Aperite Portas Redemptori II. János Pál pápa
a Megváltás 1950. évfordulója alkalmából
rendkívüli szentévet hirdető apostoli bullája
II. János Pál püspök Isten szolgáinak szolgája
minden krisztushívőnek akihez levele eljut üdvözletét és apostoli
áldását küldi!
l. „Tárjátok ki a kapukat a
Megváltó előtt!” – ezekkel a szavakkal fordulunk az egész
Egyházhoz, amikor előre tekintünk a megváltás emlékezetét ünneplő
jubileumi esztendőre és megismételjük a felhívást, amelyet akkor
bocsátottunk ki, amikor Szent Péter katedrájára emeltettünk. Attól
a naptól fogva szívünk és lelkünk leginkább a megváltó Krisztusra
és az Ő húsvéti misztériumára figyel, ami nem más, mint az isteni
Kinyilatkoztatás csúcsa és Isten irgalmának legnagyobb műve az
egész emberi történelemben.[1]
Valójában ugyanis az az egyetemes szolgálat, amely Róma
Püspökének sajátja, a megváltás eseményéből ered – az pedig
Krisztus halálából és feltámadásából tevődik össze – és a Megváltó
akaratából ugyanennek a megváltásnak a szolgálatában áll;[2] amely megváltás az
egész üdvrendben a legelső helyet foglalja el.[3]
2. Ámbár minden liturgikus esztendő
Megváltónk misztériumainak ünneplése, mégis a Krisztus üdvözítő
halálára való jubileumi emlékezés arra sürget, hogy jobban vegyünk
részt ebben az ünneplésben. Már boldogemlékű elődünk, XI. Pius
pápa alkalmasnak látta 1933-ban, hogy a megváltás
ezerkilencszázéves évfordulójára rendkívüli szentévet hirdessen,
anélkül hogy ezzel kronológiailag meg akarta volna határozni az Úr
megfeszítésének történeti dátumát.[4]
Mivel a mostani, 1983. esztendő ennek az egyedülálló eseménynek
ezerkilencszázötven éves évfordulója, elhatároztuk – miként a
Bíborosok Kollégiuma előtt 1982. november 24-én kinyilvánítottuk
–, hogy egy egész esztendőt szenteltünk a megváltás különleges
emlékezetének, hogy minél jobban át tudja hatni az egész Egyház
lelkületét és cselekedeteit.
Ez a jubileum a folyó év március huszonötödikén, Gyümölcsoltó
Boldogasszony ünnepén veszi kezdetét. Azon a napon,amely
emlékezetünkbe idézi az isteni gondviselés által meghatározott
percet, amikor az Örök Ige a Szentlélektől és Szűz Máriából
emberré lett, részese lett testi valóságunknak, hogy a halál által
rombolja le azt, aki uralta a halál birodalmát, azaz az Ördögöt és
megszabadítsa azokat, akiket egész életükben rabszolgasorban
tartott a halálfélelem.[5]
E jubileumi esztendő 1984. április 22-én, Húsvét vasárnapján, a
feltámadás ünnepén, a megváltó Krisztus áldozata által szerzett
örömünnepen ér majd véget. Az Egyház ebből az áldozatból mindig
„csodálatosan táplálkozik és újjászületik”.[6]
Legyen tehát ez az esztendő valóban Szentév, legyen a
kegyelem és az üdvösség időszaka azáltal, hogy a megváltás
kegyelmének befogadása jobban megszentel minden embert, azaz
lélekben megújul Isten egész népe, kiknek feje Krisztus, „aki
átadatott a bűneinkért és feltámasztatott a megigazulásunkért”.[7]
3. Az Egyház a megváltásban
elmerülve él, ez éltető közege. Krisztus az Atya öléből leszállt
ebbe a világba, hogy megváltson minket. Hogy minket
megváltson,feláldozta magát a kereszten,a legnagyobb szeretettel
ölelvén magához az emberi nemet: Egyházának hagyta Testét és Vérét
„az ő emlékezetére”,[8] s
fölruházta a bűnbocsátás hatalmával és a kiengesztelődés
szolgájává tette.[9]
Annak az isteni elhatározásnak megfelelően, amely az Egyházat mint
Krisztus Testét „az üdvösség egyetemes jelévé” teszi,[10] Isten
evangéliumának hirdetése és a szentségek közlik az emberrel a
megváltást.
A keresztség,a Krisztusban való újjászületés szentsége
által a hivők eleven kapcsolatba kerülnek azzal a folyammal, amely
az Üdvözítő megnyitott szívéből árad.
A bérmálás szorosabban köti a hivőket az Egyházhoz és
erőt áraszt beléjük, hogy tanúságot tudjanak tenni Krisztusról, s
valóban tudják szeretni Istent és a testvéreiket.
Különösen az Eucharisztia jeleníti meg a megváltás
egész művét, amely az esztendőben az isteni misztériumok ünneplése
során folytatódik. Az Eucharisztiában maga a szentségi színek
alatt jelenlévő Megváltó adja önmagát a hivőknek és „szüntelenül
serkenti őket arra a szeretetre, amely erősebb mint a halál,”[11] ugyanakkor magához
vonja és egymáshoz köti őket a szeretet kötelékével. Íly módon az
Eucharisztia az Egyházat építi, hiszen Isten népe egységének jele
és létrehozója. Ezért az egész keresztény életnek forrása és
beteljesedése („fons et culmen”).[12]
A bűnbánat szentsége, miként erről alább bővebben lesz
szó, megtisztítja a hivőket.
A papság szentsége a kiválasztottakat Krisztushoz, az
örök Főpaphoz teszi hasonlóvá és hatalmat ad nekik arra, hogy
Krisztus nevében táplálják az Egyházat az Igével és a kegyelemmel,
főként az Eucharisztia ünneplésében.
A házasságban „az igazi házastársi szeretet felvétetik
az isteni szeretetbe, és Krisztus megváltó ereje, valamint az
Egyház üdvöt adó tevékenysége irányítja és gazdagítja ezt a
szeretetet.[13]
Végül a betegek kenete, miközben a Megváltó
szenvedésével kapcsolja össze a szenvedő híveket, megtisztítja
őket a megváltás testünket is magábanfoglaló teljességének
várásában, és felkészít arra, hogy beléphessenek a Szentháromság
egy Istennel való boldog életbe.
A szentségeken kívül a keresztény élet egyéb mozzanatai,
különösen a szentelmények és a népi jámborság őszinte
megnyilvánulásai is segítik a híveket, hogy szüntelenül új és
megújító kapcsolatba kerüljenek Istennel, hiszen hatékonyságukat
ezek is abból a gazdag kincstárból merítik, amely a megváltó
Krisztus Keresztjéből és feltámadásából született.
Ha tehát az Egyház minden cselekedetét a Megváltó Krisztus
átformáló ereje hatja át, és az Egyház szüntelenül az üdvösség
forrásaiból merít,[14]
nyilvánvaló, hogy a megváltás jubileumi éve nem lehet más, miként
a Bíborosok Kollégiuma előtt az elmúlt év december 23-án
elmondtuk, mint „egyrendkívüli módon megünnepelt rendes esztendő,
amennyiben a megváltás kegyelmének birtoklása – amely kegyelemből
az Egyházban és az Egyház szolgálatai által rendes körülmények
között is élünk – az ünneplés különleges volta miatt rendkívülivé
válik”.[15] Így tehát
az Egyház élete és cselekedetei ebben az évben „jubileumi”
jelleget öltenek: a megváltás emlékezetének szentelt esztendőnek
az egész Egyház életében éreztetnie kell a hatását, hogy a
keresztények az Egyházzal való találkozásaikban teljes egészében
felfedezhessék azt a kegyelmi gazdagságot, amelyet az Egyház a
keresztségtől kezdve nyújt nekik. Es érezzék meg, hogy Krisztus
szeretete sürgeti őket, „megfontolván, hogy ha egy mindenkiért
meghalt, akkor mindenki meghalt, hogy azok is, akik élnek, ne
maguknak éljenek, hanem Neki, aki értük meghalt és feltámadott”.[16] Ha pedig az Egyház
– mivel Isten sokféle kegyelmének osztogatója – különleges
jelentőséget tulajdonít ennek az évnek, az üdvösség isteni terve
azokon a különleges módokon fog valóra válni, amelyek ezt a
jublieumi esztendőt megkülönböztetik a többi évektől.
Ebből következik, hogy a szentévben a lelkipásztori jelleg fog
uralkodni. Nem azért, hogy a lelkek által már eléggé ismert külső
cselekmények ismétlődjenek, hanemhogy az emberek ismét felfedezzék
az Egyház kegyelmi kincseit és gyakorlatban is éljenek a
szentségekkel, mert általuk árad Isten Krisztusban lévő kegyelme
mind az egyes emberek, mind a közösségek felé. Ezáltal nyilvánul
majd meg ennek az esztendőnek titkos jelentése és rejtett
szépsége, amely időt az Úr megad nekünk, hogy Őt ünnepeljük.
Egyébként ennek a rendkívüli időszaknak minden Krisztus-hívőt
arra kell sarkallnia, hogy jobban töltsék be hivatásukat, amely
meghívás arra szól, hogy a Fiúban engesztelődjenek ki az Atyával.
De ezt a célt csak akkor lehet elérni, ha e kiengesztelődésből
megszületik a felelősségérzet, hogy egyeseknek és mindenkinek a
kiengesztelődés szolgálatában kell élnie: nem csupán a Krisztus
tanítványai, hanem a minden ember és a népek közötti békesség
szolgálatában.
Akik igazán keresztények, azok hitéből és életéből ki kell
virágoznia a szeretetnek, amely cselekszi az igazságot és
előmozdítja az igazságot.
