásaikhoz való jogának csorbítása
nélkül, mindazonáltal meg kell kísérelni a helyi társulásokban való
részvételük megkönnyítését.
4. § A kulturálisan legjobban felkészült és lelkileg készséges
világi hívőket ezenkívül hívják meg, és képezzék ki arra, hogy
lelkipásztori munkatársakként vállaljanak különleges szolgálatot,
szoros együttműködésben a lelkészekkel/misszionáriusokkal.
II. FEJEZET
A lelkészek/misszionáriusok
4. cikkely
1. § Azokat a papokat, akik az illetékes egyházi hatóságtól
megbízást kaptak egy bizonyos nyelv vagy nemzet, vagy meghatározott
„sui iuris” egyház migráns tagjainak tartós lelki gondozására, a
vándorlók lelkészeinek/misszionáriusainak nevezik, és ők
hivataluknál fogva megkapják azokat a felhatalmazásokat, amelyekről
a CIC 566. kán. 1. § szól.
2. § Ezt a hivatalt bízzák olyan papra, aki megfelelő időn át arra
jól felkészült, és erényei, kultúrája, nyelvismerete, valamint egyéb
erkölcsi és lelki adományok révén alkalmasnak bizonyult arra, hogy
ezt a sajátos és nehéz feladatot ellássa.
5. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök olyan papoknak adja meg ezt az
engedélyt, akik a vándorlók lelki gondozására akarják szentelni
magukat, és akikről úgy véli, hogy alkalmasak is egy ilyen
küldetésre, a CIC 271. kán. és a CCEO 361-362. kán előírásainak,
valamint ezen lelkipásztori-jogi utasításban foglaltaknak
megfelelően.
2. § Azok a papok, akik megkapták az előző paragrafusban említett
szükséges engedélyt és rendelkeznek a saját megyés vagy eparchiális
püspökük és püspöki konferenciájuk, illetve a keleti katolikus
egyház illetékes hierarchikus struktúrája által számukra e célból
kiállított dokumentummal, jelentkezzenek szolgálatra az „ad quam”
püspöki konferenciánál. Az „ad quam” püspöki konferencia aztán
gondoskodjon arról, hogy ezeket a papokat rábízza valamelyik megyés
vagy eparchiális püspökre, vagy az érintett egyházmegyék vagy
eparchiák püspökeire, akik aztán őket kinevezik a vándorlók
káplánjainak/misszionáriusainak.
3. § Azokra a szerzetespapokra vonatkozóan, akik a vándorlók
gondozásának szentelik magukat, érvényesek a III. fejezetben foglalt
különleges szabályok.
6. cikkely
1. § Amennyiben – figyelembe véve a vándorlók számát,
vagy az ő szükségleteiket kielégítő különleges lelkipásztori ellátás
érdekében – szükségesnek tűnik a személyi jellegű plébánia, úgy a
megyés vagy eparchiális püspök feladata, hogy megfelelő
intézkedéssel világosan meghatározza a plébánia körzetét és a
plébániai könyvekre vonatkozó rendelkezéseket. Bárhol is álljon fenn
ez a lehetőség, ott mindig vegyék figyelembe, hogy a vándorlók
teljesen szabadon választhatnak a között, hogy vagy ahhoz a területi
plébániához tartoznak, amelyben élnek, vagy a személyi plébániához.
2. § A pap, akire rábíztak egy, a vándorlók számára alapított
személyi plébániát, rendelkezik a plébánosi jogokkal és
kötelességekkel, és számára is érvényesek a vándorlók
lelkészeire/misszionáriusaira vonatkozó rendelkezések, kivéve, ha az
ügy természetéből ez másként adódik.
7. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök egy vagy több
plébánia területére kiterjedő „Missio cum cura animarum”-okat is
felállíthat, pontosan meghatározva annak határait. Ezt hozzá lehet
kapcsolni egy területi plébániához is.
2. § A „Missio cum cura animarum” vezetésével megbízott lelkész, a
szükséges különbségektől eltekintve, jogilag a plébánosokkal egyenlő
elbírálás alá esik, funkcióját a helyi plébánossal együtt kumulatív
módon gyakorolja, beleértve a házasság megkötésénél való
közreműködés engedélyét is, ha a jegyesek közül az egyik a
misszióhoz tartozó vándorló.
3. § A lelkész, akiről az előző paragrafusban szó van, köteles a
plébániai könyveket a jog előírásának megfelelően vezetni és minden
év végén köteles hiteles másolatot küldeni a helybeli plébánosnak,
illetve annak a plébánia plébánosának, ahol a házasságkötés
megtörtént.
4. § A „Missio cum cura animarum” vezetésével megbízott lelkész
mellé koadjutorként kinevezett papok, a szükséges különbségektől
eltekintve, ugyanazokkal a feladatokkal és felhatalmazásokkal
rendelkeznek, mint a a káplánok.
5. § Ha a körülmények megfelelőnek látszanak, az egy vagy több
plébánia területén létesült „Missio cum cura animarum”-ot hozzá
lehet kapcsolni egy területi plébániához is, különösen, ha a
plébánia ugyanannak a megszentelt élet intézményének, vagy apostoli
élet társaságának a tagjaira van bízva mint a vándorlók lelki
gondozása.
8. cikkely
1. § A vándorlók minden lelkészének, még ha „Missio cum
cura animarum” vezetésére nem is kapott megbízást, amennyiben
lehetséges, legyen kijelölve egy templom vagy oratórium a szent
szolgálat gyakorlására. Ellenkező esetben az illetékes megyés vagy
eparchiális püspök adjon ki olyan megfelelő rendelkezéseket, amelyek
a lelkész/misszionárius számára lehetővé teszik, hogy szabadon, és a
helyi plébánossal kumulatív módon gyakorolhassa lelki kötelességét
egy templomban, a plébánia templomot sem kizárva.
2. § A megyés és eparchiális püspökök gondoskodjanak arról, hogy a
vándorlók lelkészei/misszionáriusai feladataikat összehangolják a
plébánosok szolgálatával és hogy a plébánosok befogadják és segítsék
őket (vö. CIC 571. kán). Továbbá méltányos, hogy a vándorlók
lelkészei/misszionáriusai közül egyeseket meghívjanak az
egyházmegyei papi tanácsba.
9. cikkely
Kivéve a a kifejezetten ellenkező megállapodásokat, a
megyés vagy eparchiális püspökök közül annak kell gondoskodnia
arról, hogy a lelkész számára legyenek biztosítva ugyanazok az
anyagi feltételek és biztosítások, amik az egyházmegye vagy eparchia
többi papját is megilletik, aki a Missziót alapította, amelyben a
lelkész szolgálatát gyakorolja.
10. cikkely
Mind a szent rend gyakorlását, mind az egyházi rendszabályok
megtartását illetően, a vándorlók lelkésze/misszionáriusa, feladata
egész ideje alatt annak a megyés vagy eparchiális püspöknek a
joghatósága alatt áll, aki felállította a missziót, amelyben
szolgálatát végzi.
11. cikkely
1. § Azokban az országokban, ahol az ugyanazon nyelvű
vándorlóknak számos lelkésze/misszionáriusa van , célszerű, hogy
közülük egyet kinevezzenek nemzeti koordinátornak.
2. § Tekintettel arra, hogy a nemzeti koordinátor a koordináció
hivatalának szenteli magát és az ugyanazon országon belül dolgozó
lelkészek/misszionáriusok szolgálatában áll, annak az „ad quam”
püspöki konferenciának a nevében működik, amelynek elnökétől, az „a
qua” püspöki konferenciával való előzetes konzultáció után, a
kinevezését kapta.
