REDEMPTIONIS SACRAMENTUM A MEGVÁLTÁS SZENTSÉGE
Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjának
instrukciója néhány dologról,
melyeket meg kell tartani vagy kerülni kell
a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatban
Előszó
1. A legszentebb Eucharisztiában az Anyaszentegyház szilárd
hittel fölismeri, örömmel fogadja, imádással ünnepli és tiszteli a
megváltás szentségét,[1]
miközben Jézus Krisztus halálát és föltámadását hirdeti, és várja,
hogy dicsőségesen eljön[2]
mint a mindenség legyőzhetetlen Ura és Uralkodója, örök Főpapja és
királya, hogy átadja a mindenható Atya végtelen fönségének az
igazság és élet országát.[3]
2. Az Egyház a tanítást a legszentebb Eucharisztiáról – mely az
Egyház minden lelki kincsének, azaz magának Krisztusnak, a mi
Húsvétunknak foglalata,[4]
az egész keresztény élet forrása és csúcsa,[5] és az Egyház születésének
oka[6] – igen nagy
gonddal és nagy tekintéllyel fogalmazta meg a századok folyamán a
zsinatok és a pápák dokumentumaiban. Legutóbb II. János Pál pápa
tárt elénk az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában az
Eucharisztiáról néhány, a mai Egyház számára nagyon jelentős
részletet.[7]
Pontosabban a Pápa annak érdekében, hogy az Egyház napjainkban is
a kellő módon megoltalmazza e nagy misztériumot a szent liturgia
ünneplésében, elrendelte az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem
Kongregációjának,[8]
hogy a Hittani Kongregációval egyetértésben készítse elő a jelen,
az Eucharisztia szentségi fegyelmét érintő néhány kérdésről szóló
Instrukciót. Ezért ezt az Instrukciót az Ecclesia de
Eucharistia enciklika idézett részleteivel párhuzamosan
kell olvasni.
Mindazonáltal nem áll szándékunkban a legszentebb Eucharisztiára
vonatkozó összes szabályt összegyűjteni. Hanem a liturgikus
előírások mély értelmének megerősítése érdekében[9] jelen Instrukció megismétel
néhány hatályban lévő és érvényes szabályt, s fölhívja a figyelmet
más szabályokra, melyek a hatályos törvényeket magyarázzák és
kiegészítik. Mindezeket elsősorban a püspökök, de a papok, a
diákonusok és a laikus hívek számára is megvilágítjuk, hogy
valamennyien a saját lehetőségeik és feladataik szerint éljenek
vele.
3. A szabályok, melyek ebben az Instrukcióban olvashatók, a római
szertartás, továbbá – megfelelő változtatásokkal – a latin Egyház
jogilag elismert többi szertartásának liturgiájára vonatkoznak.
4. „Kétségtelen, hogy a Zsinat liturgikus reformja nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy a hívők tudatosabban, tevékenyebben és
gyümölcsözőbben vegyenek részt az oltár szent Áldozatában.”[10] Azonban
„sajnos, nem hiányoznak az árnyékok sem”.[11] Ezért nem hagyhatók szó
nélkül az olykor nagyon súlyos visszaélések, melyek ellenkeznek a
liturgia és a szentségek természetével, továbbá az Egyház
hagyományával és tekintélyével, s napjainkban különböző egyházi
körökben gyakran megcsúfolják a liturgikus ünnepléseket. Néhol a
liturgia területén elkövetett visszaélések mindennaposak, ami
nyilvánvalóan megengedhetetlen és meg kell szűnnie.
5. Az egyházi tekintélytől eredő normák megtartása a gondolat és
a szó, a külső magatartás és a lelkület összhangját követeli. A
szabályok merő külsőséges megtartása nyilvánvalóan ellenkeznék a
szent liturgia lényegével, melyben az Úr Krisztus egyesülni akar
Egyházával, hogy „egy test és egy lélek” legyenek.[12] A külső cselekvést ezért
annak a hitnek és a szeretetnek kell megvilágosítania, amelyek
Krisztust és a hívőket egyesítik, és fölébresztik a szegények és a
szenvedők iránti szeretetet. Ezen felül a liturgia szavai és
szertartásai Krisztus érzületének a századok során érlelődött
hűséges kifejezői, és arra tanítanak, hogy az Ő érzülete legyen
bennünk:[13]
miközben ennek megfelelően alakítjuk a lelkületünket, fölemeljük
szívünket az Úrhoz. Mindaz, amit a jelen Instrukcióban mondunk,
arra irányul, hogy érzületünk hasonlóvá váljék Krisztus
érzületéhez, mely a liturgia szavaiban és szertartásaiban
fejeződik ki.
6. A visszaélések ugyanis „hozzájárulnak az Egyháznak e
csodálatos Szentségről vallott helyes hitének és tanításának
elhomályosodásához”.[14]
Ezáltal megakadályozzák, hogy „a hívők bizonyos módon átéljék a
két emmauszi tanítvány élményét: »Megnyílt a szemük és fölismerték
Őt«”.[15] Isten
hatalma és istensége[16]
és az Ő jósága ragyogásának színe előtt – melyek különösen is
láthatók az Eucharisztia szentségében – tanuljuk meg ugyanis, hogy
valamennyi hívőnek növelnie kell és ki kell fejeznie azt az Isten
imádandó fensége iránti érzéket, melyet az egyszülött Fiú üdvözítő
szenvedése által kapott.[17]
7. A visszaélések gyakran a szabadság hamis fogalmából születnek.
Isten azonban Krisztusban nem azzal a képzelt szabadsággal
ajándékoz meg minket, melynek alapján megtehetünk mindent, amit
csak akarunk, hanem azzal a szabadsággal, mellyel képesek vagyunk
megtenni azt, ami méltó és igazságos.[18] Ez nemcsak a közvetlenül Istentől
eredő parancsolatokra érvényes, hanem – figyelembe véve a
törvények jellegét – az Egyház által hozott törvényekre is. Ezért
kell mindenkinek igazodnia a törvényes egyházi tekintély által
megszabott rendelkezésekhez.
8. Emellett nagy keserűséggel kell megjegyeznünk, hogy vannak
olyan „önmagukban jószándékú ökumenikus kezdeményezések, melyek
helyt adnak az Egyház – hitét kifejező – fegyelmével ellenkező
eucharisztikus gyakorlatnak”. Az Eucharisztia ajándéka azonban
„túlságosan nagy ahhoz, hogy megengedhetne leszűkített és
kétértelmű értelmezéseket”. Ezért nagyobb pontossággal kell
meghatározni és helyesbíteni egyes elemeket, oly módon, hogy e
területen is „az Eucharisztia továbbra is a maga misztériumának
teljes fényében ragyoghasson”.[19]
9. Végül a visszaélések nagyon gyakran tudatlanságból fakadnak,
mert legtöbbször olyasmit utasítanak el, aminek sem mélységes
értelmét nem értik, sem ősiségéről nem tudnak. Ugyanis a Szentírás
„lehelete és szelleme” „hatja át” éppen „a könyörgéseket, az
imádságokat és a himnuszokat, és a Szentírásból ered a szent jelek
és cselekvések jelentése”.[20]
Ami a látható jeleket illeti, „amelyeket a liturgia használ a
láthatatlan isteni valóságok jelzésére, azokat Krisztus vagy az
Egyház választotta ki”.[21] Végül a szent ünneplések szerkezete
és formái, a keleti és nyugati szertartások hagyományainak
megfelelően, összhangban vannak a folyamatos apostoli hagyomány[22] – melynek
hűséges és gondos továbbadása az eljövendő nemzedékeknek az Egyház
sajátos feladata – egyetemes szokásaival is. A liturgikus
szabályok mindezt gondosan őrzik és megvalósítják.
10. Az Egyháznak nincs hatalma afölött, amit Krisztus határozott
meg és ami a liturgia változhatatlan részét alkotja.[23] Ha ugyanis elszakítanánk
azt a kapcsolatot, ami a szentségeket az őket alapító Krisztussal
és az egyházalapítás eseményeivel összeköti,[24] az a hívőknek nem hogy
használna, hanem súlyos kárára volna. A szent liturgia ugyanis
szorosan kapcsolódik a tanítás elveihez,[25] ebből következően a jóvá nem hagyott
szövegek és szertartások elgyöngítenék vagy elszakítanák a lex
orandi és a lex credendi közötti szükségszerű
kapcsolatot.[26]
11. Az Eucharisztia misztériuma túlságosan nagy ahhoz, „hogy
bárki megengedhesse magának, hogy olyan önkényességgel bánjék
vele, ami nincs tekintettel szent jellegére és egyetemes
természetére”.[27]
Aki, még ha pap is, ennek ellenére saját ötleteit követve így
cselekszik, sérti a római szertartás lényegi egységét, amit nagyon
gondosan őrizni kell,[28]
és olyan cselekményeket hajt végre, melyek semmiképpen nincsenek
összhangban az emberek részéről ma tapasztalható Isten utáni
éhséggel és szomjúsággal, hiteles lelkipásztori tevékenységet sem
végez és igazi liturgikus megújulást sem valósít meg, hanem inkább
megfosztja a hívőket hagyományuktól és örökségüktől. Az önkényes
cselekmények ugyanis nem megújulást jelentenek,[29] hanem sértik a hívők
jogát az olyan liturgikus cselekményekhez, melyek az Egyház
hagyományának és fegyelmének megfelelő életet fejezik ki. Emellett
a torzulás és széthúzás elemeit viszik magába az eucharisztikus
ünneplésbe, mely természete szerint is kiemelkedően arra irányul,
hogy csodálatosan jelezze és megvalósítsa az isteni élettel való
közösséget és Isten népének egységét.[30] Az ilyen cselekményekből tanbeli
bizonytalanságok származnak, megzavarják és megbotránkoztatják
Isten népét, és szinte elkerülhetetlenül keserű reakciókat
váltanak ki: csupa olyan mozzanat, melyek a mi korunkban, amikor a
keresztény élet gyakran különösen nehézzé válik a „szekularizáció”
miatt, sok hívőt komolyan megzavarnak és elszomorítanak.[31]
12. Ezzel szemben minden hívőnek joga van ahhoz, hogy igazi
liturgiája és különösen szentmiséje legyen, amely megfelel az
Egyház által akart és meghatározott formának, ahogyan azt a
liturgikus könyvekben és egyéb törvényekben és szabályokban
előírja. Ugyanígy a katolikus népnek joga van ahhoz, hogy a
szentmise áldozatát csorbítatlanul mutassák be érte, teljes
összhangban az Egyházi Tanítóhivatal tanításával. Végül a
katolikus közösségnek joga van ahhoz, hogy úgy mutassák be érte a
legszentebb Eucharisztiát, hogy az valóban az egység szentsége
legyen, teljesen kizárva minden hiányosságot és olyan gesztust,
ami megoszlást vagy pártoskodást kelthetne az Egyházban.[32]
13. Minden szabály és észrevétel, amit a jelen Instrukció
tartalmaz, a maga módján kapcsolódik az Egyház feladatához,
melynek kötelessége felügyelni e nagy misztérium helyes és méltó
ünneplését. A jelen Instrukció utolsó fejezete taglalja, hogy az
egyes szabályok miként kapcsolódnak az egész egyházjog legfőbb
törvényével, ami nem más, mint a lelkek üdvösségéről való
gondoskodás.[33]
ELSŐ FEJEZET
A szent liturgia szabályozása
14. „A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytől
függ: az Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre
tartozik.”[34]
15. A római pápa „Krisztus helytartója és ezen a földön az egész
egyház pásztora; tehát hivatalánál fogva a legfőbb, teljes,
közvetlen és egyetemes rendes hatalma van az egyházban, és ezt a
hatalmát mindig szabadon gyakorolja”,[35] azáltal is, hogy kapcsolatot tart a
lelkipásztorokkal és a hívekkel.
16. Az Apostoli Szentszék illetékességi körébe tartozik az
egyetemes Egyház szent liturgiájának rendezése, a liturgikus
könyvek közzététele és azok nemzeti nyelvű fordításainak
hitelesítése, továbbá a felügyelete annak, hogy a liturgikus
rendelkezéseket, különösen azokat, melyek a szentmise áldozatának
bemutatását szabályozzák, mindenütt gondosan betartsák.[36]
17. Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja
„foglalkozik mindazzal, ami – tiszteletben tartva a Hittani
Kongregáció illetékességét – az Apostoli Szentszékre tartozik a
szent liturgia, elsősorban a szentségek szabályozása és
előmozdítása körül. Elősegíti és védelmezi a szentségek fegyelmét,
különösen azokat a kérdéseket, melyek az érvényes és megengedett
kiszolgáltatással kapcsolatban merülnek föl.” Végül „gondosan
felügyel arra, hogy a visszaélések elkerülése végett pontosan
tartsák be a liturgikus rendelkezéseket, és ahol előfordultak
visszaélések, szüntessék meg azokat”.[37] E témakörben az egész Egyház
hagyománya szerint mindent megelőz a szentmise bemutatására és a
legszentebb Eucharisztia szentmisén kívüli imádására irányuló
gondosság.
A hívőknek joguk van ahhoz, hogy az egyházi tekintély kivételek
nélkül és hatékonyan szabályozza a szent liturgiát, oly módon,
hogy a liturgia soha ne tűnjék „senki magántulajdonának, sem a
celebráns, sem a misztériumokat ünneplő közösség
magántulajdonának”.[38]
1. A megyéspüspök nyájának főpapja
19. A megyéspüspök Isten misztériumainak első gondnoka, a
rábízott részegyház egész liturgikus életének irányítója,
előmozdítója és őre.[39]
Ugyanis „a püspök az egyházi rend szentsége teljességének
birtokában »a legfőbb papság kegyelmének sáfára«,[40] különösen az
Eucharisztiában, melyet ő maga ajánl föl vagy gondoskodik
fölajánlásáról,[41]
melyből az Egyház folyamatosan él és növekszik.”[42]
20. Az Egyháznak ugyanis fő megnyilvánulása valósul meg,
valahányszor bemutatják a szentmisét, különösen a székesegyházban,
„amikor Isten egész szent népe tevékenyen és teljesen részt vesz
az egy imádságban és az egy oltárban a püspök vezetésével”, akit
körülvesznek papjai, diákonusai és asszisztensei.[43] Emellett „az Eucharisztia
minden törvényes ünneplését a püspök irányítja, kinek feladata,
hogy a keresztény vallás kultuszát bemutassa Istennek, illetve
szabályozza az Úr parancsai és az Egyház törvényei szerint; ez
utóbbiakat részleteiben ő határozza meg egyházmegyéje számára”.[44]
21. Ugyanis „a megyéspüspökre tartozik, hogy illetékességének
határain belül mindenkire kötelező szabályokat adjon ki a rábízott
egyházban a liturgiával kapcsolatban”.[45] A püspöknek azonban mindig ügyelnie
kell, hogy meg ne kösse azt a szabadságot, amit a liturgikus
könyvek szabályai biztosítanak arra, hogy az ünneplést
meggondoltan alakítsák a szent hely, a hívők csoportja és a
lelkipásztori körülmények igénye szerint, annak érdekében, hogy az
egész szent szertartás hatásosan feleljen meg a személyek
felfogóképességének.[46]
22. A megyéspüspök kormányozza a rábízott részegyházat,[47] és az ő
feladata szabályozni és irányítani, bátorítani, s olykor dorgálni
is.[48] Így
gyakorolja a szent hivatalt, melyet a püspökszenteléssel kapott,[49] hogy
gyarapítsa nyáját az igazságban és az életszentségben.[50] Meg kell
világítania a liturgikus szövegek és szertartások eredeti
értelmét, és táplálnia kell a liturgikus lelkiséget a papokban,
diákonusokban és hívőkben,[51]hogy valamennyien eljussanak az
Eucharisztia tevékeny és gyümölcsöző ünnepléséhez,[52] továbbá biztosítania
kell, hogy az Egyház mint test egy lelkű legyen a szeretet
egységében egyházmegyei, nemzeti és egyetemes szinten egyaránt.[53]
23. A híveknek „úgy kell ragaszkodniuk a püspökükhöz, ahogy az
Egyház ragaszkodik Jézus Krisztushoz és Jézus Krisztus az Atyához,
hogy mindenek nagy összhangba kerüljenek az egység által, és
növekedjenek Isten dicsőségére”.[54] Valamennyien, még az Istennek
szentelt élet Intézményei, az Apostoli Élet Társaságai és minden
egyházi társulás vagy mozgalom tagjai is alá vannak vetve a
megyéspüspök tekintélyének mindabban, ami a liturgiával
kapcsolatos,[55]
kivéve a törvényesen kapott jogokat. A megyéspüspököt illeti tehát
annak joga és kötelessége, hogy felügyelje és jóváhagyja
liturgikus szempontból a joghatósági területén lévő templomokat és
kápolnákat, az imént említett intézmények tagjai által
alapítottakat és irányítottakat is, amennyiben ezeket a hívők
rendszeresen látogatják.[56]
24. A keresztény népnek joga van ahhoz, hogy a megyéspüspök
ügyeljen arra, nehogy visszaélések szüremkedjenek be az egyházi
fegyelembe, különösen az ige szolgálatába, a szentségek és
szentelmények kiszolgáltatásába, az istentiszteletbe és a szentek
tiszteletébe.[57]
25. A püspök által életre hívott bizottságok és tanácsok – annak
érdekében, hogy hozzájáruljanak „az egyházmegyében a liturgia, a
zene és a szent művészet gyarapodásához” – a püspök elgondolása és
irányítása szerint járjanak el, és vegyék figyelembe tekintélyét
és jóváhagyását saját feladataik megfelelő végzéséhez,[58] hogy így
valóságos legyen a püspök kormányzása a maga egyházmegyéjében. A
püspökök mérlegeljék, hogy mindezen csoportok, intézmények és
bármi liturgikus kezdeményezés – miként ez már egy ideje sürget -,
eddigi tevékenységük alapján eredményesek voltak-e,[59] és jól gondolják meg,
hogy szervezetük és tevékenységük milyen kiigazításra vagy
fejlesztésre szorul,[60]
hogy újból hatékonyak legyenek. A szakértőket olyanok közül
válasszák ki, akik elismerten szilárdak a katolikus hitben, s
teológiailag és kulturálisan jól felkészültek.
2. A Püspöki Konferenciák
26. Ez érvényes azokra a liturgikus bizottságokra is, melyeket a
Zsinat sürgetésére[61]
a Püspöki Konferencia hozott létre, s tagjainak feltétlenül
püspököknek kell lenniük és jól el kell különülniük a segítő
szakértőktől. Amennyiben egy Püspöki Konferencia létszáma nem
elegendő ahhoz, hogy minden nehézség nélkül liturgikus bizottságot
alkothasson, nevezzen ki tanácsot vagy szakértő csoportot –
föltétlenül egy püspök elnökletével -, s amennyire lehet ez oldja
meg a feladatot, de ne nevezzék liturgikus bizottságnak.
