ROSARIUM VIRGINIS MARIAE II. JÁNOS PÁL PÁPA apostoli levele a püspököknek, a papságnak és a hívőknek a szent rózsafüzérről BEVEZETÉS ELSŐ FEJEZET: MÁRIÁVAL SZEMLÉLNI KRISZTUST MÁSODIK FEJEZET: KRISZTUS TITKAI – AZ ANYA TITKAI HARMADIK FEJEZET: SZÁMOMRA AZ ÉLET KRISZTUS BEFEJEZÉS 1. A Boldogságos Szűz rózsafüzére, mely a második évezredben a Szentlélek indítására fokozatosan alakult ki, olyan imádság, melyet sok szent szeretett, és a Tanítóhivatal buzdít imádkozására. A maga egyszerűségében és mélységében most, az épp megkezdődött harmadik évezredben is nagyon jelentős imaforma, s az a rendeltetése, hogy az életszentség gyümölcseit teremje. Nagyon jól beleillik annak a kereszténységnek a lelki útjába, mely 2000 év múltán sem veszített semmit a kezdeti frissességből, s érzi Isten Szentlelkének „evezz a mélyre” késztetését, hogy újra elmondja, sőt elkiáltsa a világnak, hogy Krisztus, az Úr és Üdvözítő, „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), „az emberi történelem célja, az a végpont, melyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak”.[1] A rózsafüzér ugyanis – jóllehet jellegzetesen máriás imádság – lényegét tekintve krisztologikus. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása.[2] Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnifikátja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába. A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből. A római pápák és a rózsafüzér Végül én magam nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy a rózsafüzér gyakori imádkozására buzdítsak. Ifjú éveimtől kezdve fontos helye volt ennek az imádságnak lelki életemben. Ennek emléke nagyon erősen föléledt bennem legutóbbi lengyelországi utamon, főként a Kálvária kegyhely meglátogatásakor. A rózsafüzér elkísért engem örömben és próbatétekben egyaránt. Sok-sok gondomat bíztam rá, és mindig bátorítást találtam benne. Huszonnégy évvel ezelőtt, 1978. október 29-én, éppen két héttel a Péter székébe történt megválasztásom után, szinte föltárva a lelkemet, így fejeztem ki magamat: „A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége (...). Elmondható, hogy a rózsafüzér imádság-kommentár a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium konstitúciójának utolsó fejezetéhez. Ahhoz a fejezethez, mely Isten Anyjának csodálatos jelenlétéről szól Krisztus és az Egyház misztériumában. Ugyanis az Üdvözlégy Mária szavainak mondása közben elvonulnak lelki szemeink előtt Jézus Krisztus életének fő eseményei. Ezen események az örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkok összességét adják, s eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal – mondhatnánk – az Ő Anyjának szívén keresztül. Ugyanakkor szívünk belefoglalhatja a rózsafüzér e tizedeibe mindazt, ami egy személy, a család, a nemzet, az Egyház és az emberiség életét alkotja. Az egyéni gondokat, a felebarát, s különösen a hozzánk, a szívünkhöz közelebb állók gondjait. Így a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát.”[5] Kedves testvéreim, e szavakkal pápaságom első évét a rózsafüzér napi ritmusában indítottam el. Ma, amikor Péter utódaként a szolgálat 25. évét kezdem, ugyanezt szeretném tenni. Mennyi kegyelmet kaptam ezekben az években a Szent Szűztől a rózsafüzér által: Magasztalja az én lelkem az Urat! Hálámat az Úrnak az Ő szentséges Anyjának szavaival szeretném kifejezni, kinek oltalma alá helyeztem péteri szolgálatomat: Totus tuus! 2002. október–2003. október: a Rózsafüzér
Éve E lelkipásztori indítást az egyes egyházi közösségek
kezdeményező készségére bízom. Ezzel nem akadályozni, hanem inkább
kiegészíteni és erősíteni szándékozom a részegyházak lelkipásztori
tervét. Bízom benne, hogy indításom nagylelkű és készséges
fogadtatásban részesül. A rózsafüzér, ha a maga teljes jelentését
újra fölfedezzük, a keresztény élet szívéhez visz közelebb, s
rendszeres és termékeny spirituális és nevelő alkalmat kínál a
személyes szemlélődéshez, Isten népének formálásához és az új
evangelizációhoz. További indítékom erre egy másik évforduló
örvendetes emlékezete: a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat – a „nagy
kegyelem”, melyet Isten Lelke korunk Egyháza számára készített –
megnyitásának 40. évfordulója (1962. október 11.).[7] Ellenvetések a rózsafüzérrel kapcsolatban Talán olyan is van, aki attól fél, hogy hangsúlyozott máriás jellege miatt a rózsafüzér kevésbé ökumenikus. Valójában a rózsafüzér Isten Anyja tiszteletének azt a tiszta formáját képviseli, melyet a Zsinat hangsúlyozott: a keresztény hit krisztológiai központjára irányuló kultusz, oly módon, hogy „amikor az Anyát tiszteljük, a kellő módon ismerjük meg, szeretjük és dicsőítjük a Fiút”.[8] Ha a megfelelő módon fedezzük föl újra, a rózsafüzér segítség és nem akadály az ökumenizmus útján! A szemlélődés útja A rózsafüzér a keresztény szemlélődés legjobb és
legdicséretesebb hagyományához tartozik. Nyugaton fejlődött ki,
sajátosan elmélkedő imádság, s bizonyos módon megfelel a keleti
kereszténység talaján kisarjadt „a szív imádságá”-nak vagy a
