English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Püspökök
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Családjaink.hu
Eucharisztikus Kongresszus
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben





Az Egyház él, az Egyház fiatal
2005. április 25., hétfő 11:23

XVI. Benedek pápa homíliája a beiktatási szentmisén

Ezekben az oly eseménydús napokban háromszor kísért el bennünket a Mindenszentek litániájának éneke: hazatért Szentatyánk, II. János Pál pápa temetési szertartásán, a bíborosok konklávéra való bevonulásakor, és most ismét elénekeltük, így fohászkodva: Tu illum adiuva – nyújts támaszt Szent Péter utódának. Minden alkalommal sajátos módon nagy vigasznak éreztem ezt az énekelt imát.


Milyen nagyon árvának éreztük magunkat II. János Pál távozása után, aki jó 26 éven át pásztorunk és vezetőnk volt utunkon, amely ezen a koron át vezet. Ő most átlépte a másik élet, Isten misztériumának küszöbét. De ezt a lépést nem egyedül tette meg. Aki hisz, soha nincs egyedül – sem az életben, sem a halálban. Abban a pillanatban minden idők szentjeihez fohászkodhattunk – akik barátai, testvérei a hitben. Tudtuk, hogy ők alkotják majd azt az élő sereget, amely elkíséri a Pápát a túlvilágra, egészen Isten dicsőségéig. Tudtuk, hogy várták érkezését. Most tudjuk, hogy övéi között és valódi otthonában van. Ismét vigaszra leltünk, amikor ünnepélyesen beléptünk a konklávéra, hogy megválasszuk azt, akit az Úr kijelölt. Hogyan ismerhettük meg ennek a személynek a nevét? Hogyan találhattuk meg mi, a világ minden kultúrájából és országából érkezett 115 püspök, azt a személyt, akire az Úr rá kívánta bízni az oldás és kötés küldetését? Ez alkalommal is tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy Isten barátai körülvesznek, vezetnek és irányítanak bennünket. És most, ebben a pillanatban, én, Isten gyönge szolgája, magamra kell, hogy vállaljam ezt a hallatlan feladatot, amely valóban felülmúl minden emberi képességet. Hogyan tehetem ezt meg? Hogyan leszek képes erre? Ti, kedves barátaim, most éppen fohászt intéztetek a szentek egész seregéhez, amelyet Isten emberekkel való történelmének néhány nagy neve képvisel. Ezáltal bennem is megújul annak a tudata, hogy nem vagyok egyedül. Nem kell egyedül viselnem azt (a terhet), amelyet soha nem tudnék magamban hordozni. Isten szentjeinek serege védelmez, támogat és visz előbbre engem. És a ti imátok, türelmetek, szeretetetek, hitetek és reményetek elkísér engem, kedves barátaim. Hiszen a szentek közösségéhez nemcsak azok a nagy elődeink tartoznak, akiknek ismerjük a nevét. Mi mindnyájan a szentek közössége vagyunk, mi, akiket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteltek meg, mi, akik Krisztus testének és vérének ajándékából élünk, amely révén Krisztus át akar alakítani, és saját magához hasonlóvá kíván tenni bennünket. Igen, az Egyház él – ez ezeknek a napoknak a csodálatos tapasztalata. Éppen II. János Pál pápa betegségének és halálának szomorú napjaiban szemünk előtt csodálatosan láthatóvá vált: az Egyház él. Az Egyház fiatal. Magában hordozza a világ jövőjét, és ezért mindnyájunk számára megmutatja az utat a jövő felé. Az Egyház él és mi látjuk ezt: megtapasztaljuk az örömet, amelyet a Feltámadt Krisztus megígért övéinek. Az Egyház él – él, mert Krisztus él, mert Krisztus valóban feltámadt. A húsvéti időszakban, a Szentatya arcán jelenlévő fájdalomban szemléltük Krisztus szenvedésének misztériumát és együtt érintettük meg sebeit. De ezekben a napokban mély értelemben megérinthettük a Feltámadt Krisztust is. A sötétség rövid időszaka után megtapasztalhattuk azt az örömet, amelyet megígért mint feltámadása gyümölcsét.

