Grande János rendünknek az a szentje, akinek életérõl talán a legkevesebb hiteles forrás áll a rendelkezésünkre. Ami viszont a legendákból rekonstruálható, méltán kelti fel nemcsak a keresztény utókor, hanem az orvoslás története után érdeklõdõk figyelmét is. 1546-ban született Carmonában, Sevilla közelében. Hogy megélhetését biztosító szakmára tegyen szert, 13 éves korában elszegõdik egy szövetkereskedõhöz. Rövidesen azonban világossá válik elõtte, hogy ez a mesterség nem neki való, ugyanis az üzlethez kapcsolódó manipulációkat nem tudja következetes keresztény elveivel egyeztetni. Öt évi munkaviszony után arra az elhatározásra jut, hogy felhagy ezzel a foglalkozással. Bevonul a Santa Olalla nevû remetelakba, és a Juan Peccador – Bûnös János – nevet veszi fel. Cellájának magányában világosodik meg elõtte Istennek az az akarata, hogy életét teljesen õneki szentelje. Egyszer két beteg és hajléktalan emberrel hozza össze a sors. A nyomorral való megrendítõ konfrontáció hatására lassan körvonalazódni kezd benne a krisztuskövetés számára elrendelt konkrét módja is. 19 éves korában elszánja magát és Jerez de la Fronterába megy, ahol a börtönben sínylõdõ elítélteket és a menhelyek szegényeit ápolja. Két év sem telik bele, s átveszi a Letrõn nevû kórház vezetését, melyet saját elképzelései szerint teljesen átalakít.

Kórházfilozófiája a beteg embert állítja a központi helyre. A róla való gondoskodást azonban nem merülhet ki a medicinai ellátásban, legyen az bármilyen szakszerû is. Meggyõzõdése, hogy a szenvedõ ember számára a leghatékonyabb orvosság egy másik ember gondoskodó közelsége. Ez a nézet nemcsak akkor, a 16. század közepén, volt forradalmi: korunk modern orvostudománya is kezdi az emberi tényezõt a gyógyulás els?dleges feltételeként elismerni. Számtalan praktikus újítást is bevezet, olyanokat is, melyeket ma magától értetõdõnek számítanak. Például a paciensek betegségcsoportonkénti elhelyezésével jelentõsen csökkentette a kórházi fertõzések gyakoriságát, mely által kialakult a kórház osztályokra való felosztásának gyakorlata, ami egyidejûleg elõsegítette az orvosok és az ápolók szakosodási lehetõségét is. Személye vonzerejének köszönhetõen hamarosan segítõtársak is csatlakoznak hozzá.

Megismeri Istenes Szent János követõinek, az Irgalmas Testvéreknek a spiritualitását, és megegyezéseket vél felfedezni saját eszmerendszerével. Ez arra indítja, hogy felvételét kérje szerzetescsaládjukba. 1574-ben követ?ivel együtt Granadába megy, ahol mindannyian leteszik a rendi fogadalmat. Jerezbe való visszatérése után a kórházi szolgálat mellett sokoldalú karitatív tevékenységet is folytat: gondoskodik a zarándokokról és a hajléktalanokról, támogatja a háborúk és a természeti csapások következtében elszegényedett embereket, de soha nem feledkezik meg a legnyomorultabbakról, a börtön lakóiról. Élete momentumait megjelenítõ festõk elõszeretettel ábrázolják alamizsnaosztás közben, mely során néhány alkalommal – legalábbis a legendák szerint – kenyeret szaporított. Nevéhez ezen kívül számtalan más csoda is fûzõdik, fõként gyógyítások, de még halottak feltámasztása is. Az apostolkodás terén is buzgólkodik: gyermekeknek és betegeinek tart hitoktatást. Számtalan ember õt választja lelki tanácsadójául. 1593-ban megbízatást kap a város egészségügyi rendszerének gyökeres átszervezésére; a modernizálás során vezetése alatt 12 kisebb ispotályt egyesít. A nagy pestisjárvány során, melynek 500 ezer ember esik áldozatul, testvéreivel együtt hõsiesen ápolja Jerez betegeit. Hivatásának önfeláldozó teljesítése közben ? maga is megkapja a halálos kórt, és 1600. Június 3-án visszaadja lelkét Teremt?jének.

Grande János Istenes Szent János atyánk hûséges fiához méltóan életét Istennek és embertársainak áldozta. 1853-ban IX. Piusz pápa boldoggá, 1986-ban II. János Pál az újonnan alapított Jerezi Egyházmegye patrónusává, 1996-ban pedig szentté avatja.