4. A megváltás emlékezetére szánt
rendkívüli jubileumi esztendőnek elsődleges feladata, hogy az
Egyház minden gyermekét rádöbbentse: „Kiváltságos helyzetüket nem
a saját érdemeiknek, hanem Krisztus különleges kegyelmének
köszönhetik, s ha nem válaszolnak gondolattal, szóval és
cselekedettel e kegyelemre, nem csak üdvözülni nem fognak, hanem
súlyosabb ítélet vár rájuk”.[17] Így tehát minden Krisztus-hívőnek
leginkább azt a kötelezettséget kell átéreznie, hogy bűnbánatot
kell tartanunk és meg kell újulnunk, mert ez a zarándok Egyház
állapota, amely „egyszerre szent és megtisztítandó, s szünet
nélkül rászorul a bűnbánatra és a megújulásra,”[18] és követi Krisztusnak azt a
felszólítását, amelyet nyilvános működése kezdetén a sokasághoz
intézett: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumnak!”[19]
Ennek a különleges kötelezettségnek szemmel tartásával jelentjük
ki, hogy a most következő rendkívüli jubileumi esztendő ugyanolyan
lesz, mint az 1975-i szentév, amelynek elsődleges célját
boldogemlékű elődünk, VI. Pál pápa a Krisztusban való megújulásban
és az Istennel való kiengesztelődésben határozta meg.[20] Lehetetlen ugyanis
a lelki megújulás, ha nem bűnbánatból és megtérésből fakad: akár a
bűnbánatnak és megtérésnek a hivő emberben állandóan meglévő
érzületéből és erénygyakorlatából, amellyel eleget tesz az Apostol
figyelmeztetésének: „engesztelődjetek ki Istennel!”;[21] akár abból, hogy a bűnbánat
szentségében kéri a bocsánatot Istentől. Az Egyházhoz tartozás
ugyanis állapotszerűen megköveteli a katolikus embertől, hogy
semmit el ne mulasszon azokból a dolgokból amelyek segítik a
kegyelemben való kitartásban és abban, hogy minden erejével
törekedjék elkerülni a bűnt azért, hogy Krisztus Testét és Vérét
bármikor magához vehesse, és így a saját megszentelődése és
kötelességteljesítése által napról napra őszintébben szolgáljon
Istennek és javára legyen az egész Egyháznak.
5. Éppen ezért a megváltó
Krisztusban és az ő Egyházában való hitnek elsődleges hatása és
követelménye a bűntől való szabadság, hiszen azért szabadított meg
minket Krisztus,[22]
hogy szabadok legyünk és azért ajándékozta nekünk a Testét, hogy
szentségi módon részesüljünk belőle és felépítsük Egyházának
testét.
E szabadság szolgálatára alapította az Úr Jézus egyházában a
bűnbánat szentségét, amely mindazokat,akik a keresztség után bűnt
követtek el, kiengeszteli a bűnnel megbántott Istennel és a bűnnel
megsebzett Egyházzal.[23]
A megtérésre szólító általános meghívásnak[24] elsődlegesen ez a célja. Mivel
az emberek kivétel nélkül bűnösök, rászorulnak a léleknek és az
életnek arra a megváltozására, amelyet a Szentírás megtérésnek, metanoiának
nevez. A megtérésre irányuló szándékot a lélekben Isten Igéje
ébreszti és táplálja,amely Ige nyilvánvalóvá teszi Isten
irgalmasságát.[25] E
szándék aztán leginkább a bűnbánat szentségében teljesedik be, s a
szeretet és a felebarát sokféle szolgálatában mutatkozik meg.
Ahhoz, hogy az üdvrend általános törvényei értelmében a kegyelem
állapota helyreálljon a lélekben, nem elegendő, hogy valaki
bensőleg elismeri bűnét; de még a külső elégtétel sem elegendő
hozzá. Nem elegendő, mert a megváltó Krisztus, amikor Egyházat
alapított és az Egyházat az üdvösség egyetemes jelévé tette, úgy
határozott, hogy kinek-kinek üdvössége az Egyházon belül és az
Egyház szolgálata által valósuljon meg.[26] Ezért használja fel Isten az Egyházat
eszközül akkor is, amikor az üdvösség kezdetét, a hitet adja meg
az embernek.[27]
Kétségtelen: Isten útjai kifürkészhetetlenek és az Istennel való
találkozás a személyes lelkiismeret titka marad. Mindazonáltal az
„út, amelyet Krisztus nyitott meg számunkra, az Egyházon át vezet,
mert az Egyház a szentség (vagy legalább a szentségre irányuló
vágy) révén helyreállítja a kapcsolatot a bűnös és a Megváltó
között. Az életközösség helyreállását a szentségi feloldozás ki is
nyilvánítja. E feloldozásban szolgája által maga Krisztus bocsát
meg, mégpedig úgy, hogy az embert a maga egyedi személyiségében
szólítja meg, neki adja megbocsátását, és fellobbantja benne a
hivő meggyőződést, amelytől minden további függ: „Isten Fiának
hitében élek, aki szeretett engem és odaadta értem önmagát”.[28]
6. Továbbá minden tapasztalat,amit
az ember Isten irgalmas szeretetéről szerez, és minden válasz,
amit a maga bűnbánó szeretetével adhat, mindig egyházi esemény. A
szentség sajátos erejéhez ezen felül – jelezvén a részesedést az
egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus végtelen elégtételt adó Vérében
– hozzájárulnak mindazok érdemei és engesztelései, akik Jézus
Krisztusban megszentelődtek és hűségesen válaszolnak Isten
hívására, aki életszentségre hívja őket;[29] fölajánlják örömeiket és imádságaikat,
szenvedéseiket és lemondásaikat olyan hittestvéreik javára,akik
náluk jobban rászorulnak a bocsánatra, sőt felajánlják mindenüket
Krisztus egész testéért, ami nem más, mint az Egyház.[30] Éppen ezért a
szentgyónás a szentek közösségében – akik különböző módokon
segítenek abban, hogy az emberek eltaláljanak Krisztushoz[31] – a megváltás
misztériumába és annak az Egyházban történő megvalósulásába vetett
hit cselekedete. A bűnbánat szentségének kiszolgáltatása és vétele
ugyanis mindig az Egyház cselekedete, amellyel kifejezi hitét és
háláját azért a szabadságért, amellyel Krisztus szabadított meg
minket, és ugyanakkor felajánlja az ember életét lelki áldozatul
Isten dicsőségének dícséretére, s mindezzel sietteti az ember
Krisztushoz vezető lépteit.