Az Egyház él – így köszöntelek nagy örömmel és hálával mindnyájatokat, akik itt összegyűltetek, tisztelt bíboros és püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, lelkipásztori kisegítők, katekéták. Köszöntelek benneteket, szerzetesek és szerzetesnők, Isten átalakító jelenlétének tanúi. Köszöntelek benneteket, világi hívek, akik Isten Országa építésének nagy térségében éltek, amely kiterjed az egész földre és az élet minden területére. Szavaim telve vannak szeretettel abban az üdvözletben is, amelyet mindazokhoz intézek, akik a keresztség szentségében újjászületve még nincsenek teljes közösségben velünk, és hozzátok, zsidó testvéreim, akikhez nagy, közös lelki örökség fűz minket, amely Isten visszavonhatatlan ígéreteiben gyökerezik. Gondolataim végül, mintegy tovább terjedő hullámként korunk minden embere felé fordulnak, hívőkhöz és nem hívőkhöz egyaránt.

Kedves barátaim! Ebben a pillanatban nincs szükség arra, hogy kormányzási programot mutassak be. Már április 20-án felvázoltam néhány vonását annak, amit feladatomnak tekintek, nem hiányoznak majd az alkalmak, hogy ezt ismét megtegyem. Valódi kormányzási programom az, hogy ne saját akaratomat tegyem, ne saját elképzeléseimet kövessem, hanem az egész Egyházzal együtt meghalljam az Úr szavát és akaratát, és hagyjam, hogy Ő vezessen engem, hogy Ő maga vezesse az Egyházat történelmünknek ebben az órájában. Ahelyett, hogy ismertetnék egy programot, mindössze szeretnék magyarázatot fűzni két jelhez, amely liturgikusan jelképezi a péteri szolgálat elvállalását: egyébként mindkét jel pontosan tükrözi azt, amit a mai olvasmányok hirdetnek.

Az első jel a pallium, amelyet tiszta gyapjúból szőttek, és amit vállamra helyeznek. Ezt az ősi jelet, amelyet Róma püspökei a IV. századtól kezdve hordanak, lehet Krisztus igája képének tekinteni, amelyet ennek a városnak a püspöke, Isten szolgáinak szolgája vállára vesz. Isten igája nem más, mint Isten akarata, amit befogadunk. Ez az akarat számunkra nem egy külső teher, amely elnyom bennünket, és ami megfoszt szabadságunktól. Ismerni Isten akaratát, ismerni azt, hogy mi az élet útja – ez volt Izrael öröme, nagy kiváltsága. Ez a mi örömünk is: Isten akarata nem idegenít el bennünket, hanem megtisztít – olykor talán fájdalmas módon is –, és elvezet bennünket saját magunkhoz. Ezáltal nemcsak Őt, Istent szolgáljuk, hanem az egész világ, az egész történelem üdvösségét. A pallium szimbolizmusa valójában még konkrétabb: a bárány gyapja az elveszett vagy beteg és gyenge bárányt képviseli, amelyet a pásztor vállára vesz és elvezet az élet vizéhez. Az elvesztett bárány példabeszéde, amelyet a pásztor a pusztaságban keres, az Egyházatyák számára Krisztus és az Egyház misztériumának képe volt. Az emberiség – mi mindnyájan – az az elveszett bárány vagyunk, amely a pusztaságban nem találja többé meg az utat. Isten Fia ezt nem tűri: nem hagyhatja magára az emberiséget ilyen nyomorúságos körülmények között. Talpra ugrik, otthagyja a mennyek dicsőségét, hogy megtalálja a báránykát, és kövesse egészen a keresztig. Felveszi vállára, hordozza az emberiséget, hordoz bennünket – Ő a jó pásztor, aki életét adja juhaiért. A pallium mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy Krisztus mindnyájunkat vállán hordoz. Ugyanakkor arra szólít fel, hogy egymást is hordozzuk. Így a pallium a pásztor küldetésének jelképévé válik, amelyről a második olvasmány és az Evangélium szól. Krisztus szent nyugtalansága töltse el a pásztort: számára nem közömbös, hogy olyan sokan élnek sivatagban. És a sivatagnak annyi formája van. A szegénység sivataga, az éhség és a szomjúság sivataga, az elhagyatottság, a magány, az elpusztított szeretet sivataga. Létezik Isten sötétségének a sivataga, azon lelkek kiüresedésének sivataga, amelyek már nem ismerik az ember méltóságát és útját. A világban azért sokszorozódnak meg a külső sivatagok, mert a belső sivatagok váltak olyan tágassá. A föld kincsei tehát már nem szolgálják Isten kertjének építését, amelyben mindenki élhet, hanem ki vannak szolgáltatva a kizsákmányolás és pusztítás hatalmainak. Az Egyháznak a maga egészében, és benne Pásztorainak Krisztushoz hasonlóan útra kell kelniük, hogy az embereket kivezessék a pusztaságból, az élet helye felé, az Isten Fiával való barátság felé, Aki az életet, a teljes életet adja nekünk. A bárány jelképének van egy másik szempontja is. Az ősi Keleten szokás volt, hogy a királyok saját magukat mint népük pásztorát jelölték meg. Ez volt hatalmuk egyik képi ábrázolása, cinikus kép: a népek számukra juhok voltak, akikkel a pásztorok saját kényük-kedvük szerint rendelkezhettek. Miközben minden ember pásztora, az élő Isten saját maga is báránnyá lett, a bárányok oldalára állt, azok mellé, akiket eltiportak és megöltek. Éppen ezáltal nyilvánítja ki magát mint valódi pásztort: „Én vagyok a jó pásztor… Életemet adom juhaimért” – mondja Jézus saját magáról (Jn 10,14). Nem a hatalom vált meg, hanem a szeretet! Ez Isten jele: Ő maga a szeretet. Hányszor szeretnénk, ha Isten erősebbnek mutatkozna! Szeretnénk, hogy keményen sújtson le, hogy legyőzze a rosszat és jobb világot teremtsen. A hatalom minden ideológiája ezzel igazolja magát, igazolják mindannak az elpusztítását, ami ellenállna a haladásnak és az emberiség felszabadításának. Mi szenvedünk Isten türelme miatt. És ugyanakkor mindnyájunknak szüksége van türelmére. Isten, aki báránnyá lett, azt mondja nekünk, hogy a világot a Keresztrefeszített, nem pedig a keresztrefeszítők üdvözítik. A világot Isten türelme váltja meg, és az emberek türelmetlensége pusztítja el.

