|
Üzenet a 2012. évi missziós világnapra XVI. Benedek pápa
„Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!”
2012. október 18.
„A keresztények arra hivatottak, hogy visszhangozzák az
Igazság igéjét”
(Porta fidei, A hit kapuja apostoli levél, 6.)
Kedves Testvéreim!
A missziós világnap megtartása idén egészen különleges jelentőséget
hordoz. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója, a Hit
évének megnyitása és a Püspöki Szinódus új evangelizációs témája
mind megerősítik azt, hogy az Egyház még bátrabb és még buzgóbb
elkötelezettséggel akarja folytatni az ad gentes missziót,
hogy az evangélium eljusson a föld legvégső határáig.
A föld minden részéről összegyűlt püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat
ragyogó jele volt az Egyház egyetemességének. Első alkalommal
érkezett ilyen sok zsinati atya Ázsiából, Afrikából,
Latin-Amerikából és Óceániából. Missziós püspökök és helyi püspökök,
nem keresztény népesség közt szétszórtan élő közösségek pásztorai a
zsinati ülésen annak az egyháznak a képét jelenítették meg, amely
jelen van minden kontinensen, és bemutatták az akkori ún. „harmadik
világ” összetett valóságát. Mivel bőséges tapasztalattal
rendelkeztek abból fakadóan, hogy fiatal és kialakulóban lévő helyi
egyházak pásztorai voltak, és szenvedélyesen terjeszteni akarták
Isten országát, meghatározó módon hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinat
megerősítse az ad gentes evangelizáció szükségességét és
sürgető időszerű fontosságát, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy
az Egyház missziós természete az egyháztan középpontjába kerüljön.
Missziós egyháztan
Ez a látásmód ma sem halványult el, sőt gyümölcsöző teológiai és
lelkipásztori megfontolásokkal gazdagodott, és megújult
időszerűséggel áll előttünk, mert megnövekedett azoknak a száma,
akik még nem ismerik Krisztust: „Nagyon sokan vannak még azok, akik
várják Krisztust” – állapította meg Boldog II. János Pál a Redemptoris
missio kezdetű enciklikában a missziós küldetés állandó
érvényességéről, és hozzátette: „Nem pihenhetünk nyugodtan, ha az
ugyancsak Krisztus vérén megváltott sok millió testvérünkre és
nővérünkre gondolunk, akik úgy élnek, hogy mit sem tudnak Isten
szeretetéről” (86). A Hit évének meghirdetésekor én is azt írtam,
hogy Krisztus „ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ
útjaira, hogy hirdessük evangéliumát a föld népeinek” (A hit
kapuja apostoli levél, 7.); ez a hithirdetés, ahogy Isten
szolgája VI. Pál az Evangelii nuntiandi kezdetű Apostoli
buzdításban megfogalmazta, „az Egyház számára nem fakultatív
feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr
Jézus bízta rá a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek
higgyenek és üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges,
egyedülálló, mással nem helyettesíthető” (5.). Magunkévá kell tehát
tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik
és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták
terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén.
Nem meglepő tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az egyházi
tanítóhivatal ezt követő tanítása különösképpen hangsúlyozzák a
missziós küldetést, melyet Krisztus a tanítványaira bízott, és
amelyre el kell köteleznie magát Isten egész népének, püspököknek,
papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világiaknak. Elsősorban a
püspökök feladata, hogy gondoskodjanak az evangélium hirdetéséről a
föld minden részén, ők a közvetlen felelősei a világban történő
evangelizálásnak, úgy is mint a püspöki kollégium tagjai és úgy is
mint a helyi egyházak pásztorai. Őket ugyanis „nemcsak az
egyházmegye szolgálatára szentelik fel, hanem az egész világ
üdvösségéért is” (II. János Pál, Redemptoris missio
kezdetű enciklika, 63.), ők a hit hírvivői, akik új tanítványokat
vezetnek Krisztushoz (vö. Ad gentes, 20.) és „láthatóvá
teszik Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát úgy, hogy az
egész egyházmegye missziós természetűvé válik” (uo. 38).
Az evangelizálás prioritása
Az evangélium hirdetésének küldetése ezért egy püspök számára nem
merül ki abban, hogy odafigyel Isten népének arra a kis darabjára,
amit lelkipásztori gondjaira bíztak, és abban sem, hogy saját
egyházmegyéjéből fidei donum papokat vagy laikusokat küld
misszióba. A püspöknek a helyi egyház egész tevékenységét, minden
területét, azaz egész létét és működését be kell ebbe vonnia. A II.
Vatikáni Zsinat világosan rámutatott erre, és az egyházi
tanítóhivatal azt követő tanítása határozottan megerősítette. Ez
pedig azt igényli, hogy az életformákat, a pasztorális terveket és
az egyházmegye szervezését állandóan az egyházi létnek ehhez az
alapvető dimenziójához igazítsuk, különösen most, állandóan változó
világunkban. Ez érvényes a megszentelt élet intézményeire, az
apostoli élet társaságaira és az egyházi mozgalmakra is: az Egyházat
alkotó nagy mozaik minden alkotórészének tudnia kell, hogy az Úr
tőle is kéri az evangélium hirdetését, hogy Krisztust mindenhol
hírül adjuk. Mindnyájunknak – lelkipásztoroknak, szerzeteseknek és
valamennyi Krisztusban hívőnek, Szent Pál apostol nyomdokain kell
járnunk, aki a „pogányokért Jézus Krisztus foglya” lett (vö. Ef
3,1), dolgozott, szenvedett, küzdött, hogy eljuttassa az
evangéliumot a pogányok közé (vö. Kol 1,24–29), nem spórolt
energiájával, idejével, a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy
megismertesse Krisztus üzenetét.
Az ad gentes missziónak ma is minden egyházi tevékenység
folytonos távlatának és paradigmájának kell lennie, mert az Egyház
identitását az Isten misztériumában való hit adja – aki Krisztusban
kinyilatkoztatta magát, hogy elhozza nekünk az üdvösséget –, és a
küldetés, hogy tanúságot tegyünk róla és hirdessük Őt a világnak,
amíg újra el nem jön. Ahogy Szent Pál tette, figyelmeseknek kell
lennünk a távollévők iránt, akik még nem ismerik Krisztust és nem
tapasztalták meg Isten atyai szeretetét, és tudatában kell lennünk,
hogy a missziós együttműködésnek ma új formákat kell öltenie, hogy
abba ne csak az anyagi támogatás, hanem az evangelizálásba való
közvetlen részvétel is beletartozzon (vö. II. János Pál, Redemptoris
missio kezdetű enciklika, 82.). A Hit évének megünneplése és
a püspöki szinódus új evangelizációs témája megfelelő alkalmat
jelentenek majd, hogy a missziós együttműködés új lendületet vegyen,
különösen ez utóbbi tekintetben.
Hit és hírüladás
A sürgető vágy, hogy hirdessük Krisztust, arra is ösztönöz, hogy
figyelemmel kísérjük a történelmet azért, hogy észrevegyük az
emberiség problémáit, vágyait és reményeit, amelyet Krisztusnak kell
begyógyítania, megtisztítania és megtöltenie jelenlétével. Az ő
üzenete ugyanis mindig aktuális, a történelem szívébe hatol, és
választ tud adni minden embernek a legnyugtalanítóbb kérdéseire is.
Ezért az Egyháznak és minden tagjának tudatában kell lennie, hogy
„az egyházi misszió végtelen távlatai és a jelenlegi összetett
helyzet ma megújult módszereket kérnek abban, hogy hatékonyan tudjuk
átadni Isten igéjét” (XVI. Benedek, Verbum domini kezdetű
szinódus utáni buzdítás, 97.). Ez mindenekelőtt azt kívánja, hogy
megújult személyes és közösségi hittel csatlakozzunk Jézus Krisztus
evangéliumához „ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély
változásokat él át.” (Porta fidei 6.)
Az evangelizációs lendület egyik akadálya ugyanis a hit válsága,
nemcsak a nyugati világban, hanem az emberiség nagy részében, amely
ugyanúgy éhezik és szomjazik Istenre, és meg kell hívni, el kell
vezetni az élet kenyeréhez és az élő vízhez, mint a szamariai
asszonyt, aki Jákob kútjához megy és Jézussal beszélget. Ahogy János
evangélista elmondja, ennek az asszonynak a története nagyon sok
mondanivalót hordoz (vö. Jn 4,1–30): találkozik Jézussal, aki inni
kér tőle, de aztán egy új vízről beszél neki, amely örökre el tudja
oltani a szomjat. Az asszony először nem érti, megmarad az anyagi
szinten, de az Úr lassan a hit útján elvezeti őt addig, hogy
felismeri benne a Messiást. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston
megállapítja: „miután [az asszony] befogadta szívébe az Úr
Krisztust, mi mást tehetett volna, minthogy ott hagyja korsóját, és
szaladjon hírül adni a jó hírt?” (In Ioannis Ev., 15,30).
