English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.huz
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


CHRISTUS DOMINUS

A II. Vatikáni Zsinat CHRISTUS DOMINUS kezdetű dekrétuma
a püspökök pásztori szolgálatáról az Egyházban


Tartalomjegyzék

ELŐSZÓ
1. Az apostolok küldetése
2. A pápa és a püspökök küldetése
3. Az egész Egyházat átfogó egység


Első fejezet
A PÜSPÖKÖK ÉS AZ EGYETEMES EGYHÁZ
I. A püspökök szerepe az egyetemes Egyházban
4. A püspöki kollégium
5. A püspöki szinódus
6. Az egész Egyházra kiterjedő gondoskodás
7. Testvéri szeretet

II. A püspökök és az Apostoli Szentszék
8. A püspök hatalma egyházmegyéjében
9. A Római Kúria intézményei
10. A római intézmények megújítása


Második fejezet
A PÜSPÖKÖK ÉS A RÉSZEGYHÁZAK, VAGYIS AZ EGYHÁZMEGYÉK
I. A megyéspüspökök
11. Az egyházmegye pásztora a püspök
12. A püspök tanítói tisztsége
13. A keresztény tanítás irányelvei
14. A hitoktatás
15. A püspökök megszentelő hivatása
16. A püspök vezetői szolgálata az egyházmegyében
17. Az apostoli munkák irányítása
18. Különös gond a hívők egyes csoportjaira
19. A püspökök és a közhatalom
20. A püspökök kinevezése
21. A püspökök lemondása

II. Az egyházmegyék határai
22. Az ésszerűség elve
23.A rendezés szabályai
24. Az érdekelt püspökök tárgyalják meg

III. A megyéspüspök munkatársai a főpásztori szolgálatban
25--26. Koadjutorok és segédpüspökök
27. Az egyházmegyei hivatal és az egyházmegyei tanácsok.
28. Az egyházmegye papsága
29. Sajátos feladattal megbízott papok
30. A plébánosok és a káplánok
31. A plébánosok kinevezése, áthelyezése, elmozdítása
32. A plébániák létesítése, megszüntetése

IV. A szerzetesek
33. Az Egyház szolgálatában
34. A szerzetesek az egyházmegyében
35. Kapcsolatuk a püspökkel


Harmadik fejezet
A PÜSPÖKÖK TÖBB EGYHÁZMEGYE JAVÁT SZOLGÁLÓ EGYÜTTMŰKÖDÉSE
I. A szinódusok, a zsinatok és különösen a püspöki konferenciák
36--37. A szinódusok és a tartományi zsinatok
38. A püspöki konferencia

II. Az egyháztartományok (érsekségek) határai és egyházi régiók fölállítása
39--40. Egyháztartományok és régiók
41. A határok megállapítása

III. Egyházmegyék feletti hivatalt viselő püspökök
42. Tevékenységek egységes irányítása
43. Tábori helynökség
44. Általános rendelkezés

A II. Vatikáni Zsinat CHRISTUS DOMINUS
kezdetű dekrétuma a püspökök pásztori szolgálatáról az Egyházban

PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

ELŐSZÓ

(Az apostolok küldetése)
1. Az Úr Krisztus, az élő Isten Fia, aki azért jött, hogy megváltsa népét bűneitől,[1] s hogy minden ember megszentelődjék, miként őt küldte az Atya, úgy küldte ő is apostolait ,[2] akiket, nekik adván a Szentlelket arra szentelt, hogy ők is megdicsőítsék az Atyát a földön és üdvözítsék az embereket "Krisztus testének, azaz az Egyháznak építésére" (Ef 4,12).

(A pápa és a püspökök küldetése)
2. Krisztusnak ezen Egyházában a római pápának -- mint Péter utódának, akire Krisztus az ő juhainak és bárányainak legeltetését bízta -- isteni rendelés szerint legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes hatalma van a lelkek gondozására. Ezért, mivel az összes hívő pásztoraként arra kapott küldetést, hogy az egyetemes Egyház közjaváról és az egyes egyházak javáról gondoskodjék, az összes egyház fölötti rendes hatalom elsőbbségével rendelkezik.

A Szentlélektől rendelt püspökök is az apostolok helyébe lépnek, mint a lelkek pásztorai,[3] és a római pápával együtt az ő tekintélye alatt az a küldetésük, hogy megörökítsék Krisztus, az örök pásztor művét.[4] Krisztus ugyanis az apostoloknak és utódaiknak adta a parancsot és a hatalmat, hogy minden népet tanítsanak, az embereket megszenteljék az igazságban, és mint nyájat legeltessék. Így tehát a püspökök a nekik adott Szentlélek által a hit igaz és hiteles tanítói, igaz és hiteles főpapok és pásztorok lettek.[5]

(Az egész Egyházat átfogó egység)
3. Isten egyetemes Egyházára vonatkozóan e püspöki hivatalukat, melyet a püspökszentelés által kaptak,[6] az összes egyház gondjaiban osztozván, a tanításban és a pásztori kormányzásban a római pápával közösségben és az ő tekintélye alatt valamennyien kollégiumban, illetve testületben egyesülve gyakorolják.

Az egyes püspökök hivatalukat az Úr nyájának számukra kijelölt részére vonatkozóan gyakorolják; mindegyik a rábízott részegyháznak viseli gondját, bár megtörténhet, hogy egyesek több Egyház számára közös ügyekben fáradoznak.

Ezért a Szentséges Zsinat -- tekintettel a korunkban egy új rend felé tartó emberi társadalom körülményeire is[7] -- pontosabban meghatározni akarván a püspökök pásztori hivatalát, a következőket határozza:


Első fejezet
A PÜSPÖKÖK ÉS AZ EGYETEMES EGYHÁZ

I. A püspökök szerepe az egyetemes Egyházban

(A püspöki Kollégium)
4. A püspökök a szentségi fölszentelés erejéből s a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által lesznek a püspöki testület tagjaivá.[8] "A püspökök rendje viszont, mely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori kormányzás terén, sőt melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt -- és sohasem e fő nélkül -- szintén hordozó alanya az egész Egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak, de ezt a hatalmat csak a római pápa beleegyezésével gyakorolhatja."[9]

Ezt a hatalmát "ünnepélyes módon az egyetemes zsinaton gyakorolja"[10] : ezért a Szentséges Zsinat úgy határoz, hogy minden püspöknek, aki tagja a püspöki kollégiumnak, joga van részt venni az Egyetemes Zsinaton.

"Ugyanezt a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a pápával együtt a földkerekségen szerte élő püspökök, ha a kollégium Feje kollégiális cselekvésre szólítja fel őket, vagy legalábbis a szétszórt püspökök együttes cselekvését jóváhagyja vagy szabadon elfogadja, úgy, hogy valóban kollegiális aktus jöjjön létre."[11]

(A püspöki szinódus)
5. A föld különböző tájairól a római pápa által meghatározott vagy később meghatározandó módon választott püspökök az Egyház legfőbb pásztorának hathatósabb segítséget nyújtanak abban a tanácsban, melynek püspöki szinódus a neve;[12] mely mintegy az egész katolikus püspöki rendet képviseli és egyúttal jelzi, hogy a hierarchikus közösségben az összes püspök kiveszi részét az egész Egyházra kiterjedő gondoskodásból.[13]

(Az egész Egyházra kiterjedő gondoskodás)
6. A püspökök, mint az apostolok törvényes utódai és a püspöki kollégium tagjai, legyenek mindig összetartozásuk tudatában, és törődjenek az összes egyházzal, hiszen az Egyházért a többi püspökkel együtt mindegyikük felelős, Isten rendelése és apostoli tisztségük parancsa alapján.[14] Különösen azokra a földrészekre legyen gondjuk, ahol még nem hirdették Isten igéjét, vagy melyeken -- főként a paphiány miatt -- a keresztényeket az a veszély fenyegeti, hogy elpártolnak a keresztény erkölcsöktől, sőt magát a hitet is elveszítik.

Ezért minden erejükkel arra törekedjenek, hogy az evangelizáció és az apostolkodás művét a hívők lelkesen karolják föl és támogassák. Ezenfelül igyekezzenek arról is gondoskodni, hogy alkalmas áldozópapok, s mind szerzetes, mind világi segítőtársak készüljenek föl a missziók és a paphiányban szenvedő vidékek szolgálatára. Arra is legyen gondjuk, hogy amennyire csak lehetséges, saját papjaik közül is menjenek néhányan az említett missziókba, illetve egyházmegyékbe, hogy a szent szolgálatot végig vagy legalább egy ideig ott teljesítsék.

A püspökök tartsák szem előtt azt is, hogy az egyházi javak fölhasználásában nemcsak saját egyházmegyéjükre kell tekintettel lenniük, hanem más részegyházak szükségleteire is, mert azok is Krisztus egyetlen Egyházának részei. Ügyeljenek végül, hogy erejükhöz mérten enyhítsenek azokon a bajokon, melyek más egyházmegyéket vagy vidékeket sújtanak.

(Testvéri szeretet)
7. Főként azok iránt a püspökök iránt tanúsítsanak testvéri együttérzést, akiket Krisztus nevéért rágalmaznak és zaklatnak, akik börtönben raboskodnak vagy szolgálatukban akadályozva vannak; segítsék őket testvéri és tevékeny gondoskodással, hogy a püspöktestvérek imái és cselekedetei enyhítsék fájdalmaikat.

II. A püspökök és az Apostoli Szentszék

(A püspök hatalma egyházmegyéjében)
8. a) A püspököket mint az apostolok utódait a rájuk bízott egyházmegyékben eleve megilleti mindaz a rendes, saját és közvetlen hatalom, mely pásztori tisztségük gyakorlásához szükséges; megmarad azonban mindig és mindenben az a hatalom, mellyel a római pápa hivatalánál fogva rendelkezik, tudniillik, hogy egyes ügyeket fönntartson magának vagy más tekintélynek.

b) Minden egyes megyéspüspök fölhatalmazást nyer, hogy az Egyház általános törvénye alól esetenként fölmentést adjon azoknak a hívőknek, akikre a jog szerint kiterjed a hatalma, valahányszor úgy ítéli meg, hogy az lelkük javára szolgál, hacsak az Egyház legfőbb tekintélye külön fönntartással nem élt.

(A Római Kúria intézményei)
9. A római pápa az egész Egyházra kiterjedő legfőbb, teljes és közvetlen hatalmának gyakorlásában fölhasználja a Római Kúria hivatalait, ezek tehát az ő nevében és tekintélyével végzik feladatukat az egyházak javára és a fölszentelt főpásztorok szolgálatára.

A Szentséges Zsinat atyái azonban azt kívánják, hogy e hivatalok, melyek a római pápának és az Egyház pásztorainak kiváló segítséget nyújtottak ugyan, kapjanak a kor, a terület és a szertartások igényeinek -- főként számuk, nevük, illetékességük, ügyvitelük és egymásközti összehangoltságuk szempontjából -- jobban megfelelő szervezetet.[15] Hasonlóképpen kívánják az atyák, hogy a római pápa követeinek hatásköre pontosabban legyen meghatározva, mégpedig a püspökök saját pásztori hivatalának figyelembevételével.

(A római intézmények megújítása)
10. Továbbá, mivel e hivatalokat az egyetemes Egyház javára alapították, kívánalmaik közé tartozik az is, hogy a tagjait, tisztviselőit és tanácsosait, továbbá a római pápa követeit is, amennyire csak lehetséges, az Egyház különböző tartományaiból válasszák ki, hogy a katolikus Egyház hivatali, illetve központi szervei valóban egyetemes jelleget mutassanak.

Az is kívánatos, hogy e hivatalok tagjai közé püspökök is kerüljenek, főként megyéspüspökök, akik az összes egyház felfogását, kívánságait és szükségeit életszerűbben tudják a római pápa elé tárni.

Végül a zsinati Atyák nagyon hasznosnak ítélik, hogy ezek a hivatalok jobban hallgassák meg azokat a világiakat, akiket erényük, szakértelmük vagy tapasztalatuk ajánl, hogy így ők is megkapják az őket megillető szerepet az Egyház ügyeinek intézésében.


Második fejezet
A PÜSPÖKÖK ÉS A RÉSZEGYHÁZAK,
VAGYIS AZ EGYHÁZMEGYÉK

I. A megyéspüspökök

(Az egyházmegye pásztora a püspök)
11. Az egyházmegye Isten népének része, mely egy püspök és presbitériuma vezetésére biztatott, hogy pásztorához ragaszkodva s tőle evangélium és az Eucharisztia által a Szentlélekben összegyűjtve részegyházat alkosson, melyben valóban jelen van és tevékeny Krisztus egy, szent katolikus és apostoli Egyháza.

Az egyes püspökök, akikre valamely részegyház gondja van bízva, a római pápa vezetése alatt saját, rendes és közvetlen pásztorként legeltetik juhaikat az Úr nevében, tanító, megszentelő és kormányzó hivatalt gyakorolva javukra. Ők maguk pedig elismerik azokat a jogokat, melyek törvényesen megilletik a pátriárkákat vagy más hierarchikus tekintélyeket.[16]

A püspökök úgy lássák el apostoli tisztségüket, mint akik Krisztus tanúi az emberek előtt: ne csak azokról gondoskodjanak, akik már követik a pásztorok Fejedelmét, hanem szenteljék magukat teljes szívvel azoknak is, akik az igazság útjáról valamiképpen letértek, vagy nem ismerik Krisztus evangéliumát és üdvözítő irgalmát, hogy végül mindenki "teljes jóságban, igazságban és egyenességben" (Ef 5,9) éljen.

(A püspök tanítói tisztsége)
12. Tanítói hivatásuk gyakorlásában Krisztus evangéliumát hirdessék az embereknek: ez a püspökök legfőbb kötelességei közül is kiválik.[17] A Lélek erejében hívják őket a hitre, vagy erősítsék meg őket az élő hitben; Krisztus teljes misztériumát tárják eléjük, vagyis azokat az igazságokat, melyeket nem ismerni annyi, mint Krisztust nem ismerni; mutassák meg azt az utat is, melyet az isteni kinyilatkoztatás világít meg, s mely Isten megdicsőítésére és éppen ezáltal az örök boldogság elnyerésére vezet.[18]

Ezenfelül mutassák meg, hogy a teremtő Isten szándéka szerint a földi dolgok és az emberi alkotások az emberek üdvösségére is irányulnak, és így nagyon hozzájárulhatnak Krisztus testének épüléséhez.

Azt is tanítsák meg, hogy az Egyház tanítása szerint mennyire becsülni kell az emberi személyt a maga szabadságában és testi életében; a családot s annak egységét és szilárdságát, a gyermek nemzését és nevelését; a polgári közösséget törvényeivel és különféle hivatásaival együtt, a munkát és a szabadidőt, a művészeteket és a technikai találmányokat; a szegénységet és a bővelkedést; végül pedig fejtsék ki azokat az elveket, melyek alapján az anyagi javak birtoklásának, gyarapításának és helyes szétosztásának, a békének és a háborúnak, a népek testvéri együttélésének igen súlyos kérdései megoldandók.[19]

(A keresztény tanítás irányelvei)
13. A keresztény tanítást korszerűen adják elő, vagyis legyen meg szavukban a válasz azokra a nehézségekre és kérdésekre, melyek leginkább foglalkoztatják és nyugtalanítják az embereket; védjék is meg ezt a tanítást, s magukat a híveket is tanítsák meg megvédésére és terjesztésére. Tanítói munkájuk maga legyen a bizonyság, hogy az Egyház anyaként gondoskodik minden emberről, hívőkről és nem-hívőkről egyaránt. Különös gondjuk legyen a szegényekre és a gyengébbekre, akiknek evangelizálására az Úr küldte őket.

Mivel az Egyháznak párbeszédet kell kezdenie a társadalommal, melyben él,[20] elsősorban a püspökök feladata, hogy az emberekkel fölvegyék a kapcsolatot, keressék és mozdítsák elő velük a párbeszédet. Az üdvösségről folytatott megbeszéléseket jellemezze mindig a mondanivaló világossága, valamint alázatosság és szelídség, hogy az igazság jósággal, az értelem szeretettel, s a kellő okosság bizalommal párosuljon, mely ápolja a barátságot, és összekapcsolja a lelkeket.[21]

Igyekezzenek fölhasználni a napjainkban rendelkezésre álló eszközöket a keresztény tanítás hirdetésére, így főként a szentbeszédet és a hitoktatást -- az elsőség ugyanis mindig ezeké --, adják elő a keresztény tanítást iskolákban, egyetemeken, konferenciákon és gyűléseken; terjesszék továbbá egyes események alkalmából tett megnyilatkozásokban, fölhasználva a sajtót és más tömegkommunikációs eszközöket, melyeket mindenképpen igénybe kell venni Krisztus evangéliumának hirdetésére.[22]

(A hitoktatás)
14. Ügyeljenek a püspökök arra, hogy a hitoktatás -- melynek célja, hogy az emberekben az ismeretek által megvilágított hit élő, tudatos és tevékeny legyen -- nagy gonddal történjék a gyermekek és a serdülők, a fiatalok sőt a felnőttek esetében is; hogy az oktatásban megtartsák a kellő rendet, hogy a módszer megfeleljen a szóban forgó anyagnak, a hallgatók lelkivilágának, képességeinek, korának és életkörülményeinek; s hogy maga a tanítás merítsen a Szentírásból, a hagyományból, a liturgiából, az Egyház életéből és Tanítóhivatalának megnyilatkozásaiból.

Gondoskodjanak ezenfelül arról, hogy a hitoktatók hivatásukra jól fölkészüljenek: alaposan ismerjék meg az Egyház tanítását, s elméletben és gyakorlatban sajátítsák el a pszichológiai törvényeket és a pedagógia szaktárgyait.

Legyenek azon is, hogy a felnőtt katekumenek oktatását újra vezessék be, illetve korszerűsítsék.

(A püspökök megszentelő hivatása)
15. Megszentelő hivataluk gyakorlása közben a püspökök ne feledjék: az emberek közül valók és az emberekért vannak az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy adományokat és áldozatokat ajánljanak föl a bűnökért. A püspökök ugyanis az ordo szentsége teljességének birtokában vannak, s hatalmuk gyakorlásában tőlük függenek mind az áldozópapok, akik a püspöki rend szorgos munkatársai, s maguk is az új szövetség fölszentelt, igaz papjai, mind a diákonusok, akik szolgálatra szentelten a püspökkel és presbitériumával közösségben szolgálják Isten népét; így tehát maguk a püspökök Isten misztériumainak első intézői, és a rájuk bízott Egyházban az egész liturgikus élet irányítói, ápolói és őrei. [23]

Azon fáradozzanak tehát szüntelenül, hogy a Krisztus-hívők a húsvéti misztériumot egyre jobban megismerjék és éljék az Eucharisztia által úgy, hogy egy nagyon szorosan összetartozó testet képezzenek Krisztus szeretetének egységében;[24] "az imádságnak és az isteni tanítás szolgálatának szentelve magukat" (ApCsel 6,4) azon munkálkodjanak, hogy a gondjukra bízottak valamennyien egy szív és egy lélek legyenek az imádságban,[25] s a szentségek vételével növekedjenek a kegyelemben, és hűségesen tanúskodjanak az Úr mellett.

A püspökök mint a tökéletesség mesterei, igyekezzenek gyarapítani papjaik, szerzeteseik és világi híveik -- ki-ki sajátos hivatásának megfelelő -- életszentségét,[26] el nem feledve, hogy a szent életre nekik kell példát adniuk szeretetben, alázatosságban és szerény életmódban. A rájuk bízott Egyházat úgy szenteljék meg, hogy eleven legyen az érzék bennük Krisztus egyetemes Egyháza iránt. Ezért a lehető leginkább támogassák a papi és szerzetesi hivatásokat, különös gondot fordítva a missziós hivatásokra.

(A püspök vezetői szolgálata az egyházmegyében)
16. A püspökök atyai és pásztori feladatuk betöltésében úgy legyenek övéik között, mint akik szolgálnak,[27] mint jó pásztorok, akik ismerik juhaikat, s a juhaik is ismerik őket; mint igazi atyák, akik azzal tűnnek ki, hogy mindenkit szeretnek és mindenkiről gondoskodnak, s kiknek isteni eredetű tekintélye előtt mindnyájan szívesen meghajolnak. Nyájuk egész családját úgy gyűjtsék össze és úgy neveljék, hogy valamennyien -- kötelességeik tudatában -- a szeretet közösségében éljenek és tevékenykedjenek.

Hogy mindezt valóban megtehessék, a "minden jóra kész" (2Tim 2,21) és "a választottakért mindent eltűrő" (2Tim 2,10) püspököknek a kor követelményeinek megfelelően kell berendezniük életüket.

A papokat, akik püspöki feladataiknak és gondjaiknak egy részét vállalják, és ezeknek szentelik magukat a mindennapok teendőiben, fiaiknak és barátaiknak tekintvén mindig megkülönböztetett szeretettel szeressék;[28] legyenek készen meghallgatásukra, s velük meghitt jóviszonyban arra törekedjenek, hogy egységes lelkipásztori gyakorlatot alakítsanak ki az egész egyházmegyében.

Törődjenek lelki, szellemi és anyagi állapotukkal, hogy papjaik szentül és jámborul tudjanak élni, s szolgálatukat hűségesen és eredményesen tudják végezni. Ezért biztosítsanak számukra olyan intézményeket s rendezzenek olyan összejöveteleket, ahol a papok időnként összegyűlhetnek akár hosszabb lelkigyakorlatokra életük megújítása végett, akár további ismeretek szerzésére az egyházi tudományokban, különösen a Szentírásban és a teológiában, a jelentősebb szociális kérdésekben, valamint az új lelkipásztori módszerekben. Segíteni kész irgalommal legyenek papjaik iránt, ha azok bármiképp is veszélyben forognak vagy valamiben hibáztak.

Korszerű eszközök alkalmazásával, főleg szociológiai fölméréssel igyekezzenek híveik problémáit, társadalmi körülményeit jól megismerni, hogy mindig a valódi helyzetüknek megfelelő segítséget nyújthassák nekik. Korra, származásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül törődjenek mindenkivel, akár őslakosok, akár jövevények, akár vándorló nomádok. Lelkipásztori munkájukkal kapcsolatban hagyják meg híveiknek az Egyház ügyeiben őket megillető szerepüket, elismerve, hogy azoknak kötelességük és joguk is tevékenyen együttműködni Krisztus misztikus testének építésében.

Szeretettel legyenek a különvált testvérek iránt. Kössék híveik lelkére, hogy emberségesek legyenek irányukban, szeressék őket, és szorgalmazzák az ökumenizmust, ahogyan azt az Egyház értelmezi.[29] A meg nem keresztelteket is viseljék szívükön, hogy számukra is fölragyogjon annak a Krisztus Jézusnak szeretete, akinek tanúi a püspökök az egész világ színe előtt.

(Az apostoli munkák irányítása)
17. Támogatni kell az apostolkodás különféle formáit. Az egész egyházmegyében vagy annak egyes körzeteiben a -- minden hitoktató, missziós, karitatív, szociális, családi, oktató és bármi más lelkipásztori célú kezdeményezés és intézmény között összhangot teremtő -- püspök irányítása összehangolja és egybekapcsolja az összes apostoli tevékenységet, ami egyúttal az egyházmegye egységét jobban kiemeli.

Nyomatékosan hangoztassák a világiak apostoli küldetését, melyből ki-ki a maga helyzetének és tehetségének megfelelően veszi ki a részét; és ajánlják a világiaknak, hogy segítőkészséggel kapcsolódjanak be az apostolkodás különféle műveibe, főként az Acto Catholicába. Pártolni vagy lelkesíteni kell a társulatokat, melyeknek közvetve vagy közvetlenül természetfölötti célkitűzésük van, például tökéletesebb élet, Krisztus evangéliumának hirdetése az egész világon mindenkinek, a keresztény tanítás vagy a nyilvános istentisztelet fejlesztése, szociális célok megvalósítása vagy a jámborság és a szeretet cselekedeteinek a gyakorlása.

Az apostolkodás formái jól alkalmazkodjanak a kor követelményeihez: vegyék figyelembe az embereknek nemcsak lelki és erkölcsi, hanem társadalmi, demográfiai és gazdasági viszonyait is. Ehhez hatékony és igen gyümölcsöző segítséget nyújtanak -- és ezért nagyon ajánlatosak -- a lelkipásztori intézetek szociológiai és vallástudományi kutatásai.

(Különös gond a hívők egyes csoportjaira)
18. Különös gondot kell fordítani azokra a hívőkre, akik életkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos, közös lelkipásztori gondozásában vagy azt teljességgel nélkülözik. Ilyenek a kivándorlók, a száműzöttek és menekültek, a tengerészek és repülők, a nomádok és más hasonlók. Megfelelő lelkipásztori módszereket kell kidolgozni azok lelki gondozására is, akik bizonyos időre üdülés céljából utaznak idegenbe.

Főként a nemzeti püspöki konferenciák tanulmányozzák behatóan a fentiekkel kapcsolatos sürgető kérdéseket, egy akarattal és egyesített erővel hatékonyan gondoskodjanak lelki ellátásukról alkalmas eszközök és intézmények útján, figyelembe véve elsősorban az Apostoli Szentszék által kiadott vagy kiadandó irányelveket, s azokat az idő, a hely és a személyek körülményeihez alkalmazzák.

(A püspökök és a közhatalom)
19. A lelkek üdvére irányuló apostoli hivataluk gyakorlása közben a püspökök magától értetődően teljesen és tökéletesen szabadok és függetlenek bármely polgári hatalomtól. Nem szabad tehát egyházi hivataluk gyakorlását sem közvetve, sem közvetlenül akadályozni, sem megtiltani nekik, hogy az Apostoli Szentszékkel vagy más egyházi tekintélyekkel és a rájukbízottakkal szabadon érintkezzenek.

A fölszentelt pásztorok nyájuk lelki gondozásán munkálkodva valójában a társadalmi és polgári haladásért és jólétért is fáradoznak; e célból tisztségük természete szerint, és ahogy püspökökhöz illik, az állami hatóságokkal tevékenyen együttműködnek, és az igazságos törvények iránt engedelmességre, a jogszerűen fönnálló hatóság iránt tiszteletre intenek.

(A püspökök kinevezése)
20. Mivel a püspökök lelki és természetfölötti rendeltetésű, apostoli hivatalát az Úr Krisztus alapította, ez a Szentséges Egyetemes Zsinat kinyilvánítja, hogy a püspökök kinevezési és beiktatási joga sajátosan, különlegesen és magától értetődően kizárólag az arra illetékes egyházi tekintélyt illeti.

Ezért az Egyház szabadságának helyes megvédése és a Krisztus-hívők javának megfelelőbb és akadálytalanabb biztosítása végett a Szentséges Zsinat azt óhajtja, hogy polgári hatóságok a jövőben semmiféle jogot vagy kiváltságot ne kapjanak a püspöki kinevezés, bemutatás vagy jelölés dolgában; a polgári hatóságok jóakaratát az Egyház iránt a Szentséges Zsinat hálás lélekkel elismeri és igen nagyra értékeli, mégis teljes tisztelettel arra kéri őket, hogy az említett jogokról vagy kiváltságokról, melyekkel jelenleg megegyezés vagy szokásjog alapján rendelkeznek, az Apostoli Szentszékkel történt megbeszélés után önként mondjanak le.

(A püspökök lemondása)
21. Mivel a püspökök lelkipásztori hivatala oly fontos és oly súlyos, igen komoly velük szemben a kérés, hogy a megyéspüspökök és mások is, akik a jog szerint az ő soraikba tartoznak, ha előrehaladott koruk vagy más súlyos ok miatt nem egészen alkalmasak már hivataluk betöltésére, saját elhatározásukból, vagy az illetékes hatóság fölszólítására nyújtsák be hivatalukról való lemondásukat. Az illetékes hatóság viszont, ha azt elfogadta, a lemondottak illő ellátásáról és a nekik kijáró különleges jogokról intézkedni fog.

II. Az egyházmegyék határai

(Az ésszerűség elve)
22. Annak érdekében, hogy az egyházmegye elérje sajátos célját, Isten népe adott egyházmegyéhez tartozó részében láthatóan kell megnyilvánulnia az Egyház természetének; a püspöknek képesnek kell lennie arra, hogy lelkipásztori tevékenységét az egyházmegye határain belül valóban végezni tudja; végül Isten népe üdvösségét a lehető legtökéletesebb módon kell szolgálni.

Ez pedig megköveteli az egyházmegyék területi határainak megfelelő kijelölését, a papságnak és az anyagi javaknak ésszerű és az apostoli munka követelményeihez alkalmazkodó elosztását. Mindez nem csupán a közvetlenül érdekelt klerikusoknak és Krisztus-hívőknek, hanem az egész katolikus Egyháznak is javára válik.

A Szentséges Zsinat tehát úgy dönt az egyházmegyék határairól, hogy amennyiben a lelkek java ezt kívánja, minél előbb kerüljön sor a körültekintő felülvizsgálatra: lehet szó az egyházmegyék fölosztásáról, tagolásáról és egyesítéséről, határaik megváltoztatásáról, alkalmasabb püspöki székhely kijelöléséről, s végül -- főképp ha nagyobb városokat magukba foglaló egyházmegyékről van szó -- új, belső szervezet meghatározásáról.

(A rendezés szabályai)
23. Az egyházmegyék határainak fölülvizsgálatánál az életképes testet véve mintának, mindenekelőtt az egyes egyházmegyék szerves egységét kell biztosítani, a személyek, a hivatalok és intézmények szempontjából. Az egyes esetekben pedig, lelkiismeretesen mérlegelve az összes körülményt, tartsák szem előtt a következő általános szabályokat.

1) Az egyházmegye határainak megállapítása, amennyire csak lehet, Isten népe összetételének figyelembevételével történjék, ami nagyon elősegítheti a megfelelőbb lelkipásztorkodást; arról is gondoskodni kell, hogy e nép demográfiai csoportjait a szerves egységét biztosító polgári hivatalokkal és társadalmi szervezetekkel együtt egybetartsák Ezért minden egyházmegyének csak összefüggő területe lehet.

Adott esetben tekintettel kell lenni a polgári határokra is, továbbá a személyek, a helyek sajátos -- például lélektani, gazdasági, földrajzi, történelmi -- adottságaira.

2) Az egyházmegye kiterjedése és lakosainak száma általában olyan legyen, hogy egyrészt maga a püspök, esetleg mások segítségével megfelelően el tudja végezni a főpapi teendőket és a lelkipásztori látogatásokat; tudja irányítani és egybehangolni az apostolkodás összes művét az egyházmegyében; főként a papjait, de az egyházmegye munkáiban számottevőbb szerzeteseket és világiakat is ismerni tudja. Másrészt viszont legyen adva elegendő és alkalmas terület arra, hogy a püspök és papsága szem előtt tartva az egyetemes Egyház igényeit, hasznosan fejthesse ki minden erejét a szolgálatban.

3) Annak érdekében, hogy az üdvösség szolgálatát az egyházmegyében minél jobban lehessen végezni, szabálynak tekintendő, hogy minden egyes egyházmegyében legalább elegendő számú és fölkészültségű klerikus álljon rendelkezésre Isten népe kellő gondozására; ne hiányozzanak a részegyház sajátos hivatalai, intézményei és művei, melyek a tapasztalat szerint a megfelelő kormányzáshoz és apostolkodáshoz szükségesek; végül pedig legyenek meg a személyek és intézmények fönntartásához szükséges anyagi javak, vagy legalább okos előrelátás szerint máshonnan számítani lehessen rájuk.

Ugyancsak az üdvösség szolgálata érdekében, ahol különböző szertartású hívők élnek, lelki szükségleteikről a megyéspüspök az illető szertartás papjai vagy parókiái révén gondoskodjék; vagy egy megfelelő fölhatalmazásokkal ellátott és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján; vagy úgy, hogy ő maga tölti be személyesen a különböző szertartások főpásztori tisztét. Ha pedig különleges okok miatt az Apostoli Szentszék megítélése szerint egyik megoldás sem lehetséges, akkor szertartásonként saját hierarchiát kell fölállítani.[30]

Hasonlók a körülmények, ha különböző nyelvű hívőkről van szó, akikről nyelvüket jól beszélő papok, illetve saját plébániák által gondoskodjanak, vagy a nyelvet jól tudó és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, vagy más, célravezetőbb módon.

(Az érdekelt püspökök tárgyalják meg)
24. Az egyházmegyék a 22--23. pontok szerint történő módosításánál vagy létesítésénél -- érintetlenül hagyva a keleti egyházak fegyelmét -- ajánlatos, hogy az illetékes püspöki konferenciák a kérdést a saját területükre vonatkozólag megvizsgálják, esetleg külön püspöki bizottság segítségével; de mindig hallgassák meg főképpen az érdekelt tartományok vagy régiók püspökeit; végül terjesszék elgondolásaikat és javaslataikat az Apostoli Szentszék elé.

