English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Püspökök
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Családjaink.hu
Eucharisztikus Kongresszus
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben





Mindszenty József édesanyák iránti tisztelete és hazaszeretete
2007. május 8., kedd 09:51

Az alábbiakban közreadjuk Márfi Gyula veszprémi érsek szentbeszédét, mely az országos Mindszenty-zarándoklaton, Esztergomban május 5-én hangzott el.


Mindszenty bíboros mélységesen szerette édesanyját, és mélységesen tisztelt minden édesanyát. 1940-ben, zalaegerszegi apát-plébános korában már harmadik kiadásban jelent meg „Az édesanya” című, több mint 400 oldalas könyve, amely egy nagyon szép stílusban megírt, komoly irodalmi alkotás és egyúttal vallomás az ő nő-tiszteletéről és anya-szeretetéről.

Hadd idézzek néhány sort ebből a műből: „Az anyaság kérdése (…) nem veszített fontosságából semmit; ellenkezőleg, óriásivá nőtt. (...) A mai probléma-rengetegben a nőkérdés mezején a legjelentősebb az anyaság kérdése. (...) nagyot fordult a világ is; távol és közel nagy fényhullást látunk. De amíg egyetlen édesanya a régi, amíg a saját édesanyánk eszmény marad: megvan az alap az anya-tiszteletre.”

Hadd tegyem hozzá: 1940 óta a fényhullás csak folytatódik, a kérdés ma még égetőbb és aktuálisabb, mint bármikor. Ha valaha szükség volt áldozatos lelkű, életet, családot, hazát és egyházat szolgáló édesanyákra, akkor ma különösen is szükség van rájuk.

A mögöttünk hagyott három-négy generáció alatt a keresztény édesanya eszményét három nagy támadás érte.

Az első támadás a nemzeti szocializmustól érkezett, amely a fajimádat és a fajgyűlölet eszméivel szennyezte be az anyaságot. Ismerjük Hitler mondását: „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség.” Ez a mondás természetesen csak a germán faj asszonyaira-leányaira vonatkozott. A többire a sterilizálás vagy a fizikai megsemmisítés várt. Mondanom sem kell, hogy ez a felfogás már csak azért is ellentétben áll a keresztény nő- és anya-eszménnyel, mert ez az élet továbbadásában nem csak „fajszaporító” biológiai funkciót lát, hanem a szerelemnek és a szeretetnek beteljesítését, a szeretet Istenének szolgálatát.

A második támadást a materialista humanizmus intézte az anyaság ellen. Ez a lelki-szellemi szempontokat félretéve, az élet továbbadását is csak gazdasági szempontból szemlélte: „Minek annyi gyerek, fölnevelésük rengeteg pénzébe kerül a népgazdaságnak... A családanya eszményét helyettesítsük be a dolgozó nő kultuszával, aki gyermeknevelés helyett dolgozik, pénzt keres, és munkájával építi a szocializmust...” Ekkor engedélyezték az abortuszt, és ekkor kezdték el népszerűsíteni a fogamzásgátló eszközöket is. Ez az abortusz-törvény rövid távon rengeteg megtakarítást eredményezett az államháztartásnak, arra azonban senki sem gondolt, hogy hosszú távon milyen károkat okoz a társadalom szerkezetének és milyen negatív következményei lesznek a lakosság egészségére és az ország gazdasági-pénzügyi helyzetére is. (Az viszont igaz, hogy ezt a törvényt akkor nem nevezték „reform-intézkedésnek.”)

És akkor még nem beszéltünk az abortusz lélek- és erkölcs-romboló hatásáról. Amikor a magzattól megvonjuk az élethez való jogot, elindulunk azon az úton, amely az anyai méltóság meggyalázásához és egyúttal a gyermekek alapvető jogainak megsértéséhez vezet. Nem tudom, észrevették-e, hogy az állam által fenntartott, ún. „királyi” tévécsatornákon tavaly már nem volt anyák-napi műsor, és úgy néz ki, hogy idén sem lesz. Miközben külön csatornájuk van a szingliknek, a nálunk, Veszprémben fogható csatornák közül egyedül a Duna Televízió maradt, amely műsoridőt szán az anyáknak...

Magyarországon ma a védett állatok magzatjainak és a védett növények csíráinak több joguk van, mint az emberi magzatoknak. Ha valaki azokat elpusztítja, büntetésben részesül, aki ezeket abortálja, pénzt keres vele. Aki a védett állatokat sterilizálja, börtönbe kerülhet, aki az emberrel teszi ugyanezt, jogilag „tisztességesen és törvényesen” járhat el. ekem a mai magyar abortusz-politikáról Radnóti keserű sorai jutnak eszembe:
„Oly korban éltem én a földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

...Oly korban éltem én a földön,
mikor a gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt.”

