A papság születésnapja 2008. március 20. csütörtök 13:45 Bábel Balázs érsek a kalocsai székesegyházban mutatta be az olajszentelési misét nagycsütörtökön 10 órakor. A liturgia keretében a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye papjai megújították szentelésükkor tett fogadalmaikat. Az alábbiakban a főpásztor ünnepi homíliáját adjuk közre.
Jézus szolgált az utolsó vacsorán, örökre emlékezetes módon tanítványainak megmosta a lábát. Ezzel példát adott nekünk a szolgálatra. A szolgálat formái az idők folyamán változhatnak. Szent Ágoston pappá szentelése után így írta le napjait: Ez a szolgálat szeretetté válhat, amelyről meg kell, hogy ismerjenek bennünket (Jn 13,36). Az olajszentelés liturgikusan kifejezi a szolgálat végzési módját. Olajat szentelünk a betegek számára, az ember testi és lelki sebzettségének a gyógyítására. A keresztelendők olaját, hogy felkészüljünk a világban ránk váró küzdelmekre. Majd a krizmát, hogy felemeljük emberségünket az Istennek való lefoglaltságban, a keresztség, a bérmálás és a papság szentségében. A krizma illatos olajat is tartalmaz, hogy Krisztus jó illata legyünk az emberek között, mint ahogy Szent Pál tanította (2Kor 2,14). Szolgálatunkban legyen kedvesség és apró figyelmesség is. Mindenkinek nem adhatunk igazat, de mindenkit szerethetünk. A legdrámaibb tette Jézusnak az volt, amikor a zsidók húsvéti vacsora szertartásától eltérően kenyeret és bort vette kezébe, amely fölött elmondta az átváltoztatás szavait, hogy így adja nekünk önmagát, ebben már elővételezte szentségi módon másnapi keresztáldozatát. Szavait, tetteit cselekednünk kell mindig azzal a lelkülettel, mintha ott lennénk az utolsó vacsora termében. Ha Jézus önmagát adta az Eucharisztiában, akkor nem akármilyen lélekkel kell testamentumának eleget tennünk, hálaadó, megszentelt, odaadó lélekkel. Ez egész életünk feladatává válik. Istennek odaadott élettel, hogy azután a ránk bízottaknak adhassuk életünket. A római katolikus papság életformájának legnagyobb áldozata, hogy nem egy személynek adjuk kizárólagosan az életünket, akitől egy kizárólagosan visszaadott életet kapunk, hanem a meghívásunk nyomán Istennek kell adnunk, hogy mindenkié lehessünk. Krisztust ajándékozni az embereknek önzetlen szívvel. Ez az áldozat már a földön is gyümölcsöt terem, Isten atyaságának megvalósítói lehetünk. II. János Pál pápa lélekben atyja lett a híveknek, amit megrendítő temetése mindenki előtt világossá tett. De nemcsak egy ilyen hatalmas példa áll előttünk, hanem sokszor egy-egy paptársunké, akinek halálakor mutatkozik meg, hogy mennyire szerették hívei, mert lélekben atyjuk volt. A közelmúltban temettük a tápiószentmártoni plébánost. Egyszerű, csendes munkása volt az Úr szőlejének. Megtette azt is, ha elhagyatott öregeket látott el szentségekkel, hogy még a szobájukat is kitakarította. Amikor halálhíréről értesült a falu népe, fél óra múltán gyászba öltöztek az emberek. Papságunk születésnapján itt vagyunk, újra szolgálatra jelentkezünk. Az ifjúi lelkesedés – mivel mi is emberek vagyunk – sokszor megkopik, minél több időt eltöltöttünk az Úr szőlejében, annál inkább érezzük, hogy szükségünk van az imádságra, életünk újból és újbóli felajánlására. Szabó Ferenc pap-költő Hozzád tartozom imádságnak is beillő versével, amelyben Jeremiás prófétára utal, akit másodszor is meghívott az Úr, mi is ajánljuk fel magunkat.
Fotó: Szerdahelyi Csongor (Forrás: MKPK Sajtóiroda) |