|
Üzenet a hivatások 44. világnapjára A hivatások évenkénti világnapja megfelelő alkalom arra,
hogy rávilágítsunk a hivatások fontosságára az Egyház életében és
küldetésében, és még inkább imádkozzunk, hogy egyre növekedjen
számuk és hitelességük. A most következő világnapon az olyannyira
aktuális témát szeretném Isten egész népének figyelmébe ajánlani:
a hivatás a közösségi egyház szolgálatában.
2007. április 29.
Főtisztelendő Püspök Testvérek,
Kedves Testvéreim!
Tavaly, amikor a szerdai általános kihallgatásokon új
katekézis-sorozatot indítottam Krisztus és az Egyház közötti
kapcsolatról, beszéltem arról, hogy az első keresztény közösség
csírájában akkor jött létre, amikor néhány galileai halász
találkozott Jézussal és hagyták, hogy tekintete, hangja meghódítsa
őket, és befogadták sürgető meghívását: „Gyertek, kövessetek, én
emberek halászává teszlek benneteket” (Mk 1,17; vö. Mt 4,19). Isten
mindig kiválasztott néhány embert, hogy közvetlenebb kapcsolatban
működjenek vele együtt üdvözítő tervének megvalósításában. Az
Ószövetség kezdetén meghívta Ábrahámot, hogy „nagy néppé” tegye (Ter
12,2), azután pedig Mózest, hogy megszabadítsa Izraelt Egyiptom
fogságából (vö. Kiv 3,10). Aztán másokat is kiválasztott arra –
különösképpen a prófétákat –, hogy megvédjék és éltessék népével
kötött szövetségét. Az Újszövetségben Jézus, a megígért Messiás,
egyenként hívta meg az apostolokat, hogy vele legyenek és
osztozzanak küldetésében (vö. Mk 3,14). Az utolsó vacsorán, amikor
rájuk bízta a feladatot, hogy mindörökké megemlékezzenek haláláról
és feltámadásáról egészen addig, míg dicsőségesen vissza nem tér az
idők végezetén, így szólt értük az Atyához: „Megismertettem velük
nevedet és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel
szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek” (Jn 17,26). Az
Egyház küldetésének alapja tehát egy bensőséges és hűséges közösség
Istennel.
A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium című konstitúciója úgy
mutatja be az Egyházat, mint „népet, amelyet az Atya, a Fiú és a
Szentlélek egysége fog össze” (4), és amelyben Isten misztériuma
tükröződik. Ez azt jelenti, hogy a szentháromságos szeretet
tükröződik vissza benne, és a Szentlélek működésének köszönhetően
minden tagja „egy testet, egy lelket” alkot Krisztusban. Különösen
akkor, amikor az Eucharisztia ünneplésére gyűlik egybe szerves
felépítésben pásztorai vezetése alatt, a közösség misztériumát éli
meg Istennel és a testvérekkel. Az Eucharisztia annak az egységnek a
forrása az Egyházban, amelyért Jézus imádkozott szenvedésének
előestéjén: „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek
ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn
17,21). Ez az erős közösség segíti az Egyházban a nagylelkű
hivatások kibontakozását: arra ösztönzi a hívő ember isteni
szeretettel teli szívét, hogy teljesen Isten országának szentelje
magát. A hivatások gondozásához fontos a közösségi Egyház
misztériumára odafigyelő pasztoráció, mert aki egy egyetértő,
felelősséget együtt hordozó, szolgálatkész egyházi közösségben él,
az biztos, hogy könnyebben megtanulja felismerni az Úr hívását. A
hivatásgondozás tehát folytonos „nevelést” igényel arra, hogy
meghalljuk Isten hangját. Így tett Éli, amikor segített az ifjú
Sámuelnek, hogy megértse, mit kér tőle Isten, és készségesen
megvalósítsa azt (vö. 1Sám 3,9). Isten hangjára csak a vele való
bensőséges közösség légkörében tudunk figyelni. Ez mindenekelőtt az
imádságban valósul meg. Az Úr világosan kimondott parancsa szerint,
fáradhatatlanul és együtt kell kérnünk a hivatás ajándékát az
„aratás urától” (Mt 9,38). Az Úrnak e felhívása összhangban van a
Miatyánkkal (Mt 6,9), azzal az imádsággal, amit ő tanított nekünk,
és amely Tertullianusz ismert kifejezése szerint az „egész
evangélium szintézise” (vö. De Oratione, 1,6: CCL 1, 258). Minderre
Jézus egy másik mondata is rávilágít: „Ha ketten közületek valamiben
egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól” (Mt
18,19). A Jó Pásztor arra hív minket, hogy imádkozzunk mennyei
Atyánkhoz, imádkozzunk egyenként és kitartóan, hogy küldjön
hivatásokat a közösségi Egyház szolgálatába.
Az elmúlt évszázadok pasztorális tapasztalatait összegyűjtve a II.
