|
Üzenet a béke 42. világnapjára XVI. Benedek pápa
1999. január 1.
Küzdjük le a szegénységet, építsük a békét!
Ennek az új évnek az elején ismét szeretném eljuttatni mindenkihez
békekívánságomat és ezzel az üzenetemmel arra hívni, hogy a
következő témáról elmélkedjünk: Küzdjük le a szegénységet,
építsük a békét!
Már tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál hangsúlyozta 1993-as
békeüzenetében, hogy a tömegeket érintő szegénységnek negatív hatása
van a békére. A szegénység gyakran valóban az egyik tényező, amely
elősegíti vagy fokozza a különböző, sokszor fegyveres
konfliktusokat. A maguk részéről ez utóbbiak a szegénység tragikus
helyzeteinek forrásai. II. János Pál így írt: „Újabb béke elleni
komoly fenyegetés erősödik meg és válik egyre súlyosabbá a világban:
sokan, sőt egész népcsoportok élnek ma óriási szegénységben. Egyre
nyilvánvalóbb a gazdagok és a szegények közötti egyenlőtlenség a
gazdaságilag fejlettebb nemzetekben is. Olyan problémáról van szó,
amely az emberiség lelkiismeretét terheli, mivel nagyon sokan olyan
körülmények között élnek, amelyek sértik az ember veleszületett
méltóságát, és veszélyeztetik a nemzetközi közösség valódi és
harmonikus fejlődését.”[1]
2. Ebben az összefüggésben, a szegénység leküzdéséhez hozzátartozik
a globalizáció összetett jelenségének figyelmes vizsgálata.
Ez módszertani szempontból is fontos, mert arra indít, hogy
felhasználjuk a közgazdászoknak és a szociológusoknak a szegénység
számos aspektusával kapcsolatos kutatási eredményeit. Amikor azonban
a globalizációra hivatkozunk, annak lelki és erkölcsi vonatkozásaira
is figyelnünk kell. Ez arra ösztönöz, hogy a szegényekre tekintve
tudatosítsuk: valamennyien egyetlen isteni terv részesei vagyunk,
vagyis az a hivatásunk, hogy egyetlen családot alkossunk, amelyben
mindannyian – egyének, népek és nemzetek – a testvériség és a
felelősségvállalás alapelvei szerint alakítjuk magatartásunkat.
Ebben a távlatban a szegénységről átfogó és részletes elképzelésünk
kell, hogy legyen. Ha a szegénység csak anyagi természetű lenne,
akkor elegendő lenne, hogy a társadalomtudományok – amelyek
segítenek a jelenségeket főként számadatokkal mérni – rávilágítsanak
fő jellemzőire. Tudjuk azonban, hogy létezik olyan nem anyagi
természetű szegénység, amely nem közvetlen és egyenes következménye
az anyagi javak hiányának. Például a gazdag és fejlett
társadalmakban létezik a társadalom peremére szorulásnak,
valamint az emberi kapcsolatok szegénységének, az erkölcsi és
lelki szegénységnek a jelensége: bensőjükben irányvesztett
emberekről van szó, akik a nélkülözés legkülönbözőbb formáit élik át
anyagi jólétük ellenére. Egyrészt arra gondolok, amit „erkölcsi
alulfejlettségnek”[2] neveznek,
másrészről pedig a „túlfejlettség”[3]
negatív következményeire. Azt sem felejtem el, hogy az ún. „szegény”
társadalmakban a gazdasági fejlődést gyakran kulturális
akadályok fékezik, amelyek nem teszik lehetővé az erőforrások
megfelelő kihasználását. Mindazonáltal igaz marad, hogy a másokra
rótt szegénység minden formájának gyökere, hogy hiányzik az emberi
természetfeletti méltóságának tisztelete. Amikor nem hivatásának
teljességében veszik figyelembe az embert, és nem tartják
tiszteletben az igazi „emberi ökológia”[4]
igényeit, akkor a szegénység elfajult folyamatai is elszabadulnak,
ami nyilvánvalóan látszik némely területen, amelyekre röviden ki
fogok térni.
A szegénység és erkölcsi vonatkozásai
3. A szegénység okát gyakran a demográfiai fejlődéssel
hozzák összefüggésbe. Ezért indulnak nemzetközi szinten kampányok a
születések számának csökkentésére olyan módszerekkel is, amelyek nem
tartják tiszteletben sem a nő méltóságát, sem a házaspár jogát, hogy
felelősségteljesen eldöntse, hány gyermeket szeretne[5], és még súlyosabb, hogy gyakran ezek a
kampányok az élethez való jogot sem tartják tiszteletben. Meg nem
született gyermekek millióinak kiirtása a szegénység elleni harc
nevében valójában az emberek legszegényebbjeinek elpusztítását
jelenti. Ezzel szemben tény, hogy 1981-ben a világ népességének
mintegy negyven százaléka élt az abszolút szegénységi küszöb alatt,
míg ez az arány mára lényegében a felére csökkent, és olyan
népcsoportok is legyőzték a szegénységet, amelyeket számottevő
demográfiai növekedés jellemez. Az említett adat rávilágít, hogy a
szegénység problémájának megoldásához meg lennének az erőforrások a
népesség növekedése mellett is. Azt se felejtsük el, hogy a második
világháború végétől napjainkig a föld népessége négymilliárddal
növekedett, és ez a jelenség nagymértékben olyan országokat érint,
amelyek nemrég jelentek meg a nemzetközi színtéren mint új gazdasági
hatalmak, és éppen nagyszámú lakosságuknak köszönhetően fejlődtek
gyorsan. Ezen kívül a legfejlettebb nemzetek között a legmagasabb
születési aránnyal rendelkezőknek vannak jobb fejlődési lehetőségei.
Más szóval: igazolódik, hogy a népesség gazdagságot, nem pedig
szegénységi tényezőt jelent.
4. Egy másik, aggodalomra okot adó jelenség a járványos
betegségek, mint például a malária, a tuberkulózis és az
AIDS. Amilyen mértékben ezek sújtják az aktív népességet, olyan
mértékben vannak hatással az ország általános körülményeinek
rosszabbodására is. Azok a törekvések, amelyek e betegségek
népességre gyakorolt következményeinek megfékezésére irányulnak, nem
mindig érnek el jelentős eredményt. Az is megtörténik, hogy azok az
országok, amelyeket e járványok sújtanak, azért, hogy kilábaljanak
belőle, áldozatául esnek azok zsarolásának, akik a gazdasági
segítség feltételéül életellenes politika megvalósítását szabják.
Különösen nehéz leküzdeni az AIDS-et, a szegénység egyik drámai
okát, ha nem nézünk szembe azokkal az erkölcsi problémákkal,
amelyekkel összefügg a vírus terjedése. Mindenekelőtt olyan –
különösen a fiataloknak szóló – kampányok felvállalása szükséges,
amelyek az emberi méltósággal teljes összhangban álló szexuális
életre nevelnek. A már megvalósult, ilyen irányú kezdeményezések
jelentős eredményeket értek el, csökkentették az AIDS terjedését.
Ezen kívül a szegény népek számára is hozzáférhetővé kell tenni az
orvosságokat és a szükséges kezeléseket. Ez az orvosi kutatások és a
terápiás újítások határozott támogatását feltételezi, és amikor
szükséges, a szellemi tulajdont védelmező nemzetközi jogszabályok
rugalmas alkalmazását, hogy így mindenki számára biztosított legyen
az egészségügyi alapellátás.
5. A harmadik terület, amelyre figyelnünk kell a szegénység elleni
küzdelemben, és amely megmutatja annak lényegi, erkölcsi
dimenzióját, a gyermekszegénység. Amikor szegénység sújt
egy családot, ennek a gyermekek a legsebezhetőbb áldozatai: ma az
abszolút szegénységben élők csaknem fele gyermek. Ha a gyermekek
oldaláról nézzük a szegénységet, akkor elsődleges céloknak kell
tartanunk az őket legközvetlenebbül érintő vonatkozásokat, mint
például az anyákról való gondoskodást, a nevelést, a védőoltásokhoz,
az orvosi kezelésekhez, az ivóvízhez való hozzáférést, a
környezetvédelmet és legfőképpen a család, illetve az azon belüli
kapcsolatok tartósságának védelmét. A család meggyengülésének
elkerülhetetlenül a gyermekek a kárvallottjai. Ahol nem védelmezik a
nő és az anya méltóságát, ott ennek következményeit elsősorban
szintén a gyermekek érzik meg.