27. Az Apostoli Szentszék 1970-ben jelezte,[62] hogy fejezzenek be
mindenféle kísérletet a szentmise bemutatásával kapcsolatban, és
ezt 1988-ban megerősítette.[63] Éppen ezért az egyes püspököknek és
konferenciáiknak nincs semmiféle felhatalmazásuk arra, hogy
kísérletezéseket engedélyezzenek a szövegek és egyebek
tekintetében, amiket a liturgikus könyvek nem írnak elő. Ahhoz,
hogy a jövőben ilyen kísérleteket lehessen végezni, az
Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjának a Püspökök
Konferenciája által benyújtott kérésre írásos engedélyére van
szükség. Ilyen engedélyt azonban a Kongregáció csak súlyos okból
ad. Az inkulturációval kapcsolatos liturgikus kezdeményezések
terén szigorúan és teljesen meg kell tartani az ide vonatkozó
külön szabályokat.[64]
28. Minden liturgiát érintő szabályt, amit egy Püspöki
Konferencia a maga joghatósági területén a jog szabályai szerint
megalkot, alá kell vetni az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem
Kongregációja felülvizsgálatának, ami nélkül semmiféle kötelező
erővel nem rendelkezik.[65]
3. A papok
29. A papok, akik a püspöki rend érvényes, gondviselésszerű és
szükséges munkatársai,[66]
s arra hivatottak, hogy Isten népét szolgálják, a püspökükkel
együtt egyetlen presbitériumot alkotnak,[67] bár különböző szolgálatra vannak
rendelve. „A híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen
jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítőkészség
fűzi őket, s akitől átvállalják feladatainak és gondjainak egy
részét mindennapi fáradozásukkal.” Ezért „a püspök vezetése alatt
megszentelik és igazgatják az Úr nyájának egy rájuk bízott
csoportját, állomáshelyükön láthatóvá teszik az egyetemes Egyházat
és hathatósan járulnak hozzá Krisztus egész testének építéséhez”.[68] Emellett
„mindenkor Isten gyermekeinek javára ügyelve arra törekszenek,
hogy működésük szerves része legyen az egész egyházmegye, sőt az
egész Egyház lelkipásztori munkájának.”[69]
30. Nagy felelősség terheli „az eucharisztikus ünneplésben
elsősorban a papokat: az ő feladatuk, hogy Krisztus
személyében vezessék, biztosítva a communiót és szolgálva
azt nem csupán a közvetlenül jelenlévő közösségben, hanem az
egyetemes Egyházban is, amely mindig érintett az Eucharisztiában.
Sajnálatunkat kell kifejezni a visszaélések miatt, melyek főként a
Zsinat utáni liturgikus reform éveitől kezdve, a kreativitás és az
alkalmazkodás félreértéséből fakadtak és sokak számára okoztak
szenvedést.”[70]
31. A szentelésükkor tett és évenként az olajszentelési misében
megújított ígéretükkel összhangban a papoknak „áhítattal és hittel
kell ünnepelniük Krisztus misztériumait Isten dicséretére és a
keresztény nép megszentelésére az Egyház hagyománya szerint, egész
különösen az Eucharisztia áldozatában és a bűnbánat szentségében”.[71] Nem szabad
elsilányítaniuk szolgálatuk mélységes jelentését azzal, hogy
változtatásokkal, rövidítésekkel vagy önkényes hozzáadásokkal
eltorzítják a liturgikus ünneplést.[72] Miként ugyanis Szent Ambrus mondta:
az Egyház nem önmagában sérül, (...) hanem bennünk. Őrizkedjünk
tehát attól, hogy a mi hibáink megsebezzék az Egyházat.”[73] Hangsúlyozzuk
tehát, hogy az Egyházat nem szabad megbántásnak érnie a papok
részéről, akik oly nagy ünnepélyességgel ajánlották föl magukat a
szolgálatára. Sőt a püspök irányítása alatt gondosan ügyelniük
kell arra is, hogy ilyen torzulásokat mások se okozzanak.
32. „A plébános gondoskodjék arról, hogy a legszentebb
Eucharisztia legyen a hívők plébániai együttlétének középpontja;
azon fáradozzék, hogy a krisztushívőket a szentségek áhítatos
kiszolgáltatásával táplálja, különösképpen pedig, hogy gyakran
járuljanak a legszentebb Eucharisztiához és a bűnbánat
szentségéhez; törekedjék arra is, hogy általában az imádságra és a
családban végzett imádságra indítsa őket, és hogy tudatosan és
tevékenyen vegyenek részt a szent liturgián, melyet a megyéspüspök
felügyelete alatt plébániáján a plébánosnak kell irányítania; neki
kell ügyelnie arra is, nehogy ezen a téren visszaélések
támadjanak.”[74]
Jóllehet nagyon megfelelő, hogy a liturgikus ünneplések, különösen
a szentmise hatékony előkészítésében a hívők segítsék a plébánost,
de semmiképpen nem hagyhat rájuk olyan teendőket, melyek
meghaladják sajátos feladataikat.
33. Végezetül „legyen tehát a papoknak gondjuk arra, hogy a
liturgia tudományában és gyakorlatában jártasak legyenek;
liturgikus szolgálatukkal ugyanis el kell érniük, hogy a rájuk
bízott keresztény közösségek egyre tökéletesebben dicsérjék
Istent, az Atyát és a Fiút és a Szentlelket”.[75] Mindenekelőtt hassa át
őket az a csodálat és megilletődöttség, amit a húsvéti misztérium
Eucharisztiában történő ünneplése vált ki a hívők szívében.[76]
4. A diákonusok
34. A diákonusoknak, „akik nem papságra, hanem szolgálatra kapták
a kézföltételt”[77]
és jó hírnévnek örvendenek,[78] Isten segítségével úgy kell
viselkedniük, hogy fölismerjék: annak igaz tanítványai,[79] aki „nem
azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon”,[80] és úgy volt
tanítványai körében, „mint aki szolgál”.[81] És a kézföltétel által kapott
Szentlélektől megerősítve szolgálják Isten népét, közösségben a
püspökkel és annak presbitériumával.[82] Ezért atyjuknak tekintsék a püspököt,
s legyenek segítségére neki és presbitériumának „az ige, az oltár
és a szeretet szolgálatában”.[83]
35. Soha ne feledjék, hogy „a hit misztériumát, miként az Apostol
mondja, tiszta lelkiismerettel kell őrizni,[84] hogy szavakkal és
tettekkel hirdessék ezt a hitet az evangélium és az Egyház
hagyománya szerint”,[85]
szívből szolgálva hűségesen és alázattal a szent liturgiát, mint
az Egyház életének forrását és csúcsát, „hogy mindazok, akik a hit
és a keresztség által Isten gyermekei lettek, jöjjenek össze, az
Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az
áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját”.[86] Éppen ezért amennyiben rajtuk áll, a
diákonusok valamennyien legyenek elkötelezettek arra, hogy a
liturgiát a kellőképpen jóváhagyott liturgikus könyvek szabályai
szerint végezzék.
MÁSODIK FEJEZET
A laikus hívők részvétele a
szentmisén
1. Aktív és tudatos részvétel
36. A szentmise bemutatása mint Krisztus és az Egyház cselekménye
az egész keresztény élet központját jelenti mind az egyetemes
Egyház, mind a részegyházak, mind az egyes hívők számára,[87] akik
különféle módokon érintettek a szenteltség, a feladatok és az
aktív részvétel módjai szerint.[88] Így a keresztény nép – „a választott
nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Istennek lefoglalt nép”[89] – megjeleníti
a maga harmonikus és hierarchikus rendjét.[90] „A hívők általános
papsága és a szolgálati, a hierarchikus papság – jóllehet nemcsak
fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól – egymásra
vannak rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy
papságából részesedik.”[91]
37. Az összes hívők, akik a keresztséggel megszabadultak
bűneiktől és az Egyház tagjai lettek, a beléjük vésett szentségi
karakter révén alkalmasak a keresztény vallás kultuszára,[92] arra, hogy
királyi papságuk erejével[93] kitartva az imádságban és Istent
dicsőítve[94]
élő, szent és Istennek kedves áldozatnak bizonyuljanak minden
cselekedetükben,[95]
és mindenütt tegyenek tanúságot Krisztusról, s aki kérdezi őket,
annak adjanak számot az örök életre irányuló reményükről.[96]
Ezért a laikus hívők részvétele az Eucharisztia ünneplésében és
az Egyház egyéb szertartásaiban nem korlátozható a merő, többnyire
passzív jelenlétre, hanem úgy kell tekinteni, mint a hit és a
keresztségi méltóság igazi gyakorlását.
38. Az Egyház folyamatos tanítását arról, hogy az Eucharisztiának
nem csupán lakoma, hanem mindenekelőtt áldozat természete is van,
azon alapvető szempontok között kell számontartani, melyek
szükségesek az összes hívő teljes részvételéhez e nagy
szentségben.[97]
„Megfosztván áldozati jellegétől a misztériumot, úgy tekintik,
mintha nem volna egyéb, mint egy testvéri összejövetel,
étkezéssel.”[98]
39. Annak érdekében, hogy kiemelje és támogassa a tevékeny
részvételt, a liturgikus könyvek legutóbbi reformja a Zsinat
szándékai szerint szorgalmazta a nép akklamációit, a válaszokat, a
zsoltározást, az antifónákat, az énekeket, továbbá a
cselekményeket, gesztusokat és testtartásokat, s gondoskodott a
kellő idejű szent csend megtartásáról azáltal, hogy a rubrikákban
szól a hívőket érintő részekről is.[99] Emellett tág teret nyit a
megalapozott alkalmazkodás jogos szabadságának. A megalapozást az
az elv adja, hogy minden ünneplésnek – a liturgikus szabályok
által meghatározott lehetőségek szerint -meg kell felelnie a
résztvevők befogadóképességének, lelki fölkészültségének és
sajátosságainak. Az énekek, a dallamok, az imádságok és a
szentírási olvasmányok megválasztásában, a homília elmondásában, a
hívők közös könyörgésének megfogalmazásában, az esetleges
figyelmeztetésekben, a templom évszaknak megfelelő díszítésében
bőséges lehetőség van arra, hogy minden ünneplésnek meglegyen az a
sajátossága, ami láthatóbbá teszi a liturgikus hagyomány
gazdagságát, és figyelembe véve a lelkipásztori igényeket, segít
az ünneplés sajátosságának megértésében és bensőséges átélésében.
Emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy a liturgikus cselekmények
hatékonysága nem a szertartások állandó változtatásától, hanem
Isten Igéjében és az ünnepelt misztériumban való elmélyedéstől
függ.[100]
40. Mindazonáltal jóllehet a liturgikus ünneplésekben
kétségtelenül az összes hívőnek tevékenyen részt kell vennie,
ebből nem következik, hogy a hagyományos gesztusokon és
testtartáson túlmenően valamennyiüknek tenniük kellene valamit,
mintegy szükségszerű és sajátos liturgikus feladatuk
teljesítéseként. A katekézisnek inkább arra kellene törekednie,
hogy az utóbbi években bizonyos helyeken elterjedt felszínes
fogalmakat és gyakorlatot helyesbítse, és fölébressze a hívőkben a
hit misztériuma, az Eucharisztia mélysége előtti csodálatot,
melynek ünneplésekor az Egyház folyamatosan átmegy „a régiből az
új életre”.[101]
Az Eucharisztia ünneplésekor ugyanis – mint az egész keresztény
életben, mely belőle meríti erejét és feléje irányul – Szent Tamás
apostolhoz hasonlóan az Egyház imádva borul le a megfeszített,
meghalt, eltemetett és föltámadott Úr előtt „isteni ragyogásának
nagyságában, és örökre kiáltja: én Uram, én Istenem!”[102]
41. A liturgikus részvétel érzékének fölkeltésére, támogatására
és táplálására nagyon alkalmasak a Liturgia Horarum kitartó és
hosszabb részeinek végzése, a szentelmények és a népi jámborság
gyakorlatai. Az ilyen gyakorlatokat – „jóllehet nem tartoznak
jogilag a szent liturgiához, mégis különleges jelentőségük és
méltóságuk van” – úgy kell tekinteni, főként amikor az Egyházi
Tanítóhivatal dicséri és jóváhagyja őket,[103] mint amik kapcsolatban
vannak a liturgiával, kiváltképpen a rózsafüzér imádsága.[104] Továbbá
ezek a jámbor gyakorlatok a keresztény népet a szentségekhez,
főként az Eucharisztiához vezetik el, „nemkülönben a megváltásunk
misztériumairól való elmélkedéshez és az égben lévő szentek
példájának követésére, ezért a liturgikus kultusz részeseivé
tesznek és üdvösségünkre válnak”.[105]
42. Tudatosítanunk kell, hogy az Egyház nem emberi akaratból
gyűlik össze, hanem Isten hívta össze a Szentlélekben, és a hit
által válaszol ingyenes meghívására: az ekklészia szó
ugyanis a klészisz szóra utal, ami azt jelenti:
„meghívás”.[106]
Továbbá az eucharisztikus áldozatot nem lehet
„koncelebrációnak” tekinteni, amit a pap a jelenlévő néppel
együtt végez.[107]
Épp ellenkezőleg, a papok által ünnepelt Eucharisztia „a közösség
lehetőségeit gyökerében meghaladó ajándék (...). A közösségnek,
mely az Eucharisztia ünneplésére gyűlik össze, ahhoz, hogy valóban
eucharisztikus közösség lehessen, föltétlenül szüksége van a
fölszentelt papra, aki vezeti a közösséget. Ugyanakkor a közösség
nem képes magából kiállítani a fölszentelt szolgát.”[108]
Feltétlenül szükségünk van a közös akaratra, hogy elkerüljünk e
kérdésben minden kétértelműséget és megtaláljuk a gyógyírt az
utóbbi években támadt nehézségekre. Éppen ezért nagyon óvatosan
kell használni ilyen kifejezéseket, mint „ünneplő közösség” vagy
„ünneplő gyülekezet”, illetve modern nyelveken „celebrating
assembly”, „asamblea celebrante”, „assemblée célébrante” és
hasonlók.
2. A laikus hívők feladatai a szentmisében
43. Jogos és dicséretes, hogy a közösség és Isten egész Egyháza
javára egyes laikus hívők a hagyománynak megfelelően bizonyos
feladatokat végeznek a szent liturgia keretében.[109] Jó, ha többen vannak
és megosztják egymás között a különböző feladatokat vagy
ugyanannak a feladatnak egyes részeit.[110]
44. A fölavatott akolitus és lektor szolgálatain kívül[111] a fent
említett részfeladatok közé tartoznak az ideiglenesen megbízott
akolitus[112]
és lektor teendői,[113]
melyekhez csatlakoznak a Római Misekönyvben leírt egyéb feladatok,[114] továbbá
olyan tevékenységek, mint az ostya előkészítése, a textíliák
mosása stb. Valamennyien „akár fölszentelt szolgák, akár laikus
hívők, feladatukat végezve csak azt tegyék, ami őket illeti, de
azt mind tegyék meg,”[115] és mind a liturgikus cselekményben,
mind az arra való fölkészülésben úgy járjanak el, hogy az Egyház
liturgiájának méltósága és szépsége láthatóvá váljék.
45. El kell kerülni annak veszedelmét, hogy elhomályosuljon a
klerikusok és a laikusok tevékenységének komplementaritása
(egymást kiegészítő természete), azaz a laikusok szerepét nem
nyomhatja el a „klerikalizálódás”, ugyanakkor a fölszentelt
szolgák indokolatlanul nem vállalhatnak olyan feladatokat, melyek
a laikus hívők életének és tevékenységének sajátjai.[116]
46. Azt a laikus hívőt, akit meghívnak arra, hogy segédkezzen a
liturgikus cselekményekben, kellően föl kell készíteni, s
keresztény élete, hite, magatartása és az Egyház Tanítóhivatalához
való hűsége példamutató legyen. Nagyon jó, ha az ilyen hívő
életkorának, életállapotának, kultúrájának megfelelő liturgikus
képzésben részesülhetett.[117] Senki olyat ne válasszanak ki,
akinek kiemelése csodálkozást kelthet a hívők körében.[118]
47. Valóban kívánatos, hogy fenntartsuk azt a szokást, hogy
legyenek „ministránsnak” nevezett kisfiúk vagy fiatalok, akik
akolitus módján szolgálnak az oltárnál, és életkoruk szerint
kapjanak megfelelő katekézist feladatuk végzéséhez.[119] Nem szabad
elfelednünk, hogy e kisfiúk seregéből az évszázadok során
tekintélyes számú pap lett.[120] Alapítsanak számukra egyesületeket
és támogassák ezeket a szülők részvételével és segítségével is,
akikkel együtt hatékonyabb lehet a ministránsok lelkipásztori
gondozása. Amennyiben az ilyen egyesületek nemzetközi jelleget
öltenek, fölállításuk és szabályzatuk vizsgálata, illetve
jóváhagyása az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem
Kongregációjára tartozik.[121] Az ilyen oltárszolgálat a
megyéspüspök megítélése szerint és a törvények megtartásával
kislányoknak vagy asszonyoknak is megengedhető.[122]
HARMADIK FEJEZET
A szentmise helyes bemutatása
1. A legszentebb Eucharisztia anyaga
48. A szent eucharisztikus áldozat bemutatásakor használt
kenyérnek kovásztalannak kell lennie, kizárólag búzából készülhet,
és frissnek kell lennie, annyira, hogy a romlásnak semmi kockázata
ne legyen.[123]
Ebből következik tehát, hogy ha más anyagból készül, még ha
gabonából is, vagy ha búzától különböző anyaggal keverik, oly
mértékben, hogy az a közfelfogás szerint már nem mondható
búzakenyérnek, nem érvényes anyag az áldozat bemutatásához és az
Eucharisztia szentségéhez.[124] Súlyos visszaélés az Eucharisztia
kenyerének készítéséhez más anyagokat, például gyümölcsöt, cukrot
vagy mézet használni. Magától értetődik, hogy az ostyát olyan
személyeknek kell készíteniük, akik nemcsak jó hírnevükkel tűnnek
ki, hanem szakértelemmel és megfelelő felszereléssel is
rendelkeznek.[125]
49. A jel kifejezőerejét figyelembe véve az a megfelelő, ha az
eucharisztikus kenyér megtöréséből származó darabot osztják szét
az áldozáskor legalább néhány hívőnek. „A kis ostya nincs
megtiltva, amikor az áldozók száma vagy más lelkipásztori
meggondolások azt igénylik;”[126] sőt általában annyira kicsi
partikulát használjanak, ami nem igényel további megtörést.
