Az első keresztények Jézus halála és sírban nyugvása napját (nagypéntek és nagyszombat) liturgia nélküli ünnepként tartották egész napos szigorú böjtölésben. Csak a IV. században alakultak ki nagypéntek különféle istentiszteleti formái eucharisztikus ünneplés nélkül. Jeruzsálemben e napon imádkozva vonultak az utolsó vacsora termétől a kálváriáig, ahol a püspök tiszteletadásra felmutatta a népnek a szent kereszt ereklyéjét. Utána szentírási részleteket olvastak fel és a papság kisebb csoportoknak mondott beszédet.Rómában a VII. századtól kezdve olvasták János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét. A VIII. században a pápa kezében a tömjénezővel haladt a szent kereszt ereklyéje előtt, majd a kereszthódolat után igeliturgia következett. Szentáldozás nem volt, a XII. századtól a szertartást végző pap áldozott, más nem. XII. Piusz pápa 1955-ben engedélyezte ismét az áldozást, a nagyhét megújításával.
A nagypénteki szertartás időpontja az őskeresztény kortól a középkorig az Úr halálának órájához (délután 3 óra) igazodott. Ez egyben a középkori böjti misék kezdete is volt. Ez később átkerült a délelőtti órákba, így a nagypénteki liturgia is délelőttre került. XII. Pius pápa reformja állította vissza a délutáni ünneplést, amelynek ma három fő része van: igeliturgia olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel; hódolat a szent kereszt előtt; áldozási szertartás.
Sok helyen szokás a szentsír állítása. Nagypénteken a templomban vagy a kálvárián keresztúti ájtatosságon vesznek részt a hívek.
Ezen a napon hústilalom és szigorú böjt van.
Kép: M.S mester: Krisztus a kereszten (Keresztény Múzeum, Esztergom)