Üzenet a béke 43. világnapjára XVI. Benedek pápa
Ha békére törekszel, védd a teremtett világot
2010. január 1.
1. A teremtett világ tiszteletben tartásának nagy jelentősége van
azért is, mert „a teremtés Isten minden művének kezdete és alapja”[1], megóvása
napjainkban lényegbevágó az emberiség békés együttélése
szempontjából. Egyfelől az emberek egymás iránti kegyetlensége miatt
a békét és a valódi, teljes emberi fejlődést számos veszély
fenyegeti (háborúk, nemzetközi és helyi konfliktusok,
terrorcselekmények, valamint az emberi jogok megsértése). Ugyanakkor
nem kevésbé aggasztóak a hanyagságból – ha nem egyenesen
visszaélésből – fakadó tényezők, amelyek földünket és az Istentől
kapott bőséges természeti javakat fenyegetik. Ezért elengedhetetlen,
hogy az emberiség megújítsa és megerősítse „az ember és környezete
közötti összhangot, amely Isten teremtő szeretetének tükre kell,
hogy legyen: ebből a szeretetből származunk, és efelé tartunk”.[2]
2. A Caritas in veritate kezdetű enciklikában kiemeltem, hogy a
teljes emberi fejlődés szorosan kapcsolódik azokhoz a
kötelességekhez, amelyek az embernek a természeti környezethez
fűződő kapcsolatából fakadnak. A természeti környezetet Isten
ajándékának tekintjük mindenki számára, amelynek használata közös
felelősséget kíván meg az egész emberiség iránt, különösképpen a
szegények és a jövő nemzedékek iránt. Azt is megjegyeztem, hogy
amikor a természetet, mindenekelőtt az embert egyszerűen csak a
véletlen vagy az evolúciós determinizmus gyümölcsének tekintjük,
fennáll a veszély, hogy a felelősségtudat lecsökken az ember
lelkiismeretében.[3]
Ha azonban a teremtett világot Isten ajándékának tekintjük az
emberiség számára, jobban meg tudjuk érteni az ember hivatását és
értékét. A zsoltárszerzővel együtt csodálattal hirdethetjük:
„Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat,
amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az
ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4–5). A teremtett
világ szépségének szemlélése arra ösztönöz, hogy felismerjük a
Teremtő szeretetét, azt a szeretetet, „mely mozgat napot és minden
csillagot”.[4]
3. Immár húsz éve, hogy II. János Pál pápa ezt választotta a béke
világnapra írt üzenete témájául: Béke a teremtő Istennel, béke az
egész teremtett világgal, és ezzel felhívta a figyelmet arra a
kapcsolatra, amely köztünk, Isten teremtményei és a minket
körülvevő világegyetem között van. Ezt írta: „Látható, hogy
napjainkban egyre inkább tudatában vagyunk, hogy a világbéke
veszélyben van… s ez a természet iránti kellő tisztelet hiányából
is fakad”. És hozzátette, hogy az ökológiai tudatot „nem szabad
elnyomni, sőt segíteni kell, hogy fejlődjön, érlelődjön és
megfelelően kifejezésre jusson konkrét programokban és
kezdeményezésekben.”[5]
Már más elődeim is utaltak az ember és a környezet között fennálló
kapcsolatra. 1971-ben például – XIII. Leó pápa Rerum Novarum
kezdetű enciklikájának 80. évfordulója alkalmából – VI. Pál
hangsúlyozta, hogy „a természet e könnyelmű kihasználásán
keresztül [az ember] azt kockáztatja, hogy elpusztítja azt, és
ennek a pusztításnak önmaga is áldozatul esik”. Hozzátette még:
ebben az esetben „nemcsak az anyagi környezet válik állandó
veszéllyé: szennyezések és hulladék, új betegségek, teljes romboló
hatalom; hanem az emberi környezet is, mely nincs többé az ember
hatalmában, és így olyan környezetet teremt a jövőnek, mely
elviselhetetlenné válhat számára: hatalmas méretű társadalmi
problémává válhat, mely az emberiség egész családját érinti”.[6]
4. Bár az Egyház kerüli, hogy érdemben beleszóljon specifikus
gyakorlati megoldásokba, mivel „emberségben jártas”, igyekszik
határozottan felhívni a figyelmet a Teremtő, az ember és a
teremtett világ közötti kapcsolatra. 1990-ben II. János Pál
„ökológiai válságról” beszélt, és hangsúlyozva, hogy ez döntően
etikai természetű dolog, rámutatott „egy új szolidaritás sürgető,
erkölcsi szükségességére”.[7] A válság növekvő mértékű
megnyilvánulása láttán ez a felhívás ma még sürgősebb, és
felelőtlenség lenne, ha nem fordítanánk rá komoly figyelmet. Hogy
is maradhatnánk közömbösek az olyan jelenségekből fakadó
problémákkal szemben, mint az éghajlatváltozás, az
elsivatagosodás, óriási mezőgazdasági területek termelésének
hanyatlása és elvesztése, folyók és talajvízrétegek
elszennyeződése, a biodiverzitás elvesztése, szélsőséges
természeti jelenségek növekedése, az egyenlítő menti és trópusi
erdők pusztulása? Hogy is hagyhatnánk figyelmen kívül az ún.