III. A megyéspüspök munkatársai a főpásztori szolgálatban

(Koadjutorok és segédpüspökök)
25. Az egyházmegyék kormányzásában úgy kell a püspökök főpásztori szolgálatát rendezni, hogy az Úr nyájának java legyen a legfőbb szempont. Hogy ezt kellőképpen biztosítani lehessen, nem ritkán segédpüspököket kell állítani, mivel a megyéspüspök nem képes személyesen az összes püspöki teendőt úgy ellátni, ahogyan azt a lelkek java megkövetelné, akár az egyházmegye nagy kiterjedése, a lakosság nagy száma, az apostoli munka különleges körülményei, akár egyéb okok miatt. Sőt néha különleges szükség kívánja, hogy a megyéspüspök személyes segítségére koadjutor-püspököt rendeljenek. Ezeket a koadjutorokat és segédpüspököket úgy kell a megfelelő fölhatalmazásokkal ellátni, hogy tiszteletben tartva az egyházmegye kormányzásának egységét és a megyéspüspök tekintélyét, tevékenységük minél hatékonyabb legyen, s biztosítva legyen püspöki méltóságuk.

A koadjutorok és a segédpüspökök -- mivel hívatásuk arra szól, hogy részt vegyenek a megyéspüspökök gondjában -- úgy gyakorolják hivatalukat, hogy minden ügyben vele egyetértésben járjanak el. Ezenkívül tanúsítsanak mindig engedelmességet és tiszteletet a megyéspüspök iránt; ő pedig a koadjutort, illetve a segédpüspököket testvérként szeresse és becsülje.

26. Ha a lelkek java azt kívánja, ne vonakodjék a megyéspüspök az illetékes hatóságtól egy vagy több segédpüspököt kérni, azaz olyanokat, akiket utódlási jog nélkül rendelnek az egyházmegye szolgálatára.

Ha a kinevezési okmány másként nem rendelkezik, a megyéspüspök a segédpüspököt vagy segédpüspökeit nevezze ki csak az ő tekintélyétől függő általános vagy legalább püspöki helynökké, és készségesen beszélje meg velük a nagyobb fontosságú, főként a lelkipásztori ügyeket.

Hacsak az illetékes hatóság másképpen nem határozott, a megyéspüspök hivatalával együtt nem szűnnek meg a fölhatalmazások, melyekkel maga a jog ruházta föl a segédpüspököket. Az is kívánatos, hogy széküresedés esetén az egyházmegye kormányzását, kivéve, ha súlyos okok más megoldást javallanak, a segédpüspökre, illetve az egyik segédpüspökre bízzák.

A koadjutor-püspököt, aki tudniillik kinevezését utódlási joggal kapta, a megyéspüspök mindig tegye meg általános helynökévé, akinek az illetékes hatóság különleges esetekben teljesebb fölhatalmazást is adhat.

A megyéspüspök és a koadjutora ne mulasszák el kölcsönösen megtárgyalni a jelentősebb kérdéseket, hogy az egyházmegye jelen és jövő ügyeinek vitele folyamatos legyen.

(Az egyházmegyei hivatal és az egyházmegyei tanácsok)
27. Az egyházmegyei hivatalban első az általános helynök hivatala. Valahányszor azonban az egyházmegye kormányzása azt kívánja, állíthat a püspök egy vagy több püspöki helynököt: akik magánál a jognál fogva az egyházmegye meghatározott részén, vagy az ügyek meghatározott fajtájában, vagy valamely szertartás híveire vonatkozóan olyan hatalommal rendelkeznek, melyet az általános jog az általános helynöknek ad.

Az egyházmegye kormányzásában a püspök munkatársai közé számítanak azok a papok is, akik szenátusát, illetve tanácsát alkotják, mint a székeskáptalan, a tanácsosok testülete vagy más tanácsok a helyek körülményei és jellege szerint. Ezeket az intézményeket, különösen a székeskáptalanokat, amennyiben szükséges, a kor követelményeinek megfelelően újjá kell szervezni.

Az egyházmegyei hivatalhoz tartozó papok és világiak legyenek tudatában annak, hogy munkájukkal a püspök lelkipásztori szolgálatát segítik.

Az egyházmegyei hivatalt úgy kell megszervezni, hogy a püspök számára alkalmas eszköz legyen nemcsak az egyházmegye közigazgatásában, hanem az apostolkodásban is.

Nagyon kívánatos, hogy minden egyházmegyében létesüljön külön lelkipásztori tanács; elnöke legyen maga a megyéspüspök, tagjai pedig külön erre választott papok, szerzetesek és világiak. Ennek a tanácsnak az a feladata, hogy fölvesse és megtárgyalja a lelkipásztori munkát érintő kérdéseket és gyakorlati következtetésekre jusson.

(Az egyházmegye papsága)
28. A papok, akár egyházmegyések, akár szerzetesek, a püspökkel együtt Krisztus egyetlen papságának részesei, és ilyen minőségben tevékenykednek: így és ezáltal válnak a püspöki rend dolgos munkatársaivá A lelkipásztorkodásban mégis az egyházmegyés papoké az első hely: ők ugyanis a részegyházba inkardinálva vagy beosztva teljesen annak a szolgálatára szentelik magukat azért, hogy az Úr nyájának egy részét legeltessék; ezért egy presbitériumot és egy családot alkotnak, melynek atyja a püspök. Neki, hogy a szent szolgálatokat papjai között minél alkalmasabban és méltányosabban tudja szétosztani a hivatali kinevezésekben és a javadalmak adományozásában rendelkeznie kell a szükséges szabadsággal. Ezért megszűnnek az olyan jogok vagy kiváltságok, melyek ezt a szabadságot bármiként is korlátozzák.

A püspökök és az egyházmegyei papok közötti kapcsolat leginkább a természetfölötti szeretet erejére támaszkodjon; mégpedig úgy, hogy a papok akaratának a püspök akaratával való megegyezése tegye gyümölcsözővé lelkipásztori munkájukat. Ezért, hogy a lelkek szolgálatát egyre inkább elősegítse, a püspök hívja beszélgetésre főleg lelkipásztori kérdésekről a papokat, egyenként is, közösségben is, s ne csak alkalomszerűen, hanem amennyiben lehetséges, rendszeresen is.

Ezenkívül az egyházmegyés papok legyenek egyek, és buzgón dolgozzanak az egész egyházmegye lelki javáért; emellett ne feledjék, hogy az egyházi hivatalukkal szerzett javak szorosan a szent hivatalhoz tartoznak, ezért az egyházmegye anyagi szükségletein is a püspök rendelkezése szerint erőikhez képest szívesen segítsenek.

(Sajátos feladattal megbízott papok)
29. A püspök közelebbi munkatársai azok a papok is, akikre ő valamilyen plébániák fölötti lelkipásztori vagy apostoli munkát bíz, akár az egyházmegye meghatározott területén, akár a hívők egyik csoportjánál, akár valamilyen különleges tevékenységben.

Kiváló segítséget nyújtanak azok a papok is, akikre a püspök az apostolkodás különféle feladatait bízza, akár az iskolákban, akár más intézetekben vagy egyesületekben. Azokat a papokat is, akik egyházmegyék fölötti teendőkre kapnak beosztást, mivel értékes apostoli munkát végeznek, különösen is annak a püspöknek gondoskodásába ajánljuk, akinek egyházmegyéjében éppen időznek.

(A plébánosok és a káplánok)
30. A püspöknek egészen kiemelkedő értelemben munkatársai a plébánosok, akikre mint saját pásztorra van rábízva a lelkek gondozása az egyházmegye valamely kijelölt részén az ő tekintélye alatt.

1) Ebben a lelkipásztori szolgálatban a plébánosok segítőtársaikkal együtt úgy teljesítsék tanító, megszentelő és kormányzó feladatukat, hogy a hívők és a plébániai közösségek mind az egyházmegye, mind az egyetemes Egyház tagjainak érezzék magukat. A plébánosok tehát működjenek együtt a többi plébánossal, valamint azokkal a papokkal, akik vidékükön lelkipásztorkodnak, vagy akik plébániák fölötti megbízatást teljesítenek (például az esperesek), hogy az egyházmegyében a lelkipásztorkodás egységes és ezáltal eredményesebb lehessen.

Ezenkívül a lelkek gondozását mindig át kell hatnia a missziós lelkületnek is, hogy -- amint ez annyira szükséges -- hatása kellő módon mindenkihez eljusson, aki a plébánián van. Ha a plébánosok bizonyos csoportokat nem tudnak megközelíteni, hívjanak segítségül másokat, még világiakat is apostolkodó közreműködésre.

A lelkipásztori munka hatékonysága szempontjából nagyon ajánlatos a papoknak, különösen az egy plébániához beosztottaknak a közös élet; ez, amellett, hogy az apostoli tevékenységnek kedvez, a híveknek a szeretetre és az egységre is jó példát ad.