Vatikáni Zsinat hangsúlyozta, mennyire fontos a jövőbeli papok
hiteles egyházi közösségre nevelése. A Presbyterorum ordinis
című dekrétum erről így ír: „A papok Krisztusnak, a főnek és
pásztornak hivatalát – tekintélyében való részesedésük mértéke
szerint – gyakorolva, a püspök nevében összegyűjtik Isten családját
mint testvéri közösséget, melyet egy lélek éltet, és Krisztus által
a Szentlélekben odavezetik az Atyaistenhez” (6). A Zsinat e
megállapítása visszhangzik a Pastores dabo vobis kezdetű
szinódus utáni apostoli buzdításban, amely aláhúzza, hogy a pap „a
közösségi Egyház szolgálója, mivel – egyként a püspökkel és szoros
kapcsolatban a papsággal – az egyházi közösséget építi a különböző
hivatások, karizmák és szolgálatok harmonikus egészében” (16).
Elengedhetetlen, hogy a keresztény népen belül minden szolgálat és
karizma a teljes közösségre irányuljon, és a püspök, valamint a
papság feladata, hogy támogassák ezt minden más hivatással és
egyházi szolgálattal összhangban. Például az Istennek szentelt élet
is a maga sajátosságában ennek a közösségnek a szolgálatában áll,
ahogyan erre igen tisztelt elődöm, II. János Pál pápa Vita
consecrata kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása
rávilágít: „Az Istennek szentelt élet kétségtelen érdeme, hogy
hatékonyan hozzájárul ahhoz, hogy a testvériség igénye – mint a
Szentháromság megvallása – eleven maradjon az Egyházban; a testvéri
szeretet állandó ápolása révén a közösségi élet formájában is
megmutatta, hogy a szentháromságos közösségben való részvétel
oly lényegesen meg tudja változtatni az emberi kapcsolatokat,
hogy e részesedésből a szolidaritás egy új fajtája fakad” (41).
Minden keresztény közösség középpontjában ott van az Eucharisztia,
az Egyház életének forrása és csúcsa. Aki az evangélium szolgálatába
áll, előre fog haladni Isten és a felebarát iránti szeretetben, és
ezzel elősegíti az Egyháznak mint közösségnek építését, ha az
Eucharisztiából táplálkozik. Azt mondhatnánk, hogy az
„eucharisztikus szeretet” motiválja és megalapozza az egész Egyház
hivatásbeli tevékenységét, mert ahogy a Deus caritas est
kezdetű enciklikában írtam, a papságra és a többi szolgálatra való
hivatás Isten népében ott bontakozik ki, ahol az egyénekben Krisztus
megmutatkozik Igéjén keresztül, a szentségekben és főleg az
Eucharisztiában. Mindez azért van így, mert „Az Egyház
liturgiájában, imádságában, a hívők élő közösségében megtapasztaljuk
Isten szeretetét, észrevesszük, és azt is megtanuljuk, hogy
jelenlétét mindennapjainkban fölismerjük. Ő előbb szeretett és előbb
szeret minket; emiatt tudunk mi is szeretettel válaszolni” (17).
Végezetül Máriához fordulunk, aki segítette az első közösséget –
ahol „mindannyian egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan
imádkoztak” (vö. ApCsel 1,14) –, hogy pártfogolja az Egyházat, hogy
a mai világban a Szentháromság megjelenítője, az isteni szeretet
érzékletes jele legyen minden ember számára. A Szűzanya, aki
készségesen válaszolt az Atya hívására – „Az Úr szolgálója vagyok”
(Lk 1,38) – járjon közben azért, hogy a keresztény nép körében ne
hiányozzanak az isteni öröm szolgálói: olyan papok, akik
püspökeikkel közösségben hűségesen hirdetik az evangéliumot és
kiszolgáltatják a szentségeket, törődnek Isten népével és készek az
egész emberiség evangelizálására. Adja meg, hogy ma is növekedjen az
Istennek szentelt emberek száma, akik a szegénység, a tisztaság és
az engedelmesség evangéliumi tanácsai szerint élve a korszellemmel
szembe haladnak és prófétai módon tesznek tanúságot Krisztusról és a
megváltás felszabadító üzenetéről. Kedves Testvéreim, titeket pedig
– akiket az Úr sajátos hivatásokra hív az Egyházban – kiváltképpen
szeretnélek Máriára bízni, aki mindenkinél jobban megértette Jézus
szavait: „Azok az én anyám és rokonaim, akik hallgatják és tettekre
váltják az Isten szavát” (Lk 8, 21), hogy ő tanítsa meg nektek,
hogyan hallgassátok isteni Fiát. Segítsen, hogy életetekkel
mondjátok: „Nézd, megyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat” (vö.
Zsid 10,7). Ezt kívánva biztosítalak benneteket imáimról, és szívből
megáldalak titeket.
Vatikán, 2007. február 10.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Jn 6,60-69
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|