INDULGENTIARUM DOCTRINA
VI. Pál pápa
apostoli konstitúciója a búcsúkról
1968
I. Bevezetés
1. A búcsúk tanítása és sok évszázados gyakorlata a
Katolikus Egyházban az isteni kinyilatkoztatás szilárd alapján
nyugszik.[1] Ez apostolokról
ránkhagyományozott kinyilatkoztatás „a Szentlélek segítségével az
Egyházban bontakozik”, miközben „az Egyház a századok folyamán az
isteni igazság teljessége felé törekszik, mindaddig, amíg be nem
teljesednek benne Isten igéi.”[2]
A búcsúk tanának és üdvös gyakorlatának helyes megértésére
emlékezetünkbe kell idéznünk néhány igazságot, amit az Isten
igéjével megvilágosított egész Egyház mindig hitt, és a püspökök
mint apostolutódok, de elsősorban a római pápák mint Szent Péter
utódai a századok folyamán mind a lelkipásztori gyakorlatban, mind
tanító jellegű dokumentumaikban tanítottak és tanítanak.
2. Miként az isteni kinyilatkoztatásból tudjuk, a
bűnöket az isteni szentség és igazságosság által kiszabott
büntetések követik, melyeket akár itt a Földön az életnek
fájdalmaival, nyomorúságaival és viszontagságaival, s főként a
halál elviselésével,[3] akár a
másvilágon tűz és szenvedések, vagyis tisztító büntetések által
kell lerónunk.[4] A keresztények
ezért mindenkor meg voltak győződve arról, hogy a gonosz útnak sok
keserves következménye van, s hogy a gonosz út göröngyös, tövises
és ártalmas számára, akik járnak rajta.[5]
Isten igazságos és irgalmas ítélete azért rója ki ezeket a
büntetéseket, hogy megtisztítsa a lelket, megvédje az erkölcsi
rend szentségét, és teljes méltóságában állítsa helyre Isten
dicsőségét. Minden bűn megzavarja ugyanis azt az egyetemes rendet,
amit Isten kimondhatatlan bölcsessége és végtelen szeretete
határozott meg; és minden bűn igen nagy javakat rombol le mind a
bűnös személy, mind az emberi társadalom szempontjából. Világosan
látta minden kor keresztényeinek lelkiismerete, hogy a bűn nemcsak
az isteni törvény áthágása, hanem azonfelül még ha nem is mindig
közvetlenül és nyíltan az Isten és az ember közötti személyes
barátságnak is megvetése vagy elhanyagolása,[6] Istennek valóságos és soha eléggé föl nem
mérhető megsértése,sőt hálátlan visszautasítása annak a
szeretetnek, melyet Isten Krisztusban ajánlott föl nekünk, amikor
Krisztus a barátaivá hívta meg tanítványait, nem szolgáknak.[7]
3. A bűnök teljes megbocsátásához és úgynevezett
jóvátételéhez tehát nemcsak az szükséges, hogy lelkünk őszinte
megtérésével visszaállítsuk az Istennel való barátságot, és az
Isten bölcsességét és jóságát ért megbántásokért engeszteljünk,
hanem teljesen helyre kell állítanunk mindazokat az akár egyéni,
személyes jellegű, akár közösségi jellegű vagy éppen az egyetemes
rendhez tartozó javakat, amiket a bűn lecsökkentett vagy tönkre is
tett. Ez történhet önkéntes jóvátétellel, aminek büntetés jellege
is van, vagy az igazságos és végtelenül szent isteni bölcsességtől
ránk szabott büntetések elviselésével, melyekből kiviláglik az
egész világ előtt Isten szentsége és tündöklő dicsősége. E
büntetések létéből és súlyosságából ismerjük föl a bűn
esztelenségét és rosszaságát, illetve rossz következményeit.
A tisztítótűzről szóló tanításból világosan látható, hogy a bűn
megbocsátása után is maradhatnak, és valójában gyakran maradnak
vissza lerovandó büntetések, vagy a bűnök megtisztítandó
maradványai.[8] A tisztítótűzben
ugyanis az elhunytak lelkei, „akik igaz bűnbánattal, Isten
szeretetében haltak meg, anélkül, hogy cselekedeteikért és
mulasztásikért a bűnbánat megfelelő gyümölcseivel elégtételt
nyújtottak volna”[9] a halál után,
tisztító büntetésekkel tisztulnak. Ezt a liturgikus imádságok is
igazolják, melyeket a szentmisére egybegyűlt keresztény közösség a
legősibb időktől fogva mondott, azért imádkozva: „hogy, akik
bűneinkért méltán bűnhődünk, azokat irgalmasságod neved
dicsőségére szabadítsa meg.”[10]
Minden e világban zarándokló ember elkövet legalább bocsánatos,
s ahogy mondani szokták mindennapos vétkeket:[11] így tehát valamennyien rászorulnak Isten
irgalmára, hogy megszabaduljanak a bűnök büntető
következményeitől.
II. Az Egyház „kincstára”
4. Az isteni terv titokzatos és jóságos misztériumából
fakadóan az emberek természetfölöttii kapcsolatban vannak
egymással, melynek alapján egynek a bűne másoknak is árt, miként
egynek életszentsége a többieknek is áldást hoz.[12] Így a Krisztus-hívők segítik egymást a
természetfölötti cél elérésében. E kommunió tanúja maga Ádám,
akinek bűne minden emberre átszármazik. De e természetfölötti
kapcsolat nagyobb és tökéletesebb kiinduló pontja, alapja és
példája maga Krisztus, akivel Istentől kapott meghívás alapján
közösségre léphetünk.[13]
5. Krisztus ugyanis, „aki bűnt nem követett el”, „
szenvedett értünk”;[14] „a mi
bűneinkért sebezték meg, a mi gonoszságainkért törték össze, ...
az Ő sebei szereztek nekünk gyógyulást”.[15]
Krisztus nyomdokait követve[16] a
keresztények mindig törekedtek arra, hogy segítsék egymást az égi
Atya felé vezető úton imádsággal, lelki javak fölajánlásával és
vezeklő engeszteléssel. Minél buzgóbb szeretet sürgette őket,
annál inkább követték a szenvedő Krisztust, hordozták keresztjüket
a maguk bűneinek és mások vétkeinek kiengesztelésére abban a
biztos tudatban, hogy az irgalmasság Atyjánál segíthetnek
testvéreiken az üdvösség elnyerésében.[17]
Ez a szentek közössége ősrégi dogmája,[18]
melyben Isten egyes gyermekeinek élete Krisztusban és Krisztus
által csodálatosan összekapcsolódik az összes többi keresztény
testvér életével Krisztus titokzatos testének természetfölötti
egységében mint egyetlen misztikus személyben.[19]
Így jön létre „az Egyház kincstára”.[20]
Ez persze nem valami évszázadokon át összegyülemlett halmaza az
anyagi javaknak, hanem az az Isten előtti végtelen és
kimeríthetetlen érték, amit Krisztus engesztelései és érdemei
jelentenek: amelyeket Ő fölajánlott, hogy az egész emberiség
megszabaduljon a bűntől, és eljusson az Atyával való közösségre.