2) A tanítás feladatkörében a plébánosok dolga: a prédikáció, Isten igéjének hirdetése minden Krisztus-hívő számára, hogy a hitben, reményben és szeretetben meggyökerezve Krisztusban növekedjenek, és a keresztény közösség a szeretetnek azt a tanúságát tegye, melyet az Úr sürgetett;[31] ugyanígy a hitoktatás, mellyel a híveket életkoruknak megfelelően bevezeti az üdvösség misztériumának teljes ismeretébe. Ehhez az oktatáshoz ne csak a szerzetesek segítségét kérjék, hanem a világiak közreműködését is, megszervezve esetleg a Keresztény Tanítás Konfraternitását (harmadrendjét) is.

A megszentelés művének végrehajtásában a plébánosok gondoskodjanak arról, hogy az eucharisztikus áldozat ünneplése legyen a keresztény közösség egész életének középpontja és csúcsa; ugyancsak fáradozzanak azon is, hogy a hívők hozzájussanak lelkük táplálékához a szentségek áhítatos és gyakori vételével, s a liturgiában való tudatos és tevékeny részvételük által. Ne feledjék, hogy a bűnbánat szentsége milyen jelentős szerepet tölt be a keresztény életben; ezért készségesek legyenek a gyóntatásra, és szükség esetén hívjanak meg idegen nyelveket tudó papokat is.

A pásztor feladatkörének betöltésében elsősorban arra törekedjenek a plébánosok, hogy megismerjék nyájukat. Mivel az összes bárány szolgái, fordítsanak gondot a keresztény élet gyarapodására az egyes hívekben, a családokban, s a főleg az apostoli célkitűzésű egyesületekben és a plébániai közösség egészében. Látogassák tehát a családokat és az iskolákat, miként pásztori hivataluk ezt igényli; komolyan törődjenek a serdülőkorúakkal és az ifjúsággal; atyai szeretettel karolják föl a szegényeket és a betegeket; végül különös gondjuk legyen a munkásokra, és legyenek rajta, hogy a hívek az apostoli művekben tevékeny szerepet vállaljanak.

3) A káplánok mint a plébános segítőtársai értékes és sokrétű tevékenységet fejtenek ki azzal, hogy a napi lelkipásztori szolgálatot végzik a plébános vezetése alatt. Ezért a plébános és káplánjai között testvéries legyen a kapcsolat, érvényesüljön mindig a kölcsönös szeretet és tisztelet; egymást tanácsokkal, segítséggel és jó példával támogassák, a plébániának egyetértő akarattal és közös igyekezettel viseljék gondját.

(A plébánosok kinevezése, áthelyezése, elmozdítása)
31. Annak megítélésében, hogy egy pap alkalmas-e valamely plébánia vezetésére, a püspök ne csak a teológiai tudást vegye figyelembe, hanem a jámborságot, az apostoli buzgóságot, és a többi képességet és adottságot, melyek a lelkek jó gondozásának föltételei.

Ezenkívül mivel a plébánosi szolgálat egyetlen értelme a lelkek java, hogy a püspök minél könnyebben és megfelelőbben járhasson el a plébániák betöltésénél, a szerzetesi jog tiszteletbentartása mellett megszűnik minden bemutatási, kinevezési vagy fönntartási jog (a kegyúri jog; ford. megj.), nemkülönben -- ahol ez megvan -- mind az általános, mind a részleges pályázati törvény.

A plébánosoknak a maguk plébániáján rendelkezniük kell azzal a hivatali stabilitással, amit a lelkek java megkíván. Ezért megszüntetve az elmozdítható és el nem mozdítható plébános megkülönböztetést, felül kell vizsgálni és egyszerűbbé kell tenni a plébánosok áthelyezését és elmozdítását, hogy a püspök, betartva a természetes és kánonjogi méltányosságot, jobban tudjon gondoskodni a lelkek szükségleteiről.

A plébánosokat pedig, akik előrehaladott koruk vagy más komoly ok miatt nem tudják kielégítően és eredményesen betölteni hivatalukat, nagyon kérjük, hogy önként vagy a püspök fölhívására mondjanak le hivatalukról. A püspök pedig gondoskodjék a lemondottak illő ellátásáról.

(A plébániák létesítése, megszüntetése)
32. Végül, ismét csak a lelkek üdve legyen az a szempont, mely szerint eldöntik vagy felülvizsgálják a plébániák alapítását vagy megszüntetését, és a többi hasonló újításokat, melyeket a püspök saját tekintélyével hajthat végre.

IV. A szerzetesek

(Az Egyház szolgálatában)
33. A szerzetesek -- akiken a következőkben az evangéliumi tanácsokat követő egyéb intézmények tagjait is értjük -- kivétel nélkül kötelesek, ki-ki saját hivatásának megfelelő formában, odaadóan és lelkiismeretesen munkálkodni Krisztus egész titokzatos testének építésén és gyarapításán, és a részegyházak javán is.

Ezekért a célokért pedig elsősorban imádságaikat, vezeklésüket és életük példáját kell fölajánlaniuk, melyeknek egyre nagyobb értékelésére és tökéletesítésére ez a Szentséges Zsinat nagyon buzdítja a szerzeteseket. De szerzetük sajátos jellegének megfelelően minél nagyobb odaadással a külső apostolkodásból is vegyék ki részüket.

(A szerzetesek az egyházmegyében)
34. A szerzetes papok, akik azért vannak a papi szolgálatra fölszentelve, hogy ők is a püspöki rend szorgos munkatársai legyenek, még többet segíthetnek a püspöknek ma, amikor súlyosbodik a lelkek ínsége. Ezért egy bizonyos, de igaz értelemben azt kell mondani róluk, hogy az egyházmegye papságához tartoznak, amennyiben részt vesznek a lelkek gondozásában és az apostoli teendőkben a szent főpásztorok vezetése alatt.

A többi szerzetes is, férfiak és nők egyaránt, szintén különleges módon tartoznak az egyházmegye családjához, nagy segítséget nyújtanak a szent hierarchiának, és az apostolkodás feladatainak sokasodásával napjainkban még értékesebb lehet és legyen is közreműködésük.

(Kapcsolatuk a püspökkel)
35. Annak érdekében, hogy az egyes egyházmegyékben az apostolkodás műve mindig összehangolt legyen és az egyházmegye fegyelmének egysége szakadások nélkül megmaradjon, a következő alapvető elveket határozzuk meg:

1) A püspökök mint az apostolok utódai iránt a szerzetesek mindig készséges engedelmességet és tiszteletet tanúsítsanak. Ezenkívül valahányszor törvényesen apostoli munkára hívják őket, feladataikat úgy kell végezniük, mint a püspök mellé és alárendelt segítőtársak.[32] Sőt a szerzetesek készségesen és hűségesen tegyenek eleget a püspököknek, akik kívánják és kérik, hogy nagyobb részt vállaljanak az emberiség üdvének szolgálatában, tiszteletben tartva az intézmény jellegét és a konstitúciókat, melyeket, ha úgy szükséges, e zsinati dekrétum elveinek és e célnak megfelelően módosítsanak is.

A lelkek sürgető szükségére és az egyházmegyés papság hiányára való tekintettel a püspök meghívhatja a nem kizárólagosan szemlélődő szerzetes intézményeket, hogy segítsenek a különböző lelkipásztori szolgálatokban, de vegye figyelembe az egyes intézmények jellegét; az elöljárók pedig erőikhez mérten azon legyenek, hogy valóban megadják a segítséget, még plébániák átmeneti vállalásával is.

2) A külső apostoli munkára küldött szerzetesek pedig legyenek telve rendjük szellemével, maradjanak hűségesek szerzetesí fegyelmükhöz és a saját elöljáróik iránti engedelmességhez; e kötelezettségüket maguk a püspökök se mulasszák el szorgalmazni.

3) Az exemptio, mellyel szerzeteseket a római pápa vagy más egyházi hatóság tekintélye alá vonnak és a püspökök joghatósága alól kivesznek, leginkább a szerzetes intézmények belső rendjét érinti, azért, hogy az minél rendezettebb és egységesebb legyen, és biztosítsa a szerzetesi élet virágzását és tökéletességét;[33] további célja, hogy a római pápa rendelkezhessen fölöttük az egyetemes Egyház, más illetékes hatóság pedig a maga joghatósága alá tartozó egyházak javára.[34]

Ez az exemptio azonban nem akadályozza meg, hogy a szerzetesek az egyes egyházmegyékben a jog szabályai szerint a püspökök joghatósága alatt álljanak, amilyen mértékben ezt lelkipásztori tisztségük ellátása és a célszerűen irányított lelkipásztorkodás megköveteli.[35]

4) Azokban a dolgokban, melyek a nyilvános istentisztelettel -- érintetlenül hagyva természetesen a szertartások különféleségét --, a lelkipásztorkodással, a népnek szóló igehirdetéssel, a Krisztus-hívők, különösen a gyermekek vallási és erkölcsi nevelésével, a hitoktatásával és a liturgikus nevelésével, a klérus külső magatartási szabályaival és az apostolkodással kapcsolatosak, a szerzetesek, exemptek és nem exemptek a helyi főpásztor hatalma alatt állnak. A katolikus szerzetesi iskolák is az általános szervezetet és felügyeletet tekintve a helyi főpásztorok alatt állnak; a vezetés joga azonban a szerzeteseké. A szerzetesek kötelesek mindazokat a rendeleteket végrehajtani, melyeket a püspökök tanácsa vagy konferenciája mindenki számára törvényesen elrendel.

5) A szerzetes intézmények egymással és az egyházmegyés klérussal rendezett együttműködésre törekedjenek. Ezenfelül nagyon szoros legyen az apostoli művek és tevékenységek összehangolása, mely leginkább a lelkület és az elme szeretetben gyökerező és megalapozott természetfölötti állapotától függ. Erről az összehangolásról az Apostoli Szentszék az egyetemes Egyházban, a szent főpásztorok pedig az egyes egyházmegyékben; a pátriárkai szinódusok és a püspöki konferenciák a maguk területén gondoskodnak.

A püspökök, vagy a püspöki konferenciák és a szerzetes elöljárók, vagy a nagyobb elöljárók konferenciái előzetes megbeszélés alapján intézkedjenek a szerzetesek által végzett apostolkodás kérdéseiben.

6) A püspökök és a szerzetesek közötti kölcsönös kapcsolatok egyetértő és gyümölcsöző ápolására, meghatározott időközökben és valahányszor az célszerűnek látszik, jöjjenek össze a püspökök és a szerzetesi elöljárók, hogy megtárgyalják mindazokat az ügyeket, melyek területükön az apostolkodással összefüggnek.


Harmadik fejezet
A PÜSPÖKÖK TÖBB EGYHÁZMEGYE JAVÁT SZOLGÁLÓ EGYÜTTMŰKÖDÉSE

I. A szinódusok, a zsinatok és különösen a püspöki konferenciák

(A szinódusok és a tartományi zsinatok)
36. Az Egyház legelső századai óta a különböző Egyházak élén álló püspökök a testvéri szeretet közösségében és az apostolokra bízott egyetemes küldetést teljesítve egyesítették erőiket és szándékaikat mind a közjó érdekében, mind pedig az egyes Egyházak ügyeiben. Így alakultak ki a szinódusok, a tartományi zsinatok, végül az egyetemes zsinatok, melyeken a püspökök egységes elveket állapítottak meg a különféle Egyházak számára mind a hit igazságainak tanítására, mind pedig az egyházi fegyelem szabályozására.

E Szent Egyetemes Zsinat óhajtja, hogy a szinódusok és zsinatok tiszteletreméltó intézményei éledjenek újjá, hogy a kor körülményeihez alkalmazkodva megfelelőbben és eredményesebben lehessen gondoskodni az Egyházakban a hit gyarapodásáról és a fegyelem megőrzéséről.

37. Főképpen napjainkban nem ritka, hogy püspökök csak úgy tudják hivatalukat megfelelően és gyümölcsözően ellátni, ha egyre nagyobb egyetértésben szorosan együttműködnek más püspökökkel. Mivel a több országban már létrehozott püspöki konferenciák az apostoli munka bőségesebb eredményeiről tanúskodnak, a Szentséges Zsinat nagyon hasznosnak ítéli, hogy az egész földkerekségen országonként vagy régiónként alkossanak a püspökök csoportokat, meghatározott időpontokban jöjjenek össze, hogy tapasztalataik és elgondolásaik kicserélésével és terveik egyeztetéséből megvalósuljon erőik szent összefogása az egyházak közös javára. Ezért a püspöki konferenciákról a következőket határozzuk:

(A püspöki konferencia)
38. 1) A püspöki konferencia testület, melyben egy nemzet vagy terület főpásztorai együttesen gyakorolják főpásztori hivatalukat, főképp a korszerű apostolkodás formáinak és módszereinek egybehangolásával, azoknak a lelki javaknak fokozott biztosítására, melyeket az Egyház nyújt az embereknek.

2) A püspöki konferenciához tartoznak az általános helynököket kivéve a bármilyen szertartású ordináriusok, koadjutorok, segédpüspökök és olyan címzetes püspökök, akik az Apostoli Szentszék vagy a püspöki konferencia megbízásából különleges hivatalt viselnek. A jog alapján nem tagjai a püspöki konferenciának a többi címzetes püspökök, s az adott területen betöltött egészen sajátos tisztségük miatt a római pápa követei sem.

A helyi ordináriusoknak és a koadjutoroknak szavazati joga van. A segédpüspököknek és más püspököknek, akik a jog szerint a püspöki konferenciához tartoznak, a szabályzat szerint van tanácskozási vagy szavazati joga.

3) Minden püspöki konferencia állítsa össze statútumát, melyet az Apostoli Szentszék felülvizsgál, benne -- egyéb eszközökön kívül -- gondoskodni kell olyan szervekről, melyek segítik a kitűzött cél elérését, mint például a permanens püspöki tanács, püspöki bizottságok, titkárság.

4) A püspöki konferencia döntései -- miután a szavazati joggal rendelkező főpásztorok szabályszerűen és legalább kétharmados többséggel megszavazták, az Apostoli Szentszékhez fölterjesztették és az jóváhagyta -- csak azokban az esetekben bírnak kötelező jogerővel, melyekben azt az általános jog előírja, vagy az Apostoli Szentszék elrendeli, akár saját kezdeményezésből, akár a püspöki konferencia kérésére kiadott rendelkezésével.

5) Különleges körülmények között az Apostoli Szentszék jóváhagyásával több nemzet püspökei is alkothatnak egy püspöki konferenciát.

A különböző nemzeti püspöki konferenciák ápolják a kapcsolatokat egymás között a nagyobb jó biztosítására és előmozdítására.

6) Nagyon ajánlatos, hogy amikor a keleti egyházak főpásztorai szinódusaikban saját egyházuk fegyelmi kérdéseivel és lelkipásztori tevékenységével foglalkoznak, vegyék figyelembe az egész terület közös érdekeit, melyen különböző szertartású egyházak élnek; egyeztessék célkitűzéseiket szertartásközi összejöveteleken az illetékes hatóságok által kiadandó szabályok alapján.

II. Az egyháztartományok (érsekségek) határai és egyházi régiók fölállítása

(Egyháztartományok és régiók)
39. A lelkek java nemcsak az egyházmegyék, hanem az egyháztartományok megfelelő körülhatárolását is megköveteli, sőt egyházi régiók fölállítását is ajánlja, hogy az apostolkodás szükségleteiről az adott társadalmi és helyi körülmények között jobban lehessen gondoskodni, s könnyebb és gyümölcsözőbb legyen a püspökök egymással, az érsekkel, illetve a polgári hatóságokkal való kapcsolatai.

40. Az említett célok elérésére a Szentséges Zsinat a következő határozatokat hozza:

1) Vizsgálják fölül az egyháztartományok határait, s új és megfelelő törvényekkel határozzák meg a metropoliták jogait és kiváltságait.

2) Szabálynak tekintendő, hogy az egyházmegyéket és a velük egyenjogú egyéb területeket be kell osztani valamelyik egyháztartományba. Ezért azokat az egyházmegyéket, melyek most közvetlenül az Apostoli Szentszék alá tartoznak és nem egyesítik más egyházmegyével, ha lehetséges, fogják össze új egyháztartományba, vagy csatolják a közeli, illetve egy alkalmas tartományhoz, és az általános jog előírása szerint rendeljék az érsek metropolitai joga alá.

3) Ahol hasznosnak látszik, az egyháztartományokat egyesítsék egyházi régióvá, melyek szervezetét a jognak kell meghatároznia.

(A határok megállapítása)
41. Ajánlatos, hogy az illetékes püspöki konferenciák vizsgálják meg az egyháztartományok határainak vagy az egyházi régiók fölállításának kérdését, az egyházmegyék határairól a 23--24. pontban mondottak szerint; javaslataikat és kívánságaikat terjesszék az Apostoli Szentszék elé.