A pásztor egyik alapvető jellemvonása kell, hogy legyen, hogy szeresse az embereket, akik rá vannak bízva, azért, mert és úgy, ahogy ő maga Krisztust szereti, akinek a szolgálatában áll.

„Legeltesd juhaimat” – mondja Krisztus Péternek, és ebben a pillanatban nekem. Legeltetni annyit jelent, mint szeretni, és szeretni azt is jelenti, hogy készen állunk a szenvedésre. Szeretni annyit jelent, mint valódi jót adni a bárányoknak, Isten igazságának, Isten szavának táplálékát, jelenlétének táplálékát, amelyet a Legszentebb Oltáriszentségben adományoz nekünk. Kedves barátaim – ebben a pillanatban csak ennyit mondhatok: imádkozzatok értem, hogy megtanuljam egyre inkább szeretni az Urat. Imádkozzatok értem, hogy megtanuljam egyre jobban szeretni nyáját – titeket, az Anyaszentegyházat, mindnyájatokat egyenként és együttesen. Imádkozzatok értem, hogy ne meneküljek el félelemből a farkasok elől. Imádkozzunk egymásért, hogy az Úr hordozzon bennünket és tanuljuk meg egymást hordozni.

A második jel, amely a mai liturgiában a péteri szolgálat megkezdését ábrázolja, a halászgyűrű átadása. Péter meghívása, hogy legyen pásztor, amit az Evangéliumban hallottunk, követi egy bőséges halászat elbeszélését: egy éjszaka után, amikor a hálókat eredménytelenül vetették ki, a tanítványok meglátják a parton a Feltámadt Urat. Megparancsolja nekik, hogy térjenek vissza és még egyszer vessék ki a hálókat, és íme, a háló olyannyira tele van, hogy nem tudják partra vonni: 153 nagy hal: „Noha ennyi volt a hálóban, nem szakadt el” (Jn 21,11). Ez az elbeszélés, Jézus földi útjának végén tanítványaival, megfelel a kezdetek egy elbeszélésének: a tanítványok akkor sem fogtak halat egész éjszaka: Jézus akkor is arra szólította fel Simont, hogy még egyszer menjen ki a nyílt tengerre. És Simon, akit akkor még nem hívtak Péternek, csodálatos választ adott: „Mester, a te szavadra kivetem a hálót!” És íme, a küldetéssel való megbízás: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,1-11).

Ma is szól a felhívás az Egyháznak és az apostolok utódainak, hogy evezzenek a történelem tengerének mélyére, és vessék ki a hálókat, hogy megnyerjék az embereket az Evangéliumnak – Istennek, Krisztusnak, az igaz életnek. Az Atyák sajátságos magyarázatot adtak ennek a folyamatnak. Ezt mondják: a halnak, amely a víz számára teremtetett, halálos, ha kihúzzák a tengerből. Eltávolítják életadó környezetéből, hogy az ember táplálékául szolgáljon. De az emberhalászok küldetésében az ellenkezője történik. Mi, emberek, elidegenedve élünk, a szenvedés és a halál sós vizeiben, a fény nélküli sötétség tengerében. Az Evangélium hálója kihúz bennünket a halál vizeiből, és elvisz bennünket Istene fényének ragyogásába, az igaz életbe. Pontosan így van: az emberhalászok küldetésében, Krisztus nyomán, ki kell vezetni az embereket az elidegenedés minden fajtájának sós tengeréből az élet földje Isten világossága felé. Pontosan így van: azért létezünk, hogy megmutassuk Istent az embereknek. És csak ott kezdődik valóban az élet, ahol Istent lehet látni. Csak akkor ismerjük meg, hogy mi az élet, amikor találkozunk Krisztusban az élő Istennel. Nem vagyunk a fejlődés véletlen és értelmetlen terméke. Mindnyájan Isten egy gondolatának gyümölcse vagyunk. Ő mindenkit akart, mindenkit szeret és számára mindenki szükséges. Nincs semmi sem szebb annál, amikor elér és meglep bennünket az Evangélium, Krisztus. Semmi sem szebb, mint ismerni Őt és közölni másokkal a vele való barátságot. A pásztor, az emberhalász feladata gyakran fárasztónak tűnhet. De szép és nagy feladat, mivel végső fokon az örömet szolgálja, Isten örömét, Aki be kíván lépni a világba.

Szeretnék itt most egy másik dologra is rámutatni: mind a pásztor, mind a halász képében egyértelműen kifejeződik az egységre való hívás. „Más juhaim is vannak, de nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra: egy nyáj lesz és egy pásztor” (Jn 10,16), mondja Jézus Jópásztor beszédének végén. És a 153 nagy hal története ezzel az örömteli megállapítással zárul: „Noha ennyi volt a hálóban, nem szakadt el” (Jn 21,11). Sajnos, szeretett Urunk, a háló most elszakadt! – mondhatnánk fájdalommal. De nem, nem lehetünk szomorúak! Örvendjünk ígéretednek, amelyben soha nem csalatkozunk, és tegyünk meg mindent, hogy végighaladjunk az egység felé vezető úton, amelyet te megígértél nekünk. Emlékezzünk meg erről az Úrhoz való imánkban, mint a koldusok: igen, Uram, emlékezz ígéretedre. Add, hogy egy pásztor legyünk és egy nyáj! Ne engedd, hogy hálód elszakadjon és segíts minket, hogy az egység szolgálói legyünk!

Ebben a pillanatban visszaemlékezem 1978. október 22-re, amikor II. János Pál pápa megkezdte szolgálatát itt a Szent Péter téren. Még ma is és szüntelenül fülemben visszhangzanak akkori szavai: „Ne féljetek, nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt!” A Pápa az erősekhez, a világ hatalmasaihoz szólt, akik attól féltek, hogy Krisztus elvehet valamit hatalmukból, ha hagyták volna Őt belépni (életükbe) és szabadságot adtak volna a hitnek. Igen, Krisztus bizonyosan elvett volna tőlük valamit: a korrupció uralmát, a jogok eltiprását, az önkényuralmat. De nem vett volna el semmit abból, ami az ember szabadságához, méltóságához és egy igazságos társadalom építéséhez tartozik. A Pápa továbbá szólt minden emberhez, főleg a fiatalokhoz. Vajon valamilyen formában nem félünk mindnyájan – ha hagyjuk, hogy teljesen belépjen (életünkbe), ha teljesen megnyitjuk magunkat számára, – nem félünk-e, hogy elvesz valamit életünkből? Vajon nem félünk attól, hogy le kell mondanunk valami nagyról, egyedülállóról, ami az életet olyan széppé teszi? Nem lennénk korlátozva, megfosztva szabadságunktól? És a pápa ismét azt akarta mondani: nem! Aki befogadja Krisztust, nem veszít semmit, semmit – egyáltalán semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban nyílnak ki az emberi lét nagy lehetőségei. Csak ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép, azt, ami megszabadít. Ezért ma, nagy erővel és nagy meggyőződéssel, egy hosszú, személyes élet tapasztalatából kiindulva szeretném mondani nektek, kedves fiatalok: ne féljetek Krisztustól! Semmit sem vesz el, és mindent megad. Aki átadja magát Krisztusnak, százszorosát kapja cserébe. Igen, nyissátok meg, tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt – és megtaláljátok az igaz életet. Amen.

Vatikáni Rádió








Napi evangelium
Beteljesedett!
  Jn 19,12-42

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum