Üzenet a hivatások 48. világnapjára XVI. Benedek pápa
Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!
2011. május 15.
Kedves Testvéreim!
A hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét 4. vasárnapján
tartjuk. Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: Bátorítsuk a
hivatásokat a helyi egyházban! Hetven évvel ezelőtt,
Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások Pápai
Művét. Ennek nyomán a püspökök számos egyházmegyében hasonló
intézményeket hoztak létre, s ezekben papok és világiak egyaránt
tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor hívására, aki „amikor látta
a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor
nélkül a juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás
kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az
aratáshoz” (Mt 9,36–38).
A hivatásébresztés és hivatásgondozás művészetére kiváló példát
találunk az evangéliumban, amikor Jézus meghívja tanítványait,
hogy kövessék őt, majd szeretettel és figyelemmel neveli, oktatja
őket. Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus
legközvetlenebb munkatársait, hogy hirdessék Isten országát (vö.
Lk 10, 9). Mindenekelőtt világos, hogy először is imádkozott
értük. Mielőtt meghívta őket, Jézus egyedül töltötte az éjszakát,
imádkozott és figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12), miközben
bensőleg a mindennapi dolgok fölé emelkedett. A tanítványok
hivatása éppen abból a bensőséges beszélgetésből fakad, amelyet
Jézus folytatott az Atyával. A papi szolgálatra és az Istennek
szentelt életre szóló meghívás elsősorban az élő Istennel való
szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint annak a kitartó imának az
eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a plébániai
közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért imádkozó
csoportokban.
Jézus nyilvános működése kezdetén meghívott néhány halászt, akik
munkájukkal voltak elfoglalva a Galileai tó partján: „Gyertek,
kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” (Mt 4,19).
Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási küldetését. Ezek a jelek
tükrözték az emberek iránti szeretetét és az Atya irgalmát.
Szavaival és tetteivel tanította őket, hogy készek legyenek
folytatni az Ő megváltó művét. Végül, mivel „tudta, hogy elérkezett
az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1),
rájuk bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielőtt az
Égbe emelkedett, elküldte őket az egész világra ezzel a paranccsal:
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19).
Amit Jézus felkínál, az felemelő, ugyanakkor elkötelezettséget
kér azoktól, akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja őket,
hogy legyenek az Ő barátai, hallgassák közelről szavát és vele
éljenek. Megtanítja nekik, hogyan adják át magukat teljesen
Istennek, hogyan terjesszék az Ő országát az evangélium törvénye
szerint: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga
marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Arra hívja őket,
hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából, önmegvalósítási
elképzeléseikből, hogy belemerüljenek Isten akaratába, és hagyják,
hogy vezesse őket. Olyan testvériség megélésére indítja őket,
amely ebből az Isten iránti teljes nyitottságból fakad (vö. Mt
12,49-50), és amely Jézus közösségének megkülönböztető jegyévé
válik: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim
vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Jézus követése ma is elkötelezettséget kíván. Azt jelenti, hogy
megtanuljuk tekintetünket Jézusra szegezni, közelről megismerni
Őt, hallgatni szavát a Szentírásban és találkozni vele a
szentségekben, megtanuljuk akaratunkat az Övéhez alakítani. Valódi
„iskolát” jelent ez mindazok számára, akik az illetékes egyházi
hatóság vezetése alatt papi szolgálatra vagy a szerzetesi életre
készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra – legyenek bármilyen
életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják az
Egyházat a papi hivatásban illetve a szerzetességben, és „az
Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az
ajándékot; azaz felelős a papi hivatások ébredéséért és
érlelődéséért” (II. János Pál, Pastores dabo vobis, szinódus utáni
apostoli buzdítás, 41.) Különösen napjainkban, amikor az Úr
hangját látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tűnik
teljes önátadással követni őt, minden keresztény közösségnek és
minden hívőnek tudatosan fel kellene vállalnia a hivatásgondozás
ügyét. Bátorítani és támogatni kell azokat, akikben világosan
megmutatkoznak a papi vagy a szerzetesi hivatás jelei, hogy
érezzék az egész közösség szeretetét, amikor igent mondanak
Istennek és az Egyháznak. Magam is bátorítom őket, mint ahogy
azokat is bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett
döntöttek. Ezt írtam nekik: „Jól választottatok. Az embereknek
mindig szükségük lesz Istenre, a technika uralma alatt élő és
globalizált világban is. Szükségük lesz Istenre, aki Jézus
Krisztusban mutatta meg önmagát, és aki egybegyűjt minket az
egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk vele és rajta keresztül,
hogy mi az igazi élet, és hogy szem előtt tartsuk illetve
hatékonnyá tegyük az igaz emberség kritériumait” (Levél a
Szeminaristákhoz, 2010.10.18.).
Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb figyelmet
fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a
plébánián, az egyesületekben főleg a fiatalokat és a gyerekeket –
ahogy Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és
szeretetteljes barátság alakuljon ki bennük az Úrral, melyet a
liturgiában és a személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg
figyelmesen és gyümölcsözően hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy
egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy Isten
akaratának elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a
személyiséget, hanem lehetővé teszi, hogy felfedezze és
megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg az
önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való
kapcsolatokban, mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg
a valódi örömöt és saját vágyaink teljes megvalósulását.
„Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt jelenti, hogy
megfelelő és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk
Krisztus követésének erre az igényes útjára, amely gazdagságánál
fogva át tudja járni egész életünket. Különösen hozzátok fordulok,
kedves püspök testvéreim. Azért, hogy folytatódjék és terjedjen
üdvözítő küldetésetek Krisztusban, „fontos, hogy a lehető
legjobban elősegítsük a papi és szerzetesi hivatások számának
növekedését, főleg a missziós hivatásokét” (Decr. Christus
Dominus, 15). Az Úrnak szüksége van együttműködésetekre, hogy
meghívása eljusson azoknak a szívébe, akiket kiválasztott.
Gondosan válasszátok meg munkatársaitokat az egyházmegyei
hivatásgondozó központba, amely értékes eszköz a
hivatáspasztoráció előmozdításában és szervezésében, valamint az
imádság terén is, amely azt fenntartja és biztosítja
hatékonyságát. Kedves püspök testvérek, az Egyháznak arra a
sürgető felhívására is szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy
legyen arányos a papok elosztása a világban. Készségetek a
hivatásokban szegény egyházmegyék felé Isten áldását hozza majd
közösségeitekre, és a hívők számára egy olyan papi szolgálatról
tesz tanúságot, amely nagylelkűen megnyílik az egész Egyház
szükségleteire.
A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten emlékeztetett, hogy „az egész
keresztény közösség kötelessége, hogy több papi hivatás szülessen,
és ennek a feladatnak elsősorban egy teljesen keresztény élettel
kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért testvéri és
különleges üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni
mindazoknak, akik együttműködnek a plébániákon a papokkal.
Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak tenni a
hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a
munkatársakhoz. A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a
püspökkel és a paptestvérekkel való egységről, hogy ezáltal
biztosítsák az éltető talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A
családokban „a hit, a szeretet és az irgalom lelkülete legyen”
(uo.), segítsék gyermekeiket, hogy nagylelkűen fogadják be a
papságra és a szerzetesi életre szóló meghívást. A hitoktatók és a
katolikus egyesületek, illetve lelkiségi mozgalmak vezetői,
nevelői küldetésük biztos tudatában, próbálják „úgy táplálni a
rájuk bízott tizenéveseket, hogy fel tudják ismerni az isteni
hivatást és örömmel kövessék azt” (uo.).
Kedves testvéreim! Elkötelezettségetek a hivatások ébresztésében
és gondozásában akkor nyeri el teljes értelmét és pasztorális
hatékonyságát, amikor az Egyház egységében valósul meg és a
közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért az egyházi közösség
életének minden momentuma – a hitoktatás, a képzési
összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történő
zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, főleg a
gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás
tudatát, és a papságra valamint a szerzetességre szóló meghívásra
adandó válasz felelősségét, hogy az szabad és tudatos választás
legyen.
A hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház vitalitásának
jellegzetes megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szűz
Mária segítségét, hogy az ő példája nyomán, ahogy befogadta az
üdvösség isteni tervét, valamint hatékony közbenjárására minden
közösségben elterjedhessen a készség, hogy „igent” mondjunk az
Úrnak, aki mindig hív új munkásokat aratásába. Ezzel a
jókívánsággal, szívből adom mindenkire apostoli áldásomat.
Vatikán, 2010. november 15.
XVI. Benedek pápa
|