„Jézus-imádság”-nak. Imádság a békéért és a családért Hasonlóan elkötelezettséget és imádságot sürget korunk egy másik
kritikus területe: a család, a társadalom sejtje, melyet
elméletileg és gyakorlatilag egyre erősebben támadnak bomlasztó
erők, s azt a félelmet keltik, hogy ezen alapvető és mással nem
helyettesíthető intézmény jövője s vele együtt az egész társadalom
sorsa kérdésessé válik. A rózsafüzér imádkozásának sürgetése a
keresztény családokban – a család lelkipásztori gondozásának
tágabb keretein belül – hatékony segítséget kínál a korunkat
jellemző krízis pusztító hatásainak megfékezésére. "Íme, a te Anyád!” (Jn 19,27) A tanúk nyomában Bartolo Longo egész életművével, de különösen a „Tizenöt
szombat” ájtatosságával a rózsafüzér krisztológiai és
kontemplatív lelkületét tárta elénk, s ehhez nagy bátorítást és
támaszt kapott „a rózsafüzér pápájának” nevezett XIII. Leóban. Egy arc, mely ragyog, mint a nap Mária, a szemlélődés mintaképe Ettől kezdve tekintete, mely mindig imádó csodálattal volt tele, nem szakadt el tőle. Tekintete olykor kérdő volt, mint amikor a templomban megtalálta őt: „Fiam, miért tetted ezt velünk?” (Lk 2,48); tekintete mindig átható és képes olvasni Jézus bensejében, annyira, hogy fölfogja rejtett gondolatait és megérti döntéseit, mint Kánában (vö. Jn 2,5); máskor ez a tekintet nagyon fájdalmas, főként a kereszt alatt, ahol bizonyos értelemben 'a szülő' tekintete lesz, hiszen Mária nem csupán osztozik az Egyszülött szenvedésében és halálában, hanem a szeretett tanítvány személyében elfogadja a rábízott új fiút is (vö. Jn 19, 26–27); ez a tekintet Húsvét reggelén a föltámadás örömétől ragyog, és Pünkösdkor a Szentlélek kiáradásától lángol (vö. ApCsel 1,14). Mária emlékei Hálájának és dicséretének motívumai most is, a mennyei Jeruzsálem öröménekei közepette is változatlanul ugyanazok. Ezek indítják anyai gondoskodásra a zarándok Egyház iránt, melyben ő tovább fonja a maga evangéliumi 'elbeszélésének' a fonalát. Mária állandóan a hívők szeme elé teszi Fiának 'misztériumait', azzal a kívánsággal, hogy szemlélődjenek és részesülhessenek e misztériumok üdvözítő erejéből. Amikor a rózsafüzért imádkozza a keresztény közösség, harmóniába kerül Mária emlékezésével és tekintetével. A rózsafüzér szemlélődő ima VI. Pál e mély gondolatánál meg kell állnunk, hogy kiemeljük a rózsafüzér néhány tulajdonságát, melyek jobban érthetővé teszik a Krisztus-szemlélés sajátosságait. Máriával emlékezni Krisztusra Ezért, miközben megerősítjük a II. Vatikáni Zsinattal együtt,
hogy a liturgia mint Krisztus papi hivatalának gyakorlása és
nyilvános istentisztelet, „az a csúcspont, mely felé az Egyház
tevékenysége irányul, s ugyanakkor a forrás, melyből minden ereje
fakad”,[15] arra is emlékeztetnünk
kell, hogy „a lelki élet nem csupán a szent liturgiában való
részvétel. A keresztény embernek ugyanis, bár a közösségi
istentiszteletre hivatott, a szobájába is el kell vonulnia, hogy
titokban imádkozzék az Atyához (vö. Mt 6,6); sőt az
Apostol tanítása szerint szüntelenül kell imádkoznia (vö.
1Tesz 6,17).”[16] A
rózsafüzér a maga sajátosságaival e 'szüntelen' imádság része; s
ha a liturgia mint Krisztus és az Egyház cselekménye kiemelkedően
üdvözítő cselekmény, a rózsafüzér mint Krisztusról Máriával együtt
való elmélkedés üdvös szemlélődés. Amikor ugyanis
misztériumról misztériumra elmélkedve elmerülünk a Megváltó
életében, mindaz, amit Ő tett, s amit a liturgia megjelenít,
mélységesen sajátja lesz a léleknek, és átformálja életét. Máriától megismerni Krisztust Amikor Jézus az első csodáját tette – a vizet borrá változtatta a kánai menyegzőn –, Mária tanítói köntösben jelenik meg előttünk, miközben buzdítja a szolgákat, hogy tegyék meg, amit Krisztus mond (vö. Jn 2,5). Elképzelhetjük, hogy ő ugyanezt a feladatot végezte a tanítványok felé Jézus mennybemenetele után, amikor velük maradt a Szentlélekre várva és bátorította őket az első küldetésben. Máriával együtt járni végig a rózsafüzér eseményeit olyan, mintha az ő iskolájában volnánk, hogy megtanuljuk Krisztust, behatoljunk a titkaiba és megértsük az ő üzenetét. Mária iskolája még hatékonyabb lesz, ha meggondoljuk, hogy ő úgy tanít, hogy elnyeri számunkra a Szentlélek bőséges ajándékait, és szemünk elé állítja a „hitbeli zarándoklás”[17] példáját, aminek ő páratlan tanítómestere. A Fiú minden egyes misztériumának szemlélésekor felszólít, hogy – miként ő az angyali üdvözletkor – tegyük föl alázattal azokat a kérdéseket, melyek megnyitják a lelket a világosság előtt; s hogy mindig a hit engedelmességével fejezzük be: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Máriával hasonlóvá válni Krisztushoz A rózsafüzér lelki folyamatában, mely – Mária társaságában – Krisztus arcának szüntelen szemlélésén alapszik, a hasonlóság egy 'barátinak' nevezhető kapcsolatban valósul meg. E barátság természete szerint beleolt Krisztus életébe és az Ő érzületét „lélegezteti be” velünk. Erről mondja Boldog Bartolo Longo: „Mint két barát, akik gyakran vannak együtt, szokásaikban is hasonlóvá válnak, úgy mi is, ha családiasan érintkezünk Jézussal és a Szent Szűzzel a rózsafüzér titkairól elmélkedve és ugyanúgy formáljuk életünket a szentáldozással, el tudunk jutni – amennyire gyarlóságunk erre képes – a hozzájuk való hasonlóságra, és e nagyszerű példáktól át tudjuk venni az alázatos, szegény, rejtett, türelmes és tökéletes életet.”