Maga a megváltó Krisztus az, akiben megvannak és hatnak
megváltásának elégtételei és érdemei.[21]
Ezenkívül e kincstárba tartozik még az mérhetetlen és páratlan és
mindig új érték, amivel a Boldogságos Szűz Mária és az összes
szentek imádságai és jócselekedetei rendelkeznek Isten színe
előtt, akik az Úr Krisztus kegyelméből követték az Ő nyomdokait,
megszentelődtek és végrehajtották az Atyától rájuk bízott művet;
úgy, hogy a saját üdvösségükön munkálkodva testvéreik üdvösségét
is segítették a titokzatos Test egységében.
„ Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában
összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö.
Ef 4,16). Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült
testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt az Egyház
mindig vallott hite szerint a lelki javak közösségében erősebb
lesz. Abból következően ugyanis, hogy az égiek bensőségesebben
egyesülnek Krisztussal, az Egyház egészét megszilárdítják a
szentségben, nemesebbé teszik istentiszteletét, melyet itt a
földön bemutat, és sokféleképpen hozzájárulnak az Egyház további
épüléséhez (vö. 1Kor 12,12-27). Hiszen ők az örök haza polgárai,
ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és őáltala, ővele és őbenne
szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál, bemutatván érdemeiket,
melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek
egyetlen közvetítője által (vö. 1Tim 2,5), mindenben az Úrnak
szolgálva és a saját testükben kiegészítve azt, ami még hiányzik
Krisztus szenvedéséből testének, az Egyháznak javára (vö. Kol
1,24). Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri
gondoskodásuk.”[22]
Ezért a hívek között, akik akár eljutottak már az égi hazába,
akár elkövetett vétkeikért engesztelnek a tisztítótűzben, akár még
a Földön zarándokolnak, állandóan fönnáll a szeretet köteléke, és
az összes javak bőségesen áradó kölcsönös cseréje, melyekkel az
egész titokzatos test minden bűnéért engesztelve kiengesztelik az
isteni igazságosságot; Isten irgalmát pedig megbocsátásra
késztetik, hogy a bűnbánó bűnösök minél hamarabb eljussanak Isten
házanépe javainak teljes élvezetére.
III. Az elégtétel mérséklése az Egyházban
6. Ezeknek az igazságoknak tudatában az Egyház már az első
időktől kezdve különféle utakat ismert és használt föl, hogy az Úr
megváltásának gyümölcseit az egyes hívekre alkalmazza, sőt hogy a
hívek maguk is munkálkodjanak testvéreik üdvösségén. És így az
Egyház egész teste igazságban és szentségben készüljön Isten országa
tökéletes eljövetelére, amikor majd Isten lesz minden mindenben.
Már maguk az apostolok buzdították tanítványaikat arra, hogy
imádkozzanak a bűnösök üdvösségéért,[23]
mely gyakorlatot az Egyház ősi szokása szentül megtartott,[24] főként amikor a bűnbánók az
egész közösség közbenjárását kérték,[25]
és azáltal, hogy az elhunytakat közbenjáró imádsággal, kiváltképp
az eucharisztikus áldozat fölajánlásával segítették.[26] Az Egyházban már a legrégibb idő óta
jócselekedeteket is ajánlottak föl Istennek a bűnösök
üdvösségéért, főleg olyasmit, amit az emberi gyarlóság nehéznek
talál.[27] Mivel pedig azokat a
szenvedéseket, melyeket a vértanúk hitükért és az isteni
törvényért viseltek el, igen nagyra értékelték, a vezeklők kérni
szokták a vértanúkat, hogy az ő érdemeiktől támogatva hamarabb
kapjanak föloldozást a püspöktől.[28]
Az igazak imádságait és jócselekedeteit ugyanis oly nagyra
értékelték, hogy állították: a bűnbánót az egész keresztény nép
segítsége fürdeti és tisztítja meg, s részesíti a megváltásban.[29]
Minderről nem azt gondolták, hogy az egyes hívők pusztán a saját
erejükkel tevékenykednek a többi testvér bűneinek bocsánatáért,
hanem hitték, hogy maga az Egyház mint Krisztussal, a Főve1
összekapcsolt egy test ad az elégtételt egyes tagjaiban.[30]
Az egyházatyák korában azonban általános volt a meggyőződés,
hogy az üdvözítés művét az Egyház azoknak a pásztoroknak
tekintélye alatt és velük közösségben valósítja meg, akiket a
Szentlélektől állított püspökké Isten egyházának kormányzására.[31] Ezért a püspökök mindent okosan
megfontolva határozták meg az elégtétel módját és mértékét, sőt
azt is megengedték, hogy a kánoni vezeklést más cselekedetekkel
helyettesítsék, melyek talán könnyebbek, a közjó szempontjából
megfelelőbbek és a jámborság számára kedvezőbbek voltak, melyeket
maguk a vezeklők, sőt olykor más hívők végeztek el.[32] Lassanként így jöttek szokásba a búcsúk.
7. Az Egyházban élő meggyőződés alapján, mely szerint az
Úr nyájának pásztorai Krisztus és a szentek érdemeinek
alkalmazásával meg tudják szabadítani a híveket a bűneik után
megmaradó büntetésektől, az Isten népét szüntelenül éltető
Szentlélek sugallatára a századok során kialakult a búcsúk
szokása. Ezáltal az Egyház tanításában és fegyelmében fejlődés
történt és nem elváltozás,[33] és a
a kinyilatkoztatás gyökeréből új érték fakad a hívek és az egész
Egyház javára.
A búcsúk lassanként terjedő használata pedig az Egyház története
során akkor vált a leginkább nyilvánvalóvá, amikor a római pápák
úgy határoztak, hogy az Egyház közjavát szolgáló bizonyos
cselekedetek „mindenfajta vezeklés helyettesítésére
beszámítandók”,[34] és „a bűneiket
valóban bánó és meggyónó” és az ilyen jócselekedeteket végző
hívőknek „a mindenható Isten irgalmából és ... apostolainak
érdemeiben és tekintélyében bízva”, „az apostoli teljhatalommal,”
„bűneiknek nemcsak teljes és bőséges, hanem a legteljesebb
megbocsátását” engedélyezték.[35]
„Isten egyszülött Fia” ugyanis „.. kincstárat szerzett a
küzdő Egyháznak, ... ezt a kincstárat pedig rábízta... Szent
Péterre, a mennyek országa kulcsainak birtokosára, valamint az ő
utódaira és helyetteseikre itt a Földön, hogy üdvös módon osszák
szét a hívek között, és sajátos, ésszerű okokra való tekintettel
engedjék el a bűneiket bánó és megvalló híveknek a bűneikért járó
ideigtartó büntetést hol teljesen, hol részlegesen, akár
egyetemlegesen bárkinek, akár különlegesen egyeseknek (ahogyan
Isten szerint jónak látják). E kincstárhoz tartoznak ... a
Boldogságos Istenszülő és az összes választottak érdemei.”[36] 8. A már megbocsátott
bűnökért járó ideigtartó büntetéseknek ezt az elengedését külön
névvel indulgentia-nak, `búcsúnak' nevezték.[37]
A búcsú részben megegyezik azokkal az egyéb utakkal és módokkal,
amik a bűnök visszamaradó mozzanatainak megszüntetését szolgálják,
ugyanakkor azonban határozottan különbözik is tőlük.