„környezeti menekültek” jelenségét: azokról az emberekről van szó,
akiknek lakóhelyük környezetének pusztulása miatt el kell hagyniuk
otthonukat – gyakran javaikat is –, és szembe kell nézniük a
kényszerű elvándorlás veszélyeivel és ismeretlenségével? Hogy is
ne reagálnánk azokra a már meglévő vagy lehetséges konfliktusokra,
amelyek a természeti erőforrásokhoz való hozzáféréshez
kapcsolódnak? Ezek mind olyan kérdések, amelyek erősen kihatnak az
emberi jogok gyakorlására, mint például az élethez, a
táplálkozáshoz, az egészséghez, a fejlődéshez való jogra.
5. Mindazonáltal figyelembe kell vennünk, hogy az ökológiai
válságot nem értékelhetjük a hozzá fűződő kérdésektől függetlenül,
mivel szoros kapcsolatban áll magával a fejlődés fogalmával, és az
emberről, illetve embertársaival és a teremtett világgal való
kapcsolatáról alkotott elképzeléssel. Bölcs dolog tehát alaposan
és nagy távlatban felülvizsgálni a fejlődési modellt, átgondolni a
gazdaság és a gazdasági célok értelmét, hogy kijavítsuk működési
zavarait és torzulásait. Ezt kívánja meg bolygónk ökológiai
állapota, és legfőképpen ezt igényli az ember kulturális és
erkölcsi válsága, amelynek nyilvánvaló tünetei egy ideje a világ
minden részén megmutatkoznak.[8] Az emberiségnek mély kulturális
megújulásra van szüksége, újra fel kell fedeznie azokat az
értékeket, amelyek azt a szilárd alapot képezik, amelyre jobb
jövőt építhetünk mindenki számára. A jelenlegi válsághelyzetek –
akár gazdasági, élelmezési, környezeti vagy társadalmi jellegűek
–, alapjában erkölcsi gyökerűek és egymással összefüggnek. Ezek
szükségessé teszik, hogy új tervet alakítsunk ki az emberek közös
előrehaladására. Kiváltképpen pedig arra köteleznek, hogy
életmódunkat a mértékletesség és a szolidaritás jellemezze, hogy
új szabályokkal és az elköteleződés új formáival bizalommal és
bátran a már megvalósult pozitív tapasztalatokra tekintsünk, és a
negatívakat határozottan elvessük. A jelenlegi válság csak így
lesz alkalom a dolgok helyes megítélésére és új tervek
létrehozására.