50. A szent eucharisztikus áldozat bemutatásakor használt bornak
természetesnek, szőlőből valónak, eredetinek, hamisítatlannak és
idegen anyagoktól mentesnek kell lennie.[127]
A szentmise közben kevéske vizet kell hozzá vegyíteni. A
legnagyobb gonddal kell ügyelni arra, hogy az Eucharisztiának
szánt bort romlatlanul őrizzék, és meg ne ecetesedjen.[128] Kivétel
nélkül tilos olyan bor használata, melynek tisztasága és eredete
kétséges: az Egyház ugyanis a szentségek érvényességéhez szükséges
feltételek esetében bizonyosságot követel. Nincs megengedve
semmiféle törekvés bármely más ital használatára, ami nem érvényes
anyagot jelentene.
2. A Prex Eucharistica (a szentmise kánonja)
51. Csak olyan kánonokat használjanak, melyeket a Római Misekönyv
tartalmaz, vagy amelyeket az Apostoli Szentszék jóváhagyott,
mégpedig az általa meghatározott módon és szöveggel. „Nem szabad
eltűrni, hogy egyes papok maguknak követeljék a jogot
eucharisztikus imádságok komponálására”,[129] vagy az Egyház által
jóváhagyott szöveget módosítsák, illetve magánszemélyek által
összeállított imádságot használjanak.[130]
52. A Prex Eucharistica imádkozása, ami természete szerint az
egész szentmise csúcsa, szenteltségének erejéből egyedül a papot
illeti. Ezért visszaélés az az eljárás, hogy a kánon egyes részeit
egy diákonus, egy laikus ministráns akár egyedül, akár az összes
hívőkkel együtt imádkozza. A kánont tehát teljes egészében egyedül
a papnak kell imádkoznia.[131]
53. Miközben a miséző pap a kánont imádkozza, „ne hangozzék más
imádság vagy ének, és hallgasson az orgona és minden más hangszer”,[132] kivéve a
nép jóváhagyott akklamációit, melyekről alább lesz szó.
54. Mindazonáltal a nép mindig aktívan és soha nem csak passzív
módon vesz részt: „Hittel és csendben csatlakozik a paphoz, és
hangos szóval is a kánonban a meghatározott részeknél, mint
például a prefáció bevezetése, a Szent vagy, a konszekráció utáni
akklamáció, a Per ipsum utáni amen, és egyéb, a Püspöki
Konferenciák által jóváhagyott és a Szentszék által megerősített
akklamációk.”[133]
55. Néhány helyen elterjedt az a visszaélés, hogy a pap
koncelebrált szentmisében a konszekráció pillanatában töri meg az
ostyát. Ez a visszaélés azonban ellenkezik az Egyház
hagyományával, tilos és nagyon sürgősen helyesbíteni kell.
56. Nem szabad elhagyni a Prex Eucharisticában a pápa és a
megyéspüspök nevét, hogy őrizzünk egy nagyon régi hagyományt és
kifejezzük az egyházi közösséget. Ugyanis „az eucharisztikus
közösség egyházi communiója közösséget jelent saját Püspökével és
a Római Pápával is.”[134]
3. A szentmise többi része
57. A hívők közösségének joga van ahhoz, hogy rendszeresen,
mindenekelőtt a vasárnapi szentmisén megfelelő és alkalmas szent
zene hangozzék, legyen oltár és legyenek a törvénynek megfelelően
méltó, szép és tiszta ruhák és fölszerelések.
58. Hasonlóképpen minden hívőnek joga van ahhoz, hogy a
szentmisét minden részében gondosan előkészítsék, oly módon, hogy
méltó és hatékony módon hirdessék és magyarázzák Isten Igéjét; a
törvényeknek megfelelően gondosan éljenek a liturgikus szövegek és
szertartások megválasztásának lehetőségével; és a liturgia végzése
közben az énekszövegek a kellő módon őrizzék és táplálják a
hitüket.
59. Véget kell vetni annak az elvetendő szokásnak, hogy a papok,
a diákonusok – vagy a hívek is – kényük-kedvük szerint bárhol
megváltoztatják és kicserélik a szent liturgia általuk mondott
szövegeit. Ezzel ugyanis bizonytalanná teszik a szent liturgia
végzését, és nem ritkán megváltoztatják eredeti értelmét.
60. A szentmise ünneplésekor az igeliturgia és az eucharisztikus
liturgia szorosan összetartozik és egyetlen kultikus cselekményt
alkot. Éppen ezért – különböző helyeken vagy különböző időben
végezve – nem szabad elszakítani azokat egymástól.[135] Továbbá nem szabad a
szentmise egyes részeit a nap különböző időpontjaiban végezni.
61. A szentmise közben felolvasandó szentírási olvasmányok
kiválasztásánál követni kell a liturgikus könyvekben található
szabályokat,[136]
azért, hogy „Isten Igéjének asztala valóban gazdagabban legyen
megterítve a hívők számára, és a Szentírás kincsei jobban
föltáruljanak”.[137]
62. Az előírt szentírási olvasmányokat nem szabad elhagyni vagy
saját ötlet szerint más szentírási résszel helyettesíteni,
különösen nem szabad helyettesíteni „más, nem szentírási
szövegekkel az olvasmányokat és a válaszos zsoltárt, melyekben
Isten Igéje hangzik”.[138]
63. Az evangélium felolvasása, ami „az igeliturgia csúcspontja”,[139] az Egyház
hagyománya szerint a szent liturgia végzése közben a fölszentelt
szolga feladata.[140]
Ezért nem megengedett, hogy laikus, legyen akár szerzetes, olvassa
föl az evangéliumot a szentmisében vagy egyéb alkalmakkor, kivéve
amikor a törvények azt kifejezetten engedélyezik.[[141]
64. A homíliát, melyet a szentmise közben mondanak és része a
liturgiának,[142]
„általában maga a miséző pap mondja, vagy az általa megbízott
koncelebráns, illetve – alkalomszerűen – diákonus, de soha nem
mondhatja laikus”.[143]
Különleges esetekben és megfelelő indokkal mondhatja a homíliát a
szentmisén jelenlévő püspök vagy pap, akkor is, ha nem
koncelebrálhat.[144]
65. A 767. kánon 1. § alapján emlékeztetünk arra, hogy hatályát
vesztette minden korábbi szabály, ami lehetővé tette nem
fölszentelt hívők számára homília mondását a szentmisében.[145] Az ilyen
gyakorlat tilos, ezért nem szabad végezni semmiféle szokásra
hivatkozva.
66. A laikusok szentmisében mondott prédikációjának tilalma a
kispapokra és a teológiát tanulókra is érvényes, továbbá
mindazokra, akik „lelkipásztori kisegítő” megbízást kaptak,
illetve bármilyen laikus csoportra, közösségre vagy társulásra.[146] Nagyon
ügyelni kell arra, hogy a homília szigorúan az üdvösség
misztériumára koncentráljon azáltal, hogy a liturgikus esztendő
folyamán a szentírási olvasmányok és a liturgikus szövegek alapján
kifejti a hit misztériumait és a keresztény élet szabályait,
illetve magyarázza a szentmise állandó és változó részeit vagy
valamely más szertartást.[147] Magától értetődik, hogy minden
szentírásmagyarázatnak Krisztusra, az üdvrend központjára kell
irányulnia, de ennek a liturgikus ünneplés sajátos összefüggését
figyelembe véve kell történnie. A homíliának Krisztus világosságát
az élet eseményeire kell rávetítenie. Ez azonban úgy történjék,
hogy Isten Igéje el ne veszítse eredeti és hiteles jelentését,
például azáltal, hogy csak politikáról, világi témákról szól, vagy
szókincse a korunkban nagyon elterjedt álvallásos mozgalmakból
származik.[148]
68. A megyéspüspöknek gondosan felügyelnie kell a homíliára[149] azáltal
is, hogy a papsággal közli a törvényeket, ismerteti velük az
irányelveket, segíti és elősegíti a találkozókat és más ide
vonatkozó kezdeményezéseket, hogy a fölszentelt szolgáknak gyakran
legyen alkalmuk alaposan átgondolni a homília természetét, és
kapjanak segítséget a fölkészüléshez.
69. Sem a szentmisében, sem más liturgikus szertartásban nincs
megengedve olyan hitvallás használata, mely nem szerepel a kellően
jóváhagyott liturgikus könyvekben.
70. Az adományok, melyeket a hívők a szentmise alatt az
eucharisztikus liturgiához szoktak fölajánlani, nem korlátozandók
az Eucharisztiához szükséges kenyérre és borra, hanem lehetnek más
adományok is, amiket a hívők például pénz vagy a szegények
megsegítésére szükséges dolgok formájában adnak. A tárgyi
adományoknak azonban mindig azt a belső ajándékozást kell
kifejezniük, amit az Úr vár tőlünk: a bűnbánó szívet, az
istenszeretetet és a felebaráti szeretetet, melyek által hasonlóvá
válunk Krisztus áldozatához, aki önmagát adta értünk. Leginkább
ugyanis az Eucharisztiában ragyog föl annak a szeretetnek a
misztériuma, melyet Jézus Krisztus az utolsó vacsorán
nyilatkoztatott ki, amikor megmosta tanítványai lábát.
Mindazonáltal a szent liturgia méltóságának megőrzése érdekében
ezeket a tárgyi adományokat megfelelő módon kell összegyűjteni.
Éppen ezért a pénzt és a többi, a szegényeknek szánt ajándékot
megfelelő helyre gyűjtsék, de az oltárra ne tegyék.[150] Tanácsosabb, hogy a
tárgyi ajándékokat a szentmisén kívül adják át a hívők, kivéve a
pénzt és egészen kevés egyéb adományt olyan esetekben, amikor a
szegények megsegítését külön hangsúlyozni akarják.
71. Meg kell tartani a római szertartás szokását, mellyel a
szentáldozás előtt átadják a békét, ahogyan azt a szentmise
szertartása meghatározza. A római szertartás hagyománya szerint
ugyanis ez a gesztus nem a kibékülés, nem is a bűnök megbocsátását
jelenti, hanem a békességet, a közösséget és a szeretetet fejezi
ki az Eucharisztia vétele előtt.[151] Viszont a szentmise elején végzendő
bűnbánati aktus, különösen annak első formulája a testvérek
közötti kiengesztelődést is jelenti.
72. Ajánlott, „hogy mindenki csak azoknak adja át a békét, akik
közvetlenül mellette vannak, mégpedig illő módon”. „A pap adhatja
a békét a ministránsoknak, de a szentélyben kell maradnia, hogy
meg ne zavarja a szentmisét. Megfelelő indokkal ugyanígy néhány
hívőnek is átadhatja a békét.” A béke átadása közben ne legyen
ének, hanem azonnal az Agnus Deivel folytatódjék a szentmise. „A
béke átadásának gesztusát a Püspöki Konferenciák határozzák meg
(...) a népek lelkülete és szokásai szerint”, és az Apostoli
Szentszéknek meg kell erősítenie.[152]
73. A szentmise közben az eucharisztikus kenyér megtörése – amit
csak a miséző pap végezhet esetleg egy diákonus vagy egy
koncelebráns, de soha nem laikus segítségével – a béke átadása
után kezdődik, miközben az Agnus Deit imádkozzák vagy éneklik. A
kenyértörés gesztusa ugyanis, „amit Krisztus az utolsó vacsorán
tett, és az apostoli időktől kezdve az egész eucharisztikus
cselekmény neve lett, azt jelenti, hogy a sok hívő az élet
egyetlen kenyerében – aki a világ üdvösségéért meghalt és
föltámadott Krisztus – részesülve egyetlen testet alkot (1Kor
10,17)”.[153]
Magát a kenyértörést éppen ezért nagy figyelemnel kell végezni,[154] de
röviden. Nagyon sürgősen meg kell szüntetni azt a néhány helyen
elterjedt visszaélést, hogy túlságosan elnyújtják ezt a
szertartást, a törvény ellenére laikusok segítségét is igénybe
veszik, és túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak neki.[155]
74. Ha szükség volna a hívők tájékoztatására vagy a keresztény
életről szóló tanúságtételekre, ezeket általában a szentmisén
kívül kell megtenni. Súlyos okból azonban ilyen tájékoztatások
vagy tanúságtételek akkor adhatók, amikor a pap már elimádkozta a
szentáldozás utáni könyörgést. Ebből azonban nem szabad szokást
csinálni. E tájékoztatásoknak és tanúságtételeknek nem szabad
olyan formát ölteniük, hogy összetéveszthetők legyenek a
homíliával,[156]
és nem okozhatják a homília elhagyását.
4. Különböző szertartások és a szentmise kapcsolata
75. A szentmisével vagy egy másik szertartással kapcsolatos
teológiai meggondolás alapján a liturgikus könyvek olykor előírják
vagy megengedik a szentmise ünneplését más szertartással, főként
szentségekkel együtt.[157] Más esetekben azonban az Egyház nem
engedélyez ilyen összekapcsolást, főként akkor nem, ha felszínes
vagy üres körülményekről van szó.
76. A római Egyház ősi hagyománya szerint nem szabad a bűnbánat
szentségét úgy összekapcsolni a szentmisével, hogy egyetlen
liturgikus cselekményt alkossanak. Ez azonban nem akadályozza azt,
hogy a miséző és a koncelebránsok kivételével a papok gyóntassanak
akkor is, ha szentmise van a templomban vagy ugyanazon a helyen,
hogy eleget tegyenek a hívők igényeinek.[158] Ennek azonban
megfelelő módon kell történnie.
77. A szentmisét semmiképpen ne kapcsolják össze közös
étkezéssel, sem hasonló típusú együttléttel. A súlyos szükség
esetét kivéve ne mutassák be a szentmisét étkezőasztalon[159] vagy
ebédlőben vagy étkezésre használt helyen, sem olyan teremben, ahol
élelmet tárolnak, sem a szentmisén résztvevők ne üljenek asztalhoz
a szentmise alatt. Ha súlyos szükség miatt a szentmisét olyan
helyen kell végezni, ahol később étkeznek, tartsanak megfelelő
hosszú szünetet a szentmise vége és az étkezés kezdete között, és
ne kínáljanak a hívőknek a mise alatt ennivalót.
78. Nem szabad összekapcsolni a szentmise végzését politikai vagy
világi eseményekkel, vagy olyan körülményekkel, melyek nincsenek
teljes összhangban a katolikus egyház Tanítóhivatalával. Továbbá,
hogy az Eucharisztia el ne veszítse eredeti jelentését, egészen
kerülni kell a csupán pompa kedvéért, illetve más, esetleg
teljesen profán szertartások stílusában végzett misézést.
79. Végezetül nagyon komolyan kell venni azt a visszaélést, mely
szerint a szentmise ünneplésébe a liturgikus könyvek előírásaival
ellenkező, más vallások szertartásaiból kölcsönzött elemeket
vezetnek be.
NEGYEDIK FEJEZET
A szentáldozás
1. A szentáldozás feltételei
80. Az Eucharisztiát a hívők úgy is kapják, „mint ellenszert, ami
megszabadít minket a mindennapos vétkektől és megőriz a halálos
bűnöktől”,[160]
miként ez kiviláglik a szentmise különböző részeiből. A szentmise
elején lévő bűnbánati aktus célja a résztvevők fölkészítése a
szent misztériumok méltó ünneplésére,[161] de „nincs olyan hatása, mint a
bűnbánat szentségének”,[162] és a súlyos bűnök megbocsátása
tekintetében nem pótolhatja a bűnbánat szentségét. A
lelkipásztorok gondosan figyeljenek a katekézisre, hogy a hívők
megkapják az ide vonatkozó keresztény tanítást.
81. Az Egyház hagyománya vallja, hogy mindenkinek őszintén meg
kell vizsgálnia önmagát,[163] és aki tudja, hogy súlyos bűnben
van, ne mutassa be a szentmisét, és ne is vegye magához az Úr
Testét, csak ha előbb meggyónt, kivéve valami súlyos indokot és a
gyónási lehetőség hiányát; ebben az esetben azonban nem szabad
megfeledkezni arról, hogy föl kell indítani a tökéletes bánatot,
ami magában foglalja a minél előbbi gyónásra vonatkozó szándékot.[164]
82. Továbbá „az Egyház megfogalmazott olyan törvényeket, melyek
egyrészt elősegítik a hívők gyakori és gyümölcsöző áldozását,
ugyanakkor meghatározzák a pontos feltételeket, melyek esetében
nem szabad valakit megáldoztatni”.[165]
83. Kétségtelenül az az ideális, ha a szentmise valamennyi
résztvevője kellő felkészültség birtokában megáldozik. Olykor
azonban előfordul, hogy a hívők tömegesen, de a szükséges
megfontolás nélkül járulnak a szent asztalhoz. A lelkipásztorok
feladata, hogy okos határozottsággal javítsák ezt a visszaélést.
84. Továbbá ha sokaság vesz részt a szentmisén, például nagy
városokban, ügyelni kell arra, hogy tudatlanságból ne járuljanak
szentáldozáshoz nem katolikusok vagy esetleg nem keresztények is,
akik nem veszik figyelembe az Egyház Tanítóhivatalának ide
vonatkozó tanítását és fegyelmét. A lelkipásztorok feladata, hogy
a kellő pillanatban figyelmeztessék a jelenlévőket a szigorúan
tiszteletben tartandó fegyelemre és igazságra.
85. A katolikus áldoztatóknak csak a katolikus hívőket szabad
megáldoztatniuk, akiknek viszont csak katolikus áldoztatóhoz
szabad járulniuk, kivéve a 844. kánon 2-4. és a 861. kánon 2.
§-ának esetét.[166]
Továbbá a 844. kánon 4. §-ában meghatározott föltételeket –
melyeket semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni[167]- nem
szabad egymástól elszakítani, következésképpen valamennyinek
egyidejűleg meg kell lennie.
86. A hívőket gondosan rá kell vezetni arra a gyakorlatra, hogy a
szentmisén kívül járuljanak a bűnbánat szentségéhez, főként a
meghatározott órákban, úgy, hogy a gyóntatás nyugodt körülmények
között eredményes legyen, és ne akadályozza a hívőt a szentmisén
való aktív részvételben. Akik naponta vagy gyakran áldoznak,
azokat is meg kell tanítani, hogy a megfelelő időben gyónjanak,
ki-ki a lehetőségei szerint.[168]
87. A gyermekek elsőáldozását mindig meg kell előznie a szentségi
gyónásnak és feloldozásnak.[169] Továbbá az első áldoztatást mindig
pap végezze, és soha nem szentmisén kívül. Kivéve a különleges
eseteket, nem alkalmas elsőáldozásra nagycsütörtök napja. Inkább
más napot válasszanak, mint például Húsvét 2-6. vasárnapját,
Úrnapját vagy valamely évközi vasárnapot, mert a vasárnap méltán
az Eucharisztia napjának tekinthető.[170] Szentáldozáshoz „ne járuljanak
olyan gyerekek, akik értelmük használatára nem jutottak el, vagy
akikről a plébános úgy ítéli, hogy nincsenek kellően felkészülve”.[171]
Mindazonáltal ha egy gyermeket kivételesen, életkora ellenére,
érettnek tart a szentáldozásra, ne tagadja meg tőle az
elsőáldozást, föltéve, hogy a gyermek kellően föl van készítve.
2. Az áldoztatás
88. A hívők rendszerint a szentmisében áldozzanak, a szentmise
rendjében megszabott pillanatban, azaz közvetlenül a miséző pap
áldozása után.[172]
A miséző pap áldoztasson, esetleg más papok vagy diákonusok
segítségével, és a szentmisét csak akkor folytassa, amikor az
utolsó hívő is megáldozott. Rendkívüli áldoztatók csak akkor
segíthetnek a miséző papnak, ha a szükség ezt kívánja.[173]
89. Annak érdekében, hogy „a szentáldozás a jelek által is jobban
megjelenítse a bemutatott áldozatban való részesedést”,[174] előnyben
kell részesíteni azt, hogy a hívők magában a szentmisében
konszekrált ostyával áldozzanak.[175]
90. „A hívők térdelve vagy állva áldozzanak, ahogyan azt a
Püspöki Konferencia meghatározta” és az Apostoli Szentszék
megerősítette. „Amikor pedig állva áldoznak, ajánlott, hogy a
szentség vétele előtt az ugyanazon szabályozásban meghatározott
módon fejezzék ki a kellő tiszteletet.”[176]
91. Az áldoztatásról tudni kell, hogy „a szent szolgálatot
teljesítők nem tagadhatják meg a szentségeket azoktól, akik
megfelelően kérik, kellőképpen felkészültek és jogilag nincsenek
eltiltva felvételüktől”.[177] Éppen ezért minden megkeresztelt
katolikust, akit a jog ebben nem akadályoz, oda kell engedni a
szentáldozáshoz. Nem szabad tehát megtagadni a hívőtől az
áldoztatást olyan egyszerű indokkal, hogy például térden akar
áldozni, vagy épp ellenkezőleg, állva.
92. Jóllehet a hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját
választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát,[178] ha egy áldozó – olyan
régiókban, ahol a Püspöki Konferencia szentszéki jóváhagyással
engedélyezte a kézbeáldozást – kézbe akar áldozni, a kezébe kell
tenni a szent ostyát. Arra azonban különleges figyelemmel kell
ügyelni, hogy az áldozó az áldoztató szeme láttára azonnal magához
vegye a szent ostyát, és ne távozzon el kezében az
Eucharisztiával. Ha a megszentségtelenítés veszedelme fenyeget, ne
áldoztassanak kézbe.[179]
93. Fönn kell tartani az áldoztató tálca használatát a hívők
áldoztatásánál, hogy a szent ostya vagy morzsája le ne essen.[180]
94. A hívőknek nem szabad „önmaguknak kézbe venni, még kevésbé
kézről kézre adni”[181]
a szent ostyát vagy a szent Vérrel a kelyhet. E téren meg kell
szüntetni a visszaélést, mellyel nászmisében a jegyesek
kölcsönösen egymást áldoztatják.
95. A laikus hívő, „aki a szent Eucharisztiát már magához vette,
ugyanazon a napon ismét megáldozhat, de csak olyan eucharisztikus
ünneplés keretében, melyen részt vesz, fenntartva a 921. kánon 2.
§-ának előírását”.[182]
96. Helytelen az a gyakorlat, hogy a liturgikus könyvek előírásai
ellenére a szentmise közben vagy előtte az áldoztatás módján nem
konszekrált ostyát vagy élelmiszert vagy bármi mást osztanak szét.
Ez a gyakorlat ugyanis nem egyeztethető össze a római szertartás
hagyományával, és azzal a veszéllyel jár, hogy zavart kelt a
hívőkben az Egyház eucharisztikus tanítása tekintetében. Ha
bizonyos helyeken engedély alapján él a helyi szokás, hogy
szentmise után kenyeret áldanak meg és osztanak szét, nagyon
gondos és pontos katekézissel biztosítsák e gesztust. Más hasonló
szokásokat azonban be ne vezessenek, és erre a célra soha ne
használjanak nem konszekrált ostyát.
3. A papok áldozása
97. A papnak, valahányszor bemutatja a szentmisét, az oltárnál a
misekönyvben megszabott pillanatban meg kell áldoznia, a
koncelebránsoknak pedig akkor kell áldozniuk, mielőtt áldoztatni
indulnak. A miséző vagy koncelebráló pap áldozásával soha ne várja
meg a nép áldozásának befejezését.[183]
98. A koncelebráló papok áldozása a liturgikus könyvekben előírt
szabályok szerint történjék, mindig a szentmisében konszekrált
ostyával,[184]
és minden koncelebráns két szín alatt áldozzék. Megjegyzendő, hogy
amikor a miséző vagy a diákonus nyújtja a koncelebránsoknak a
szent ostyát vagy a kelyhet, nem mond semmit, azaz nem mondja:
„Krisztus Teste” és „Krisztus Vére”.
99. „A papok, akik nem tudnak misézni vagy koncelebrálni”, mindig
áldozhatnak két szín alatt.[185]
4. A két szín alatti áldozás
Annak érdekében, hogy a hívők előtt világosabb legyen az
eucharisztikus lakoma jelének teljessége, a liturgikus könyvekben
felsorolt esetekben laikus hívők is áldozhatnak két szín alatt,
feltéve, hogy megfelelő katekézist kapnak a trienti egyetemes
zsinat ide vonatkozó dogmatikus elveiről.[186]
101. A laikus hívők két szín alatti áldozásához gondosan
figyelembe kell venni a körülményeket, melyeket elsősorban
megyéspüspöknek kell mérlegelnie. Ő pedig teljesen kizárja a két
szín alatti áldoztatást, ha a legkisebb veszélye is fölmerül
annak, hogy megszentségtelenítik a szent színeket.[187] A részletesebb
szabályozás érdekében a Püspöki Konferenciák tegyék közzé a hívők
két szín alatti áldozásának módjáról és lehetőségeiről szóló
rendelkezést, az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem
Kongregációja közbejöttével elnyert szentszéki jóváhagyással.[188]
102. Ne áldoztassák két szín alatt a laikus hívőket olyan
esetben, amikor az áldozók száma oly nagy,[189] hogy nehéz volna
megbecsülni a konszekrálandó bor mennyiségét, és az a veszély
fenyegetne, hogy „a Szent Vér nagyobb mennyiségben maradna meg,
mint amit a szentmise végén a miséző magához vehetne”;[190] akkor
sem, ha a hívők csak nehezen jutnának oda a kehelyhez, vagy olyan
mennyiségű borra volna szükség, aminek eredetét és minőségét csak
nehezen lehetne biztosítani; vagy ahol nincs elegendő, megfelelő
számú fölkészített rendes vagy rendkívüli áldoztató, vagy ahol a
hívők jelentős része különböző indokkal nem akar a kehelyhez
járulni, s így bizonyos értelemben sérül az egység jele.
103. A Római Misekönyv szabályai elvileg megengedik, hogy a két
szín alatti áldozás esetében „Krisztus Vérét közvetlenül a
kehelyből igyák, vagy kanálkával, illetve szívószállal vegyék
magukhoz a hívők, vagy az áldoztató belemártsa a szent ostyát”.[191] A laikus
hívők áldoztatásánál a püspökök a helyi szokások alapján
kizárhatják a kanálkával vagy szívószállal való áldoztatást, de
mindig megmarad a bemártással való áldoztatás lehetősége. Ha
azonban így áldoztatnak, olyan ostyát használjanak, ami nem túl
vékony, nem is nagyon kicsi, és az áldozó az áldoztatótól csak a
nyelvére fogadhatja.[192]
104. Nem megengedett, hogy az áldozó maga mártsa bele az ostyát a
kehelybe, sem a bemártott ostyát nem veheti kézbe. A bemártandó
ostyának érvényes anyagból valónak és konszekráltnak kell lennie;
teljesen kizárt nem konszekrált kenyér vagy más anyag használata.
105. Ha nem volna elegendő egyetlen kehely a koncelebráló papok
vagy a hívők két szín alatti áldozásához, semmi akadálya annak,
hogy a miséző több kelyhet használjon.[193] Tudni kell ugyanis, hogy az összes
koncelebránsnak két szín alatt kell áldoznia. A jel miatt
dicséretes, ha egy nagyobb és több kisebb méretű kehelyben
konszekrálnak.
106. Mindenképpen tartózkodni kell attól, hogy a konszekráció
után Krisztus Vérét egyik edényből a másikba öntsék, hogy minden
tiszteletlenség ki legyen zárva egy nagy misztériummal
kapcsolatban. Az Úr Vérének vételéhez semmiképpen se használjanak
palackot, korsót vagy más, a szabályoknak teljesen meg nem felelő
edényeket.
107. A kánonjogban meghatározott szabály szerint „aki az
átváltoztatott színeket meggyalázza vagy szentségtörő célra
elviszi vagy magánál tartja, az Apostoli Szentszéknek fenntartott,
önmagától beálló kiközösítésbe esik; a klerikust ezenfelül más
büntetéssel is lehet még büntetni, beleértve a klerikusi
állapotból való elbocsátást is”.[194] Ilyen esetnek kell tekinteni minden
szándékos és a szent színeket súlyosan gyalázó cselekményt. Ha
tehát valaki a fenti törvény ellen vét, s a szent színeket például
szakráriumba, méltatlan helyre vagy a földre dobja, a megszabott
büntetésbe esik.[195]
Továbbá mindenkinek tudnia kell, hogy miután a szentmisében
befejeződött az áldoztatás, meg kell tartania a Római Misekönyv
előírásait, mindenekelőtt azt, hogy Krisztus Vérét, amennyiben az
áldoztatásból megmaradt, azonnal teljesen magához kell vennie a
papnak vagy az előírások szerint egy másik áldoztatónak, a
megmaradt konszekrált ostyákat pedig vagy az oltárnál magához
veszi a pap, vagy az Eucharisztia őrzésének helyére viszik.[196]
ÖTÖDIK FEJEZET
Az Eucharisztiával kapcsolatos más
kérdések
1. A szentmise bemutatásának helye
108. „Az eucharisztikus ünneplést szent helyen végezzék, hacsak
egyes esetekben a szükség mást nem kíván; ilyenkor az ünneplésnek
illő helyen kell történnie.”[197] Az ilyen szükséghelyzetet rendes
körülmények között a megyéspüspöknek kell mérlegelnie esetenként
saját egyházmegyéje számára.
109. Egy papnak soha nem szabad miséznie nem keresztény vallás
templomában vagy szent helyén.
2. A szentmise körülményei
110. „A papok sohase feledkezzenek meg arról, hogy az
eucharisztikus áldozat misztériumában újra meg újra a megváltás
műve valósul meg; gyakran misézzenek, sőt a mindennapi misézés
nagyon ajánlott, hiszen a mise, még ha hívők nem lehetnek is
jelen, Krisztus és az egyház cselekménye, amelynek végzésével a
papok legfőbb feladatukat teljesítik.”[198]
111. „A papot engedjék misézni akkor is, ha a templom igazgatója
nem ismeri, feltéve, hogy bemutatja (...) ajánlólevelét”, ami a
Szentszéktől vagy ordináriusától vagy elöljárójától származik, s
egy éven belül van kiállítva, vagy „józanul föltételezhető, hogy a
misézéstől nincs eltiltva”.[199] A püspökök gondoskodjanak arról,
hogy az ellentétes szokások megszűnjenek.
112. A szentmisét latinul vagy más nyelven végezzék, csak a jog
szabályai szerint jóváhagyott liturgikus szöveget használjanak.
Fenntartva, hogy a szentmisét a nép nyelvén s az egyházi hatóság
által meghatározott időkben és órákban kell bemutatni, a papok
mindig és mindenütt misézhetnek latinul.[200]
113. Amikor több pap koncelebrál, a Prex Eucharisticát vagy az
összes koncelebráns közös nyelvén vagy a jelenlévő nép nyelvén
imádkozzák. Ha a papok között vannak olyanok, akik nem ismerik a
hsznált nyelvet, olyannyira, hogy nem képesek a kellő módon
elmondani a Prex Eucharistica megfelelő részét, azok ne
koncelebráljanak, hanem csak asszisztáljanak a koncelebrációhoz
megfelelő ruhában.[201]
114. „A plébániának mint eucharisztikus közösségnek a vasárnapi
szentmiséjén helyes ha jelen vannak a területen működő különféle
csoportok, mozgalmak, társulatok, kisközösségek.”[202] Jóllehet a jog
lehetővé teszi a kisebb csoportok számára a misézést, ez azonban
nem menti föl az ilyen csoportokat a liturgikus szabályok gondos
megtartása alól.[203]
115. Elítéljük azt a visszaélést, mellyel önkényes módon
megszakítják a néppel együtt bemutatott szentmisét – a Római
Misekönyv szabályai és a római szertartás egészséges hagyományai
ellenére – azzal a szándékkal, hogy előmozdítsák a „szentségi
böjtöt”.
116. A jog szabályait betartva ne szaporítsák a misék számát, s
ami a szentmise-intenciókat illeti, tartsák be az összes hatályos
jogszabályt.[204]
3. A szent edények
117. A szent edényeket, melyek Krisztus Testét és Vérét fogadják
magukba, szigorúan a hagyomány és a liturgikus könyvek előírásai
szerint kell készíteni.[205] A Püspöki Konferenciák
felhatalmazást kaptak arra, hogy a Szentszék jóváhagyásával
eldöntsék, vajon alkalmas-e szent edényeket más szilárd anyagból
készíteni. Mindenesetre szigorúan kötelező, hogy a fölhasznált
anyagok az adott régió közfelfogása szerint valóban nemesnek
számítsanak,[206]
annyira, hogy használatuk tiszteletet fejezzen ki az Úr felé, és
ki legyen zárva annak kockázata, hogy a hívők szemében
elhomályosuljon Krisztus eucharisztikus színek alatti valóságos
jelenlétének tanítása. Ezért elvetendő minden gyakorlat, mely
szerint a szentmisében mindennapi, vagy silány minőségű, vagy
minden művészi értéket nélkülöző edényeket, kosárkát, illetve
üveg, agyag, gipsz vagy más törékeny anyagból készült kelyhet
használjanak. Ez érvényes a fémekre és más könnyen sérülő
anyagokra is.[207]
118. Mielőtt használatba vennék a szent edényeket, papnak a
liturgikus könyvekben előírt szertartással meg kell áldania.[208]
Dicséretes, ha az áldást a megyéspüspök végzi, aki mérlegelheti,
hogy az edények alkalmasak-e rendeltetésükre.
119. Miután a pap az áldoztatás után visszatért az oltárhoz, az
oltárnál vagy egy asztalnál állva purifikálja a paténát vagy a
cibóriumot a kehely fölött a Misekönyv előírásai szerint, a
kelyhet pedig törölje ki a purifikatóriummal. Ha diákonus van
jelen, a pappal együtt térjen vissza az oltárhoz, és ő purifikálja
az edényeket. Az is megengedett, különösen ha sok edényt
használtak, hogy a szent edényeket megfelelően letakarva hagyják
az oltáron vagy a kredencián korporálén, és a nép elbocsátása
után, azonnal a szentmise után a diákonus vagy a pap purifikálja
azokat. Hasonlóképpen a fölavatott akolitus segítsen a papnak vagy
a diákonusnak purifikálni és összerakni a szent edényeket akár az
oltárnál, akár a kredenciánál. Diákonus híján az avatott akolitus
vigye a kredenciához a szent edényeket, és purifikálja, törölje ki
és rakja össze azokat a szokott módon.[209]
120. A lelkipásztorok gondoskodjanak arról, hogy a szent asztal
terítői mindig tiszták legyenek, főként azok a textíliák, melyek a
szent színekkel érintkeznek, és a hagyományos szokás szerint
gyakran mossák azokat. Dicséretes, ha az első mosást kézzel
végzik, és ezt a mosóvizet a templom szakráriumába vagy egy erre
fönntartott helyen a földre öntik. A következő mosásokat a szokott
hétköznapi módon lehet végezni.
4. A liturgikus ruhák
121. „A szent ruhák különböző színeinek az a célja, hogy külső
jellel is kifejezzék egyrészt a hit ünnepelt misztériumainak
sajátos jellegét, másrészt a keresztény élet értelmét, ahogyan az
a liturgikus esztendőn át folyik.”[210] Valóban „a szent liturgián belüli
feladatok különbözősége mutatkozik meg a szent ruhák
különbözőségében. Illő, hogy ezek a szent ruhák a szent cselekmény
szépségéhez is hozzájáruljanak.”[211]
122. „Az albát derékban cingulus köti meg, kivéve ha a szabás
olyan, hogy cingulus nélkül is a testhez simul. Amennyiben az alba
nem takarja a nyakat, fölvétele előtt föl kell venni a
vállkendőt.”[212]
123. „A szentmisében és a szorosan hozzá kapcsolódó szent
cselekményekben a miséző pap ruhája a kazula, és ha nincs más
előírva, az alba és a stóla fölé kell fölvenni.”[213] Hasonlóképpen amikor a
pap a rubrikák szerint kazulát visel, el ne mulassza fölvenni a
stólát. Minden ordinárius gondoskodjék róla, hogy minden ezzel
ellenkező szokás megszűnjön.
124. A Római Misekönyv engedélyezi a koncelebráló papoknak, hogy
az előírt színű kazulába öltözött főcelebráns mellett állva,
megfelelő okkal – mint például a koncelebránsok nagy száma és a
ruhák hiánya – „ne öltsenek kazulát, hanem csak stólát az alba
fölé”.[214]
Amennyiben azonban ilyen helyzet előre látható, ha lehetséges,
gondoskodjanak kazuláról is. A főcelebráns mellett a
koncelebránsok is szükséghelyzetben viselhetnek fehér kazulát.
Egyebekben meg kell tartani a liturgikus könyvek előírásait.