(Töredék)

Az anyaság elleni harmadik támadást a vadliberális embereszmény intézte. Ez túlhangsúlyozza az egyén autonómiáját, illetve az ún. önmegvalósításhoz való jogát. Ennek a téveszmének a mélyén az igazi szabadság ismeretének hiánya rejlik, semmit se tudva a lélek belső szabadságáról. A vadliberális gondolkodók nem látják azt, hogy a merőben külső szabadság túladagolása milyen óriási veszélyekkel jár. Úgy járhatunk vele, mint az életmentő gyógyszerrel, amely túladagolva halált okoz. Meg vagyok győződve róla, hogy Magyarország ma „szabadságmérgezésben” szenved, és éppen ezért életveszélyben van. Ha egy testben minden sejt csak önmagával van elfoglalva, csak önmagát akarja „felépíteni”, szétesik maga a test. Ha egy társadalomban mindenki csak önmagát akarja „megvalósítani” – tekintet nélkül a társadalom egészére – a társadalomnak el kell pusztulnia, magával rántva a pusztulásba az önmegvalósító egyéneket is.

A vadliberális szemlélet túlhangsúlyozza a nő autonómiáját, önmegvalósítási jogát. Ennek a felfogásnak eszményképe már nem a családjának élő, a gyermekeiért önmagát is feláldozni kész édesanya, hanem a szingli. A szingli büszke arra, hogy mindenkitől független, nincs elkötelezve senkinek. Mivel ő (két-három diplomával a zsebében) nem szorul rá senkire, nem érzi szükségét annak sem, hogy ő segítsen másokon, hogy odaajándékozza magát másoknak. Én rájuk vonatkoztatom Vörösmarty sorait:
„Asszony vagy, a leggyarlóbb, semmi más!
Nemednek nincs tiszteltebb neve;
Gyöngéd vagy, hol annak lenni árulás,
Szívtelen, a hol égned kellene.”

(Az úri hölgyhöz)

De én most nem hozzájuk szólok, hanem azokhoz az édesanyákhoz, akik – Benjámin László szavaival – „ifjúságunk fölé magasodtak, megviselten és méltóságosan, akár a százados fák”, akikben az igaz emberség és a női méltóság megtestesült és még ma is megtestesül. Szerény anyák-napi ajándékként hadd olvassam fel nekik azokat a sorokat, amelyekkel Mindszenty bíboros emlékezett édesanyjára, felidézve azt a pillanatot, amikor az amerikai nagykövetségen hírül vette édesanyja halálát: „Nagyon-nagyon szegény – s annál is szegényebb lettem. Nemcsak ünnepeimből, egész életemből hiányozni fog már: leesett a mi családunk koronája. (…) Az én anyám zord idők csillaga volt, és szomorúságomban néha már csak az ő fénye vigasztalt. Most elment a csillag. Elhívta őt az örökkévalóság nagyobb fénye.” (Emlékirataim)

Röviden szeretnék szólni Mindszenty hazaszeretetéről is. Száműzetésének három és fél éve alatt, 1971 és 75 között, bejárta Észak- és Dél-Amerikát, Dél-Afrikát, Ausztráliát és Új-Zélandot, hogy az itt élő, magyar származású embereket felkeresse, őket hitükben és magyarságukban megerősítse. Ausztriában többször elment az osztrák-magyar határhoz, hogy legalább messziről láthassa hazáját, mint Mózes az Ígéret földjét. Ráillenek Reményik Sándor (szabadon idézett) sorai:
„S lelkéből, az érző; élő fából
keresztet ácsolt az emlékezet.
A lelke csillapuló viharának
észrevétlen ezer, új hangja támadt,
s az emlékezés keresztfáira
feszíté őt a honvágy és a bánat.”

(Vö.: Eredj, ha tudsz)