3. § A nemzeti koordinátort rendszerint az ugyanazon nemzetiségű
vagy nyelvű lelkészek/misszionáriusok közül kell választani.
4. § A nemzeti koordinátor saját hivatalánál fogva nem rendelkezik
joghatósággal.
5. § A nemzeti koordinátornak kötelessége, hogy a koordináció
érdekében kapcsolatot tartson, mind az „a quo”, mind az „ad quem”
országok megyés és eparchiális püspökeivel.
6. § Célszerű megkérdezni a nemzeti koordinátort a
lelkészek/misszionáriusok kinevezése, áthelyezése vagy elmozdítása
esetén, akárcsak egy új misszió létesítésére vonatkozóan is.
III. FEJEZET
A szerzetesek
12. cikkely
1. § Minden intézmény, amelyben gyakran vannak különböző országból
származó szerzetesek, hozzájárulhat a vándorlók gondozásához. Az
egyházi hatóságok azonban különösen azok működését szorgalmazzák,
amelyek szerzetesi fogadalmuk alapján saját specifikus célként
vállalták a vándorlók közötti apostolkodást, vagy ezen a területen
figyelemre méltó tapasztalatokat szereztek.
2. § El kell ismernünk, és értékelnünk kell azt a segítséget is,
amelyet a női szerzetesrendek intézményei nyújtanak a vándorlók
közötti apostolkodás érdekében. A megyés vagy eparchiális püspöknek
tehát, legyen gondja arra, hogy ezekben az intézményekben, saját
jogaik teljes elismerése mellett, és tekintettel a saját
kötelességeikre és karizmáikra, biztosítva legyen a lelki gondozás,
és ne hiányozzanak a küldetésük végrehajtásához szükséges anyagi
eszközök.
13. cikkely
1. § Amennyiben a megyés vagy eparchiális püspök a
vándorlók lelkipásztorkodását valamely szerzetesi intézményre akarja
bízni, rendszerint úgy járjon el, hogy a szokásos egyházjogi
előírások fenntartásával, írásos megegyezést kössön az intézmény
elöljárójával. Ha az ügy több egyházmegyét és eparchiát érint, akkor
a megállapodást írja alá mindegyik megyés vagy eparchiális püspök, a
püspöki konferencia erre a célra létrehozott komissziójának, vagy a
keleti katolikus egyház megfelelő hierarchikus struktúrájának e
kezdeményezésben vállalt koordinációs szerepének csorbítása nélkül.
2. § Amennyiben azután a vándorlók lelkipásztorkodásának feladatát
egyetlen egy szerzetesre bízzák, úgy ahhoz mindig be kell szerezni
elöljárója előzetes beleegyezését, és a megfelelő megegyezést
úgyszintén írásos formába kell önteni, azaz a szükséges
megkülönböztetésekkel, úgy kell eljárni, amint ezt az 5. cikkely a
világi papokra vonatkozóan megállapítja.
14. cikkely
Ami a vándorlók és utazók közötti apostolkodás
gyakorlását illeti, minden szerzetes köteles követni a megyés vagy
eparchiális püspök rendelkezéseit. Azon intézmények esetében is,
amelyek különleges célként tűzték ki maguknak a vándorlók
gondozását, minden érdekükben végzett működésükben és
kezdeményezésükben a megyés vagy eparchiális püspök joghatósága és
vezetése alatt állnak, az elöljárók azon jogának csorbítása nélkül,
hogy őrködjenek a szerzetesek szerzetesi élete és azon buzgósága
fölött, amellyel szolgálatukat végzik.
15. cikkely
Amit ez a fejezet a szerzetesekkel kapcsolatban
megállapít, azt a szükséges megkülönböztetésekkel, az apostoli élet
társaságaira és a világi intézményekre is alkalmazni kell.
IV. FEJEZET
Az egyházi hatóságok
16. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök mutasson gondoskodó szeretetet
különösen a hívő vándorlók iránt, főleg az által, hogy támogatja a
plébánosok és a bevándorlók lelkészei/misszionáriusai által köztük
végzett lelkipásztori tevékenységet, felkínálja a szükséges
segítséget az elvándorlástól sújtott egyházaknak és a többi, magukat
a vándorlók lelki gondozásának szentelő intézményeknek, és az által,
hogy maga is a körülményeknek és lelkipásztori szükségleteknek
legjobban megfelelő lelkipásztori struktúrákat hozza létre.
Amennyiben szükségesnek látszik, a megyés vagy eparchiális püspök
nevezzen ki egy püspöki helynököt a vándorlók lelkipásztorkodásának
vezetésére, vagy létesítsen egy erre a célra rendelt hivatalt a
vándorlók számára a püspöki, illetve az eparchiális kúria keretében.
2. § Mivel a hívők lelki gondozása „elsősorban” az egyházmegyés vagy
eparchiális püspök kötelessége, ezért az ő feladata a személyi
plébániák és a „cum cura animarum” missziók létesítése, a
lelkészek/misszionáriusok kinevezése. A megyés vagy eparchiális
püspök köteles gondoskodni arról, hogy a területi plébánia plébánosa
és a vándorlók gondozásával megbízott papok az együttműködés és az
egyetértés szellemében járjanak el.
3. § A megyés vagy eparchiális püspök a CIC 383. k. és a CCEO 193,
k. értelmében gondoskodjék a többi „sui iuris” egyházak vándorlóinak
lelki gondozásáról is, azáltal, hogy segíti az ugyanazon rítusú
papok vagy más papok lelkipásztori működését, az ide tartozó jogi
normák figyelembe vétele mellett.
17. cikkely
1. § A Katolikus Egyházzal teljes „comminió”-ban nem
lévő keresztény vándorlókkal szemben a megyés vagy eparchiális
püspök tanúsítson szeretetteljes magatartást, miközben az Egyház
szándékának megfelelően szorgalmazza az ökuménét, és ezeknek a
bevándorlóknak felajánlja a lehetséges és szükséges lelki
segítséget, mindig betartva a „communi-catio in sacris”-szal és a
lelkipásztoraik „jogos elvárásai”-ival kapcsolatos előírásokat.
2. § A megyés vagy eparchiális püspök úgy tekintsen a meg nem
keresztelt vándorlókra is, mint akik rá vannak bízva az Úrban, és a
lelkiismereti szabadság figyelembe vétele mellett, kínálja fel nekik
azt a lehetőséget is, hogy eljussanak az igazságra, aki Krisztus.
18. cikkely
1. § Az „a quibus” országok megyés vagy eparchiális
püspökei emlékeztessék a papokat arra a komoly kötelességükre, hogy
nekik gondoskodniuk kell minden hívő lelki képzéséről, hogy adott
esetben a kivándorlásukkal együtt járó nehézségekkel is meg tudjanak
birkózni.
2. § Az „a quibus” helységek egyházmegyés vagy eparchiális
püspökeinek ezenfelül, legyen gondjuk arra is, hogy megfelelő
egyházmegyés/eparchiális papokat keressenek a vándorlók
lelkipásztorkodása számára. Mind e mellett ne mulasszanak el szoros
kapcsolatot teremteni az „ad quam” nemzet püspöki konferenciájával
vagy a keleti katolikus egyház megfelelő hierarchikus
struktúrájával, hogy így segítséget nyújtsanak nekik a
lelkipásztorkodásban.
3. § Azokban az egyházmegyékben/eparchiákban vagy tartományokban is,
ahol közvetlenül nem látszik szükségesnek a papnövendékek
specializálása az emigráció terén, az emberi mobilitás problémája
ugyanolyan mértékben kerüljön egyre inkább a teológiai képzés és
mindenek előtt a pasztorális teológia előterébe.
V. FEJEZET
A püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő
hierarchikus struktúrái
19. cikkely
1. § Azokban az országokban, amelyekbe a vándorlók nagyobb számban
költöznek, vagy amelyekből nagyobb számban jönnek, a püspöki
konferenciák és a keleti katolikus egyházak illetékes hierarchikus
struktúrái, létesítsenek egy különleges nemzeti bizottságot a
vándorlók számára. Ennek legyen saját titkára, aki rendszerint
átveszi a migrációk nemzeti igazgatójának funkcióit. Nagyon
megfelelő, hogy ebben a bizottságban képviselve legyenek a
szerzetesek, mint szakértők, különösen olyanok, akik a vándorlók
gondozásának szentelik magukat, és szintúgy a témában járatos világi
hívők.
2. § Azokban az országokban, ahol a vándorlók száma alacsony, a
püspöki konferenciák vagy a keleti katolikus egyházak megfelelő
hierarchikus struktúrái nevezzenek ki egy püspököt megbízottnak vagy
promotornak (szervezőnek), hogy megfelelő gondozást biztosítson
számukra.
3. § A püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő
hierarchikus struktúrái közöljék a Elvándorlók és Útonlévők Pápai
Tanácsával az 1. §-ban tárgyalt bizottság összetételét vagy a
megbízott püspök (promotor) nevét.
20. cikkely
1. § A vándorlók bizottságának vagy a megbízott
püspöknek (promotornak) a feladatai ezek:
1. az országban tájékozódnia kell a
migráció jelenségéről, és megfelelő adatokkal kell ellátnia az
megyés/eparchiális püspököket, a migrációs tanulmányi központokra
vonatkozóan is;
2. lelkesítenie és mozgósítania kell a
megfelelő egyházmegyei bizottságokat, amelyeknek a maguk részükről
ugyanezt kell tenniük azokkal a plébániai bizottságokkal, amelyek az
emberi mobilitás egyetemes, általános jelenségével foglalkoznak;
3. össze kell gyűjtenie a bevándorlástól
érintett egyházmegyék/ eparchiák püspökeinek
lelkészekre/misszionáriusokra vonatkozó kereseteit, és be kell
mutatnia a püspököknek azokat a papokat, akiket erre a szolgálatra
javasolnak;
4. adott esetben javasolnia kell a püspöki
konferenciának és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus
struktúráinak egy nemzeti koordinátor kinevezését a
lelkészek/misszionáriusok részére;
5. megfelelő kapcsolatokat kell létesítenie
az ügyben érintett püspöki konferenciákkal és a keleti katolikus
egyházak megfelelő hierarchikus struktúráival;
6. megfelelő kapcsolatokat kell létesítenie
az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsával és a tőle kapott
útmutatásokat közvetítenie kell az megyés/eparchiális püspökök felé;
7. a vándorlók lelkigondozásának
helyzetéről évi beszámolót kell küldenie a Vándorlók és Utazók
Lelkigondozásának Pápai Tanácsának, a püspöki konferenciának, a
keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráinak és az
egyházmegyés/eparchiális püspököknek;
2. § A nemzeti igazgató feladatai a következők:
1. meg kell könnyítenie általában,
tekintettel a 11. cikkelyre vonatkozóan is, saját országa
püspökeinek kapcsolatát a nemzeti/specifikus bizottsággal vagy a
megbízott püspökkel (promotorral);
2. ki kell dolgoznia a beszámolót, amelyről
e cikkely 7. szám, 1. § tárgyal.
21. cikkely
Annak érdekében, hogy érzékeltetni lehessen a hívek
vándorlók iránti kötelességét a testvériségre és a szeretetre, és
hogy összegyűjthessék a gazdasági segítséget a vándorlókkal
kapcsolatos lelkipásztori kötelességek teljesítéséhez, a püspöki
konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus
struktúrái állapítsanak meg egy dátumot a „Vándorlók és Menekültek
Napja (vagy Hete)” számára, abban az időben és olyan módon, amint
ezt a helyi adottságok megkívánják, még ha a jövőre vonatkozóan
kívánatos is, hogy ezt az ünnepet mindenütt ugyanazon a napon
tartsák.