6. A negyedik terület, amely erkölcsi szempontból különleges
figyelmet érdemel, az a leszerelés és a fejlődés között
fennálló kapcsolat. A világméretű katonai kiadások jelenlegi
szintje aggodalmat kelt. Ahogy már hangsúlyoztam, megtörténik, hogy
„a katonai kiadásokra és fegyverkezésre fordított hatalmas anyagi és
emberi erőforrásokat valójában a népek fejlesztési terveitől vonják
el, különösen a legszegényebb és a leginkább segítségre szoruló
népektől. Ez pedig szemben áll az Egyesült Nemzetek Kartájának
kijelentésével, mely kötelezi a nemzetközi közösséget és
különösképpen az államokat, »hogy a nemzetközi béke és biztonság
megalapozása és fenntartása a világ emberi és gazdasági
erőforrásainak a fegyverkezés céljára történő minél csekélyebb
felhasználásával legyen előmozdítható« (26. cikk).”[6]
A dolgok ezen állása nem könnyíti, sőt komolyan akadályozza a
nemzetközi közösség nagy fejlesztési célkitűzéseinek elérését. Ezen
kívül a katonai kiadások túlzott mértékű növekedése a fegyverkezési
verseny felgyorsulásának veszélyével jár, ami növekvő
elmaradottságot és reménytelenséget eredményez, és így látszólag
ellentmondásosan az instabilitás, a feszültség és konfliktusok
okozójává válik. Ahogy tiszteletreméltó elődöm, VI. Pál bölcsen
megállapította, „a béke új neve: fejlődés”.[7]
Az államoknak tehát komolyan el kell gondolkodniuk a konfliktusok
legmélyebb okain, amelyek gyakran az igazságtalanságból fakadnak, és
bátor önkritikával kell megoldaniuk azokat. Ha a jövőben javulnak a
kapcsolatok, lehetővé válhat a fegyverkezési kiadások csökkentése. A
megtakarított erőforrásokat pedig a legszegényebb és legrászorulóbb
emberek és népek fejlődésére irányuló tervekbe lehet fektetni: egy
ilyen nagylelkű elkötelezettség az emberiség családjának békéje
iránti elkötelezettséget jelent.
7. Az anyagi szegénység elleni harccal kapcsolatos ötödik terület a
jelenlegi élelmezési válságra vonatkozik, amely
veszélyezteti az alapszükségletek kielégítését. Ez a válság nem
annyira élelmiszerhiányt jelent, mint inkább az ahhoz való nehéz
hozzáférést, spekulatív megnyilvánulásokat, valamint politikai,
illetve gazdasági intézmények együttműködésének hiányát, amelyek
képesek lennének szembenézni a szükségletekkel és a súlyos
helyzetekkel. Az alultápláltság súlyos mentális és fizikai károkat
is okozhat a népcsoportoknak, sokakat megfosztva attól a
képességtől, mely ahhoz szükséges, hogy külön segítség nélkül
kijussanak szegény helyzetükből. Ez közrejátszik abban, hogy a
társadalmi egyenlőtlenség növekszik, olyan reakciókat idézve elő,
melyek magukban hordozzák az erőszak veszélyét. A relatív szegénység
alakulására vonatkozó adatok az utóbbi évtizedekben a gazdagok és a
szegények közötti növekvő szakadékot mutatják. Ennek a jelenségnek a
legfőbb oka kétségtelenül egyrészt a technológiai átalakulás,
amelynek előnyei főleg a legmagasabb jövedelmű rétegeknek jutnak,
másrészt az ipari termékek árdinamikája, amely sokkal gyorsabban nő,
mint a legszegényebb országok birtokában lévő mezőgazdasági termékek
és nyersanyagok ára. Így a legszegényebb országok népességének nagy
része kettős marginalizációt szenved el az alacsonyabb bérek és a
magasabb árak miatt.
Küzdelem a szegénység ellen és globális szolidaritás
8. A béke építésének egyik legjobb útja az emberiség nagy
családjának érdekeit szolgáló globalizáció.[8]
A globalizáció irányításához azonban erős, globális szolidaritásra[9] van szükség a gazdag és a szegény
országok között, nem kevésbé az egyes országokon belül, akkor is, ha
azok gazdagok. „Közös etikai kódexre”[10]
van szükség, amelynek szabályai nemcsak megegyezésen alapulnak,
hanem abból a természeti törvényből erednek, amelyet a Teremtő írt
minden ember lelkiismeretébe (vö. Róm 2,14-15). Talán nem érezzük
mindannyian lelkiismeretünk mélyén azt a felszólítást, hogy tegyük
hozzá saját részünket a közjóhoz és a társadalmi békéhez? A
globalizáció megszüntet bizonyos akadályokat, de ez nem jelenti azt,
hogy nem építhet újakat. Közelebb hozza egymáshoz a népeket, de a
térbeli és időbeli közelség önmagában nem teremti meg az igazi
közösség és a valódi béke feltételeit. A szegények marginalizációja
bolygónkon csak akkor találhat a kiúthoz vezető hatékony eszközökre
a globalizációban, ha minden ember érzi, hogy a világban létező
igazságtalanságok és az azokkal kapcsolatos emberi jogok megsértése
őt is megsebzik. Az Egyház, amely „az Istennel való bensőséges
egység és az egész emberi nem egységének jele és eszköze”[11], továbbra is hozzájárul ahhoz,
hogy megszűnjön az igazságtalanság és a meg nem értés, és eljussunk
egy békésebb és szolidárisabb világ építéséhez.
9. A nemzetközi kereskedelem és a pénzügyi tranzakciók terén ma
működő folyamatok lehetővé teszik a nemzetgazdaságok pozitív
értelemben vett integrálódását, ezzel elősegítve az általános
körülmények javulását. Vannak azonban ezzel ellentétes folyamatok
is, amelyek megosztják és marginalizálják a népeket, s ezzel háborúk
és konfliktusok veszélyes feltételeit teremtik meg. A második
világháborút követő évtizedekben a történelemben eddig soha nem
látott mértékben felgyorsult a javak és a szolgáltatások nemzetközi
kereskedelme. A világkereskedelem nagyrészt a régi iparosodott
országokat érintette, majd ebbe számottevő mértékben be tudtak
kapcsolódni a felemelkedő országok, amelyek jelentőssé váltak. Ezzel
szemben azonban vannak más, alacsony jövedelmű országok, amelyek a
kereskedelem fő vonalaihoz képest rendkívüli mértékben peremre
szorultak. Fejlődésükre negatív hatással volt az exportjuknak szinte
teljes egészét képező alapvető termékek árának gyors csökkenése az
utóbbi évtizedekben. Ezeknek a főként afrikai országoknak az
alapvető termékek exportjától való függés továbbra is jelentős
kockázati tényezőt jelent. Itt szeretném megújítani felhívásomat
annak érdekében, hogy minden ország egyenlő lehetőségekkel lehessen
jelen a világpiacon, elkerülve a kizárást és az elszigetelést.
10. Hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a pénzügyekről, ami a
globalizáció egyik elsődleges vonatkozása az elektronika
fejlődésének és az országok közötti pénzáramlást liberalizáló
politikának köszönhetően. A pénzügyek objektíven legfontosabb
funkciója – a befektetési, következésképpen a fejlődési lehetőségek
hosszú távú fenntartása – ma törékenyebbnek mutatkozik, mint eddig
bármikor: olyan rendszer negatív visszahatásait szenvedi el, amely
rendkívül rövidtávú logikára épülő nemzeti és globális szintű
pénzügyi tranzakciókon alapszik, a pénzügyi tevékenységek
értéknövekedésére törekszik, és a különböző kockázati formák
technikai kezelésére koncentrálódik. A jelenlegi válság is azt
mutatja, hogy a pénzügyi tevékenységet olykor mennyire kizárólag
öntörvényű logika irányítja, figyelmen kívül hagyva a közjó hosszú
távú igényeit. A pénzügyi szereplők célkitűzéseinek rendkívül
rövidtávra való beszűkülése korlátozza, hogy a pénzügyi tevékenység
betöltse feladatát: azaz, hogy hosszú távon új termelési és
munkalehetőségek megteremtésének elősegítésével hidat képezzen a
jelen és a jövő között. A rendkívül rövidtávra szűkült pénzügyi
tevékenység mindenki számára veszélyessé válik, annak is, aki ebből
hasznot tud húzni a pénzügyi fellendülés idején.[12 ]
11. Mindebből az következik, hogy a szegénység elleni küzdelem olyan
gazdasági és jogi együttműködést igényel, amely lehetővé teszi a
nemzetközi közösségnek és különösen a szegény országoknak, hogy a
gazdaságra vonatkozó hatékony jogi keret megteremtésével
összehangolt terveket hozzanak létre és valósítsanak meg az említett
problémák megoldására. Hatékony és a részvételt lehetővé tevő
intézmények létrehozásának ösztönzésére van szükség, valamint arra,
hogy támogassuk a bűnözés elleni harcot és előmozdítsuk a
törvényesség kultúráját. Az is tagadhatatlan azonban, hogy a
határozottan segélyező politikában gyökerezik, hogy a szegény
országok támogatása számos esetben kudarcba fulladt. Az emberek
képzésébe való befektetés és egy sajátos vállalkozási kultúra
integrált fejlesztése tűnik jelenleg hiteles közép- és hosszú távú
tervnek. Még ha a gazdasági tevékenységek fejlődéséhez kedvező
feltételekre van is szükség, ez nem jelenti azt, hogy ne kellene
megfelelő figyelmet fordítani a jövedelmek kérdésére. Bár jogosan
hangsúlyozzák, hogy az egy főre eső jövedelem növekedése nem lehet a
politikai-gazdasági tevékenység egyedüli célja, nem szabad
elfelejteni, hogy az éhezés és az abszolút szegénység elleni
küzdelem céljának eléréséhez ez fontos eszközt jelent. El kell
kerülni azt az illúziót, hogy pusztán a megtermelt javak
újraelosztásának politikája véglegesen megoldhatja a problémát. Egy
modern gazdaságban ugyanis a javak értéke döntően attól függ, hogy
milyen mértékben képes jövedelmet termelni a jelenben és a jövőben.
Az értékteremtés tehát elkerülhetetlen kötelezettség, amit szem
előtt kell tartani, ha hatékonyan és eredményesen akarunk küzdeni az
anyagi szegénységgel szemben.
12. A szegények első helyre helyezése végül megkívánja, hogy a
nemzetközi piac szereplői megfelelő teret biztosítsanak a
korrekt gazdasági logikának, az intézmények pedig a
korrekt politikai és részvételi logikának, ami értékelni
tudja a helyi és a nemzetközi civil társadalmat. Ma maguk a
nemzetközi szervezetek is elismerik, hogy milyen értékesek és
hasznosak a civil társadalom, illetve a helyi önkormányzatok
gazdasági kezdeményezései annak érdekében, hogy kijuttassák súlyos
helyzetükből és bevonják a társadalomba a népesség azon rétegeit,
amelyek gyakran az abszolút szegénységi küszöb alatt élnek,
ugyanakkor a hivatalos segélyek nehezen jutnak el hozzájuk. A XX.
század gazdasági fejlődésének története arra tanít, hogy a jó
fejlődéspolitika az emberek felelősségétől és a piacok, a civil
társadalom, valamint az államok közötti pozitív együttműködés
megteremtésétől függ. A civil társadalom döntő szerepet játszik
minden fejlődési folyamatban, minthogy a fejlődés lényegénél fogva
kulturális jelenség, a kultúra pedig a civil élet színterein
születik meg és fejlődik tovább.[13]
13. Ahogy tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál megállapította: „a
globalizáció jellegzetesen ambivalens”[14],
ezért körültekintő bölcsességgel kell irányítani. Ehhez a
bölcsességhez tartozik, hogy valamennyi szegény szükségletének
elsődleges fontosságot kell tulajdonítani, túljutva azon a botrányos
aránytalanságon, amely a szegénységből fakadó problémák és az ezeket
kezelendő intézkedések között áll fenn. Ez az aránytalanság egyrészt
kulturális és politikai, másrészt lelki és erkölcsi jellegű. Gyakran
ugyanis megállunk a szegénység felszínes és tárgyi okainál, és nem
jutunk el az ember szívében rejlő okokig, például a kapzsiságig és a
szűk látókörűségig. S emiatt olykor az emberek valódi bevonása
nélkül törekszünk megoldani a fejlődés, a segélyek, a nemzetközi
együttműködés problémáit, mintha ezek csak olyan technikai kérdések
lennének, amelyek kimerülnek a struktúrák megalapozásában,
tarifaegyezmények kidolgozásában, személytelen pénzügyi támogatások
előirányzásában. A szegénység elleni küzdelemhez ellenben olyan
férfiakra és nőkre van szükség, akik mélyen megélik a testvériséget,
és akik egyéneket, családokat, közösségeket tudnak támogatni a
valódi emberi fejlődés útján.
Befejezés
14. II. János Pál a Centesimus annus kezdetű enciklikában
figyelmeztetett, hogy „mindenekelőtt szakítani kell azzal a
szemlélettel, amely a szegényeket – embereket és nemzeteket –
mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják
elfogyasztani, amit mások megtermeltek.” „A szegények – írja a pápa
– jogot követelnek maguknak, hogy részesülhessenek az anyagi
javakból, és hogy hasznosíthassák munkaképességüket egy mindenki
számára igazságosabb és nagyobb jólétnek örvendő világ megteremtése
érdekében.”[15] A jelenlegi globális
világban egyre nyilvánvalóbb, hogy a béke csak akkor épül fel, ha
mindenki számára biztosított a lehetőség az ésszerű növekedéshez: az
igazságtalan rendszerek torzulásai ugyanis előbb-utóbb mindenkinek
benyújtják a számlát. Csak az ostobaság bírhatja rá az embert egy
bearanyozott ház építésére ott, ahol azt sivatag vagy hanyatlás
veszi körül. A globalizáció önmagában nem tud békét építeni, sőt sok
esetben megosztottságot és konfliktusokat szül. Sokkal inkább arra
van szüksége, hogy minden egyes ember javát szolgáló, mély
szolidaritásra irányuljon. Ebben az értelemben a globalizációt úgy
kell tekintenünk, mint kedvező alkalmat arra, hogy megvalósítsunk
valami fontosat a szegénység elleni küzdelemben, és hogy eddig
elképzelhetetlen erőforrásokat állítsunk az igazságosság és a béke
szolgálatába.
15. Az Egyház társadalmi tanítása mindig is foglalkozott a
szegényekkel. A Rerum novarum kezdetű enciklika korában a
szegények elsősorban az új, ipari társadalom munkásai voltak. XI.
Piusz, XII. Piusz, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál a
társadalmi kérdéskör fokozatos bővülésével – amely idővel az egész
világot érintő kérdéseket jelentett – a szegénység új formáira
mutattak rá társadalmi tanításukban.[16]
A szociális kérdés globális méretűvé növekedésére nemcsak mennyiségi
szempontból, hanem az ember és az emberiség családjának
szükségleteit érintő minőségi vonások elmélyülése szempontjából is
kell tekintenünk. Ezért az Egyház, miközben figyelemmel követi a
globalizáció mai jelenségeit és azok hatását az emberi szegénység
különböző formáira, rámutat a társadalmi kérdés új aspektusaira
nemcsak kiterjedésében, hanem mélységében is, amennyiben azok az
ember identitására és az Istennel való kapcsolatára vonatkoznak. A
társadalmi tanításnak ezek az elvei igyekeznek megvilágítani a
szegénység és a globalizáció közötti kapcsolatot és a cselekvést a
béke építése felé irányítani. Itt érdemes megemlíteni, hogy ezek
között az elvek között szerepel „a szegények iránti
megkülönböztetett szeretet”[17], a
szeretet elsőbbségének fényében, amelyről – a korai Egyház életétől
kezdve – az egész keresztény hagyomány tanúskodik (vö. ApCsel
4,32-36; 1Kor 16,1; 2Kor 8-9; Gal 2,10).
„Mindenki tegye meg a maga részét és ne késlekedjen!” – írta
1891-ben XIII. Leó pápa, és hozzátette: „Az Egyház a maga részéről
soha, semmilyen körülmények között nem fogja megtagadni segítségét”.[18] Az Egyházat ma is ez a tudat
vezeti a szegényekre irányuló tevékenységében, akikben Krisztust
látja[19], és szívében folytonosan
visszhangzik az a küldetés, amit a béke Fejedelme adott az
apostoloknak: „Vos date illis manducare – Ti magatok
adjatok nekik enni” (Lk 9,13). Ezért a keresztény közösség –
hűen Urának hívásához – továbbra is segítségéről biztosítja az
emberiség egész családját azokban a kreatív,
szolidaritás-kezdeményezésekben, amelyeknek nemcsak a fölöslegből
való adományra kell irányulniuk, hanem főként arra, hogy
változtassunk „az életmódunkon, a termelési és fogyasztási
modelleken, a megszilárdult hatalmi struktúrákon, amelyek napjaink
társadalmát irányítják”.[20] Krisztus
minden tanítványát és minden jóakaratú embert arra hívok az új év
kezdetén, hogy tágítsa ki szívét a szegények szükségletei iránt, és
tegye meg, amivel konkrétan a segítségükre lehet. Mert
vitathatatlanul igaz marad az alaptétel, mely szerint „a szegénység
elleni küzdelem a béke építését jelenti”.
Vatikán 2008. december 8.
XVI. Benedek pápa
Jegyzetek:
[1] Üzenet a béke világnapjára 1993.,
1.
[2] VI. Pál, Populorum progressio,
19.
[3] II. János Pál, Sollicitudo rei
socialis, 28.
[4] II. János Pál, Centesimus
annus, 38.
[5] Vö. VI. Pál, Populorum
progressio, 37.; II. János Pál, Sollicitudo rei
socialis, 25.
[6] XVI. Benedek pápa Renato Raffaele
Martino bíborosnak írt levele a „Leszerelés, fejlődés és béke.
Szempontok a teljes leszereléshez” témájú nemzetközi
tanulmányi szeminárium alkalmából, amelyet az Igazságosság és Béke
Pápai Tanácsa szervezett, 2008. április 10.; L'Osservatore
Romano, 2008.4.13., 8.o.
[7] VI. Pál, Populorum progressio,
87.
[8] Vö. II. János Pál, Centesimus
annus, 58.
[9] Vö. II. János Pál, az Acli-nak
tartott kihallgatáson mondott beszéd, 2002. április 27.; 4: Insegnamenti
di Giovanni Paolo II, XXV, 1 [2002], 637.
[10] II. János Pál, Beszéd a Pápai
Társadalomtudományi Akadémia plenáris ülésén, 2001. április 27.; 4:
Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXIV, 1 [2001], 802.
[11] II. Vatikáni Zsinat, Lumen
Gentium, 1.
[12] Vö. az Igazságosság és Béke
Pápai Tanácsa, Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma,
368.
[13] Vö. uo. 356.
[14] Beszéd a dolgozók
szakszervezetei és nagy társaságok vezetőinek tartott kihallgatáson,
2000. május 2.; 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II,
XXIII, 1 [2000], 726.
[15] Nr. 28.
[16] Vö. VI. Pál, Populorum
progressio, 3.
[17] II. János Pál, Sollicitudo
rei socialis, 42.; vö. Centesimus annus, 57.
[18] XIII. Leó, Rerum novarum,
45.
[19] Vö. II. János Pál, Centesimus
annus, 58.
[20] Uo.
|
|
|
Aki e kenyérből eszik, örökké él. Jn 6,44-51
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|