A búcsúban ugyanis az Egyház az Úr Krisztustól kapott megváltás
szolgálóleányának hatalmával élve nem csupán imádkozik, hanem a
megfelelőképpen fölkészült Krisztus-hívőnek illetékes hatóságként
adományoz Krisztus és a szentek elégtételeinek kincstárából az
ideigtartó büntetések elengedésére.[38]
A cél pedig, amelyet az egyházi hatóság a búcsúk
engedélyezésével elérni akar, abban áll, hogy ne csupán segítse a
híveket a megérdemelt büntetések lerovásában, hanem a jámborság, a
bűnbánat és a szeretet cselekedeteire is késztesse őket, főként
olyanokra, melyek növeli a hitet és előmozdítják a közjót.[39]
Ha pedig a hívek elhunytak megsegítésére ajánlják föl a
búcsúkat, akkor kiváló módon gyakorolják a szeretetet, és miközben
az égiekre gondolnak, földi tennivalóikat is helyesebben végzik.
Ezt a tanítást az Egyház tanítóhivatala különféle
megnyilatkozásokban védte meg és adta elő.[40] A búcsúk gyakorlatába viszont nem egyszer
visszaélések csúsztak be, egyrészt mert „a mértéktelenül és
feleslegesen engedélyezett búcsúk” lejáratták az Egyház
kulcshatalmát, és erejétől fosztották meg a vezeklő elégtételt,[41] másrészt pedig „a gyalázatos
nyerészkedés” miatt káromolták a búcsúk nevét.[42] Az Egyház azonban e visszaéléseket
megszüntetve és helyreigazítva „azt tanítja és rendeli, hogy az
Egyházban meg kell tartani a búcsúk gyakorlatát, mert a keresztény
nép számára nagyon üdvös dolog, és szent zsinatok hagyták jóvá
tekintélyükkel. Kiközösítéssel sújtja mindazokat, akik a búcsút
haszontalannak tartják, vagy tagadják azt, hogy az Egyháznak van
hatalma búcsúkat engedélyezni”.[43]
9. Az Egyház napjainkban is felszólítja minden
gyermekét, hogy mérlegelje és fontolja meg, milyen nagy értéket
képvisel a búcsúnyerés mind az egyes ember, mind pedig az egész
keresztény társadalom javára.
Hogy csak röviden összefoglaljuk a legfontosabbakat, az első,
amit ez az üdvös gyakorlat tanít: „rossz és keserves dolog
elhagyni az Urat, az Istent”.[44] A
hívek ugyanis, midőn elnyerik a búcsút, belátják, hogy ők maguk a
saját erejükkel nem tudnának jóvátételt adni a rosszért, amit a
bűnükkel saját maguknak is, az egész társadalomnak is okoztak,
ezért üdvös alázat támad bennük.
A búcsúk gyakorlata továbbá arra is tanít, hogy mily benső
egység fűz össze mindnyájunkat Krisztusban, és hogy kinek-kinek
természetfölötti élete milyen nagy hasznára van a többieknek: mert
ezáltal a többiek is könnyebben és szorosabban tudnak
egybekapcsolódni az Atyával. A búcsú gyakorlata tehát egyrészt
föllobbantja bennünk a szeretetet, másrészt kitűnő gyakorlása
annak, amikor Krisztusban elhunyt testvéreinken segítünk vele.
10. Hasonlóképpen a búcsúk használata fölkelti bennünk a
bizalmat és a reményt az Atyaistennel való teljes
kiengesztelődésre; de ez úgy történik, hogy nem a hanyagságra ad
alkalmat, hanem serkent az Istennel való teljes közösség
elnyerésére. A búcsúk ugyanis ámbár ingyenes ajándékok mind az
élők, mind a megholtak javára csak bizonyos föltételek teljesítése
után nyerhetők el. Elnyerésükhöz ugyanis szükséges, hogy egyrészt
elvégezzék az előírt jócselekedeteket, másrészt hogy a hívő kellő
fölkészültséggel rendelkezzék: szeresse Istent, tagadja meg a
bűnöket, bízzék az Úr Krisztus érdemeiben, és erősen higgyen
abban, hogy a szentek közössége nagyon hasznos számára.
Az sem elhanyagolandó tény, hogy amikor a hívek búcsút nyernek,
egyszersmind tanulékonyan alávetik magukat az Egyház törvényes
pásztorainak, elsősorban a mennyország kulcsait birtokló Szent
Péter utódjának, hiszen épp őket bízta meg az Üdvözítő, hogy
legeltessék és kormányozzák Egyházát.
A búcsúk üdvös intézménye tehát a maga módján hozzájárul ahhoz,
hogy az Egyház Krisztus számára szeplő és ránc nélküli, szent és
szeplőtelen legyen,[45] és
csodálatos módon kapcsolódjék Krisztushoz a szeretet
természetfölötti köteléke által. Minthogy pedig a szenvedő egyház
tagjai a búcsúk révén hamarabb jutnak be a mennyei egyház tagjai
közé, azért a búcsúk által mind jobban és gyorsabban megvalósul
Krisztus országa addig is, „amíg mindnyájan el nem jutunk a hitben
és az Isten Fia megismerésében az egységre, és meglett emberré nem
leszünk, elérve a krisztusi teljességet”.[46]
11. Ezen igazságokra támaszkodva tehát az
Anyaszentegyház, miközben szüntelenül ajánlja híveinek a búcsúk
használatát, mely a történelem tanúsága szerint a keresztény nép
számára nagyon kedves és ma is hasznos, egyáltalán nem akarja
háttérbe szorítani a megszentelés és tisztulás egyéb módjait,
főként nem a szentmiseáldozatot és a szentségeket, kiváltképp a
szentgyónást, de az úgynevezett szentelmények nyújtotta bőséges
segítséget sem; végül pedig éppenséggel nem akarja kisebbíteni az
imádságnak, a vezeklésnek és a jótékonysági cselekedeteknek
értékelését. Mindezen segédeszközöknek közös vonása, hogy annál
hatékonyabban adják meg a megszentelődést és megtisztulást, minél
szorosabban kapcsolódik az ember a szeretet által a Főhöz,
Krisztushoz és az Egyház egész testéhez. A szeretet kiemelkedő
helyét a keresztény életben a búcsúk is igazolják. Nem lehet
ugyanis búcsút nyerni őszinte metanoia, megtérés és Istennel való
kapcsolat nélkül, melyekhez csak hozzájárul az előírt cselekedetek
elvégzése. Megmarad tehát a szeretet rendje, és ebbe szövődik bele
a büntetések elengedése az Egyház kincstárának hasznosítása által.
Az Egyház buzdítja híveit, hogy se el ne hagyják, se kevésre ne
becsüljék atyáik megszentelt hagyományait, hanem fogadják vallásos
hittel és engedelmességgel, és a katolikus család drága kincseként
őrizzék. Az Egyház mindazonáltal szabadon hagyja a lehetőséget,
hogy ki-ki Isten fiainak szent és jogos szabadságával élve
használja a megtisztulásnak és megszentelődésnek ezeket az
eszközeit, de állandóan felhívja a hívők figyelmét mindarra, ami a
búcsúnál előbbre való az üdvösség elnyerése érdekében, mert
szükséges, vagy jobb, vagy hatékonyabb.[47]
Hogy pedig növekedjék a búcsúk iránti tisztelet és megbecsülés,
az Anyaszentegyház némi újítást lát szükségesnek a búcsúk
fegyelmében, és új szabályok kibocsátását határozta el.