III. Egyházmegyék feletti hivatalt viselő püspökök

(Tevékenységek egységes irányítása)
42. Mivel a lelkipásztori igények egyre inkább megkívánják, hogy bizonyos lelkipásztori feladatokat egységesen irányítsanak és támogassanak, ajánlatos, hogy egy meghatározott vidék vagy nemzet összes vagy több egyházmegyéje szolgálatára hivatalokat szervezzenek, melyeket püspökökre is lehet bízni.

A Szent Zsinat ajánlja, hogy az ilyen hivatalt viselő Prelátusok vagy püspökök kapcsolatát a megyéspüspökökkel, illetve a püspöki konferenciával mindig a testvéri közösség és az összhang határozza meg a lelkipásztori felelősség hordozásában; az erre vonatkozó irányelveket az általános jognak is meg kell határoznia.

(Tábori helynökség)
43. A katonák lelki gondozása sajátos életkörülményeik miatt rendkívüli gondot igényel, ezért az erőkhöz mérten minden nemzeten belül állítsanak föl tábori helynökséget. Mind a helynök, mind a tábori lelkészek a megyéspüspökkel egyetértő munkálkodásban nagy odaadással szenteljék magukat ennek a nehéz feladatnak.[36]

Ezért a megyéspüspökök engedjenek át a tábori helynöknek elegendő számú, erre a felelős megbízatásra alkalmas papot, és támogassák a katonák lelki gondozására irányuló kezdeményezéseket.[37]

ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉS

44. A Szentséges Zsinat úgy rendelkezik, hogy a Codex Iuris Canonici átdolgozásakor alkossanak megfelelő törvényeket azon alapelvek szerint, melyeket ez a határozat állapított meg, mérlegelve a zsinati bizottságok és a zsinati atyák észrevételeit is.

Ezen felül a Szent Zsinat elrendeli, hogy állítsanak össze általános Direktóriumokat a lelkek gondozásáról mind a püspökök, mind a plébánosok használatára, hogy biztos eligazítás birtokában lelkipásztori feladatukat könnyebben és megfelelőbben láthassák el.

Készüljön az egyes nemzetek vagy vidékek körülményeihez alkalmazkodó különleges Direktorium is a hívek bizonyos csoportjainak lelki gondozásáról; a keresztény nép hitoktatásáról, a hitoktatás alapelveiről, rendjéről és erre vonatkozó könyvek megírásáról. Az ilyen Direktoriumok szerkesztésénél is figyelembe kell venni a zsinati bizottságok és a zsinati atyák észrevételeit.[38]

Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Rómában, Szent Péternél, 1965. október 28-án.
Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a zsinati atyák aláírásai


JEGYZETEK
[1] Vö. Mt 1,21.
[2] Vö. Jn 20,21.
[3] Vö. I. vat. zsin. IV. sess. Const. dogm. I. de Ecclesia Christi c. 3. Denz. 1828 (3061).
[4] Vö. I. vat. zsin. IV. sess. Const. dogm. de Ecclesia Christi, Prooem., Denz. 1821 (3050)
[5] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konstitúció 3. fej. 21,24,25; AAS 57 (1965) 24-25, 29-31. lap.
[6] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konst., 3. fej. 21: AAS 57 (1965) 24-25. lap.
[7] Vö. XXIII. János, Humanae salutis apostoli rendelkezés, 1961. dec. 25.: AAS 54 (1962) 6. lap.
[8] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konst. 3. fej. 22: AAS 57 (1965) 25-27. lap.
[9] II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konst., uo.
[10] II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konst., uo.
[11] II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konst., uo.
[12] Vö. VI. Pál, Apostolica sollicitudo mo­tu proprio, 1965. szept. 15.
[13] Vö. II. vat. zsin. De Eccl., dogmatikai konst., 3. fej. 23: AAS 57 (1965) 27-28. lap.
[14] Vö. XII. Pius, Fidei donum körlev., 1957. ápr. 21.: AAS 49 (1957) 237. lap skk.; vö. még XV. Benedek, Maximum illud apostoli lev., 1919. nov. 30.: AAS 11 (1919) 440. lap; XI. Pius, Rerum Ecclesiae körlev., 1926. febr. 29.: AAS 18 (1926) 68. lap.
[15] Vö. VI. Pál Szózat a bíborosokhoz stb.: 1963. szept. 21.: AAS 55 (1965) 793. lap skk.
[16] Vö. II. vat. zsin. de Ecclesiis Orienta-libus Catholicis 7-11: 1964. nov. 21.: AAS 57 (1965) 79-80. lap.
[17] Vö. Trid. zsin. V. sess. Decr. de reform. 2. fej. Mansi 33,30; XXIV. sess. Decr. de reform., c. Mansi 33,159 (Vö. II. vat. zsin. de Eccl. hittani rendelkezés, 3. fej. 25.: AAS 57 (1965) 29. lap skk.)
[18] Vö. II. vat. zsin. de Eccl. dogmatikai konst., 3. fej. 25.: AAS 57 (1965) 29-31. lap.
[19] Vö. XXIII. János, Pacem in terris enciklika, 1963. ápr. 11.: többhelyt: AAS 55 (1963) 257-304. lap.
[20] Vö. VI. Pál, Ecclesiam suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 639. lap.
[21] Vö. VI. Pál, Ecclesiam suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 644-645. lap.
[22] Vö. II. vat. zsin. de instrumentis communications socialis határozat, 1963. dec. 4.: AAS 56 (1964) 145-153. lap.
[23] Vö. II. vat. zsin. de Sacra Liturgia konstitúció, 1963. dec. 4.: AAS 56 (1964) 97. lap skk.; VI. Pál, Sacram Liturgiam motu proprio, 1964. jan. 25.: AAS 56 (1964) 139. lap skk.
[24] Vö. XII. Pius, Mediator Dei körlev., 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947) 251. lap skk.; VI. Pál, Mysterium Fidei körlev., 1963. szept. 3.
[25] Vö. ApCsel 1,14 és 2,46.
[26] Vö. II. vat. zsin. de Eccl. dogmatikai konst., 6. fej. 44-45.: AAS 57 (1965) 50-52. lap.
[27] Vö. Lk 22,26-27.
[28] Vö. Jn 15,15.
[29] Vö. II. vat. zsin. de Oecumenismo határozat, 1964. nov. 21.: AAS 57 (1965) 90-107. lap.
[30] Vö. X. Szent Pius, Iampridem motu proprio, 1914. márc. 19.: AAS 6 (1914) 174. lap skk.; XII. Pius, Exsul Familia apostoli rendelkezés, 1952. aug. 1.: AAS 44 (1952) 652. lap skk.: Leges Operis Apostolatus Maris, auctoritate Pii XII. conditae, 1957. nov. 21.: AAS 50 (1958) 375. lap skk.
[31] Vö. II. vat. zsin. de Ecclesiis Orientalibus Catholicis határozat, 1964. nov. 21.: AAS 57 (1965) 77. lap.
[32] Vö. Jn 13,35.
[33] Vö. XII. Pius, Szózat, 1950. dec. 8.: AAS 43 (1951) 28. lap. Vö. még VI. Pál, Szózat, 1964. máj. 23.: AAS 56 (1964) 571. lap.
[34] Vö. XIII. Leó, Romanos Pontifices apostoli rendelkezés, 1881. máj. 8.: Acta Leonis XIII., II, kötet (1882) 234. lap.
[35] Vö. VI. Pál, Szózat, 1964. máj. 23.: AAS 56 (1964) 570-571. lap.
[36] Vö. XII. Pius, Szózat, 1950. dec. 8.: id. helyen.
[37] Vö. Konzisztorialis Kongregáció: Instructio de Vicariis Castrensibus, 1951. ápr.
23.: AAS 43 (1951) 562-565. lap; Formula servanda in relatione de statu Vicariatus Castrensis conficienda, 1956. okt. 20.: AAS 49 (1957) 150-163. lap; De Sacrorum Liminum Visitatione a Vicariis Castrensibus peragenda határozat, 1959. febr. 29.: AAS 51 (1959), 272-274. lap; Facultas audiendi confessiones militum Cappellanis extenditur határozat, 1960. nov. 27.: AAS 33 (1961) 49-50. lap. Vö. még Szerzetesi Kongregá­ció: Instructio de capellanis militim reli­giosis, 1955. febr. 2.: AAS 47 (1955) 93-97. lap.
[38] Vö. Konzisztorialis Kongregáció: Epistula ad Emmos PP. DD. Cardinales atque Exc. mos PP. DD. Archiepiscopos, Episcopos ceterosque Ordinarios Hispanicae Ditionis, 1951. júl. 21.: AAS 43 (1951) 566. lap.




Napi evangelium
Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!
  Mt 25,31-46

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum