Üzenet a tömegtájékoztatás 51. világnapjára Ferenc pápa
Ne félj hát, mert veled vagyok! (Iz 43,5)
2017. május 21.
A reményt és a bizalmat kommunikálni korunkban
A technológiai fejlődésnek köszönhetően a kommunikációs
eszközökhöz való hozzáférés által már nagyon sokaknak lehetősége
van azonnal megosztani és szerteágazó módon elterjeszteni a
híreket. Ezek a hírek lehetnek jók vagy rosszak, igazak vagy
hamisak. Már hitbéli ősatyáink úgy beszéltek az emberi elméről,
mint egy őrlőmalomról, amelyet nem lehet megállítani, ha a víz
megindítja. Annak azonban, akire a malmot bízták, lehetősége van
eldönteni, hogy búzát vagy konkolyt őröl benne. Az ember elméje
mindig működésben van, nem tudja abbahagyni mindannak az
„őrlését”, amit kap, de rajtunk áll a döntés, hogy milyen anyagot
szállítunk neki (vö.: Johannes Cassianus, Levél Leontius
igumenhez).
Szeretném, hogy ez az üzenet elérjen és bátorítson mindenkit, aki
szakmai körben vagy személyes kapcsolataiban mindennap sok
információt „őröl”, hogy illatos és jó kenyeret tudjon adni
azoknak, akik kommunikációja gyümölcsével táplálkoznak. Arra
szeretnék buzdítani mindenkit, hogy építő módon kommunikáljon, a
mások iránti előítéletet elutasítva támogassa a találkozás
kultúráját, amelynek köszönhetően az emberek megtanulhatnak
tudatos bizalommal tekinteni a valóságra.
Azt hiszem, át kell szakítanunk a szorongás ördögi körét és gátat
kell szabnunk a félelem spiráljának, amely annak a megszokásnak a
gyümölcse, hogy figyelmünket a „rossz hírekre” (háborúkra,
terrorizmusra, botrányokra és az emberi életben előforduló
mindenféle kudarcra) összpontosítjuk. Természetesen nem arról van
szó, hogy erősítsük azt a félretájékoztatást, amely nem vesz
tudomást a szenvedés drámájáról, és nem is arról, hogy naiv
optimizmusba essünk, amely nem engedi, hogy megrendítse a gonosz
botránya. Ezzel ellentétben azt szeretném, hogy mindannyian
lépjünk túl a rosszkedv érzésén és a beletörődésen, amely gyakran
elfog és fásultságba taszít minket, félelmeket ébreszt vagy azt a
benyomást kelti, hogy a gonosznak nem lehet határt szabni. Egy
olyan kommunikációs rendszerben, amelyben az a logika uralkodik,
hogy a jó hír nem kelendő, tehát nem is hír; amelyben a fájdalom
drámájából és a gonosz misztériumából oly könnyen látványosságot
csinálnak, egyébként is beleeshetünk abba a kísértésbe, hogy
elaltassuk lelkiismeretünket vagy csüggedésbe essünk.
Annak a nyílt és kreatív kommunikációs stílusnak a kereséséhez
szeretnék tehát hozzájárulni, amely soha nem engedi át a gonosznak
a főszerepet, hanem igyekszik rávilágítani a lehetséges
megoldásokra, kezdeményező és felelős hozzáállásra ösztönzi az
embereket, akik felé közvetíti a hírt. Arra szeretnék hívni
mindenkit, úgy beszéljen korunk embereihez, hogy elbeszélését az
„jó hír” logikája járja át.
A jó hír
Az ember élete nem csupán személytelen történések krónikája,
hanem olyan történeté, amely arra vár, hogy egy olyan értelmezési
kulcsot válasszanak az elbeszéléséhez, amely képes kiválogatni és
összegyűjteni a legfontosabb adatokat. A valóságnak önmagában
nincs egyértelmű jelentése. Minden attól függ, milyen tekintettel
fordulunk felé, milyen „szemüvegen” keresztül akarjuk nézni: ha
lencsét váltunk, a valóság is másnak tűnik. Honnan indulhatunk hát
el ahhoz, hogy megfelelő „szemüveggel” olvassuk a valóságot?
Számunkra, keresztények számára a valóság megértéséhez megfelelő
szemüveg nem lehet más, mint a jó hír, kiindulva magától a Jó
Hírtől : „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma” (Mk 1,1). Márk
evangélista ezekkel a szavakkal kezdi elbeszélését, a „jó hír”
hirdetésével, amelynek köze van Jézushoz, de több mint egy
információ Jézusról, inkább az örömhír, ami maga Jézus. Az
evangélium lapjait olvasva felfedezzük, hogy a mű címe valóban
megfelel a tartalmának, és legfőképpen azt, hogy ez a tartalom
maga Jézus személye.
Ez a jó hír, ami maga Jézus, nem azért jó, mert nincs benne
szenvedés, hanem azért, mert a szenvedést is nagyobb távlatban éli
meg, szerves része az Atya és az emberiség iránti szeretetének.
Krisztusban Isten szolidárissá vált minden emberi helyzettel,
kinyilatkoztatta nekünk, hogy nem vagyunk egyedül, mert van egy
Atyánk, aki soha nem feledkezhet meg gyermekeiről. „Ne félj hát,
mert veled vagyok!” (Iz 43,5): egy olyan Isten vigasztaló szava
ez, aki öröktől fogva részesévé válik népe történelmének.