A megváltás misztériuma kívánja meg azt is, hogy a
kiengesztelődés misztériuma – amelyet Isten az Egyház pásztoraira
bízott[32] – sajátos
megvalósulását a bűnbánat szentségében találja meg. E szentségért
felelősek a püspökök, akik az Egyházban a Krisztus papságából
származó kegyelem sáfárai,[33]
mert Krisztus részesíti szolgáit az ő papságában, s ennek
következtében a bűnbánati fegyelem kérdésében is illetékesek; de
felelősek érte a papok is, akiknek Krisztus lelkületéhez és
szeretetéhez kell hasonlóvá válniuk, egész különlegesen a bűnbánat
szentségének kiszolgáltatása által.[34]
7. Ezekkel a gondolatokkal ott
állunk minden püspöktestvérünk lelkipásztori gondjai mellett és
osztozunk ezekben a gondokban. E kérdésben rendkívül nagy
jelentősége van annak, hogy a Püspöki Szinodus, amely a megváltás
jubileumi évében fog ülésezni, éppen arról fog tárgyalni, hogy mit
jelent a kiengesztelődés és a bűnbánat az egyház küldetésében.
A lelkipásztorok velünk együtt különös gondot fordítsanak a
bűnbánat szentségének az Egyház üdvöthozó munkájában
nélkülözhetetlen szolgálatára. Törekedjenek arra, hogy semmit el
ne mulasszanak, ami Krisztus Testének épülésére szolgál.[35] Nemde valamennyien
nagyon óhajtjuk, hogy a megváltásra való emlékezés évében
kevesbedjék a tévelygő bárányok száma: valamennyien térjenek
vissza az Atyához, aki várja őket,[36] és Krisztushoz, aki minden léleknek
pásztora és püspöke.[37]
Valójában ugyanis a harmadik évezred közeledtével az Egyház
nagyon is érzi, hogy hűségesnek kell lennie Isten összes
ajándékához, amelyek a Megváltó Krisztustól származnak, s melyek
által a Szentlélek gyarapítja és megújítja az Egyházat, hogy méltó
legyen isteni Jegyeséhez.[38]
Így tehát az Egyház a Szentlélekben bízik és menyasszonyként akar
csatlakozni a Szentlélek titokzatos tevékenységéhez, hiszen várja
és sürgeti Krisztus eljövetelét.[39]
8. A megváltásra való emlékezés
esztendejének különleges kegyelme éppen az, hogy újból
felfedezhetjük az önmagát ajándékozó Isten szeretetét, és
tüzetesebben megismerkedhetünk Krisztus húsvéti misztériumának
kifürkészhetetlen gazdagságával. Erre mindenki a saját életének
tapasztalati körében kapja a lehetőségeket. A jubileumi esztendő
megülése különféle módozatainak úgy kell segíteniók erre a
kegyelemre, hogy eleve feltételezik és követelika bűntől és a
világ lelkületétől való megszabadulást. Attól a világtól való
elszakadást, „amely teljesen a Gonoszban van,”[40] továbbá a megszabadulást
mindattól, ami eltorlaszolja a megtérés útját, vagy késlelteti a
megtérés utján való előrehaladást.