[18] E Krisztushoz hasonulás folyamata érdekében a rózsafüzérben különösen is a Szent Szűz anyai gondjaira bízzuk magunkat. Ő ugyanis, aki Krisztus Anyja, „kiemelkedő és egészen kivételes tagja” az Egyháznak,[19] s ugyanakkor anyja is az Egyháznak. Mint ilyen folyamatosan szüli a gyermekeket a Fiú titokzatos teste számára. Közbenjárásával teszi ezt, amikor kiesdi számukra a Szentlélek fogyhatatlan kiáradását. Mária az Egyház anyaságának tökéletes képe. A rózsafüzér titokzatosan Mária mellé visz bennünket, aki gondosan figyelte Krisztus emberi fejlődését a názáreti házban. Ezt teszi számára lehetővé, hogy ugyanazzal a gondossággal neveljen és alakítson minket mindaddig, amíg Krisztus teljesen ki nem alakul bennünk (vö. Gal 4,19). Máriának e tevékenysége tökéletesen Krisztus tevékenységére épül, lényegében annak van alárendelve, és „a legkevésbé sem akadályozza a hívők közvetlen egyesülését Krisztussal, hanem megkönnyíti azt”.[20] Ez az a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott nagyszerű tétel, melyet életem során annyira megtapasztaltam és püspöki jelmondatom alapja lett: Totus tuus![[21] E jelmondatot, mint közismert, Grignion Szent Lajos Mária tanítása sugallta, aki így magyarázta Mária szerepét mindegyikünk Krisztushoz hasonulása folyamatában: „Egész tökéletességünk abban áll, hogy hasonlóvá válunk Jézus Krisztushoz, egyesülünk vele és neki szenteljük magunkat. Ezért az összes ájtatosságok közül vitathatatlanul az a legtökéletesebb, amelyik a legtökéletesebben hasonlóvá tesz Krisztushoz, egyesít vele és neki szentel minket. Mivel Mária a teremtmények között a leginkább hasonló Jézus Krisztushoz, ezért az összes ájtatosságok között leginkább Mária, az Ő szent Anyja iránti áhítat szenteli a mi Urunknak és teszi hozzá hasonlóvá a lelket; és minél inkább Máriának szenteli magát, annál inkább lesz Jézus Krisztusnak szentelt a lélek.”[22] Sehol másutt nem kapcsolódik oly mélyen össze Krisztus és Mária útja, mint a rózsafüzérben. Mária csak Krisztusban és Krisztus szolgálatában él! Máriával könyörögni Krisztushoz Mária a maga anyai közbenjárásával támogatja imádságainkat, melyeket Krisztus és a Szentlélek ébreszt a szívünkben. „Az Egyház imádságát Mária imádsága hordozza.”[23] Ugyanis ha Jézus, az egyetlen Közvetítő az út imádságaink számára, akkor Mária, aki az ő makula nélküli tükre, megmutatja az utat, és „Máriának a Szentlélek tevékenységével ezen egyedülálló együttműködése alapján dolgozták ki az egyházak az Isten Szent Anyjához szóló imádságot, oly módon, hogy Krisztus – misztériumaiban megnyilvánult – személyére koncentrálták.”[24] Az Evangélium a kánai menyegzőn éppen Mária közbenjárásának hatékonyságát mutatja meg, mellyel Jézus elé vitte az emberi szükségletet: „Nincs boruk” (Jn 2,3). A rózsafüzér egyszerre elmélkedés és kérés. Az Isten Anyjához intézett állhatatos kérés arra a bizalomra támaszkodik, hogy anyai közbenjárásával mindent elérhet Fia szívénél. Mária „kegyelemből mindenható”,[25] miként egy helyesen értendő bátor kifejezéssel mondta Boldog Bartolo Longo egy Szent Szűzhöz intézett könyörgésében. Ezt a bizonyosságot az Evangéliumból kiinduló tapasztalat érlelte meg a keresztény népben. Dante, a legnagyobb költő Szent Bernátról szóló soraiban csodálatosan értelmezi ezt, amikor így énekel: »Úrnő, te oly nagy és hatalmas vagy, hogy aki kegyelmet kér s nem hozzád folyamodik, szárny nélkül akar repülni”.[26] A rózsafüzérben Mária, a Szentlélek szentélye (vö. Lk 1,35),
miközben könyörgünk hozzá, velünk és értünk imádkozva áll az Atya
előtt, aki elhalmozta őt kegyelmeivel, és a Fiú előtt, akit e
világra szült. Krisztust hirdetni Máriával A rózsafüzér „az Evangélium rövid összefoglalása” A rózsafüzér a keresztény imádság egyik hagyományos módja, mely
alkalmas Krisztus arcának szemlélésére. VI. Pál pápa így írt
erről: „A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező,
evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még
jellegzetes eleme is – az »Üdvözlégy, Mária« litániaszerű
ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet
és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek
gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az
Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük:
Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a
titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a
Szűzanya fiát.”[28] Úgy látom azonban, hogy a rózsafüzér krisztologikus jellegének erősítésére alkalmas volna egy kiegészítés – melynek elfogadása személyeknek is, közösségeknek is szabad választásától függ –, mely a Krisztus keresztsége és szenvedése közötti nyilvános működés idejének titkait foglalja magában. E titkokban Krisztus személyének, mint Isten végső kinyilatkoztatójának fontos tulajdonságait szemléljük. Ugyanis ő az, akit a Jordánnál történt keresztségkor az Atya szeretett Fiának nevez, aki meghirdeti az Ország eljövetelét, tetteivel tanúskodik róla, kihirdeti törvényeit. A nyilvános működés idején Krisztus misztériuma sajátos módon mint a világosság misztériuma mutatkozik meg: „amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5). Annak érdekében, hogy a rózsafüzért még inkább „az evangélium összefoglalásának” nevezhessük, nagyon megfelelő, hogy – miután megemlékeztünk Krisztus megtestesüléséről és rejtett életéről (az öröm titkai), s mielőtt szenvedésének kínjait (a fájdalom titkai) és a föltámadás győzelmét (a dicsőség titkai) szemlélnénk – elmélkedésünk kiterjedjen nyilvános működésének néhány nagyon fontos mozzanatára is (a világosság titkai). Ez az új titkokkal való kiegészítés – teljesen tiszteletben tartva az eddigi hagyományos módot – azt szeretné elérni, hogy a keresztény lelkiségben megújítsa a figyelmet a rózsafüzér iránt, mint ami valóban bevezet Krisztus szívének mélységeibe, az öröm és a világosság, a fájdalom és a dicsőség mélységébe. Az öröm titkai A kitörő öröm nagy példája az Erzsébettel való találkozás, amikor Mária hangja és a jelenlévő Krisztus hatására János „örömében repesett” Erzsébet méhében (vö. Lk 1,44). Örömmel áradó a betlehemi éjszaka, amikor az isteni Gyermek, a világ Üdvözítője születéséről énekelnek az angyalok, és mint „nagy örömet” hirdetik a pásztoroknak (Lk 2,10). A negyedik és ötödik titok továbbra is örvendetes jellegű, de már drámai elemekkel. A templomban történt bemutatás ugyanis, miközben kifejezi az Istennek szentelés örömét és elmerít az öreg Simeon elragadtatásában, megjövendöli, hogy ez a gyermek az „ellentmondás jele” lesz Izrael számára, s hogy az Anya lelkét kard fogja átjárni (vö. Lk 2,34–35). Örvendetes s ugyanakkor drámai a tizenkét éves Jézus története a templomban. Isteni bölcsességében jelenik meg, s miközben kérdez és hallgatja a választ, lényegében Ő az, aki 'tanít'. Amikor kinyilatkoztatja a titkot, hogy Ő a magát teljesen Atyja dolgainak átadó Fiú, előre hirdeti azt a evangéliumi radikalizmust, mely a legdrágább emberi kapcsolatokat is alárendeli az Ország abszolút követelményeinek. Az aggódó és bánkódó József és Mária maga sem értette az Ő szavait (vö. Lk 2,50). Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás. Azt jelenti, hogy tekintetünket a megtestesülés titkának fogható valóságára és az üdvözítő szenvedés még homályos jövendölésére szegezzük. Mária elvezet minket a keresztény öröm titkának megértésére, és emlékeztet rá, hogy a kereszténység mindenekelőtt euangelion, 'örömhír', melynek központja, sőt lényegi tartalma Krisztus személye, a testté lett Ige, a világ egyetlen Üdvözítője. A világosság titkai E titkok mindegyike a Jézus személyében immár elérkezett Ország kinyilatkoztatása. Mindenekelőtt a Jordánnál történt keresztség a világosság titka. Itt ugyanis, miközben Krisztus, az ártatlan, aki 'bűnné' teszi magát értünk (vö. 2Kor 5,21), megmerül a folyó vízében, megnyílik az ég, és az Atya szava a szeretett Fiúnak nyilvánítja Őt (vö. Mt 3,17), s közben a Szentlélek leszáll rá, hogy ráruházza a küldetést. – A világosság titka az első csodajel Kánában (vö. Jn 2,1–12), amikor Krisztus, – Máriának, a hívők között az elsőnek közbenjárására – borrá változtatván a vizet, megnyitja a hitre a tanítványok szívét. – A világosság titka a prédikáció, mellyel Jézus meghirdeti Isten országának eljövetelét és megtérésre hív (vö. Mk 1,15), megbocsátja azok bűneit, akik alázatos bizalommal közelednek hozzá (vö. Mk 2,3–13; Lk 7,47–48), s ez annak az irgalmas szolgálatnak a kezdete, melyet Ő a világ végéig folytatni fog, különösen a bűnbánat szentsége által, melyet Egyházára bízott. – Kiváltképpen a világosság titka a színeváltozás, mely a hagyomány szerint a Tábor hegyén történt. Az isteni dicsőség fölragyog Krisztus arcán, s közben az Atya az elragadtatásban lévő apostoloknak megparancsolja, hogy Őt hallgassák (vö. Lk 9,35), s legyenek készen vele együtt átélni a szenvedés fájdalmas óráját, hogy vele együtt eljussanak a föltámadás örömére és a Szentlélektől átformált életre. – Végül a világosság titka az Eucharisztia alapítása, mellyel Krisztus a kenyér és a bor színe alatt a testét és vérét adja eledelül, bizonyságául „mindvégig” tartó szeretetének (Jn 13,1) az emberiség iránt, melynek üdvösségéért föl fogja áldozni önmagát. A kánai menyegzőt kivéve e titkokban Mária jelenléte háttérben marad. Az evangéliumok csak néha említik jelenlétét Jézus prédikálása időszakában (vö. Mk 3,31–35; Jn 2,12), és semmit nem mondanak arról, hogy jelen volt-e az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor. De amit Mária Kánában tett, az a magatartás végigkíséri Krisztus egész útját. A kinyilatkoztatás, melyet az Atya adott a Jordánnál történt kereszteléskor és amit a Keresztelő megismételt, Kánában Mária ajkán hangzik föl és egy nagy anyai intelemmé válik, melyet minden idők Egyházához intéz: „Tegyétek meg, amit nektek mond!” (Jn 2,4) Ez az intelem jól bevezeti Krisztus nyilvános élete során mondott szavait és jeleit, és a világosság minden titka számára máriás hátteret ad. A fájdalom titkai E megvetettségben nemcsak Isten szeretete, hanem maga az ember is kinyilatkoztatást nyert. Íme, az ember: aki meg akarja ismerni őt, annak képesnek kell lennie arra, hogy fölismerje az emberi lét értelmét, gyökerét és beteljesedését Krisztusban, Istenben, aki szeretetből megalázza magát „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A fájdalmas titkok segítik a hívőt abban, hogy átélje Jézus halálát – ott állva a kereszt alatt Mária mellett –, s hogy vele együtt merüljön el Isten ember iránti szeretetének mélységében, s érezze meg e szeretet egész újjáteremtő erejét. A dicsőség titkai A Fiú és az Anya megdicsőülésének útja közepére helyezi a rózsafüzér a harmadik dicsőséges titkot, a Pünkösdöt, mely úgy mutatja be az Egyházat, mint a Mária körül egyesült családot, melyet a Szentlélek hatalmas kiáradása éltet és kész az evangélium hirdetésének küldetésére. E titok szemlélésének, miként a többi dicsőséges titkoké is, a hívőket arra kell vezetnie, hogy egyre tudatosabbá váljék bennük a Krisztusban, az Egyházban való új élet, az az életforma, melynek a Pünkösd nagy mintaképe. Így a dicsőséges titkok a hívőkben táplálják az eszkatologikus célba vetett reményt, amely felé mint Isten történelemben zarándokló népének tagjai tartanak. Mindez arra ösztönzi őket, hogy bátran tanúskodjanak az „örömhírről”, mely értelmet ad egész életüknek. A 'titkoktól' a 'misztériumhoz': ez
Mária útja A rózsafüzér ennek az eszménynek a szolgálatában áll, elénk tárva a 'titkot', hogy könnyebben megnyílhassunk Krisztus elmélyült és bensőséges megismerésére. Elmondhatjuk, hogy ez Mária útja. A názáreti Szűz, a hit, a csend és az odahallgatás asszonya példájának az útja. Ugyanakkor annak a Mária-tiszteletnek az útja, melyet a Krisztus és az Ő szentséges Anyja közti elszakíthatatlan kapcsolat tudata éltet: Krisztus titkai bizonyos értelemben az anya titkai is – még akkor is, ha ez nem közvetlenül nyilvánvaló –, mert Mária Krisztusból és Krisztusért él. Magunkévá téve az Üdvözlégyből Gábor angyal és Szent Erzsébet szavait, késztetést érzünk arra, hogy mindig újra Mária karjaiban és szívében keressük az ő „méhének áldott gyümölcsét” (vö. Lk 1,42). Krisztus titka – az ember 'titka' Akkor azt mondtam: „a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát”.[31] A Krisztus titkaira vonatkozó meggondolások fényénél nem nehéz elmélyíteni a rózsafüzér antropológiai tartalmát. E tartalom mélyebb értelme első látásra nem tűnik föl. Aki szemlélni kezdi Krisztust, végigjárva életének állomásait, feltétlenül fölfedezi benne az emberre vonatkozó igazságot is. Ez a II. Vatikáni Zsinat nagy tanítása, melyet a Redemptor Hominis enciklikámtól kezdve annyiszor említettem tanításomban: „valójában az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán”.[32] A rózsafüzér segít befogadni ezt a világosságot. Krisztus útját követve, akiben „összefoglaltatik”,[33] föltárul és megváltást nyer az ember útja, a hívő az igaz ember képe előtt áll. Miközben szemléli az Ő születését, megtanulja, hogy az élet szent, a názáreti otthonra tekintve fölfogja a család Isten terve szerinti eredeti igazságát; a nyilvános élet titkaiban hallgatván a Mestert világosságot lát ahhoz, hogy belépjen Isten országába; követvén Őt a keresztúton megismeri az üdvözítő fájdalom értelmét. Végül Krisztust és Anyját a dicsőségben szemlélve látja a célt, ahova mindegyikünk hivatott, ha engedjük, hogy a Szentlélek meggyógyítson és átformáljon minket. Így tehát elmondható, hogy ha a rózsafüzér bármely titkát jól elmélkedjük, megvilágosítja az ember titkát. Ugyanakkor természetessé válik, hogy a Megváltó szent emberségével való találkozásba magunkkal vigyük gondjainkat, bajainkat, munkánkat, terveinket, mindazt, ami az életünket jelenti. „Bízd az Úrra minden gondodat, és Ő gondoskodni fog rólad” (Zsolt 55,23). A rózsafüzérrel elmélkedni azt jelenti, hogy gondjainkat rábízzuk Krisztus és az Ő Anyja irgalmas szívére. Huszonöt év távolából visszagondolva a próbatétekre, melyek a péteri szolgálat gyakorlása közben sem hiányoztak, úgy érzem, meg kell erősítenem buzdító felhívásként mindenki felé, hogy személy szerint tapasztalják meg: igen, valóban a rózsafüzér „adja az emberi élet ritmusát”, azért, hogy harmonizálja az isteni élet ritmusával a Szentháromság boldog közösségében; és ez a mi egész életünk rendeltetése és vágya. A rózsafüzér a titokhoz való hasonulás útja Egy dolog világos: ha az Üdvözlégyek ismétlése közvetlenül
Máriához fordul, a szeretet aktusa ővele és őrajta keresztül
Jézusnak szól. Az ismételgetést az a vágy táplálja, hogy a lélek
egyre inkább hasonlóvá akar válni Krisztushoz, s ez a keresztény
élet tulajdonképpeni 'programja'. Szent Pál tüzes szavakkal
hirdette meg ezt a programot: „Számomra az élet Krisztus és a
halál nyereség” (Fil 1,21). Továbbá: „Már nem én élek,
hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). A rózsafüzér segít
ebben a növekedésben, hogy egyre hasonlóvá váljunk egészen az
életszentségig. Egy hatásos módszer... Ez a liturgiában válik nyilvánvalóvá. A szentségek és szentelmények szertartásokból állnak, melyek a személy különféle dimenzióit szólítják. A nem liturgikus imádság is ilyen természetű. Ezt igazolja a tény, hogy Keleten a krisztologikus elmélkedés legjellegzetesebb imádsága e szavakban koncentrálódik: „Jézus, Krisztus, Istennek Fia, Uram, könyörülj rajtam, bűnösön!”[34] S ez az imádság hagyományosan a lélegzés ritmusához kötődik, mely miközben elősegíti a fohász állhatatos mondását, mintegy fizikai erőt biztosít a vágynak, hogy Krisztus legyen az élet lélegzése, lelke és 'mindene'. ... amit jobbítani lehet Valójában ugyanis a rózsafüzér nem más, mint szemlélődési módszer. Mint ilyen egy cél elérésére szolgál, és nem válhat öncélúvá. Mindazonáltal mivel évszázados gyakorlat gyümölcse, mint módszer sem lebecsülhető. Megszámlálhatatlan szent tapasztalata szól mellette, ami nem jelenti azt, hogy ne volna jobbítható. Éppen ezt célozza a titkok kiegészítése a világosság titkainak csokrával, és az imádkozás módjára vonatkozó néhány javaslat e levélben. Ezekkel – érintetlenül hagyva ezen imádság megszokott szerkezetét – segíteni szeretném a hívőket abban, hogy megértsék, milyen szimbolikus jelentéseket hordoz a rózsafüzér, összhangban a mindennapi élet követelményeivel. Enélkül ugyanis az a veszély fenyeget, hogy a rózsafüzér nem hozza meg a kívánt lelki gyümölcsöket, sőt a csak megszokásból mondott rózsafüzérből amulett, valami mágikus tárgy lesz, mely elvesztette eredeti értelmét és rendeltetését. A titok kimondása E foghatóság igényének felel meg a rózsafüzér titkainak kimondása is. Kétségtelen, a titkok nem helyettesítik az evangéliumot, s nem is idézik föl teljes egészében. Ezért a rózsafüzér nem helyettesíti a lelki olvasmányt (lectio divina), épp ellenkezőleg, föltételezi és elősegíti azt. De ha a rózsafüzérben szemlélt titkok, kiegészítve a világosság titkaival is, csak a Krisztusban való élet leglényegesebb elemeire szorítkoznak is, általuk a lélek könnyen utakat találhat az egész evangéliumhoz, főként ha a rózsafüzért a tartós összeszedettség különleges állapotában imádkozzák. Isten Igéjének hallgatása Így hallgatva a szentírási részt, az beépül a rózsafüzér ismételgető módszerébe, s nem jelentkezik az unalom, melyet egyébként a nagyon jól ismert formula egyszerű ismétlése okozhat. Ugyanis nem ugyanannak a dolognak puszta fölidézéséről van szó, hanem a lélek engedi 'beszélni' Istent. Közös és ünnepélyes alkalmakkor a Szentírás szavait rövid magyarázat is követheti. A csend A Miatyánk A tíz „Üdvözlégy” Az Üdvözlégy súlypontja, mintegy fordulópont a két rész között: Jézus neve. Olykor, ha sietve imádkozzuk, ez a súlypont eltűnik, s vele együtt elvész a kapcsolat is Krisztusnak azzal a titkával, amelyikről éppen elmélkedünk. De épp Jézus nevének és az ő titkának a hangsúlyozása jellemzi a rózsafüzér tartalmas és gyümölcsöző imádkozását. Már VI. Pál pápa említette Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában, hogy bizonyos régiókban úgy imádkozzák a rózsafüzért, hogy Jézus nevéhez fűzik hozzá a tized titkát.[37] Dicséretes változat ez, különösen ha közösségben mondják a rózsafüzért. Határozottan kifejezik a Krisztusba vetett hitet, és konkréten meg is fogalmazzák a Megváltó életének egy-egy eseményével kapcsolatban. Hitvallás ez, ugyanakkor segít ébren tartani az elmélkedést, és erősíti a hasonulást Krisztus titkához. Jézus nevét – az egyetlen nevet, amelyben az üdvösség reménye nekünk adatott (vö. ApCsel 4,12) – a Szentséges Anya nevével együtt ismételgetni, s mintegy engedni, hogy Mária sugallja nekünk ez a nevet, a hasonulásnak olyan útja, mely egyre mélyebbre bevezet Krisztus életében. Végül abból a páratlan kapcsolatból, mely Máriából Istenanyát, Theotokoszt formált, fakad a hatékonysága annak a könyörgésnek, mellyel Máriához fordulunk az Üdvözlégy második felében, anyai közbenjárására bízva életünket és halálunk óráját. A „Dicsőség” Amilyen mértékben a Krisztus és Mária iránti szeretetből – Üdvözlégyről Üdvözlégyre – figyelmes, elmélyült és átélt a titok feletti elmélkedés, oly mértékben lesz a Dicsőség nem rövid záradék, hanem megkapja a maga méltó szemlélődő jellegét mint a lélek felemelkedése a Paradicsomba, és megízlelteti a Tábor-hegy élményét, elővételezve az eljövendő szemlélést: „Jó nekünk itt lenni” (Lk 9,33). A záró fohász E záró fohász nem mindenütt azonos, s ez a törvényes sokféleséget sugallja. Ezáltal a rózsafüzér alkalmazkodik a különféle közösségekhez és lelkiségi hagyományokhoz. Ezt figyelembe véve kívánatos, hogy kellő lelkipásztori megfontolással javasoljanak ilyen záró fohászokat, főleg olyanokat, melyeket a rózsafüzéres lelki központokban és kegyhelyeken már kipróbáltak, hogy Isten népe hozzájusson a hiteles lelki javakhoz és meríthessen belőle saját szemlélődéséhez. A rózsafüzér mint kegytárgy Az első, amire fel kell figyelni, hogy a rózsafüzér a feszületre irányul: tőle indul és hozzá érkezik, mint maga az imádkozás is. Hiszen Krisztusban összpontosul a hívők élete és imádsága. Minden belőle indul ki, minden feléje irányul, minden általa jut el a Szentlélekben az Atyához. Mint számláló eszköz, mely tagolja az imádságot, a rózsafüzér a szemlélődésben és a keresztény tökéletességben való folytonos haladás szimbóluma. Boldog Bartolo Longo úgy tekintette a rózsafüzért, mint láncot, mely Istenhez kapcsol minket. Igen, lánc, de édes kötelék, mert mindig kifejezi a kapcsolatunkat Istennel, aki Atyánk. Gyermeki kötelék, mely Máriához kapcsol, „az Úr szolgáló, leányához” (Lk 1,38), valójában magához Krisztushoz, aki bár Isten, irántunk való szeretetéből „szolga” lett (Fil 2,7). Szép kiterjeszteni a rózsafüzér szimbolikus jelentését az emberekkel való kapcsolatainkra is, amennyiben emlékeztet arra a közösségre és testvériségre, amely mindannyiunkat Krisztushoz kapcsol. A rózsafüzér kezdete és vége A rózsafüzér végén a Pápa szándékára imádkozunk, hogy az imádkozó lélek tekintete kitáguljon az egész Egyház szükségleteire. Éppen a rózsafüzér mindenre kiterjedő egyházias jellegének hangsúlyozására látta el az Egyház búcsúkkal azok számára, akik a kellő felkészültséggel imádkozzák. Ha így imádkozzák, a rózsafüzér valóban lelki úttá válik, melyen Mária az anya, a tanító és a vezető, és támogatja a hívőt a maga hathatós közbenjárásával. Nem lehet csodálkozni rajta, ha a lélek szükségét érzi, hogy a rózsafüzér végéhez, melynek során annyira érezte Mária anyai segítségét, a Szent Szűz dicséretét fűzze, akár a Salve Reginát, akár a loretói litániát. A belső út megkoronázása ez, melyen a hívő eleven kapcsolatba került Krisztus és az ő Szentséges Anyja titkával. A rózsafüzér időbeli elosztása A mai gyakorlat szerint a hétfő és a csütörtök az örvendetes titkok napja, a kedd és a péntek a fájdalmas titkoké, a szerda, a szombat és a vasárnap a dicsőséges titkoké. Hova lehetne beilleszteni a világosság titkait? Figyelembe véve, hogy a dicsőséges titkok szombaton és vasárnap egymást követő napokon vannak, s hogy a szombat hagyományosan a Mária-tisztelet napja, tanácsolhatónak látszik, hogy csütörtökről kerüljenek át az örvendetes titkok szombatra, s az így szabaddá vált csütörtök lehetne a világosság titkainak napja. Ez a javaslat nem akarja korlátozni a személyes és közösségi
elmélkedés szabadságát, ahogy ezt a lelki és lelkipásztori
igények, s főként a liturgikus alkalmak javallják, melyek bizonyos
változtatásokat tehetnek szükségessé. Lényegében arra kell
ügyelni, hogy a rózsafüzért mindig szemlélődésnek tekintsék és
ekként végezzék. Ezáltal, mintegy a liturgia kiegészítéseként, a
keresztény hét – melynek sarkpontja a vasárnap, a feltámadás napja
– a Krisztus élete titkain keresztül vezető úttá válik, s maga
Krisztus az idő és történelem Uraként jelenik meg tanítványai
életében. „Mária
áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez kapcsol minket.” Az Egyház a rózsafüzérnek mindig különös hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta. Olyan pillanatokban, amikor az egész kereszténység került veszedelembe, a rózsafüzér erejének tulajdonították a megmenekülést, és utána úgy köszöntötték a Rózsafüzér Királynőjét mint a szabadulás kieszközlőjét. Szívesen bízom ma ennek az imádságnak hatékonyságára – ahogy levelem elején mondtam – a világ békéjét és a családokat. A béke A rózsafüzér természete szerint a békére irányuló imádság, abból a tényből fakadóan is, hogy Krisztust szemléli, aki a Béke Fejedelme és a „mi békénk” (Ef 2,14). Aki hasonlóvá válik Krisztus titkához – és a rózsafüzér éppen ezt célozza –, megérti a béke titkát és életprogrammá teszi azt. Emellett a rózsafüzér elmélkedtető erejével, az Üdvözlégyek nyugodt egymásutánjával megbékítő hatással van az imádkozóra, s felkészíti arra, hogy befogadja, átélje és maga körül is sugározza azt a békét, ami a Feltámadott különleges ajándéka (vö. Jn 14,27; 20,21). A rózsafüzér a béke imádsága a szeretet gyümölcsei miatt is, melyeket létrehoz. Ha jól végzik mint elmélkedő imádságot, a rózsafüzér, miközben titkaival elősegíti a Krisztussal való találkozást, szükségszerűen észrevéteti a testvérekben is, főleg a szenvedőkben Krisztus arcát. Hogyan lehetne szemlélni például az örvendetes titkokban a Betlehemben született Gyermeket anélkül, hogy föl ne ébredne bennünk a vágy befogadni, megvédeni és elősegíteni az életet, a világ bármely részén szenvedő gyermekekre gondolva? Vagy lehetne-e követni a kinyilatkoztató Krisztus nyomait a világosság titkaiban anélkül, hogy boldogságai tanúi ne lennénk a mindennapi életben? S miként lehetne szemlélni a keresztet hordozó és megfeszített Krisztust anélkül, hogy ne éreznénk: Cirenei Simonná kell lennünk minden szenvedő vagy reménytelenségbe jutott testvér mellett? Végül hogyan szegezhetnénk tekintetünket a feltámadott Krisztus dicsőségére és Máriára, a koronás Királynőre anélkül, hogy föl ne ébredne bennünk a vágy: szebbé, igazságosabbá, Isten terveit jobban megközelítővé kell tennünk ezt a világot? Azaz, miközben a rózsafüzér lelki szemeinket Krisztusra szegezi,
a világ békéjének építőjévé is tesz bennünket. A maga kérő és
közösségi jellegénél fogva, összhangban Krisztus felhívásával,
mely szerint „mindig és belefáradás nélkül” kell imádkozni (Lk
18,1), a rózsafüzér feljogosít arra, hogy reméljük: ma is
meg lehet oldani a béke nehéz kérdését. A rózsafüzér nem arra
késztet, hogy kimeneküljünk a világból, hanem arra, hogy
nagylelkűen és felelősséggel tekintsünk rá, és meghozza nekünk az
erőt, hogy az isteni segítségben remélve közeledjünk hozzá azzal a
szilárd elhatározással, hogy minden körülmények között tanúságot
teszünk a „szeretetről, mert az tökéletesség köteléke” (Kol
3,14). A család: a szülők... Amennyire a Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelemben az imaórák végzésére buzdítottam a híveket is a plébániai és a többi közösség mindennapjaiban,[39] annyira szeretnék buzdítani most a rózsafüzérre. Nem a keresztény szemlélődés két, egymástól független, vagy-vagy választandó, hanem egymást kölcsönösen kiegészítő útjáról van szó. Nagyon kérem azokat, akik a családok lelkipásztori gondozásával foglalkoznak, meggyőződéssel terjesszék a rózsafüzér imádkozását. Az együtt imádkozó család együtt marad. A rózsafüzér ősi hagyomány alapján különösen is olyan imádság, amelyben a család magára talál. Egyes tagjai éppen akkor, amikor Jézusra tekintenek, visszanyerik a képességet, hogy újra meg újra a egymás szemébe nézzenek, hogy közösségben, egymás iránti szolidaritással, kölcsönös megbocsátással tudjanak élni az Isten Lelkétől megújított szeretet szövetségében. A mai család sok problémája, különösen a gazdaságilag fejlett társadalmakban, abból ered, hogy egyre nehezebb kapcsolatba kerülni a másikkal. Nem tudnak együtt lenni, s ha mégis, az együttlétet kitöltik a közösen nézett televízió képei. Újra közösen mondani a rózsafüzért a családban azt jelenti, hogy egészen más képek kapnak helyet a mindennapi életben, tudniillik az üdvözítő misztérium képei: a Megváltó és az Ő Szentséges Anyjának képe. Az a család, amelyik közösen imádkozza a rózsafüzért, bizonyos mértékig reprodukálja a názáreti otthon légkörét: Jézust helyezi a középpontba, vele osztják meg az örömöket és fájdalmakat, kezébe helyezik a bajokat és terveket, tőle nyernek reményt és erőt az út folytatásához. ...és a gyermekek Imádkozni a rózsafüzért a gyermekekért, s még inkább a gyermekekkel együtt, kiskoruktól ránevelni őket az „imádságos megállás” mindennapos gyakorlatára, kétségtelen, nem old meg minden problémát, de le nem becsülendő lelki segítséget jelent. Föl lehet hozni ellenvetésként, hogy a rózsafüzér nem felel meg a mai gyermekek és fiatalok stílusának. De ez az ellenvetés talán a rózsafüzér nem egészen jó végzésén alapul. Egyébként, megőrizve a rózsafüzér eredeti struktúráját, semmi akadálya annak, hogy a gyermekek és fiatalok számára – akár a családban, akár csoportokban – a rózsafüzért megfelelő szimbolikus és gyakorlati elemekkel egészítsék ki, amelyek elősegítik a megértését és megbecsülését. Miért ne próbálhatnánk meg? A nem elutasító, szenvedélyes és kreatív ifjúsági lelkipásztorkodás – a Ifjúság Világnapjai a mércék számomra ehhez! – képes, Isten segítségével valóban jelentős dolgokat megvalósítani. Ha megfelelő módon ajánljuk fel a rózsafüzért, bizonyos vagyok benne: a fiatalok képesek lesznek újra meglepni a felnőtteket azzal, hogy magukévá teszik és az életkoruknak megfelelő lelkesedéssel végzik ezt az imádságot. A rózsafüzér, az újrafölfedezésre váró
kincs Különösen hozzátok fordulok, drága Püspök Testvéreim, papok, diákonusok, s akik különféle lelkipásztori szolgálatokat végeztek, először magatok tapasztaljátok meg a rózsafüzér szépségét, aztán legyetek buzgó terjesztői. Bennetek is bízom, teológusok, hogy az Isten Igéjébe gyökerező és a keresztény nép élete iránt érzékeny, szigorú és bölcs gondolkodástokkal megláttatjátok e hagyományos imádság szentírási alapjait, lelki gazdagságát, lelkipásztori értékét. Számítok rátok, szerzetesek és szerzetesnők, akik különlegesen is meghívást kaptatok arra, hogy Mária iskolájában szemléljétek Krisztus arcát. Reátok tekintek, bármilyen állapotban élő fivéreim és nővéreim, keresztény családok, betegek és öregek, s reátok, fiatalok: bizalommal vegyétek kézbe a rózsafüzért, s a Szentírás világosságánál, összhangban a liturgiával, mindennapi életetek körülményei közepette fedezzétek fel újra. Bárcsak ne maradna felhívásom meghallgatás nélkül! Pápaságom 25. évének kezdetén ezen apostoli levelemet Szűz Mária bölcs kezére bízom, és lélekben leborulok a Boldog Bartolo Longo, a rózsafüzér apostola által épített szentélyben lévő képe előtt. Szívesen ismétlem a sajátomként azokat a megindító szavakat, melyekkel Bartolo Longo fejezi be a Rózsafüzér Királynőjéhez szóló híressé vált könyörgését: „Ó, Mária áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez láncolsz minket, szeretet köteléke, mely az angyalokkal egyesítesz, az üdvösség tornya a pokol szakadékában, biztos kikötő az általános hajótörésben, nem hagyunk el soha többé. Te légy erősségünk halálküzdelmünk óráján. Tiéd legyen kialvó életünk utolsó csókja. És ajkunk utolsó lehelete a te édes neved legyen, ó Pompei Rózsafüzér Királynője, ó drága Anyánk, ó bűnösök Menedéke, szomorúak hatalmas Vigasztalója. Légy áldott mindenütt, ma és mindörökké, a földön és az égben.” A Vatikánból, 2002. október 16-án, pápaságom 25. évének
kezdetén. Jegyzetek: |