Szeretett Fiában Istennek ez az ígérete – „veled vagyok” – odáig
megy, hogy magára veszi minden gyengeségünket, egészen addig, hogy
a mi halálunkkal hal meg. Őbenne a sötétség és a halál is a
Fénnyel és az Élettel való egyesülés helyévé válik. Így születik
meg a mindenki számára elérhető remény éppen azon a helyen, ahol
az élet ismeri a bukás keserűségét. Egy olyan remény ez, amely nem
csal meg, mert kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (vö.: Róm 5,5)
és új élet sarjad belőle, ahogyan a növény kinő a lehullott
magból. Ennek fényében a világ történelmének minden új drámája egy
lehetséges jó hír színterévé válik, attól a pillanattól kezdve,
hogy a szeretet mindig utat talál a felebarát felé, és olyan
szíveket ébreszt, amelyek képesek megrendülni, olyan arcokat,
amelyek képesek nem elcsüggedni, olyan kezeket, amelyek készek
arra, hogy építsenek.
Bizalom Isten országának magjában
Hogy bevezesse tanítványait és az embersokaságot ebbe az
evangéliumi mentalitásba és megfelelő „szemüveget” adjon nekik a
meghaló és feltámadó szeretet logikájának megértéséhez, Jézus
példabeszédeket használt, amelyekben Isten országát gyakran
hasonlította a maghoz, amelynek életadó ereje éppen akkor szabadul
fel, amikor meghal a földben (vö.: Mk 4,1-34). Isten országa
egyszerű erejének közvetítéséhez nem azért használ képeket és
metaforákat, hogy csökkentsen valamit annak fontosságából, sürgető
voltából, hanem egy olyan irgalmas közlési forma az, amely a
hallgatónak szabad „teret” enged arra, hogy befogadja és önmagára
is vonatkoztassa. Ezen túl kiváltságos útja ez annak, hogy
kifejezze a húsvét misztériumának végtelen méltóságát, hagyva,
hogy a képek – nem annyira a fogalmak – közvetítsék a Krisztusban
való új élet ellentmondásos szépségét, amelyben az ellenségesség
és a kereszt nem meghiúsítják, hanem megvalósítják az Isten általi
üdvözítést; amelyben a gyengeség erősebb minden emberi erőnél;
amelyben a bukás az előjátéka lehet minden dolog legnagyobb
beteljesedésének a szeretetben. Éppen így érik be és mélyül el
Isten országának reménysége: „olyan, mint az az ember, aki magot
vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy
nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik” (Mk 4,26-27.)
Isten országa már köztünk van, ahogy egy mag el van rejtve a
felületes tekintetek elől, és amelynek növekedése csöndben
történik. Akinek a szemét megtisztította a Szentlélek, meg tudja
látni a mag kicsírázását és nem engedi ellopni az Isten országában
való örömét a mindig jelenlevő konkoly miatt.
A lélek horizontjai
Az örömhírre alapozott reménység, amely maga Jézus, felemeli
tekintetünket és arra ösztönöz, hogy Urunk mennybemenete ünnepének
liturgikus keretében szemléljük őt. Miközben úgy tűnik, hogy Urunk
eltávolodik tőlünk, valójában kitágulnak a remény horizontjai.
Krisztusban, aki emberségünket egészen a mennybe emeli, minden
ember megkaphatja ezt a teljes szabadságot: „Krisztus véréért…
beléphetünk a szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a
függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk”
(Zsid 10,19-20). A „Szentlélek erején” keresztül „tanúi” és
közvetítői lehetünk egy új, megváltott emberségnek, egészen a föld
végső határáig” (vö.: ApCsel 1,7-8).
Az Isten országának magjába és a húsvét logikájába vetett
bizalomnak kell alakítania a kommunikációs stílusunkat is. Ez a
bizalom képessé tesz minket arra, hogy – a sokféle formában,
amellyel napjainkban kommunikálunk – abban a meggyőződésben
munkálkodjunk, hogy lehetséges észrevenni és megvilágítani a jó
hírt, amely valójában minden egyes történetben, minden ember
arcában jelen van.
Aki hittel engedi, hogy a Szentlélek vezesse, képessé válik arra,
hogy minden történésben megkülönböztesse azt, ami Isten és az
emberiség között történik, felismerve, hogy e világ drámai
színterén Ő maga alkotja meg az üdvtörténet eseményeinek szövetét.
A szál, amellyel szövi e szent történetet, a remény, és a
szövőmunkás nem más, mint a Vigasztaló Szentlélek. A remény az
erények között a leginkább alázatos erény, mert ott marad elrejtve
az élet sebeiben, de hasonlít a kovászhoz, amely megkeleszti az
egész tésztát. Mi azzal tápláljuk, ha mindig újra elolvassuk az
örömhírt, azt az evangéliumot, amelyet sok kiadásban
„újranyomtattak” a szentek életében, akik olyan férfiak és nők,
akik Isten szeretetének ikonjává váltak. Ma is a Szentlélek veti
el bennünk az Isten országa utáni vágyat, sok élő „csatornán”
keresztül, olyan embereken keresztül, akik engedik, hogy az
örömhír vezesse őket a történelem drámája közepette, és olyanok,
mint világítótornyok ennek a világnak az éjszakájában, amelyek
megvilágítják az útirányt és megnyitják a bizalom és a remény új
ösvényeit.
Vatikán, 2017. január 24.
FERENC
|