Ennek a kegyelemnek a távlatában áll az a különleges búcsú is,
amely csak a jubileumi esztendőben nyerhető el, s amelyet az
Egyház, Krisztustól kapott hatalmával mindazok előtt feltár, akik
a mondott feltételek birtokában teljesítik a jubileummal
kapcsolatos teendőket. Miként elődünk, VI. Pál pápa az 1975-i
szentévet meghirdető bullájában mondta: „A búcsúban az Egyház
– élve azzal a hatalmával, amely megilleti őt mint Krisztus
szolgálóját – részt ad a hivőknek Krisztus teljességéből a szentek
közösségében, azáltal, hogy a lehető legszélesebb körben
rendelkezésre bocsátja az üdvösség eszközeit.[41]
Az Egyház tehát, mert alapítójának akaratából a kegyelem
osztogatója, lehetővé teszi, hogy a búcsú által az összes hivők
elnyerjék Isten irgalmasságának ajándékát. Azonban sürgetve kéri,
hogy a lelkekben legyen meg a felkészültség és kellően
tisztuljanak meg, mivel a búcsút a bűnbánat erényétől és a
bűnbánat szentségétől nem lehet elválasztani. Ezért nagyon
kívánjuk, hogy a jubileumi esztendő növelje a hivőkben az
istenfélelem ajándékát, amelyet a Szentlélek ajándékoz, aki
gyengéd szeretetével egyre inkább ráneveli őket arra, hogy
meneküljenek a bűntől; s mind önmagukban, mind másokban tegyék
jóvá a bűnöket azáltal, hogy elfogadják a mindennapok fájdalmait
és teljesítik a búcsú megszabott feltételeit. Továbbá fel kell
ébrednie a lelkekben a bűn iránti érzéknek, amelynek azonban
előfeltétele, hogy az Isten iránti érzék eleven legyen! A bűn
ugyanis az igazságos és irgalmas Isten megbántása, és e
megbántásért vagy a földi életben, vagy a másik világban megfelelő
módon engesztelést kell nyújtani. Van-e valaki, aki megfeledkezhet
a figyelmeztetésről: „Isten ítéletet tart az ő népe felett. És
rettenetes az élő Isten kezébe esni!”[42]
A bűntudatot és a bűn következményeinek új felfedezését követnie
kell a kegyelmi élet megbecsülésének, amely életnek úgy örvend az
Egyház, mint megfeszített és feltámadott Üdvözítője és Megváltója
új ajándékának. E jubileum célja tehát kifejezetten ilyen
lelkipásztori jellegű, mint már fentebb említettük.
9. Éppen ezért az egyetemes Egyház
– a püspököktől a legkisebb és legegyszerűbb hivőkig bezárólag
– érzi a hívást arra, hogy a hu¨ szadik század hátralevő
éveit az ádventnak, az Úr eljövetelének megújult és komolyabban
átélt lelkületével éljük végig. Mert ennek az ádventi lelkületnek
ugyanabban az szellemben kell felkészítenie az Egyházat a harmadik
évezred eljövetelére, mint amilyen lelkülettel Szűz Mária várta
Urunk emberi természetünkben történt eljövetelét. Miként Mária az
Egyház előtt járt hitével és szeretetével, amikor felvirradt a
megváltás napja, ugyanúgy előttünk jár ma is, amikor az Egyház
ebben a jubileumi esztendőben a megváltás új évezrede felé
zarándokol. Az Egyház – ma éppen úgy, mint története egész
folyamán – a Szűzanyában, „a megváltás egyedülálló gyümölcsét
csodálja és magasztalja, és örömmel szemléli Őt mint annak képét,
amivé az Egyház is válni szeretne, s amivé – reméli – maga is
lesz”;[43] Máriát
ugyanis az Egyház úgy ismeri, tiszteli és hívja segítségül mint az
„első megváltott embert”, s mint olyan valakit, aki a megváltás
művével a legközelebbi kapcsolatban állt. Így tehát az egész
Egyháznak arra kell törekednie, hogy Máriával együtt osztatlan
szeretettel figyeljen Urára, Jézus Krisztusra. Életével és
tanításával tanúskodjék arról, hogy Krisztus nélkül semmit sem
tehetünk, s hogy nélküle lehetetlen az üdvösség.[44] És miként Mária úgy lett Jézus
anyja, hogy beleegyezését adta az Isteni akarathoz teljesen Fia
személyének és művének szentelte magát azáltal, hogy szolgálta a
megváltás miszteriumát;[45]
ugyanúgy az Egyháznak ma és mindenkor hirdetnie kell az emberek
között, hogy nem akar másról tudni, csak a megfeszített
Krisztusról, aki számunkra bölcsesség, igazságosság, megszentelés
és megváltás lesz.[46]
A megváltó Krisztus mellett tett tanúságával, Máriával együtt, az
Egyház is fel tudja majd lobbantani a reménység lángját az egész
emberiség számára.
10. Valamennyien tudjuk, hogy a
megváltás egyszer s mindenkorra megtörtént, mindazonáltal minden
időben és mindenkit részesíteni kell benne, hogy a világ
megszentelése fokozódjék. Azaz: a megtörtént megváltást
szüntelenül végbe kell vinni. Ezért félve reméljük, hogy a
megváltás emlékezetére meghirdetett jubileumi esztendő által
minden Krisztus-hívő csatlakozik szándékunkhoz: azok is, akik
igazi, de nem teljes közösségben vannak velünk, nevezetesen azok,
akik vallják Isten megtestesült Fiának, a mi Urunknak és
Megváltónknak hitét.[47]
Mindazok ugyanis, akik választ adtak az isteni kiválasztásra
azáltal, hogy engedelmeskedtek Jézus Krisztusnak, akinek vére
meghintette őket, hogy részük legyen az ő feltámadásában,[48] azt is hiszik,
hogy a bűn szolgaságából való megváltás
azegészKinyilatkoztatás beteljesedése és vége, mert ezáltal
történt meg az, amit az ember magától sem kigondolni, sem
megvalósítani nem volt képes: tudniillik, hogy a halhatatlan Isten
Krisztusban feláldoztassék a kereszten az emberért, és a halandó
ember Benne feltámadjon. Ugyancsak vallják ők is, hogy a megváltás
az ember legnagyobb felmagasztalása, s hogy a megváltás
azért teszi lehetővé az embernek, hogy meghaljon a bűnnek, hogy az
isteni természet részesévé válhasson. Mindezen túl még azt is
vallják, hogy minden egyes emberi élet és az egész emberi
történelem csak akkor találja meg teljes értelmét, ha a
legszilárdabb hittel hisszük, hogy Isten úgy szerette a világot,
„hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne
vesszen, hanem örök élete legyen.”[49]
Bárcsak e közös hit feléledő tapasztalata gyorsítaná az időt a
jubileumi esztendőben és minél előbb elhozná a percet, amikor az
együttlakó testvérek kimondhatatlan örömmel örvendenek egymásnak,
és ugyanabban a nyájban hallanák Krisztus szavát ugyanazon
Főpásztorral együtt.[50]
A testvérek közül már sokan készségesnek mutatkoztak e jubileumi
esztendő megünneplésére, azáltal, hogy Jézus Krisztust úgy akarják
ünnepelni mint a világ Életét. Mi magunk is óhajtjuk,
hogykezdeményezéseik sikerrel járjanak és kérjük az Urat: áldja
meg őket!