Amikor Krisztussal mint élő személlyel találkozunk, aki szívünk
szomját oltja, csak azt a vágyat ébresztheti bennünk, hogy megosszuk
másokkal ennek a jelenlétnek az örömét, megismertessük, hogy
mindenki megtapasztalhassa. Új lelkesedéssel kell továbbadnunk a
hitet, hogy előmozdítsuk azoknak a közösségeknek és országoknak az
új evangelizálását, amelyek ősi keresztény hagyományokkal
rendelkeznek, de kezdik szem elől téveszteni Istent; elő kell
segítenünk, hogy újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt. Az
evangelizálással való törődésnek nem szabad soha az egyházi
tevékenység és a keresztény ember személyes életének peremére
szorulnia, hanem határozott jellemzőjének kell lennie annak
tudatában, hogy mindannyian az evangélium címzettjei és egyúttal a
misszionáriusai is vagyunk. A hírüladás középpontja mindig ugyanaz
marad: a világ üdvösségéért meghalt és feltámadt Krisztus kérügmája,
Isten szeretetének kérügmája, amely abszolút és totális
minden ember számára, és amely abban csúcsosodott ki, hogy elküldte
örök és egyszülött Fiát, az Úr Jézust, aki nem tartotta
méltatlannak, hogy magára vegye emberi természetünk szegénységét,
szeretve és megváltva azt a bűntől és a haláltól, önmaga kereszten
való felajánlásával.
Az Istenben való hit – abban a szeretettervben, amely Krisztusban
valósult meg –mindenekelőtt ajándék és misztérium, amelyet be kell
fogadnunk szívünkbe és életünkbe és mindig meg kell köszönnünk az
Úrnak. Ugyanakkor a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy
megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy
gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell
világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet
életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak.
A hírüladás szeretetté válik
„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” – mondta Pál
apostol (1Kor 9,16). Ez a mondat erősen visszhangzik minden
keresztény ember és minden keresztény közösség számára valamennyi
földrészen. A missziós lét azoknak a helyi egyházaknak is
természetes életformájává vált, amelyek missziós területeken
működnek, általában fiatal helyi egyházak, gyakran a közelmúltban
jöttek létre, és még saját maguknak is szükségük van
misszionáriusokra. A világ minden részéről sok pap, szerzetes,
világi hívő, sőt egész családok is ott hagyják hazájukat, saját
helyi közösségüket, és más térségek helyi egyházaihoz mennek, hogy
hirdessék Krisztus nevét és tanúságot tegyenek róla, akiben az
emberiség megtalálja az üdvösségét. A helyi egyházak közötti mély
közösség, megosztás és szeretet fejeződik ki ebben azért, hogy
minden ember hallhassa és újra hallhassa a jó hírt, amely gyógyulást
hoz, és azért is, hogy a szentségekhez, az igazi élet forrásaihoz
járulhassanak.
A hit e kivételes, szeretetté váló jele mellett megemlítem a Pápai
Missziós Műveket, az egyetemes Egyház missziós együttműködésének
eszközét a világban, és köszönetet mondok neki. Tevékenységével az
evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek
iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget
jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi
helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének
helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai
megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden
szakaszában.
Kedves Testvérek! A Szentlélek kiáradását kérem az ad gentes
evangelizációra, és különösen az azt végzőkre, hogy Isten kegyelme
által még határozottabban haladjon előre a történelemben. Boldog
John Henry Newmannal ezt imádkozom: „Kísérd, Uram,
misszionáriusaidat az evangelizációra váró területekre, add ajkukra
a megfelelő szavakat, gyümölcsöztesd fáradozásukat.” Szűz Mária, az
Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga kísérje az evangélium minden
misszionáriusát.
Vatikán, 2012. január 6., Vízkereszt ünnepén
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Beteljesedett! Jn 19,12-42
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|