|
Nagyböjti üzenet 2009-ben XVI. Benedek pápa
Kedves Testvéreim!
A nagyböjt kezdetén, amely intenzív lelki gyakorlás időszaka, a
liturgia három bűnbánati gyakorlatot javasol a bibliai és a
keresztény hagyományból: az imádságot, az alamizsnát és a böjtöt.
Ezek felkészítenek arra, hogy jobban tudjuk ünnepelni a húsvétot, és
megtapasztaljuk Isten hatalmát, aki – ahogy húsvét vigíliáján
hallani fogjuk – „száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket, a
bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál.
Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a
zsarnok gőgjét is fékezi.” (Húsvéti örömének)
Szokásos nagyböjti üzenetemben, ebben az évben szeretném, ha
különösképpen a böjt értékéről és értelméről gondolkodnánk el. A
nagyböjt arra a negyven napra emlékezetet, amelyet az Úr böjtölve
töltött a pusztában, mielőtt elkezdte nyilvános működését. Ezt
olvassuk az evangéliumban: „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust,
hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt,
végül megéhezett” (Mt 4,1-2). Ahogy Mózes, mielőtt megkapta a
kőtáblákra írt törvényt (vö. Kiv 34,28), és ahogy Illés, mielőtt
találkozott az Úrral Hóreb hegyén (vö. 1Kir 19,8), Jézus is
imádsággal és böjttel készült küldetésére, amely a kísértővel való
kemény összeütközéssel kezdődött.
Megkérdezhetjük magunktól, milyen értéke és mi értelme lehet
számunkra, keresztények számára, hogy megvonunk magunktól valamit,
ami önmagában jó és hasznos lenne létfenntartásunkhoz. A Szentírás
és az egész keresztény hagyomány azt tanítja, hogy a böjt nagy
segítség ahhoz, hogy elkerüljük a bűnt és mindazt, ami hozzá vezet.
Ezért az üdvösség történetében többször visszatér a böjtre való
felhívás. Már a Szentírás első oldalain az Úr azt parancsolja az
embernek, hogy tartózkodjon a tiltott gyümölcs fogyasztásától: „A
kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél,
mert amely napon eszel róla, meghalsz” (Ter 2,16-17). Szent Vazul az
isteni rendelkezést magyarázva megjegyzi: „a böjtöt a Paradicsomban
rendelték el”, és „az erre vonatkozó első parancsot Ádám kapta”.
Majd így összegzi gondolatát: „A »ne egyél« tehát a böjt és az
önmegtartóztatás törvénye (vö. Sermo de jejunio: PG 31,
163, 98). Mivel mindannyiunkra ránehezedik a bűn és következményei,
a böjtöt Isten eszközként kínálja nekünk, mely helyreállítja a
barátságot az Úrral. Így tett Ezdrás, mielőtt visszaindult
száműzetéséből az Ígéret földjére, az összegyűlt népet böjtre hívva,
„hogy megalázkodjunk Istenünk előtt” (Ezd 8,21). A Mindenható
meghallgatta imájukat, és biztosította őket segítségéről és
oltalmáról. Ugyanígy tettek Ninive lakói, akik hallgatva Jónás
bűnbánatra szólító felhívására, őszinte szándékuk tanúbizonyságaként
böjtöt hirdettek mondván: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz, és újra
megbocsát az Isten, lecsillapul izzó haragja, és nem kell
elvesznünk!” (Jón 3,9) Isten ekkor is látta tetteiket és
megkegyelmezett nekik.
Az Újszövetségben Jézus megvilágítja a böjt mély értelmét,
megbélyegezve a farizeusok magatartását, akik ugyan aprólékos
pontossággal betartották a törvény előírásait, de szívük távol volt
Istentől. A valódi böjt, ismétli másutt is az isteni Mester, inkább
a mennyei Atya akaratának teljesítése, aki „a rejtekben is lát, és
megjutalmaz” (Mt 6,18). Ő maga mutat példát erre, amikor negyven
napos pusztai tartózkodása végén azt feleli a Sátánnak, hogy
„Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az
Isten szájából származik” (Mt 4,4). Az igazi böjt célja tehát az,
hogy a „valódi étellel” táplálkozzunk, amely Isten akaratának
teljesítését jelenti (vö. Jn 4,34). Ha tehát Ádám nem
engedelmeskedett az Úr parancsának, hogy „ne egyen a jó és rossz
tudás fájának gyümölcséből”, a hívő ember a böjttel szeretné
alázatosan alávetni magát Istennek, bízva jóságában és irgalmában.
A böjt gyakorlata nagyon elterjedt volt a korai keresztény közösség
életében (vö. ApCsel 13,3; 14,22; 27,21; 2Kor 6,5). Az egyházatyák
is beszélnek a böjt erejéről, amely képes féken tartani a bűnt,
legyőzni a „régi Ádám” helytelen vágyakozásait, és a hívő ember
szívében képes megnyitni az utat Isten előtt. Ezenkívül a böjt
visszatérő gyakorlat, amelyet a korok szentjei mindig ajánlanak.
Aranyszavú Szent Péter írja: „A böjt az imádság lelke, az irgalom
pedig a böjt élete, ezért aki imádkozik, az böjtöljön. Aki böjtöl,
legyen irgalmas. Aki szeretné, hogy kérése meghallgatást nyerjen, az
hallgassa meg azt, aki tőle kér. Aki azt szeretné, hogy Isten
megnyissa felé szívét, az ne zárja be az övét az előtt, aki őt
kérleli.” (Sermo 43: PL 52, 320. 332)
Úgy tűnik, napjainkra a böjt gyakorlata veszített lelki értékéből,
és egy olyan kultúrában, amelyet az anyagi jólét keresése jellemez,
inkább a testi egészséget karbantartó terápiás eszközzé válik. A
böjtölés minden bizonnyal javíthatja a testi egészséget, de a hívők
számára elsősorban lelki „gyógymód” mindannak leküzdésére, ami
megakadályozza őket, hogy önmagukat Isten akaratához alakítsák.
Isten Szolgája VI. Pál az 1966-os Paenitemini kezdetű
apostoli konstitúciójában felismerte annak szükségességét, hogy a
böjt hozzá tartozik minden keresztény hivatásához, amely abban áll,
„hogy már ne önmagáért éljen, hanem azért, aki szerette őt, és
önmagát adta érte, (…) és hogy a testvérekért éljen” (vö. I. fej.).
A nagyböjt jó alkalom lehetne, hogy újra alkalmazzuk az idézett
apostoli konstitúcióban foglalt normákat, megerősítve ezen ősi
bűnbánati gyakorlat eredeti és örök értékét, amely segíthet, hogy
legyőzzük önzésünket és megnyissuk szívünket Isten és a felebarát
szeretetére, amely az új törvény első és legfőbb parancsolata, és az
egész evangélium összefoglalása (vö. Mt 22,34-40).
A böjt hűséges gyakorlása hozzájárul ahhoz is, hogy megerősödjön az
emberben a lélek és a test egysége, segít elkerülni a bűnt és
növekedni az Úrral való bensőséges kapcsolatban. Szent Ágoston, aki
jól ismerte saját negatív hajlamait, és „szörnyen összebonyolódott,
összefonódott csomónak” nevezte őket (Vallomások, II. 10.18), A
böjt hasznossága című művében ezt írja: „Biztosan gyötrelmet
okozok magamnak, de azért teszem, hogy Ő megbocsásson nekem;
megfenyítem magam, hogy Ő segítsen, hogy kedves legyek számára, hogy
eljussak az Ő szelídségének örömére” (Sermo 400, 3, 3: PL 40, 708).
Önmagunk megfosztása az anyagi tápláléktól, amely a testet táplálja,
megkönnyíti a belső készséget, hogy hallgassuk Krisztust, és az ő
üdvözítő szavából táplálkozzunk. A böjttel és az imádsággal lehetővé
tesszük számára, hogy csillapítani tudja azt a lelkünk legmélyéről
fakadó éhséget, amit bensőnkben tapasztalunk: az Isten iránti
éhséget és szomjúságot.
A böjt egyidejűleg abban is segít, hogy tudatára ébredjünk, milyen
helyzetben él sok testvérünk. János apostol így figyelmeztet első
levelében: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár
bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy
testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” (1Jn 3,17). Az
önként végzett böjt segít követnünk az irgalmas szamaritánus
példáját, aki lehajol és a szenvedő testvér segítségére siet (vö. Deus
caritas est enc., 15). Ha szabadon úgy döntünk, hogy
megfosztjuk magunkat valamitől azért, hogy másokat segítsünk, ezzel
konkrétan megmutatjuk, hogy a nehézségekkel küzdő felebarátunk nem
idegen számunkra. Éppen azért, hogy elevenen tartsuk magunkban ezt a
befogadó és figyelmes magatartást a testvérek felé, bátorítom a
plébániákat és a közösségeket, hogy a nagyböjtben még inkább
gyakorolják a személyes és a közösségi böjtöt, Isten igéjének
hallgatását, az imádságot és az alamizsnát. Már a kezdetektől ez
jellemezte a keresztény közösséget, amelyben rendkívüli gyűjtéseket
tartottak (vö. 2Kor 8-9; Róm 15,25-27), és arra hívták a hívőket,
hogy adják a szegényeknek mindazt, amit a böjtnek köszönhetően
félretettek (vö. Didascalia Ap., V. 20,18). Ma is újra fel kell
fedeznünk és ösztönöznünk kell ezt a gyakorlatot, különösen a
nagyböjti liturgikus idő során.
Mindabból, amit mondtam, világosan látszik, hogy a böjt fontos
aszketikus gyakorlat, lelki fegyver, amely segít, hogy ne
ragaszkodjunk helytelenül önmagunkhoz. Önként lemondani az étel és
más anyagi javak élvezetéről, segíti Krisztus tanítványát, hogy
uralkodjon az eredeti bűntől meggyengült természetéből fakadó
vágyain, amelyek negatív hatásai átjárják az ember egész
személyiségét. Helyesen biztat egy ősi, nagyböjti liturgikus
himnusz: „Utamur ergo parcius, / verbis, cibis et potibus, /
somno, iocis et arctius / perstemus in custodia – Legyünk
mértéktartóbbak a szavainkban, az ételben és az italban, az alvásban
és a játék terén, legyünk még éberebbek”.
Kedves Testvéreim! Ha jól megnézzük, a böjt legvégső célja – ahogy
Isten Szolgája II. János Pál pápa írta –, hogy segítsen önmagunkat
egészen Istennek ajándékozni (vö. Veritatis splendor kezd.
enciklika, 21). Tartsuk fontosnak a nagyböjtöt minden családban és
minden keresztény közösségben, hogy általa eltávolítsuk mindazt, ami
szétszórttá teszi lelkünket, és megerősítsük azt, ami táplálja a
lelket, megnyitva szívünket Isten és a felebarát szeretetére.
Fordítsunk több figyelmet az imádságra, a szentírásolvasásra, a
bűnbánat szentségéhez és az Oltáriszentséghez járulásra, főleg a
vasárnapi szentmisén. Ezzel a belső készséggel lépjünk be a nagyböjt
bűnbánó légkörébe. Kísérjen minket a Boldogságos Szűz Mária, Causa
nostrae laetitiae (Örömünk oka), és támogassa törekvésünket,
hogy szívünk megszabaduljon a bűn rabságától, hogy egyre inkább
„Isten élő tabernákulumává” tegyük. Miközben imáimról biztosítok
minden hívőt és egyházi közösséget, hogy eredményes nagyböjti
időszakot éljen, ezzel a jókívánságommal szívből terjesztem ki
mindenkire apostoli áldásomat.
Vatikán, 2008. december 11.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Beteljesedett! Jn 19,12-42
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|