Üzenet a tömegtájékoztatás 47. világnapjára Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa
XVI. Benedek pápa
2013. május 12.
Közösségi hálók: az igazság és a hit kapui; az
evangelizáció új terei
Kedves Testvérek!
A tömegtájékoztatás 2013. évi világnapjához közeledve szeretnék
ajánlani nektek néhány gondolatot azzal az egyre fontosabb témával
kapcsolatban, amely az emberek egymás közti kommunikációjának mai
módjára vonatkozik. Szeretném megemlíteni a virtuális közösségi
hálók fejlődését, amelyek hozzájárulnak egy új „agóra”,
egy nyitott közösségi tér kialakulásához, ahol az emberek
ötleteket, információkat, véleményeket osztanak meg és ahol ezen
kívül új kapcsolatok és új közösségi formák jöhetnek létre.
Ezek a terek, amikor helyesen és kiegyensúlyozottan használják
őket, hozzájárulnak a párbeszéd és a megvitatás olyan formáinak
előnyben részesítéséhez, amelyek – ha a magánélet iránti
figyelemmel és tisztelettel, felelősséggel és az igazság iránti
elkötelezettséggel párosulnak – megerősíthetik az emberek közötti
egység kötelékeit és hatékonyan elősegíthetik az emberi család
harmóniáját. Az információcsere igazi kommunikációvá válhat, az
ismeretségek barátsággá érhetnek, a kapcsolatok segíthetik a
valódi közösséget. Ha a hálók feladata ennek a nagy
lehetőségnek a megvalósítása, akkor a benne résztvevő embereknek
erőfeszítést kell tenniük, hogy hitelesek legyenek, mert ezeken a
tereken nem csak ötleteket és információkat osztunk meg, hanem
végső soron magunkat közöljük.
A közösségi hálók fejlődése elkötelezettséget igényel: ezeken
keresztül az emberek kapcsolatokat építenek és barátokra találnak,
válaszokat keresnek kérdéseikre, kikapcsolódnak, de intellektuális
kihívásokkal is találkoznak, szaktudást és ismereteket osztanak
meg. A hálók így egyre inkább magának a társadalom
szövetének részeivé válnak, amennyiben egyesítik az embereket
ezeknek az alapvető igényeknek a mentén. A közösségi hálókat tehát
az ember szívében gyökerező vágyak táplálják.
A közösségi hálók kultúrája és a kommunikáció formáiban
és stílusaiban végbemenő változások komoly kihívások elé állítják
azokat, akik igazságról és értékekről akarnak beszélni. Gyakran –
ahogyan más tömegkommunikációs eszközök esetében is történik – úgy
tűnik, hogy a különböző kifejezési formák jelentőségét és
hatékonyságát inkább a népszerűségük, mint lényegi fontosságuk és
érvényességük határozza meg. A népszerűség aztán sok esetben
inkább köthető a hírnévhez vagy meggyőzési stratégiákhoz, mint
logikai érveléshez. Olykor az értelem diszkrét hangját elnyomja a
túl sok zajos információ, és nem tudja felkelteni a figyelmet,
amelyet azok kötnek le, akik meggyőzőbben fejezik ki magukat.
A közösségi médiáknak tehát szükségük van mindazok
segítségére, akik tudatában vannak a párbeszéd, az értelmes vita, a
logikus érvelés értékeinek; olyan személyekére, akik a beszédnek és
az önközlésnek olyan formáit próbálják művelni, amelyek a
kommunikációs folyamatban résztvevők legnemesebb vágyainak felelnek
meg. Párbeszéd és megvitatás fejlődhetnek és növekedhetnek akkor is,
amikor beszélgetünk és komolyan vesszük azokat, akiknek a miénktől
eltérő elképzeléseik vannak. „Felismerve a kulturális különbségeket
tennünk kell azért, hogy az emberek ne csak elfogadják a másik
kultúrájának létezését, hanem vágyjanak arra is, hogy az gazdagítsa
őket és felajánlják mindazt a jót, igazat és szépet, amit ők
birtokolnak” (Beszéd a kultúra világának képviselőihez,
Belém, Lisszabon, 2010. május 12).
A kihívás, amellyel a közösségi hálóknak szembe kell
nézniük, az, hogy valóban befogadók legyenek: akkor részesülnek a
hívők teljes részvételének jótékony hatásaiból, akik vágynak arra,
hogy megosszák Jézus üzenetét és az emberi méltóság értékeit,
amelyeket az ő tanítása előmozdít. A hívők ugyanis egyre inkább
érzékelik, hogy ha az Örömhírt nem terjesztjük a virtuális
környezetben, akkor sokak életéből hiányozhat, akik számára ez az
egzisztenciális tér fontos. A virtuális környezet nem egy párhuzamos
vagy tisztán virtuális világ, hanem sok ember mindennapi életének
része, főleg a fiatalabbakénak. A közösségi hálók az
emberi együttműködés gyümölcsei, de a maguk részéről ezek is új
formákat adnak a kommunikációs dinamikáknak, ami kapcsolatokat
teremt: ennek a környezetnek a figyelmes megismerése tehát
előfeltétele annak, hogy komolyan jelen lehessünk benne.
Az új nyelvezet használatának készsége nem annyira azért fontos,
hogy lépést tartsunk a korral, hanem pontosan azért, hogy az
evangélium végtelen gazdagsága olyan kifejezési formákat
találhasson, amelyek el tudnak jutni mindenkinek az értelméhez és a
szívéhez. A virtuális környezetben az írott szót gyakran képek és
hangok kísérik. Az olyan hatékony kommunikáció, mint Jézus
példabeszédei, igényli azok képzelőerejének és érzelmi képességének
bevonását, akiket az Isten szeretetének titkával való találkozásra
akarunk meghívni. Egyébként tudjuk, hogy a keresztény hagyomány
mindig is gazdag volt jelekben és szimbólumokban: gondolok például a
keresztre, az ikonokra, Szűz Mária képeire, a karácsonyi betlehemre,
a templomok üvegablakaira és falfestményeire. Az emberiség művészeti
örökségének jelentős részét olyan művészek és zenészek alkották,
akik próbálták kifejezni a hit igazságait.
A hívők hitelességét a közösségi hálókban reményük és
örömük mély forrásának, a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott,
irgalomban és szeretetben gazdag Istenbe vetett hitnek a megosztása
mutatja meg. Ez a megosztás nem csak a hit kifejezett megvallása
révén, hanem a tanúságtételben is megnyilvánul, vagyis abban a
módban, ahogyan közlünk „az evangéliummal mély egységben lévő
döntéseket, preferenciákat, ítéleteket akkor is, amikor nem
beszélünk kifejezetten magáról az evangéliumról” (Üzenet a
tömegtájékoztatás világnapjára 2011). A tanúságtételnek egy
különösen is jelentős módja az, amikor oda akarjuk ajándékozni
magunkat másoknak azáltal, hogy készségesen, türelemmel és
tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi létezés
értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és kételyeikben. A
hittel és tartalmával kapcsolatos párbeszéd megjelenése a közösségi
hálókban megerősíti az értelem fontosságát és jelentőségét a
nyilvános és társadalmi vitákban.
Azok számára, akik nyitott szívvel elfogadták a hit ajándékát, az
embernek a szeretetre, az igazságra és az élet értelmére irányuló
kérdéseire – amelyek egyáltalán nem hiányoznak a közösségi hálókon
sem – a legradikálisabb válasz Jézus Krisztus személyében található.
Természetes, hogy aki hisz, arra vágyik, hogy tisztelettel és
tapintatosan megossza azokkal, akikkel a virtuális környezetben
találkozik. Végső soron azonban az evangélium megosztása azért tud
gyümölcsöt hozni, mert Isten Igéje megérinti a szíveket saját
erejéből, mielőtt még mi bármi erőfeszítést is tettünk volna. Az
Isten művének hatékonyságába vetett bizalomnak mindig felül kell
múlnia minden az emberi eszközök használatába vetett
biztonságérzetünket. A virtuális környezetben is, ahol könnyen
előfordul túl heves és kötekedő hangnem, és ahol olykor a
szenzációhajhászás látszik felülkerekedni, figyelmes
megkülönböztetésre van szükség. Ennek kapcsán emlékezzünk, hogy
Illés Isten hangját nem a hatalmas és viharos szélben, nem is a
földrengésben vagy a tűzben, hanem az „enyhe szellőben” ismerte fel
(1Kir 19, 11-12). Bíznunk kell abban a tényben, hogy az ember
alapvető vágyai, hogy szeressen, és hogy szeretve legyen, hogy a
dolgok értelmét és igazságát megtalálja – amelyeket maga Isten
helyezett az ember szívébe -, korunk emberét is mindig és minden
esetben megőrzik a nyitottságban arra, amit Boldog Newman bíboros a
hit „szelíd fény”-ének nevezett.
A közösségi hálók, azon túl, hogy az evangelizáció
eszközei lehetnek, az emberi fejlődéshez is hozzájárulhatnak.
Például egyes helyeken és kultúrákban, ahol a keresztények
elszigeteltnek érzik magukat, a közösségi hálók megerősíthetik valós
egységüket a hívők egyetemes közösségével. A hálók megkönnyítik a
lelkiségi és liturgikus anyagok megosztását, elősegítve, hogy az
emberekben megerősödjön a testvéri közelség érzése imádságuk során
azokhoz, akik ugyanazt a hitet vallják, mint ők. A hiteles és
együttműködésre kész nyitottság azoknak a kérdései és kételyei
iránt, akik távol vannak a hittől, meg kell, hogy erősítse bennünk
az igényt, hogy imádsággal és elmélkedéssel tápláljuk hitünket Isten
jelenlétében, mint ahogy tevékeny szeretetünket is: „Szólhatok az
emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak
zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom” (1Kor 13,1).
Léteznek közösségi hálók, amelyek a virtuális környezetben
lehetőséget kínálnak a ma emberének az imádságra, az Isten Igéjének
elmélkedésére vagy megosztására. De ezek a hálók megnyithatják a
kapukat a hit más dimenzióira is. Sokan ugyanis éppen egy kezdetben
on line kapcsolatfelvételnek köszönhetően kezdik felfedezni
a közvetlen találkozás, a közösségi tapasztalat vagy akár a
zarándoklat fontosságát, amelyek mindig fontos elemek a hit útján.
Miközben próbáljuk megjeleníteni az evangéliumot a virtuális
környezetben, meghívhatjuk az embereket imatalálkozókra vagy
liturgikus eseményekre olyan konkrét helyszínekre, mint a templomok
vagy a kápolnák. Hitünk kifejezésének és az evangéliumról való
tanúságtételünknek következetesnek és egységesnek kellene lennie
akár a fizikai, akár a virtuális világban. Amikor – akármilyen módon
– jelen vagyunk mások számára, az a hivatásunk, hogy megismertessük
Isten szeretetét a föld végső határáig.
Imádkozom, hogy Isten Lelke kísérjen és világosítson meg titeket
mindig, miközben szívből megáldalak mindnyájatokat, hogy valóban
hírnökei és tanúi lehessetek az evangéliumnak. „Menjetek el az egész
világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk
16,15).
Vatikán, 2013. január 24., Szalézi Szent Ferenc ünnepe
XVI. Benedek pápa
|