125. A diákonus saját ruhája a dalmatika, amit albára és stólára
kell fölvenni. Az egyházi hagyomány őrzése érdekében dicséretes,
ha nem élnek a dalmatika elhagyásának lehetőségével.[215]
126. Elítélendő az a visszaélés, mely szerint a fölszentelt
szolga – akkor is, ha egyedül misézik – a liturgikus könyvek
előírásai ellenére a szentmisét szent ruhák nélkül mutatja be,
vagy csak stólát vesz a monasztikus kukulla, az egyéb szerzetesi
ruha vagy a köznapi ruha fölé.[216] Az ordináriusok gondoskodjanak
arról, hogy ez a visszaélés minél előbb megszűnjön, és a
joghatósági területükön lévő templomok és kápolnák el legyenek
látva elegendő számú és az előírásoknak megfelelően készített
liturgikus ruhákkal.
127. A liturgikus könyvek különleges engedélyt adnak arra, hogy a
nagyobb ünnepeken díszesebb, azaz ünnepélyesebb szent ruhákat
használjanak, akkor is, ha nem felelnek meg a nap színének.[217] E
lehetőséget azonban, mely a régi vagy az egyházi hagyomány őrzése
céljából készített ruhákra vonatkozik, indokolatlanul kiterjesztik
az újításokra is, úgy, hogy elhagyják a hagyományos mintát, és
egyéni ízlést követő formákat és színeket alkalmaznak, s ezzel
kiforgatják az engedély értelmét a hagyomány kárára. Ünnepnapokon
az arany vagy ezüst színű szent ruhákat alkalomszerűen más színre
lehet cserélni, kivéve a lila és a fekete színt.
128. A szentmisét és a többi liturgikus ünnepléseket – melyek
Krisztus és Isten hierarchikusan rendezett népének cselekményei
– úgy kell elrendezni, hogy a fölszentelt szolgák és a
laikus hívők a saját állapotukat világosan tükröző módon
vehessenek benne részt. Ezért ajánlott, „hogy a szentmisén
jelenlévő papok, hacsak megfelelő indok ebben nem akadályozza
őket, gyakorolják papi rendjük szolgálatát, azaz koncelebránsként
vegyenek részt, szent ruhákat öltve magukra. Ellenkező esetben
saját korális ruhájukat vagy reverendára vett karinget
viseljenek.”[218]
Illetlenség indokolatlanul külső szemlélőként, a laikus hívők
módján részt venniük a szentmisén.
HATODIK FEJEZET
A legszentebb Eucharisztia őrzése
és tisztelete a szentmisén kívül
1. A legszentebb Eucharisztia őrzése
129. „Az Eucharisztiának a szentmise áldozatában történő
ünneplése a szentmisén kívüli eucharisztikus kultusz forrása és
célja. Szentmise után elsősorban azért őrizzük a szent színeket,
hogy a hívők, különösen a betegek és az öregek, akik nem lehetnek
jelen a szentmisén, szentáldozás által egyesüljenek a szentmisében
fölajánlott és föláldozott Krisztussal és az Ő áldozatával.”[219] Az
Eucharisztiának ez az őrzése lehetővé teszi e nagy szentség
imádását is, s ezáltal azt, hogy megkapja a csak Istennek kijáró
kultuszt. Éppen ezért elő kell mozdítani az imádásnak nem csupán
magán-, hanem nyilvános és közösségi formáit is, melyeket maga az
Egyház hozott létre vagy hagyott jóvá.[220]
130. „Minden templom szerkezetének és a helyi törvényes
szokásoknak megfelelően az Oltáriszentséget tabernákulumban kell
őrizni a templomnak különösen méltó, kiemelt, jól látható és
szépen díszített helyén.” Ezen a helyen biztosítani kell a
nyugalmat, a megfelelő teret a tabernákulum előtt és „az imádságra
alkalmas”[221]
padokat vagy székeket és térdeplőket. Gondosan ügyelni kell a
liturgikus könyvek és az egyházjog minden előírásának betartására,[222] főként a
megszentségtelenítés veszedelmének elkerülése végett.[223]
131. A 934. kánon 1. §-án túlmenően tilos olyan helyen őrizni az
Oltáriszentséget, mely nem áll a megyéspüspök joghatósága alatt,
illetve ahol a megszentségtelenítés veszélye áll fenn. Ilyen
esetben a megyéspüspök közvetlenül vonja vissza az Eucharisztia
őrzésére vonatkozó korábbi engedélyt.[224]
132. A jog előírása ellenére senki ne vigye haza vagy máshova a
legszentebb Eucharisztiát. Ezen felül tudni kell: szentségtörő
céllal elvinni vagy magánál tartani a szent színeket, vagy azokat
eldobni, azok közé a súlyosabb bűncselekmények (graviora delicta)
közé tartozik, melyek alól csak a Hittani Kongregáció adhat
feloldozást.[225]
133. A pap, a diákonus vagy – ezek akadályoztatása esetén – a
rendkívüli áldoztató, akik beteghez viszik a legszentebb
Eucharisztiát áldoztatás céljával, az Oltáriszentség őrzési
helyétől a beteg házáig a lehető legrövidebb úton menjenek, és
mellőzzenek minden egyéb tevékenységet, kerülve a
megszentségtelenítés minden veszélyét, és a legnagyobb tiszteletet
tanúsítva Krisztus Teste iránt. A beteg áldoztatásakor mindig meg
kell tartani a Római Rituáléban előírt szertartást.[226]
2. A legszentebb Eucharisztia szentmisén kívüli
tiszteletének néhány formája
134. „Az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének
fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház életében. Ez a tisztelet
szorosan kapcsolódik az eucharisztikus áldozat ünnepléséhez.”[227] Éppen
ezért komolyan elő kell segíteni a legszentebb Eucharisztiával
kapcsolatos magán- és nyilvános ájtatosságokat a szentmisén kívül
is, annak érdekében, hogy az igazán és valóságosan jelenlévő
Krisztus – aki „az eljövendő javak főpapja”[228] és a mindenség
Megváltója – megkapja a hívők részéről az imádó tiszteletet.[229] „A
lelkipásztorok feladata, hogy személyes példájukkal is
előmozdítsák a szentségimádást, különösen a szentségkitételt és a
szent színek alatt jelenlévő Krisztus imádását.”[230]
135. A hívők „a nap folyamán ne mulasszák el az Oltáriszentség
látogatását a jelenlévő Úr Krisztus iránti hála, szeretet és kellő
hódolat kifejezésére”.[231] Az Oltáriszentségben jelenlévő
Jézus imádása ugyanis mint lelki áldozás szorosan egyesíti a hívőt
Krisztussal, ahogy ez sok szent példájából kiviláglik.[232] „Hacsak
súlyos indok nem gátolja, az a templom, melyben a legszentebb
Eucharisztiát őrzik, legalább naponta néhány órán át álljon nyitva
a hívők számára, hogy imádkozhassanak a Legszentebb előtt.”[233]
136. Az ordinárius nagyon szorgalmazza a szentségimádás rövidebb,
hosszabb, esetleg örökimádás formáját is a nép részvételével. Az
utóbbi években ugyanis „sokfelé lett gyakori és az életszentség
kimeríthetetlen forrása a szentségimádás”, de sajnos „vannak olyan
helyek is, ahol szinte teljesen kihalt az Eucharisztia imádása”.[234]
137. A szentségkitétel mindig a liturgikus könyvek előírásai
szerint történjék.[235]
A tabernákulumban őrzött vagy kitett Oltáriszentség előtt
imádkozható a rózsafüzér is, ez a „maga egyszerűségében és
emelkedettségében”[236]
csodálatos imádság. Azonban, főként, ha a kitett Oltáriszentség
előtt imádkozzák, meg kell világítani – különösen szentírási
részletek felolvasásával – ennek az imádságnak azt a jellegét,
hogy elmélkedés a megváltó Krisztus életének misztériumairól és a
mindenható Atya üdvözítő tervéről.[237]
138. A legszentebb Szentség azonban nem maradhat kitéve, még
nagyon rövid időre sem, megfelelő őrzés nélkül. Gondoskodni kell
tehát arról, hogy a meghatározott időben – legalább egymást váltva
– néhány hívő mindig legyen a templomban.
139. Ha a megyéspüspöknek vannak fölszentelt szolgái vagy más, e
célra rendelhető emberei, a hívőknek akkor is joguk van ahhoz,
hogy gyakran meglátogassák imádás céljából a legszentebb
Szentséget, s legalább az esztendő folyamán néhányszor részt
vehessenek a kitett Eucharisztia imádásában.
140. Különösen ajánlható, hogy a városokban vagy legalább a
nagyobb községekben a megyéspüspök jelöljön ki egy templomot
örökimádásra, ahol gyakran, lehetőség szerint naponta mutassák be
a szentmisét, szigorúan ügyelve arra, hogy a szentmise idejében
visszategyék a tabernákulumba az Oltáriszentséget.[238] Ajánlott, hogy a
monstranciába kerülő ostyát a szentségimádást megelőző
szentmisében konszekrálják és a szentáldozás után helyezzék az
oltár fölé.[239]
141. A megyéspüspök ismerje el és lehetőség szerint bátorítsa a
híveket azon jogok gyakorlására, hogy társulatokat és
egyesületeket alkothatnak szentségimádásra, illetve örökimádásra.
Amikor az ilyen társulások nemzetközi jelleget öltenek, alapításuk
vagy szabályzataik jóváhagyása az Istentisztelet és a Szentségi
Fegyelem Kongregációjának hatáskörébe tartozik.[240]
3. A szentségi körmenetek és eucharisztikus kongresszusok
142. „A megyéspüspökre tartozik, hogy irányelveket adjon ki a
körmenetekről, és ezekben gondoskodjék a rajtuk való részvételről
és méltóságukról”[241]
és a hívek imádásának előmozdításáról.
143. „Ahol a megyéspüspök megítélése szerint lehetséges, a
legszentebb Eucharisztia iránti tisztelet nyilvános tanúságaként,
különösen Krisztus Testének és Vérének ünnepén, tartsanak az
utcákon körmenetet”,[242] mert „az úrnapi körmenet az Úr
kegyelmi ajándékaként évről évre örömmel tölti be azokat, akik
áhítattal vesznek részt benne”.[243]
144. Jóllehet bizonyos helyeken nem lehetséges, gondoskodni kell
arról, hogy ne vesszen el a szentségi körmenetek hagyománya. Sőt
keresni kell az új lehetőségeket
a jelen körülmények között, például kegyhelyek közelében, egyházi
tulajdonban lévő területen vagy a polgári hatóság engedélyével
közparkokban.
145. Nagyra kell becsülni az eucharisztikus kongresszusok
lelkipásztori hasznát, melyeknek „a hit és a szeretet igazi
jelének kell lenniük”.[244] Gondosan elő kell készíteni és az
előírásoknak megfelelően kell őket lebonyolítani,[245] hogy a hívők Isten Fia
Testének és Vérének szentséges titkát úgy tisztelhessék, hogy a
megváltás gyümölcsét magukban szüntelenül érezhessék.[246]
HETEDIK FEJEZET
A laikus hívők rendkívüli
feladatai
146. A szolgálati papságot semmiképpen nem lehet helyettesíteni.
Ha ugyanis egy közösségben nincs pap, akkor az meg van fosztva
Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak szentségi tevékenységétől, ami
a közösség életének lényegéhez tartozik.[247] Ugyanis „egyedül az
érvényesen felszentelt pap az a kiszolgáltató, aki Krisztus
személyében képes az Eucharisztia szentségét létrehozni”.[248]
147. Ha azonban az Egyház szükséglete megköveteli, a fölszentelt
szolgák híján a laikus hívők az egyházjogi törvény szerint néhány
liturgikus alkalommal pótolhatják őket.[249] Ezeket a hívőket
fölkérik és megbízzák, hogy az Úr kegyelmétől támogatva
kisebb-nagyobb fontosságú feladatokat végezzenek el. Már eddig is
és most is sok laikus hívő szentelte magát ilyen szolgálatra,
főként missziós területeken, ahol az Egyház még nem nagyon terjedt
el, vagy üldözötten él,[250] de másutt is, ahol pap- illetve
diákonushiány van.
148. Különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítani a katekéták
intézményének, akik páratlan és feltétlenül szükséges segítséget
nyújtottak és nyújtanak a hit és az Egyház terjedéséhez.[251]
149. Néhány régen evangelizált egyházmegyében napjainkban
„lelkipásztori kisegítő” megbízást kaptak laikus hívők, akik közül
nagyon sokan javára váltak az Egyháznak, azáltal, hogy támogatják
a püspök, a papok és a diákonusok lelkipásztori tevékenységét.
Arra azonban ügyelni kell, hogy e feladat jellege ne hasonlítson
túlságosan a klerikusok lelkipásztori szolgálatához. Azaz
gondoskodni kell arról, hogy a „lelkipásztori kisegítők” ne
végezzenek olyan tevékenységeket, amelyek kifejezetten a
fölszentelt szolgák feladatkörébe tartoznak.
150. A lelkipásztori kisegítő tevékenységének arra kell
irányulnia, hogy segítse a papok és diákonusok szolgálatát,
támasszon papi és diákonusi hivatásokat, és az egyházjog törvénye
szerint buzgón készítse elő a laikus hívőket bármely közösségben
arra, hogy karizmáik sokféleségének megfelelően teljesítsék
különféle liturgikus feladataikat.
151. Csak valódi szükséghelyzetben szabad a liturgia végzéséhez
rendkívüli szolgák segítségét igénybe venni. Ez ugyanis nem arra
való, hogy a laikusok fokozott részvételét biztosítsa, hanem
természete szerint kisegítő és átmeneti jellegű.[252] Ha pedig a
szükséghelyzet miatt rendkívüli szolgák tevékenységéhez
folyamodnak, közvetlenül emiatt és gyakran
könyörögjenek az Úrhoz, hogy minél előbb küldjön egy papot a
közösség szolgálatára és támasszon bőséges hivatásokat a szent
rendekbe.[253]
152. Az ilyen kisegítő tevékenységek nem jelenthetik a papi
szolgálat alternatíváját oly módon, hogy a papok elmulasszák a
rájuk bízott népért bemutatandó szentmisét, a személyes törődést a
betegekkel, a kicsinyek keresztelését, az esketést, a temetést,
melyek mind elsősorban a papok feladatai a diákonusok
segítségével. Éppen ezért ne történjék meg, hogy a papok a
plébánián válogatás nélkül cserélgetik a lelkipásztori
tevékenységet a diákonusokkal vagy a laikusokkal, mert ezzel
mindegyikük sajátosságait elhomályosítják.
153. Továbbá a laikusoknak nem szabad diákonusi vagy papi
szolgálatot vállalniuk, nem viselhetnek diákonusi vagy papi
liturgikus ruhákat, sőt még azokhoz hasonlókat sem.
1. A rendkívüli áldoztató
154. Miként már mondtuk, „egyedül az érvényesen fölszentelt pap
az a kiszolgáltató, aki Krisztus személyében képes az Eucharisztia
szentségét létrehozni”.[254] Ezért az „Eucharisztia
kiszolgáltatója” név sajátosan egyedül a papot illeti meg. A szent
rend miatt is a rendes áldoztatók a püspökök, a papok és a
diákonusok,[255]
kiknek ezért feladata a szentmisében a laikus hívők áldoztatása.
Így mutatkozik meg helyesen és teljesen szolgálati feladatuk az
Egyházban, s tölti be a szentségi jel szerepét.
155. A rendes áldoztatók mellett áll az avatott akolitus, aki az
avatásból következően rendkívüli áldoztató a szentmisén kívül is.
Ha ezenfelül valódi szükségletek megkívánják, a megyéspüspök a jog
szabálya szerint[256]
más laikus hívőt is megbízhat mint rendkívüli áldoztatót ad
actum vagy ad tempus
[egy konkrét alkalomra vagy bizonyos időre; ford. megj.],
megáldván őt a megfelelő formulával. E megbízó aktusnak azonban
nem kell liturgikus formát öltenie, vagy ha mégis, akkor nem
szabad hasonlítania az ordinációhoz. Csak váratlan és egész
különleges esetekben adhat a miséző pap ad actum ilyen
engedélyt.[257]
156. E feladatot szoros értelemben kell venni a szentáldozás
rendkívüli kiszolgáltatója névnek megfelelően, nem pedig a
„különleges áldoztató” [minister specialis communionis], vagy az
„Eucharisztia rendkívüli kiszolgáltatója” [minister
extraordinarius Eucharistiae], vagy az „Eucharisztia különleges
kiszolgáltatója” [minister specialis Eucharistiae] elnevezések
szerint, amely elnevezések szükségtelenül és illetéktelenül
tágítják a jelentést.
157. Ha fölszentelt személyek megfelelő számban vannak jelen az
áldoztatáshoz is, nem bízhatják e feladatot rendkívüli
áldoztatókra. Ilyen körülmények között azok, akiknek e szolgálatra
megbízatásuk van, ne éljenek a megbízással. Elvetendő azoknak a
papoknak a gyakorlata, akik a szentmisén tartózkodnak az
áldoztatástól és azt laikusokra bízzák.[258]
158. A rendkívüli áldoztató ugyanis csak akkor áldoztathat,
amikor nincs pap vagy diákonus, amikor a pap beteg, öreg vagy más
komoly indok van, vagy az áldozók száma oly nagy, hogy túlságosan
elhúzódna a szentmise, ha csak a pap áldoztatna.[259]
Ha azonban a szentmise csak egy kis ideig húzódik el – a hely
szokása és kultúrája szerint -, az nem elegendő indok.
159. Semmiképpen nem megengedett, hogy a rendkívüli áldoztató
másra ruházza át az áldoztatást, mint például az áldoztatandó
beteg apjára, férjére vagy fiára.
160. A megyéspüspök vizsgálja felül a legutóbbi évek gyakorlatát,
ha kell helyesbítse és pontosabban írja körül. Ha valós szükséglet
miatt nagy számban kaptak megbízást ilyen rendkívüli áldoztatók, a
megyéspüspöknek – figyelembe véve az Egyház hagyományát – az
egyházjogi törvény előírásainak megfelelően részleges törvényekkel
kell meghatároznia e feladat gyakorlását.