VI. FEJEZET
A Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsa
22. cikkely
1. § A Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának feladata: „A Tanács
azok különös szükséglete felé irányítja az Egyház lelkipásztori
gondoskodását, akik saját hazájuk elhagyására kényszerültek, vagy
azzal egyáltalán nem rendelkeztek; egyben gondoskodik arról, hogy az
ilyen irányú problémákat a megkívánt gondossággal kezeljék” (PB
149). Továbbá: „A Tanács síkraszáll azért, hogy a részegyházakban,
amennyiben ez szükséges, megfelelő lelkipásztori struktúrák által
is, a menekülteknek és menedéket kérelmezőknek, a vándorlóknak...
felkínáljanak egy hatékony és speciális lelkipásztorkodást” (PB 150,
1), a helyi egyház lelkipásztori felelősségének és a Római Kúria
többi szervei illetékességeinek csorbítása nélkül.
2. § A Pápai Tanács feladatai többek között ezek:
1. tanulmányozza a püspöki konferenciák és
a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái által
beküldött beszámolókat;
2. utasításokat ad ki a CIC 34. k.
értelmében, javaslatokat tesz, kezdeményezéseket, akciókat és
programokat támogat, hogy a vándorlók lelkipásztori gondozásával
kapcsolatban struktúrákat és intézményeket fejleszthessen ki;
3. támogatja az információk cseréjét a
különböző püspöki konferenciák, illetve a keleti katolikus egyházak
megfelelő hierarchikus struktúrái között, megkönnyíti egymás közötti
kapcsolataikat, különösen a vándorlók lelkipásztorkodásában
tevékenykedő papok egyik országból a másikba való áthelyezésével
kapcsolatban;
4. a vándorlók érdekében figyelemmel
kíséri, bátorítja és lelkesíti a lelkipásztori aktivitás
koordinálását és összehangolását az egyházi „communio” regionális és
kontinentális szervezeteiben;
5. elemzi a helyzeteket, annak kiértékelése
érdekében, hogy vajon bizonyos helyeken adottak-e a körülmények,
amelyek javallják különleges lelkipásztori struktúrák létesítését a
vándorlók részére (vö. ezen instrukció 24. szám, 23. lábjegyzet);
6. támogatja a vándorlók lelki gondozásában
tevékenykedő szerzetesintézmények kapcsolatát a püspöki
konferenciákkal és a keleti katolikus egyházak megfelelő
hierarchikus struktúráival, és a szerzetesi élet megfigyelésére
vonatkozóan figyelemmel kíséri működésüket, a Megszentelt Élet
Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja és a Keleti
Egyházak Kongregációja illetékességeinek csorbítása nélkül;
7. olyan kezdeményezéseket indítványoz, és
azokban együttműködik, amelyek tekintettel egy gyümölcsöző és helyes
ökumenikus együttműködésre, hasznosak és szükségesek a migráció
mezején, egyeztetve a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai
Tanácsával;
8. olyan kezdeményezéseket indítványoz, és
azokban együttműködik, amelyek a nem keresztény vándorlók
csoportjaival folytatott párbeszédben szükségesnek és előnyösnek
tűnnek, egyeztetve a Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsával.
2004. május 1-jén, Szent József, a munkás emléknapján, a Szentatya
jóváhagyta az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának ezen
instrukcióját és elrendelte közzétételét.
Róma, az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának székházában,
2004. május 3-án, Szent Fülöp és Jakab apostol ünnepén.
Stephen Fumio Hamao bíboros, elnök
Agostino Marchetto, Ecijai tituláris érsek, titkár
|