11. Nyilvánvaló azonban, hogy a
jubileumi esztendő megünneplése elsősorban az Egyház fiainak szól,
akik teljesen osztják az Egyház hitét a megváltó Krisztusban, és
közösségben vannak az Egyházzal. Miként már kihirdettük, Rómában
és az egész világon egyszerre üljük meg a jubileumi esztendőt.[51] Annak érdekében,
hogy a jubileumi megemlékezéshez kapcsolódó gyümölcsöket
elnyerhessük, néhány szabálytól eltekintve, az alábbiakban csak
általános érvényű tanácsokat adunk és a püspökkari konferenciákra,
illetve a helyi főpásztorokra bízzuk, hogy ők határozzák meg a
részletes lelkipásztori teendőket és szabályokat, figyelembe véve
a helyi hagyományokat és kulturális körülményeket, illetve a
megváltás ezerkilencszázötven esztendős évfordulójára meghirdetett
szentév célkitűzéseit. A Krisztus megváltó halálára és
feltámadására való emlékezésnek ugyanis elsősorban arra kell
figyelmeztetnie, hogy tartsunk bűnbánatot és térjünk meg, mert az
ember részéről ez a feltétele annak, hogy részesedhessék a
megváltás kegyelmében, és így a lelki megújulás megvalósulhasson
az egyes hivőkben, a családokban, a plébániákon, az
egyházmegyékben, a szerzetesi közösségekben és mindenütt, ahol a
keresztény és apostoli életet élik.
Mindenekelőtt két alapvető követelmény fontosságára akarunk
emlékeztetni, amelyek minden teljes búcsú elnyerésének feltételei:
nevezetesen a személyesen végzett, mindent magába foglaló szentségi
gyónásra, amelyben az emberi nyomorúság és Isten irgalma
találkozik; valamint a méltón végzett szentáldozásra.
Ezért a papokat arra buzdítjuk, hogy lelkük egész készségével és
erejével törekedjenek arra, hogy bőségesen adjanak alkalmat a
híveknek az üdvösség eszközeivel való találkozásra. Hogy gyóntatói
feladatuknak minél jobban eleget tehessenek, elrendeljük, hogy
azok a papok, akik jubileumi zarándokcsoportot vezetnek vagy egy
ilyen csoporthoz csatlakoznak, saját egyházmegyéjükön kívül is
élhetnek azzal a gyóntatói joghatósággal, amellyel
egyházmegyéjükben bírnak. Ezenkívül az ApostoliPenitentiaria
rendkívüli meghatalmazásokat ad a római pátriárkális bazilikák
gyóntatóinak, valamint bizonyos fokig a többi gyóntatóknak is,
akik olyan hivőket gyóntatnak, akik a jubileumi búcsú elnyerése
szándékával járulnak a bűnbánat szentségéhez.
Az Egyház anyai érzületének kifejezéseként az alább ismertetendő
két változatban tesszük lehetővé a jubileumi búcsú elnyerését. E
módok egyúttal azt is kifejezik, hogy aki a búcsút elnyeri, jobban
el akar mélyülni az Egyház életében is.
ELSŐ VÁLTOZAT
Áhítatos lélekkel részt vesznek egy olyan közös liturgiában,
amelyet az egész egyházmegye, vagy – a püspök rendelkezése szerint
– valamelyik plébániai közösség számára a jubileumi búcsú
elnyerése céljából végeznek. E szertartásban mindig helyet kell
adni a szándékunkra való imádságnak. A mi szándékunk pedig
elsősorban az, hogy a megváltást minden nép körében
hirdetnilehessen; és: mindenütt nyiljék lehetőség
arra, hogy a Megváltó Krisztusban hivő emberek szabadon
megvallhassák a hitüket. Kívánatos az is, hogy az
imádsághoz az irgalmasság valamelyik cselekedete is csatlakozzék,
amit kiki maga hajt végre és ezzel is kifejezi, hogy valóban
megtért.