A búcsúfegyelem megújítása
12. Az alábbi szabályok – a püspöki karok véleményének
meghallgatása után – alkalmas változtatásokat vezetnek be a búcsúk
fegyelmébe.
Az Egyházi Törvénykönyv rendelkezései, valamint a Szentszéknek a
búcsúkról szóló határozatai, amennyiben megfelelnek az új
szabályoknak, továbbra is érvényben maradnak.
Az új szabályok megalkotásában főként három szempont volt
irányadó: új mértéket kell megállapítani a részleges búcsúkra;
csökkenteni kell a teljes búcsúkat; egyszerűbb és méltóbb formába
kell öltöztetni az úgynevezett tárgyakhoz fűződő és helyhez kötött
búcsúkat. Ami a részleges búcsúkat illeti, elhagytuk a régi
években és napokban kifejezett meghatározást, és új szabályt
vagyis mértéket állapítottunk meg, mely szerint a búcsúval
ellátott jócselekedetet végző hívő cselekedete veendő alapul.
Mivel ugyanis a Krisztus-hívő cselekedetével azon érdemen kívül,
ami cselekedetének fő gyümölcse – ideigtartó büntetésének
elengedését is elnyerheti, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél
nagyobb a cselekvő szeretet és a cselekedet értéke, úgy láttuk
jónak, hogy a büntetés elengedésének azt a mértékét, amelyet a
hívő saját cselekedetével elnyert, vegyük alapul azon büntetés
elengedéshez, amit az egyházi tekintély a részleges búcsúval
szívesen ad.
Ami a teljes búcsúkat illeti, megfelelőnek látszott a számukat
csökkenteni, hogy a hívek a teljes búcsút kellőképpen értékeljék,
és megfelelően fölkészülve nyerhessék el. Ami ugyanis gyakran
előfordul, arra kevésbé figyelünk, s ami bőségesebben áll
rendelkezésünkre, azt kevéssé becsüljük; hiszen a legtöbb hívőnek
bizonyos időre van szüksége, hogy kellőképpen fölkészüljön a
teljes búcsú elnyerésére.
Ami végül a tárgyakhoz vagy helyekhez kötött búcsúkat illeti,
nemcsak a számuk csökkentettük nagyon, hanem még a nevüket is
megszüntettük, hogy világosabbá váljék: a hívők cselekedeteit
gazdagítják a búcsúk, és nem a tárgyakat vagy helyeket, melyek
csupán alkalmul szolgálnak a búcsúk elnyerésére. Sőt a jámbor
társulatok tagjai is jelvényeik használata nélkül nyerhetik el
saját búcsúikat, ha elvégzik az előírt cselekményeket.
SZABÁLYOK
1. A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért
járó, ideig tartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő,
aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott
feltételeket, elnyer az Egyház segítségével, mely mint a megváltás
szolgálója, Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek
kincstárát hivatalosan kezeli és részesít belőle.
2. A búcsú részleges vagy teljes aszerint, hogy részben
vagy teljesen szabadit meg a bűnökért járó ideigtartó
büntetésektől.
3. Mind a részleges, mind a teljes búcsúnyerést mindig
fő1 lehet ajánlani az elhunytak javára mint közbenjárást.
4. A részleges búcsút ezután egyszerűen részleges búcsú
névvel illetjük, nem adva hozzá semmi meghatározott napot vagy
évet.
5. A hívőnek, aki legalább szívbéli töredelemmel tesz
részleges búcsúval ellátott jó cselekedetet, az Egyház ugyanannyi
büntetés elengedését ajándékozza, amennyi a saját cselekedetéért
elengedtetett neki.
6. Teljes búcsút naponta csak egyszer lehet nyerni;
kivétel a 18. p. előírása a „halál órájára”. Részleges búcsút
viszont napjában többször is nyerhetünk, hacsak kifejezetten más
rendelkezés nincs érvényben.
7. A teljes búcsú elnyeréséhez el kell végezni a
búcsúval ellátott cselekményt, és teljesíteni kell három
föltételt: szentgyónás, szentáldozás és imádság a Szentatya
szándékára. Ezenfelül szükséges, hogy ki legyen zárva minden bűnös
ragaszkodás, beleértve a bocsánatos bűnöket is.
Ha nincs meg ez a teljes fölkészültség, vagy nem teljesülnek a
mondott föltételek, kivéve a 11. pontban említett „akadályozottak”
esetét, a búcsú csak részleges lesz.
8. A három föltételt teljesíteni lehet az előírt
cselekmény elvégzése előtt vagy után akár több nappal is; helyes
azonban, hogy a szentáldozás és az imádság a Szentatya szándékára
azon a napon történik, amelyen az előírt cselekedeteket
elvégezzük.
9. Egyetlen szentgyónás után több teljes búcsú is
elnyerhető, de egy szentáldozással és egy a Szentatya szándékára
mondott imádsággal csak egy teljes búcsút lehet nyerni.
10. A Szentatya szándékára történő imádkozás
föltételeinek teljesen eleget teszünk, ha elmondunk a Szentatya
szándékára egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet. A híveknek azonban
módjukban áll bármi más imádságot mondani a Szentatya szándékára,
kinek-kinek a Szentatya iránti egyéni áhítata és tisztelete
szerint.
11. Érintetlenül hagyva a gyóntatóknak a CIC 1917. 935.
kánonjában adott fölcserélési fölhatalmazást az akadályozottak
számára, mind az előírt cselekmények, mind föltételek
tekintetében, a helyi ordináriusok megengedhetik a joghatóságuk
alá tartozó híveknek, akik olyan helyen laknak, ahol semmi módon
nem, vagy csak nagy nehézségek árán juthatnak szentgyónáshoz vagy
szentáldozáshoz, hogy elnyerhessék a teljes búcsút tényleges
szentgyónás és szentáldozás nélkül is, ha őszinte bűnbánatot
indítanak, és elhatározzák, hogy az említett szentségekhez
járulnak, mihelyt lehetőségük nyílik rá.
12. A búcsúk fölosztása személyi, tárgyi és helyi
búcsúkra ettől1 kezdve megszűnik, mert így világosabban kitűnik
majd, hogy a búcsú a hívek cselekedetéhez van kötve, bár néha
tárggyal vagy hellyel kapcsolatos.
13. A búcsúk kézikönyvét át kell dolgozni abból a
célból, hogy csak a jelentősebb imádságok és a jelentősebb
ájtatossági, jótékonysági és vezeklési cselekedetek legyenek
búcsúval ellátva.
14. Az egyes szerzetesrendek, szerzetes társulatok,
fogadalom nélkül közös életet folytató társaságok, világi
intézmények, továbbá a hívek jámbor társulásai búcsúinak
jegyzékeit és összefoglaló kiadványait minél előbb fölül kell
vizsgálni avégett, hogy teljes búcsút csak a Szentszéktől
megállapított jelesebb napokon lehessen nyerni. Tegyen
előterjesztést e tárgyban a legfőbb elöljáró, vagy jámbor
társulások esetében a helyi főpásztor.
15. Minden templomban, nyilvános kápolnában – vagy félig
nyilvános kápolnában azok számára, akik törvényesen használják
elnyerhető az a teljes búcsú, amelyet csak a megholtakért
ajánlhatunk fel november 2-án.
