|
Üzenet a 2013. évi missziós világnapra Ferenc pápa
"Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!"
2013. október 20.
Kedves Testvéreim!
Ebben az évben a missziós világnapot a Hit évének vége felé
ünnepeljük, amely fontos alkalom arra, hogy megerősödjön barátságunk
az Úrral és mint az evangéliumot bátran hirdető Egyház megerősödve
folytassuk utunkat. Ebben a távlatban szeretnék felvetni néhány
gondolatot.
1. A hit Isten értékes ajándéka, amely megnyitja elménket, hogy meg
tudjuk ismerni és szeretni tudjuk Őt. Kapcsolatba akar lépni velünk,
hogy részesítsen bennünket az Ő saját életében, hogy életünknek
teljesebb értelmet adjon, jobbá és szebbé tegye. Isten szeret
minket! A hit viszont azt kéri, hogy befogadjuk, tehát személyes
válaszunkat kéri, a bátorságot, hogy Istenre bízzuk magunkat, az Ő
szeretetét éljük meg, és hálásak legyünk végtelen irgalmáért. Ez nem
csupán keveseknek fenntartott, hanem nagylelkűen felkínált ajándék.
Mindenkinek meg kellene tapasztalnia azt az örömet, hogy érzi, Isten
szereti őt, vagyis az üdvösség örömét! Olyan ajándék ez, amit nem
tarthatunk meg csak saját magunknak, hanem meg kell osztanunk. Ha
csak magunknak akarjuk megtartani, akkor elszigetelt, terméketlen és
beteg keresztények leszünk. Az evangélium hirdetése hozzátartozik
ahhoz, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, és állandó
elkötelezettséget jelent, mely élteti az egész Egyházat. „A missziós
lendület világos jele egy egyházi közösség érettségének” (XVI.
Benedek, Verbum Domini apostoli buzdítás, 95). Minden közösség akkor
„felnőtt”, amikor megvallja hitét, örömmel ünnepli azt a
liturgiában, megéli a tevékeny szeretetet és szüntelenül hirdeti
Isten igéjét, kilépve saját háza tájáról, hogy elvigye a
„perifériákra” is, különösképpen azoknak, akiknek még nem volt
alkalmuk megismerni Krisztust. Hitünk szilárdságának mértéke egyéni
és közösségi szinten abban is megmutatkozik, hogy mennyire tudjuk
átadni másoknak, terjeszteni, szeretetben megélni, tanúságot tenni
róla mindazoknak, akikkel találkozunk és együtt járjuk az élet
útját.
2. A Hit éve, ötven évvel a II. Vatikáni Zsinat kezdete után, az
egész Egyházat ösztönzi, hogy megújult tudatossággal legyen jelen a
mai világban, és a népek, nemzetek közötti missziójában. A missziós
tevékenység nemcsak bizonyos földrajzi területek kérdése, hanem
népeket, kultúrákat, konkrét személyeket érint, mivel a hit
„határvonalai” nemcsak helyeken és emberi hagyományokon, hanem
minden ember szívén keresztül húzódnak. A II. Vatikáni Zsinat
különösképpen hangsúlyozta, hogy a missziós feladat, a hit
határainak kitágítása minden megkeresztelt ember, minden keresztény
közösség sajátja: „Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai
és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek
is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt” (Ad Gentes
kezdetű dekrétum, 37). Minden egyes közösség arra hivatott tehát,
hogy magáévá tegye azt a küldetést, amit Jézus az apostolokra
bízott: legyenek tanúi „Jeruzsálemben, s egész Júdeában és
Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8), s ne
úgy tegyék ezt mintha a keresztény élet másodlagos oldala lenne,
hanem mint annak lényegi eleme. Mindannyian arra vagyunk meghívva,
hogy a világ útjait együtt járjuk a többi testvérrel, megvallva és
tanúságot téve Krisztusba vetett hitünkről, evangéliumának
hirdetőiként. Arra hívom a püspököket, a papokat, a papi és
pasztorális tanácsokat, az Egyházban felelős valamennyi személyt és
csoportot, hogy a pasztorális és képzési programokban helyezzék
előtérbe a missziós dimenziót. Érezzék, hogy apostoli
elkötelezettségünk nem teljes, ha nincs meg benne az az elhatározás,
hogy „tanúságot tegyünk Krisztusról a nemzetek előtt”, minden nép
előtt. A missziós jelleg nem csupán „program” a keresztény életben,
hanem paradigma is, mely a keresztény élet minden aspektusára
vonatkozik.
3. Az evangelizációs tevékenység gyakran nemcsak a keresztény
közösségen kívül, hanem azon belül is akadályokba ütközik. Olykor
alábbhagy a lendület, az öröm, a bátorság, a remény Krisztus
üzenetének mindenki felé való hirdetésében és abban, hogy segítsük
korunk emberét, hogy találkozzon Vele. Néha még azt is gondolják,
hogy az evangélium igazságának átadása sérti a szabadságot. VI. Pál
megvilágosító szavakat mond erre vonatkozóan: „semmit sem szabad
testvéreinkre kényszerrel ráerőszakolni. De semmiképpen sem
megsértése a vallásszabadságnak, sőt éppen annak tiszteletben
tartása, ha előadjuk az evangéliumi igazságot és a Jézus Krisztusban
való üdvösséget, és az illetőre saját magára bízzuk, hogy ezek után
szabadon mit választ” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli
buzdítás, 80). Mindig bátran, örömmel és a másikat tiszteletben
tartva kell felkínálnunk a Krisztussal való találkozást,
evangéliumának hordozóivá válva. Jézus közénk jött, hogy megmutassa
az üdvösség útját, és ránk is bízta azt a küldetést, hogy
megismertessük mindenkivel a föld végső határáig. Gyakran látjuk,
hogy az erőszak, a hazugság, a téves eszmék kerülnek előtérbe és
ezeket hirdetik. Sürgetően fontos, hogy igehirdetéssel és
tanúságtétellel felragyogtassuk korunkban az evangéliumi helyes
életet, és tegyük ezt meg az Egyházon belülről elindulva. Mert ebben
az összefüggésben fontos, hogy sose felejtsük el a minden igehirdető
számára alapvető elvet: az Egyház nélkül nem lehet Krisztust
hirdetni. Az evangelizáció sohasem elszigetelt, egyéni,
magántevékenység, hanem mindig egyházi. VI. Pál írta, hogy „ha
valahol egészen eldugott helyen egy ismeretlen igehirdető, katekéta
vagy lelkipásztor hirdeti az evangéliumot, összegyűjti néhány hívét,
vagy kiszolgáltatja a szentségeket, akkor is mindig az Egyház
nevében cselekszik.” (…) „küldetését nem önkényesen
gyakorolja, nem valami magánsugallatot követ, hanem egységben van az
Egyház küldetésével és az Egyház nevében cselekszik” (uo. 60). És ez
erőt ad a missziónak, minden misszionáriust és igehirdetőt
megerősít, hogy soha sincs egyedül, hanem tagja az egyetlen Testnek,
melyet a Szentlélek éltet.
4. Korunkban az elterjedt mobilitás és az új médiákon keresztül
könnyűvé vált kommunikáció következtében a népek, az ismeretek és a
tapasztalatok elvegyültek egymással. Munka miatt egész családok
költöznek egyik kontinensről a másikra. A szakmai és kulturális
tapasztalatcsere, a turizmus és ehhez hasonló tevékenységek az
emberek nagymértékű mozgását indítják be. Néha még a plébániai
közösségeknek is nehéz biztosan tudniuk, hogy ki él ideiglenesen és
ki tartósan azon a területen. Ezen kívül a hagyományosan keresztény
térségek egyre nagyobb részén növekszik a nem hívők száma, akik
közömbösek a vallás iránt, vagy másfajta hitvilágban élnek. Az sem
ritka, hogy jó néhány megkeresztelt ember olyan életutat választ,
amely eltávolítja őt a hittől, és így szüksége van „új
evangelizációra”. Mindehhez hozzájön az a tény is, hogy az
emberiségnek egy jelentős részéhez még nem jutott el Jézus Krisztus
örömhíre. Olyan válságidőszakban élünk, amely életünk különböző
területeit érinti, nem csak a gazdaságot, pénzügyeket, az
élelmiszerbiztonságot, a környezetet, hanem az élet mély értelmét és
az alapvető értékeket is, amelyek éltetik azt. Az emberi együttélést
is feszültségek és konfliktusok jellemzik, amelyek bizonytalanságot
okoznak és megnehezítik a tartós béke megteremtését. Ebben az
összetett helyzetben, amikor a jelen és a jövő látóhatárán fenyegető
felhők látszanak, még sürgetőbb, hogy bátran vigyük Krisztus
evangéliumát az élet minden területére. Ez a remény, a
kiengesztelődés, a közösség hirdetése, Isten közelségének, az Ő
irgalmának, üdvösségének hirdetése és annak, hogy Isten szeretetének
hatalma le tudja győzni a rossz sötétségét és képes a jó útján
vezetni az embert. Korunk emberének biztos fényre van szüksége,
amely bevilágítja útját, és ezt csak a Krisztussal való találkozás
tudja megadni. Vigyük ennek a világnak tanúságtételünkkel,
szeretetünkkel a hitből kapott reményt! Az Egyház missziós
tevékenysége nem prozelitizmus, hanem tanúságtétel az életről, amely
megvilágítja az utat, reményt és szeretet hordoz. Az Egyház – újra
elismétlem – nem segélyszervezet, nem vállalkozás vagy civil
szervezet, hanem emberek közössége, akiket a Szentlélek éltet, akik
megélték és megélik, milyen csodálatos találkozni Jézus Krisztussal,
és szeretnék megosztani ezt a mély örömöt, az üdvösség üzenetét,
melyet az Úr hozott nekünk. Maga a Szentlélek vezeti az Egyházat
ezen az úton.
5. Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy Krisztus örömhírének
hordozója legyen, és különösen hálás vagyok a misszionáriusoknak, a
fidei donum papoknak, a szerzeteseknek és – az egyre több – világi
hívőnek, akik befogadva az Úr hívását, elhagyják hazájukat, hogy más
területen, más kultúrában szolgálják az evangélium terjedését. De
szeretném kiemelni a fiatal egyházak nagylelkű elköteleződését is,
amellyel maguk is küldenek misszionáriusokat a nehézségben lévő
egyházaknak – nem ritkán ősi keresztény egyházaknak –, és azt a
frissességet, lelkesedést viszik oda, ahogyan ők élik meg a hitet,
amely megújítja az életet és reményt ad. Ebben az egyetemes
távlatban élni – válaszolva a Jézustól kapott küldetésre: „Menjetek
tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28, 19) –
gazdagodást jelent minden részegyház, minden közösség számára, és
misszionáriusokat adni soha sem veszteség, hanem nyereség. Kérem
mindazokat, akik erre éreznek hívást, hogy életállapotuk szerint
nagylelkűen válaszoljanak a Lélek hangjára, és ne féljenek
nagylelkűnek lenni az Úrral. Arra hívom a püspököket, a szerzetes
családokat, a közösségeket és minden keresztény társulást is, hogy
széles látókörűen és gondos megkülönböztetéssel támogassák az ad
gentes missziós hivatásokat és segítsék azokat az egyházakat,
akiknek papokra, szerzetesekre és világiakra van szükségük a
keresztény közösség megerősítéséhez. És ennek a figyelemnek meg
kellene lennie azok között az egyházak között is, amelyek egy
térségben vannak, vagy ugyanahhoz a Püspöki Konferenciához
tartoznak: fontos, hogy a hivatásokban gazdagabb egyházak
nagylelkűen segítsék azokat, amelyek a kevés hivatás miatt
szenvednek.
Buzdítom a misszionáriusokat, különösen a fidei donum papokat és a
világiakat, hogy örömmel éljék meg értékes szolgálatukat azokban az
egyházakban, ahová küldték őket. És vigyék örömüket és
tapasztalatukat azokba az egyházakba, ahonnan származnak, emlékezve,
ahogy Pál és Barnabás első missziós útjuk végén „elbeszélték, mi
mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a
hit kapuját” (ApCsel 14,27). Ők – a fiatal egyházak frissességét
hozva – a hit egyfajta „visszaadásának” eszközeivé válhatnak, hogy
az ősi keresztény gyökerű egyházak újra felfedezzék a lelkesedést és
a hit megosztásának örömét, amely kölcsönösen gazdagít az Úr
követésének útján.
Róma püspöke, püspök testvéreivel együtt, szerető gondoskodással
fordul minden helyi egyház felé. E gondoskodás különleges módon
valósul meg a Pápai Missziós Művek elkötelezettségében, amelynek
célja, hogy minden megkeresztelt emberben és minden közösségben
éltesse és elmélyítse a missziós tudatot. Egyrészt felhívja a
figyelmet az alapos missziós képzés fontosságára Isten egész népének
körében, másrészt segíti, hogy a keresztény közösségek felajánlják
segítségüket az evangélium terjesztéséhez a világban.
Végül pedig azokhoz a keresztényekhez szólok, akiknek – a világ
különböző részein – nehézségekbe ütközik hitük nyílt megvallása, és
nincs elismert joguk annak méltó megéléséhez. Ők a mi testvéreink,
bátor tanúságtevők – még többen vannak, mint az első századok
vértanúi –, akik apostoli állhatatossággal viselik el az üldöztetés
jelenlegi különböző formáit. Nem kevesen közülük az életüket is
kockáztatják azért, hogy hűségesek maradjanak Krisztus
evangéliumához. Szeretnék biztosítani mindenkit, minden családot és
közösséget, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől
szenvednek, hogy imáimmal közel vagyok hozzájuk, és Jézus vigasztaló
szavait ismétlem el nekik: „bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn
16,33).
XVI. Benedek így buzdított: «„Hogy az Úr szava terjedjen és
megdicsőüljön” (2Tessz 3,1) tegye a Hit éve egyre erősebbé
kapcsolatunkat az Úr Krisztussal, mert egyedül csak benne
tekinthetünk biztonsággal a jövőbe. Ő a hiteles és el nem múló
szeretet biztosítéka» (Porta fidei apostoli levél, 15). Ezt kívánom
az idei missziós világnapra. Szívből megáldom a misszionáriusokat és
mindazokat, akik kísérik és támogatják az Egyháznak ezt az alapvető
tevékenységét azért, hogy az evangélium hirdetése a föld minden
sarkában visszhangozhasson. És mi, az evangélium szolgálói és
misszionáriusok megtapasztaljuk „azt az édes és bátorító örömöt,
hogy továbbadhatjuk az evangéliumot” (VI. Pál, Evangelii nuntiandi
kezdetű apostoli buzdítás, 80).
Vatikán, 2013. május 19., Pünkösd ünnepén
Ferenc pápa
|
|
|
Aki e kenyérből eszik, örökké él. Jn 6,44-51
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|