A gyóntató atyák Vademecuma A CSALÁD PÁPAI TANÁCSA
A gyóntató atyák Vademecuma
a házassági erkölcs néhány kérdésében
1997.
ELŐSZÓ
Krisztus Egyháza által folytatja a küldetést, melyet Ő az
Atyától kapott. Küldi a Tizenkettőt, hogy hirdessék Isten
országát, és az embereket megtérésre és bűnbánatra, metanoiára
(vö. Mk 6,12) hívják. A föltámadott Jézus átadja nekik a
bűnbocsátás hatalmát: „Vegyétek a Szentlelket; akinek
megbocsátjátok a bűneit, az bocsánatot nyer.” (Jn 20,22-23) A
Szentlélek eljövetele után az Egyház folytatja az evangélium
hirdetését, minden embert megtérésre hív, kiszolgáltatja a
bűnbocsánat szentségét, mely által a bűnbánó bűnös kiengesztelődik
Istennel és az Egyházzal, s így megnyílik számára az üdvösség
útja.
A Szentatya lelkipásztori érzékére hallgatva adta a feladatot A
Család Pápai Tanácsának, hogy állítsa össze e Vademecumot, mint
segítő eligazítást a gyóntató atyák számára. Papként és püspökként
szerzett tapasztalatai alapján fölismerte, mennyire fontos a
gyóntató számára a biztos és világos útmutatás, melyekre az
emberekkel való párbeszédben hivatkozni tud. Az Egyház
Tanítóhivatalának sok megnyilatkozása a házasság és a család
kérdéséről – főként a II. Vatikáni Zsinat óta – jó alapot ad a
házasélet erkölcstana néhány kérdésének összefoglalásához.
Kétségtelen, hogy az Egyház a gyónás szentségével kapcsolatos
követelmények tanításához tudatosan és rendíthetetlenül
ragaszkodik. E tanítás elmélete és a lelkipásztori gyakorlat
között azonban bizonyos vákuum képződött. Jóllehet e Vademecum
alapja az Egyház hivatalos tanítása, mégsem feladatunk, hogy azt
egyszerűen megismételjük, még akkor sem, ha néhány pontban
hivatkozunk rá. Ismerjük azt a gazdag tanítást, melyet a Humanea
vitae és a Veritatis splendor enciklikák, valamint a Familiaris
consortio és a Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítások
tartalmaznak. Azt is tudjuk, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa e
kérdéskörnek is jó összefoglalását adja.
„Az Egyház lényeges feladata, hogy folytassa isteni alapítójának
munkáját. Ez abban áll, hogy az emberek szívében fölkelti a
megtérést és a bánatot, fölajánlja a kiengesztelődés ajándékát. Ez
a küldetés nem merülhet ki egyes elméleti kijelentésekben, sem egy
eszményi-erkölcsi ideál hirdetésében, melyekhez semmiféle hatékony
erő nem kapcsolódik. Sokkal inkább arra irányul, hogy a bánat és a
kiengesztelődés konkrét gyakorlatban, meghatározott hivatali
tevékenységben fejeződjék ki.” (RP 23.)
Örömmel nyújtjuk át e dokumentumot a papoknak, melyet Szentatya
kifejezett kívánságára és szakértő teológusok és püspökök
együttműködésével készítettük.
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik hozzásegítettek e
dokumentum elkészítéséhez. Külön köszönetet mondunk a Hittani
Kongregációnak és az Apostoli Penitenciáriának.
BEVEZETÉS
1. A dokumentum célja
Az Egyház lelkipásztori tevékenységében különleges figyelmet
szentel a családnak, melyet a II. Vatikáni Zsinat úgy határozott
meg, mint „a társadalom első és eleven sejtjét”.[1] „A történelem jelen szakaszában, amikor a
családra oly sok torzító és megsemmisíteni erő támad, az Egyház,
tudván, hogy a társadalom, valamint önmaga épsége és egészsége
szorosan összefügg a család állapotával, sürgetőbb és égetőbb
feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a
házasságról és a családról; védelmezze e terv eredeti gazdagságát
és emberi, illetve keresztény fejlődését, s így hozzájáruljon a
társadalom és Isten Népe megújulásához.”[2]
Az utóbbi években az Egyház fokozta erőfeszítéseit – mind a
Szentatya igehirdetése, mind a papok és laikusok sokféle
lelkipásztori kezdeményezése által – annak érdekében, hogy az
összes hívőket rávezesse mindazon ajándékok hálás és hívő
szemléletére, melyekben Isten a házastársakat a házasság
szentségében részesíti. Célja az, hogy a házastársak egyre előbbre
jussanak az igazi életszentség útján, és konkrét élethelyzeteikben
hitelesen tanúskodjanak az evangélium mellett.
A házasság és család számára az életszentség útján alapvető
jelentőségű az Eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége. Az
Eucharisztia erősíti a kapcsolatot Krisztussal, minden kegyelem és
élet forrásával, a bűnbocsánat szentsége pedig a bűn minden
fenyegetése és romboló hatásával szemben helyreállítja, illetve
támogatja és tökéletesíti a házastársi és családi közösséget.[3] Ahhoz, hogy a házastársak
mélyebben megértsék életszentségre vezető útjukat és küldetésüket,
formálni kell a lelkiismeretüket és tevékenyen el kell fogadniuk
Isten akaratát házaséletük sajátos területén, azaz házastársi
közösségükben és az élet érdekében végzett szolgálatukban. Az
evangélium világossága és a szentségi kegyelem a két
nélkülözhetetlen föltétele a házastársak – Teremtő Istenből eredő
– szeretete tökéletességének: „ezt a szeretetet az Úr kegyelmének
és szeretetének egy külön ajándékával megszentelte, tökéletessé
tette és fölemelte.”[4] A házastársak
mindennapi életében – főként a hiteles szeretet követelményei és
Isten terve elfogadásának szempontjából – nagyon jelentős,
üdvöthozó esemény, amikor a bűnbocsánat szentségét kérik és
fogadják; a gyónás ugyanis lehetőséget nyújt a hit megvilágosító
elmélyítésére és konkréten segít Isten tervének saját életükben
való megvalósításában.
„A bűnbánat, illetve a kiengesztelődés szentsége mindenki, még a
súlyos bűnök terhét hordozók számára is utat nyit. E szentségben
ki-ki megtapasztalhatja az irgalmat, azt a szeretetet, mely
erősebb, mint a bűn.”[5] Mivel a
bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatói a papok, e dokumentum
különösen szól az összes gyóntató atyának. Néhány gyakorlati
eligazítást akar nyújtani, olyan esetekre, amikor a gyónás és a
föloldozás tárgya a házasélet tisztasága. Ugyanakkor e Vademecum
konkrét fogódzópont akar lenni a házastársak gyónásaihoz, hogy
egyre nagyobb hasznot merítsenek a bűnbánat szentségéből és
meghívásukat a felelős atyaságra, illetve anyaságra az isteni
törvényekkel összhangban tudják élni; úgy, ahogy az Egyház a maga
tekintélyével tanítja nekik. Nem utolsó sorban azok számára is
hasznos lehet, akik a házasság szentségére készülnek.
A szülői felelősség problematikája a katolikus erkölcstan
házaséletre vonatkozó részének olyan témaköre, melynek tárgyalása
különös figyelmet igényel; főként a gyóntatás szempontjából,
amikor az egyházi tanítás konkrét körülményekkel és egy-egy hívő
lelki fejlődésével találkozik. Ebből következik az igény, hogy
emlékeztessünk néhány figyelmen kívül nem hagyható tételre, melyek
lehetővé teszik, hogy a lelkipásztori kihívásoknak megfelelő módon
lehessen szembenézni a fogamzásgátlás új módjaival és fokozódó
veszélyeivel.[6] A jelen
dokumentumnak nem szándéka megismételni a Humanae vitae és a
Familiaris consortio és más pápai megnyilatkozások teljes
tanítását, csak néhány eligazítást és útmutatást akar adni;
ezekkel egyrészt a gyónók lelki javát szolgálja, másrészt segíteni
akar abban, hogy a gyóntatói gyakorlatban mutatkozó
pontatlanságokat és bizonytalanságokat meg lehessen szüntetni.
2. A házasélet tisztasága az Egyház tanításában
A keresztény hagyomány számos eretnekséggel szemben – melyek már
az Egyház korai időszakában megjelentek – megvédte a család és a
házastársi egyesülés értékét. A házasság – melyet Isten magában a
teremtésben akart, Krisztus visszavezetett eredetéhez és a
szentség méltóságára emelt – a házastársak közötti szeretetnek és
életnek bensőséges közössége; s természete szerint a gyermekekre
mint a házasság javára irányul, akiket Isten rájuk akar bízni.
Természetének megfelelően az egyszer létrejött kötelék – mind a
házastársak és a gyermekek, mind a társadalom java miatt – többé
nem függ emberi tetszéstől.[7] A
házassági tisztaság erénye „egyidejűleg őrzi a személy épségét és
az odaadás teljességét,”[8] és benne
válik a szexualitás „személyessé és valóban emberivé, amikor
beépül a személytől személyhez irányuló kapcsolatba, a férfi és nő
kölcsönös, teljes és időben korlátlan odaadásába.”[9] Mivel ez az erény a házastársak intim
kapcsolatát érinti, megköveteli, hogy e kapcsolat „mind a
kölcsönös odaadást, mind a valóban emberi nemzést igaz szeretetben
valósítsa meg.”[10] Ezért
emlékeztetnünk kell arra, hogy a házasélet egyik erkölcsi alapelve
„azon az Istentől alapított, föloldhatatlan kapcsolaton nyugszik,
amely a nemi aktus egyesülést és termékenységet adó jelentése
között fenn áll, s amit az ember saját kezdeményezésével nem
bonthat meg.”[11] Századunk pápái
több dokumentumot is közzétettek, melyekben emlékeztettek a
házassági tisztaság erkölcstanának alapigazságaira. Ezek közül
külön említendő XI. Pius Casti connubii enciklikája[12], XII. Pius számos beszéde[13], VI. Pál Humanea vitae enciklikája[14], II. János Pál Familiaris
consortio apostoli buzdítása[15],
Gratissimam sane levele a családokhoz[16]
és Evangelium vitae enciklikája[17].
Távolabbról idetartozik a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes
konstitúciója és a Katolikus Egyház Katekizmusa[18]. Ezekhez járulnak a fölsorolt
dokumentumokban foglalt tanítással összhangban álló
megnyilatkozások Püspöki Konferenciák, lelkipásztorok és
teológusok részéről, melyek segítették a probléma mélyebb
megértését. Nem utolsó sorban meg kell említenünk számos házaspár
példáját is, kiknek törekvése, hogy keresztény módon éljék emberi
szerelmüket, nagyon jelentős a család újra evangelizálása
szempontjából.
3. A házasság javai és a házastársak önátadása
A házastársak a házasság szentségében Krisztustól, a Megváltótól
kapják annak a kegyelemnek ajándékát, mely a hűséges és termékeny
szeretet közösségét megszilárdítja és megnemesíti. Az
életszentség, melyre meghívást kaptak mindenekelőtt kegyelmi
ajándék.
Mindazok, akik a házaséletre kaptak meghívást, a szeretetre
szóló meghívásukat[19] tökéletes
önátadásukban valósítják meg, melynek a test részéről megvannak a
maga sajátos kifejezési formái.[20]
A házastársak kölcsönös odaadásának sajátos gyümölcse az élet
továbbadása a gyermekeknek, akik a házastársi szeretet jelei és
egyben megkoronázása.[21] Mivel a
fogamzásgátlás közvetlenül ellenkezik az élet továbbadásával,
elárulja és meghamisítja azt az odaadó szeretetet, mely a
házastársi egyesülés sajátja: „manipulálja az odaadás
teljességét”,[22] és ellenkezik
Isten szeretetének a házastársakra vonatkozó tervével.
A GYÓNTATÓ ATYÁK VADEMECUMA
E Vademecum olyan tantételek gyűjteménye, melyeket a
gyóntatóknak tudniuk kell annak érdekében, hogy a házas embereket
fokozottan tudják támogatni személyes és sajátos társadalmi
körülményeik között keresztény, illetve apai és anyai hivatásuk
felelős teljesítésében.
1. Az életszentség a házasságban
1. Valamennyi kereszténynek megfelelő oktatást kell
kapnia az életszentségre szóló meghívásáról. A Krisztus követésére
szólító fölhívás senkit nem zár ki; minden keresztény kötelessége,
hogy saját állapotának megfelelően a keresztény élet teljességére
és a szeretet tökéletességére törekedjék.[23]
2. Az életszentség lelke a szeretet. Sajátos természete
szerint – mint a Szentlélek emberi szívbe árasztott ajándéka – az
isteni szeretet magában foglalja és fölemeli az emberi szeretetet,
és így az képessé válik a teljes önátadásra. A szeretet segít a
lemondás vállalásában, megkönnyíti az előbbre jutást a lelki
küzdelmekben és sokasítja az önátadás örömét.[24]
3. Az ember saját erőivel képtelen megvalósítani a
teljes önátadást, a Szentlélek ajándéka viszont megadja hozzá az
erőt. Krisztus az, aki kinyilatkoztatja a házasság eredeti
igazságát, s amikor az embert megszabadítja a szív keménységétől,
képessé teszi arra, hogy tökéletesen megélje azt.[25]
4. Az életszentség felé vezető úton a keresztény ember
egyaránt megtapasztalja az emberi gyengeséget és az Úr jóságát és
irgalmát. A keresztény erények – köztük a házassági tisztaság is –
gyakorlásának döntő mozzanata Isten irgalmasságának keresése és az
alázatos bűnbánat, mely megkapja Isten bocsánatát.[26]
5. A házastársak tökéletes önátadásukat közös életükben
és a házaséletben valósítják meg, mely keresztények esetében a
szentség kegyelméből megszenteli őket. Házastársi egyesülésük és
az élet továbbadása hozzá tartozik házasságon belüli
megszentelődésük lényegi feladataihoz.[27]
2. Az Egyház tanítása a szülői felelősségről
1. A házastársakat tanítani kell az emberi élet
fölbecsülhetetlen értékére, és támogatni kellőket törekvésükben,
hogy családjukat az élet szentélyévé formálják:[28] „Az emberi élet továbbadásánál Isten
másként van jelen, mint bármely más nemzésnél a földön.”[29]
2. A szülők hivatásukat megtiszteltetésnek és
felelősségteljes feladatnak tekinthetik, ha meggondolják, hogy
Isten munkatársai egy új ember életre hívásában, aki Isten
képmására teremtetik, Krisztus megváltja és az örök életre van
rendelve.[30] „A házastársak – akik
készek arra, hogy »együttműködjenek a Teremtő és a Megváltó
szeretetével, aki általuk növeli és gazdagítja a maga családját« –
nagysága éppen ebben áll, hogy együttműködnek Istennel, aki a maga
képmását átadja az új teremtménynek.”[31]
3. Erre alapozottan öröm és félelem fogja el a
keresztényeket az atyaság és anyaság előtt. Az Egyház legutóbbi
dokumentumaiban azért beszél szülői „felelősségről”, hogy kiemelje
a házastársak tudatosságának és nagylelkűségének fontosságát az
örök értéket hordozó élet továbbadása tekintetében és hangsúlyozza
nevelői szerepüket. Kétségtelenül a szülők felelősségének körébe
tartozik – megfelelő tanácskéréssel támogatva – hogy megfontoltan
és a hit szellemében mérlegeljék családjuk nagyságát és a
házaséletre vonatkozó erkölcsi törvények tiszteletben tartása
mellett konkrét döntéseket hozzanak.[32]
4. Az Egyház állandóan tanította, hogy a fogamzásgátlás,
azaz a szándékosan terméketlenné tett aktus bűnös cselekedet. Ezt
a tanítást definitívnek és változtathatatlannak kell tekinteni.
A fogamzásgátlás súlyosan ellenkezik a házassági tisztasággal;
ellentmond mind az élet továbbadásának (a termékenységnek) mind a
házastársak kölcsönös odaadásának (az egyesülésnek); megsebzi igaz
szeretetüket és tagadja Isten szuverén hatalmát az emberi élet
továbbadása fölött.[33]
5. Sajátos és erkölcsileg súlyosabb bűn az abortív
szerek alkalmazása, melyek akár a megtermékenyült petesejt
beágyazódását akadályozzák, akár egészen korai abortuszt okoznak.[34]
6. Lényegesen különbözik minden fogamzásgátló
praktikától – mind antropológiai mind erkölcsi szempontból, mert
egy egészen más személy- és szexualitás-fölfogásra alapszik –
azoknak a házastársaknak időszakos tartózkodása egymástól, akik
alapvetően állandóan nyitottak az élet ajándéka iránt, de csak a
terméketlen periódusokban érintkeznek egymással, ha ezt a szülői
felelősség komoly megindoklásával határozták el.[35] Azok a házaspárok, akik Isten teremtő
tervével összhangban és megalapozott elhatározás után évek óta az
ún. „természetes” módszereket alkalmazzák, tanúsítják, hogy a
házassági tisztaság törvénye szerint tudják élni a harmonikus és
teljesen odaadó házaséletet.
3. Lelkipásztori segítség a gyóntató atyáknak
1. Ami a szülői felelősséggel küszködő bűnbánó iránti
magatartást illeti, a gyóntató atyának négy szempontra kell
figyelnie:
a) az Úr példájára, aki „le tud hajolni minden tékozló fiúhoz,
minden emberi nyomorúsághoz, különösen pedig mindenfajta erkölcsi
nyomorúsághoz, azaz bűnhöz";[36]
b) tapintatosan és okosan tegye föl kérdéseit;
c) segítse és bátorítsa a gyónót, hogy őszinte bánatra induljon,
és súlyos bűneit megfelelően tudja megvallani;
d) megfelelő tanácsokkal segítse előre lépésről lépésre az
életszentség útján.
2. A gyóntató soha ne feledje, hogy a gyónás olyan
férfiak és nők számára van rendelve, akik bűnösök. Amíg az
ellenkezőjére nyilvánvaló bizonyíték nincsen, a gyóntatószékbe
jövő emberről föl kell tételezni a jóakaratot arra, hogy ki akar
engesztelődni Istennel. Ez a jóakarat, különböző fokban, a bűnbánó
és alázatos szívből fakad.[37]
3. Ha valaki már hosszú ideje nem gyónt, és gyónásából
egy alapjában súlyos helyzet körvonalazódik, tanácsos – még
mielőtt a gyóntató a házassági tisztaságra vonatkozó általános és
a szülői felelősségre vonatkozó közvetlen és konkrét kérdéseket
tenne föl – abban segítséget nyújtani, hogy a gyónó e
parancsolatot a hit szemszögéből megérthesse. Ha a gyónás nagyon
szűkszavú vagy mechanikus volt, segíteni kell a gyónót abban, hogy
egész életét Isten színe előtt lássa; továbbá a keresztény
erényekre és állapotbeli kötelességeire vonatkozó[38] általánosabb kérdésekkel kell emlékeztetni
az életszentségre kapott meghívására, különös tekintettel az élet
továbbadása és a gyermeknevelés kötelezettségére.
4. Ha a gyónó kérdéseket tesz föl, vagy konkrét probléma
magyarázatát várja – akár csak burkoltan is –, a gyóntató atyának
megfelelő választ kell adnia, de mindig okosan és diszkrécióval,[39] anélkül, hogy jóváhagyna valami
téves véleményt.
5. Az objektíven halálos bűnök esetében a gyóntatónak
kötelessége figyelmeztetni a gyónót és hozzásegíteni, hogy a bánat
kinyilvánítása és az Úrtól kapott megbocsátás után éljen benne az
elhatározás, hogy átgondolja és korrigálja magatartását. A
fogamzásgátlás bűnébe való visszaesés önmagában nem indok arra,
hogy megtagadja a feloldozást; ellenben nem oldozható föl az,
akiből hiányzik az őszinte bánat és a jobbulásra vonatkozó
elhatározás.[40]
6. Egy olyan bűnbánó, aki rendszeresen ugyanannál a
gyóntató atyánál gyónik, gyakran többet vár a puszta
föloldozásnál. Ebben az esetben a gyóntatónak törekednie kell
arra, hogy segítséget nyújtson a gyónónak a keresztény erényekben
való fejlődéshez, beleértve a házasélet megszentelését is. E
feladat könnyebben megoldható, ha valódi lelkivezetésről van szó,
még akkor is, ha nem kifejezetten annak nevezik.[41]
7. A bűnbocsánat szentsége föltételezi a gyónó részéról
az igazi bánatot, a halálos bűnök teljes megvallását és az
elhatározást, hogy Isten segítségével többé nem vétkezik. Nem áll
fönn általános kötelezettség arra, hogy a gyóntató részletes
kérdéseket tegyen föl olyan bűnökről, melyeket legyőzhetetlen
tudatlansággal vagy nem vétkesen téves lelkiismerettel követtek
el. E bűnök azonban – jóllehet erkölcsileg nem beszámíthatók –
bajt és rendetlenséget jelentenek. Ez érvényes a fogamzásgátlás
objektív erkölcsi bűnösségére is: a házastársak házaséletébe rossz
szokást vezet be. Ezért a gyóntatónak a lehető legmegfelelőbb
módon törekednie kell arra, hogy a lelkiismeretet megszabadítsa
ezektől a tévedésektől,[42] melyek
ellenkeznek a házasélet önátadásának természetével. Bármennyire
tudjuk, hogy a lelkiismeret formálásának elsősorban – akár az
általános, akár a kifejezetten házas embereknek szóló – a
katekézisben van a helye, az is szükséges, hogy a házastársakat a
bűnbocsánat szentségében is rávezessük arra, hogy a házasélet
sajátos kötelességei szempontjából vizsgálják meg magukat. Ha a
gyóntató atya úgy látja, hogy kérdeznie kell a bűnbánót,
tapintattal és tisztelettel tegye.
8. Kétségtelenül a házastársi tisztaságra vonatkozóan is
mindig érvényesnek kell tekinteni az alapelvet, mely szerint a
bűnbánót meg kell hagyni jóhiszeműségében, ha szubjektíven
legyőzhetetlen tudatlanságból fakadó tévedésben van; és el kell
tekinteni az oktatástól, amennyiben az a magatartáson nem
változtatna, hanem inkább formálissá válna a bűne. A gyóntatónak
azonban ilyen esetekben is törekednie kell arra, hogy a gyónót
egyre inkább segítse Isten tervének elfogadására életében,
beleértve a házastársi tisztaság követelményeit is. Ennek
érdekében a gyóntató atya ajánlhatja a gyónónak az imádságot,
buzdíthatja lelkiismeret formálásra, vagy tanácsolhatja neki az
egyházi tanítás alaposabb megismerését.
9. A „fokozatosság törvényét” a lelkipásztori
tevékenységben nem szabad fölcserélni a „törvény
fokozatosságával”, mely arra irányul, hogy enyhítse a törvény
követelményeit. A fokozatosság inkább abban áll, hogy megkívánja a
határozott elfordulást a bűntől és az állandó előbbre jutást az
Isten akaratával és az ő szeretetre méltó parancsolataival való
tökéletes egyesülés irányában.[43]
10. Ezzel szemben megengedhetetlen, hogy valaki a saját
gyöngeségét tegye az erkölcsi igazság kritériumává. A keresztény
ember Jézus szavának első hirdetésétől kezdve tudatában van mind a
természetes, mind az evangéliumi erkölcsi törvény és az emberi
képességek közötti „diszharmóniának”. Ugyanakkor fölfogja, hogy az
isteni irgalmasság kapujához vezető, megkerülhetetlen és
biztonságos út saját gyengeségünk beismerésén át vezet.[44]
11. A bűnbánótól, aki bánja a házassági tisztaság elleni
súlyos vétkét, és visszaesései dacára harcolni akar a jövőben a
bűnök ellen, nem szabad megtagadni a szentségi föloldozást. A
gyóntató atyának kerülnie kell a vizsgálódást afelől, nem
hiányos-e a gyónó isteni kegyelembe vetett bizalma vagy
jószándéka, s ezért nem szabad abszolút garanciákat követelnie a
jövőbeli feddhetetlen magatartásra,[45]
hiszen ez emberileg lehetetlen; ez felel meg az elismert
tanításnak és a gyakorlatnak, melyet a szent egyháztanítók és
gyóntató atyák a visszaeső bűnösök esetében folytattak.
12. Ha a bűnbánó jelét adja annak, hogy kész elfogadni
az Egyház erkölcsi tanítását – különösen ha rendszeresen gyónik és
bizalommal van a kapott lelki segítség iránt –, ébreszteni kell
benne a bizalmat a Gondviselés iránt és segíteni kell, hogy
komolyabban vizsgálja magát Isten színe előtt. E célból ajánlott
felülvizsgálni mind a születések korlátozásának indokait, mind a
családtervezésben alkalmazott eszköz megengedett voltát.
13. Sajátos nehézséget jelent a férj bűnével való
együttműködés megítélése, amikor a férj szándékosan teszi
terméketlenné a házastársi egyesülést. Ilyen esetekben
mindenekelőtt különbséget kell tenni a szoros értelemben vett
együttműködés és az erőszak/a jogtalan kényszerítés között, aminek
a másik házastárs gyakorlatilag nem állhat ellen.[46] Az ilyen együttműködés megengedett lehet,
ha a következő három föltétel egyidejűleg jelen van: – az
együttműködő fél cselekedete nem lehet önmagában erkölcsileg
tiltott;[47] – megfelelően súlyos
okoknak kell indokolni a férj bűnével való együttműködést;
– törekedni kell a férj magatartásának megváltoztatásra
(megbeszéléssel, szeretettel, imádsággal, de mindig türelmesen;
nem a cselekedet közben és nem is minden alkalommal)
14. Nem megengedett az ilyen együttműködés abortív
hatású eszközök alkalmazásakor. Ha olyan eszközt alkalmaznak,
melyeknek abortív hatása van, akkor a rosszban való
együttműködésnek megfelelően kell ítélni.[48]
15. A keresztény házastársak Isten szeretetének tanúi a
világban. Ezért a hit alapján az emberi gyöngeségek ellenére is
legyenek meggyőződve arról, hogy Isten kegyelmének segítségével
lehetséges az Úr akaratának követése a házaséletben. A gyakori és
állhatatos imádsághoz, szentáldozáshoz és gyónáshoz való menekülés
elengedhetetlen az önuralom megszerzéséhez.[49]
16. A papok kötelessége, hogy – teljes hűségben az
egyházi Tanítóhivatal iránt – a katekézisben, a jegyesoktatásban,
a tanításban és a gyóntatásban egységes elveket alkalmazzanak a
fogamzásgátlás erkölcsi bűnösségének megítélésekor.
A püspököknek erre különös gondot kell fordítaniuk; ugyanis a
hívőkben nem ritkán megütközést kelt ezen egység hiányának
megtapasztalása a katekézisben és a gyóntatásban.[50]
17. A gyóntatás lelkipásztori szolgálata annál
hatékonyabb, minél inkább kíséri egy állandó és átfogó katekézis,
melynek témája a házastársi szeretetre szóló keresztény meghívás
és a szeretet dimenziói: az öröm és a követelmények, a kegyelem és
személyes felelősség;[51] s ha
vannak megfelelő tanácsadók és központok, melyeket a gyóntató
ajánlhat a gyónónak, hogy pontos információkat kapjon a
természetes módszerekről.
18. Annak érdekében, hogy az erkölcsi törvényeket a
gyakorlatban alkalmazni lehessen a szülői felelősségre, a gyóntató
atyák fölbecsülhetetlen értékű tevékenységét ki kell egészítenie a
katekézisnek. Mindehhez hozzátartozik az alapos fölvilágosítás az
abortusz bűnének súlyosságáról.[52]
19. Ami az abortusz bűne alól való föloldozást illeti,
mindig figyelembe kell venni a kánonjogi szabályokat. őszinte
bánat esetén, és ha nehéz volna a bűnbánót olyan illetékes
hatósághoz utasítani, melynek joga van a cenzúra föloldására, az
1357. kánon értelmében minden gyóntató megadhatja a föloldozást
megfelelő elégtétel kiszabásánál, és figyelmeztetve a bűnbánót a
felfolyamodás kötelezettségére, esetleg fölajánlva annak
lefolytatását.[53]
BEFEJEZÉS
Az Egyház, főként a mai világban, egyik fő feladatának tekinti,
hogy hirdesse és valósítsa meg az egyes emberek életében az
irgalmasság misztériumát, mely legvilágosabban Jézus Krisztus
személyében nyilvánult meg.[54] Az
irgalmasság e hirdetésének és beteljesedésének kiváltságos helye a
szentgyónás. A 2000. évet megelőző három éves előkészület ezen
első éve, melyet Jézus Krisztusnak szentelünk – aki a világ
egyetlen bírája tegnap, ma és mindörökké (vö. Zsid 13,8) –,
nagyszerű alkalom lehet e tanítás lelkipásztori megvalósítására,
és a hitoktatásban való elmélyítésére egyházmegyékben, különösen
zarándokhelyeken, ahová sok zarándok gyűlik össze és a bűnbocsánat
szentségét a sok jelenlévő gyóntató jóvoltából sokaknak lehet
kiszolgáltatni.
A papok legyenek mindig készek e szolgálatra, melytől a
házastársak örök boldogsága, s nagyrészt földi boldogsága is függ;
legyenek a papok számukra az Atya irgalmának valóban élő tanúi!
Vatikán, 1997. február 12-én
Alfonso López Trujillo bíboros a Család
Pápai Tanácsának elnöke
Francisco Gil Hellín titkár
Jegyzetek:
[1] AA 11.
[2] FC 3
[3] Vö. FC 58.
[4] GS 49.
[5] DM 77.
[6] Gondoljunk néhány új gyógyszer
abortív hatására: vö. EV 13.
[7] Vö. GS 7.
[8] KEK 2337
[9] Uo.
[10] GS 51.
[11] HV II, 6.
[12] 1930. december 31.
[13] Pl. Beszéd a katolikus bábák
Kongresszusához 1951. október 2.; Beszéd a sok-gyermekes családok
egyesületének 1951. november 27-én.
[14] 1968. július 25.
[15] 1981. november 22.
[16] 1994. február 2.
[17] 1995.
[18] 1992. október 11.
[19] Vö. GS 24.
[20] Vö. FC 32
[21] Vö. KEK 2378; GRS 11.
[22] FC 32.
[23] „A különböző életformákban és
hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten
Lelke vezérel: az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben
és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét
hordozó Krisztust, hogy az ő dicsőségében is részesülhessenek. De
mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás
nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt és a
szeretet által tevékeny.” LG 41.
[24] „Az életszentség lelke a
szeretet, melyre mindenki meghívást kapott.” (KEK 826) „A szeretet
következtében valósul meg az ember azáltal, hogy őszintén
elajándékozza magát: szeretni annyit jelent, mint adni és kapni
szabad és kölcsönös ajándékozással, úgy, ahogyan vásárolni és eladni
nem lehet.” (GRS 11.)
[25] Vö. FC 13. „Isten törvényének
megtartása bizonyos helyzetekben nehéz, nagyon nehéz lehet: de soha
nem lehetetlen. Ez az Egyház hagyományának állandó tanítása.” (VS
102.) „Nagyon súlyos tévedés volna elfogadni ..., hogy az Egyház
által tanított törvény önmagában csak egy »ideál«, melyet egy
második lépéssel hozzá kell illeszteni és megfelelő módon hozzá kell
hangolni – mint mondják – az ember konkrét lehetőségeihez, mégpedig
»a különböző értékek mérlegelésével«. De mit jelent »az ember
konkrét lehetőségei«? És miféle emberről van szó? Arról az emberről,
akin az ösztönösség uralkodik, vagy arról az emberről, akit Krisztus
megváltott? Mert végsősoron erről van szó: a Krisztusban való
megváltás valóságáról. Krisztus megváltott minket! Azaz: nekünk
ajándékozta a lehetőséget, hogy létünk teljes igazságát
megvalósítsuk; szabadságunkat megszabadította az ösztönösség
uralmától. És ha a megváltott ember még vétkezik, az nem azért
történik, mert tökéletlen a Krisztus által kapott megváltás, hanem
mert az ember akarata kivonja magát abból a kegyelemből, mely a
megváltásból számunkra adódik. Isten parancsa kétségtelenül hozzá
van mérve az emberi képességhez: mégis minden egyes ember képességét
a Szentlélek adja ajándékba; annak az embernek, aki a bűnbeesés után
mindig megbocsátásra szorul és a Szentlélek jelenlétének örvendhet.”
(II. János Pál beszéde egy szülői felelősségről szóló kurzus
részvevőihez 1984. március 1-jén.)
[26] „Az Istenhez való visszatérés
ebben áll, és ez elengedhetetlen kezdete is: saját bűneinket
elismerni, magunkba mélyedve ezekre reflektálni, önmagunkat bűnösnek
vallani.... Az Istennel való kiengesztelődés azzal kezdődik és
végződik, hogy világosan és egyértelműen elfordulok az elkövetett
bűntől. Ez feltételezi és magában foglalja a bűnbánatot a szó szoros
értelmében: megbánni, a megbánás külső jelét adni, a bűnbánó konkrét
magatartását felvenni, aki az Atyához visszavezető útra indul. ... A
bűnösnek abban az állapotában, amelyben nem tud megtérni bűneinek
elismerése nélkül, a kiengesztelődés egyházi segítsége mindig
rendelkezésére áll, mely kimondottan a bűnbánatra irányul, azaz az
embert önismeretre vezeti.” (RP 13.) „Ha észrevesszük, hogy Isten
irántunk való szeretete nem torpan meg bűneinktől, és nem
visszakozik sértéseink miatt, sőt törődésben és nagylelkűségben még
csak növekszik; ha tudomásul vesszük, hogy ez a szeretet annyira
növekedett, hogy a megtestesült Ige, ki hajlandó volt minket vére
által megváltani, ezért szenvedett és halt meg, akkor hálával telve
kiálthatjuk: »igen, az Úr irgalomban gazdag«, sőt mondhatjuk: az Úr
maga az irgalmasság.” (RP 22.)
[27] „Az életszentségre szóló
egyetemes meghívás a keresztény házastársaknak és szülőknek is szól.
Sajátos értelmet nyer számukra a házasság szentségében, s a
házastársi és családi életben válik konkrét valósággá. Belőle
kegyelem születik és az az igazi és mély családi és házastársi
lelkület amelyet a teremtés, a szövetség, a Kereszt, a föltámadás és
a házasság jel természete táplál.” (FC 56) „Az igazi házastársi
szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe, s Krisztus megváltó ereje
és az Egyház üdvözítő tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a
házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai
hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak. Ezért a keresztény
házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra egy külön
szentség erősíti meg és szenteli föl; melynek erejével teljesítvén
házastársi és családi kötelességeiket, Krisztus lelkületétől
áthatottan – mely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel
járja át – egyre jobban elérik tökéletességüket és kölcsönös
megszentelődésüket és közösen dicsőítik Istent.” (GS 48.)
[28] „Az Egyház szilárdan hiszi, hogy
az emberi élet, bármilyen törékeny és keserves, mindig az Isteni
Jóság nagyszerű ajándéka. Az Egyház minden sötét jövendölés és
földet elhomályosító vak önszeretet ellenében az élet pártján áll, s
minden egyes életben fölfedezi annak az Ámen-nak ragyogását, amely
maga Krisztus. Az Egyház a világban jelenlévő és a világot gyötrő
tagadással szembeállítja ezt az eleven tanúságot, s így megvédi az
embert és a világot az életre leselkedőktől és az élet
pusztítóitól.” (FC 30.) „A családot az élet szentélyének tekintjük.
A család valóban szent, az a hely, ahol az élet, Isten ajándéka
megfelelő fogadtatásra talál és védelmet kap a számos, reá leselkedő
támadással szemben; az a hely, ahol a helyes emberi fejlődés
igényével bontakozhat ki. A halál kultúrájával szemben – ahogy
mondani szokták – a család az élet kultúrájának a helye.” (CA 39.)
[29] GRS 9.
[30] „Isten, aki így szólt: »Nem jó
az embernek egyedül lennie« (Ter 2,18), és aki »kezdetben férfinak
és nőnek teremtette az embert« (Mt 19,4), különleges részt akarva
adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a
nőt: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok« (Ter 1,28).
Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belőle
fakadó egész családi élet – a házasság egyéb céljainak háttérbe
szorítása nélkül – arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek
készek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki
általuk gyarapítja és gazdagítja a családját.” (GS 50.) „A
keresztény család a személyek közössége, jele és képe az Atya és a
Fiú közösségének a Szentlélekben. Életet támasztó és nevelő
tevékenysége az Atya teremtő művének visszatükröződése.” (KEK 2205)
„Együttműködni Istennel új emberi lények életrehívásában azt
jelenti, hogy hozzájárulnak annak az istenhasonlóságnak a
továbbadásához, melyet az »asszonyok szülöttei« valamennyien
hordoznak.” (GRS 8)
[31] EV 43. Vö. GS 50.
[32] „A házastársak az emberi élet
továbbadásának és fölnevelésének feladatában, amit sajátos
küldetésüknek kell tekinteni, a teremtő Isten szeretetének
munkatársaiként s mintegy tolmácsaiként ismerik meg magukat.
Feladatukat tehát emberi és keresztény felelősséggel töltsék be.
Isten iránt tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és
igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek
érdekében fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszületett,
illetve születendő gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a
korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és
szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit
kíván a családjuk, hazájuk, sőt az Egyház közjava. Minderről végső
fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt. A
keresztény házastársak tartsák szem előtt, hogy nem cselekedhetnek
önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz
kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára,
mely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi.
Ez az isteni törvény megmutatja a hitvesi szerelem teljes
jelentését, oltalmazza azt és igazán emberi tökéletességére
késztet.” (GS 50) „A házastársi szerelem és az élet felelős
továbbadásának összehangolásában az erkölcsi megítélés nem csupán az
őszinte szándéktól és az indítékok értékelésétől függ, hanem a
személy és tettei természetéből vett olyan objektív kritériumok
alapján kell történnie, melyek biztosítják az igazi szerelem
összefüggésében a kölcsönös ajándékozás és az életfakasztás teljes
értelmét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a házastársak őszinte
lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság erényét. Az Egyház
gyermekeinek ezekre az elvekre támaszkodva a születésszabályozás
terén nem szabad olyan utakra lépniök, melyeket a Tanítóhivatal az
isteni törvény magyarázatában elítél.” (GS 51) „Ha az egészségügyi,
gazdasági, pszichológiai és szociális feltételekre tekintünk, akkor
azokat kell felelős szülőknek mondanunk, akik okos megfontolás és
nagylelkű elhatározás után több gyermeket fogadnak el; vagy akik
komoly oknál fogva és megtartva az erkölcsi törvényeket,
meghatározott vagy bizonytalan időre úgy döntenek, hogy több
gyermeket nem hoznak világra. A szülői felelősség magában hordozza
az objektív erkölcsi renddel való mélyebb kapcsolatot. Ezt a rendet
Isten határozta meg, s hűséges értelmezője a helyes lelkiismeret. A
szülői feladat felelős megoldása tehát megköveteli, hogy a
házastársak teljesen ismerjék kötelességeiket Isten, önmaguk
családjuk és a társadalom iránt, mindig megőrizve az értékek helyes
rendjét. Ebből adódik, hogy az élet továbbadásának feladatában a
házastársak nem követhetik a saját véleményüket úgy, mintha
egyénileg és teljesen szabadon határozhatnák meg a tisztességes
utakat, melyeken járnak. Ellenkezőleg: tetteiket a teremtő Isten
terveihez kell alkalmazniuk, amelyet részben a házasság és a
házasélet természete mond el nekik, részben pedig az Egyház állandó
tanítása hirdet.” (HV 4.)
[33] A Humanae vitae enciklika
elítélendőnek nyilvánít „minden olyan cselekedet, mely akár a nemi
aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek
kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt
szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye.A következő érveket
sem lehet felhozni a házasélet szándékos terméketlenné tételének
érvényesítése mellett: »két rossz közül a kisebbet kell választani«,
vagy: »ezek az aktusok egységet alkotnak a korábbi és a későbbi
termékeny aktusokkal, s ezért részesei azok erkölcsi jóságának«.
Mert igaz ugyan, hogy néha szabad eltűrni a kisebb erkölcsi rosszat
egy nagyobb elkerüléséért, vagy hogy egy nagyobb jót meg ne
akadályozzunk, de sohasem szabad, még a legsúlyosabb okok mellett
sem rosszat tenni, hogy abból jó következzék. Tudniillik olyat
akarni, ami természeténél fogva megszegi az erkölcsi rendet, s ezért
az emberhez méltatlannak kell ítélnünk, jóllehet azért történik,
hogy egyes emberek, családok vagy az emberi társadalom javát
megmentsük vagy előmozdítsuk. Ezért mindenképpen téved az, aki a
házas élet egészében előforduló termékeny aktusokkal igazolhatónak
véli a szándékosan terméketlenné tett aktusokat, amelyek
természetüknél fogva erkölcstelenek.” (HV 8.) „Valahányszor pedig a
házastársak fogamzásgátló módszerrel élnek, szétválasztják azt a két
tartalmat, melyeket a teremtő Isten a férfi és a nő természetébe és
nemi egyesülésük aktusába oltott, s úgy viselkednek, mint akik
»felülbírálják« az isteni tervet, s »kilúgozzák«, illetve lefokozzák
az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és a
házastársukét is, hiszen a »totális« önátadás nem történik meg. Így
a természet szavának, mely a házastársak kölcsönös és teljes
odaadását mondja, a fogamzás meggátolása által szembehelyezik az
ellentmondás igéjét, tudniillik a teljes odaadás megtagadását. Ebből
pedig nem csupán az élet felé nyitott lelkület elutasítása
származik, hanem a házastársi szerelem belső igazságának – mely az
egész személy ajándékozására irányulna – színlelése is. Amikor pedig
ezzel ellentétben a házastársak megőrzik – a terméketlen időszakok
figyelembevételével – az egyesülés és a nemzés
szétválaszthatatlanságát, amely az emberi nemiségben benne van, úgy
viselkednek, mint az isteni terv szolgái, a nemiséggel pedig ősi,
dinamikus ereje szerint »élnek«, azaz színlelések és beavatkozások
nélkül »totálisan« ajándékozzák magukat.” (FC 32.)
[34] „Az emberi lényt tisztelni kell
és fogantatásától kezdve személyként kell vele bánni,
következésképpen fogantatásától el kell ismerni személyi jogait,
mindenekelőtt az ártatlan ember élethez való érinthetetlen jogát.”
(Hittani Kongregáció: Donum vitae instrukciója 1987. febr. 22.)
„Sajnos a fogamzásgátlás és az abortusz szoros összefüggése a
gondolkodás szintjén egyre világosabbá válik, s ezt bizonyítja
riasztó módon azoknak a kémiai szereknek, méhen belüli eszközöknek
és injekcióknak a propagálása, melyeket fogamzásgátló szerként
osztogatnak, valójában azonban az éppen megfogant élet legkorábbi
fejlődési szakaszában abortuszt okoznak.” (EV 13.)
[35] „Ha tehát komoly indokok szólnak
amellett, hogy szünet legyen a gyermekek születése között (ez az
indok lehet a szülők testi vagy lelki állapota, vagy külső
körülmények), az Egyház azt tanítja, hogy szabad a házasoknak
követni a szervezetben adott periódusokat, csak azokban az
időszakokban élvén a házaséletet, amikor a fogamzás lehetősége
szünetel, s így oly módon szabályozhatják a születést, hogy az előbb
kifejtett erkölcsi tanítást nem sértik meg.Az Egyház hű marad
önmagához és tanításához, amikor úgy ítéli, hogy szabad a házasoknak
a terméketlen periódusokhoz folyamodniuk, miközben elítéli minden
olyan dolog használatát, ami a fogamzást közvetlenül megakadályozza;
jóllehet ez utóbbi eljárás mellett tisztességesnek és súlyosnak
látszó érveket hoznak fel. A két eljárás ténylegesen nagyon eltér
egymástól: az első esetben a házasok a természet által nyújtott
törvényes lehetőséggel élnek, a másik esetben megakadályozzák, hogy
a fogamzás a természet rendje szerint megtörténhessék.
Tagadhatatlan, hogy mindkét esetben kölcsönös megegyezéssel és
megfelelő okok alapján akarják elkerülni a fogamzást, és biztonságos
megoldást keresnek egy újabb gyermek születésének elkerülésére.
Ugyanakkor meg kell vallani, hogy csak az első esetben találják meg
e megoldást, azaz akkor, amikor igaz ok miatt nem kívánván új
gyermek születését, a termékeny időszakokban tartózkodnak a
házasélettől, mikor pedig visszatér a terméketlen időszak, élik a
házaséletet a kölcsönös szeretet kifejezésére és az ígért hűség
megtartásáért. Így cselekedvén igaz módon és egészen helyesen
tesznek bizonyságot szeretetükről.” (HV 10.) „Amikor pedig ezzel
ellentétben a házastársak megőrzik – a terméketlen időszakok
figyelembevételével – az egyesülés és a nemzés
szétválaszthatatlanságát, amely az emberi nemiségben benne van, úgy
viselkednek, mint az isteni terv szolgái, a nemiséggel pedig ősi,
dinamikus ereje szerint „élnek”, azaz színlelések és beavatkozások
nélkül „totálisan” ajándékozzák magukat.” (FC 32.) „Az életre való
nevelés magával hozza a házastársak nevelését a felelős nemzésre. Ez
ugyanis a maga igaz tartalmával azt igényli, hogy a házastársak
tanulékonyak legyenek az Úr hívó szavára, és úgy cselekedjenek, mint
az ő tervének hűséges végrehajtói: ez akkor történik, ha a család
nagylelkűen nyitott az új életek felé, s ezt a nyitottságot akkor is
megőrzi az élet szolgálatára, amikor komoly indítékok miatt s az
erkölcsi törvény megtartásával úgy döntenek, hogy egy időre vagy
meghatározatlan időre elkerülik egy új élet születését. Az erkölcsi
törvény arra kötelezi őket, hogy minden körülmények között uralják
ösztöneiket és szenvedélyeiket, s tartsák tiszteletben a személyükbe
írt biológiai törvényeket. Ez a tisztelet teszi törvényessé a nemzés
iránti felelősség szolgálatában a születésszabályozás természetes
módszereihez való folyamodást.” (EV 97.)
[36] DM 6.
[37] „A pap, a bűnbánat szentségének
kiszolgáltatója – akár szentmisét mutat be az oltárnál, akár más
szentséget szolgáltat ki – »Krisztus személyében« cselekszik.
Krisztus, aki a pap által jelen van, és általa a bűnbocsátás titkát
gyakorolja, úgy jelenik meg, mint az emberek testvére; mint
irgalmas, hűséges és együttérző főpap; mint pásztor, ki kész az
elveszett bárányt megkeresni; mint orvos, ki gyógyít és erősít; mint
az egyedüli tanító, ki az igazságot oktatja és Isten útjait mutatja;
mint élők és holtak bírája, aki az igazság és nem a látszat szerint
ítél.” (RP 29.) „Amikor a pap a bűnbocsánat szentségét
kiszolgáltatja, betölti a jó Pásztor szolgálatát, aki keresi az
elveszett bárányt; az irgalmas szamaritánus szolgálatát, aki
bekötözi a sebeket; az atya szolgálatát, aki vár a tékozló fiúra és
visszatértekor szeretettel fogadja; az igazságos bíró szolgálatát,
aki személyválogatás nélkül hoz igazságos és irgalmas ítéletet.
Összefoglalva, a pap Istennek a bűnös iránti irgalmas szeretetének
jele és eszköze.” (KEK 1465)
[38] Vö. Szent Officium
Kongregációja: Normae quaedam 1943. máj. 16.
[39] A kérdések feltevésekor a pap
óvatosan és tapintattal járjon el, vegye figyelembe a gyónó
helyzetét és korát és tartózkodjék a bűntárs nevének tudakolásától.”
(CIC 979) „Éppen ezért az Egyház konkrét pedagógiájának mindig
kapcsolódnia kell a tanításhoz, s tőle sohasem szakítható el. Tehát
ugyanazzal a meggyőződéssel, amellyel Elődünk beszélt, ismételjük
meg a következő szavakat: „A lelkek iránti szeretet kiemelkedő
formája az, hogy semmit sem hallgatunk el Krisztus üdvöthozó
tanításából.” (FC 33)
[40] DS 3187
[41] „A papnak tett bűnvallomás a
bűnbocsánat szentségének lényeges része: »A bűnbánóknak a gyónásban
föl kell sorolniuk valamennyi halálos bűnüket, melyeknek gondos
lelkiismeret-vizsgálat után tudatában vannak, ... még ha egészen
titokban és a Tízparancsolat két utolsó parancsa ellen követték is
el; mert ezek a bűnök néha súlyosabban megsebzik a lelket és
veszélyesebbek, mint azok, amelyeket egész nyilvánosan követtek
el.«” (KEK 1456)
[42] „Ha azonban ellenkezőleg a
tudatlanság leküzdhetetlen, vagy a téves ítéletért az erkölcsi alany
nem felelős, a személynek nem számítják be az általa elkövetett
rosszat. Ennek ellenére a tett még rossz, hiány, rendetlenség marad.
Fáradozni kell tehát azért, hogy az erkölcsi lelkiismeret
megszabaduljon tévedéseitől.” (KEK 1793) „A legyőzhetetlen
tudatlanságból vagy nem bűnösen téves ítéletből fakadó tett nem
mindig beszámítható a cselekvő személynek; de a cselekedet ebben az
esetben is rossz, a jó igazságához mérve rendetlenség marad.” (VS
63)
[43] „Erkölcsi életükben a
házastársak is arra hivatottak, hogy szüntelenül úton legyenek, és
őszinte, tevékeny akarattal egyre jobban megismerjék azokat a
javakat, amelyeket az isteni törvény őriz és ápol; s hogy őszinte és
nagylelkű akarattal testesítsék meg ezeket a javakat a konkrét
döntéseikben. Mindazonáltal nem tekinthetik a törvényt csupán úgy,
mint egy – valamikor a jövőben elérendő – eszményképet, hanem úgy
kell látniuk, mint az Úr Krisztus parancsát arra vonatkozóan, hogy
győzzék le a nehézségeket. Az úgynevezett „fokozatosság törvénye”,
azaz a fokozatos előrehaladás ugyanis nem lehet azonos a „törvény
fokozatosságával”, mintha az isteni törvény parancsai különbözőek
volnának a különféle emberekre vonatkozóan. A házasságban Isten
terve szerint minden házastárs az életszentségre kapott meghívást; e
meghívásnak akkor tesznek eleget, ha az emberi személy derűs
lélekkel, az isteni kegyelemben és a saját akaratában bízva válaszol
Isten parancsára. Éppen ezért az Egyház pedagógiája számára fontos,
hogy a házastársak pontosan ismerjék a Humanae vitae enciklika
tanítását, hogy nemi életükben követni tudják a törvényt és igaz
lélekkel törekedjenek azon föltételek megvalósítására, melyek e
törvény megtartásához szükségesek.” (FC 34)
[44] „Ebben az összefüggésben tárul
ki a tér a megtérő bűnös ember felé irányuló isteni irgalmasság és
az emberi gyöngeségre irányuló megértés számára. Ez a megértés soha
nem jelenti a jó és a rossz mértékének kompromittálását és
meghamisítását azért, hogy a körülményekhez alkalmazzuk őket.
Amennyire emberi, hogy a vétkes ember beismeri gyöngeségét és
irgalmat kér bűnére, annyira elfogadhatatlan az a magatartás, mely a
saját gyöngeségéből készít mértéket a jó igazságához, oly módon,
hogy igazolhatja önmagát anélkül, hogy Istenhez és az ő
irgalmasságához kellene fordulnia. Az ilyen magatartás az egész
társadalom erkölcsiségét megrontja, mert arra tanít, hogy
kételkedjenek az erkölcsi törvény objektivitásában általában és
elutasítsák a bizonyos emberi cselekedeteket tiltó törvények
föltétel nélküliségét. Mindez az összes erkölcsi érték
összekeverésével végződik.” (VS 104)
[45] „Ha a gyóntató nem kételkedik a
gyónó fölkészültségében és az a feloldozást kéri, a feloldozást ne
tagadja meg és ne is halassza el.” (CIC 980)
[46] „Az Anyaszentegyház azt is jól
tudja, hogy gyakran az egyik házas fél inkább csak tűri, de nem
cselekszi a bűnt, mert a természetes rend fölforgatását súlyos okok
miatt csak megengedi, de maga nem akarja, s ezért nem bűnös. Csak
meg ne feledkezzék a szeretet törvényéről és ne mulassza el
házastársát a bűntől eltéríteni és elvonni.” (XI. Pius: Casti
Connubii enc.)
[47] Vö. DS 2795; 3634.
[48] „Erkölcsileg ugyanis soha nem
szabad tudva és akarva együttműködni a rosszal. Ilyen együttműködés
valósul meg, amikor a végrehajtott tett – természete szerint vagy a
konkrét helyzetben keltett látszat szerint – közvetlen részvételnek
minősül egy ártatlan emberi élet elleni cselekményben, vagy osztozás
a fő cselekvő erkölcstelen szándékában.” (EV 74.)
[49] „A házastársak tisztaságának ez
a sajátos fegyelme nemcsak nem árt szeretetüknek, hanem egy nagyobb
emberi értékkel is megajándékozza őket. Jóllehet ez a fegyelem
állandó erőfeszítést kíván, üdvös erejével a hitvesek tökéletesen
kiművelik és lelki javakkal gazdagítják egymást. E fegyelem meghozza
a család számára a nyugalom és derű gyümölcsét, s megkönnyíti más
nehézségek viselését is; táplálja a házastársak egymás iránti
figyelmességét és egymással való törődését, segíti őket önzésük
legyőzésében, mely akadályozza az őszinte szeretetet, és jobban
elmélyíti felelősségérzetüket; végül bensőséges és hatékony
tekintélyt biztosít a szülőknek a gyermeknevelésben, miközben a
gyermekek az idő múlásával megfelelően gondolkodnak az igazi emberi
értékekről és testi-lelki képességeikkel derűsen és harmonikusan
élnek.” (HV III/3)
[50] „A ti elsődleges feladatotok,
hogy a maga teljességében és nyíltan hirdessétek az Egyház
házasságra vonatkozó tanítását. Szolgálatotok teljesítése közben ti
legyetek az elsők, akik példát adtok az őszinte engedelmességre,
melyet az Egyház Tanítóhivatala belül és kifelé, a szívben és
cselekedetekben megkíván. Erre az engedelmességre ugyanis – hisz
tudjátok jól – nem annyira a felhozott érvek, mint inkább a
Szentlélek világossága kötelez titeket; amely világosságot különösen
élvezik az Egyház pásztorai az igazság terjesztése közben. Ne
kerülje el figyelmeteket az se, hogy a lelkek nyugalma és a
keresztény nép egysége megőrzése szempontjából igen nagy
jelentőségű, hogy erkölcsi és dogmatikai kérdésekben mindenki
engedelmeskedik a Tanítóhivatalnak, és vele egy hangon beszél. Éppen
ezért a nagy Apostol, Szent Pál aggódó szavait idézve ismét egész
szívvel felszólítunk titeket: »kérve kérlek. . . benneteket,
Testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében: ugyanazt mondjátok
mindnyájan és ne legyenek köztetek szakadások; legyetek tökéletesek
ugyanabban az érzésben, ugyanabban a véleményben.« (1Kor1,10) A
lelkek iránti szeretet kiemelkedő formája: semmit el nem hagyni
Krisztus üdvözítő tanításából, de ennek türelemmel és szeretettel
kell együtt járnia, amire maga az Úr adott példát, amikor az
emberekkel beszélt és ahogyan velük bánt. ő, aki nem azért jött,
hogy elítélje, hanem hogy megmentse a világot, kemény és szigorú
volt a bűnökkel szemben, de türelmes és irgalmas volt a bűnösökkel.”
(HV III/10)
[51] „Ami az erkölcsileg helyes
születésszabályozás problémáját illeti, korunkban az egyházi
közösségnek kell magára vállalnia a feladatot, hogy szilárd
meggyőződést ébresszen mindazokban, akik valóban felelős módon
akarják megélni az apaságot és az anyaságot, s akiknek ehhez konkrét
segítséget kell kapniuk.Miközben az Egyház örül azoknak a tudományos
eredményeknek, amelyek a nő termékenysége ritmusának pontosabb
megismerésére vonatkozóan már megszülettek, s harcol azért, hogy e
kutatást minél szélesebb körben folytassák, sürgető buzdítással
serkenti mindazokat (orvosokat, szakértőket, házassági tanácsadókat,
nevelőket és magukat a házastársakat), akik valóban segítséget
nyújthatnak a házastársaknak abban, hogy szerelmüket ápolják, s
ugyanakkor őrizzék meg a házasélet céljait és természetes módját. Ez
azonban egy szélesebb körű, határozottabb és rendszeresebb
tevékenységet igényel annak érdekében, hogy a fogamzás
szabályozásának természetes módját megismerjék, elfogadják és
alkalmazzák. Nagyon értékes tanúságot tehetnek maguk a házastársak,
akik a közös megegyezésen alapuló időszakos önmegtartóztatás által a
szerelem és az élet érettebb megismerésére jutottak el; és e
tanúságot tenniük is kell. Miként VI. Pál pápa írta: »Az Úr azt a
feladatot bízta rájuk, hogy megmutassák az embereknek annak a
törvénynek szentségét és édességét, amely egymás iránti szeretetüket
szorosan egybefűzi az emberi életet ajándékozó Isten szeretetével.«”
(FC 35.)
[52] „Az Egyház az első századtól
kezdve hangsúlyozta minden szándékos abortusz erkölcsi rosszaságát.
Ez a tanítás nem változott és változatlan marad. A közvetlen, azaz
akár célként, akár eszközként szándékolt abortusz súlyosan
ellenkezik a természetes törvénnyel:” (KEK 2271; vö. Hittani
Kongregáció: Nyilatkozat a szándékos abortuszról. 1974. nov. 18..)
„A művi abortusz erkölcsi súlya teljes valóságában akkor mutatkozik
meg, ha meggondoljuk, hogy emberölésről van szó, és figyelembe
vesszük sajátos minősítő körülményeit is. Akit megölnek, olyan
ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél
ártatlanabbat el sem lehet képzelni” (EV 58.)
[53] Figyelembe kell venni, hogy e
témakörben „ipso iure” teljhatalma van a belső fórumon való
föloldozásra – mint minden cenzúra esetében, melyek nincsenek
fönntartva a Szentszéknek és nem nyilvánosan kihirdetettek – minden
püspöknek, beleértve a címzetes püspököket is, illetve a
székesegyházak és a társaskáptalani templomok poenitenciárius
kanonokjának (508. kánon); továbbá a kórház- és börtönlelkészeknek,
illetve a vándorlók káplánjainak (566 k, 2. §). Ami az abortusz
kiközösítését illeti, privilégium alapján föloldozást adhatnak alóla
a kolduló rendekhez és egyes modern szerzetesi kongregációhoz
tartozó gyóntatók.
[54] Vö. DM 14. p. 21.
|