A plébániatemplomokban ezenfelül évente kétszer lehet nyerni
teljes búcsút: a templom titulusának ünnepén (a „templombúcsú”
napján) és a Porciuncula búcsú napján, augusztus 2-án, vagy ha a
megyésfőpásztor hozzájárul, a megelőző vagy a következő
vasárnapon. A templomokhoz vagy kápolnákhoz kapcsolt többi búcsút
minél előbb át kell dolgozni.
16. Templommal vagy kápolnával kapcsolatos teljes búcsú
elnyeréséhez az előírt cselekedet az adott templom vagy kápolna
áhítatos meglátogatása, és ott a Miatyánknak és a Hiszekegynek
elimádkozása.
17. Az a hívő, aki bármely pap által szabályszerűen
megáldott kegytárgyat (feszületet, keresztet, olvasót, skapulárét,
érmet) áhítatos lélekkel használ, részleges búcsút nyer.
Ha pedig a kegytárgyat a pápa vagy egy püspök áldotta meg, akkor
az a hívő, aki ezt a kegytárgyat áhítatos lélekkel használja,
teljes búcsút is nyerhet Szent Pétert és Pál apostolok ünnepén, ha
elmondja a hitvallást bármilyen jóváhagyott formában.
18. Ha halálveszélyben forgó hívőnél nincsen pap, aki
kiszolgáltassa neki a szentségeket, és megadja az apostoli áldást,
amely az Egyházi Törvénykönyv 468. kánonjának 2. §-a értelmében
teljes búcsúval van ellátva, az Egyház mint jó anya a halál
órájára teljes búcsút engedélyez az ilyen hívőnek, ha az kellőképp
fölkészült rá, azt az egyet tételezve föl, hogy élete folyamán
szokásszerűen végzett valamilyen imádságokat. Dicséretes, ha ennek
a búcsúnak elnyeréséhez feszületet vagy keresztet is használunk.
Ugyanezt a teljes búcsút a hívő akkor is elnyerheti, ha aznap
már nyert teljes búcsút.
19. A teljes búcsúról szóló összes szabályokat főként
azt, ami a 6. pontnál található alkalmazni kell azokra a teljes
búcsúkra is, amelyeket eddig toties quoties `annyiszor ahányszor'
búcsúknak szoktak nevezni.
20. Az Anyaszentegyház a legmesszebbmenően gondoskodni
óhajtván az elhunyt hívekről, hatályon kívül helyez minden ide
vonatkozó kiváltságot, az értük fölajánlott bármely szentmisét
viszont a lehető legteljesebb közbenjáró hatással ruházza föl.
A búcsúnyerésnek ez az új szabályzata életbe lép három hónappal
azután, hogy ez a Rendelkezés az Acta Apostolicae Sedis-ben (1967.
jan. 30-án) megjelenik.
A kegytárgyak használatához fűzött olyan búcsúk, melyekről
fentebb nem történt említés, megszűnnek e Rendelkezésnek az Acta
Apostolicae Sedis-ben való megjelenési napjától számított három
hónap után. A14. és 15. pontban említett felülvizsgálatot egy éven
belül be kell nyújtani a Sacra Paenitentiaria Apostolica-hoz.
Hatályukat vesztik mindazok a búcsúk, amelyek e rendelkezés
megjelenésétől számított két éven belül nem kapnak új
megerősítést.
Úgy akarjuk, hogy jelen szabályzatunk előírásai most és a
jövőben is jogérvényesek és hatályosak legyenek; ha szükséges, még
az elődeink által kibocsátott apostoli rendelkezések ellenére,
valamint egyéb esetleg különleges figyelemre méltó és külön
hatálytalanítást igénylő előírások ellenére is.
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1967. év január 1-jén, a mi Urunk
Jézus Krisztus születésének nyolcadnapján, pápaságunknak negyedik
évében.
VI. Pál pápa
Jegyzetek
[1] Vö. Trienti Zsinat XXV. sess.
Határozat a búcsúkról. DS 1835. – Mt 28,18.
[2] DV 8; vö, I. Vatikáni Zsinat Dei
Filius konstitúció 4. fej. DS 3020.
[3] „Az asszonyhoz pedig így szólt:
megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd
gyermekeidet. Vágyakozni fogsz a férjed után, ő pedig uralkodni fog
rajtad. Az embernek pedig mondta: Mivel hallgattál feleséged
szavára, és ettél a fáról, melyről megtiltottam, hogy egyél,
átkozott lesz a föld miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta
táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem
neked... Arcod verítékével eszed a kenyeret, míg vissza nem térsz a
földbe, amelyből vétettél, mert por vagy és porrá leszel.”(Ter
3,16-19 vö. Lk 19, 41-44; Róm 2, 9; 1Kor 11, 30. – Szent Ágoston:
Enarrationes in Psalmum 58,1,13: „Minden rosszaságért, akár kicsi,
akár nagy, büntetést kell kapni akár magától a bűnbánó embertől,
akár a büntető Istentől”. CCL 39,739; PL 36,701. – Aquinói Szent
Tamás: „Mivel a bűn rendetlen cselekedet, aki vétkezik, valamilyen
rend ellen vétkezik. Következésképpen a rend rá fog nehezedni, és
ezt nevezzük büntetésnek.” (STh I-II, 87, 1.)
[4] Vö. Mt 25, 41-42.; Mk 9, 42-43; Jn
5, 28-29; Róm 2,9; Gal 6, 68. – II. Lyoni zsinat: Palaiologosz
Mikhaél császár hitvallása: DS 856-858. – Firenzei zsinat: Decretum
pro Graecis. DS 1304-1306. Szent Ágoston: „Sok dologról úgy
látszik, hogy ismeretlen és büntetlen marad; de ezek büntetését a
másik világra tartják fönn. Nem véletlenül nevezzük az ítélet
napjának azt a napot, amelyen élők és holtak bírája eljön ítélni.
Amint ellenkezőleg vannak dolgok, amikért, jóllehet bocsánatot
nyertünk, itt bűnhődünk, de a jövendő világban nem fognak ártani.
Ezért mondja az Apostol az ideig tartó büntetésekről, melyek azért
érik a már bocsánatot nyert bűnösöket, hogy a másik világban ne
kelljen bűnhődniük: „Ha megítélnénk magunkat, nem vonnánk magunkra
ítéletet. Ha azonban az Úr ítél meg minket, az fenyítésünkre
szolgál, hogy el ne ítéltessünk e világgal együtt.”(1Kor 31-32.); PL
40, 263.
[5] Vö. Hermász: A Pásztor 6, 1, 3.
Funk: Patres Apostolici, I, 487.
[6] „Halljátok, egek, és te föld,
figyelj, mert az Úr beszél: fiakat neveltem és naggyá tettem, ők
pedig megvetetek engem. Megismeri az ökör gazdáját és a szamár
urának jászolát; Izrael pedig nem ismert meg engem és a népem nem
értett meg.” (Iz 1, 2-3; – vö. MTörv 8, 11. 32, 15; Zsolt 105, 21;
118; Bölcs 7, 14; Iz 17, 10.; 44,21; Jer 33, 8; Ez 20, 27; DV 2.)
[7] Vö. Jn 15, 1415; GS 22; AG 13.