Ez a közösségben végzett liturgikus cselekmény elsősorban a
következők egyikét jelenti:
Ünnepi szentmisén való részvétel, amelyet a jubileumi
búcsú elnyerése céljából mutatnak be. A püspökök gondoskodjanak
arról, hogy egyházmegyéjük híveinek módja legyen ilyen szentmisén
való részvételre. Biztosítsák ehhez a szükséges ünnepélyességet és
magát a szentmisét gondosan készítsék elő. Ha az általános
szabályok lehetővé teszik, ajánlatos a kiengesztelődésről, az
egyetértés ápolásáért, a szeretetért, a Szent Keresztről, az
Eucharisztiáról vagy a Jézus Drága Véréről szóló mise szövegeit
imádkozni, amely szövegek megtalálhatók a Római Misekönyvben. E
misékben imádkozható a két kiengesztelődésről szóló kánon egyike
is.
Igeliturgián való részvétel, amely a zsolozsma
olvasmányos részének, a laudesnek vagy a vesperásnak alkalmazott,
vagy kibővített változata lehet. Csak arról gondoskodjanak, hogy
az ilyen liturgia megfeleljen a jubileum célkitűzésének.
Bűnbánati liturgián való részvétel, amelyet a jubileumi
búcsú elnyerése céljából állítottak össze és végeznek. E bűnbánati
liturgiát mindig a résztvevők személyek szentségi gyónásával kell
befejezni, miként a bűnbánat szentségének ritusa meghatározza (II.
forma).
Keresztség, vagy másszentség szentmisében
történő kiszolgáltatásán való részvétel (bérmálás, vagy betegek
kenete).
Keresztút áhítatos végzése, amely keresztutat a
jubileumi búcsú elnyerése céljából állítottak össze.
A megyéspüspökök azt is elrendelhetik, hogy a jubileumi búcsút a
megváltás emlékezetére rendezett népmisszió kapcsán,
vagy külön csoportoknak rendezettrekollekciós napokon
nyerhessék el a hivők.
Természetesen a pápa szándékára végzett imádság egyik változatnál
sem maradhat el!
MÁSODIK VÁLTOZAT
Személyesen egyedül, vagy – és ez a kívánatosabb – családostul
látogatnak meg egy templomot, vagy szent helyet (az alábbi
felsorolás szerint), és ott bizonyos időt elmélkedésnek szánva,
elimádkozzák a Hiszekegyet és a Miatyánkot, valamint imádkoznak a
mi pápai szándékunkra is.
A templomokról és az egyéb szent helyekről a következőket
határozzuk:
a) Rómában felkeresendő a négy pátriárkális bazilika egyike (a
Lateráni Szent János-, a Szent Péter-, a falakon kívüli Szent
Pál-, a Maria Maggiore-bazilika), vagy aSanta Croce in
Gerusalemme-bazilika, vagy egy a katakombák közül.
A jubileumi szentév érdekében létrehozott bizottság a római
egyházmegyével karöltve gondoskodik majd a megfelelő liturgikus
alkalmakról, hogy a hivők módot kapjanak arészvételre.
b) A világ többi egyházmegyéiben a hivők úgy nyerhetik el a
jubileumi búcsút, hogy felkeresik a püspök által erre a célra
kijelölt templomok egyikét. A templomok kijelölésénél – közöttük
természetesen szerepelnie kell a székesegyháznak – legyenek
tekintettel a püspökök a hívek körülményeire és mindenkinek
adjanak lehetőséget a zarándoklatra. A zarándoklatnak ugyanis
önmagában is szimbolikus értelme van: kifejezi az úton levést, az
igyekvést, a lemondást, s olykor a lélek szentszorongását is, aki
a szeretet kötelékét szeretné helyreállítani Istennel, az Atyával,
a megváltó Fiúval és a Szentlélekkel, aki a szívekben munkálja az
üdvösséget.
Mindazok, akik betegségük miatt nem tudnak elmenni a kijelölt
templomok egyikébe sem, a jubileumi búcsút úgy nyerhetik el, hogy
felkeresik a plébániatemplomukat. Ha pedig még ebben is akadályoz
valakit a betegség, az úgy nyerheti el a búcsút, hogy lélekben
csatlakozik a plébániai zarándoklathoz, vagy a családtagokhoz,
akik a búcsú elnyeréséért keltek útra. Ezek a betegek ajánlják fel
imádságaikat és szenvedéseiket Istennek. Hasonló mód kínálkozik az
öregotthonok lakóinak és azoknak, akik börtönben vannak. Ez
utóbbiakra különösen is nagy lelkipásztori gondot kell fordítani,
hogy rájuk ragyogjon a mindeneket megváltó Krisztus világossága.
A szigorú klauzúrában élő szerzetesek és szerzetesnők saját
kolostortemplomukban nyerhetik el a jubileumi búcsút.
A jubileumi esztendő alatt is hatályban marad minden egyéb,
búcsúkkal kapcsolatos rendelkezés. Az a szabály is érvényben van,
hogy a teljes búcsút napjában csak egyszer lehet elnyerni.[52] És az összes
búcsút fel lehet ajánlani engesztelésül a megholtakért.[53]
12. A szent kapu, amelyet a
vatikáni bazilikában március 25-én nyitunk meg, legyen a
Krisztushoz, az emberek Megváltójához vezető új útnak a jele.
Hiszen Krisztus kivétel nélkül mindenkit meghív arra, hogy jobban
elmélyedjünk a megváltás misztériuma feletti elmélkedésben, és
bőségesebben részesedjünk a megváltás gyümölcseiben,[54] elsősorban a bűnbánat
szentségében.
Ugyanezen a napon (vagy az utána következő napok egyikén)
világszerte a püspöki székesegyházakban végezzenek liturgikus
szertartásokat annak kifejezéséül, hogy az öt világrész minden
püspöke – papságával és híveivel együtt – az imádságban és
bűnbánatban lelki közösségben van Péter utódával.
Püspöktestvéreinket, a papokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket
és valamennyi Krisztus-hívőt buzdítjuk – és ezt szívből kívánjuk
-, hogy figyelemmel éljék végig ezt a kegyelmi esztendőt és
vegyenek benne részt.
Végül könyörögve kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, a Megváltó
Anyját és az Egyház Anyját: imádkozzék értünk és esdje ki
számunkra a kegyelmet, hogy gyümölcsözően töltsük a jubileumi
esztendőt, amely egyúttal a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának
huszadik évfordulója is. Ő mutassa meg „az Egyháznak és az egész
emberi nemnek Jézust, aki az Ő áldott méhének gyümölcse és az
egész emberség Megváltója”.[55]
Ezt a jubileumi évet a Szűzanya anyai kezébe és lelkületébe
ajánljuk.
Jelen levelünket hatályosnak nyilvánítjuk és azt akarjuk, hogy az
egész Egyházban érvényes legyen.
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1983. január 6-án, Vízkereszt
ünnepén, pápaságunk ötödik évében.
ÉN, JÁNOS PÁL
A KATOLIKUS EGYHÁZ PÜSPÖKE
Jegyzetek:
[1] Vö. A Pápa első beszéde
megválasztása után. AAS 70 (1978), 949; Redemptor hominis enciklika
2. p. AAS 71 (1979) 259 sk.; Dives in misericordia enciklika 7. p.
AAS 72 (1980) 1199—1203.
Magyarul: Pápai Megnyilatkozások I. 103—114, 9—10; III. 17.
[2] Vö. Mt 16, 17—19; 28,
18—20.
[3] Vö. Gal. 4, 4—6.
[4] Vö. Quod nuper bulla.
AAS 25 (1933), 6.
[5] Zsid 2, 14 sk.
[6] Római Misekönyv: Húsvét
vasárnapjának miséje, felajánló könyörgés.
[7] Róm 4, 25.
[8] Vö. Lk 22, 19; 1 Kor 11,
24 sk.
[9] Vö. Jn 20, 23; 2 Kor 5,
18 sk.
[10] Lumen gentium 48. p.
[11] Dives in
misericordia enciklika 13. p. AAS 72 (1980), 1219. o. Magyarul:
Pápai Megnyilatkozások III. 22.
[12] Lumen gentium 11. p.
[13] Gaudium et spes 48.
p.
[14] Vö. Iz 12, 3.
[15] L'Osservatore
Romano, 1982. december 24.
[16] 2 Kor 5, 14 sk.
[17] Lumen gentium 14. p.
[18] Ua. 18. p.
[19] Mk 1, 15.
[20] Apostolorum limina
bulla. AAS 66 (1974), 292 skk.
[21] 2 Kor 5, 20.
[22] Vö. Gal 5, 1.
[23] Vö. Lumen gentium
11.; Ordo Poenitentiae 2. p.
[24] Vö. Mk 1, 15; Lk 13,
3-5.
[25] Vö. Mk 1, 15.
[26] Vö. Ordo
Poenitentiae 46. p.
[27] Vö. Lumen gentium
11. p.; DS 1532.
[28] Gal, 2, 20.
[29] Vö. 1 Kor 1, 2.
[30] Vö. Gal 6, 10; Kol
1, 24.
[31] Lumen gentium 50. p.
[32] Vö. 2 Kor 5, 18.
[33] Vö. 1 Pét 4, 10.
[34] Lumen gentium 26.
p., Presbyterorum ordinis 13. p.
[35] Ef 4, 12.
[36] Vö. Lk 15, 20.
[37] Vö. 1 Pét 2, 25.
[38] Lumen gentium 9.,
12. pp.
[39] Vö. Jel 22, 17.
[40] 1 Ján 5, 19.
[41] Apostolorum limina
bulla II. AAS 66 (1974), 295.
[42] Zsid 10, 30 sk.
[43] Sacrosanctum
Concilium 103. p.
[44] Vö. Jn 15, 5; ApCsel
4, 12.
[45] Vö. Lumen gentium
56.
[46] 1Kor 1, 30; 2, 2.
[47] Unitatis
redintegratio 12, 2.
[48] Vö. 1 Pét 1, 1 sk.;
Kol 3, 1.
[49] Jn 3, 16.
[50] Vö. Zsolt 133, 1; Jn
10, 16.
[51] L'Osservatore Romano
1982. dec. 24.
[52] Enchiridion
Indulgentiarum, Normae de Indulgentiis. 24, 1. p.
[53] Ua. 4. p.
[54] Vö. l Tim 2, 4.
[55] L'Osservatore Romano
1982. dec. 24.
Szent István Társulat 1983.
Fordította: Dr Diós István
|