A Szentszék és Magyarország
ERDŐ PÉTER
[Katolikus Szemle (1991)3-4, 140-148]
Az Apostoli Szentszék az egyházi szóhasználatban a pápa személyét
és azokat a központi szerveket jelenti, melyek segítik őt az
egész világegyházra szóló lelkipásztori feladatában. Amikor a
Szentszék és egy ország kapcsolatairól beszélünk, a különféle
ősszefüggések nagy gazdagsága jelenik meg előttünk. Hisz a
pápaság kisugárzása szellemileg, lelkileg, egyházkormányzatban
ott él az adott ország katolikus közösségének legbelsejében. De a
hosszú történelem a kulturális életben is mély nyomokat hagyott,
sőt a katolikus közösségben elfogadott tanítás, életstílus a
változó valósághoz fűződő sajátos viszony kihat a nem katolikus
környezetre is. Van azonban a kapcsolatoknak egy olyan síkja,
amelyen a Szentszék formálisan jelenik meg, mint diplomáciai
kapcsolatok résztvevője, vagy a helyi egyházakhoz küldött pápai
követségek fenntartója.
Kapcsolatok a középkorban
A középkori Magyarországgal a Szentszék az akkori idők
gyakorlatának megfelelően tartotta fenn az összeköttetést, nem
ritkán különleges feladatokkal megbízott pápai legátusok útján,
akik közvetlen intézkedésekkel is segítették Egyházi életünk
alakulását. Fraknói Vilmos nagyszabású monográfiában
[1]
tárta fel
ezeknek a kapcsolatoknak a részleteit. Erre az időszakra
jellemzö, hogy számos témakörben érintkeztek a Szentszék és a
magyar állam illetékességi területei, igényei. Már a magyar
hierarchia megszervezése is Szent István király és az Apostoli
Szentszék együttműködése révén valósult meg. Ebben az
ősszefüggésben a király egyházszervezöi tevékenységéhez a
nélkülözhetetlen legitimáció az Apostoli Szentszéktől
eredt
[2]
. Az egyházi tisztségek betöltése is fontos témája volt
ezeknek a kapcsolatoknak. Már Kálmán vagy fia, II. István
lemondott a pápa figyelmeztetésére a magyar királyok által
gyakorolt invesztitúráról. A korábbi kutatásokat ősszefoglalva
joggal állapítja meg Csizmadia Andor: "Lehetséges, hogy a
gyűrűvel és a pásztorbottal való beiktatás nálunk nem volt
állandó szokás, de hogy királyaink I. István után is a maguk
hatalmából töltöttek be főpapi javadalmakat, mutatja Martinus
Polonus XIII. században élő gnieznói érsek krónikájának az a
határozott megállapítása, hogy Kálmán idejéig a magyar királyok
gyakorolták az invesztitúrát.
[3]
Noha hazánkban, akárcsak nyugaton,
az invesztitúráról való lemondás után, annak helyébe a kánoni
választások léptek, az uralkodók ismételten őnkényesen
áthelyeztek vagy elmozdítottak püspököket, széküresedés idején
pedig a javadalmakat nem egyszer világiaknak adták bérbe
[4]
. Ez a
gyakorlat a gregoriánus reform és az 1122-es wormsi konkordátum
után már teljesen nyilvánvalóan ellentétes volt a kánoni joggal
olyannyira, hogy külföldiek negatív példaként hivatkoztak
rá. Becket Tamás canterbury érsek pl. 1168-ban III. Sándor
pápának így ír: És sikertelenül hozzák fel a szicíliaiak vagy a
magyarok példáit, melyek minket az ítélet napján legkevésbé sem
igazolnak, ha a tyrannusok tudatlanságát elébe helyeznénk az
apostoli intézményekmek és a világi hatalmak szertelenségét
inkább tartanánk életünket irányító normának, mint azt az örök
testamentumot, melyet az Isten Fia halálával és vérével
megerősített''
[5]
. A XII. században jellemző volt, hogy
Magyarországon tiltották a Rómához való fellebbezést és kizárták
a pápai legátusokat
[6]
. II. Géza és a Szentszék nem felhőtlen
kapcsolatára jellemző, hogy a király csak nehezen tett ígéretet
arra, hogy a pápa tekintélye és tanácsa nélkül sem ő, sem utódai
nem mozdítanak el és nem helyeznek át püspököket
[7]
. III. Sándor
pápa viszont megengedte a királynak hogy a főpapok csak rajta
keresztül érintkezzenek Rómával
[8]
. Mégsem beszélhetünk arról,
hogy akár Szent István, akár a későbbi királyok valódi pápai
legátusi küldetést kaptak volna
[9]
. III. István király a
püspökségek kőrül újra önkényes intézkedéseket tett, s ezzel
szembekerült az egyházi joggal és elődeinek a Szentszék irányában
tett ígéreteivel. Ezért Bánfy Lukács esztergomi érsek
kiközösítette. Ennek a viszálynak a megoldására a pápa legátust
küldött Magyarországra, aki 1171-ben elérte, hogy a király
lemondjon a kánonjoggal ellentétes intézkedésekről. A kései
Árpád-kor jellemzője, hogy pápai intézkedések születnek a magyar
királysággal, trónnal kapcsolatban. Ezek közül többet úgy
értékelnek a szerzők, mint hűbéri igény
megnyilvánulásait. 1204-ben III. Ince pápa utasítja az esztergomi
érseket, hogy Imre király fiát, a gyermek Lászlót királlyá
koronázza, s nevében apjától vegye ki a Szentszék iránti
hűségesküt
[10]
. IX. Gergely pápa legátusa pedig eléri a királynál
a híres beregi egyezményt, mely jelentős jogokat biztosított az
Egyház számára. Elöfordul, hogy nemzetközi szerződéseket erősít
meg a pápa, így pl. azt a békeszerződést, melyet V. István
1271-ben Ottokár cseh királlyal kötött
[12]
. A magyar Egyház
fegyelmi újjászületését jelentősen előmozdította az 1279-es budai
zsinat, amely szintén a Szentszék hatékony közreműködésével jött
létre. IV. László király még Fülöp pápai legátus foglyul
ejtésével sem tudta azt megakadályozni. Végül a király engedett,
és elismerte, hogy ő és elődei a koronát és az uralkodást az
Egyháztól kapták
[13]
. Egy másik, ugyancsak országos történelmi
jetentőségű pápai legátusi küldetés volt Gentilis bíborosé, aki
1307-ben országgyűlést hívott össze Károly Róbert királlyá
választása és megkoronázása érdekében
[14]
. Tevékenységének
jelentőségét Pór Antal így jellemzi: "Magyarországon Gentilis
emlékét sem szobor..., sem festmény nem hirdeti, de közreműködése
az Anjou-ház uralkodásának megalapításában, mely alatt a magyar
nemzet legvirágzóbb korszakát élte, maradó emléket, ércznél
tartósabbat biztosít nevének"
[15]
.
Az Anjouk idejétől fogva nem egyszer nehézséget okozott a
Szentszékhez fűződő kapcsolatokban, hogy a királyok a kánoni jog
szerinti kegyúri jogon túlmenően a főpapi javadalmak
adományozásának jogát kezdték maguknak tulajdonítani. Már Nagy
Lajos többször szembefordult a pápával egyes püspökségek
betöltésének kérdésében. 1374-ben pl. a váradi püspökséggel
kapcsolatban tett intézkedései miatt a pápa megállapítja, hogy a
király gonosz tanácsosaira hallgat és illetéktelenül kegyúri
jogokat kezd igényelni minden, de legalább is számos egyház
főlött
[16]
. Az 1397. évi országgyűlés pedig már úgy intézkedik,
hogy "bullások" ne juthassanak egyházi javadalomhoz hacsak nem a
kegyúrtól kapják azt
[17]
. A tilalmak Zsigmond alatt később is
ismétlődnek. Céljuk többnyire a külföldiek javadalomszerzésének
akadályozása
[18]
. Zsigmond azonban állandó küzdelmet folytatott
javadalom-adományozási jogának elismertetéséért. Ez a konstanzi
zsinaton a bíborosok által aláírt, de sem a zsinat által ki nem
bocsájtott, sem V. Márton pápa által meg nem erősített
ún. "konstanzi bullában" részben sikerült is
[19]
.
A gyakorlatban ezt a királyi jogot az egyházjog szabályait
figyelembe nem véve Mátyás király úgy érvényesítette, hogy a
Szentszéket a katolikus hittől való elpártolással fenyegette arra
az esetre, ha nem ismerné el az általa kinevezett főpapokat.
A legátusok mint a török elleni védelem segítői
A török veszedelem növekedésével a Szentszék tőbb ízben is
hosszabb ideig itt tartózkodó követeket küldött hazánkba, akik a
védelem kiemelkedő szervezői, lelkesítői, előmozdítói voltak. A
kiváló tudós, Giuliano Cesarini bíboros pápai legátus ként vett
részt Hunyadival a harcokban. 1444-ben a Murad szultán hadai
ellen vívott várnai csatában esett el Ulászló királlyal együtt.
Caruajal bíboros teljhatalommal ellátott követként Németország,
Magyarország, Lengyelország és a török uralom alatt álló
tartományok területére kapott küldetést. Feladata volt, hogy
kapcsolatot tartson a császárral és a birodalmi gyűlésen
megajánlott segítő hadsereg kiállítását sürgesse, Magyarországon
pedig áldozatkészségre serkentse a királyt és a rendeket, s
követsége egész területén keresztes hadjáratot hirdessen a török
ellen. Ő kérte ki Kapisztrán Szent János közreműködését.
Támogatta Hunyadi Jánost a politika és a katonai szervezés
terén. Jelentős része volt a nándorfehérvári győzelem
kivívásában, s később is sokat tett az ország függetlensége és
megerősödése érdekében. Nem kis szerepe volt Hunyadi Mátyás
trónra segítésében. Carvajal bíborosnak a nándorfehérvári csata
sikerében játszott szerepét maga a pápa így méltatta: "Atyai
szívünk sugallja, hogy szerencsét kívánjunk néked fáradságod
gyümölcseihez, melyeket Isten népének javára termeltél. "Tudjuk,
hogy főképpen a te tanácsaid és törekvéseid készítették elő a
győzedelmet, a te buzgalmad hozta létre a keresztesek
egybesereglését és a magyarországi rendek gyűléseit. Örvendezz
tehát a rád bízott föladat megoldásában elért siker fölött
[20]
.
A mohácsi csata előtt szintén állandó nuncius működött az
országban Antonio Giovanni da Burgio személyében, aki világi
ember volt. Sokaknál korábban felismerte, milyen fenyegetést
jelent Magyarországra a török veszedelem. Iparkodott a pápai
pénzsegélyt minél tisztességesebben felhasználni, zsoldosokat
toborzott, fegyvereket szerzett be, szervezte a katonai védelmet
a közeledő török ellen. Ebben az igyekezetében tragikusan magára
maradt. 1526. július 16-án így ír erről: "Ha Magyarország az idén
megmenekül, őszentsége valóban azzal hízeleghet magának, hogy ő
mentette meg egyedül, az ellenség óriási hatalmával szemben. A
mai napig senki más semmiféle előkészületet nem tett a védelemre,
csak őszentsége. Péterváradot a tőrök ostromolja. Ki védi? 500
gyalogos, akiknek zsoldját őszentsége fizeti már négy hónap óta;
s a várat lőszerrel is őszentsége látta el. Újlak egészen üresen
állna, ha nem védené 300 gyalogos, akiket a pápa pénzén ott
tartok... Most leküldtünk 2000 gyalogost a Dunán. Ezek is
őszentsége katonái, s ha ezek nem volnának, ugyan kit küldhettünk
volna. Mert itten nincs még semmiféle katonaság..."
[21]
.
A bécsi nunciatúra illetékességének kora
Hazánk önállóságának megszüntével, pontosabban a királyi székhely
külföldre kerülésével a bécsi nuncius volt az, aki hosszú időn át
ápolta a kapcsolatokat a Szentszék, valamint a magyar Egyház és
társadalom között. Ugyanakkor az is előfordult, hogy a
lengyelországi nuncius Erdély területére is megbízást
kapott. Különleges küldetésben eljáró pápai diplomataként igen
sokat fáradozott Magyarország és Erdély felszabadítása, vallási
és kulturális újjászületése érdekében Antonio Possevino jezsuita
atya. Báthozy Istvánhoz szoros, baráti szálak fűzték.
XI. Ince pápa követeként Buda és egész Magyarország
felszabadításának megszervezésében felejthetetlen érdemeket
szerzett Buonvisi bíboros, bécsi nuncius, aki a lengyelországi
nunciussal együttműködve elérte az osztrák-lengyel szövetséget,
mely a pápa döntő anyagi támogatásával Bécs megvédését és
hazánkból a török kiűzését eredményezte.
A Bécsben székelő diplomaták gyakran zavaros forrásoból
merítették magyar adataikat, vagy a távolság és az idegenség
miatt nem tudták megítélni, mi megy végbe a harcoknak kitett
országban
[22]
.
Az egész Habsburg-korban jellemző körülmény volt, hogy ugyanaz a
nuncius volt Magyarország ügyeiben illetékes, akinek a pápát
elsősorban a bécsi udvar felé kellett képviselnie. Éppen ez a
helyzet tette problematikussá az 1855-ös osztrák konkordátumot,
melynek megkötésére az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni
légkörben került sor.
Az önálló magyarországi nunciatúra
Annak idején már a Károlyi kormány lépéseket tett a diplomáciai
kapcsolatok felvételére a Szentszékkel
[23]
.
A két világháború között Magyarország önálló pápai képviseletet
kapott, melynek a II. világháború után be kellett szüntetnie
működését. Létrejött a külőn magyar szentszéki követség is. Noha
a konkordátum gondolata felmerült ebben az időszakban, annak
megkötését sem a magyar vezetés, sem a Szentszék nem kívánta
kezdeményezni
[24]
. A háború alatt az apostoli nuncius kiemelkedő
szerepet vállalt azok sorában, akik az üldöztetések áldozatainak
mentésén fáradoztak.
Ennek a képviseletnek a felújítása csak 1990-ben vált lehetővé. A
Szentszék és a Magyar Köztársaság között 1990. február 9-én
kötött megállapodás első két pontja kimondta:
"1. A mai napon helyreállítják a diplomáciai kapcsolatokat az
Apostoli Szék és Magyarország között, a Szentszék részéről
Nunciatúra, a Magyar Kőztársaság részéről Nagykövetség szintjén.
2. A Szentszéket Budapesten Apostoli Nuncius képviseli, míg a
Magyar Köztársaság az Apostoli Szék mellé Rendkívüli és
Meghatalmazott Nagykövetet akkreditál"
[25]
.
De mi a tartalma az ilyen szentszéki képviselet küldetésének ma?
A II. Vatikáni zsinaton elhangzott püspöki kívánságoknak
megfelelően a pápai követek küldetésének a helyi főpásztorok
saját feladatkörét fokozottan figyelembevevő, pontosabb
körülírása vált szükségessé. Erre az igényre adott választ
VI. Pál pápa Sollicitudo Omnium Ecclesiarum kezdetű, 1969. június
24-én kiadott motu propriója. Ez az okmány olyan jogi szabályokat
tartalmaz, melyek később az Egyházi Törvénykönyvbe is
bekerültek. Egyszersmind a pápai küldöttek feladatkörének
szükségességét, jelentőségét és jellegét teológiailag is
mértékadóan megalapozza. A péteri tisztség, az Egyház alapkövének
szerepe (vö. Mt 16,18), az a Krisztustól kapott péteri küldetés,
hogy megerősítse testvéreit (Lk 22.32), a püspökök és a pápa
szoros együttműködésének szükségessége a hit és a krisztusi
üdvözítő mű szolgálatában indokolják, hogy a pápa az egyes
részegyházakhoz állandó képviselőket küld. E gyakorlatnak különös
hangsúlyt látszik adni Krisztus szeretetének sürgetése, melynek
jegyében "az Egyház köteles a krisztusi hitet és üdvösséget
terjeszteni. Köteles pedig a kifejezett parancs alapján, melyet
Péter utódjával, az Egyház legfőbb pásztorával együtt az
apostoloktól örökölt a püspökök testülete, amelynek a papok a
munkatársai. Köteles továbbá amiatt az életerő miatt, amelyet
testének tagjaiba áraszt ki Krisztus" (Ad gentes 5; v8. Ef
4,16). A püspökök kollegialitásának és az Egyház missziós
kűldetésének zsinati hangsúlyozásából logikusan adódott hogy a
pápai követek feladatának fontossága és belső egyházi jellege
előtérbe került.
A pápai követ legfőbb feladata, hogy egyre erősebbé és
hatékonyabbá tegye az Apostoli Szentszék és az illető
részegyházak közötti egységet. Ennek a részegyházakkal
kapcsolatos, vagyis az Egyház belső életéhez tartozó hivatásának
a körében a Szentszék követének az egyetemes egyházjog számos
konkrét teendőjét is megjelöli (364. k.). Az első ilyen feladat
információs jellegű. Értesítenie kell az Apostoli Szentszéket
mindazokról a kőrülményekről, amelyek az adott részegyházak
életét befolyásolják, valamint a lelkek javát, az Egyház
műkődését a maga általánosságában érintő dolgokról. Ennek az
információs munkának egy sajátos vonatkozása a püspökők
kinevezésével kapcsolatos. A pápai követre tartozik a jelöltek
nevének továbbítása vagy javaslása a Szentszék felé, valamint az
illetó személyekről az információs eljárás lefolytatása
(vö. 377-378. k.). Ugyanakkor informálnia, tanácsaival, de
tevékenységével is támogatnia kell az adott területen dolgozó
püspököket, természetesen saját illetékességűk teljes
tiszteletben tartásával. Ám a pápai követnek nem csupán az egyes
püspököket kell segítenie, hanem magukat a püspöki konferenctákat
is. Maguknak a helyi katolikus közösségeknek, de az egyetemes
egyházi missziós küldetésnek az érdekében is, tehát nem pusztán
politikai szempontból, igyekezniük kell a pápai követeknek
előmozdítani azokat az ügyeket, melyek a békét, a fejlődést és a
népek együttműködését segítik elő. Abból, hogy a Szentszék
állandó képviselője a legfőbb egyházi hatóságot jeleníti meg, s
hogy a katolikus Egyház az ökumenikus párbeszédben is egységes
egészként kell, hogy működjék, kővetkezik a pápai követ sajátos
feladata a nem katolikus keresztény közösségekhez és a nem
keresztény vallásokhoz fűződő kapcsolatok munkálására. Ebben a
vonatkozásban is rendkívül fontos a pápai követ és a helyi
püspökök szoros együttműködése. Ugyancsak a legfőbb egyházi
hatóság hiteles képviseletéből, valamint abból a körülményböl,
hogy a pápa követe többnyire az adott államhoz is küldetéssel
rendelkezik, adódik a szentszéki képviselő sajátos lehetősége és
feladata arra, hogy az állam uezetőinél pártfogolja mindazt, ami
az Egyház küldetésével, illetve az Apostoli Szentszék sajátos
hivatásával kapcsolatos. Mivel ez a tevékenység az adott
területen élő részegyházak szolgálatát is hatékonyan segítheti,
érthető, hogy az egyházjog külön is előírja ennek során a helyi
püspökökkel való együttműködést. Mindezeken a felsorolt
kötelezettségeken kívül a pápai követ belső egyházi munkája
számára is kaphat sajátos megbízásokat és felhatalmazásokat.
Mint fentebb említettük, a pápai követek küldetése sokszor nem
csupán a részegyházakhoz, hanem egyszersmind az államokhoz is
szól. Ezekben az esetekben az imént felsoroltakon kívül más
sajátos feladataik is vannak (v8. 365. k.). Ilyen elsősorban a
Szentszék és az adott állam hatóságai közötti kapcsolatok
előmozdítása. De ilyen az is, hogy az illetékes állami szervekkel
tárgyaljon az Egyház és az állam közti viszonnyal kapcsolatos
kérdésekről, különösen pedig a konkordátumok vagy más hasonló
megállapodások létrehozásáról, megkötésük után pedig a
végrehajtásukról.
Összefoglalás
Az Apostoli Szentszék követe az Egyház eleven egységének
szükséges szolgálatát végzi. Személyén keresztül a pápa kerül
közvetlenebb kapcsolatba egy adott ország katolikusaival, sőt --
nem formális képviseleti jelleggel -- az ökumenizmust építve a
többi kereszténnyel és a kölcsönös dialógus keretében a nem
keresztény vallási közösségek tagjaival és a nem hívőkkel is. De
a követ nemcsak feléjük képviseli a pápát, hanem a Szentszéket, s
ezáltal az egyetemes Egyházat, benne az illető vidék
katolikusait, az üdvösség szolgálatával ősszefüggő problémáikat
is képviseli a földi ország felelősei előtt.
Hazánkban a Szentszék képviselői nemcsak az egyházi élet
szervezésének döntő pontjain nyújtottak segítséget, hanem a
nemzet történelmének sorsfordulóin is ott találjuk őket mint az
ország függetlenségének, erősödésének, gazdasági és kulturális
felemelkedésének áldozatkész előmozdítóit.
Jegyzetek
[1]
. Magyarország egyházi és politikat összeköttetései a római
szent-székkel. Budapest 1901-1903.
[2]
. Vö. pl. ERDŐ P., A szentistváni egyházszervezés és Európa, in:
Sanctus Stephanus et Europa. Szent István és Európa. Szerk.
Hamza G., Budapest 1991. 32-43.
[3]
. A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban, Budapest 1966, 41.
[4]
. FRAKNÓI V., A magyar királyi kegyúri jog Szent IstvántóI Mária
Teréziáig, Budapest 1895, 19.
[5]
. Epistola (a. 1168) (CARUSIUS, J., Bibliotheca historica regni
Siciliae. Panormiae 1723. II, 985). Ford. CSIZMADIA, A magyar
állam és az egyházak 41-42.
[6]
. Lásd pl. GEROH VON REICHERSBERG, De investigatione antichristi I, 68 [Monumenta Germaniae Historica, Libelli de lite III,
385); vö. HOLTZMANN, W., Papst Alexander und Ungarn in Ungarische
Jahrbücher, Berlin 1926, 410.
[7]
. Vö. FRAKNÓI. Magyarország egyházi és politikai összeköttetései I, 32; TEMESVÁRY J., II. Géza magatartása a pápaság és a
császárság második küzdelmében, Szamosújvár 1886, 33-45, 67,
86-87; CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak 42.
[8]
. JAFFÉ, P., Regesta Pontificum Romanorum ab condita Ecclesia
ad annum post Christum natum MCXCVIll, Lipsiae 1888 (reprint:
Graz 1956), nr. 10682.
[9]
. Ez a gondolat a hamis Szilveszter-bulla alapján fogalmazódott
meg egyes szerzőknél. Egyértelműen nélkülöz minden történelmi
alapot; vö. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak 34-39.
[10]
. FEJÉR G., Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus et
civilis, Buda 1829-1844, II. 431.
[11]
. KNAUZ, F. (N.). Monumenta Ecclesiae Strigoniensis, Esztergom
1877-1924, I, 292-297; vö. CSIZMADIA, A magyar állam és az
egyházak 45.
[12]
. THEINER, A., Vetera monumenta historica Hungariam Sacram
illustrantia, Roma 1859, I, 299-304.
[13]
. Vö. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak 46.
[14]
. Gentilis bíboros küldetésének iratait lásd: Acta Legationis Cardinalis Gentilis (Vatikáni Okirattár I/2). Budapest 1885.
[15]
. Beuezetés, in Acta Legationis Cardinalis Gentilis (Vatikáni Magyar Okirattár I/2). Budapest 1885, CVII.
[16]
. Történelmi Tár (1890) 395-396.
[17]
. KNAUZ N., Az 1397. évi országgyűlés végzeménye, in: Történelmi
Tár 3 (1880) 230.
[18]
. V6. MÁLYUSZ E., A Konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog,
Budapest 1958. 76-77.
[19]
. E "bullához" lásd MÁLYUSZ, A Konstanzi zsinat.
[20]
. THEINER 282. Ford. FRAKNÓI II. 100.
[21]
. Ford. BARTONIEK E., in: Mohács emlékezete. Budapest 1976.
136-137.
[22]
. Vö. HÓMAN B. - SZEKFÜ GY., Magyar történet, III, Budapest
1935, 237.
[23]
. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak 99.
[24]
. Uo. 108.
[25]
. Megállapodás a Szentszék és a Magyar Köztársaság között, in:
Katolikus Szemle 42 (1990) 57.
|