[8] „És szólt az Úr Mózeshez és
Áronhoz: mivel nem hittetek nekem, hogy megszenteljetek engem Izrael
fiainak színe előtt, nem fogjátok bevezetni e népet arra a földre,
amelyet nekik adok.”(Szám 20,12) „Miután láttad [a földet, melyet
Izrael fiainak adtam], te is megtérsz népedhez, miként elment a te
testvéred, Áron, mert Cin pusztájában, amikor a közösség lázongott,
megbántottatok engem, és nem akartatok megdicsőíteni előttük a vizek
fölött.” (Szám; 27, 13-14) „És mondta Dávid Nátánnak: Vétkeztem az
Úr ellen. És mondta Nátán Dávidnak: Az Úr is elvette bűnödet, s nem
halsz meg. De mert tettedet káromoltad az Urat, a fiú, aki született
neked, halállal hal meg.” (2Sám 12, 13-14.) – IV. Ince pápa:
Instructio pro Graecis. DS 838; Trienti zsinat VI. sessio 30. kánon.
DS 1580.; 1689, 1693; Szent Ágoston: „Az embernek a bűnök
megbocsátása után is szenvednie kell ebben az életben, bár a bűn az
elsődleges oka nyomorúságának. A büntetés huzamosabb mint a bűn,
nehogy kevésbe vegyük a bűn amiatt, hogy vele együtt mindjárt
megszűnik a büntetés is. A büntetés azért éri bizonyos időre az
embert, akit már nem kárhoztat a bűn, hogy érezze a földi
nyomorúságot, javuljon és vezekeljen.” In Joannis evangelium
tractatus 124,5. PL 35,1972.)
[9] II. Lyoni zsinat. IV. Sessio. DS
856.
[10] Vö. Missale Romanum: „Néped
könyörgését, Urunk, hallgasd meg kegyesen, hogy akik méltán
bűnhődnek bűneinkért, azokat irgalmasságod neved dicsőségére
szabadítsa meg.” Hetvenedvasárnap orációja; „Kérünk, Urunk oldozd
föl, bűneink kötelékeit, s amit értük megérdemeltünk, irgalmasan
fordítsd el tőlünk.” Oratio super populum az 1. vasárnap utáni
hétfőn; „Kérünk, Urunk mentsd meg minden büntetéstől és
veszedelemtől azokat, akiket ily nagy misztériumok részeseivé
tettél.” (Nagyböjt 3. vasárnap, postcommunio)
[11] Vö. „Hiszen sokban vétünk
mindnyájan.” (Jak 3,2) – „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját
magunkat vezetjük félre, és nincs bennünk igazság.” (1Jn 1,8) A
karthágói zsinat e rész így magyarázta: „Továbbá úgy látjuk, hogy ha
valaki Szent János apostol szavait: »Ha azt állítjuk, hogy nincs
bűnünk, magunkat vezetjük félre, és nincs bennünk igazság« úgy
értelmezné, hogy csak alázatosságból kell így beszélnünk, nem pedig
azért, mert valóban így áll a dolog, legyen kiközösítve.” DS 228;
Trienti zsinat, VI. sessio: Határozat a megigazulásról, 11. fej. DS
1537; LG 40.
[12] Szent Ágoston: De baptismo
contra Donatistas 1, 28: PL 43, 124.
[13] „Én vagyok a szőlőtő, ti a
szőlővessző; aki bennem marad és Én őbenne, az bő termést hoz.” (Jn
15, 5) „Ti pedig Krisztus teste vagytok és testének tagjai.”( 1Kor
12, 27; vö. 1Kor 1, 9; 10, 17; Ef 1, 20-23; 4, 4) Vö. LG 7 „Krisztus
Lelkének közöltetéséből következik ..., hogy az Egyház mint a
megváltó kiegészítése és teljességeként létezik, Krisztus pedig
valamiképpen beteljesedik az Egyházban (vö. Aquinói Szent Tamás:
Commentar in Epistulam ad Ephesios 1, 8). E szavakkal érintjük a
módot, hogy ... a titokzatos Fő, ami Krisztus, és az Egyház, mely
itt a földön mint második Krisztus az Ő nevében cselekszik, hogyan
alkot egyetlen új embert, akiben a kereszt üdvöthozó művének
állandósításában ég és föld összekapcsolódik: Krisztusról beszélünk,
a Főről és a testről, az egész Krisztusról.” (XII. Pius pápa:
Mystici Corporis enciklika; DS 3813) – Szent Ágoston: „A mi Urunk,
Jézus Krisztus mint teljes és tökéletes férfi Fő is, test is: a Főt
abban az emberben ismerjük föl, aki Szűz Máriától született... Ő az
Egyház feje. E Fő teste az Egyház, nemcsak az, amelyik itt van,
hanem az, amelyik itt is, és szerte a földkerekségen; nem is csak
az, amely most él, hanem mindazok, akik Ábeltől kezdve a világ
végéig megszületnek és hinni fognak Krisztusban, az egy városhoz
tartozó szentek teljes népe; ez a város Krisztus teste, melynek feje
Krisztus.” (Enarrationes in Psalmos XC, 1. PL 37,1159.)
[14] Vö. 1Pét 2, 21-22.
[15] Vö. Iz 53, 4-6.; 1Pét 2, 21-25;
Jn 1, 29; Róm 4, 25; 5,9; 1Kor 15,3; 2Kor 5, 21; Gal 1, 4; Ef 1, 7;
Zsid 1, 3; 1Jn 3, 5.
[16] Vö. 1Pét 2, 21.
[17] „Örömmel szenvedek értetek, és
testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik testének,
az Egyháznak javára” (Kol 1, 24) „Szent János apostol bűnbánatra
buzdítja a fiatal rablót, amikor így kiált neki: »Én adok számot
helyetted Krisztusnak. Ha kell, szívesen elviselem a halálodat,
miként az Úr meghalt értünk. A lelkemet adom oda helyetted.«”
(Alexandriai Kelemen: Liber Quis dives salvetur, 42.. PG 9, 650)
„Hisszük ugyan, hogy a Bíró előtt sokat számít a vértanúk érdeme és
az igazak cselekedetei, de amikor az ítélet napja eljön, e világ
végén, Krisztus ítélőszéke előtt fog állni az Ő népe.” „A
bűnbánónak, a jót tevőnek, az esdeklőnek kegyesen meg lehet
bocsátani, és az elnyert bocsánatot, s az ilyenre átruházható
mindaz, amit számukra a vértanúk kértek és a papok tettek.” (Szent
Cyprianus: De lapsis 17, 36. PL 4, 495; 508.) „Azt mondod
könyvecskédben, hogy amíg élünk, kölcsönösen imádkozhatunk
egymásért; de ha meghaltunk, nem hallgatják meg a másikért mondott
imádságot: főként azért, mert a vértanúk szüntelenül kérik a
bosszúállást a vérükért (Jel 6,10). Ha az apostolok és a vértanúk
testben élve imádkozhatnak a többiekért, amikor még magukért is
aggódniuk kell, mennyivel inkább megteszik ezt a győzelmükért
megkoronázottan?” (Szent Jeromos: Contra Vigilantium 6. PL 23, 359)
„Tehát sírni kell a sírókkal. Mikor tehát látsz egy testvért, aki a
bűnök büntetése miatt szomorkodik, sírj vele, és légy iránta
irgalmas. Így ugyanis mások bajából okulhatsz. Mert aki a felebarát
bűnéért forró könnyeket hullatott, a testvért siratva megjavul. ...
Gyászolj a bűn miatt. A bűn a lélek betegsége, a halhatatlan lélek
halála, tehát gyászra és szüntelen siralomra méltó.” (Nagy Szent
Vazul: Homília in martyrem Julittam 9. PG 31, 258259) „Tehát nem
válogatás nélkül gyászoljuk azokat, akik meghalnak, s nem is
örvendünk minden élőnek; hanem a bűnösöket gyászoljuk, nemcsak a
halálbamenőket, hanem az élőket is; az igazak miatt pedig örvendünk,
nemcsak életükben, hanem azután is, hogy meghaltak.” (Aranyszájú
Szent János: In Epistolam ad Philippenses. 1, 3, 3. PG 62, 203) „Ha
önként vállalt elégtételről beszélünk, megesik, hogy az egyik
hordozza a másik büntetését, mert bizonyos módon egyek. ... Ha a
bűnért kirótt büntetésről beszélünk mint büntetésről, akkor mindenki
a saját bűnéért bűnhődik, mert a bűn aktusa személyes dolgok. Ha
pedig gyógyító büntetésről van szó, akkor megesik, hogy az egyik a
másik bűnéért bűnhődik. Mondtuk ugyanis, hogy az anyagi károk vagy a
test szenvedése a Lélek üdvösségét szolgáló gyógyító büntetések.
Ezért nincs akadálya annak, hogy valakit Isten vagy ember más
bűnéért ilyen büntetéssel sújtson.” (STh I-II. 87, 8.)
[18] „A szentek közössége tehát nem
más, mint jótétemények, imádságok, engesztelés, segítség kölcsönös
cseréje a mennyei hazában vagy a tisztítótűzben vagy a még földön
zarándokló hívők között, akik egyetlen várost alkotnak, melynek a
feje Krisztus, éltető elve a szeretet.” (XIII. Leó: Mirae caritatis
enciklika, DS 3363.)
[19] „A test ugyan egy, de sok tagja
van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus
is, mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a
keresztségben.” (1Kor 12, 12-13) „Így tehát Krisztus úgy él az
Egyházban, hogy az Krisztus második személyeként létezik. Ezt
állítja a pogányok Tanítója a Korintusiakhoz írt levelében, amikor
minden további nélkül Krisztusnak nevezi az Egyházat (vö. 1Kor
12,12), nyilván magát a Mestert követve, aki a magasságból így szólt
hozzá, amikor ő még üldözte az Egyházat: »Saul, Saul, miért üldözöl
engem?(ApCsel 9,4; 22,7; 26,14)«. Sőt ha hihetünk Nissai Szent
Gergelynek, az Apostol gyakran nevezte Krisztusnak az Egyházat. (vö.
De vita Moysi, PG 44, 385); és ismeritek tisztelendő testvérek Szent
Ágoston mondását: »Krisztus hirdeti Krisztust« (Sermones, 354,1; PL
39:1563).” (XII. Pius pápa: Mystici Corporis enciklika 1943. június
29. AAS 35 (1943) 218) – Vö. STh III, 48, 2 ad 1; 49, 1.
[20] „Isten egyszülött Fia ...
kincstárat szerzett a küzdő Egyháznak ... E kincstárat ... a mennyek
országa kulcsainak őrzője, s annak utódai által átadott a híveknek
üdvös használatra ... E kincstárba tartoznak a Boldogságos
Istenszülő és az első igaztól az utolsóig minden szent érdemei.”
(VI. Kelemen pápa: Unigenitus Dei Filius szentévi bulla, 1343. I.
25. DS 1025, 1026-27) „... Mi, akik az égből teljhatalmat kaptunk az
egyetemes Egyház ránkbízott kincstárából, mely Krisztusnak és az ő
szentjeinek érdemeiből áll, a tisztítótűz lelkeinek közbenjárást és
segítséget nyújtani kívánván ....” (IV. Sixtus: Romani Pontificis
enciklika 1477. XI. 27. DS 1406) „... Jézus Krisztus és a szentek
érdemei kincstárának kezelése...” (X. Leó: Cum postquam dekrétum
1518. XI. 9. DS 1448; vö. 1467, 2641.)
[21] Vö. Zsid 7, 23-25; 9, 1128.
[22] LG 49.
[23] „Valljátok meg tehát egymásnak
bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen
hathatós az igaz ember buzgó könyörgése.” (Jak 5, 16); „Amikor
valaki látja, hogy a testvére bűnt követ el, de ez a bűn nem jelenti
számára a halált, imádkozzék érte, és életet szerez annak, aki nem
halált hozó bűnnel vétkezett.” (1Jn 5, 16.)
[24] „Imádkozzunk tehát mi is
azokért, akik valamilyen bűnben vannak, hogy adassék nekik
összeszedettség és alázat, hogy ne ránk, hanem az isteni akaratra
hallgassanak. Így az irgalmasságból fakadó könyörgés értük Istennél
és a szenteknél gyümölcsöző és tökéletes lesz számukra.” (Római
Szent Kelemen: Ad Corinthios 56, 1. Funk: Patres Apostolici I, 171.)
„Mikor pedig bevégezte az imádságot, melyben megemlékezett
mindenkiről, aki valaha találkozott vele, kicsinyekről és nagyokról,
nevezetes és névtelen emberekről, és a földkerekségen élő katolikus
Egyházról ...” (Szt Polycarpus vértanúsága 8,1. Ua., 321, 323.)
[25] „A nyilvános vezeklésben az
ünnepi szentmise végeztével a római Egyházban a bűnbánók »jajgatva
és siránkozva a földre vetik magukat. Ekkor a püspök könnyezve
közeledik feléjük és szintlén földre borul és az Egyház egész
közössége együtt sír és tesz bűnvallomást. Ezután elsőként a püspök
kell föl és talpra állítja a földön fekvőket; majd a vezeklőkért
mondott imádságok után elbocsátja őket.«” (Szozomenosz: Historia
Ecclesiae 7, 16. PG 67, 1462.)
[26] „Ezután az elhunyt szent
atyákért és püspökökért, s általában minden közöttünk élt emberért
imádkozunk; azzal a hittel, hogy ezeknek a lelkeknek, akikért
imádkozunk, nagyon segítségére van, miközben a szemünk előtt van a
szent és félelmetes áldozat.” A koszorú példájára hivatkozva, melyet
a császárnak kötnek, hogy a száműzötteknek kegyelmezzen meg, ugyanez
a szent tanító ezzel fejezi be beszédét: „Ugyanígy mi is az
elhunytakért, ámbár bűnösök, Istennek ajánlván az imádságokat nem
koszorút kötünk, hanem a föláldozott Krisztust ajánljuk föl
bűneinkért, kérvén a kegyes Istent, hogy nekik is, nekünk is
bocsásson meg és kegyelmezzen meg.” (Jeruzsálemi Szt Cirill:
Catechesis 23,9-10. PG 33, 1115, 1118) Vö. Szent Ágoston:
Confessiones 9, 12, 32. PL 32, 777; 9, 11, 27. PL 32, 775;
Sermones72, 2: PL 38, 936; De cura pro mortuis gerenda 1, 3: PL 40,
593.
[27] (Szent János apostol a fiatal
rabló megtérítésekor) „Ettől kezdve részben gyakran imádkozva
Istenhez, részben az ifjúval együtt hosszasan böjtölve, s különböző
buzdító beszédeket intézve hozzá, nem tágított tőle mindaddig, míg,
amint mondják, állhatatosságával el nem vezette az Egyház ölébe.
...” (Alexandriai Kelemen: Liber Quis dives salvetur. 42. PG 9,
651.)
[28] „E békét, melyet egyesek az
Egyházban nélkülöztek, a börtönben a vértanúktól szokták könyörögve
kérni.” Tertullianus: Ad Martyras 1, 6. PL 1, 695) „Úgy gondolom,
elébe kell sietnünk testvéreinknek, hogy akik ajánló levelet kaptak
a [még börtönben lévő] vértanúktól, ... a bűnbocsátó kézrátétel után
jöjjenek az Úrhoz azzal a békével, melyet a vértanúk a hozzánk
intézett levéllel a számukra kértek.” (Szent Cyprianus: Epistula 18.
PL 4, 265; vö. Epistula 19. PL 4, 267) Vö. Caesareai Eusebius:
Historia Ecclesiae 1, 6, 42. PG 20, 614-615.
[29] „... az egész nép
cselekedeteitől megtisztul és a nép könnyei megfürdetik azt, akit a
nép könyörgései és könnyei megszabadítanak a bűntől, s belsejében
megtisztítanak. Krisztus ugyanis megajándékozta Egyházát azzal, hogy
mindenki által megválthasson egyet, ő, akit az Úr Jézus eljövetele
arra méltatott, hogy egy által valamennyien megváltassanak.” (Szt
Ambrus: De Paenitenia 1, 15: PL 16, 511.)
[30] „Ha egy tagja sajog, a test nem
tud örvendeni: az egész együtt szenved és együtt kell működnie a
gyógyulás érdekében. Az Egyház az egyikben is, a másikban is jelen
van, de az Egyház Krisztus. Amikor tehát te a testvérek térdét
egyenesíted, Krisztust gyógyítod, Krisztust kérleled; ugyanígy
amikor ők sírnak miattad, Krisztus szenved, Krisztus kéri az Atyát.
Amit a Fiú kér, az mindig könnyen megtörténik.” (Tertullianus: De
paenitentia 10, 5-6. PL 1, 1356) Vö. Szent Ágoston: Enarrationes in
Psalmum 85,1: PL 37, 1082.
[31] Vö. ApCsel 20,28; Trienti zsinat
XXIII. sessio Decretum de sacramento ordinis 4. fej. DS 1768; I.
Vatikáni Zsinat: Pastor aeternus dogmatikus konstitúció 3. f., DS
3061;LG 20. „A püspöktől függetlenül
senki ne tegyen olyat, ami az Egyházat érinti.”(Antiochiai Szent
Ignác: Ad Smyrnaeos 8, 1. Funk: Patres Apostolici I, 283)
[32] „Akik tehát istenfélelemmel,
könnyekkel, türelemmel és jócselekedetekkel tettben is,
magatartásban is kifejezik a megtérést, az elkülönítés meghatározott
idejének elteltével méltán visszatérhetnek az imádság közösségébe,
ugyanakkor a püspök valami emberségesebb módot is meghatározhat
nekik.” (I. Niceai zsinat, 12. kánon. Mansi: SS. Conciliorum
collectio 2, 674) Neocézáreai zsinat, 3. kánon. Ua. 540; Szt. I.
Ince pápa: Epistula 25, 7, 10. PL 20, 559; Nagy Szent Leó pápa:
Epistula 159, 6. PL 54, 1138; Nagy Szt. Vazul: Epistula 217,74. PG
32, 803A. Szent Ambrus: De paenitentia 1, 15. PL 16, 511.
[33] Vö. Lerini Szent Vince:
Commonitorium primum, 23: PL 50, 667-668.
[34] „Aki tehát tiszta jámborságból,
nem dicsőségvágyból vagy pénzszerzés miatt útra kell Isten
jeruzsálemi egyházának megszabadítására, útja mindenfajta
vezeklésnek beszámít.” (Clermonti zsinat, 2. kánon. Mansi: SS.
Conciliorum collectio 20, 816)
[35] „A régiek megbízható elbeszélése
szerint mindazoknak, akik Rómában fölkeresték az Apostolfejedelem
tiszteletreméltó bazilikáját, nagy bűnbocsánatot és búcsúkat
engedélyeztek. Mi tehát ... az ilyen engedményeket és búcsúkat
együtt és külön-külön érvényesnek és üdvösnek tartjuk, s ezeket
apostoli tekintélyünkkel megerősítjük és jóváhagyjuk. ... A
mindenható Isten irgalmából és apostolainak érdemeiben és
tekintélyében bízva, az apostoli teljhatalommal mindenkinek, akik
ezeket a bazilikákat tisztelettel fölkeresik, bűnbánatot tartanak és
meggyónnak ... a jelen és ezután minden századik évben bűneiknek
nemcsak teljes és bőséges, hanem a lehető legteljesebb bocsánatát
engedélyezzük.” (VIII. Bonifác pápa: Antiquorum habet 1. jubileumi
szentévet kihirdető bullája. 1300. II. 22. DS 868.)
[36] Vö. VI. Kelemen pápa: Unigenitus
Dei Filius szentévi bulla, 1343. I. 25. DS 1025, 1026, 1027.
[37] Vö. X. Ló pápa: Cum postquam
határozat, 1518. XI. 9. DS 144748.
[38] VI. Pál pápa: Sacrosancta
Portiunculae levél, 1966, VII. 14. AAS 58 (1966) 633.
[39] Ua., uo., 632.
[40] VI. Kelemen pápa: Unigentius Dei
Filius szentévi bulla, 1343. I. 25. DS 1026; Uő: Super quibusdam
levél 1351. IX. 29. DS 1059; V. Márton pápa: Inter cunctas bulla,
1418. II. 22. DS 1266; IV. Sixtus pápa: Salvator noster bulla, 1476.
augusztus 3: DS 1398; Uő: Romani Pontificis provida enciklika, 1477.
XI. 27. DS 14051406; X. Leó pápa: Exsurge Domine bulla, 1520. VI.
15. DS 146772); VI. Pius pápa: Auctorem fidei konstitúció, 1794.
VIII. 28. DS 264042; XI. Pius pápa: Quod nuper, a rendkívüli szentév
megnyitása. AAS 25 (1933) 8; XII. Pius pápa: Iubilaeum maximum, az
egyetemes szentév megnyitása. AAS 41 (1949) 258.
[41] Vö. IV. lateráni zsinat, 62.
fej. DS 819.
[42] Vö. Trienti zsinat: Határozat a
búcsúkról: DS 1835.
[43] Vö. Uo.
[44] Jer 2,19.
[45] Vö. Ef 5, 27.
[46] Vö. Ef 4,13.
[47] „... Ámbár az ilyen búcsúk
nagyon hasznosak a büntetés elengedésére, mégis egyéb elégtételt adó
cselekedetek érdemszerzőbbek a lényegi jutalmat tekintve; ami
végtelenül jobb, mint az ideigtartó büntetés elengedése.” STh Suppl.
25, 2, 2.
A fordítás az
Enchiridion indulgentiarum
1968. októberében megjelent
második kiadásában közölt latin szövegből készült.
Fordította: Dr. Diós István
|