2. A prédikáció
161. Miként már mondtuk, a homília – jelentőségének és
természetének megfelelően – a szentmisében a papnak vagy a
diákonusnak van fenntartva.[260] Ami a prédikáció más formáit
illeti, ha rendkívüli körülmények között a szükség úgy hozza vagy
hasznosnak látszik, az egyházjogi törvény szerint templomban vagy
kápolnában, szentmisén kívül, laikus hívőknek is megengedhető a
prédikáció.[261]
Ez csak bizonyos helyeken, a fölszentelt szolgák csekély száma
miatt történhet meg a pótlásukra, és a teljesen kivételes esetből
nem szabad rendszert csinálni, és a laikátus hivatalos
előléptetésének sem tekinthető.[262] Továbbá nem szabad megfeledkezni
arról, hogy az ilyen engedély, mely mindig ad actum szól,
egyedül a helyi ordináriustól nyerhető, mástól nem, sem a paptól,
sem a diákonustól.
3. Különleges, pap nélküli ünneplések
162. Az Egyház azon a napon, melyet „az Úr napjának” (Dies
Dominica) nevezünk, hűségesen összejön, hogy megemlékezzék –
kiváltképpen a szentmise bemutatásával – az Úr föltámadásáról és
az egész húsvéti misztériumról.[263] Ugyanis „egyetlen keresztény
közösség sem épül föl, ha alapja és szegletköve nem a szent
Eucharisztia ünneplése”.[264] A keresztény népnek tehát joga van
ahhoz, hogy ünnepeljék érte az Eucharisztiát vasárnaponként, a
parancsolt ünnepeken és más főbb ünnepnapokon, s amennyiben
lehetséges minden áldott nap. Ha pedig egy plébánián vagy más
közösségben nehéz megoldani a vasárnapi szentmisét, a megyéspüspök
papságával együtt mérlegelje a megfelelő megoldást.[265] E megoldások között az
első legyen az, hogy más papokat hívnak e feladatra, vagy hogy a
hívők egy közeli helység templomába mennek szentmisére.[266]
163. Minden pap, akire a papság és az Eucharisztia mások
„javára” lett rábízva,[267] tartsa észben, hogy az ő
kötelessége fölkínálni minden hívőnek az alkalmat arra, hogy
eleget tehessen a vasárnapi szentmisén való részvétel parancsának.[268] A maguk
részéről a laikus hívőknek megvan a joguk ahhoz, hogy egyetlen pap
se tagadja meg soha – kivéve a valós képtelenséget – a
szentmise népért való bemutatását, vagy ne akadályozza meg, hogy
egy másik pap misézzen, amennyiben ő maga másként nem tud eleget
tenni a vasárnap és a parancsolt napok szentmiséin való részvétel
törvényének.
164. „Ha szent szolgálatot teljesítő személy hiányában vagy más
súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való
részvétel,”[269]
a keresztény népnek joga van ahhoz, hogy a megyéspüspök
gondoskodjék valamilyen lehetőségek szerinti szertartásról a
közösség számára vasárnaponként, püspöki rendelkezés és az Egyház
törvényei szerint. Az ilyen vasárnapi szertartásokat azonban
mindig rendkívülinek kell tekinteni. Éppen ezért mindenkinek
legyen rá gondja, mind a diákonusoknak, mind a laikus hívőknek,
akikre a megyéspüspök az ilyen szertartáson belül feladatot
bízott, hogy „ébren tartsák a közösségben az Eucharisztia utáni
igaz éhséget. Ebből következően el ne mulasszanak egyetlen
alkalmat sem, amikor szentmisén vehetnek részt, fölhaszálva olyan
alkalmakat is, amikor csak megfordul náluk egy pap, akit a
kánonjog nem tiltott el a misézéstől.”[270]
165. Gondosan el kell kerülni, hogy ne lehessen összetéveszteni
az ilyen típusú összejöveteleket az Eucharisztia ünneplésével.[271] Ezért a
megyéspüspökök okosan mérlegeljék, hogy az ilyen összejöveteleken
kell-e áldoztatni. A tágabb körű összehangolás érdekében jó, ha a
kérdésre a Püspöki Konferencia keres – az Apostoli Szentszéktől az
Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja közbejöttével
nyert megerősítéssel – megoldást.
Továbbá előnyben kell részesíteni azt a megoldást, hogy pap vagy
diákonus hiányában a szertartás részeit több hívő között osztják
szét, ahelyett, hogy egyetlen laikus hívő vezetné az egész
szertartást. Semmi esetre sem helyes azt mondani, hogy egy laikus
hívő „elnököl” [praesidet] a szertartáson.
166. Hasonlóképpen a megyéspüspök, aki egyedül illetékes a
kérdésben, ne engedje könnyedén, hogy az ilyen szertartásokat
- főként ha áldoztatnak is közben – hétköznapokon és olyan helyen
tartsák, ahol az előző vagy a következő vasárnapon szentmise volt
vagy lesz. A papokat nyomatékosan kérjük, hogy lehetőség szerint
naponta mutassák be a szentmisét a népért a rájuk bízott templomok
egyikében.
167. „Hasonlóképpen nem képzelhető el, hogy a vasárnapi
szentmisét ökumenikus igeliturgiával, vagy az említett egyházi
közösségek tagjaival közösen végett imádsággal vagy az ő
liturgikus szolgálatukon való részvétellel helyettesítsék.”[272]
Ha pedig a megyéspüspök szükségtől indítva ad actum engedélyezte
a katolikusok részvételét, a lelkipásztorok ügyeljenek arra, hogy
a katolikus hívők el ne felejtsék, hogy nekik a parancsolt
szentmisén is részt kell venniük ugyanazon a napon egy másik
időpontban.[273]
4. A klerikusi státusból elbocsátottak
168. „Annak a klerikusnak, aki a jog szerint elveszti a klerikusi
állapotot, (...) tilos gyakorolnia a rendi hatalmat.”[274] Éppen
ezért
az ilyennek nem szabad semmilyen indokkal szentségeket
kiszolgáltatnia, kivéve a jogban említett esetet,[275] sem hívőknek nem
szabad hozzá fordulniuk szentségekért, amikor nincs meg az 1335.
kánon által meghatározott ok.[276] Továbbá az ilyen személyeknek nem
szabad homíliát sem mondaniuk,[277] és nem vállalhatnak olyan
liturgikus feladatot vagy megbízást, ami zavart kelthetne a hívők
körében és elfedné az igazságot.
NYOLCADIK FEJEZET
A teendők
169. Amikor a szent liturgia végzésében valami visszaélés
történik, a katolikus liturgiával szemben valóságos ellenpontot
állítanak. Aquinói Szent Tamás írta: „A hamisítás víciumába esik
az, aki az Egyház nevében Isten felé az Egyház isteni tekintéllyel
meghatározott és hagyományos kultuszával ellenkezőt folytat.”[278]
170. Az ilyen visszaélések orvoslásához „a legégetőbben szükséges
Isten népének, a lelkipásztoroknak és a hívőknek biblikus és
liturgikus képzése”,[279] oly módon, hogy az Egyháznak a
szent liturgiára irányuló hitét és fegyelmét helyesen mutassák be
és értsék meg. Ha a visszaélések ennek ellenére folytatódnak, a
jog szabálya szerint kell eljárni az Egyház jogainak és
spirituális örökségének védelmében, igénybe véve minden törvényes
eszközt.
171. A visszaélések között vannak tárgyilag nézve graviora
delicta (súlyosabb bűncselekmények), súlyos cselekmények
és olyanok is, melyeket mindenképpen kerülni és helyesbíteni kell.
Figyelembe véve mindazt, amit a jelen Instrukció első fejezetében
mondtunk, ügyelni kell a következőkre:
1. Graviora delicta
172. A legszentebb Áldozat szentsége és az Eucharisztia elleni
súlyosabb bűncselekmények (graviora delicta) esetében a „Norme
relative ai graviora delicta risservati alla Congregazione per la
Dottrina della Fede”[280] szerint kell eljárni. Azaz:
a) az Oltáriszentség elvitele vagy magánál tartása szentségtörő
céllal vagy a konszekrált színek eldobása;[281]
b) a szentmise liturgikus cselekményének megkísérlése vagy
színlelése;[282]
c) az eucharisztikus Áldozat tiltott koncelebrálása olyan egyházi
közösségek szolgáival, akiknél nincs meg az apostoli
jogfolytonosság és nem ismerik el a papszentelés szentségi
méltóságát;[283]
d) szentmisében a kenyér vagy a bor egyedüli konszekrálása
szentségtörő céllal, vagy mindkettő konszekrálása szentmisén
kívül.[284]
2. Súlyos cselekmények
173. Jóllehet a cselekmény súlyosságának megítélése az Egyház
általános tanítása és az ő törvényei szerint történik, objektíven
mindig súlyos cselekményeknek kell tekinteni azokat, amelyek a
legszentebb Eucharisztia érvényességét és méltóságát
veszélyeztetik, illetve azokat, amelyek ellenkeznek a föntebbi
(48-52, 56, 76, 77, 79, 91-92, 94, 96, 101-102, 104, 106, 109,
111, 115, 117, 126, 131-133, 138, 153, 168.) pontokban említett
szabályokkal. Továbbá ügyelni kell az egyházjogi kódex
előírásaira, különösen a 1364, 1369, 1373, 1376, 1380, 1384, 1385,
1386, 1398. kánonokra.
3. Egyéb visszaélések
174. Továbbá az azon szabályok ellen elkövetett cselekményeket,
melyek a jelen Instrukcióban másutt és a kánonjog törvényeiben
olvashatók, nem szabad könnyelműen kezelni, hanem a kerülendő és
gondosan javítandó visszaélések között kell számontartani.
175. Nyilvánvaló, hogy a jelen Instrukció nem sorolja föl az
Egyház és fegyelme elleni összes sértéseket, melyekről a
kánonokban, a liturgikus törvényekben és az Egyház egyéb
szabályaiban van szó a Tanítóhivatal tanítása vagy az egészséges
hagyomány szerint. Ha valami tévedést elkövettek, a jog szabályai
szerint kell helyesbíteni.
4. A megyéspüspök
176. A megyéspüspök, „mivel különösen ő Isten misztériumainak
kezelője, állandóan törekedjék arra, hogy a gondjára bízott
krisztushívők a szentségek kiszolgáltatása által növekedjenek a
kegyelemben, s megismerjék és éljék a húsvéti misztériumot”.[285] Őrá
tartozik, „hogy illetékességének határain belül mindenkire
kötelező szabályokat adjon ki a liturgiával kapcsolatban”.[286]
177. „Mivel az egyetemes egyház egységét védenie kell, a püspök
köteles az egész egyház közös fegyelmét előmozdítani és ezért az
összes egyházi törvények megtartását sürgetni.
Ügyeljen, nehogy az egyházi fegyelembe visszaélések férkőzzenek,
különösen az ige szolgálatát, a szentségek és a szentelmények
kiszolgáltatását, Isten és a szentek kultikus tiszteletét,
valamint a vagyonkezelést illetően.”[287]
178. Éppen ezért valahányszor a helyi ordináriusnak vagy egy
szerzetes intézmény, illetve apostol élet társasága elöljárónak
tudomására jut akár csak a valószínűsége is egy, a legszentebb
Eucharisztiát érintő bűncselekménynek vagy visszaélésnek, gondosan
vizsgálja ki személyesen vagy egy másik alkalmas klerikus által a
tényeket, a körülményeket és a beszámíthatóságot.
179. A hit elleni bűncselekményeket és a szentmise vagy a többi
szentség kiszolgáltatása közben elkövetett súlyosabb
bűncselekményeket késlekedés nélkül jelenteni kell a Hittani
Kongregációnak, mely ezeket kivizsgálja és, „ha valósnak
bizonyultak, eljár az általános vagy a részleges jog szabályai
szerinti kánoni büntetés kirovásában vagy kihirdetésében”.[288]
180. Ezzel szemben az ordinárius a kánonjog szabályai szerint
járjon el, alkalmazva esetenként a kánonjogi büntetéseket,
különösen is ügyelve az 1326. kánon előírására. Ha súlyos
cselekményekről van szó, tájékoztassa az Istentisztelet és a
Szentségi Fegyelem Kongregációját.
5. Az Apostoli Szentszék
181. Valahányszor az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem
Kongregációjának tudomására jut egy, a legszentebb Eucharisztiával
kapcsolatos bűncselekménynek vagy visszaélésnek akár csak a
valószínűsége is, tájékoztatja róla az ordináriust, hogy vizsgálja
ki az esetet. Ha súlyosnak találta, az ordinárius a lehető
leggyorsabban küldje el a végzett vizsgálat és az esetlegesen
kirótt büntetés aktáinak egy példányát ugyanehhez a
dikasztériumhoz.
182. A nagyobb nehézséggel járó esetekben az ordinárius ne
mulassza el az egyetemes Egyház java érdekében – melynek
gondjaiban szentelése révén ő is részesedik – úgy kezelni az
ügyet, hogy előbb kikéri az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem
Kongregációjának a véleményét. E Kongregáció a pápától kapott
fölhatalmazás birtokában a konkrét esetnek megfelelően fogja
támogatni az ordináriust, megadva neki a szükséges fölmentéseket,[289] vagy
eligazításokat és előírásokat ad neki, melyeket gondosan meg kell
tartania.
6. Jelentések a liturgia területén elkövetett
visszaélésekről
183. A maga lehetőségeihez mérten mindenki egész különlegesen
figyeljen arra, hogy az Eucharisztia legszentebb szentségét
megőrizze a tiszteletlenség és eltévelyedés minden formájától, és
minden visszaélést hiánytalanul javítsanak. Ez a legfontosabb
feladata mindenkinek és minden egyes hívőnek, és mindenki köteles
bármi kivételezés nélkül ezt megtenni.
184. Minden katolikus hívőnek, legyen pap, diákonus vagy laikus,
megvan a joga panaszt emelni liturgikus visszaélés miatt a
megyéspüspöknél vagy a vele egyenrangú illetékes ordináriusnál,
vagy a római Pápa primátusa alapján az Apostoli Szentszéknél.[290]
Mindazonáltal jó, ha a jelentést vagy a panaszt, amennyiben
lehetséges, először a megyéspüspökhöz nyújtják be. Mindez mindig
az igazság és a szeretet szellemében történjék.
BEFEJEZÉS
185. „A széthúzás csíráival – melyek a mindennapos tapasztalat
szerint nagyon jelen vannak a bűn miatt az emberiségben – szemben
áll Krisztus Testének egységesítő ereje. Az Eucharisztia éppen
ezért, miközben építi az Egyházat, közösséget teremt az emberek
között.”[291]
Ezért az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja
kívánja, hogy – a jelen Instrukció figyelmes alkalmazásával is
– az Eucharisztia legszentebb szentségének működését az
emberi törékenység egyre kevésbé akadályozza; és megszüntetve
minden szabálytalanságot és kizárva minden elítélt gyakorlatot, a
Boldogságos Szűz Mária, „az eucharisztikus asszony”[292] közbenjárására
Krisztusnak az Ő Teste és Vére szentségében való üdvözítő
jelenléte ragyogjon rá minden emberre.
186. Lehetőségei szerint minden hívő teljesen tudatosan és
tevékenyen vegyen részt a legszentebb Eucharisztiában,[293] és teljes
szívből tisztelje ájtatosságaiban és életében egyaránt. A
püspökök, a papok és a diákonusok szent szolgálatuk végzése közben
tartsanak lelkiismeretvizsgálatot, hogy hiteles-e és hűséges-e a
tevékenységük, amit Krisztus és az Egyház nevében a szent liturgia
ünneplésekor végeznek. Minden fölszentelt szolga komolyan kérdezze
meg magától, hogy tiszteletben tartotta-e a laikus hívők jogait,
akik bizalommal rábízták önmagukat és a gyermekeiket, azzal a
meggyőződéssel, hogy valamennyien kifogástalanul teljesítik a
hívők javára azokat a feladatokat, melyeket Krisztus parancsa
alapján az Egyház rájuk bízott, hogy teljesítsék a szent liturgia
ünneplésében.[294]
Végül valamennyiüknek mindig emlékezniük kell arra, hogy a szent
liturgia szolgái.[295]
Bármely ellenkező rendelkezés hatályát veszti.
A jelen Instrukciót II. János Pál pápa rendelkezésére az
Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja állította
össze egyetértésben a Hittani Kongregációval, és a pápa 2004.
március 19-én, Szent József ünnepén jóváhagyta, és elrendelte
közzétételét és azonnali végrehajtását azok számára, akiket illet.
Róma, az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjától,
2004. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén
Francis Arinze bíboros prefektus
Domenico Sorrentino érsek titkár
Közzétették: 2004. április 30.
A jegyzetekben használt
rövidítések feloldása
Actio pastoralis: Az Istentisztelet és a Szentségi
Fegyelem Kongregációja: Actio pastoralis instrukció a
kisebb csoportok szentmiséiről, 1969. V. 15: AAS 61 (1969)
806-811. o.
Christi Ecclesia: Istentiszteleti Kongregáció: Christi
Ecclesia direktórium a pap nélküli vasárnapi
szertartásokról, 1988. VI. 2: Notitiae 24
(1988) 366-378.
Communionis notio: Hittani Kongregáció: Communionis
notio levél a katolikus egyház püspökeinek a
kommunió-Egyház néhány szempontjáról. 1992. V. 28: AAS 85 (1993).
Dies Domini: II. János Pál pápa: Dies Domini apostoli
levél, 1998. V. 31., 31-34. pp.: AAS 90 (1998) 713-766.
o.
Dominicae Cenae: II. János Pál pápa: Dominicae
Cenae levél az áldozópapoknak, 1980. II. 24: AAS 72 (1980)
Ecclesia de Eucharistia: II. János Pál pápa: Ecclesia
de Eucharistia enciklika. 2003. IV. 17: AAS 95(2003).
Ecclesia in Europa: II. János Pál pápa: Ecclesia
in Europa apostoli buzdítás 2003. VI. 28: AAS 95(2003).
Ecclesiae de mysterio: Klérus Kongregáció és mások: Ecclesiae
de mysterio instrukció, 15 agosto 1997. VIII.
15: AAS 89 (1997)
Eucharisticum mysterium: Rítuskongregáció: Eucharisticum
mysterium instrukció. 1967. V. 25: AAS 59
(1967).
Fönntartott legsúlyosabb bűnök: Hittani Kongregáció:
Levél a püspökökhöz, ordináriusokhoz és elöljárókhoz az e
Kongregációnak fönntartott legsúlyosabb bűnökről: AAS 93 (2001).
Immensae caritatis: Az Istentisztelet és a Szentségi
Fegyelem Kongregációja: Immensae caritatis instrukció,
29 gennaio 1973. I. 29: AAS 65 (1973) 264-271.o.
Inaestimabile donum: Szentségi és Istentiszteleti
Kongregáció: Inaestimabile donum instrukció. 1980. IV.
3: AAS 72 (1980).
Inter Oecumenici: Rítuskongregáció: Inter
Oecumenici instrukció: AAS 56 (1964).
La recherche: A Keresztény Egység Pápai Tanácsa: La
recherche de l'unité, Direktórium az ökumenizmus
törvényeinek és elveinek alkalmazásáról. 1993. III. 25: AAS 85
(1993) 1039-1119.
Liturgiam authenticam: Az Istentisztelet és a Szentségi
Fegyelem Kongregációja: Liturgiam authenticam instrukció,
2001. III. 28: AAS 93 (2001).
Liturgicae instaurationes: Az Istentisztelet és a
Szentségi Fegyelem Kongregációja: Liturgicae instaurationes instrukció
1970. IX. 5: AAS 62 (1970).
Mediator Dei: XII. Piusz pápa: Mediator Dei enciklika.
1947. XI. 20: AAS 39 (1947).
Ministeria quaedam: VI. Pál pápa: Ministeria
quaedam motu proprio, 1972. VIII. 15: Pontificale Romanum
editio typica, 1973.
Missale Romanum: Missale Romanum ex decreto sacrosancti
Oecumenici Concilii Vaticani II. instauratum, auctoritate Pauli
Pp. VI. promulgatum, Ioannis Pauli Pp. II. cura recognitum, editio
typica tertia. 2000. IV. 20. Typis Vaticanis, 2002.
Mysterium Fidei: VI. Pál pápa: Mysterium Fidei enciklika,
1965. IX. 3: AAS 57 (1965).
Novo Millennio ineunte: II. János Pál pápa: Novo
Millennio ineunte apostoli levél 2001. I. 6: AAS
93 (2001).
Pastor bonus: János Pál pápa: Pastor bonus apostoli
konstitúció, 1988. VI. 28: AAS 80 (1988) 841-924. o.
Redemptoris missio: II. János Pál pápa:. Redemptoris
missio enciklika, 1990. XII. 7: AAS 83 (1991).
Rituale Romanum, 1972: Rituale Romanum ex
decreto sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II. instauratum,
auctoritate Pauli Pp. VI. promulgatum, Ordo Unctionis infirmorum
eorum que pastoralis curae, editio typica, 1972. XII. 7., Typis
Polyglottis Vaticanis, 1972.
Rituale Romanum, 1984: Rituale Romanum ex decreto
sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum,
auctoritate Ioannis Pauli Pp. II promulgatum: De Benedictionibus,
editio typica, 1984. V. 31., Typis Polyglottis Vaticanis, 1984.
Rituale Romanum, 1991: Rituale Romanum ex
decreto sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II. renovatum,
auctoritate Pauli Pp. VI. editum Ioannis Pauli Pp. II. cura
recognitum: Ordo celebrandi Matrimonium, editio typica altera,
1990. III. 19. Typis Polyglottis Vaticanis, 1991.
Rosarium Virginis Mariae: II. János Pál pápa: Rosarium
Virginis Mariae apostoli levél. 2002. X. 16: AAS 95 (2003)
5-36. o.
RR: Rituale Romanum: De sacra Communione et de cultu
Mysterii eucharistici extra Missam.
Sacramentorum sanctitatis tutela: II. János Pál pápa: Sacramentorum
sanctitatis tutela motu proprio. 2001. IV. 30: AAS 93
(2001).
Varietates legitimae: Az Istentisztelet és a Szentségi
Fegyelem Kongregációja: Varietates legitimae instrukció.
1994. I. 25: AAS 87 (1995).
Veritatis splendor: II. János Pál pápa: Veritatis
splendor enciklika. 1993. VIII. 6: AAS 85(1993).
Vicesimus quintus annus: II. János Pál pápa: Vicesimus
quintus annus apostoli levél 21. p.: AAS 81 (1989).
A II. Vatikáni Zsinat
dokumentumainak rövidítései
AA Apostolicam actuositatem, Határozat
a hívek apostolkodásáról
AG Ad gentes, Határozat az Egyház
misszós tevékenységéről
CD Christus Dominus, Határozat a
püspökök lelkipásztori hivatásáról
DH Dignitatis humanae, Nyilatkozat a
vallásszabadságról
DV Dei Verbum, Dogmatikai konstitúció
az isteni kinyilatkoztatásról
GE Gravissimum educationis,
Nyilatkozat a keresztény nevelésről
GS Gaudium et spes, Lelkipásztori
konstitúció az Egyház és a mai világ
viszonyáról
IM Inter mirifica, Határozat a
tájékoztató eszközökről
LG Lumen gentium, Dogmatikai
konstitúció az Egyházról
NAe Nostra aetate, Nyilatkozat az
Egyház és a nemkeresztény vallások viszonyáról
OE Orientalium ecclesiarum, Határozat
a keleti katolikus egyházakról
OT Optatam totius, Határozat a
papnevelésről
PC Perfectae caritatis, Határozat a
szerzetesi élet megújításáról
PO Presbyterorum ordinis, Határozat a
papi szolgálatról és életről
SC Sacrosanctum Concilium, Konstitúció
a szent liturgiáról
UR Unitatis redintegratio, Határozat
az ökumenizmusról
Jegyzetek:
[1] Vö. Missale
Romanum: Az Isteni Irgalmasságról szóló votív mise super oblata
könyörgése, 1159. o.
[2] Vö. 1Kor
11,26; Missale Romanum: a konszekráció utáni
akklamáció.
[3] Vö. Iz 10,33;
51,22; Missale Romanum: Krisztus Király ünnepének
prefációja, 499. o.
[4] Vö. 1Kor 5,7;
PO 7; Ecclesia in Europa apostoli buzdítás 75. p.
[5] Vö. LG 11. p.
[6] Ecclesia de
Eucharistia enciklika 21. p.
[7] Vö. Uaz
[8] Vö. Uaz 52. p.
[9] Vö. Uo.
[10] Uaz 10. p.
[11] Uo.
[12] Missale
Romanum: Prex Eucharistica III, 588. o.; vö. 1Kor
12,12-13; Ef 4,4.
[13] Vö. Fil
2,5.
[14] Ecclesia
de Eucharistia enciklika 10. p.
[15] Uaz. 6. p.;
vö. Lk 24,31.
[16] Vö. Róm
1,20.
[17] Vö. Missale
Romanum: A szenvedés első prefációja 528. o.
[18] Vö. II. János
Pál pápa: Veritatis splendor enciklika 35. p.; Uő.:
Homília Camden Yards mellett, 1995. X. 9-én. 7. p.; Insegnamenti
XVII. 2 (1995), 1998, 788. o.
[19] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 10. p.
[20] SC 24. p.; vö.
Varietates legitimae instrukció 19, 23 pp.
[21] Vö. SC 33. p.
[22] Vö. Szt
Ireneusz: Adversus haereses, III. 2: SCh., 211, 24-31;
Szt Ágoston: Epistula ad Ianuarium, 54, 1: PL
33, 200: «Illa autem quae non scripta, sed tradita
custodimus, quae quidem toto terrarum orbe servantur, datur
intellegi vel ab ipsis Apostolis, vel plenariis conciliis, quorum
est in Ecclesia saluberrima auctoritas, commendata atque statuta
retineri»; Redemptoris missio enciklika 53-54. pp.; Communionis
notio levél 7-10. pp.: AAS 85 (1993) 842-844. o.; Varietates
legitimae instrukció 26. p.
[23] Vö. SC 21. p.
[24] Vö. XII. Piusz
pápa: Sacramentum Ordinis apostoli konstitúció, 1947.
XI. 30: AAS 40 (1948) 5. p.; Hittani Kongregáció: Inter
insigniores nyilatkozat. 1976. X. 15: AAS 69 (1977)
107-108. o.; Varietates legitimae instrukció 25. p.
[25] Vö. Mediator
Dei enciklika: AAS 39 (1947) p. 540.
[26] Vö. Inaestimabile
donum instrukció: AAS 72 (1980) p. 333.
[27] Ecclesia
de Eucharistia 52. p.
[28] Vö. SC 4, 38.
pp.; OE 1, 2, 6. pp; VI. Pál pápa: Missale Romanum apostoli
konstitúció: AAS 61 (1969) pp. 217-222; Missale
Romanum: Institutio Generalis, 399. p.; Liturgiam
authenticam instrukció 4. p.
[29] Vö. Ecclesia
in Europa apostoli buzdítás 72. p.
[30] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 23. p.; Eucharisticum
mysterium instrukció 6. p.
[31] Vö. Inaestimabile
donum instrukció: AAS 72 (1980) 332-333. o.
[32] Vö. 1Kor
11,17-34; Ecclesia de Eucharistia enciklika 52. p.
[33] Vö. CIC 1752.
k.
[34] SC 22.
p. 1. §; vö. CIC 838. k. 1.§.
[35] CIC 331. k.;
vö. LG 22. p.
[36] Vö. CIC 838.
k. 2. §
[37] Pastor
bonus apostoli konstitúció 62, 63, 66 art.
[38] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 52. p.
[39] Vö. Vö. CD 15.
p.; vö. SC 41. p.; CIC 387. k.
[40] A bizánci
szertartás püspökszentelő imádsága: Euchologion to mega. Róma,
1873, 139. o.
[41] Vö.
Antiochiai Szent Ignác: Levél a szmirnaiakhoz. 8, 1: F. X.
Funk, 1, 282. o.
[42] LG 26 LG 26.
p.; vö. Eucharisticum mysterium instrukció 7. p.; II.
János Pál pápa: Pastores gregis instrukció 32-41.
pp.
[43] Vö. SC 41.
p.; vö. Antiochiai Szent Ignác: Levél a Magnésziaiakhoz
7; a Filadefiaiakhoz 4; a Szmirnaiakhoz 8:
F .X. Funk, 1, pp. 236, 266, 281; Missale Romanum:
Institutio Generalis, 22. p.; CIC 389. k.
[44] LG 26. p.
[45] CIC 838. kán.
4. §
[46] Vö. A
liturgikus konstitúció végrehajtásának tanácsa: Dubium:
Notitiae 1(1965) 254. o.
[47] Vö. Apcsel
20,28; LG , 21, 27; CD 3. p..
[48] Vö.
Liturgicae instaurationes instrukció: AAS 62 (1970) 694. o.
[49] Vö. LG 21.p.;
CD 3. p.
[50] Vö. Caeremoniale
Episcoporum editio typica 1984. 10. p.
[51] Vö. Missale
Romanum: Institutio Generalis. 387. p.
[52] Uaz. 22. p.
[53] Vö. Liturgicae
instaurationes instrukció: AAS 62 (1970) 694. o.
[54] LG 27; vö. 2Kor
4,15.
[55] Vö. CIC 397.
k. 1. §; 678. k. 1. §
[56] Vö. CIC 683.
k. § 1.
[57] Vö. CIC 392.
k.
[58] Vö. Vicesimus
quintus annus apostoli levél 21. p.; SC 45-46. pp.;
Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 562. o.
[59] Vö. Vicesimus
quintus annus apostoli levél, 20. p.
[60] Vö. uo.
[61] Vö. SC 44.
p.; Püspöki Kongregáció: Levél a Püspöki Konferenciák
elnökeinek 1999. VI. 21. 9. p.: AAS 91 (1999) 999. o.
[62] Vö. Liturgicae
instaurationes instrukció 12. p.
[63] Vö. Az
Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Dichiarazione
circa le Preghiere eucaristiche e gli esperimenti liturgici, 1988.
III. 21: Notitiae 24 (1988) 234-236. o.
[64] Vö. Varietates
legitimae instrukció: AAS 87 (1995) 288-314. o.
[65] Vö. CIC 838.
k. 3. §; Inter Oecumenici instrukció 31. p.; Liturgiam
authenticam instrukció 79-80. pp.
[66] Vö. PO 7.p.;
Pontificale Romanum 1962: Papszentelés prefációja; Pontificale
Romanum 1990. II., De Ordin. presbyterorum, Praenotanda,
101. p.
[67] Vö. Antiochiai
Szt Ignác: Levél a Philadelphiaikhoz. 4: ed: F.X. Funk,
1, p. 266; S. Kornél pápát idéz Szt Ciprián Epist. 48,2:
ed. G. Hartel, III, 2, 610. o.
[68] LG 28.
[69] Uo.
[70] Ecclesia
de Eucharistia enciklika 52 p.; vö. 29. p.
[71]
Pontificale Romanum: De Ordinatione Episcopi, presbyterorum
et diaconorum, editio typica altera: De Ordinatione
presbyterorum, 124. p.; vö. Missale Romanum: Olajszentelési
mise, a papi ígéretek megújítása. 292. o.
[72] Vö. DS 1613;
SC 22. p.; Mediator Dei enciklika: AAS
39 (1947) pp. 544, 546-547, 562; CIC 846. k. 1. §; Missale
Romanum: Institutio Generalis, n. 24.
[73] Szt Ambrus: De
Virginitate, 48. p.: PL 16, 278.
[74] CIC 528. kán.
2. §
[75] PO 5. p.
[76] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 5. p.
[77] LG 29; vö. Constitutiones
Ecclesiae Aegypticae, III, 2: ed. F .X. Funk; Didascalia,
II, 103; Statuta Ecclesiae Ant., 37-41: ed. D. Mansi
3, 954.
[78] Vö. ApCsel
6,3.
[79] Vö. Jn
13,35.
[80] Mt 20,28.
[81] Vö. Lk
22,27.
[82] Vö. Caeremoniale
Episcoporum, 9, 23. pp.; vö. LG 29.
[83] Vö. Pontificale
Romanum: De Ordinatione Episcopi, presbyterorum et
diaconorum, editio typica altera, III, De Ordin. diaconorum, 199.
p.
[84] Vö. 1Tim
3,9.
[85] Vö. Pontificale
Romanum: De Ordinatione Episcopi, presbyterorum et
diaconorum, editio typica altera, III. De Ordin. diaconorum, 200.
p.
[86] SC 10. p.
[87] Vö. SC 41.; LG
11; PO 2, 5, 6; CD 30; UR 15; Eucharisticum
mysterium instrukció 3, 6; Missale Romanum: Institutio
Generalis, 16.
[88] Vö. SC 26;
Missale Romanum: Institutio Generalis, n. 91.
[89] 1Pt 2,9;
vö. 2,4-5.
[90] Missale
Romanum: Institutio Generalis, n. 91; vö. SC 14.
[91] LG 10. p.
[92] Vö. Aquinói
Szent Tamás: Summa Theologiae III, 63, 2.
[93] Vö. LG 10. p.;
vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 28. p.
[94] Vö. ApCsel
2,42-47.
[95] Vö. Róm
12,1.
[96] Vö. 1Pt
3,15; 2,4-10.
[97] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 12-18. pp.; Dominicae Cenae levél
9. p.
[98] Ecclesia
de Eucharistia enciklika 10. p.
[99] Vö. SC 30, 31.
p.
[100] Vö. Liturgicae
instaurationes instrukció 1. p.
[101] Vö. Missale
Romanum: Nagyböjt ötödik hétfője, napi könyörgés.
[102] Novo
Millennio ineunte apostoli levél 21. p.; vö. Jn 20,28.
[103] Vö. Mediator
Dei enciklika: AAS 39 (1947) 586. o.; vö. LG 67;
VI. Pál pápa: Marialis cultus apostoli buzdítás, 11
febbraio 1974. II. 11. 24. p: AAS 66 (1974) 134. o.; Az
Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: A népi
jámborság és a liturgia. 2001. XII. 17.
[104] Vö. Rosarium
Virginis Mariae apostoli levél
[105] Mediator
Dei enciklika: AAS 39 (1947) pp. 586-587.
[106] Vö. Varietates
legitimae instrukció 22. p.
[107] Vö. Mediator
Dei enciklika: AAS 39 (1947) 553. o.
[108] Ecclesia
de Eucharistia enciklika 29. p.:; vö. DS 802 (IV. Lateráni
egyetemes zsinat 1. f.); DS 1767-70 (Treienti egyetemes zsinat: A
papságról 4. f.); Mediator Dei enciklika: AAS
39 (1947) 553. o.
[109] Vö. CIC
230. k. 2. §; Missale Romanum: Institutio Generalis, 97.
p.
[110] Vö. Missale
Romanum: Institutio Generalis, 109. p.
[111] Vö. Ministeria
quaedam motu proprio VI-XII. pp.; CIC 230. k. 1. §; Missale
Romanum: Institutio Generalis 98-99, 187-193. pp.
[112] Vö. Missale
Romanum: Institutio Generalis, 187-190, 193. pp.; CIC 230.
k. 2-3. §
[113] Vö. SC
24. p.; Inaestimabile donum instrukció 2,
18. pp; Missale Romanum: Institutio Generalis 101,
194-198 pp.; CIC 230. k. 2-3. §
[114] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 100-107. pp.
[115] Uaz. 91.
p.; vö. SC 28. p.
[116] Vö. II.
János Pál pápa: Beszéd az Antillák-szigetek püspökeihez 2002. V. 7.
2. p.: AAS 94 (2002) 575-577. o.; Uő.: Christifideles laici
szindus utáni apostoli buzdítás 1988. XII. 30. 23. p.; Ecclesiae
de mysterio instrukció 4. p.: AAS 89 (1997) 860-861. o.
[117] Vö. SC 19.
p.
[118] Vö. Immensae
caritatis instrukció: AAS 65 (1973) p. 266.
[119] Vö.
Rítuskongregáció: De Musica sacra instrukció 1958. IX. 3.
93c.: AAS 50 (1958) 656. o.
[120] Vö.
Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a feltett kérdésre
1992. VII. 11-én: AAS 86 (1994) pp. 541-542; Az Istentisztelet és a
Szentségi Fegyelem Kongregációja: Levél a püspöki konferenciák
elnökeihez a laikusok liturgikus szolgálatáról. 1994. II. 15:
Notitiae 30 (1994) 333-335, 347-348. o.
[121] Vö. Pastor
bonus apostoli konstitúció, 65. art.
[122] Vö.
Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a feltett kérdésre
1992. VII. 11-én: AAS 86 (1994) pp. 541-542; Az Istentisztelet és a
Szentségi Fegyelem Kongregációja: Levél a püspöki konferenciák
elnökeihez a laikusok liturgikus szolgálatáról. 1994. II. 15:
Notitiae 30 (1994) 333-335, 347-348. o.; Levél néhány
püspökhöz 2001. VII. 27: Notitiae 38 (2002) 46-54.
[123] Vö. CIC
924. k. 2. §; Missale Romanum: Institutio Generalis, 320.
p.
[124] Vö. A
Szentségi Fegyelem Kongregációja: Dominus Salvator noster instrukció
1929. III. 26. 1. p.: AAS 21 (1929) pp. 631-642.
[125] Vö. Uaz
II. p.: AAS 21 (1929) 635. o.
[126] Vö. Missale
Romanum: Institutio Generalis, 321. p.
[127] Vö. Lk
22,18; CIC 924. k. 1, 3. §; Missale Romanum: Institutio
Generalis, 322. p.
[128] Vö. Missale
Romanum: Institutio Generalis, 323. p.
[129] Vicesimus
quintus annus apostoli levél 13. p.
[130] Inaestimabile
donum, instrukció 5. p.
[131] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 28. p.; Missale Romanum: Institutio
Generalis, n. 147; Liturgicae instaurationes instrukció
4. p.; Inaestimabile donum instrukció 4.
p.
[132] Missale
Romanum: Institutio Generalis, 32. p.
[133] Uaz 147.
p.; vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 28. p.; Inaestimabile
donum instrukció 4. p.
[134] Ecclesia
de Eucharistia enciklika 39. p.
[135] Vö. Liturgicae
instaurationes instrukció 2b.
[136] Vö. Missale
Romanum: Institutio Generalis, 356-362. pp.
[137] Vö. SC 51.
p.
[138] Missale
Romanum Institutio Generalis 57. p.; vö. Vicesimus
quintus annus apostoli levél 13. p.; Hittani Kongregáció: Dominus
Iesus nyilatkozat, 2000. VIII. 6: AAS 92 (2000)
742-765. o.
[139] Missale
Romanum: Institutio Generalis, 60. p.
[140] Vö. Uaz
59-60. pp.
[141] Vö. Rituale
Romanum, 1991, n. 125.; Rituale Romanum, 1972,
72. p.
[142] Vö. CIC
767. k. 1. §
[143] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 66. p.; CIC 6. k. 1-2. §;
767. k. 1. §; továbbá figyelembe veendő: Ecclesiae de mysterio
instrukció, Gyakorlati rendelkezések, 3. art., 1. §
[144] Missale
Romanum: Institutio Generalis, 66. p.; vö. CIC 767. k. 1. §
[145] Vö. Ecclesiae
de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések,
3. art., 1. §; CIC 6. k. 1-2. §; Törvényszövegeket magyarázó Pápai
Tanács. Válasz a föltett kérdésre 1987. VI. 20-án: AAS 79 (1987)
1249. o.
[146] Vö. Ecclesiae
de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések,
3. art., 1. §
[147] Vö. DS
1749 (Trienti egyetemes zsinat, XXII. sessio, 1562. IX. 17: A
szentmise áldozata, 8. f. ); Missale Romanum: Institutio Generalis,
65. p.
[148] Vö. II.
János Pál pápa: Beszéd az USA néhány püspökéhez »ad limina«
látogatásuk alkalmából 1993. V. 28-án, 2. p.: AAS 86 (1994) 330. o.
[149] Vö. CIC
386 1. §
[150] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 73. p.
[151] Vö. Uaz
154. p.
[152] Vö. Uaz.
82, 154. p.
[153] Vö. Uaz.
83. p.
[154] Vö. Liturgicae
instaurationes instrukció 5. p.
[155] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 83, 240, 321. pp.
[156] Vö. Ecclesiae
de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések
3. art. 2. §: AAS 89 (1997) p. 865.
[157] Vö.
Institutio generalis de Liturgia Horarum, 93-98 pp.; Rituale
Romanum 1984, Praenotanda, 28. p.; Ordo coronandi imaginem
beatae Mariae Virginis, editio typica, 1981. III. 25., Typis
Polyglottis Vaticanis, 1981, 10, 14, pp.; Actio pastoralis instrukció:
AAS 61 (1969) pp. 806-811; Pueros baptizatos,
Direktórium a gyermekmisékről, 1973. XI. 1: AAS 66 (1974) 30-46. o.;
Missale Romanum: Institutio Generalis, 21. p.
[158] Vö. II.
János Pál pápa: Misericordia Dei motu proprio, 2002. IV.
7., 2. p.: AAS 94 (2002) 455. o.; Az Istentisztelet és a Szentségi
Fegyelem Kongregációja: Válasz a föltett kérdésekre: Notitiae 37
(2001) 259-260. o.
[159] Vö. Liturgicae
instaurationes instrukció 9. p.
[160] DS 1638
(Trienti egyetemes zsinat XIII. sessio, 1551. X. 11: Határozat az
Eucharisztiáról, 2. f.); vö. DS 1740, 1743; Eucharisticum
mysterium instrukció 35. p.
[161] Vö.
Missale Romanum, Ordo Missae, 4, p.
[162] Missale
Romanum: Institutio Generalis, 51. p.
[163] Vö.
1Kor 11,28.
[164] Vö. CIC
916 k.; DS 1646-1647; Ecclesia de Eucharistia 36. p.; Eucharisticum
mysterium instrukció 35. p.
[165] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 42. p.
[166] Vö. CIC
844. k. 1. §; Ecclesia de Eucharistia enciklika 45-46
pp.; La recherche 130-131. pp.
[167] Vö. Ecclesia
de Eucharistia enciklika 46. p.
[168] Vö. Eucharisticum
mysterium instrukció 35. p.
[169] Vö. CIC
914. k.; A Szentségi Fegyelem Kongregációja: Sanctus Pontifex nyilatkozat,
1973. V. 24: AAS 65 (1973) 410. o.; A Szentségi és
Istentiszteleti Kongregáció és a Klérus Kongregáció: In
quibusdam Levél a Püspöki Konferenciák elnökeihez, 1977.
III. 31. Enchiridion Documentorum Instaurationis Liturgicae, II.
Roma 1988, 142-144. o. ; Uazok: Válasz a föltett kérdésre, 1977. V.
20: AAS 69 (1977) 427. o.
[170] Vö. Dies
Domini apostoli levél 31-34. p.
[171] Vö. CIC
914. k.
[172] Vö. SC
55. p.
[173] Vö. Eucharisticum
mysterium instrukció 31. p.; Törvényszövegeket
magyarázó Pápai Tanács. Válasz a föltett kérdésre 1988. VI. 1-én:
AAS 80 (1988) 1373. o.
[174] Missale
Romanum: Institutio Generalis, 85. p.
[175] Vö. SC 55.
p.; Eucharisticum mysterium instrukció 31. p.; Missale Romanum:
Institutio Generalis, 85, 157, 243. pp.
[176] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 160. p.
[177] CIC 843.
k. 1. §; vö. 915. k.
[178] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 161. p.
[179] Az
Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Kérdés:
Notitiae 35 (1999) 160-161. o.
[180] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 118. p.
[181] Uaz. 160.
p.
[182] CIC 917.
k.; vö. Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a föltett
kérdésre, 1984. VII. 11: AAS 76 (1984) 746. o.
[183] Vö. SC
55. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 158-160,
243-244, 246. pp.
[184] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 237-249; 85, 157. pp.
[185] Vö. uaz
283a. p.
[186] Vö. DS
1725-1729 (Trienti egyetemes zsinat, XXI. sessio 1562, VII. 16:
Határozat a szentáldozásról, 1-3. f.); SC 55. p.; Missale
Romanum: Institutio Generalis, 282-283. pp.
[187] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 283. p.
[188] Vö. Uo.
[189] Vö.
Istentiszteleti Kongregáció: Sacramentali Communione instrukció,
1970. VI. 29: AAS 62 (1970) 665. p.; Liturgicae
instaurationes instrukció 6a p.
[190] Missale
Romanum: Institutio Generalis, 285a. p.
[191] Uaz. 245.
p.
[192] Vö. uaz.
285b, 287. pp.
[193] Vö. uaz.,
207, 285a pp.
[194] Vö. CIC
1367. k.
[195] Vö.
Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a föltett kérdésre
1999. VII. 3-án: AAS 91 (1999) 918. o.
[196] Vö.
Missale Romanum: Institutio Generalis, 163, 284. pp.
[197] CIC 932.
CIC 932. k. 1. §; vö. Liturgicae instaurationes instrukció
9. p.
[198] CIC 904.
k.; vö. LG 3. p.; PO 13.p.: DS 1747; Mysterium fidei; Ecclesia
de Eucharistia enciklika 11. p.; Eucharisticum
mysterium instrukció 44. p.; Missale Romanum:
Institutio Generalis, 19. p.
[199] Vö. CIC 903. k.; Missale
Romanum: Institutio Generalis, 200. p.
[200] Vö. SC 36. p. 1. §; CIC 928.
k.
[201] Vö. Missale Romanum:
Institutio Generalis, 114. p.
[202] Dies Domini apostoli levél
36. p.; vö. Eucharisticum mysterium instrukció 27. p.
[203] Dies Domini apostoli levél,
főként a 36. p.; Actio pastoralis instrukció: AAS 61 (1969) 806-811.
o.
[204] Vö. CIC 905, 945-958. k.;
Klérus Kongregáció: Mos jugiter határozat, 1991. II. 22: AAS 83
(1991) 443-446. o.
[205] Vö. Missale Romanum:
Institutio Generalis, 327-333. pp.
[206] Vö. uaz 332. p.
[207] Vö. uo.; Inaestimabile donum
instrukció 16. p.
[208] Vö. Vö. Missale Romanum:
Institutio Generalis, 333. p.; Függelék IV: Ordo benedictionis
calicis et patenae intra Missam adhibendus, 1255-1257. pp.;
Pontificale Romanum ex decreto sacrosancti Oecumenici Concilii
Vaticani II instauratum, auctoritate Pauli Pp. VI promulgatum: Ordo
Dedicationis ecclesiae et altaris, 1977. V. 29. Typis Polyglottis
Vaticanis, 1977, VII. f. 125-132. pp.
[209] Vö. Missale Romanum:
Institutio Generalis, 163, 183, 192. pp.
[210] Uaz 345. p.
[211] Uaz 335. p.
[212] Vö. uaz 336. p.
[213] Vö. uaz 337. p.
[214] Vö. uaz. 209. p.
[215] Vö. uaz 338. p.
[216] Vö. Liturgicae instaurationes
instrukció 8c.
[217] Vö. Missale Romanum:
Institutio Generalis, 346g. p.
[218] Uaz 114; vö. 16-17. p.
[219] Eucharistiae sacramentum: AAS
65 (1973) 610. o.
[220] Vö. uo.
[221] Vö. Eucharisticum mysterium
instrukció 54. p.; Inter Oecumenici instrukció 95. p.; Missale
Romanum: Institutio Generalis, 314. p.
[222] Vö. Dominicae Cenae levél 3.
p.: Eucharisticum mysterium instrukció 53. p.; CIC 938. k. 2. §;
Rituale Romanum: De sacra Communione et de cultu Mysterii
eucharistici extra Missam, Praenotanda, 9. p.; Missale Romanum:
Institutio Generalis, 314-317. pp.
[223] Vö. CIC 938. k. 3-5. §
[224] A Szentségi Fegyelem
Kongregációja: Nullo unquam instrukció, 1938. V. 26., 10d p.
[225] Vö. Sacramentorum sanctitatis
tutela motu proprio: AAS 93 (2001) 737-739. o.; Fönntartott
legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[226] Vö. RR 26-78. pp.
[227] Ecclesia de Eucharistia
enciklika, 25. p.
[228] Vö. Zsid 9,11; Ecclesia de
Eucharistia enciklika 3. p.
[229] Vö. DS 1643; Mediator Dei
enciklika: AAS 39 (1947) 569. o.; Mysterium Fidei enciklika: AAS 57
(1965) 769-770. o.; Eucharisticum mysterium instrukció 3f;
Inaestimabile donum instrukció 20. p.; Ecclesia de Eucharistia
enciklika 25. p.
[230] Uaz. 25. p.
[231] Mysterium fidei enciklika:
AAS 57 (1965) 771. o.
[232] Vö. Ecclesia de Eucharistia
enciklika 25. p.
[233] CIC 937. k.
[234] Ecclesia de Eucharistia
enciklika 10. p.
[235] Vö. RR 82-100. p.; Missale
Romanum: Institutio Generalis, 317. p.; CIC 941. k. 2. §
[236] Rosarium Virginis Mariae
apostoli levél 2. p.
[237] Vö. Az Istentisztelet és a
Szentségi Fegyelem Kongregációja: Levél 1997. I. 15-én: Notitiae 34
(1998) 506-510. pp.; Penitentiaria Apostolica: Levél néhány paphoz
1996. III. 8-án: Notitiae 34 (1998) 511. p.
[238] Vö. Eucharisticum mysterium
instrukció 61. p.; RR 83. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis,
317. p.; CIC 941. k. 2. §
[239] Vö. RR 94. p.
[240] Vö. Pastor bonus apostoli
konstitúció 65. art.
[241] CIC 944. k. 2. §; vö. RR,
Praenotanda, 102 p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 317. p.
[242] CIC 944. k. 1.§ CIC 944. k.
1. §; vö. RR, Praenotanda, 101-102. pp.; Missale Romanum: Institutio
Generalis, 317. p.
[243] Ecclesia de Eucharistia
enciklika 10. p.
[244] Vö. RR, Praenotanda, 109. p.
[245] Vö. uaz 109-112. pp.
[246] Vö. Missale Romanum: Úr napi
szentmise napi könyörgése, 489. o.
[247] Vö. Ecclesiae de mysterio
instrukció, Teologiai alapelvek, 3.
[248] CIC 900. k. 1. §; vö. DS 802
(IV. Lateráni egyetemes zsinat 1. f.); DS 1084 (Super quibusdam, VI.
Kelemen p. levele Mechitár örmény katolikoszhoz 1351. IX. 29-én); DS
1767-1770 (Trienti zsinat: XXIII. sessio, 1563. VII. 15: A szent
rendekről, 4. f.); Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 553. o.
[249] Vö. CIC 230. k. 3. §; II.
János Pál pápa: Beszéd a „Laikus hívők részvétele a papok
lelkipásztori szolgálatában” szimpozionhoz. 1994. IV. 22., 2. p.:
L'Osservatore Romano, 1994. IV. 23.; Ecclesiae de mysterio
instrukció, Előszó: AAS 89 (1997) 852-856. o.
[250] Vö. Redemptoris missio
enciklika 53-54. p.; Ecclesiae de mysterio instrukció, Előszó
[251] Vö. AG 17. p.; Redemptoris
missio enciklika 73. p.
[252] Vö. Ecclesiae de mysterio
instrukció, Gyakorlati rendelkezések 8 art. 2. §
[253] Vö. Ecclesia de Eucharistia
enciklika 32. p.
[254] CIC 900. k. 1. §
[255] Vö. CIC 910 k. 1. §; vö.
Dominicae Cenae levél 11. p.: Ecclesiae de mysterio instrukció,
Gyakorlati rendelkezések 8 art. 2. §
[256] Vö. CIC 230. k. 3. §
[257] Vö. Immensae caritatis
instrukció, Előszó; Ministeria quaedam motu proprio: AAS 64 (1972)
532. o.; Missale Romanum, III: Függelék: Ritus ad deputandum
ministrum sacrae Communionis ad actum distribuendae, 1253. p.;
Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 8 art. 2.
§
[258] Vö. Inaestimabile donum
instrukció 10. p.; Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz
a feltett kérdésre 1984. VII. 11-én: AAS 76 (1984) 746. o.
[259] Vö. Immensae caritatis
instrukció 1. p.; Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a
feltett kérdésre 1988. VI. 1-én: AAS 80 (1988) 1373. o.; Ecclesiae
de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 8. art. 2. §
[260] Vö. CIC 767. k. 1. §
[261] Vö. CIC 766. k.
[262] Vö. Ecclesiae de mysterio
instrukció, Gyakorlati rendelkezések 2. art. 3-4. §
[263] Vö. Dies Domini apostoli
levél különösen a 31-51. pp.; Novo Millennio ineunte apostoli levél,
35-36. p.; Ecclesia de Eucharistia enciklika 41. p.
[264] PO 6. p.; vö. Ecclesia de
Eucharistia enciklika 22, 33. pp.
[265] Vö. Eucharisticum mysterium
instrukció 26. p.; Christi Ecclesia direktórium 5, 25. pp.
[266] Vö. uaz 18. p.
[267] Vö. Dominicae Cenae levél 2.
p.
[268] Vö. Dies Domini apostoli
levél 49. p.; Ecclesia de Eucharistia enciklika 41. p.; CIC
1246-1247. k.
[269] CIC 1248. k. 2. §; vö.
Christi Ecclesia direktórium 1-2. p.
[270] Ecclesia de Eucharistia
enciklika 33. p.
[271] Vö. Christi Ecclesia
direktórium 22. p.
[272] Ecclesia de Eucharistia
enciklika 30. p.; La recherche 115. p.
[273] Vö. uaz 101. p.
[274] CIC 292. k.; vö.
Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács: nyilatkozat az 1335. k.
helyes értelmezéséről, 2. rész, 3. p. 1997. V. 3: AAS 90 (1998) 64.
o.
[275] Vö. CIC 976. k.; 986 k. 2. §
[276] Vö. Törvényszövegeket
magyarázó Pápai Tanács: nyilatkozat az 1335. k. helyes
értelmezéséről, 2. rész, 1-2. pp: AAS 90 (1998) 63-64. o.
[277] A cölibátus alól fölmentést
kapott papokra vonatkozóan lásd: Hittani Kongregáció: Normae
substantiales, 1980. X. 14., 5. art.; vö. Ecclesiae de mysterio
instrukció, Gyakorlati rendelkezések 3. art. 5. §
[278] Aquinói Szent Tamás: Summa
Theologiae, II. 2, 93, 1.
[279] Vö. Vicesimus quintus annus
apostoli levél 15. p.; SC 15-19. p.
[280] Vö. Sacramentorum sanctitatis
tutela motu proprio: AAS 93 (2001) pp. 737-739. o.; Fönntartott
legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[281] Vö. CIC 1367. k.;
Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács: Válasz a föltett kérdésre
1999. VII. 3-án: AAS 91 (1999) 918. o.; Fönntartott legsúlyosabb
bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[282] Vö. CIC 1378. k. 2 § 1. p.,
1379. k.; Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[283] Vö. CIC 908, 1365. k.;
Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[284] Vö. CIC 927. k.; Fönntartott
legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[285] CIC 387. k.
[286] CIC 838. k. 4. §
[287] CIC 392. k.
[288] Pastor bonus apostoli
konstitúció 52. art.
[289] Vö. uaz 63. p.
[290] Vö. CIC 1417. k. 1. §
[291] Ecclesia de Eucharistia
enciklika 24. p.
[292] Uaz 53-58. p.
[293] Vö. SC 14; 11, 41, 48. pp.
[294] Vö. Aquinói Szent Tamás:
Summa Theologiae III, 64, 9 ad primum.
[295] Vö. Missale Romanum:
Institutio Generalis, 24. p.
|