Találkozókat terveznek a képviselő-testületi tagok, az egyházközségi munkatársak, a rózsafüzér-társulati tagok, a KÉSZ-csoportok és a karitászsegítők között is. A missziós rendezvények nem pusztán az adott települést, hanem a környékén lévő többi plébániát is érintik. A különböző rétegeknek szóló előadások, beszélgetések, evangelizációs jellegű találkozások mellett mindenhol lesz egy-egy ünnepi szentmise, melyet a főpásztor mutat be. A bejelentett misszióról kérdezte Bókay László, az Új Ember munkatársa Bábel Balázs érseket.

    Mit jelent az egyházmegyei misszió? Érsek úr miért gondolt az evangelizálásnak éppen erre a formájára?

     - A misszió nem rögtönzés, hirtelen ötlet, hanem Jézus Krisztus örök érvényű parancsa. Ez azonban változó intenzitású és formájú lehet, illetve kell hogy legyen. Egykor csak azt értettük misszión, amikor olyan területen hirdették az igét, ahol korábban még senki sem tette ezt: a pogányok közt. Észre kell azonban vennünk, hogy manapság a hagyományosan keresztény országok egy része is misszióra, hithirdetésre, evangelizációra szorul. A világ szekularizálódott, sok szempontból vallástalan lett.

    II. János Pál pápa többször is figyelmeztette a világot, hogy térjünk vissza a gyökerekhez. Mint mondta: „Evezzünk a mélyre!" Európát vissza kell vezetnünk a krisztusi örökséghez. XVI. Benedek pápa is e gondolatok jegyében éli pápaságát. E visszatérést segíthetik a legapróbb cselekedeteink és nagyszabású, alaposan megszervezett akcióink is. Katolikus körökben mindenki számára ismerősen csengő szó immár a városmisszió. De a franciáknál volt például megyemisszió is. A fenti megfontolások alapján gondoltam arra, hogy az egyházmegye területén missziót hirdetek. Erre jó alapul szolgál, hogy tíz éve állított a kalocsa-kecskeméti főegyházmegye élére II. János Pál pápa.

    Ez azonban csak „ürügy" a - valljuk meg: mindenkor időszerű - misszió elindítására.

Miként tervezik a missziót? Milyen helyszíneket választanak ki?

     - Az év során tizenkét településen, annak két-három helyszínén - a közeli plébániai közösségeket is mozgósítva - júliustól decemberig tartjuk a missziós napokat. Ezek a városok, falvak: Kalocsa, Kiskunhalas, Apostag, Kunszentmiklós, Bugac-Hittanya, Baja-Vodica, Kiskunfélegyháza, Jánoshalma, Kiskunmajsa, Petőfiszállás-Pálosszentkút, Kecskemét, Tiszakécske, Bácsalmás, Kecel és Kiskőrös.

    A szervezésbe, illetve a lebonyolításba bevonjuk a katolikus iskolákat, az egyházközségeket, a papságot és a lelkiségi csoportokat is. Mindenkit szeretnénk megszólítani. Természetesen a helyi adottságokhoz alkalmazkodunk: vidéken nem lehet kiállnunk egy pláza elé, nem lehet ott énekelnünk, előadásokat tartanunk, mert mindez a vidéki embereket legtöbbször a szektásokra emlékezteti. Olyan programokat szervezünk, amelyekre azokat is meg tudjuk hívni, akik esetleg már távol kerültek az egyháztól, illetve azokat, akik még a közelében sem voltak. Programjainkra mindenkit szeretettel hívunk majd. Meg akarjuk szólítani a családokat is. Bácsalmástól Kunszentmiklósig mindenhol a helyi sajátosságokat figyelembe véve tervezzük a missziós napokat

A főpásztor személyesen is részt vesz a misszióban?

     - Egy napra feltétlenül szeretnék mindenhova eljutni. Részt akarok venni az eseményeken, és szentmisét mutatok majd be. Én különben is úton vagyok: minden hétvégén járom az egyházmegyémet. Szívügyemnek tartom, hogy ahova küldtek - az egyházmegyébe -, ott erősítsem az evangelizációt.

Milyen hatást vár a missziótól, miért épp most hirdette meg?

     - A keresőknek utat mutathatunk, a meglévőket erősíthetjük hitükben, a közömböseket pedig szeretnénk elgondolkodtatni. Ha ez sikerül, már értelme volt a munkának. Nekünk az a feladatunk, hogy vessünk. Aztán reménykedhetünk, hogy a mag jó talajba hull...

    Az országban mindenki érzi a növekvő reménytelenséget, sok ember csüggedt, depressziós, elkeseredett. Ez kihat az egyházközségekre is. Mi a reményt szeretnénk megmutatni az embereknek. Rávilágítani, hogy a keresztény emberekben a remény akkor is él, ha másokban esetleg már kihalt.

Bókay László

(Az interjú az Új Ember 2009. 5. számának 9. oldalán jelent meg)

Nyomtatóbarát változat