6. Nem igaz talán, hogy a kozmikus értelemben vett „természetnek”
az eredeténél ott rejlik „egy igazságot hordozó szeretet-terv”? A
világ „nem holmi szükség, a vak végzet vagy a véletlen folytán
jött létre. […] a világ Isten szabad elhatározásából ered, Aki a
maga létében, bölcsességében és jóságában akarta részesíteni a
teremtményeit”.[9]
A Teremtés könyvének első oldalai visszavezetnek minket a
kozmoszban lévő bölcs tervhez, mely Isten gondolatának a
gyümölcse, és amelynek csúcsán a férfi és a nő helyezkedik el,
akiket a Teremtő saját képére és hasonlatosságára teremtett, hogy
„betöltsék a földet”, és „uralmuk alá vonják”, mint Isten javainak
„kezelői” (vö. Ter 1,28). A Teremtő, az emberiség és a teremtett
világ összhangját – ahogy az a Szentírásban szerepel – Ádám és
Éva, a férfi és a nő bűne törte meg. Ők arra vágytak, hogy
elfoglalják Isten helyét, elutasítva teremtményi mivoltuk
elismerését. Ennek következtében eltorzult az a feladat is, hogy
„uralmuk alá vonják” a földet, „műveljék és óvják”, és konfliktus
alakult ki közöttük illetve a teremtés többi része között (vö. Ter
3,17–19). Az ember hagyta, hogy eluralja őt az önzés, elveszítve
ezzel Istentől kapott küldetésének értelmét, és a teremtett
világgal való kapcsolatában kizsákmányolóként viselkedett,
abszolút hatalmat akarva gyakorolni felette. Isten kezdeti
parancsának valódi jelentése azonban, melyre a Teremtés könyve jól
rámutat, nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a
felelősségre való meghívásban. Egyébként a régiek bölcsessége
felismerte, hogy a természet nem úgy áll rendelkezésünkre, mint
egy „halom véletlenszerűen szétszórt szemétkupac”,[10] a bibliai
kinyilatkoztatás pedig megértette velünk: a természet a Teremtő
ajándéka, aki megtervezte belső rendjét, hogy az ember ebből
merítse az ahhoz szükséges útmutatást, hogy hogyan „művelje és
őrizze” (vö. Ter 2,15)[11]. Mindaz, ami létezik, Istené, aki az
emberekre bízta azt, de nem azért, hogy önkényesen rendelkezzenek
vele. Amikor az ember – ahelyett, hogy Isten munkatársának
szerepét betöltené, – Isten helyébe lép, akkor kikényszeríti „az
általa inkább elnyomott, semmint kormányzott”[12] természet
lázadását. Az embernek tehát kötelessége, hogy felelősségteljesen
irányítsa, óvja és művelje a teremtett világot.[13]
7. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Föld különböző
országaiban és térségeiben az emberek sokasága egyre gyakrabban
ütközik nehézségekbe a környezet iránti felelőtlenség és
nemtörődömség miatt. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztetett rá, hogy
„Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép
használatára rendelte”.[14] Ezért a teremtett világ öröksége az
egész emberiséget megilleti. A kizsákmányolás jelenlegi mértéke
azonban komolyan veszélyezteti néhány természeti erőforrás
meglétét nemcsak a jelenlegi, hanem főképp a jövő nemzedékek
számára.[15]
Nem nehéz tehát megállapítani, hogy a környezet pusztulása gyakran
a hosszú távú politikai tervek hiányának vagy a rövidlátó
gazdasági érdekek hajszolásának eredménye, amelyek sajnos, a
fenyegető veszélyek sorozatává alakulnak a teremtett világ ellen.
Azért, hogy megfékezzük ezt a jelenséget, azon tény alapján, hogy
„minden gazdasági döntés erkölcsi jellegű következményekkel jár”,[16] arra
is szükség van, hogy a gazdasági tevékenység jobban tiszteletben
tartsa a környezetet. Amikor felhasználjuk a természeti
erőforrásokat, törődni kell azok védelmével is, előre látva ennek
környezeti és társadalmi költségeit, és lényeges tételként
tekintetbe kell venni a gazdasági tevékenység költségei között. A
nemzetközi közösség és a nemzeti kormányok illetékességébe
tartozik, hogy megfelelő jelzéseket adjanak, hogy hatékonyan meg
tudjuk fékezni a környezet számára károsnak bizonyuló
tevékenységeket. Ahhoz, hogy védjük a környezetet, megóvjuk a
nyersanyagforrásokat és az éghajlatot, arra van szükség, hogy jogi
és gazdasági szempontból is jól meghatározott szabályok szerint
cselekedjünk, ugyanakkor kellő szolidaritással kell viseltetnünk a
Föld legszegényebb területein élők és a jövő nemzedékek iránt.
8. Valóban sürgősnek tűnik, hogy nemzedékeket összefogó őszinte
szolidaritást valósítsunk meg. A közös természeti erőforrások
használatából származó költségek nem terhelhetik a jövő
nemzedékeket: „»Nekünk, akik korábbi nemzedékek örökösei és
kortársaink munkájának haszonélvezői vagyunk, kötelességeink
vannak mindenki irányában; nem lehetünk közömbösek azokkal
szemben, akik utánunk jőve növelik majd az emberiség családjának
körét. Az egyetemes szolidaritás, mint olyan tény, amely
jótétemény számunkra, a másik oldalon kötelez bennünket.« Olyan
felelősségről van szó, amely a maiakat a jövendő generációkkal
szemben kötelezi, és felelőssége az egyes államoknak és a
nemzetközi közösségnek is”.[17]
A természeti erőforrások felhasználásának úgy kellene történnie,
hogy az abból származó közvetlen haszonnak ne legyenek negatív
következményei az élőlények számára, akár emberek, akár más
élőlények, most élők vagy eljövendők; a magántulajdon védelme ne
váljon gátjává a javak egyetemes rendeltetésének,[18] a jelenkor és a jövő érdekében
az ember tevékenysége ne veszélyeztesse a föld termékenységét. A
nemzedékek közötti őszinte szolidaritás mellett meg kell
erősítenünk, hogy erkölcsileg sürgetően szükség van a nemzedékeken
belüli megújult szolidaritásra, különösen a fejlődő és a magas
fokon iparosodott országok között: „A nemzetközi közösségre hárul
az a parancsolóan sürgető feladat, hogy olyan intézményes
megoldásokat találjon, amelyek megállítják a nem megújuló
energiaforrások kizsákmányoló felhasználását – és teszik ezt a
szegény országok bevonásával, hogy velük együtt tervezzék a
jövőt”.[19] Az
ökológiai válság rámutat a térben és időben kiterjedő szolidaritás
sürgető szükségességére. A jelenlegi ökológiai válság okai között
fontos, hogy elismerjük az iparosodott országok történelmi
felelősségét. A kevésbé fejlett és főleg a felemelkedő országok
mindazonáltal nem mentesülnek a teremtett világ iránti felelősség
alól, mert a hatékony környezetvédelmi politika és az intézkedések
fokozatos alkalmazása mindenkinek kötelessége. Ez könnyebben
megvalósulhatna, ha nem annyira a számítások és az érdekek
vezérelnék a segítségnyújtást, a tisztább technológiák és
ismeretek átadását.
9. Kétségtelen, hogy az egyik legfőbb megoldandó probléma a
nemzetközi közösség számára az energiaforrások kérdése: olyan,
közösen elfogadott, fenntartható stratégiákat kell meghatározni,
amelyek kielégítik a jelen és a jövő nemzedékek
energiaszükségleteit. E cél érdekében a technológiailag fejlett
társadalmaknak késznek kell lenniük mértéktartó magatartásformák
követésére, csökkentve saját energiaszükségleteiket és javítva
azok felhasználásának feltételeit. Ugyanakkor elő kell segíteni a
kevésbé környezetszennyező energiák felkutatását és alkalmazását,
valamint „az energiatartalékok világméretű újrafelosztása is
szükséges, úgy, hogy azok az országok, amelyek nem rendelkeznek
saját forrásokkal, hozzájuthassanak azokhoz”.[20] Az ökológiai
válság tehát történelmi alkalom közös válasz kidolgozására, amely
a globális fejlődési modellt olyan irányba tereli, amely jobban
szem előtt tartja a teremtett világ megbecsülést, az ember teljes
fejlődését és az igazságban megvalósuló szeretet értékeire épül.
Olyan fejlődési modell bevezetésében reménykedem tehát, amelynek
központjában az ember áll, a közjó előmozdításán és megosztásán,
valamint a felelősségen alapszik; amely tudatosítja bennünk, hogy
életformát kell változtatnunk, és amely az okosságra épül, arra az
erényre, mely megmutatja a ma megteendő lépéseket, számolva azzal,
ami holnap megtörténhet.[21]
10. Ahhoz, hogy elvezessük az emberiséget a környezet és bolygónk
erőforrásainak összességében fenntartható kezeléséhez, arra van
szükség, hogy az ember a tudományos és technológiai kutatásokra és
az azokból származó felfedezések alkalmazására használja
intelligenciáját. Az „új szolidaritás”, amelyet II. János Pál az
1990-es béke világnapi üzenetben[22] javasolt, és a „globális
szolidaritás”, amelyre én hívtam fel a figyelmet 2009-es béke
világnapi üzenetemben,[23] lényegi magatartásformáknak
bizonyulnak, amelyek irányt mutatnak a teremtett világot védő
tevékenységnek a föld erőforrás-gazdálkodásának nemzetközi szinten
jobban koordinált rendszerén keresztül, különösen most, amikor
egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz
a környezet pusztítása elleni küzdelem és az ember teljes
fejlődésének elősegítése. Megkerülhetetlen dinamikáról van szó,
minthogy „az ember teljes fejlődése nem történhet meg az emberiség
szolidáris fejlődése nélkül”.[24] Ma számos tudományos lehetőség és
lehetséges innovatív út áll rendelkezésünkre, amelyeknek
köszönhetően kielégítő és harmonikus megoldások adhatók az ember
és a környezet kapcsolatára. Ösztönözni kell például azokat a
kutatásokat, amelyek a napenergiában rejlő óriási lehetőségek
hatékonyabb kihasználására irányulnak. Ugyanígy figyelmet kell
fordítanunk a vízzel kapcsolatos immár világméretű kérdésre és a
globális hidrogeológiai rendszerre, amelynek körforgása elsődleges
fontosságú a földi élet számára, és amelynek stabilitását az
éghajlatváltozás erősen fenyegeti. Alkalmas mezőgazdasági
fejlődési stratégiákat is fel kell fedezni, amelyek központjában a
kistermelők és családjaik állnak, mint ahogy megfelelő
erdőgazdálkodási és hulladék-megsemmisítési politikát kell
bevezetni, valamint hasznosítani kell a klímaváltozás elleni
küzdelem és a szegénység elleni harc között már létező
együttműködéseket. Nagyratörő nemzeti politikákra van szükség, –
kellő nemzetközi elkötelezettséggel kiegészítve –, melyek
mindenekelőtt közép és hosszú távon hoznak majd fontos
eredményeket. Összességében tehát ki kell lépni a pusztán
fogyasztásközpontú logikából, hogy elősegítsünk olyan
mezőgazdasági és ipari termelési formákat, amelyek tiszteletben
tartják a teremtés rendjét és mindenki alapvető szükségleteit
kielégítik. Az ökológia kérdésével nemcsak azok miatt a borzalmas
távlatok miatt kell foglalkoznunk, amelyek a környezet pusztulása
nyomán körvonalazódnak előttünk, hanem mindenekelőtt a
világméretű, valódi szolidaritás keresése kell, hogy erre
ösztönözzön minket, amely a szeretet, az igazságosság és a közjó
értékeire épül. Másrészről, ahogy már említettem, „a technika
sohasem pusztán csak technika. Az embert és fejlődésre való
törekvését mutatja meg, kifejezi az emberi szellem igyekezetét
meghatározott anyagi feltételek fokozatos leküzdése során. A
technika ezáltal ahhoz a megbízatáshoz illeszkedik, hogy»műveljük,
és oltalmazzuk a Földet« (vö. Ter 2,15), amelyet Isten az embernek
adott; meg kell felelnünk annak a követelménynek is, hogy
erősítsük az ember és környezete közötti szövetséget, amelynek
Isten teremtő szándékát kell tükröznie”.[25]
11. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a környezet pusztulásának
problémája arra hív minket, hogy felülvizsgáljuk életstílusunkat,
valamint a fogyasztás és a termelés elterjedt modelljeit, amelyek
gyakran társadalmi, környezeti, sőt gazdasági szempontból is
tarthatatlanok. Nem tudunk tovább meglenni valódi
szemléletmód-váltás nélkül, amely új életstílushoz vezet,
„amelynek elemei az igaz, a szép és a jó keresése, valamint a
többi emberrel alkotott közösség a közös fejlődés érdekében.
Ezeknek az elemeknek kell a fogyasztási, takarékoskodási és a
beruházási szokásokat meghatározni”.[26] Mind inkább a béke építésére kell nevelni
az egyéni, a családi, a közösségi és politikai szinten.
Mindannyian felelősek vagyunk a teremtett világ védelméért és
megőrzéséért. Ez a felelősség nem ismer határokat. A
szubszidiaritás elvének megfelelően, mindenki számára fontos, hogy
elkötelezetten dolgozzon saját szintjén az egyéni érdekek
túlsúlyának leküzdésén. A civil társadalom azon csoportjainak,
valamint azon nem kormányzati szerveknek, amelyek határozottan és
nagylelkűen dolgoznak az ökológiai felelősség terjesztésén –
amelynek egyre inkább a „humánökológiához” kellene kötődnie –,
kiemelt szerepük van a figyelem felkeltésében és a gondolkodásmód
formálásában. A médiának szintén felelőssége van, abban a
tekintetben, hogy pozitív és inspiráló modelleket ajánljon.
Összefoglalva, a környezettel való törődésünk megkívánja, hogy a
világot átfogóan és globálisan szemléljük, felelősségteljes közös
erőfeszítést kíván, hogy túllépve az önző, nemzeti érdekekre
irányuló magatartáson, olyan szemléletmód felé haladjunk, amely
mindig minden nemzet szükségletét szem előtt tartja. Nem
maradhatunk közömbösek azzal szemben, ami körülöttünk történik,
bolygónk bármely részének sérülése valamennyiünkre hatással van.
Mint az egyének, a társadalmi csoportok és az államok közti
kapcsolatokat, úgy az emberi lények és a környezet
közöttieket, a tisztelet és az igazságban való szeretet kell hogy
jellemezze. Különösen is reméljük, hogy hatékonyak lesznek és
válaszra találnak a nemzetközi közösségek azon erőfeszítései,
amelyek a leszerelési folyamatokra és a nukleáris fegyverektől
mentes világra irányulnak, amely fegyverek jelenléte önmagában is
veszélyezteti bolygónk életét, valamint a jelen és a jövő
nemzedékeinek teljes fejlődésének folyamatát.
12. Az egyház felelős a teremtésért, és kötelességének tartja,
hogy ennek a nyilvánosság szintjén is érvényt szerezzen azért,
hogy a földet, a vizet és a levegőt mint Isten, a Teremtő mindenki
számára szóló ajándékait megőrizze, de mindenekelőtt azért, hogy
az emberiséget megóvja az önpusztítás veszélyétől. A természet
károsodása ugyanis szorosan összefügg a kultúrával, amely
meghatározza az emberek együttélését. „Ha a társadalomban
elfogadottá lesz a »humánökológiai« szemlélet, abból nyeresége
származik a környezeti ökológiának is”.[27] Nem várhatjuk el a fiataloktól, hogy
tiszteletben tartsák környezetüket, ha családjukban és a
társadalomban nem kapnak segítséget arra nézve, hogyan tiszteljék
önmagukat. A természet könyve egyedülálló: nemcsak a környezet,
hanem a személyes, családi és társadalmi etika vonatkozásában is.[28] A környezettel
szembeni kötelességeink az emberi személlyel szembeni
kötelességeinkből következik, akár önmagában, akár másokhoz való
viszonyában tekintjük.
Ezért szívesen bátorítom az ökológia felelősségére irányuló
nevelést, amely – ahogy Caritas in veritate enciklikámban jeleztem
– védelmezi a hiteles humánökológiát és határozottan megerősíti,
hogy az emberi élet minden szakaszában és állapotában
sérthetetlen; megerősíti az emberi méltóságot és a család
egyedülálló küldetését: itt tanulja meg az ember, hogy mit jelent
a felebaráti szeretet és a természet védelme.[29] A társadalom emberi örökségét
meg kell őrizni. Az értékeknek ez az öröksége a természetes
erkölcsi törvényben gyökerezik és annak része: ez az alapja az
emberi személy és a teremtés tiszteletének.
13. Nem szabad elfelejtenünk azt a fontos tényt sem, hogy sok
ember tapasztal békét és nyugalmat, megújulást és új életre
ébredést, amikor közeli kapcsolatba kerülnek a természet
szépségével és harmóniájával. Létezik egyfajta kölcsönösség:
miközben gondoskodunk a teremtett világról, úgy tapasztaljuk meg,
hogy Isten, a teremtett világ által gondoskodik rólunk. Másfelől
viszont az emberiség és a környezet közötti kapcsolat helyes
értelmezése nem végződhet azzal, hogy abszolutizáljuk a
természetet, vagy fontosabban tartjuk, mint magát az emberi
személyt. Ha az Egyházi Tanítóhivatal megdöbbenésének ad hangot az
ökocentrizmus és a biocentrizmus környezetről alkotott nézeteivel
szemben, ennek az az oka, hogy ezek a nézetek megszüntetik a
lényegi és értékbeli különbséget az emberi személy és más
élőlények között. Ily módon végső soron az ember identitását és
felsőbbrendű szerepét törlik el, elősegítve egy olyan szemléletet,
amely minden élőlény „méltóságát” egyenlővé teszi. Utat nyitnak
egy új panteizmusnak újpogány vonásokkal, amely az ember
üdvözülésének forrását kizárólag a pusztán naturalista értelemben
vett természetben látja. Az Egyház viszont arra hív, hogy a
kérdést kiegyensúlyozottan közelítsük, tiszteletben tartva a
szabályokat, amelyet a Teremtő írt művébe azáltal, hogy rábízta az
emberre a teremtett világ őrzésének és felelős gondozásának
szerepét, amellyel nem élhet vissza, de amelyről nem is mondhat
le. Ugyanígy az ellentétes álláspont, amely a technikát és az
ember hatalmát abszolutizálja, nem csupán a természetet támadja
súlyosan, hanem magát az emberi méltóságot is.[30]
14. Ha békére törekszel, védd a teremtett világot. Minden jóakaratú
ember békekeresése kétségtelenül könnyebbé válik, ha mindannyian
elismerik az Isten, az emberiség és az egész teremtett világ közti
megbonthatatlan kapcsolatot. Az isteni kinyilatkoztatás fényében és
az egyház hagyományához való hűségben a keresztények maguk is hozzá
járulnak ehhez. Ők az Atya teremtő művének és a halála és
feltámadása által az Istennel a földön és a mennyben mindent (vö.
Kol 1,20) megbékítő Krisztus megváltó művének fényében szemlélik a
világmindenség csodálatos részeit. A megfeszített és feltámadt
Krisztus megajándékozta megszentelő Lelkével az emberiséget, aki
vezeti a történelmet addig a napig, míg dicsőségben újra eljön a
Megváltó, és új ég és új föld lesz (vö. 2Pét 3,13), amelyben az örök
béke és igazságosság lakik majd. Védeni a természetes környezetet
annak érdekében, hogy a béke világát építsük, mindenkinek
kötelessége. Sürgető kihívás, amelynek megújult és összehangolt
elkötelezettséggel kell szembesülnie, s egyben gondviselésszerű
alkalom is arra, hogy továbbadjuk a következő nemzedékeknek egy
mindenki számára jobb jövő lehetőségét. Legyenek tudatában a világ
vezetői és minden rangú és rendű ember, akik szívükön viselik az
emberiség sorsát: a teremtett világ védelme és a béke megteremtése
mélyen összefonódnak. Ezért arra hívok minden hívőt, hogy buzgón
imádkozzanak Istenhez, a mindenható Teremtőhöz és irgalmas Atyához,
hogy minden férfi és nő szívében visszhangozzék, fogadják be és
éljék meg a sürgető felhívást: Ha békére törekszel, védd a teremtett
világot.
Kelt a Vatikánban, 2009. december 8-án
XVI. Benedek pápa
[1] A Katolikus
Egyház Katekizmusa, 198.
[2] XVI. Benedek,
üzenet a béke világnapjára, 2008, 7.
[3] Vö. uo. 48.
[4] Dante
Alighieri, Isteni színjáték, Paradicsom, XXXIII, 145. (Ford.:
Babits Mihály)
[5] Üzenet a béke
világnapjára, 1990, 1.
[6] Octogesima
adveniens apostoli levél, 21.
[7] Üzenet a béke
világnapjára, 1990, 10.
[8] Vö. XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban,32.
[9] A Katolikus
Egyház Katekizmusa, 295.
[10] Epheszoszi
Hérakleitosz (kb. Kr.e.535-475) Töredékek 22B124, in: H. Diels -
W. Kranz, A preszókratikusok töredékei,Weidmann, Berlin 1952,
6.kiadás.
[11] Vö. XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 48.
[12] II. János
Pál, Centesimus annus, 37.
[13] Vö. XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 50.
[14] Gaudium et
spes, 69.
[15] Vö. II.
János Pál, Sollicitudo rei socialis, 34.
[16] XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 37.
[17]
Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Az Egyház társadalmi
tanításának kompendiuma, 467; vö. VI. Pál Populorum
progressio, 17.
[18] Vö. II.
János Pál, Centesimus annus, 30-31. 43.
[19] XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 49.
[20] Uo.
[21] Vö. Aquinói
Szent Tamás, Summa Theologiae, II-II, 49,5.
[22] Vö. 9.
[23] Vö. 8.
[24] VI. Pál,
Populorum progressio, 43.
[25] XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 49.
[26] II. János
Pál: Centesimus annus, 36.
[27] XVI.
Benedek: Szeretet az igazságban, 51.
[28] Vö. uo. 15,
51.
[29] Vö. uo. 28,
51, 61; II János Pál: Centesimus annus, 38, 39.
[30] Vö. XVI.
Benedek: Szeretet az igazságban, 70.
|