Manapság, sajnos, a hazaszeretet éppen olyan veszélyben van, mint az édesanyák iránti szeretet. És a hazaszeretetet ért közelmúltbeli „mélyütések” ugyanazokból a forrásokból származnak, mint a család-és az édesanya-ellenes támadások.
Az első mélyütést itt is a nemzeti szocializmus vitte be, amikor a hazaszeretet nemes eszméit fajimádattá és fajgyűlöletté torzította, megfeledkezve az egyetemes szeretet krisztusi eszméjéről, amelynek alapja az a hit, hogy Isten a mi egyetlen Teremtőnk és mennyei Atyánk.
A második mélyütés a proletár internacionalizmus kommunista tanából forrásozott. Több mint negyven éven át hirdették nekünk, hogy testvéreink a kubaiak, a belga-kongóiak és a vietnámiak; de nem testvérünk az a szomszéd, de még az a rokon sem, akit „osztályidegennek” minősített „népünk vezető ereje”, az – egyébként Moszkvából vezérelt – egyetlen párt.
A harmadik mélyütést a már említett vadliberális eszmeáramlat vitte be a hazaszeretetnek. Említettem már, hogy ez a szemlélet túlhangsúlyozza az egyén, az individuum autonómiáját, túlhaladottnak minősítve a szilárd emberi kapcsolatokra épülő családdal, a világi és egyházi közösségekkel együtt a hazát is. Nem marad más, csak a korlátlan szabadsággal bíró egyén és a kozmosz. Ezt a család-, egyház- és hazaellenes szemléletet találóan nevezhetjük kozmopolita globalizmusnak.
A proletár internacionalizmus alapeszméje a kolhoz volt, a kozmopolita globalizmusé az egyén, az individuum. Bármilyen furcsa: mindkét eszmerendszer célja ugyanaz: megölni a krisztusi szereteten, a kölcsönös elfogadáson és önátadáson alapuló közösségeket, jól manipulálható, engedelmes „termelő erővé” és még engedelmesebb „fogyasztóvá” alakítani az embert.
A kozmopolita globalizmus annyival veszélyesebb a kollektivista eszménél, hogy éppen a korlátlan szabadság meghirdetésével hajtja a szenvedélyek igájába a látszólagos autonómiájára büszke embert. Pedig haza, egyház, család és egyéb konstruktív közösségek nélkül az ember teljesen védtelenné, kiszolgáltatottá válik az őt manipuláló erőkkel szemben.
Hogy a hazaszeretet eszménye mennyire veszélyben van ma Magyarországon, azt szomorúan illusztrálták az elmúlt év végének eseményei. Azt mondják sokan, hogy például 2006. október 23-án a Magyar Köztársaság rendőrei számos embert megvertek csak azért, mert nemzeti színű zászló volt a kezükben. Hallottam olyan beszámolókat is, amelyek szerint magyar rendőrök durván megtaposták azt a nemzeti színű zászlót, amelyre egyébként rendőri esküjüket tették.
Nem ők a hibásak. Jézus szavát rájuk is alkalmazni kell: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tettek” (vö. Lk 23,34). Hallottam olyan rendőrnőkről is, akik már ott az utcán elsírták magukat, amikor egy, a tömeg által elkezdett Miatyánk hatására kitisztult az értelmük, és rájöttek, hogy milyen méltatlan szerepbe kényszerítették őket.
Semmiképpen sem szeretnék rendőr-ellenes hangulatot kelteni. Én szeretem őket. Többségük tisztességes, jó magyar ember. Szeretem őket akkor is, ha gyorshajtásért megbüntetnek, mert ilyenkor nekik van igazuk. Én egyetlen utcára vezérelt rendőr megbüntetését se kívánom. Két dolgot azonban tisztelettel és szeretettel kérek:
Hazánk nemzeti jelvényeinek meggyalázását minősítsék bűncselekménynek a jogalkotók és a jogszolgáltatók éppen úgy, mint az önkényuralmi jelvények használatát. És ha ezt a cselekedetet hivatalos személyek követik el, akkor se minősítsék át tettüket „szakszerűtlen intézkedéssé”, hanem nevezzék „minősített bűncselekménynek”. Április 11-én a veszprémi Szent Margit-templomban egy közel 30 tagú belga kórust köszöntöttem. A kórus tagjai mind magyar nemzeti színű kokárdát viseltek. Ha mi ugyanezt a kokárdát tűzzük a kabátunkra vagy nemzeti színű zászlót viszünk magunkkal, azért még ne tartsanak bennünket se „magyarkodóknak”, se „fajgyűlölőknek”.
Azokkal az emberekkel szemben, akiket tavaly október 23-án ártatlanul bántalmaztak – többnyire azért, mert nemzeti színű jelvényeket hordtak – most, több mint fél évvel a „megsebzett ünnep” után, szüntessék meg a legsötétebb időket idéző koncepciós eljárásokat, és elszenvedett sérelmeikért kapjanak méltányos elégtételt.
Befejezésül pedig – Mindszenty bíborosra emlékezve – fejezzük ki reményünket, hogy Isten kegyelméből nem vesznek ki végleg a magyar családok, és ezekből a családokból regenerálódik majd egy új, hitében és erkölcseiben megújult Magyarország. Bízzunk abban, hogy újra eljön az idő, amikor a gyermeket váró asszonyra nem azt mondják, hogy „terhes”, hanem azt, hogy „áldott állapotban van”; amikor a harmadik és sokadik gyermeket váró házaspárokat nem minősítik ügyetleneknek, hanem a zsoltár szavait alkalmazzák rájuk: „Íme, ily áldás száll azokra, akik félik az Urat” (vö. Zsolt 127,4); amikor a gyermekek nem fogják többé „muteromnak”, „ősömnek” és „öregemnek” hívni az anyjukat, hanem újra rátalálnak arra a gyönyörű szóra, hogy: édesanyám; amikor a fiúk nem azt mondják a lányoknak, hogy „jó leszel nálam egy időre”, hanem azt, hogy: „szeretlek most és mindörökre”.
Bízunk abban, hogy Isten kegyelméből – a sok elveszített háború után – a békét még megnyerheti hazánk, és Magyarországnak nemcsak múltja marad, hanem jövője is lesz.
Ámen



(Forrás: MKPK Sajtóiroda)






Napi evangelium
Beteljesedett!
  Jn 19,12-42

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum