EVANGELII NUNTIANDI VI. Pál pápa: az Evangélium hirdetése - kezdetű apostoli
buzdítása
a katolikus egyház püspökeihez, papjaihoz és híveihez
az evangelizációról a mai világban
1975. december 8.
Tisztelendő Testvérek és kedves Gyermekeim!
Üdvözletünket küldjük, apostoli áldásunkkal.
Bevezetés
Különleges elkötelezettség az
evangelizációra
1. Az evangélium hirdetése korunkban kétségkívül nemcsak a
keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is
szolgálja. Az evangelizáció azokhoz a mai emberekhez szól, akik tele
vannak ugyan reménnyel, de mégis félelmek és szorongások között
élnek.
Hivatásunk, hogy megerősítsük testvéreinket az evangelizációs
munkában. Ezt a feladatot Krisztus bízta ránk mint Péter utódjára[1], ez mindennapos gondunk[2], ez életünk és tevékenységünk programja és
pápai hivatalunk legfőbb feladata. Legszebb küldetésünk segíteni
testvéreinket, hogy korunk bizonytalanságai és zűrzavarai közt is
lelkes szeretettel, buzgósággal, örömmel szenteljék magukat az
evangelizációs munkára.
Három jelentős esemény
2. Különös alkalom e buzdítás megírására a Szentév közeli bezárása.
A Szentév során az egyház mindig szem előtt tartotta a célt, hogy az
evangéliumot elvigye minden emberhez[3].
Hírnöke akart lenni annak a Jó Hírnek, amelyet Jézus Krisztus hozott
és az egyházra bízott, főleg kettős parancsával: „öltsétek magatokra
az új embert”[4] és „engesztelődjetek
ki Istennel”[5].
Alkalom e sorok megírására a II. Vatikáni Zsinat bezárásának tizedik
évfordulója is. A zsinat munkáját röviden így lehet összefoglalni:
fáradozzunk azon, hogy a huszadik század egyháza korszerű módon
hirdesse az evangéliumot a huszadik századi embernek.
Alkalom végül a tavaly lefolyt 3. általános püspöki szinódus, amely
éppen az evangelizációról tárgyalt. A szinódus atyái kifejezetten
kérték, hogy munkájukat írásban foglaljuk össze. Amikor ugyanis az
említett szinódus befejezte munkáját, annak eredményeit bizalommal
és egyszerűséggel az egyház egyetemes Pásztorának kezébe helyezte,
és kifejezte várakozását, hogy a pápa új indíttatást adjon, amely az
egyházban – melynek egyre mélyebben kell gyökereznie a Pünkösd örök
erőiben – megteremti az evangelizáció új korszakát[6].
Pápaságunk gyakran hangoztatott
gondolata ez
3. Mi magunk az evangelizáció témájának fontosságát gyakran szóvá
tettük, jóval a szinódus előtt is. Így 1973. június 22-én a bíborosi
testülethez intézett beszédünkben így szóltunk: „A megváltozott
társadalmi helyzet arra kényszerít minket, hogy újragondoljuk
módszereinket, és minden erőnkből új utakat, új eszközöket
találjunk, amelyekkel a mai emberhez eljuttathatjuk a keresztény
üzenetet, hiszen csak az evangéliumban találhatnak választ
kérdéseikre; csak belőle meríthetnek erőt, hogy elkötelezzék magukat
egymás javára”[7]. Hozzátettük akkor:
Csak úgy leszünk hűségesek a zsinat óhajához, ha egyrészt mindig
szem előtt tartjuk hitbeli örökségünket, amelyet az egyháznak
sértetlenül kell továbbadnia, másrészt mindig szem előtt tartjuk a
mai embert is, és érthető és meggyőző módon állítjuk elé hitünket.
Az 1974-es püspöki szinódus
irányelvei szerint
4. Az evangelizációs munkának tehát ez a kettős hűség a sarkköve:
Hűség az evangéliumi üzenethez és hűség az emberiséghez, amelynek az
evangéliumot a maga teljességében kell közvetítenünk. Ez a hűség
három olyan kérdést vet fel élesen, ami az 1974-es püspöki szinódus
atyáit foglalkoztatta:
- Mi az a belső erő az evangéliumi üzenetben, ami a emberi
lelkiismeretet különösen is megragadja?
- Mennyire, hogyan tudja az evangélium ereje valóban átalakítani a
mai embert?
- Milyen módszereket kövessünk az evangélium hirdetésében, hogy az
ereje kifejthesse hatását?
Ezek a fölvetett kérdések mindjárt rá is mutatnak az egyház mai
alapproblémájára, amit így lehetne megfogalmazni: maga a zsinat
Isten órája volt az újkori történelemben. Vajon a zsinat után és a
zsinat következtében az egyház alkalmasabbá vált-e az evangélium
hirdetésére, és arra, hogy az emberek szívébe tudatosan, szabadon,
hatékonyan juttassa el az evangéliumot?
Tartsunk számadást!
5. Kell, hogy a fenti kérdésre őszintén, alázattal és bátran
feleljünk, feleletünkből pedig levonjuk a következtetést, és
aszerint cselekedjünk. Az összes egyházak gondja vállunkon nyugszik[8], ezért segíteni akarjuk
testvéreinket és keresztény gyermekeinket, hogy az imént föltett
kérdésekre felelni tudjanak. Az evangelizációval kapcsolatos
eszmefuttatásunk a szinódus gazdag anyagából indult ki. Bárcsak arra
késztetné az egyházban Isten egész népét, hogy ő is elvégezze ezt az
átgondolást. Bárcsak fokozná az apostoli buzgóságot azokban, akik az
igehirdetés és a katekézis szolgálatában állnak[9], hogy az igazság hű sáfárai legyenek[10] és a lehető legjobban töltsék be
az evangélium továbbadásának feladatát.
Ezt az apostoli buzdítást igen fontosnak tekintjük, mert az
evangélium hirdetése az egyház számára nem fakultatív feladat; nem
választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá a
küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és
üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló,
mással nem helyettesíthető munka. Nem tűri sem az indifferentizmust,
sem a szinkretizmust, sem a hit átalakítását: mert tőle függ az
emberek üdvössége. A kinyilatkoztatás szépsége tükröződik benne.
Bölcsessége nem ezé a világé. Önmagában képes arra, hogy fölkeltse a
hitet: azt a hitet, mely egyedül Istenen alapul[11]. Isten az Igazság. Kell, hogy az igazság
hirdetője erre az igazságra tegye fel minden idejét, minden erejét,
és ha kell, életét is.
I.
Az
evangéliumot hirdető Krisztustól az evangéliumot hirdető
egyházig
Jézus tanúságtétele és küldetése
6. A tanúság, melyet Krisztus Urunk tesz önmagáról, és amelyről
Szent Lukács számol be evangéliumában – „hirdetnem kell az Isten
Országa evangéliumát”[12] –
kétségkívül nagy jelentőségű, mert Jézus egész küldetését, feladatát
magában foglalja: „Evégre jöttem”[13].
E szavak teljes értelmét akkor látjuk, ha egybevetjük Krisztus
Urunknak azzal a kijelentésével, amelyben magára alkalmazza Izaiás
próféta szavait: „Az Úr Lelke rajtam, azért kent fel engem. Ő
küldött, hogy a szegényeknek hirdessem az evangéliumot”[14].
Jézus maga mondja, hogy az Atya azért küldte: hirdesse az örömhírt
városról-városra; főleg a szegényeknek, mert a szegények gyakran
készségesebb lélekkel fogadják. Hirdetnie kell, hogy beteljesültek
az ígéretek, amelyeket a szövetségben Isten tett. Az evangélium
hirdetését szolgálta Jézus egész működése: már maga a megtestesülés
is, majd csodái, tanítása, a tanítványok meghívása, a tizenkét
apostolnak adott megbízás, a kereszt, a feltámadás és állandó
jelenléte övéi körében.
Jézus az evangélium első hirdetője
7. A püspöki szinódus alkalmával ismételten szó esett arról, hogy
Jézus önmaga is az „Isten örömhíre”[15],
és ő volt ennek az örömhírnek első és legnagyobb hírnöke. Erre tette
föl egész életét, önmaga teljes feláldozásáig.
„Hirdetni az evangéliumot”: Vajon maga Krisztus hogyan értelmezte
ezt a küldetést? Nem könnyű dolog szavakban összefoglalni, hogy az
evangelizáció Jézusnál mit jelentett, mi tartozott hozzá, mi volt a
módja, amelyet Krisztus elgondolt és megvalósított. Hiába is
próbálnók mindezt összefoglalni, sohasem jutnánk a végére. Legyen
elég tehát, hogy rámutassunk néhány kiemelkedő jellegzetességre.
Isten Országának hirdetése
8. Az evangélium hirdetőjeként Krisztus elsősorban az „Országot”
hirdeti, azaz az Isten Országát, amelyet olyannyira fontosnak
tekint, hogy ami rajta kívül esik, az csupán a „többi”, amelyet
hozzáadnak[16]. Az Isten Országa
tehát a legfőbb; minden egyebet ehhez kell mérni. Sokféle formában
érzékelteti, mily boldogság az Isten Országához tartozni, de ennek a
boldogságnak különös útjai vannak: olyanok, amelyeket a világ megvet[17]. Leírja ennek az Országnak
követelményeit, – úgy mondhatni magna chartáját[18], beszél az Isten Országának
hírnökeiről[19], titkairól[20], „kicsinyeiről”[21]. Szól arról, hogy akik az Isten Országának
eljövetelét várják, azoknak virrasztaniuk kell és hűségesnek kell
lenniük[22].
A megszabadító üdvösség örömhíre
9. A legfőbb „Jó Hír”, az evangélium lényege az üdvösség.
Isten nagy ajándéka ez. Azt jelenti, hogy az embernek szabadságot
ígér mindentől, ami rajta zsarnokoskodik, szabadságot elsősorban a
bűntől és a Gonosztól. Ez a szabadság együtt jár azzal az örömmel,
hogy ismerjük Istent és ő ismer minket, láthatjuk őt és bízunk
benne. Mindezek már Krisztus földi életében elkezdtek megvalósulni;
halála és feltámadása végleg megfizette üdvösségünk vételárát, de a
történelem során sok szenvedés között kell türelemmel kitartani, míg
csak minden be nem teljesül Krisztus végső eljövetelében, amelynek
időpontját senki sem tudja, kivéve az Atyát[23].
A legnagyobb áldozatok árán is
10. „Isten Országa” és „üdvösség”: ez a két szó
kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni Jézus tanítását. Az Isten
Országát és az üdvösséget Isten ingyenes kegyelméből és irgalmából
nyerjük el, de nekünk magunknak is erőfeszítést kell tennünk érte.
Az Úr szavai szerint az erőszakosak ragadják el azt[24]. Fáradoznunk kell és szenvednünk; az
evangélium elvei szerint kell élnünk, meg kell tagadnunk magunkat és
felvenni keresztünket; a nyolc boldogság szelleméhez kell tartanunk
magunkat. Ehhez pedig főképpen arra van szükség, hogy végbemenjen
bennünk a teljes lelki megújulás, amit az evangélium így nevez: „metanoia”,
megtérés, felfogásunk és szívünk teljes megváltoztatása[25].
Szüntelenül tanít
11. Az Isten Országát Krisztus szüntelenül hirdeti, máshoz nem
fogható szavakkal. „Miféle tanítás ez? Új tanítás, hatalommal.”[26] „Mindnyájan igazat adtak neki, de
meglepődtek a magasztos szavakon, amelyek ajkáról fakadtak”[27]. „Ember így még nem beszélt”[28]. Krisztus szavai ugyanis Isten
titkait nyilvánítják ki, az ő terveit és ígéreteit: ezért képesek
arra, hogy átalakítsák az ember szívét és életének alakulását.
Jelek kísérték
12. Krisztus az evangélium hirdetését számos jellel kíséri, melyek
felkeltik a tömegek érdeklődését: látni-hallani kívánják őt, készek
megváltoztatni életüket. Ilyen jelek: a betegek meggyógyítása, a víz
borrá-változtatása, kenyérszaporítás, halottak feltámasztása.
Kiemelkedik a „jelek” közt az, amelynek ő a legnagyobb fontosságot
tulajdonítja: a kicsinyeknek, azaz a szegényeknek hirdetik az
evangéliumot, tanítványokká lehetnek, „az ő nevében” jönnek össze,
így jön létre a benne hívők nagy közössége. Mert ugyanaz a Jézus,
aki azt mondta: „Hirdetnem kell az Isten Országát”[29], János evangélista szerint azt is
kijelentette, hogy azért jött és azért hal meg, „hogy Istene
szétszórt fiait egybegyűjtse”[30]
. Ily módon teszi teljessé kinyilatkoztatását, bevégzi és
megerősíti egész megjelenésével, szavaival és tetteivel, jelekkel és
csodákkal, főleg pedig halálával és feltámadásával, és az Igazság
Lelkének elküldésével[31].
Evangelizált és evangelizáló
közösséget alapít
13. Mindazok, akik őszinte szívvel befogadják a Jó Hírt, e
befogadott üzenet és a közös hit egységében, Jézus nevében gyűlnek
össze. Együtt keresik az Isten Országát, együtt építik, együtt
valósítják meg saját életükben. Ily módon közösséget alkotnak, és
maga ez a közösség lesz az evangélium hírnöke. Ha különböző fokban
is, de minden keresztényre vonatkozik a parancs, amelyet a
Tizenkettőnek adott: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot”. Ezért
nevezi Péter a híveket így: „Ti választott nemzetség vagytok, hogy
annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket
csodálatos világosságára.”[32] Isten
dicsőségén azokat a „nagy tetteit” kell érteni, amelyeket a hívek
valamennyien saját nyelvükön hallhattak[33].
Isten Országának közénk jött és elkezdődött evangéliuma minden idők
minden emberéhez szól. Akik az evangéliumot befogadták és akik az
evangélium erejével a megváltottak közösségét alkotják, a Jó Hírt
maguk is továbbadhatják és kell is terjeszteniük.
Az evangelizáció: az egyház
sajátos hivatása
14. Az egyház ezt jól tudja. Tisztában van vele, hogy elsősorban őrá
vonatkozik, amit az Üdvözítő mondott: „Hirdetnem kell az Isten
Országát”[34]. Szívesen alkalmazza
önmagára Szent Pál szavait: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal
nem dicsekedhetem, hiszen ez kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem
hirdetem az evangéliumot”[35]. Ami
pedig minket magunkat illet, nagy örömünkre és vigasztalásunkra
szolgált, amikor az 1974. októberi püspöki szinódus végén ezt a
nyilatkozatot hallhattuk: „Ismételten is hangsúlyozni akarjuk, hogy
az egyháznak első és magától értetődő feladata hirdetni az
evangéliumot minden embernek”[36].Ezt
a hivatást, ezt a küldetést a mai társadalmi átalakulások is égetően
sürgetik. Az evangelizáció tehát az egyház különleges isteni
ajándéka és hivatása; benne maga az egyház tükröződik vissza. Az
egyház létjogosultságát éppen az evangelizáció adja: vagyis, hogy
Isten szavát hirdesse, tanítsa, a kegyelem közvetítője legyen Isten
és ember között, a bűnösöket Istenhez visszavezesse, Krisztus
áldozatát pedig minden időkre megjelenítse a szentmisében, mely
halálának és dicsőséges feltámadásának emlékezete.
Az egyház és az evangelizáció
kölcsönös viszonya
15. Aki az Újszövetségben figyelemmel kíséri a fiatal egyház
kezdeteit, történelmének első lépteit, azt, ahogyan élt, ahogyan
cselekedett, észreveheti, mily szoros kapcsolat áll fenn az
evangelizáció és maga az egyház között:
– Az egyház Jézus és a tizenkét apostol igehirdetésével veszi
kezdetét. Ő, az egyház ennek az evangelizációnak természetszerű,
közvetlen, kézzelfogható gyümölcse – úgy, ahogyan Jézus mondta:
„menjetek és tanítsatok minden nemzetet”[37].
„Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy
háromezer lélek megtért... Az Úr pedig napról napra növelte az
üdvösségre rendeltek számát”[38].
– Az egyház, amely az evangelizáció gyümölcseként született, maga is
az evangelizáció feladatát kapja Jézustól. Jézus visszatér az
Atyához, de egyházát hagyja itt saját követeként. A világban marad
mint Jézus új jelenlétének homályba burkolt és mégis tündöklő jele:
a mennybe távozott és mégis köztünk maradó Jézusé. Őbenne Krisztus
élete folytatódik. Elsősorban az a hivatása, hogy az ő küldetését,
az ő evangelizáló művét folytassa[39].
A keresztények közössége nem valami önmagába zárt közösség.
Legbensőbb élete – az imádság, az Ige és az apostolok tanításának
hallgatása, a testvéri szeretet gyakorlása, a kenyértörés[40] – éppen azáltal nyeri el
értelmét, hogy tanúságtétellé válik mások előtt, csodálkozást kelt,
megtéréseket idéz elő, hirdeti a Jó Hírt. Az evangelizáció így válik
az egész egyház közös művévé, amelyhez mindenki a saját munkájával
járul hozzá a többiek javára.
– Az egyház evangelizál, de az evangelizálást önmagán kezdi. Az
egyház ugyanis azok közössége, akiknek közös a hitük, közös a
reményük. A hit és remény ébrentartásához szüksége van arra: hogy
mindezt együtt vallják meg, együtt éljék, a szerető testvéri
közösségben gyakorolják. Az egyháznak szüntelenül hallania kell,
hogy mi is az, amit hisz, miért remél, mit jelent a szeretet
főparancsa. Mint Isten népe, az egyház a világban él, ahol gyakran
megkísértik a bálványok, ezért kell, hogy újra és újra hallja „Isten
magasztos tetteit”[41], amelyek
egykor az Úrhoz fordították, és amelyek révén most is mindig
meghallja az Úr hívását és egyesül őbenne. Tömören tehát úgy lehet
mondani: az egyházat magát is mindig evangelizálni kell, hogy az
evangélium hirdetésében maga is megőrizze frissességét,
lelkesedését, erejét. Erről szólt a II. Vatikáni Zsinat is[42], az 1974. évi püspöki szinódus
pedig újból felidézte az egyházról szóló tanításnak azt a
gondolatát, hogy az egyháznak mindig meg kell térnie, meg kell
újulnia, önmagát kell evangelizálnia ahhoz, hogy szavahihetően
evangelizálhassa a világot is.
– Az egyház annak a Jó Hírnek letéteményese, amelyet hirdetnie kell.
Rá vannak bízva Jézus Krisztus Újszövetségének ígéretei, az Úr és az
apostolok tanítása, az élet igéje, a kegyelem és Isten ajándékainak
forrásai, az üdvösség útja. Az evangélium tartalmát, és így az
evangelizáció tartalmát is, mint életadó drága kincset őrzi, nem
azért, hogy lakat alatt tartsa, hanem hogy minden embernek
hozzáférhetővé tegye.
– Az egyház önmagát is evangelizálja és másokhoz is küldetése van. Ő
maga is küld hírnököket az evangélium terjesztésére. Az üdvösség
igéit adja ajkukra, átadja nekik azt a tanítást, amelynek ő maga is
letéteményese, és elküldi őket, hogy hirdessék az evangéliumot.
Hirdessék: ne önmagukat, nem a saját nézeteiket[43], hanem az evangéliumot, melynek sem ők, sem
maga az egyház nem önkényes urai és tulajdonosai; nem bánhatnak vele
tetszésük szerint. Szolgálat ez, amelyet teljes hűséggel kell
továbbadni.
Az egyház nem választható el
Krisztustól
16. Szoros kapcsolat áll tehát fenn Krisztus, az egyház és az
evangelizáció között. Most, az „egyház korszakában”, az ő feladata
az evangelizáció. Nem lehet az evangéliumot az egyház nélkül
hirdetni, még kevésbé az egyház ellen.
Nem árt ezt a tényt emlékezetbe idézni. Akadnak ugyanis korunkban
sajnos olyanok, akik föltételezhetően jó szándékkal, de mégis
tévesen azt mondják, hogy ők szeretik Krisztust, de az egyházat nem.
Hogy ez a szembeállítás mennyire képtelen, kitűnik az evangélium
szavaiból: „Aki titeket megvet, engem vet meg”[44]. Hogyan is lehetne szeretni Krisztust, ha
valaki nem szereti az egyházat? A Krisztusról írt legszebb
tanúságtételek egyike Szent Pálé: „Krisztus szerette egyházát és
föláldozta magát érte”[45].
II. Az evangelizáció fogalma
Az evangelizáló munka sokrétűsége
17. Az egyház evangelizáló munkájában kétségkívül vannak alapvető
elemek és szempontok, amelyek nélkülözhetetlenek. Némelyek közülük
oly fontosak, hogy szinte egyenlőségjelet lehet tenni közéjük és az
evangelizáció közé. Evangelizációnak szokták nevezni az Úr Krisztus
hirdetését azok előtt, akik őt még nem ismerik. Ide tartozik a
prédikáció, a katekézis, a keresztség és a többi szentségek
kiszolgáltatása.
Bármily módon akarnók is meghatározni az evangelizáció fogalmát,
minden meghatározás csupán részleges, töredékes lesz; azzal a
veszéllyel jár, hogy elszegényíti, sőt megcsonkítja ennek a
fogalomnak igazi gazdagságát, sokrétűségét, dinamizmusát. Teljes
megértésére csak úgy juthatunk el, ha sorra szemléljük külön-külön
az evangelizáció valamennyi lényeges elemét.
Az említett püspöki szinódus behatóan megvizsgálta az evangelizáció
minden részproblémáját, és éppen e szinódus nyomán azóta is folyik
róluk az egészséges vita. Örömünkre szolgál, hogy mindez egybevág a
II. Vatikáni Zsinat tanításával, főleg a Lumen Gentium és a
Gaudium et Spes konstitúciókkal és az Ad Gentes
dekrétummal.
Megújítani az emberiséget
18. Evangelizálni: Az egyház számára ez a szó annyit jelent, hogy
vigye el a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az
evangélium benső erejével alakítsa át az embereket. Így valósul meg
maga az új emberiség: „Lásd újrateremtek mindent”[46]. Új emberiség természetesen csak akkor
alakulhat ki, ha előbb maguk az egyes emberek újulnak meg, a
keresztségben újjászületve[47] és az
evangélium szerinti életben[48]. Az
evangelizáció célja, hogy létrehozza ezt a benső átalakulást. Azt is
lehetne tehát mondani, hogy akkor beszélünk evangelizációról, amikor
az egyház magának az általa hirdetett üzenetnek az isteni erejével[49] megtéríteni igyekszik az egyes
embereket és az emberi közösségeket; és megújítani törekszik
mindent, ami az emberhez tartozik: munkáját, életét, közvetlen
környezetét.
Megújítani az emberi élet minden
területét
19. Az emberiség minden területét meg akarjuk újítani. Ezzel nemcsak
azt mondjuk, hogy az egyház az evangéliumot egyre újabb földrajzi
területeken akarja hirdetni vagy újabb néptömegeket akar elérni,
hanem az evangélium erejével el akar érni, mintegy fel akar forgatni
az emberek általános értékítéletét, érdeklődési körét,
gondolkodásmódját, eszméiket és eszményeiket, amennyiben ellentétben
állnak Isten szavával és üdvözítő tervével.
A kultúrák evangelizációja
20. Így lehetne összefoglalni az eddig mondottakat: evangelizálni
kell magát az emberi kultúrát, illetve kultúrákat. Evangelizálni:
nem felületesen, nem külsőségesen, nem díszletszerűen, de belülről,
életet alakítva, gyökeresen. Ebben a teljes értelemben érti a szót a
Gaudium et Spes konstitúció is[50],
amikor mindig az emberi személyről beszél, és mindig az ember
Istenhez fűződő személyes kapcsolatát hangsúlyozza.
Magától értetődik, hogy az evangélium és az evangelizáció nem
azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktől. Az Isten
Országát azonban, amelyet az evangélium hirdet, az emberek úgy
váltják életre, hogy közben mélyen kapcsolódnak egy adott
kultúrához, és az Isten Országának építésében fel kell használniuk
az emberi kultúra és kultúrák elemeit. Az evangélium és az
evangelizáció eszerint nincsenek valamely meghatározott kultúrához
kötve, de mindegyikkel összeegyeztethetők, mindegyiket bensőleg
átalakíthatják, anélkül, hogy alárendelt helyzetbe kerülnének velük
szemben.
Korunk sajátos drámája, hogy törés állt be az evangélium és a
kultúra között, mint ahogyan ez már a múltban is megesett. Mindent
meg kell tehát tenni, hogy evangelizáljuk az emberi kultúrát,
helyesebben: a kultúrákat. A kultúráknak is újjá kell születniük az
evangéliummal való találkozásukból. De ennek a találkozásnak
feltétele, hogy hirdessük az evangéliumot.
Legfontosabb az élet
tanúságtétele
21. Az evangélium hirdetésének útja mindenekelőtt a tanúságtétel.
Íme: itt és itt él valaki keresztény, vagy valamely keresztény
csoport az emberek nagyobb közösségében. Látni rajtuk, hogy
mindenkit megértenek, mindenkivel jó viszonyban vannak, ugyanolyan
életkörülmények és anyagi körülmények közt élnek, mint mások;
mindenkivel szolidárisak mindenben, ami szép és jó. Hitük egyszerűen
és spontán módon kisugárzik a közéletre, és olyan értékeket
fogadtatnak el maguk körül, amelyek fölötte állnak a szokott
értékrendnek; kisugárzik másokra reményük is, amellyel olyasmiben
remélnek, amit nem lehet látni, de még csak elképzelni sem. Csupán
puszta életükkel, szavak nélkül is tanúságtétel ez. Akik őket
látják, önkéntelenül is azt kérdezik maguktól: Miért ilyenek ők?
Miért élnek így? Mi ad nekik erőt? Miért vannak itt? Az ilyen
csöndes tanúságtétel magában véve is már erősen, eredményesen
terjeszti a Jó Hírt. Ez az evangelizáció első lépése. Ennek a
tanúságtételnek nyomán talán első ízben teszik fel maguknak a fenti
kérdéseket nem keresztények, vagy olyanok, akik még nem is hallottak
Krisztusról, vagy a megkeresztelt, de hitüket nem gyakorló
keresztények, vagy akik keresztény társadalomban nem keresztény
elveket követnek, akik nyugtalanul keresnek valamit, vagy „Valakit”,
akinek hiányát érzik, de maguk sem tudják, hogy ez mi vagy ki. Sok
más, fontos és égető probléma is fölmerülhet, csupán a keresztények
tanúságtevő élete nyomán. Kell, hogy keresztények ott éljenek
köztük, megosszák velük életüket, kapcsolatban álljanak velük ami az
evangelizáció szükséges eleme, legtöbbször az első lépése[51].
Az életnek e tanúságtételére minden keresztény hivatva van, és ilyen
értelemben mindenki valódi evangelizáló szerepet tölthet be. Itt
főleg azok felelősségére gondolunk, akik emigrációban élnek, és az
evangélium hirdetői lehetnek új hazájukban, mely nekik otthont
adott.
A kifejezett hithirdetés is
szükséges
22. Hosszabb távon azonban az élet legszebb tanúságtétele is kevés,
ha nem kíséri és igazolja az, amit Péter apostol így fejez ki:
„Adjatok számot reménységetekről”[52].
Ezt a reménységünket ki kell fejteni a Jézus Krisztusról szóló
világos, egyértelmű beszéddel. A Jó Hírt, amelyet először az élet
tanúságtétele mutatott be, előbb-utóbb az élet igéjével is hirdetni
kell. Addig nem lehet szó teljes értékű evangelizációról, amíg nem
hirdetjük a názáreti Jézusnak, Isten Fiának nevét és tanítását,
életét és ígéreteit, Országát és misztériumát.
Péter pünkösdi beszéde óta az egész egyháztörténelem egybefonódik a
hithirdetés történetével. Az egyház minden történelmi korban
hirdetni törekedett az evangéliumot, és ezért állandóan
foglalkoztatta a kérdés: kit küldjön, aki hirdesse Jézus igazságait?
Milyen szavakkal hirdessék? Hogyan lehetne elérni, hogy mindenki
megértse, és eljusson mindenkihez? Ez az „üzenetátadás” - a kérügma,
a prédikáció vagy a katekézis – oly fontos eszköze az
evangelizációnak, hogy gyakran azonos jelentésben használják e
kettőt. Mégis azt kell mondanunk: maga a hithirdetés is csak része
az evangelizációnak.
A keresztény közösségi
életszemlélet
23. Maga a hithirdetés ugyanis csak akkor éri el teljességét, ha az
emberek megértik, befogadják, magukévá teszik és egész szívükkel
ragaszkodnak hozzá. Befogadják az igazságot, amelyet Urunk jósága
nyilvánított ki – de még inkább befogadják magát a keresztény
életprogramot is: a megújított életet, amiről az igazság szava
beszél. Aki tehát befogadja az evangéliumot, az ragaszkodik az
„Isten Országához”, a „megújult világhoz”, a dolgok megújult
szemléletéhez, az új életmódhoz, a megváltozott és közösségi
élethez, amit az evangélium elindít. Ez a csatlakozás nem lehet az
élet dolgaitól elvont valami, hanem gyakorlatilag is meg kell
nyilatkoznia azzal, hogy valaki láthatóan belép a hívek közösségébe.
Akik tehát új élet útjára léptek, tagjai lesznek egy közösségnek,
mely önmagában is jele az új életnek. Ez a közösség az egyház, az
„üdvösség látható szentsége”[53]. Az
egyházhoz kapcsolódásnak ezenkívül sok egyéb jele is van, amelyek
viszont az egyházat magát is nyilvánvalóbb jellé teszik a világ
előtt. Az evangelizáció belső dinamizmusából folyik, hogy aki Isten
szavát, az evangéliumot befogadta[54],
többnyire részt is vesz az egyház szentségi életében, ragaszkodik az
egyházhoz és a szentségekhez járul. A szentségek vétele egyrészt
kifejezésre juttatja ragaszkodását, másrészt kegyelmet is ad, hogy
hűségesen kitartson.
Apostoli tevékenység forrása
24. Aki befogadta az evangéliumot, másoknak is tovább akarja adni
azt. Éppen itt az igazi evangelizáció próbaköve: mert
elképzelhetetlen, hogy aki befogadta Isten szavát és csatlakozott
Isten Országához, a maga részéről ne kívánna róla tanúskodni és azt
másokhoz elvinni.
Az evangelizáció lényegéről szóló eszmefuttatás végén nem árt még
valamit szemünk elé idézni, ami fontos lehet a továbbiak
megértéséhez.
Az evangelizáció, mint mondottuk, sokrétű tevékenység és sok mindent
foglal magában: az emberiség megújítását, tanúságtételt, kifejezett
igehirdetést, benső ragaszkodást, látható csatlakozást a keresztény
közösséghez, szentségi életet, apostolkodást. Ezek az egyes
részelemek nagyon különbözők, és néha úgy tűnik, egymással
ellentétesek. Mégis egymást kiegészítik és teljessé teszik. Ezért
sohasem ajánlatos egyiket a másiktól teljesen elszigetelve
tárgyalni. A legutóbbi püspöki szinódus érdeme, hogy megkísérelte
ezt az összefogó szemléletet az egyes részek túlhangsúlyozása
helyett. Csak így érthetjük meg teljesen az egyház evangelizációs
munkáját. A következőkben ilyen összefoglaló látásmóddal akarjuk
megvizsgálni mindazt, ami az evangelizációval összefügg és ami azt
segíti. Kifejtjük, kiknek szól az evangelizáció és kik viselik
terheit.
III. Az evangelizáció tartalma
Lényeges tartalom és másodlagos
elemek
25. Az egyház által közvetített üzenetben kétségkívül mindig van sok
másodlagos fontosságú dolog, amelyek sokszor külső körülmények
függvényei. Ezek meg is változhatnak. Az üzenet lényeges tartalma
azonban nem változhat, és el sem hallgatható, máskülönben nem is
volna többé evangelizációnak nevezhető.
Tanúságtétel az Atya szeretetéről
26. Nem lesz fölösleges emlékezetünkbe idézni: evangelizálni
mindenekelőtt annyit jelent, mint egyszerű és közvetlen módon
tanúságot tenni az Atyáról, akit a Fiú nyilatkoztatott ki a
Szentlélekben. Jelenti, hogy tanúságot teszünk róla: Isten az ő
Fiáért szeretetébe fogadta a világot, mindent az ő megtestesült
Igéjében alkotott, és minden embert meghívott az örök életre. Ez az
Istenről szóló tanúságtétel sokakat elvezethet az „ismeretlen
Istenhez”[55], akit imádnak, anélkül,
hogy őt meg tudnák nevezni, vagy akit a szív vágyakozásával
keresnek, amikor fölfedezik a bálványok ürességét. Az Istenről szóló
tanúságtétel akkor válik teljessé, amikor megmutatja, hogy ő, a mi
Teremtőnk, nem valami tőlünk távol eső megnevezhetetlen hatalom,
hanem Atyánk. „Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is
vagyunk”[56]. Akkor pedig egymás közt
testvérek is vagyunk Istenben.
Az üzenet középpontja:
üdvösségünk Jézus Krisztusban
27. Az evangelizáció alapjához, lényegéhez tartozik, dinamikus
erejének csúcspontja, hogy nyíltan hirdeti: Jézus Krisztus, Isten
emberré lett Fia meghalt és föltámadt, és az üdvösséget kínálja fel
minden embernek, Isten kegyelmi, irgalmas ajándékaként[57]. Ez az üdvösség nem valami evilági dolog,
bármekkora legyen is a szegénység, akár anyagi, akár szellemi
vonatkozásban. Az üdvösség nem azonos az ember földi vágyainak
beteljesülésével, nem okvetlenül vág egybe a földi remények
teljesülésével, evilági munkákkal, küzdelmekkel. A Jézus által
hozott üdvösség túlemelkedik a földi lét keretein, és végső soron
csak az egyetlen „Abszolútummal”, Istennel való egyesülésünkben
valósul meg. Az üdvösség tehát transzcendens és eszkatologikus
valóság, mely itt a földön kezdődik el ugyan, de csak az
örökkévalóságban teljesedik be.
A remény jegyében
28. Az evangelizációnak tehát tartalmaznia kell a földön túli élet
prófétai hirdetését. Ez az élet az ember legmélyebb és végső
hivatása, ebben jelen földi életünk folytatódik, de határ is
választja el tőle: túl van időn és történelmen; túl van a jelen élet
valóságán, amelyek elmúlnak; túl van az evilági dolgokon, amelyeknek
egykor majd megmutatják rejtett oldalát is; túl van magán az
emberen, akinek sorsa nem zárul le a halállal, hanem az eljövendő
életben teljesül be[58]. Az
evangelizáció magában foglalja, hogy hirdessük a reményt azokban az
ígéretekben is, amelyeket Isten az Újszövetségben Jézus Krisztus
által adott. Hozzátartozik, hogy hirdessük Isten szeretetét mi
irántunk és a mi szeretetünket Isten iránt; a mindenkire kiterjedő
testvéri szeretetet, hogy tudjunk másoknak ajándékozni,
megbocsátani, másokért áldozatot hozni, másokat segíteni. Az
embertársi szeretet az istenszeretetből fakad, és az evangélium
tengelyében áll. Hozzátartozik az evangelizációhoz, hogy beszéljünk
a gonoszság misztériumáról és a helyes út őszinte kereséséről is.
Hozzátartozik, hogy nyomatékosan szóljunk az imádságról, amelyben
Istent keressük, őt imádjuk, neki hálát adunk. Hozzátartozik, hogy
arról a szoros kapcsolatról is beszéljünk, mely bennünket Jézus
Krisztus egyházához fűz: ehhez az egyházhoz, mely az Istennel való
kapcsolat látható jele. Az egyházzal való együttélés viszont további
jelek elfogadásában nyilatkozik meg; azaz a szentségek vételében.
Ezzel juttatjuk kifejezésre, hogy együtt élünk az egyházzal,
amelyben Krisztus él és munkálkodik tovább. A szentségi élet, ha
helyesen értelmezzük, nemcsak nem akadálya és elferdülése az
evangelizációnak (amint egyesek állítják), hanem az evangélium
teljességére vezet. Mindez együttvéve azt jelenti, hogy az
evangelizáció nem egyszerűen csak az evangélium hirdetése, de
egyúttal az egyház meggyökereztetése is, ez pedig elképzelhetetlen a
szentségi élet, ennek csúcspontján pedig az eucharisztia nélkül[59].
Oly üzenet, mely az egész életet
elkötelezi
29. Az evangelizáció nem volna teljes, ha nem vetne számot az
evangélium és a mindennapi élet, vagyis az emberi személy és
társadalom kölcsönös kapcsolatával. Az evangelizáció a mindennapi
életre alkalmazza az evangéliumot, tekintetbe veszi a konkrét
helyzetet és mindig időszerű. Sürgeti az emberi személy jogait és
kötelességeit, szívén viseli az egészséges családi életet, mely
nélkül az egyes ember aligha bontakozhat ki[60]; üzenete van az evangelizációnak a társadalom
és a nemzetközi kapcsolatok számára, fölemeli szavát a béke, az
igazságosság és a fejlődés érdekében, főként pedig – ami napjainkban
különösképpen is időszerű – az emberi szabadság érdekében.
A szabadság üzenete
30. Emlékezetes, milyen nyomatékkal és lelkipásztori felelősséggel
beszéltek erről a kérdésről a legutóbbi szinóduson a főpásztorok
minden világrészből, de főleg a harmadik világ püspökei. Szavukban a
mögöttük álló keresztények millióinak hangja szólalt meg. Tudjuk:
ezek a népek minden erőfeszítést megtesznek, hogy legyőzzék a
bajokat, amelyek az élet peremére szorítják őket: éhséget,
járványokat, analfabetizmust, nyomort, a nemzetközi
igazságtalanságokat, főleg a kereskedelmi kapcsolatok terén.
Legyőzni igyekeznek a gazdasági és kulturális neokolonializmust,
mely néha éppoly gyűlöletes számukra, mint amilyen a régi gyarmatosító
uralom volt. Püspökeik ismételten hangoztatták: az egyház
kötelessége, hogy fölemelje szavát oly sok millió ember
felszabadításáért, annál is inkább, mert sokan közülük keresztények.
Az egyháznak segítenie kell ezt a születőben levő felszabadulást,
tanúskodnia kell mellette és elő kell segítenie, míg teljesen meg
nem valósul. Ez sem idegen az evangelizációtól.
Az evangelizáció és a fejlődés
kapcsolata
31. Az evangelizáció és az emberi haladás, fejlődés, felszabadulás
közt szoros kapcsolat van. Ez a kapcsolat antropológiai jellegű,
mivel nem létezik „elvont” ember, akit evangelizálni lehetne, hanem
minden ember meghatározott társadalmi és gazdasági körülmények közt
él. A kapcsolat teológiai jellegű is: mert a teremtést nem lehet
elválasztani a megváltástól, ez utóbbi pedig minden konkrét emberi
helyzetet érint, és kötelességünkké teszi, hogy küzdjünk az
igazságtalanságok ellen és az igazságosság helyreállításáért. A
kapcsolat ezenkívül teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben
gyökerezik. Hogyan is lehetne hirdetni a szeretet új parancsát, ha
ugyanakkor közömbösen hagy az igazságosság, a béke és az igazi
emberi fejlődés kérdése? Ezt a gondolatot hangsúlyoztuk, amikor azt
mondtuk. „Az evangelizáció nem hunyhat szemet súlyos problémák
előtt, amelyek ma az embereket foglalkoztatják, amilyenek az
igazságosság, a szabadság, a fejlődés és a világbéke. Ha ezekkel nem
törődünk, elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet
evangéliumi tanításáról”[61].
Ugyanazok a felszólalók, akik a szinóduson buzgón, okosan és bátran
fölvetették ezt a nehéz kérdést, nagy örömünkre ahhoz is
világosságot adtak, hogy megértsük, mit jelent az a felszabadítás,
amelyet a názáreti Jézus hirdetett, hozott, és amelyet az egyháznak
is hirdetnie kell.
Csorbítás és kétértelműség nélkül
32. Tény ugyanis, hogy sok buzgó keresztényt teljesen a
felszabadulás drámai problémája foglalkoztat, ezért magát az
egyházat is el akarná kötelezni e felszabadító mozgalmakban,
szerepét gyakran teljesen evilági síkra akarná korlátozni, feladatát
csupán antropológiai szinten megszabni. Ilyen felfogás mellett az az
üdvösség, amelynek az egyház hírnöke, lényegében csak földi jólétet
jelentene; az egyház tevékenysége nem lelki és vallási, hanem
politikai és társadalmi jellegű volna. Csakhogy ezen az úton az
egyház elveszítené létének alapvető értelmét. Szabadságot hirdető
szava elvesztené eredetiségét, és előbb-utóbb ideológiai rendszerek
és politikai pártok játékszerévé válnék. Elveszítené tekintélyét,
hogy Isten nevében hirdesse a felszabadulást. Ezért mi magunk a 3.
általános püspöki szinódus megnyitóbeszédében hangsúlyoztuk:
„Világosan meg kell mondanunk, hogy az evangelizációnak kifejezetten
vallási célja van. Elvesztené létjogosultságát, ha letérne erről a
vallási vágányról, amelyen haladnia kell. Ez azt jelenti, hogy az
Isten Országát kell hirdetnie a szó teljes teológiai értelmében.”[62]
A felszabadulás evangéliumi
értelme
33. A felszabadulásról, amelyet az evangelizáció hirdet és meg akar
valósítani, a következőket kell mondanunk:
– Nem korlátozható a gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális
élet szűk keretei közé, hanem mindig a teljes embert kell szem előtt
tartania, létének minden távlatával, beleértve az „abszolútum”,
vagyis az „Abszolútum”, Isten felé való nyitottságát is.
– Épp ezért viszont a felszabadítást az egyház belehelyezi egy
meghatározott emberképbe, saját antropológiája van, amelyet sohasem
áldozhat fel semmiféle hasznossági, gyakorlati, rövidtávú
eredményért.
Az evangéliumi szabadság az Isten
Országán alapul
34. Így tehát amikor az egyház hirdeti a felszabadulást és azok
oldalán áll, akik a szabadságért fáradoznak és szenvednek, nem tűri,
hogy hatáskörét kizárólagosan a vallás területére korlátozzák, és ne
engedjék törődni az emberek evilági gondjaival. Ugyanakkor viszont
hangsúlyozza, hogy küldetése elsősorban lelki jellegű, nem hajlandó
az Isten Országának hirdetését az emberi szabadságjogok hirdetésével
helyettesíteni, és kitart amellett, hogy amit az emberi
felszabadulás megvalósításáért tesz, az sohasem volna teljes és
tökéletes, ha elmulasztaná hirdetni, hogy üdvösségünk Jézus
Krisztusban van.
Az emberről alkotott evangéliumi
szemlélet
35. Az egyház az emberi felszabadulást hozzákapcsolja a Jézus
Krisztusban való üdvösséghez, de mégsem tesz egyenlőségjelet a kettő
közé. A kinyilatkoztatás, a történelmi tapasztalat és a teológiai
megfontolás ugyanis egyaránt arra tanítják az egyházat, hogy nem
minden néven nevezett felszabadulás függ össze és egyeztethető össze
az emberről, a világról, az eseményekről alkotott evangéliumi
szemlélettel. Azt is tudja, hogy nem elég a felszabadítás elérése, a
jólét és a fejlődés megteremtése ahhoz, hogy eljöjjön az Isten
Országa.
Sőt, az egyház szilárd meggyőződése, hogy minden evilági értelemben
vett felszabadítás, minden politikai szabadságtörekvés önmagában
hordja a szabadság megtagadásának csíráit. Így van ez annak
ellenére, hogy ki lehet ragadni az Ó- és Újszövetség lapjairól
részleteket, amelyek az ilyen mozgalmakat igazolnák; lehet felhozni
eszmerendszerük alátámasztására teológiai tekintélyek idézeteit és
teológiai elméleteket. Hiába mondják, hogy éppen ez napjaink
teológiája. Elmarad a kitűzött eszménytől, mert vezéreszméje nem a
szereteten alapuló igazságosság; a lelkesedés, mely fűti, nem lelki
természetű; végső célja pedig nem az ember üdvössége és Istenben
való boldogsága.
Első feltétel a megtérés
36. Az egyház kétségtelenül fontosnak és sürgősnek tartja, hogy
emberségesebb társadalom épüljön fel, ahol jobban tiszteletben
tartják az igazságosságot, az emberi személy jogait, kevesebb a
megtorlás és a kényszer. De azt is tudja, hogy a legtökéletesebb
társadalmi szervezetek, a legeszményibb rendszerek is egyhamar
embertelenekké válhatnak, ha az emberi szív rosszra-hajlását nem
sikerül megfékezni. Ezt pedig csak a szív és a lélek megtérése
fékezheti és gyógyíthatja meg: azoké is, akik e társadalmakban
élnek, és azoké is, akik e társadalmakat vezetik.
Erőszak nélkül
37. Az egyház nem ismerheti el az erőszakot, legkevésbé pedig a
fegyveres erőszakot. Amikor a fegyvereké a szó, kiszámíthatatlan
szörnyűségek szabadulhatnak el. Nem fogadhatja el az egyház a
felszabadítás eszközeként bárki megölését, mivel az erőszak mindig
erőszakot szül, az elnyomatás és szolgaság új formái felé vezet,
amelyek nem egyszer súlyosabbak, mint amelyekből meg akart
szabadítani. Világosan megmondtuk kolumbiai utunk alkalmával:
„Kérünk titeket, ne helyezzétek bizalmatokat az erőszakba és a
forradalomba. Ha így tennétek, ez ellentétben állna a keresztény
szellemmel. Az erőszak ahelyett, hogy siettetné, inkább késlelteti a
társadalmi fejlődést, amire jogosan vágyódtok.”[63] „Újra és újra hangsúlyozzuk: az erőszak sem
nem keresztényi, sem nem evangéliumi. A társadalmi struktúrák
törésszerű, erőszakos megváltoztatása csalóka, hatástalan és nem
szolgálja a népek méltóságát.”[64]
Amiben az egyház közreműködhet
38. A fentieket előrebocsátva csak örülni tudunk annak, hogy az
egyház napjainkban egyre inkább tudatára ébred alapvetően
evangéliumi hivatásának, hogy fáradozzék az emberi felszabadulásért.
Mit tesz tehát? Arra igyekszik rávenni a keresztények tömegeit, hogy
fáradozzanak mások felszabadulásáért. A szabadságjogokért
fáradozóknak hitből forrásozó eszméket nyújt; előtérbe állítja az
embertársi szeretetet és a kereszténység szociális tanítását. Aki
valóban keresztény, nem veheti semmibe az egyház szavát: elméletben
és gyakorlatban ahhoz igazítja tevékenységét, részvételét,
kötelezettségvállalását. Az elkötelezett keresztény nem fogja
összetéveszteni a keresztény elveket sem taktikával, sem
pártpolitikával. Az egyház az emberi felszabadulásért való harcot az
üdvösség evangéliumi üzenetének teljességében szemléli.
Mindaz, amit itt tárgyaltunk, gyakran előkerült a szinódusi viták
során. Néhány, ezzel kapcsolatos megvilágító szempontot előadtunk a
szinódusi záróülésen mondott beszédünkben[65].
E megfontolások remélhetőleg hozzásegítenek, hogy elkerüljünk olyan
kétértelműségeket, amelyekkel sokszor találkozunk a „felszabadulás”
szóval kapcsolatban: eszmeáramlatokban, társadalmi rendszerekben,
politikai csoportokban. A felszabadulás, ahogyan azt az
evangelizáció hirdeti és előkészíti, az a felszabadulás, amelyet
maga Krisztus hirdetett és adott az embereknek, önmaga föláldozása
árán.
A szabadság teljessége
39. Az evangelizációhoz kapcsolódó jogos felszabadítástól, mely
olyan társadalmi szerkezetre törekszik, amely elismeri az ember
szabadságjogait, nem választható el az ember minden alapvető jogának
biztosítása, és ezek között a legfontosabb helyet a vallásszabadság
foglalja el. Nemrég egy beszédünkben külön is kitértünk a kérdés
időszerűségére. Hangsúlyoztuk, hogy „ma is még sok keresztényt
rendszeresen elnyomnak, éppen azért, mert keresztény, mert
katolikus. A Krisztushoz való hűség és a vallásszabadság drámája ma
is tart még, bár ugyanakkor határozott kijelentéseket hallhatunk az
emberi jogok és az emberi közösségiség mellett.”[66]
IV. Az evangelizáció útjai
Alkalmas eszközökkel
40. Beszéltünk az evangelizáció tartalmáról, de ugyanígy fontos,
hogy útjairól és eszközeiről is szóljunk.
A „hogyan” kérdése az evangelizáció esetében mindig időszerű, mert a
módok változhatnak idők, helyek, kultúrák szerint. Állandó kihívást
jelent számunkra, mennyire vagyunk leleményesek, és mennyire tudunk
az emberek gondolkodásmódjához alkalmazkodni.
Főleg bennünket, az egyház pásztorait terhel a felelősség, hogy
bátran, okosan, az evangéliumhoz hűségben megtaláljuk a
legalkalmasabb, legjobb módot, miként adjuk tovább ezt az
evangéliumot korunk emberének. Megfontolásunkban csupán a legfőbb
módokra térünk ki.
Az élet tanúságtétele
41. Először is – anélkül, hogy ismétlésekbe akarnánk bocsátkozni –
hangsúlyozni kívánjuk: az egyház szemében a legelső evangelizációs
eszköz híveinek őszintén keresztény élete, szoros egységben
Istennel, akire teljesen ráhagyatkoznak; másokat szolgáló, áldozatos
magatartásuk. Tavaly, világiak egy csoportja előtt mondottuk: „A mai
embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat
a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is”[67]. Szent Péter szépen fejezi ki ugyanezt,
amikor azt írja, hogy a keresztények tiszta és szép élete „szavak
nélkül is megnyeri azokat, akik nem hisznek az igének”[68]. Az egyház elsősorban magatartásával, saját
életével evangelizálja a világot: tanúságtételével, amikor hűséges
az Úr Jézushoz, a szegénység, a lemondás szelleméhez, független a
világ hatalmasságaitól. Egyszóval: életszentségével.
Életközeli igehirdetés
42. Hangsúlyozni kell az igehirdetés fontosságát is. „Hogyan
higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha
nincs aki hirdesse? ... A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig
Krisztus tanításából”[69]. Pál
apostol szavai ma is változatlanul érvényesek.
Nélkülözhetetlen az igehirdetés, az evangéliumi üzenet szóbeli
tolmácsolása. Annak ellenére, hogy a mai ember torkig van már a
szavakkal, unja beszédek hallgatását, sőt, ami még rosszabb:
immunizálva van már a szavak ellen. Pszichológusok és szociológusok
állítják, hogy a modern ember túl van már a szavak civilizációján, a
szó immár hatástalan és fölösleges – a mai ember képekben
gondolkodik. Ez a megállapítás mindenesetre arra int bennünket, hogy
az evangéliumi üzenet közvetítésében használjuk fel a technika
modern eszközeit. Sok eredményes kísérlet történt már ebben az
irányban. Csak dicsérhetjük és bátoríthatjuk őket. Bárcsak tovább
fejlődnének! De annak ellenére, hogy manapság annyi üres szó hangzik
el, és annak ellenére, hogy számos egyéb kommunikációs eszköz is
létezik, ne becsüljük le az élő szó erejét, ne veszítsük el belé
vetett bizalmunkat! A beszéd mindig időszerű lesz, különösképp
akkor, ha Isten erejét hirdeti[70].
Érvényes marad Szent Pál elve: „A hit a hallásból fakad”[71]. A hallott szó vezet el a hithez.
Az igeliturgia
43. Az evangélium szóbeli hirdetésének sokféle módja lehet; a
találékony buzgóság ezernyi formában tudja előadni. Számtalan
mindennapi történés és emberi életsors ad alkalmat arra, hogy
okosan, világosan közvetítsük Isten üzenetét, amelyet ekkor és
ekkor, ilyen és ilyen körülmények közt mond az embernek. Csupán
lelki fogékonyság kell ahhoz, hogy a világ eseményeiben észrevegyük
Isten üzenetét. Hiba volna azonban, ha – miután a zsinat által
megújított liturgián belül külön súlyt adott az igeliturgiának – nem
tartanánk a homíliát az evangelizáció különösen is alkalmas
eszközének. Ha azt akarjuk, hogy a homília lelkipásztorilag értékes
legyen, ismernünk kell követelményeit, lehetőségeit, és azokat jól
kell felhasználnunk. Elsősorban az kell, hogy mi magunk is meg
legyünk győződve arról, amit mondunk, és szívesen álljunk az ige
szolgálatára. Ez az igehirdetés többnyire szentmise keretében
történik, amely különösen is súlyt és erőt ad az elhangzott
szakvaknak. A homíliának sajátos jelentősége van az
evangelizációban; kifejezi az igehirdető saját hitét és szeretetét.
A hívek úgy vannak együtt, mint az egyház húsvéti közössége; az Urat
ünneplik, aki jelen van közöttük. Igen sokat várnak a prédikációtól
és sokat tanulnak belőle, feltéve, hogy egyszerű, világos,
közvetlen, életszerű, az evangéliumon alapul, hűséges az egyházi
tanítóhivatalhoz, józan apostoli buzgóság fűti. Kell hogy a
prédikáció összhangban álljon az igehirdető egyéniségével, sugározza
a reményt, a hitet, a békét, az egyetértést. Sok plébániai és egyéb
közösség számára életet és lelki erősséget jelent a jó vasárnapi
homília.
Megjegyezzük, hogy – hála a megújított liturgiának – homília nemcsak
a szentmise keretében mondható. Helye van és ne is hagyjuk el a
szentségek kiszolgáltatásakor, vagy pedig más, liturgikus jellegű
ájtatosságok alkalmával, amikor hívek vannak jelen. Minden esetben
kiváló alkalom arra, hogy az Úr szavát közvetítsük.
A katekézis
44. Az evangelizáció el nem hanyagolható része a hitoktatás. A
rendszeres katekézisből tanulja meg az értelem, főleg a gyermeki és
fiatal értelem a legfőbb igazságokat, ezt az eleven kincsestárat,
amelyet Istentől vettünk, és amelyet hosszú történelme során az
egyház egyre jobban megvilágított. Nyilvánvaló, hogy a katekézis
igazi célja nem egyszerűen tudás közvetítése, hanem a keresztény
életre való rávezetés. Az evangelizáció igen nagy segítségére
szolgál, ha a templomi, iskolai, vagy bárhol, főleg otthon adott
hitoktatáshoz jó tankönyvek állnak rendelkezésre, amelyeket
hozzáértő szakemberek állítottak össze a püspökök irányítása
mellett. A hitoktatási módszer függ a hallgatók korától,
műveltségétől, befogadóképességétől. Törekedni kell arra, hogy
emlékezetükbe és szívükbe véssük mindazt, ami fontos az életre.
Fontos a jó hitoktató kiképzése, akár papok, akár tanítók, akár
szülők: hogy egyre jobban tökéletesítsék magukban ezt a nagyon is
igényes művészetet, a vallásoktatást. Míg azonban egyrészt nem
szabad elhanyagolni a gyermekek hitoktatását, másrészt ismét
sürgősen időszerűvé kezd válni a katekumenátus jellegű oktatás is.
Fiataloknak és felnőtteknek egyaránt szükségük lehet rá, ha Isten
kegyelmétől megérintve, elkezdik felismerni Krisztus arcát és neki
akarják szentelni életüket.
A tömegkommunikációs eszközök
45. Korunk jellegzetességéhez tartoznak a társadalmi kommunikáció
eszközei, a mass-media. Nem nélkülözheti ezeket az
eszközöket a legfőbb Hír tudósítása, a hit elmélyítését szolgáló
katekézis sem.
Ha ezeket az evangélium szolgálatába állítjuk, szinte a
végtelenségig kitágíthatja az Isten szavának hallgatóságát: akár
embermilliókra is. Az egyház mulasztással vétkeznék az Úr előtt, ha
nem használná fel e hatalmas segítséget, amelyet az emberi értelem
napról napra jobban tökéletesít. Az egyház ma ezeknek az eszközöknek
közvetítésével „prédikálja a háztetőkről”[72]
a rábízott üzenetet. Bennük modern és kiváló szószékre lel; általuk
valóban tömegekhez tud szólni.
A tömegkommunikációs eszközök azonban kihívást is jelentenek az
evangelizáció számára. Lehetővé teszik ugyan, hogy az evangélium
szava eljusson széles körökhöz – de ennek a szónak be kell hatolnia
az egyes emberek lelkébe, szívébe, mindenkiébe külön-külön,
személyesen, mintha ő lenne az egyetlen. Személyes elfogadást,
személyes elköteleződést kell elérnie.
Nélkülözhetetlen a személyes
kapcsolat
46. Éppen ezért az evangélium nyilvános hirdetésén kívül mindig
szükség lesz a közvetítés másik formájára is: embertől emberhez.
Urunk is gyakran gyakorolta ezt a tanítási módot: gondoljunk
Nikodémus, Zakeus, a szamaritánus asszony, Simon farizeus és mások
esetére. Az apostolok is így tettek. Végső soron az evangélium
közvetítése mindig úgy történik, hogy az ember azt adja tovább, amit
maga is megélt. Nagy hiba volna, ha a tömeg-apostolkodás eszméje
elfeledtetné velünk ezt a másik továbbadási módot, amelyben valakit
személyileg megragad egy különlegesen neki szóló szó, amelyet más
mondott neki. Csak dicsérhetjük azokat a papokat, akik gyónásban
vagy lelkipásztori beszélgetésekben készek az embereket az
evangélium útján irányítani, erősíteni, eséseikből fölemelni, okosan
és szívesen segíteni.
A szentségek szerepe
47. Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az evangelizáció
nem merülhet ki a prédikációban és a hitoktatásban. Az egész életet
át kell fognia. A természetes életet: azzal, hogy új értelmet ad
neki az evangélium föltárult távlataiban. És a természetfeletti
életet, mely nem áll szemben a természetes élettel, hanem azt
megtisztítja és fölemeli. Ennek a természetfölötti életnek
megnyilatkozása a hét szentség; ezek kegyelmet és életszentséget
sugárzó melege.
Az evangelizáció teljességéhez tartozik tehát, hogy szorosan
összekapcsolja, szinte egymásba fűzi az igét és a szentségeket.
Félreérthető ezért, ha különbséget tesznek evangelizáció és
szentségi élet között. Kétségtelen persze, hogy a puszta
szentségkiszolgáltatás megfelelő okos felkészítő katekézis nélkül
nem sokat ér. Az evangelizáció célja éppen az, hogy a hitre nevelés
során rábírjon minden keresztényt: éljen a szentségekkel mint
valóban a hit szentségeivel, és ne passzív módon járuljon hozzájuk,
egyszerűen csak „elviselve” azokat.
Népi jámborság
48. Oly ponthoz értünk az evangelizáció tárgyalásában, mely
figyelmet érdemel. Arról a jelenségről akarunk szólni, amelyet „népi
jámborságnak” neveznek.
Mindenütt: akár a régi keresztény földeken, akár azokon, ahol az
egyház még csak a meggyökerezés útján van, megtaláljuk az emberek
közt az istenkeresés és a hit sajátos kifejeződéseit. Ezeket a
megnyilatkozásokat hosszú időn keresztül hitbelileg kevésbé
tisztának tartották, olykor megvetették, ma azonban újra fölfedezik
őket. A legutóbbi szinóduson a püspökök elmélyítették
jelentőségüket, és ebben sok lelkipásztori realizmust és buzgóságot
mutattak.
Kétségtelen, hogy a népi jámborságnak megvannak a maga határai. Sok
esetben vallási torzulások, sőt babonák is helyet kaptak benne.
Máskor nem egyebek üres népszokásnál, anélkül, hogy a hit őszinte
elfogadását jelentenék. Szekták képződéséhez is vezethetnek és
veszélyeztethetik az egyházi közösséget.
Mégis, ha okosan, jó evangelizációs pedagógiával irányítják, sok
értéket rejthetnek magukban. Kifejezhetik az Isten utáni
szomjúságot, ahogyan azt csak az egyszerű emberek és a szegények
tudják átélni. Hősiességig menő nagylelkűséget és önfeláldozást
szülhetnek; elmélyíthetik Isten egyes tulajdonságainak megértését:
atyaságát, gondviselését, szeretetét, mindenütt jelenvalóságát.
Olyan erényeket hozhatnak felszínre, amelyek ilyen fokban másként
talán nem is nyilatkoztak volna meg: türelmet, a mindennapi élet
keresztjeinek elfogadását, lemondást, embertársi szeretetet, a
vallási kötelességekben való nagyobb hűséget. Éppen e vonásai miatt
szívesebben nevezzük „népi jámborságnak”, azaz a nép vallásának,
semmint „népi vallásosságnak”.
A lelkipásztori buzgóság fogja megmutatni mindazoknak, akiket az Úr
az egyházi közösségek élére helyezett, milyen magatartást
tanúsítsanak a népi jámborság különböző megnyilatkozásaival szemben,
amelyek lehetnek értékesek is, gyatrák is. Mindenesetre kell, hogy
érzékünk legyen hozzájuk, igyekezzünk lemérni benső indítékaikat és
fölmérni értékeiket, irányítsuk szívesen, hogy tévútra ne jussanak.
Helyes vezetés mellett a népi jámborság elvezetheti a tömegeket az
Istennel való igazi találkozásra Jézus Krisztusban.
V. Az evangelizáció címzettjei
Egyetemessége
49. Márk evangéliumában Jézus utolsó szavai, amelyekkel megbízást ad
apostolainak az evangélium hirdetésére, magukban foglalják a
küldetés egyetemességét: „Menjetek az egész világra és hirdessétek
az evangéliumot minden teremtménynek”[73].
A tizenkét apostol és az első keresztény nemzedék jól megértette
ezeknek és a hasonló szavaknak tanítását: életprogram lett számukra.
Maga az üldözés, amikor szétszórta az apostolokat, arra szolgált,
hogy messzire elvigye az Igét, és meggyökereztesse az egyházat
távoli földeken. Még inkább hangsúlyozza ezt az egyetemességet Pál
meghívása az apostolok sorába. Ő mint igehirdető, különleges
karizmával hirdette Jézus eljövetelét a nem zsidóknak, a pogányoknak
is.
Minden nehézséggel dacolva
50. Húsz évszázados történelem során a keresztény nemzedékeknek
számos akadályt kellett leküzdeniük az egyetemes küldetésben.
Egyrészt: hogy maguk az evangelizáció munkásai szűkítsék be apostoli
tevékenységük körét különböző jogcímeken. Másrészt néha emberileg
legyőzhetetlen ellenállásba ütköztek azok részéről, akikhez
küldetésük szólt. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az egyház
evangelizáló munkáját ma is nem egyszer korlátozza, sőt akadályozza
a közhatalom. Ma is megesik, hogy az Isten szavának hirdetőit
megfosztják jogaiktól, üldözik, fenyegetik, kiirtják csupán azért,
mert Jézus Krisztust és az ő evangéliumát tolmácsolták. Mégis
bízzunk abban, hogy e sok fájdalmas megpróbáltatás ellenére apostoli
munkájuk nem fog kárba veszni sehol a világon.
Ám az egyház minden nehézség közepette is mindig új erőt merít a
Mester szavából: Az egész világra! Minden teremtménynek! A föld
végső határáig! Az utolsó püspöki szinóduson az egyház újból
felhívott mindenkit, hogy az evangéliumi üzenetet sohase korlátozzuk
az emberiségnek csupán egyetlen rétegére: sem egyetlen társadalmi
osztályra, sem egy bizonyos kultúra világára. Néhány példát hozzunk
fel a kérdés jobb megvilágítására.
Az „elő-evangelizáció”
51. Pünkösd hajnala óta az egyház programja, amelyet Alapítójától
kapott, ez: hírül adni Jézus Krisztust és az ő evangéliumát
mindenkinek, aki még nem ismeri. Az egész Újszövetség, főleg az
Apostolok Cselekedetei arról tanúskodik, hogy ez a missziós
erőfeszítés az egyház lényegéhez tartozik, és mintaképül szolgál az
egész egyháztörténelem folyamán.
A Jézus Krisztusról szóló üzenet első hirdetése sokrétű, különböző
tevékenységekből áll, amelyeket úgy is szoktak nevezni gyűjtőnévvel,
hogy „elő-evangelizáció”. Valójában azonban már az is igazi
evangelizáció, még ha kezdeti és tökéletlen formában is. Sok mindent
sorolhatnánk itt fel, így a kifejezett prédikációt is, de sok
egyebet is: művészet, tudományos kutatás, bölcselet, az emberi szív
érzéseinek felhangolása. Mindez már előkészítheti az evangelizációt.
Evangelizáció a kereszténységtől
elszakadt világban
52. Az elő-evangelizáció főleg azokra vonatkozik, akik még nem
hallották az evangélium Jó Hírét, illetőleg a gyermekekre. De
elkereszténytelenedett világunkban sokakat érint azok közül is,
akiket megkereszteltek ugyan, de teljesen távol élnek a keresztény
élettől. Vannak köztük egyszerű lelkek, akik hisznek ugyan, de még a
legelemibb alapokat sem ismerik, és vannak értelmiségiek, akik
érettebb módon akarnak hallani Jézus Krisztusról, mint ahogyan
gyermekkorban tanították őket. És mások is sokan vannak így.
A nem keresztény vallások
53. Az evangélium üzenete szól azoknak a mérhetetlen tömegeknek is,
akik nem keresztény vallásokat gyakorolnak. Az egyház tiszteli és
megbecsüli e vallásokat, mert sok ember lelkiségének élő
megnyilatkozásai. Évezredes istenkeresés visszhangzik belőlük, mely
nem jutott el a teljességre, de őszinte és szívből fakadó.
Mélységesen vallásos iratok értékes örökségét őrzik. Emberek
nemzedékeit tanították imádkozni. Az Isten szavának számos
„csíráját”[74] tartalmazzák, és
valóban az „evangélium előkészítőinek”[75]
tekinthetők, hogy a II. Vatikáni Zsinat kifejezését használjuk,
amelyet Cezáriai Eusebiustól vett át.
A nem keresztény vallások kétségkívül sok bonyolult kényes kérdést
vetnek fel, amelyeket a keresztény hagyomány és az egyházi
tanítóhivatal fényénél kell megvizsgálni, hogy segítségére legyünk a
mai és a holnapi misszionáriusoknak, akik kapcsolatba lépnek velük.
Hangsúlyoznunk kell, különösen ma, hogy e vallások iránti
tiszteletünk és nagyrabecsülésünk és a felvetődő problémák
sokrétűsége még egyáltalán nem ok arra, hogy ne hirdessük Krisztust
a nem keresztényeknek. Ellenkezőleg, az egyház úgy ítéli, hogy e
tömegeknek joguk van megismerni Jézus misztériumának gazdagságát[76]. Mi hisszük, hogy Jézusban az
egész emberiség megtalálhatja a maga teljességében mindazt, ami után
tapogatózva kutat Istenről, az emberről és rendeltetéséről, az
életről, a halálról, az igazságról.
Még a vallási élet természetes megnyilvánulásai terén is azt kell
mondanunk: mindezek tiszteletre méltóak, de az egyház az
evangelizáció során annak a Jézusnak a vallását hirdeti, aki az
embert tényleges kapcsolatba hozza Istennel, jelenlétével,
tevékenységével. Az embert bevezeti annak a mennyei Atyának a
misztériumába, aki szereti az emberiséget. Vallásunk tehát
ténylegesen létrehozza az igazi, életteljes kapcsolatot Istennel,
amire más vallások nem képesek, még akkor sem, ha – úgy mondhatni –
karjukat az ég felé tárják.
Az egyház tehát ébren tartja a missziós buzgóságot, sőt fokozni
szeretné azt a mai történelmi pillanatban. Felelősnek érzi magát
minden néppel szemben. Nem lesz nyugovása, míg csak mindent meg nem
tett, hogy az Üdvözítő Jézusról szóló Jó Hírt hirdesse. Mindig új és
új apostoli nemzedékeket készít fel. Örömmel állapítjuk meg e tényt,
éppen akkor, amikor egyesek úgy vélik és mondják, hogy az egyház
apostoli buzgósága lelohadt, a missziók kora lejárt. A szinódus oly
választ adott, mely biztosítja, hogy a missziós munka el ne
ernyedjen, és az egyház mindig készen álljon betöltésére.
A hit ébren megőrzése
54. A kívülállók evangelizációja nem menti fel az egyházat az alól,
hogy fáradhatatlanul törődjék azokkal, akik már befogadták a hitet,
sőt talán már nemzedékek óta kapcsolatban állnak az evangéliummal.
Igyekszik elmélyíteni, erősíteni, táplálni, nagykorúbbá tenni a
hívők hitét, hogy még inkább „hívőkké” legyenek.
A keresztények hite ma állandóan szembesül a szekularizmussal,
sőt
olykor a harcos ateizmussal. Szüntelenül próbára van téve,
megkísértve, támadják, küzdenek ellene. Veszély fenyegeti, hogy
megfullad, vagy éhen hal, ha állandóan nem táplálják, erősítik. Az
evangelizáció tehát sok esetben azt jelenti, hogy megadjuk a hívők
hitének a szükséges lelki táplálékot és segítséget. Ennek az
evangelizációnak eszköze főleg a katekézis, mely magában hordja az
evangélium ízét, de nyelvében alkalmazkodni tud a korhoz és az
emberekhez.
A katolikus egyház gondja kiterjed azokra a keresztényekre is, akik
nincsenek vele teljes közösségben. Velük együtt keresi a Krisztustól
akart egység útját, főleg pedig az igazságban való egységet. Súlyos
mulasztást követne el azonban, ha nem hangoztatná előttük a
kinyilatkoztatás teljességét, amelynek letéteményese.
A nem hívők
55. Jellegzetessége volt a szinódusnak, hogy mennyit foglalkozott
két olyan táborral, amelyek egymás közt ugyan nagyon különböznek,
mégis mindegyik a maga módján kihívást jelent az evangelizációval
szemben.
Az egyik tábort így nevezhetnők: a modern világban egyre növekvő
hitnélküliség. A szinóduson sokféle módon igyekeztek megfogalmazni a
„modern világ” kifejezést. E gyűjtőnéven sok mindent értünk: új
eszméket, új értékeléseket és leértékeléseket, titkos törekvéseket,
a destrukció csíráit, hagyományos nézeteket, amelyek eltűnnek, és új
nézeteket, amelyek divattá lesznek! Lelki szempontból ezt a modern
világot egy kortárs író találóan így jellemezte: „Az ateista
humanizmus drámája”[77].
A modern világ legjellemzőbb jelensége a szekularizmus. Nem
a szekularizációról beszélünk, mely jogos, helyénvaló, a
hittel és a vallással nincs ellentétben. A szekularizáció minden
teremtmény és minden esemény saját benső törvényeit kutatja, amelyek
a dolgokat bizonyos autonómiával irányítják – meg van
azonban győződve, hogy ezeket az autonóm törvényeket a Teremtő
alkotta. Ilyen értelemben hangsúlyozta a zsinat a kultúra, és főleg
a tudományok autonómiáját[78].
A szekularizmus azonban, amiről beszélünk, egészen más. Úgy
képzeli el a világot, hogy benne minden önmagában hordja
magyarázatát, anélkül, hogy föltételezni kellene Isten létét. Isten
tehát fölösleges, és csak tehertételt jelent – mondják. Ez a szekularizmus
azzal véli kihangsúlyozni az ember hatalmát, hogy Isten hatalmát
elveti, sőt őt magát is tagadja.
Új fajtája születik így az ateizmusnak: nem elvont, metafizikai
istentagadás, hanem antropocentrikus, azaz gyakorlati,
beprogramozott, harcias ateizmus. Együtt halad az ateista szekularizmussal
és napról napra ezernyi alakban toppan elénk: mint gátlástalanul
fogyasztó társadalom, mint az „édes élet” mindenek fölé helyezése (hedonizmus),
mint hatalomvágy, mint a hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció)
különböző fajtái, és a humanizmus egyéb, embertelen
irányulásai.
Ellentmondásosnak tűnik, de mégis tény, hogy ennek a modern világnak
is vannak érintkezési pontjai a kereszténységgel, az evangéliumi
értékekkel. Ha másként nem, akkor ürességérzet és nosztalgia
formájában. Jogosan beszélhetünk arról, hogy napjaink világa mintegy
tragikusan sóhajt az evangelizáció után.
A nem gyakorló keresztények
56. A nem hívők mellett a másik nagy tábor a nem gyakorló
keresztényeké. Ma egyre többen vannak olyanok, akik kifejezetten nem
tagadják meg ugyan megkeresztelt voltukat, de mintegy a keresztény
élet peremén élnek, vallásukat nem élik. A nem gyakorló
kereszténység tünete elég gyakori volt mindig az egyháztörténelem
során. Összefügg az ember természetes gyarlóságával, azzal a
következetlenséggel, amely sajnos mindnyájunkban megtalálható. Ma
azonban új alakban jelentkezik. Részben magyarázható a korunkra
jellemző elidegenedési folyamattal. Máskor onnan ered, hogy a
keresztények nem hívők közt élnek, és napról napra érik őket a
hitetlenség impulzusai. A régi időkhöz képest a fő különbség, hogy a
nem gyakorló keresztények igazolni igyekeznek magatartásukat
valamiféle szívvallás nevében, vagy pedig hangsúlyozni kívánják
saját önállóságukat, személyi eredetiségüket.
Ateisták és nem hívők az egyik oldalon, nem gyakorló keresztények a
másikon: egyaránt nagy ellenállást jelentenek az evangelizációval
szemben. Az előbbiek azzal, hogy visszautasítják a kereszténységet,
nem hajlandók elfogadni a természetfeletti világot, a világ, az
élet, a történelem új szemléletét, ami nem is lehetséges, ha valaki
nem fogadja el az „Abszolútumot”, Istent. A nem gyakorló
keresztények viszont a tétlenek ellenállását tanúsítják: azokét,
akik magukat otthon érzik ugyan, de azt mondják, hogy ők már úgyis
mindent tudnak, mindent kipróbáltak és már nem hisznek semmiben.
Mindkettő: a szekularizmus is, a vallási nem gyakorlás is,
megtalálható mindenütt: felnőtteknél és ifjaknál, az elitnél és a
tömegeknél, a kulturális élet minden ágában, a régi és az új
keresztény földeken egyaránt. Az egyház evangelizációs munkájának
számot kell vetnie e két tábor létezésével. Nem írhatja le őket,
keresnie kell, miként, milyen nyelven adhatja elő, vagy idézheti
vissza nekik az isteni kinyilatkoztatást és a Jézus Krisztusban való
hitet.
Az emberek között
57. Akárcsak Krisztus tanító útja során, vagy az apostolok Pünkösd
reggelén, az egyház is embertömegeket lát maga előtt, akiknek
szükségük van az evangéliumra, és joguk is van hozzá, mert Isten
„azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére
jusson”[79].
Tudatában van, hogy mindenki számára hirdetnie kell az üdvösséget,
és hogy az evangéliumi üzenet nincs a bennfentesek, kiváltságosok,
kiválasztottak kis csoportjának fenntartva, hanem mindenkié. Ezért
az egyház is ugyanúgy érez a tömegek láttán, mint Krisztus, aki
látta, hogy ,,olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj”, és gyakran
ismétli, hogy „szánom a tömeget”[80].
De azt is tudja, hogy az evangélium hirdetése csak úgy lehet
hatékony, ha az emberek között előbb eléri a hívek közösségeit, és
az ő cselekvésük révén juthat el és kell is eljutnia a többiekhez.
A bázisközösségek
58. A legutóbbi szinódus sokat foglalkozott a kis csoportokkal, az
ún. bázisközösségekkel, amelyekről az egyházban ma sok szó esik. Mik
ezek, és mennyiben címzettjei és ugyanakkor hirdetői az
evangéliumnak?
A szinóduson elhangzottak alapján úgy látszik, hogy ezek a
bázisközösségek mindenütt virágzanak, de nagyon különböznek
egymástól, nemcsak országok szerint, hanem még egy-egy országon
belül is.
Egyes vidékeken – kevés kivétellel – magán az egyházon belül
működnek és bontakoznak. Együtt éreznek az egyház életével,
figyelnek tanítására, ragaszkodnak püspökeihez. Eredetüknél az a
vágy áll, hogy intenzívebb módon éljék az egyház életét, vagy pedig
hogy olyan emberi méretekre szűkítsék le körüket, amelyeket hatalmas
lélekszámú egyházi közösségekben máskülönben nem lehet tapasztalni.
Főleg ez a helyzet a mai nagyvárosokban, amelyekben általános
jelenség a tömegélet, és a tömegben elveszett egyének. Ilyen
értelemben lelki és vallási síkra igyekszenek átültetni mindazt,
amit kisebb társadalmi közösségekben, falvakban és hasonlókban amúgy
is meg lehet valósítani: a liturgiát, a hit elmélyítését, a testvéri
szeretetet, imádságot, lelkipásztorokkal való együttműködést. Vagy
pedig olyanok jönnek össze e csoportokban az ige meghallgatására,
elmélkedésre, szentségek vételére és a szentmise agapé-közösségére,
akiket valami közös dolog kapcsol össze: hasonló életkor, műveltség,
polgári hivatás, társadalmi helyzet: pl. házastársak, fiatalok,
szakmabeliek stb. Vagyis olyanok, akik az élet más területein is
együtt dolgoznak az igazságosságért, a szegények testvéri
megsegítéséért, az emberi fejlődésért. Vagy pedig azért jönnek
össze, mert a paphiány megnehezíti a rendes plébániai életet. Ezek a
bázisközösségek, amelyekről szóltunk, mind a nagyobb egyházi
közösségeken belül létesülnek, főleg a részegyházakon és a
plébániákon belül.
Másutt viszont ezek a bázisközösségek kegyetlen kritikával illetik
az egyházat, amelyet azzal vádolnak, hogy intézményes, és
szembehelyezik ezzel az ún. karizmatikus közösségeket, amelyekben
nincs semmiféle szervezet, és csak az evangélium vezérli őket.
Jellemző tehát rájuk, hogy kifogásolják és elutasítják az egyház
megnyilatkozásait: a hierarchiát és az egyház külső megjelenési
formáit. Gyökeresen megkérdőjelezik ezt az egyházat. Ezen az úton
eszméikből csakhamar ideológia lesz, és ritka, hogy ne
váljanak prédájává valamilyen politikai döntésnek vagy irányzatnak,
akár rendszernek vagy pártnak, ami magában rejti a veszélyt, hogy
eszköz gyanánt használják fel őket.
A különbség tehát kézenfekvő. Azok a közösségek, amelyek
kritikájukkal elhatárolják magukat az egyháztól, és egyben
megbontják annak egységét, csak szigorúan szociológiai értelemben
nevezhetik magukat „bázisközösségnek”, de nem egyházi
értelemben. Ez visszaélés volna a kifejezéssel, még akkor is, ha
látszólag megmaradnak az egyházban, miközben ellenségei a
hierarchiának. A „bázisközösség” név jogosan csak azokat illetheti
meg, akik az egyházon belül jönnek össze, hogy építsék az egyházat.
Az ilyen, utóbb említett közösségek valóban az evangelizáció
területei, és nagy szolgálatot jelentenek nagyobb egyházi
közösségeknek, főleg a részegyházaknak. Az egyetemes egyház
reménységei, mint a szinódus záróbeszédében mondtuk, ha megfelelnek
a következő feltételeknek:
– Ha Isten szavában keresik az eligazítást, nem pedig szélsőséges
politikai eszmékben, vagy divatáramlatokban, amelyek mindig szívesen
ki fogják használni rendkívüli emberi hatásukat;
– Ha elkerülik az állandó kísértést, hogy rendszeresen
kontestáljanak, vagyis ha felhagynak a minden ellen tiltakozó epés
kritikával, amelyet azzal akarnak igazolni, hogy őszinteség és
segítőkészség vezeti őket;
– Ha hűségesen ragaszkodnak helyi egyházukhoz, amelyhez tartoznak,
és az egyetemes egyházhoz. Csak így kerülhetik el a nagyon is
fennálló veszélyt, hogy teljesen elkülönülnek, és azután azt
képzelik, hogy ők Krisztus igazi egyháza, és anatémát mondanak a
többiekre;
– Ha megőrzik az őszinte közösséget püspökeikkel, akiket az Úr
állított egyháza élére, és az egyházi tanítóhivatallal, amelyet a
Szentlélek a püspökökre bízott;
– Ha nem tekintik magukat az evangélium kizárólagos címzettjének
vagy hordozójának – sőt esetleg magának az evangélium egyetlen
birtokosának! –, hanem tudatában vannak, hogy az egyház sokkal
nagyobb és sokkal változatosabb és sok egyéb módon is testet ölthet,
mint éppen az ő közösségükön belül;
– Ha egyre inkább fokozódik felelősségtudatuk, buzgóságuk,
elkötelezettségük, missziós szellemük.
– Ha minden vonatkozásban „egyetemesek”, és nem szektásan
beszűkültek.
Nem könnyű feltételek, de ha ezek megvannak, a bázisközösségek
betölthetik alapvető hivatásukat: a nekik hirdetett evangélium
hallgatóiként és az evangelizáció kiváltságos címzettjeiként maguk
is mielőbb az evangélium hirdetőivé válnak.
VI.
Az
evangelizáció munkásai
Az egész egyház missziós egyház
59. Akik a világban az üdvösség evangéliumát hirdetik, megbízásból
teszik: megváltó Krisztusunk nevében és kegyelmével. „Hogyan
hirdesse az, akit nem küldtek?”[81] –
írta a legnagyobb evangelizáló. Csak az töltheti be a hivatást, aki
arra küldetést nyert.
Kinek van tehát küldetése evangelizációra?
A II. Vatikáni Zsinat világosan felel: „Isteni parancs alapján az
egyház kötelessége, hogy elmenjen az egész világra és hirdesse az
evangéliumot minden teremtménynek”[82]
és másutt: „az egész egyház missziós egyház, és az evangelizáció
Isten egész népének alapvető kötelessége…”[83]
Utaltunk már az egyház és az evangelizáció szoros kapcsolatára.
Amikor az egyház az Isten Országát hirdeti és építi, teljesen egynek
érzi magát a világgal mint Isten jelen és eljövendő Országának jele
és eszköze. A zsinat ezzel a gondolattal kapcsolatban idézi Szent
Ágoston szavát az apostolok missziós munkájáról: „Az igazság szavát
hirdették és egyházakat nemzettek”[84].
Egyházi feladat
60. Abból a tényből, hogy az egyház hivatása éppen az evangelizáció,
két következmény folyik. Az első: az evangelizáció sohasem
egyszemélyi, másoktól független feladat, hanem mindig az egész
egyházé. Éppen ezért, ha valahol egészen eldugott helyen egy
ismeretlen igehirdető, katekéta vagy lelkipásztor hirdeti az
evangéliumot, összegyűjti néhány hívét, vagy kiszolgáltatja a
szentségeket, akkor is mindig az egyház nevében cselekszik. Munkája
szoros kapcsolatban áll magával az egyházzal. Szervezetileg is az
egyházhoz tartozik, de még sokkal inkább fűzik a kegyelem
láthatatlan, szoros szálai az egész egyház evangelizációs
munkájához. Azért van így, mert küldetését nem önkényesen
gyakorolja, nem valami magánsugallatot követ, hanem egységben van az
egyház küldetésével és az egyház nevében cselekszik.
A második, ami az egyház evangelizációs hivatásából következik: ha
az egyház az Úr parancsa alapján hirdeti az evangéliumot, és
mindenki más az egyház megbízásából, akkor senki sem végezheti ezt a
munkáját teljhatalommal, egyéni tetszése szerint. Mindig az
egyházzal, a főpásztorokkal összhangban kell cselekednie.
Az egész egyház evangelizáló egyház, mondtuk. Ezért az egész világon
és minden helyen külön is felelősnek tekinti magát az evangélium
terjesztéséért.
Az egyetemes egyház távlata
61. Ki kell térnünk itt, kedves Testvérek és Gyermekeink, egy igen
fontos kérdésre. Az első keresztények örömmel vallották meg, hogy
egyetemes jellegű egyháznak tagjai. Erről tanúskodtak
liturgiájukban, de a bírók és hóhérok előtt is, valamint minden
hitvédő iratukban. Teljes tudatában voltak annak, hogy nagy közösség
áll mögöttük, amelynek sem a tér, sem az idő nem szab határt: „az
igaz Ábeltől az utolsó kiválasztottig”[85],
„a föld végső határáig”[86], „a világ
végezetéig”[87].
Ilyennek akarta Urunk az egyházat: egyetemesnek, hatalmas fának,
amelynek lombjában fészket raknak az ég madarai[88], halászhálónak, mely mindenféle halat befog[89], vagy amelyben Péteréhez
hasonlóan százötvenhárom nagy halat találtak[90]. Nyájnak akarta az egyházat, amelyet közös
pásztor vezet a legelőre[91]. Tehát
egyetemesnek akarta, amelynek nincsenek határai, kivéve sajnos
egyet: a bűnös ember szívét és lelkét.
A részegyház távlata
62. Ez az egyetemes egyház azonban részegyházakban testesül meg,
amelyek az emberiség valamely határozottan körülírt részét foglalják
magukban: olyan embereket, akik egy nyelven beszélnek, ugyanaz a
kulturális örökségük, hasonló módon gondolkoznak, közös a
történelmük, közös értékrendet ismernek el és ragaszkodnak hozzá. A
mai ember nagyon is elvárja, hogy az egyház legyen nyitott a
részegyház nyújtotta gazdagsággal szemben.
Mégsem volna jogos az egyetemes egyházat úgy elképzelni, mint
lényegükben különböző részegyházak számszerű sokaságát, vagy akár
szövetségét. Az Úr akarata szerint maga „az” egyház, a hivatásánál
és küldetésénél fogva egyetemes egyház, ereszti gyökereit a
különböző kultúrákba, társadalmakba, nemzetekbe. Ezért az „egy”
egyház vesz fel más-más alakot, kifejezési formát a különböző helyek
szerint.
Ha tehát valamelyik részegyház szándékosan el akarna különülni az
egyetemes egyháztól, szembe kerülne Isten terveivel, és önmagát is
szegényebbé tenné. Másfelől viszont az „egész világon elterjedt”
egyház csupán elvont fogalom maradna, ha nem öltene testet és életet
a részegyházakban. Egyetemes egyház és részegyház: két pólus,
amelyet mindig egyszerre kell tekintetbe venni, hogy kölcsönösen
gazdagodjanak.
Nyelvi alkalmazkodás és hűség
63. A részegyházak szorosan egybeolvadnak nemcsak saját népükkel, de
annak minden törekvésével, eredményével és bajával. Tekintetbe
veszik, hogy az emberek hogyan imádkoznak, hogyan fejezik ki
szeretetüket, hogyan szemlélik az életet és a világot. Mindezt, ami
az emberiség egy-egy részének közös kincse, összhangba kell hozni az
evangéliumi üzenettel, anélkül, hogy annak igazságain bármit is
változtatnánk. Ennek az alkalmazkodásnak része a nyelvi
alkalmazkodás is.
A nyelvi átültetésnek okosan, komolyan, hozzáértéssel és az ügy
iránti tisztelettel kell történnie, mind a liturgikus szövegekben[92], mind a hitoktatásban, teológiai
kifejezésekben, a másodlagos egyházi struktúrákban és a különféle
tisztségekben. A „nyelv” fogalmát itt nem annyira a nyelvtani vagy
irodalmi értelemben vesszük, mint inkább az antropológiai vagy
kulturális síknak nevezhető értelmet.
A kérdés eléggé kényes. Az evangelizáció sokat veszít erejéből,
hatékonyságából, ha nem veszi tekintetbe a konkrét helyi
adottságokat valamely nép körében, ha tehát nem használja annak
nyelvét, jelképrendszerét, ha nem felel meg szabatosan problémáikra,
ha nem veszi figyelembe a mindennapi életet. Másfelől viszont az
evangelizáció el is veszítheti önmagát és kiüresedik, ha fordítás
címén magától a lényegétől fosztják meg, vagy meghamisítják
tartalmát. Ugyanez a veszély fenyeget akkor, ha valamilyen egyetemes
tulajdonságot úgy akarnánk alkalmazni a helyi adottságokhoz, hogy
feláldozzuk magát az egyetemességet, s ezzel megbontjuk azt az
egységet, amely nélkül egyetemesség sem létezik. Hiszen annak az
egyháznak az üzenete lehet mindenki számára érthető, országhatárokon
túl is, amely soha nem feledkezik el egyetemes jellegéről és valóban
egyetemesként mutatkozik meg.
A részegyházak végső soron csak gazdagíthatják magát az egyházat.
Feltétlenül és döntően fontos, hogy tekintettel legyünk rájuk. Ezt
kívánja az a körülmény is, hogy az egyes népek és emberi közösségek
ma igyekeznek egyre inkább fölfedezni a saját értékeiket.
Nyitottság az egyetemes egyház
iránt
64. A kölcsönös gazdagítás előfeltétele, hogy a részegyházak egész
szívvel nyitva álljanak az egyetemes egyház felé. Tény egyébként,
hogy éppen a legegyszerűbb hívek, az evangéliumhoz és az egyházhoz
legjobban ragaszkodó keresztények önként is rendkívül fogékonyak az
egyetemesség iránt, ösztönösen érzik, mennyire szükség van rá,
tudatában vannak odatartozásuknak, együtt éreznek vele, és
gyötrelmesnek érzik, ha számukra érthetetlen elméletek nevében bele
akarják őket kényszeríteni valamiféle nemzeti egyházba, mely nem
egyetemes, nincsenek világtávlatai.
A történelem bizonyítja, mi történt, valahányszor valamely
részegyház elszakadt az egyetemes egyháztól és annak életadó és
látható központjától. Lehet, hogy a szándék tiszta volt, teológiai,
társadalmi, politikai vagy lelkipásztori érvek támasztották alá,
nagyobb mozgási szabadságot, függetlenséget reméltek lépésüktől.
Mégis, esetekben nehezen kerültek el – ha ugyan elkerültek – két
súlyos veszedelmet. Egyik az életet sorvasztó elkülönülés, majd
ennek folyományaként a további szakadások, mert saját kisebb részei
ugyanúgy elszabadultak tőle, mint ők a központi magtól. A másik,
hogy az ilyen elszakadt nemzeti egyházak saját függetlenségüket is
veszélyeztették, mert a központtal való kapcsolat híján nem volt
erejük szembeszegülni azokkal az erőkkel, amelyek őket szolgaságba
taszították és kihasználták.
A részegyházak annál életképesebbek lesznek, minél szorosabb
kapcsolatban vannak az egyetemes egyházzal: szeretetben és hűségben,
a pápai tanítóhivatal elfogadásában, a nyilvános istentiszteletben,
vagyis a lex orandi-ban, mely egyben lex credendi, a
közös hit megvallása. Annál életképesebbek, minél inkább törődnek
egymással, a többi helyi egyházzal. Így lesznek képesek ők maguk is
arra, hogy a hit kincsét saját népük kifejezésmódjára ültessék át,
saját lelkiségük szerint imádkozzanak, végezzék a liturgiát, éljenek
és viselkedjenek. Így lesznek igazán képesek arra, hogy ők maguk is
evangelizáljanak, vagyis merítsenek az egyetemes örökségből népük
hasznára, illetve továbbadják saját tapasztalataikat és értékeiket
az egész egyetemes egyháznak.
A hitletétemény sértetlen
megőrzése
65. Ilyen értelemben mondtunk atyai szeretettel világos szavakat a
3. általános püspöki szinódust záró beszédünkben arról a szerepről,
amely Péter utódjáé. Ő az egyházak összetartozásának látható, élő,
irányító jele, és ezzel az egy egyház egyetemességének biztosítéka[93]. Hangsúlyoztuk: súlyos felelősség
terhel minket, de meg akarjuk osztani e felelősséget
püspöktestvéreinkkel, hogy együtt és csorbítatlanul megőrizzük a
katolikus hitet, amelyet az Úr bízott apostolaira. Ezt a hitet más
és más nyelveken hirdetjük, de tartalma mindig ugyanaz, ehhez nem
nyúlhatunk hozzá, nem változtathatjuk meg. Beöltöztethetjük az egyes
népek sajátos jelképrendszerébe, kifejezhetjük más teológiai
megfogalmazásokkal, amelyek tekintetbe veszik a helyi kultúrákat,
társadalmi és törzsi sajátosságokat – de mégis mindig meg kell
maradnia ugyanannak a katolikus hitnek, amelyet a tanítóhivatal őriz
és továbbad.
Különféle megbízatások
66. Az egész egyház feladata az evangelizáció, mégis különböznek az
evangelizáció tevékenységi területei. Az egységes küldetés mellett a
szolgálatoknak e sokfélesége teszi oly széppé az evangelizációs
munkát. Idézzük fel röviden ezeket a szolgálatokat.
Első helyen legyen szabad rámutatni arra, milyen gondosan bízta az
apostolokra Urunk az evangélium tanúsága szerint az igehirdetés
szolgálatát. Kiválasztotta őket[94],
több éven keresztül családias légkörben fölkészítette őket[95], megbízta[96] és küldte őket[97].
Azt akarta, hogy ők legyenek az üdvösség örömhírének hivatásos
tanítómesterei. Az apostolok pedig utódokat állítottak maguk
helyébe, akiknek hivatásuk, hogy az ő nyomukba lépve továbbadják a
Jó Hírt.
Péter utódja
67. Krisztus akaratából Szent Péter utódja viseli a szolgálatot,
hogy a kinyilatkoztatott igazság legelső tanítója legyen. Az
Újszövetség gyakran állítja elénk Pétert „Szentlélekkel eltelve”,
amint a többiek nevében is beszél[98].
Nagy Szent Leó ezért úgy beszél Péterről, mint aki megérdemelte,
hogy az apostolok feje legyen[99]. Az
egyház is ezért helyezi a pápát „a legmagasabb csúcsra, az
apostolság őrhelyére” (in apice, in specula[100]). A II. Vatikáni Zsinat megismétli
ezt, amikor kijelenti, hogy „Krisztus parancsa, mely szerint minden
teremtménynek hirdetnie kell az evangéliumot, elsősorban és
közvetlenül őrájuk (a püspökökre) vonatkozik, közösségben Péterrel
és Péter vezetése alatt”[101].
A főhatalom teljessége és egyetemessége[102],
amelyet Krisztus az egyház lelkipásztori kormányzására
helytartójának adott, a pápának különösen abban a tevékenységében
áll, amellyel az üdvösség Jó Hírét hirdeti, illetve hirdetésével
másokat megbíz.
A püspökök és papok
68. Egységben Péter utódjával, a püspökök az apostolok utódai, és a
püspökszentelés révén tekintélyt nyernek arra, hogy tanítsák az
egyházban a kinyilatkoztatott igazságot. Ők a hit tanítói.
Segítőtársaik az evangelizációs munkában, különleges megbízás
alapján a fölszentelt papok, akik „Krisztus személyét képviselik”[103], ők nevelik Isten népét a
hitre, ők az Isten szavának hirdetői, az eucharisztiának és a többi
szentségeknek a kiszolgáltatói.
Nekünk, pásztoroknak, az egyház minden más tagjánál inkább
hivatásunk tudatában kell lennünk. Papi szolgálatunk legfőbb
jellegzetessége, ezernyi elfoglaltság közt legfőbb irányelvünk,
egész életünk vezéreszméje ez a minden tevékenységünkben jelenlévő
célkitűzés: hogy „hirdessük Isten evangéliumát”[104].
Ebben foglalhatjuk össze identitásunkat, amiben kár volna
kételkednünk, és amiben nem szabad meginognunk: a legfőbb Pásztor
választott ki, érdemtelenül, a lelkipásztori szolgálatra[105]. Ő adott hatalmat, hogy Isten
szavát hirdessük, Isten szétszóródott népét összegyűjtsük, Krisztust
nyújtsuk neki a szentségekben, az üdvösség útjára irányítsuk az
embereket. Hivatásunk, hogy saját körünkön belül megőrizzük a
híveket annak az egységnek a közösségében, amelynek mi magunk is élő
eszközei vagyunk. Nekünk kell életet vinnünk a közösségbe Krisztus
körül, mindegyik közösségbe a saját hivatása szerint. Amikor gyarló
emberi képességeinkkel és az Isten kegyelmével igyekszünk betölteni
e hivatást, evangelizációs munkát teljesítünk: a pápa mint az
egyetemes egyház legfőbb pásztora, püspöktestvéreink mint a
részegyházak vezetői, a papok és diakónusok pedig püspökeikkel
együtt, munkatársainkként, egyetlen közösségben, amelynek forrása a
egyházi rend szentsége és az egyház szeretete.
A szerzetesek
69. A szerzetesek életük konszekrációja révén töltenek be kiváló
helyet az evangelizációban.
A szerzetesség természetéből folyik, hogy bekapcsolódnak az egyház
lüktető vérkeringésébe, miközben a Legfölségesebb Istent keresik és
a szentség útján igyekeznek járni. Tanúságtevői ennek az
életszentségnek. Ők testesítik meg az egyházban azt a vágyat, hogy
radikális elkötelezettséggel járja a nyolc boldogság útját. Életük
tesz tanúságot arról a készségről, amellyel készek magukat odaadni
Istenért, egyházért, embertársaikért. Ennélfogva a szerzetesek
különösen fontosak annak a tanúságtételnek az összefüggésében,
amiről már szóltunk, és ami az evangelizáció első lépése. Csendes
tanúságot tesznek a szegénységről és lemondásról, a tisztaságról és
ártatlanságról, a készséges engedelmességről. Mindez szinte
provokációja a világnak, de magának az egyháznak is. Egyúttal
azonban prédikáció is, mely még a nem keresztényeket is megragadja,
ha fogékonyak a lelki értékek iránt.
Az evangelizáció terén tehát igen nagy a szerzetesek és szerzetesnők
szerepe, akik az imának, elmélkedésnek, bűnbánatnak, áldozatnak
szentelik magukat. Más szerzetesek viszont közvetlenül is részt
vállalnak Krisztus hirdetésében. Missziós működésüknek természetesen
a hierarchia irányítása alatt kell állnia és összhangban kell lennie
a püspök lelkipásztori elgondolásaival. De ki vonhatná kétségbe,
mennyit tettek és tesznek az evangelizációért? Éppen szerzetesi
konszekrációjuknál fogva, önként és szabadon elhagynak mindent, és
készek a világ határáig is elmenni, hogy az evangéliumot hirdessék.
Vállalkozó szelleműek, apostolkodásuk gyakran egészen eredeti, és
oly nagyszerű, hogy az ember csak ámul rajta. Nagylelkűek, vállalják
a missziók előretolt állásait, egészségük, sőt életük elveszítését
is. Igen, az egyház valóban sokat köszönhet nekik.
A világiak
70. A világi híveket saját hivatásuk beleállítja a világba, és a
legkülönbözőbb munkaköröket töltik be – éppen ezáltal kell
pótolhatatlan szerepet betölteniük az evangelizációban.
Elsőrangú és közvetlen feladatuk nem az egyházi közösségek
megalapítása és vezetése, mivel ez sajátosan a lelkipásztorok
tisztje. Feladatuk viszont, hogy megragadjanak minden keresztény,
evangéliumi lehetőséget, amire a világban alkalmuk van, de nélkülük
nem valósulna meg. Evangelizáló munkájuk sajátos területe a
rendkívül bonyolult politikai, társadalmi, gazdasági élet; a kultúra
világa, a tudomány, a művészetek, a nemzetközi kapcsolatok, a
tömegkommunikációs eszközök, de sok minden egyéb is, ami érinti az
evangelizációt: a szerelem, család, gyermekek és ifjak nevelése, a
szakmai munka, de az emberi szenvedés is. Minél több világi hívő
lesz, akit eltölt az evangéliumi szellem, és aki átérzi felelősségét
és elkötelezettségét ezen a téren, és minél több világi hívő lesz,
aki saját adottságai közt, hozzáértéssel részt vállal az apostoli
munkában, és hajlandó kibontakoztatni rejtett, elfojtott
képességeit, annál inkább fogják szolgálni az életnek ezek a
területei is az Isten Országának építését, és így az üdvösséget
Jézus Krisztusban – anélkül, hogy saját szakmai munkájuk hátrányt
szenvedne, bemutatják azt a földi léten túlmutató távlatot, amelyet
a világ gyakran nem is ismer.
A család
71. A világiak apostolságáról szólva, lehetetlen nem gondolni a
családok evangelizáló szerepére. Az egyház történelme során a
családot szépen határozták meg e kifejezéssel: „ecclesia
domestica”, „család-egyház”. A II. Vatikáni Zsinat is átvette
ezt a kifejezést[106], amely azt
jelenti: minden keresztény családban az egyetemes egyház különböző
vonásainak kell tükröződniük. Továbbá a család is, miként az egyház,
az evangelizáció területe, amelyben az evangéliumot továbbadják, és
ahonnét az evangélium szétsugárzik.
Ahol egy család tisztában van ezzel a küldetésével, minden tagja
befogadja az evangéliumot és tovább is adja. A szülők az
evangéliumot nemcsak átadják gyermekeiknek, de tőlük vissza is
kapják, amikor látják, hogy élik azt. Az ilyen család sok más
családra és egész környezetére kisugározza az evangéliumot.
A vegyes házasságban élő családok is adják tovább Krisztust
gyermekeiknek, az egy keresztség teljességében; bármily nehéz is a
dolguk, igyekezzenek az egység munkálói lenni.
A fiatalok
72. A fiatalokról is szólnunk kell. Számuk egyre növekszik, és egyre
inkább társadalmi szerepet vállalnak. Problémáik, amelyek őket
foglalkoztatják, bennünket is arra köteleznek, hogy megmutassuk
nekik az evangéliumi eszményt és példát adjunk nekik, amelyet
követhetnek. A cél az legyen, hogy megismerjék hitüket,
megtanuljanak imádkozni és ők maguk legyenek kortársaik apostolai.
Az egyház nagyon bízik bennük, mi magunk pedig ismételten is
kifejeztük bizalmunkat.
Új utak keresése
73. Ma tehát rendkívül fontos a világiak aktív szerepe saját
hivatáskörükben. De nem kevésbé fontos lehet közreműködésük a
lelkipásztorok segítségében, az egyházi közösségekben, ha ilyesmire
hivatást éreznek, vagy felkérik őket. Új színt, új életet vihetnek
az egyházközségbe, ahol különböző tisztségeket töltenek be, a nekik
adott kegyelem és karizmák mértéke szerint.
Nagy örömünkre szolgál, hogy sok lelkipásztor, szerzetes és világi
evangelizáló buzgóságában új utakat keres, hogy alkalmasabban
közvetíthesse az evangéliumot. Bátorítunk minden lelkes
kezdeményezést, ami e téren ma az egyházban történik. Vonatkozik ez
először is a dolgok átgondolására, továbbá olyan úgy egyházi
szolgálatokra is, amelyek az evangelizáció lendületét hivatottak
megújítani és megerősíteni.
A fölszentelt szolgálatok lelkipásztori megbízást és hivatásszerű
küldetést adnak a keresztény közösségekbe. De őmellettük az egyház
elismeri föl nem szentelt alkalmas személyek egyházi szolgálatait is
meghatározott feladatokra.
Érdemes ilyen szempontból pillantást vetni az őskereszténység
korára, mert tanulságot vonhatunk le az akkori tapasztalatokból. A
szolgálatok különfélesége tette lehetővé, hogy az egyház erősödött,
növekedett, terjedt. De ezt a visszapillantást ki kell egészíteni
azzal, hogy fölfigyelünk az emberiség és az egyház mai
szükségleteire is. Merítsünk hát az örökké lelkesítő forrásokból, ne
hagyjunk veszendőbe menni semmit, de tudjuk is alkalmazni az akkori
dolgokat a mai helyzethez és követelményekhez: ez az általános
irányelv. Ezen az alapon kell mindent okosan átgondolni, és eszerint
kell különféle szolgálatokat újra bevezetni, amelyekre az egyháznak
ma szüksége van. Sok hívő van, aki örömmel vállalna ilyen
tisztségeket az egyházi közösség javára. Föltétlenül előmozdítanák a
lelkipásztorkodást ilyen szolgálatok, ha nem feledkeznek meg az
egységről és elfogadják a püspökök irányítását, mert az egyház
egységéért ők felelnek és nekik kell megvalósítaniuk.
Ezek a szolgálatok látszólag újak, de szorosan kapcsolódnak az
egyháztörténelem során szerzett sok kísérlethez. Hogy csak néhányat
említsünk: katekéták, előimádkozók és énekvezetők, igehirdetők,
karitász-szervezők, kisközösségek irányítói, az apostoli munka
vezetői és más szervezők. Mindezek a feladatkörök hozzájárulnak az
egyház meggyökerezéséhez és kisugárzásához, azok felé is, akik még
távol vannak. Minden nagyrabecsülésünk azoké a világiaké, akik
idejük, erejük egy részét – néha egész életüket is – a missziók
szolgálatába állítják.
Az evangelizáció munkásait jól fel kell készíteni hivatásukra,
főként azokat, akik az igehirdetést végzik. Legyenek tudatában Isten
szava szentségének és gazdagságának, és amikor hirdetik, gondoljanak
arra, hogy méltón, pontosan és érthetően fejezzék ki magukat. Ma
nagyon sokat nyom a latban, hogy valaki hogyan tud szólni. Minden
prédikálónak és katekétának ismernie kell a beszéd művészetét.
Kívánjuk, hogy a részegyház püspökei gondosan ügyeljenek az
igehirdetők megfelelő kiképzésére. Ez a képzettség megadja az
evangélium tolmácsolóinak a szükséges biztonságot, de örömöt is,
hogy Jézus Krisztust hirdethetik.
VII.
Az
evangelizáció szelleme
Nyomatékos felhívás
74. Kedves Testvérek és Gyermekeink: buzdításunk végén külön is
hangsúlyozni szeretnénk, milyen lelki tulajdonságokkal kell
rendelkeznie az evangelizáció munkásainak.
Urunk Jézus Krisztus nevében, valamint Szent Péter és Pál apostolok
nevében buzdítunk mindenkit, aki a Szentlélek kegyelmi hívása és
karizmái, és az egyház megbízása alapján méltó e hivatásra:
gyakoroljuk e feladatunkat kételkedés nélkül, bátran, és ne
feledkezzünk meg azokról a feltételekről, amely az evangelizáció
nemcsak lehetővé teszik, de működővé és gyümölcsözővé is. Ennek a
munkának alapfeltételeit a következőkben foglalhatjuk össze:
Hallgassunk a Szentlélek szavára!
75. Nem képzelhető el evangelizáció a Szentlélek működése nélkül. A
názáreti Jézusra keresztsége pillanatában leszáll a Szentlélek,
miközben az Atya szava hallatszik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben
kedvem telik”[107]. Ezek a szavak
magukba foglalják Jézus kiválasztását és küldetését. „A Szentlélek
vezette” a pusztába, ahol megvívja döntő harcát és kiállja a
legnagyobb próbát, mielőtt megkezdi működését[108]. „A Szentlélek erejével”[109] tér vissza Galileába, és Názáretben kezdi
el igehirdetését, önmagára alkalmazva Izajás sorait: „Az Úr lelke
rajtam.” Majd így szól: „Ma beteljesült az Írás”[110]. A tanítványoknak, mielőtt elküldi őket,
ezt mondja: „Vegyétek a Szentlelket”[111].
Ténylegesen csak a Szentlélek eljövetele után, a Pünkösd napján
kezdik meg az apostolok evangelizáló munkájukat az egész világon.
Péter Joel próféciájának teljesülésével magyarázza az eseményt:
„Kiárasztom Lelkemet”[112]. Pétert
eltölti a Szentlélek, amikor a népnek Jézusról, Isten Fiáról beszél[113]. Pál is eltelik Szentlélekkel[114], mielőtt az apostoli munkának
szenteli magát. Istvánt is Szentlélekkel telve választották meg a
diakónusi szolgálatra és később ez képesíti a vértanúságra[115]. A Szentlélek, aki szavakat
adott Péter, Pál és a többi apostolok ajkára, leszállt „azokra is,
akik meghallgatták a beszédet”[116].
Az egyház a Szentlélek vigasztalásával telve növekszik[117]. A Szentlélek az egyház Lelke.
Ő érteti meg a hívekkel Jézus tanításának, igazságainak mélyebb
értelmét. Mint az egyház kezdetén, ma is ő munkálkodik mindazokban,
akik az evangéliumot továbbadják: ha hagyják, hogy a Szentlélek
birtokba vegye és vezesse őket. A Szentlélek ad ajkukra oly
szavakat, amelyek nem tőlük maguktól valók – és ugyanakkor a
Szentlélek készíti fel a hallgatók lelkét is, hogy megnyíljanak a Jó
Hír és az Isten Országának hirdetése előtt.
Az evangelizáció jó módszerei fontosak, de soha, a legkiválóbb
módszerek sem pótolhatják a Szentlélek csendes munkáját. Bármekkora
legyen is a hithirdető tudása, mindez semmi, ha a Szentlélek nem
kíséri. Őnélküle a leghatásosabb érvelés sem ér semmit. A
legcsodálatosabb szociológiai vagy pszichológiai rendszerek is
értéktelenek a Szentlélek segítsége nélkül.
Napjainkban –mondhatni – újból a Szentlélek kivételes korának társai
vagyunk. Újból föl akarják őt fedezni, úgy, ahogyan a Szentírás
elénk tárja. Boldogságot ad, ha valaki az ő irányításának engedi át
magát. Sokan csak őrá akarnak figyelni, őtőle akarják magukat
vezettetni. A Szentléleknek az egész egyház életében döntő szerepe
van, de elsősorban az evangelizációs küldetésben nyilatkozik meg.
Nem ok nélkül kezdődik az evangelizáció a Szentlélek sugallatára
Pünkösd hajnalán.
Úgy mondhatni: a Szentlélek az evangelizáció fő munkálója. Ő indít
az evangélium hirdetésére, és ő készíti fel bensőleg a szíveket,
hogy befogadják az üdvösség szavát[118].
De azt is mondhatjuk, hogy ő az evangelizáció célja és
beteljesülése: ő alkotja meg az „új teremtményt”, az új embert.
Ennek az új embernek kialakítása az evangelizáció célja, a
sokféleség egységében az egyházi közösségen belül. A Szentlélek
segítségével hatol be az evangélium a világ szívébe, mert a
Szentlélek segít felismerni az „idők jeleit”, az Isten jeleit,
amelyeket az evangelizáció fölfedez és az emberek életében
megvilágít.
Az 1974-es püspöki szinódus nagyon hangsúlyozta a Szentlélek
szerepét az evangelizációban. Kifejezte óhaját, hogy a püspökök és
teológusok jobban tanulmányozzák a Szentlélek működését és annak
módjait a mai evangelizációban. Mi ehhez csak annyit fűzünk hozzá,
hogy ez a hívekre is vonatkozik, mert a keresztségben ők is a
Szentlélek pecsétjét vették. Csatlakozunk tehát a püspöki szinódus
óhajához, és kérünk mindenkit, aki az evangélium követségében jár:
imádkozzunk hittel és buzgón a Szentlélekhez, és engedjük, hogy ő
vezessen, ő lelkesítsen minden tervünkben, minden
kezdeményezésünkben, minden evangelizációs munkánkban.
Őszinte tanúságtevők
76. Vessünk most egy pillantást az evangelizációt végzők személyére.
Gyakran ismétlik ma, hogy korunk embere szomjazza a hitelességet.
Főleg a fiatalság irtózik attól, ami mesterkélt és hamis. Leginkább
az igazságosságot és a becsületes cselekvési módot értékeli.
Ez is az „idők jele”, és ezzel számolnunk kell. Némán vagy harsogva,
de mindenképp határozottan azt kérdik: Csakugyan hisztek is abban,
amiről beszéltek? Úgy éltek, ahogyan hisztek? Azt hirdetitek, amit
éltek? Az élet tanúságtétele manapság előfeltétele az eredményes
igehirdetésnek. Ezért hát nagyon is felelősek vagyunk a tőlünk
hirdetett evangélium sikeréért.
„Hogyan tekintsük az egyházat tíz évvel a zsinat után?” – kérdeztük
eszmefuttatásunk elején. Valóban gyökeret eresztett-e a világ
szívébe, és ugyanakkor eléggé szabad és független-e a világgal
szemben? Szolidáris-e az emberekkel, és ugyanakkor tanúságot tesz-e
a végtelen Istenről is? Buzgóbb lett-e az elmélkedésben és
imádságban, és ugyanakkor a missziós, karitatív és a
szabadságjogokért való munkában is? Mindent megtesz-e a keresztény
egység érdekében, hogy közös legyen tanúságtételünk és „higgyen a
világ”[119]? Mindnyájan felelősek
vagyunk azért, hogy e kérdésekre mi lesz a válasz.
Buzdítjuk tehát püspöktestvéreinket, akiket a Szentlélek állított az
egyház kormányzására[120].
Buzdítjuk a papokat és a diakónusokat, a püspökök munkatársait az
Isten népe irányításában és a helyi közösségek lelki vezetésében.
Buzdítjuk a szerzeteseket, akik az egyház szentségének tanúságtevői,
oly élettel, mely a nyolc boldogság szellemét tükrözi. Buzdítjuk a
világi híveket, a keresztény családokat, fiatalokat és felnőtteket,
minden szakembert, minden vezetőt, de a szegényeket is, akikben
sokszor gazdagon él a hit és a keresztény remény. Buzdítunk minden
hívőt, aki tudatosan részt vesz az egyház evangelizáló munkájában
vagy fáradozik a társadalomban és a világban. Mindenkinek azt
mondjuk: evangelizációnknak talpig keresztény életből kell
sarjadnia, és növelnie kell bennünk az életszentséget, amelynek
tápláléka – mint a II. Vatikáni Zsinat mondja – az imádság és főleg
az eucharisztia szeretete[121].
A világnak, amely az Istennel szembeni elutasítás számtalan jele
ellenére különös ellentmondásképpen egészen váratlan utakon keresi
is őt és érzi fájdalmasan a hiányát, szüksége van olyanokra, akik
hirdetik neki az evangéliumot és beszélnek Istenről, akit ismernek
és akihez közel vannak, mintha látnák a Láthatatlant[122]. Azt várja el tőlünk a világ, hogy legyen
egyszerű az életünk, legyünk imádságosak, szeressük embertársainkat,
főleg a kicsinyeket és szegényeket. Engedelmességet és alázatot akar
látni, lemondást és áldozatkészséget. Csak a keresztény
életszentségnek e jelei nyithatják meg az utat szavainknak a mai
ember szívéhez, nélkülük szavunk üres és eredménytelen lesz.
Az egység munkálói
77. Az evangelizáció hatása nem lesz nagy, ha az evangélium hirdetői
egymás közt nincsenek egységben, ha ellentétek vannak közöttük.
Talán éppen itt van korunk evangelizációjának legnagyobb gyöngéje.
Ha az emberek azt látják, hogy az evangélium, amelyet hirdetünk,
tele van tanbeli vitákkal, ideológiai kisarkításokkal, keresztények
és keresztények közt egymás elítélésével, mit is mondhatnának? Ha
azt tapasztalják, hogy ki-ki másképp vélekedik Krisztusról,
egyházról, de a társadalomról és az emberi intézményekről is: hogy
is ne jönnének zavarba, nem találják a helyes utat, sőt meg is
botránkoznak.
Az Úr Jézus szellemi végrendelete szerint követőinek egysége nemcsak
azt bizonyítja, hogy valamennyien az övéi, de azt is igazolja, hogy
őt az Atya küldte. Az egység tehát a kereszténység és Krisztus
szavahihetőségének bizonyítéka. Ha az evangéliumot akarjuk
továbbadni, nem mutatkozhatunk be úgy, mint akik egymás közt
megosztottak vagyunk, különbségek választanak el, ellentétek vannak
köztünk. Az ilyesmi nem hat építően. Inkább azt kell megmutatnunk,
hogy a hitünk kiforrott, a feszültségek közt is össze tudunk
tartani: mert együtt, őszintén, érdektelenül keressük az igazságot.
Kétségtelen: az evangelizáció sorsa nagymértékben függ az egyház
egységének tanúságtételétől. Felelősek vagyunk érte, de vigasztal is
ez a tudat.
Szeretnénk ehelyütt még egyszer kitérni a keresztények egységére
mint az evangelizáció eszközére. A kereszténység megosztottsága
szomorú tény, és ellentétben áll Krisztus akaratával. A II. Vatikáni
Zsinat világosan és nyomatékkal kijelenti, hogy ez a megoszlás
„súlyos kára az evangélium hirdetésének az egész világon, és sokakat
megakadályoz abban, hogy a hitet elfogadják”[123]. Ezért a Szentév megnyitó bullájában
felhívtuk az egész keresztény világ figyelmét, hogy „az emberek
kiengesztelődése Istennel, Atyánkkal, nagymértékben függ
attól, hogy közösségben legyünk egymással, akik Jézus Krisztus hitét
elismertük és befogadtuk. Ő az irgalmasság Ura, aki megszabadítja az
embereket, és egyesíti őket a Szentlélek szeretetében és az
igazságban”[124]. Nagy reménységgel
nézzük azt a munkát, amelyet az egész keresztény világ kifejt, hogy
újra létrejöjjön a Krisztustól óhajtott teljes egység. Szent Pál
biztosít: „A remény nem csalatkozik”[125].
Mi is mindent megteszünk, hogy elnyerjük Urunktól a teljes egységet.
Addig is buzgón akarunk érte imádkozni. Magunkévá tesszük a 3.
általános püspöki szinódus kívánságát is, hogy tevékenyebben
együttműködjünk a többi keresztény testvérekkel, mert egyek vagyunk
keresztségünkben és közös hitbeli örökségünkben. Az evangelizációs
munkában világméretben csak így tehetünk tanúságot a világ előtt.
Krisztus parancsa szólít fel minket erre, és ezt követeli az
evangélium hirdetésének és tanúsításának kötelessége is.
Az igazság munkálói
78. A ránk bízott evangélium az igazság szava is. Oly igazság ez,
mely megszabadít[126]. Csak ez az
igazság adhatja meg a szív békéjét. Ezt keresik az emberek, mikor
nekik a Jó Hírt hirdetjük. Az igazságot Istenről, az emberről, az
ember életének értelméről, a világról. Nehéz igazságok ezek,
amelyekre Isten szavában keresünk választ. Az ő szavának azonban,
mint mondtuk, nem vagyunk urai és bírái, hanem letéteményesei,
hírnökei és szolgái.
Az első, amit az evangelizáció munkásától elvárnak, hogy tartsa
tiszteletben az igazságot. Annál is inkább, mert ez az igazság
kinyilatkoztatásból ered, és ezért magában a legfőbb Igazságban,
Istenben gyökerezik. Az evangélium hirdetője tehát inkább vállal
lemondást és szenvedést, de nem teszi alku tárgyává az igazságot,
amelyet továbbad. Nem hamisítja meg, nem ködösíti el az emberek
kedvéért. Nem módosítja abból a célból, hogy az embereknek tessék,
hogy csodálkozzanak, hogy lelkesedjenek, hogy újszerű legyen. Az
igazság alapján áll, és erről az alapról nem tér le azért, mert
lusta gondolkodni, sem kényelemszeretetből, sem félelemből. Szívesen
elmélyíti ismeretét: szolgálni akarja az igazságot, nem pedig saját
szolgálatába állítani.
Mint a keresztény nép pásztorainak, a mi lelkipásztori feladatunk,
hogy az igazságot őrizzük, védjük, továbbadjuk, áldozatok árán is.
Álljanak előttünk példaképül kiváló és szent lelkipásztorok, akik az
igazságot hősi fokban szerették. Az igazság Istene azt kívánja, hogy
mi is éberen védjük és buzgón hirdessük.
Ti mindnyájan: tanítók, teológusok, szentíráskutatók, történészek –
az evangelizációnak szüksége van szorgalmas kutató munkátokra.
Szüksége van arra, hogy hűségesen továbbítsátok az igazságot,
amelyhez tudásotok közelebb visz másokat, de amely mindig nagyobb az
emberi szívnél, mert magának Istennek az igazsága.
Szülők, tanítók: a ti feladatotok – és bizony nem könnyű feladat a
mai korban –, hogy az igazságra elvezessétek gyermekeiteket és
növendékeiteket: a vallási és lelki igazságra is.
Szeretettől vezetve
79. Az evangelizáció föltételezi, hogy az evangélium hirdetője
testvérileg szeresse azokat, akikhez az üzenetet elviszi. Pál
apostol, minden idők hithirdetőinek példaképe, így ír a
tesszalonikaiakhoz, és szavai példaképül szolgálhatnak: „Annyira
közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem
életünket is nektek akartuk adni”[127].
Honnan e szeretet? Nem annyira a tanító szeretete ez, mint sokkal
inkább az édesapáé, sőt az édesanyáé[128]!
Az Úr Jézus szeretetet vár el az evangélium minden hirdetőjétől, az
egyház minden építőjétől.
Az igazság szolgálata és az egység megvalósítása is a szeretet jele.
Az is a szeretet jele, hogy ne akarjunk kibúvót keresni, hanem
teljesen szenteljük oda magunkat Jézus Krisztus ügyének.
További jele a szeretetnek, hogy tekintettel vagyunk az
evangelizáció befogadóinak vallási, szellemi szintjére. Tekintettel
vagyunk az ő haladási ütemükre, amelyet nem szabad mértéken felül
siettetni. Tekintettel vagyunk jóhiszeműségükre és meggyőződésükre,
amelyet nem akarunk erőszakkal letörni.
A szeretet jele az is, hogy ne zavarjunk meg senkit, főleg ha még
gyenge a hitben[129], és ne
mondjunk neki olyasmit, amit a régebbi keresztények már megértenek,
de a kezdők esetleg megütköznek és megbotránkoznak rajta.
A szeretet jele az is, hogy a keresztényeknek se azokat a vitás
kérdéseket tanítsuk, amelyeken a szakemberek is vitatkoznak, hanem
alapvető igazságokat, amelyek Isten szavából közvetlenül fakadnak. A
híveknek szükségük van ezekre az alapokra, hogy továbbépítsék rajtuk
keresztény életüket. Joguk van ezekhez az alapokhoz, mert Isten
gyermekei, és őrá hagyatkoznak igaz szeretettel.
A szentek buzgóságával
80. Buzdításunkban fel akarjuk idézni a nagy igehirdetők,
evangelizálók lelkesedését. Egész életüket az apostolkodásnak
szentelték. Különösen azokra emlékezünk, akiket e Szentévben
állítottunk a hívek tisztelete elé. Valamennyien számos akadályt
győztek le, hogy továbbadhassák az evangéliumot.
Az akadályok közül, melyek korunkban is akadnak, itt csak a
lanyhaságot emeljük ki, amely annál súlyosabb, hogy belülről fakad.
Külső jele a fáradtság, csalódás, kényelmesség, közöny, főleg pedig
az örömtelenség és reménytelenség. Kérjük tehát azokat, akik az
evangelizációban bármi módon is részt vesznek: élesszék fel magukban
a lelkes buzgóságot[130].
Ez a buzgóság mindenekelőtt azt jelenti, hogy ne keressünk kimentő
okokat az evangelizáció kötelessége alól. A legálnokabb kibúvók
kétségkívül azok, amelyeket valaki a zsinat tanítására hivatkozással
hoz fel mentségére.
Például gyakran mondják, különféle fogalmazásban: senkire sem szabad
rákényszeríteni az igazságot, még az evangéliumot sem. Nem szabad
erőltetni semmiféle utat, még az üdvösségét sem, mert ez megsértése
volna a vallásszabadságnak. És aztán – mondják – egyáltalán minek is
hirdessük az evangéliumot, amikor úgyis minden jóhiszemű ember
üdvözülhet? Ha pedig a világon és a történelemben mindenütt
megtalálhatók az „Ige csírái”, akkor hát minek vigyük el oda az
evangéliumot, ahol csírájában Krisztus Urunk már elhintette őket?
Aki nem felületesen, hanem gondosabban tanulmányozza a zsinati
okmányokat, ténylegesen egész más képet alkothat, mint amiket ezek a
kibúvók felhoznak.
Igaz: semmit sem szabad testvéreinkre kényszerrel ráerőszakolni. De
semmiképpen sem megsértése a vallásszabadságnak, sőt éppen annak
tiszteletben tartása, ha előadjuk az evangéliumi igazságot és a
Jézus Krisztusban való üdvösséget, és az illetőre saját magára
bízzuk, hogy ezek után szabadon mit választ. Ebben árnyéka sincs az
„erőszaknak, manipulációnak, becstelen eszközöknek”[131], amiről a zsinat beszél. A szabad vallási
döntés lehetőségét még a nem hívők is értékes emberi szabadságjognak
tekintik. Bűn volna hát mások szabadsága ellen, ha alkalmat adunk
valakinek, hogy meghallja a Jó Hírt, amelyet az Úr bízott ránk[132]? Vagy talán bizony csak a
hazugságnak és tévedésnek, a gyalázkodásnak és a pornográfiának
volna polgárjoga ahhoz, hogy a tömegkultúra eszközei terjesszék, a
törvény védelmezze, mert a jók félénkek, a rosszak pedig
gátlástalanok?
Krisztusnak és az ő Országának tiszteletteljes bemutatása nemcsak
joga, hanem kötelessége is az evangelizáció munkásának. Az ő
felebarátainak pedig ugyanolyan joga, hogy megkaphassa tőle az
üdvösség jóhírét. Isten ezt az üdvösséget megadhatja saját
rendkívüli útjain is annak, akinek akarja, és ezeket az utakat csak
ő ismeri[133]. De ha az Isten Fia
emberré lett, éppen azért nyilatkoztatta ki magát, hogy szava és
élete által megnyissa az emberiség rendes útját is az üdvösségre.
Minket pedig azzal bízott meg, hogy az ő tekintélyével továbbadjuk
evangéliumát. Kérjük a keresztényeket és minden evangelizálót,
fontolja meg imádságban a mondottakat: hogy az emberek ugyan
üdvözülhetnek Isten irgalmas kegyelméből egyéb utakon is, ha mi
magunk nem is hirdetjük nekik az evangéliumot; – de vajon mi magunk
üdvözülhetünk-e, ha az evangéliumot nem hirdetjük: hanyagságból,
félelemből, szégyenkezésből, amit Szent Pál úgy fejez ki, hogy „az
evangélium szégyene”[134]. Mi lesz
a mi örök sorsunk, ha esetleg téves alapállásból hagyunk fel az
evangélium továbbadásával? Ez ugyanannyi volna, mint elárulni az
isteni meghívást. Isten ugyanis azt akarja, hogy az evangélium
magvát ember hintse el embertársa lelkébe. Rajtunk áll, hogy e mag
fává terebélyesedik-e és gyümölcsöt terem-e?
Őrizzük meg tehát a szív buzgóságát. Őrizzük meg azt az édes örömöt,
hogy továbbadhatjuk az evangéliumot, még ha könnyek között vetünk
is. Legyen bennünk ez a szándék szilárd elhatározássá, amitől senki
sem tud eltéríteni. Ilyen hithirdetők voltak Keresztelő Szent János,
Péter és Pál, a többi apostolok, és az egyház hosszú történelmén
keresztül annyi kiváló apostoli lélek! Legyen örömünk, hogy e
feladatra elkötelezhetjük magunkat! Ismerje meg a világ – ez a
félelmektől gyötört, de reménykedő világ –, mit is jelent az
evangélium Jó Híre. De ezt a Hírt nem adhatják tovább szomorú és
letört emberek, sem türelmetlen vagy aggódó emberek. Nem adhatja
tovább más, csak akinek élete a Krisztusban gyökerező örömöt
sugározza, és aki kész föltenni életét, hogy eljöjjön Országa, és az
egyház gyökeret eresszen a világ szívébe.
Befejezés
Szentévi ajándék
81. Ezeket akartuk szinte odakiáltani nektek, Testvérek,
Gyermekeink. Szívünkből jött a szó, és egyben visszhangja is volt
annak, amit a 3. általános püspöki szinódus atyái mondtak. Legyen ez
a mi szentévi ajándékunk. Ebben a Szentévben különösképpen is
megéreztük, hogy oly sokan, testvérek, keresztények és nem
keresztények, az üdvösség igéjét várják az egyháztól.
A Szentév fénye milliók szívét békítette össze Istennel, a
részegyházakban és Rómában egyaránt. Sugározza hatását továbbra is
az egyház lelkipásztori tevékenységében, amelynek az evangelizáció
az alapvető iránya, az új század küszöbén, a harmadik keresztény
évezred vigíliáján.
Szűz Mária, az evangelizáció
vezércsillaga
82. Ezt a kívánságunkat a boldogságos Szűz Mária, a szeplőtelen Szűz
kezébe és szívébe helyezzük ezen a mai napon, mely az ő szeplőtelen
fogantatásának van szentelve. Egybeesik ez a nap a II. Vatikáni
Zsinat bezárásának 10-ik évfordulójával. Pünkösd hajnalán Mária is
ott volt az evangelizáció kezdeténél, a Szentlélek sugallatára. Ő
legyen vezércsillaga a mindig megújuló evangelizációnak, amelyet az
egyháznak kell, Ura parancsához hűségesen, előrevinnie és betöltenie
ezekben a nehéz, de reményteljes időkben is!
Krisztus nevében megáldunk Benneteket, közösségeiteket,
családjaitokat, mindenkit, aki nektek kedves. Szent Pál szavával
tesszük, aki a filippiekhez ezt írja: „Valahányszor rátok gondolok,
hálát adok Istenemnek, és mindig, minden imádságomban örömmel
emlékezem meg rólatok … Méltányos is, hogy így gondolkodjam
mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket … amikor az
evangéliumot védelmezem és bizonyítom. Isten a tanúm, mennyire
vágyakozom mindnyájatok után, Krisztus Jézus szeretetében.”[135]
Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, 1975. december 8-án, Szűz Mária
szeplőtelen fogantatása ünnepén, pápaságunk 13-ik évében.
VI. Pál pápa
Jegyzetek:
[1] Vö. Lk 22,32
[2] 2Kor 11,28
[3] Vö. AG 1.
[4] Vö. Ef 4,24; 2,15; Kol 3,10; Gal
3,27; Róm 13,14; 2Kor 5,17
[5] 2Kor 5,20
[6] Vö. VI. Pál pápa záróbeszéde a 3-ik
ált. Püspöki Szinóduson (1974. okt. 26.): AAS 66 (1974) 634-635;
637.
[7] VI. Pál pápa beszéde a Bíborosi
Testülethez, 1973. jún. 22-én, AAS 65 (1973) 383.
[8] 2Kor 11,28
[9] 1Tim 5,17
[10] 2Tim 2,15
[11] Vö. 1Kor 2,5
[12] Lk 4,43
[13] Uo.
[14] Lk 4,18; vö. Iz 61,1
[15] Vö. Mk 1,1; Róm 1,1-3
[16] Vö. Mt 6,33
[17] Vö. Mt 5,3-12
[18] Vö. Mt 5-7
[19] Vö. Mt 10
[20] Vö. Mt 13
[21] Vö. Mt 18
[22] Vö. Mt 24-25
[23] Vö. Mt 24,36; ApCsel 1,7; 1Tessz
5,1 5,1-2
[24] Vö. Mt 11,12; Lk 16,16
[25] Vö. Mt 4,17
[26] Mk 1,27
[27] Lk 4,22
[28] Jn 7,46
[29] Lk 4,43
[30] Jn 11,52
[31] Vö. DV 4.
[32] Vö. 1Pt 2,9
[33] Vö. ApCsel 2,11
[34] Lk 4,43
[35] 1Kor 9,16
[36] Vö. a szinódusi atyák
nyilatkozata, 4-ik pont: a l’Osservatore Romano 1974. okt. 27-i
számában.
[37] Mt 28,19
[38] ApCsel 2,41.47
[39] Vö. LG 8; AG 5
[40] Vö. ApCsel 2,42-46; 4,32-35;
5,12-16
[41] Vö. ApCsel 2,11; 1Pt 2,9
[42] Vö. AG 5.11-12.
[43] Vö. 2Kor 4,5; Szt. Ágoston:
Sermo XLVI „De pastoribus”: C.C.L., XVI, 529-530.
[44] Lk 10,16; vö. Szt. Ciprián: De
unitate Ecclesiae 14: PL 4,527; Szt. Ágoston: Enarrat. 88, sermo
2,14: PL 37,1140; Aranyszájú Szt. János: Hom. de capto Eutropio 6:
PG 52,402.
[45] Ef 5,25
[46] Jel 21,5; vö. 2Kor 5,17; Gal
6,15
[47] Vö. Róm 6,4
[48] Vö. Ef 4,23-24; Kol 3,9-10
[49] Vö. Róm 1,16; 1Kor 1,18 2,4
[50] Vö. GS 53.
[51] Vö. Tertulliánusz: Apologeticum
39: C.C.L., I,150-153. old.; Minucius Félix: Octavius 9 és 31:
„Corpus Scriptorum Latinorum Patavianum” Torino, 1963, 11-13. és
47-48. old.
[52] 1Pt 3,15
[53] Vö. LG 1.9.48; GS 42.45; AG 1.5
[54] Vö. Róm 1,16; 1Kor 1,18
[55] Vö. ApCsel 17,22-23
[56] 1Jn 3,1; vö. Róm 8,14-17
[57] Vö. Ef 2,8; Róm 1,16; valamint a
Hittani Kongregáció 1972. február 21-én kiadott Nyilatkozatát egyes
újabb tévedésekről, amelyek a megtestesülés és a Szentháromság
misztériumait érintik, AAS 64 (1972) 237-241.
[58] Vö. 1Jn 3,2; Róm 8,29; Fil
3,20-21; vö. LG 48-51.
[59] Vö. a Hittani Kongregáció 1973.
június 24-én kiadott Mysterium Fidei kezdetű nyilatkozatát a
katolikus tan védelméről néhány mai tévedéssel szemben: AAS 65
(1973), 396-408.
[60] Vö. GS 47-52; VI. Pál pápa
Humanae Vitae enciklikája: AAS 60 (1968) 481-503. old.
[61] VI. Pál pápa megnyitóbeszéde a
3-ik ált. Püspöki Szinóduson (1974. szept. 27): AAS 66 (1974) 562.
[62] Uo.
[63] VI. Pál pápa beszéde a kolumbiai
földművesekhez (1968. aug. 23.): AAS 60 (1968) 623.
[64] VI. Pál pápa beszéde a „fejlődés
napján” a bogotai Eucharisztikus Világkongresszuson (1968. aug. 23):
AAS 60 (1968) 627.; vö. Szt. Ágoston: Epistola 229 2: PL 33, 1020.
[65] VI. Pál pápa záróbeszéde a 3-ik
ált. Püspöki Szinóduson (1974. okt. 26.): AAS 66 (1974) 637.
[66] 1975. okt. 15-én mondott beszéd:
l’Osservatore Romano 1975. okt. 17-i szám.
[67] VI. Pál pápa beszéde a Consilium
de Laicis tagjaihoz (1974. okt. 2): AAS 66 (1974) 568.
[68] Vö. 1Pt 3,1.
[69] Róm 10,14.17
[70] Vö. 1Kor 2,1-5
[71] Róm 10,17
[72] Vö. Mt 10,27; Lk 12,3
[73] Mk 16,15
[74] Vö. Szt. Jusztinosz: I. Apológia
46,1-4; II. Apológia 7 (8) 1-4; 10,1-3; 13,3-4 (Florilegium
Patristicum II., Bonn 1911), 81,125, 129,133. old; Alexandriai
Kelemen Stromata I. 19, 91, 94; AG 11; LG 17.
[75] Cezáriai Eusebius: Praeparatio
Evangelica 1,1 (PG 21, 26, 28); vö. LG 20.
[76] Vö. Ef 3,8
[77] Henri de Lubac: Le drame de
l’humanisme athée, Spes, Paris, 1945.
[78] Vö. GS 59.
[79] 1Tim 2,4
[80] Mt 9,36; 15,32
[81] Róm 10,15
[82] DH 13; LG 5; AG 1.
[83] Vö. AG 35.
[84] Szt. Ágoston: Enarrat. in Ps.
44, C.C.L. XXXVIII. p. 510; vö. AG 1.
[85] Nagy Szt. Gergely: Homil. in
Evangelia 19, 1: PL 76,1154.
[86] ApCsel 1,8; vö. Didakhé 9,1
(Funk; Patres Apostolici 1,22)
[87] Mt 28,20
[88] Vö. Mt 13,32
[89] Vö. Mt 13,47
[90] Vö. Jn 21,11
[91] Vö. Jn 10,1-16
[92] Vö. SC 37-38, valamint a további
liturgikus könyveket és okmányokat, amelyeket a Szentszék adott ki a
zsinati liturgikus reform végrehajtására.
[93] VI. Pál pápa záróbeszéde a 3-ik
ált. Püspöki Szinóduson (1974. okt. 26.): AAS 66 (1974) 637.
[94] Vö. Jn 15,16; Mk 3,13-19; Lk
6,13-16
[95] Vö. ApCsel 1,21-22
[96] Vö. Mk 3,14
[97] Vö. Mk 3,15; Lk 9,2
[98] ApCsel 4,8; vö. ApCsel 2,14;
3,12
[99] Vö. Nagy Szt. Leó: Sermo 69 3;
Sermo 70 1-3; Sermo 94 3; Sermo 95 2; (S.Ch. 200, 50-52; 58-66;
258-260; 268.)
[100] Vö. I. Lyoni Egyetemes zsinat
Ad Apostolicae dignitatis konstitúcióját (Conciliorum Oecumenicorum
Decreta, ed. Istituto per le Scienze Religiose, Bologna 1973, 9.
278); a Viennei Egyetemes zsinat Ad providam Christi konstitúcióját
(uo. 343.); az V. Lateráni Egyetemes zsinat In apostolici culminis
bulláját (uo. 608. old.); ugyane zsinatnak Postquam ad universalis
bulláját (uo. 609.); Supernae dispositionis konstitúcióját (uo.
614.); valamint Divina disponente clementia konstitúcióját (uo.
638.).
[101] AG 38.
[102] LG 22.
[103] Vö. LG 10. 37; AG 39; PO
2.12.13.
[104] Vö. 1Tessz 2,9
[105] Vö. 1Pt 5,4
[106] LG 11; AA 11; Aranyszájú Szt.
János: In Genesim, Serm. VI,2; VII,1 (PG 54,607-608).
[107] Mt 3,17
[108] Mt 4,1
[109] Lk 4,14
[110] Lk 4,18.21; vö. Iz 61,1
[111] Jn 20,22
[112] ApCsel 2,17
[113] Vö. ApCsel 4,8
[114] Vö. ApCsel 9,17
[115] Vö. ApCsel 6,5.10; 7,55
[116] Vö. ApCsel 10,14
[117] Vö. ApCsel 9,31
[118] AG 4.
[119] Jn 17,21
[120] Vö. ApCsel 20,28
[121] Vö. PO 13.
[122] Vö. Zsid 11,27
[123] AG 6; UR 1.
[124] Apostolorum Limina bulla: AAS
66 (1974) 305.
[125] Róm 5,5
[126] Vö. Jn 8,32
[127] 1Tesz 2,8; vö. Fil 1,8
[128] 1Tesz 2,7.11; 1Kor 4,15; Gal
4,19
[129] Vö. 1Kor 8,9-13; Róm 14,15
[130] Vö. Róm 12,11
[131] Vö. DH 4.
[132] DH 9-14.
[133] AG 7.
[134] Vö. Róm 1,16
[135] Fil 1,3-4.7-8
A fordítás a következő szövegkiadás alapján készült: Paulus PP.
VI, Adhortatio apostolica Evangelii nuntiandide
evangelizatione in mundo huius temporis, 8 decembris 1975: AAS
68 (1976), 5-76., Enchiridion Vaticanum 5/1588-1716.
A Szent István Társulat gondozásában 1986-ban megjelent „A II.
Vatikáni Zsinat tanítása” című kiadványban publikált dokumentum
Várnai Jakab OFM által javított és átdolgozott kiadása.
|