A szerzetesi intézmények közötti együttműködés a képzésben A Megszentelt Élet Intézményei és az
Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának rendelkezése
1998. december 8.
TARTALOM
BEVEZETÉS
I. ALAPELVEK ÉS GYAKORLATI ÚTMUTATÁSOK
Alapelvek
Gyakorlati útmutatások
Szerzetesi intézmények
Szerzetközi képzési központok
II. EGYÜTTMŰKÖDÉS A NEVELÉS KÜLÖNBÖZŐ SZAKASZAIBAN
Felkészítés a noviciátusra
A noviciátus
Az ideiglenes fogadalmasok képzése
A folyamatos továbbképzés
III. A VALLÁSTUDOMÁNYI ÉS A FILOZÓFIAI-TEOLÓGIAI
INTÉZETEK
A vallástudományi intézetek
A teológiai-filozófiai képzés intézetei a
szerzetesrendek papnövendékei számára
IV. EGYÜTTMŰKÖDÉS A SZERZETESI INTÉZMÉNYEK KÖZÖTT A
RENDI NEVELŐK KÉPZÉSÉBEN
A nevelés szolgálatában
A nevelők gondos kiválasztása és megfelelő
felkészítése
Szerzetesi együttműködés
A kurzusok
BEFEJEZÉS
JEGYZETEK
RÖVIDÍTÉSEK
1. A jelen korszak körülményeire figyelmesen és az Úr vezetésével az
Egyház állandó sürgetésben él, hogy Krisztus Testének növekedése
érdekében[1] gondoskodjon tagjai
képzéséről.
Annak a jelentőségnek tudatában, amit a szerzetesi élet az Isten
népe számára képvisel[2], A Megszentelt
Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja
kötelességének tartotta, hogy a fennálló körülmények között
elgondolkodjék a szerzetesintézmények tagjainak képzéséről, és
néhány olyan irányelvet javasoljon, amelyek biztosítják annak
teljességét, megbízhatóságát és az Egyház haladásával való
összhangját. Ezen törekvés gyümölcse volt a Potissimum institutioni
rendelkezés megjelentetése[3].
2. A Kongregáció most ezzel az új okmánnyal szándékozik elmélyült
vizsgálat tárgyává tenni az említett rendelkezésben érintett
kérdések egyikét, a magukat apostoli munkára szentelő intézmények[4] közötti együttműködést tagjaik
képzésében[5].
Amit a dokumentum a szerzetesi intézményekről mond, az ugyanúgy
alkalmazható az apostoli élet társaságaira, szem előtt tartva
sajátosságaikat[6].
3. A szerzetesi intézmények közötti együttműködés a képzés területén
abból az igényből fakadt, hogy választ lehessen adni a konkrét
helyzetekből és meghatározott pedagógiai követelményekből származó
kihívásokra. Kezdetben ez az igény elsősorban ott merült fel, ahol a
szerzetesi családokban korlátozott a jelöltek száma, vagy mert
csökkentek a hivatások, vagy mert ezek a fiatal egyházak
apostolkodásának első gyümölcsei. Ehhez csatlakozott a nevelők
hiánya, és a felkészült tanárok alacsony száma. Ez a tény számos
intézményt késztetett arra, hogy egyesítse erőit annak tudatában,
hogy tagjaiknak teljesebb és alaposabb képzést kell nyújtaniuk.
Sok esetben egyidejűleg felmerült az az igény, hogy a kezdeti képzés
ne a jelöltek kultúrája számára idegen környezetben történjen, ily
módon elősegítve a pozitív integrációt az egyes intézmények élete és
az oda befogadott tagok saját kultúrája között. Ez, a legkülönfélébb
földrajzi és kulturális területeken egyaránt megfigyelhető igény
hatásos válaszra lelt a képzés „szerzetközi központjaiban[7]. Ezek ténylegesen elősegítették,
hogy a jelöltek ne vándoroljanak el más kultúrákba a szerzetesi élet
kezdetei időszakában.
A képzés folyamatát jellemző számos szükséglet és nehézség egyre
világosabb felismerése is arra ösztönözte az intézményeket, hogy
ilyen központokat hozzanak létre. Egyre nagyobb számban vannak olyan
intézmények, amelyek a képzésben levő fiatalok számára a lehető
legteljesebb nevelési programot kívánják nyújtani. Saját képzést
szolgáló közösségeikben továbbra is átadják az intézmény spirituális
örökségét. Felismerik azonban annak szükségességét is, hogy megadják
azokat a ismereteket, amelyek mindig a megszentelt élet becses közös
örökségét alkották, azt a gazdagságot, amely az Egyház évszázados
tapasztalatából, korunk égető gondjaiból és vágyaiból származnak.
Mindezen elemek alapos és harmonikus egységbe illesztése igen
összetett feladat, melyet nem mindig valósíthatnak meg egy
intézményen belül a nevelők és a tanárok.
A képzés szerzetközi központjainak kellőképpen megvalósított
kezdeményezése pozitív, és elősegíti az egyházi kommúnió tudatát a
hivatások és karizmák sokféleségében, illetve az Egyház küldetésének
sokirányú szolgálatában. II. János Pál pápa így fejezi ki magát:
„Hogy az új generációknak, a nevelőknek és minden szerzetesnek
megfelelő felkészülést biztosítsatok, az együttműködés számos
formáját kerestétek és indítottátok el”[8].
Ily módon lehet „gyümölcsöztetni az egyes intézmények legjobb
munkatársainak tevékenységét, és olyan szolgálatot nyújtani, ami
nemcsak segít az esetleges korlátok leküzdésében, hanem létrehozza a
szerzetesi életre való képzés hiteles stílusát is”[9].
Idézett üzenetében a Szentatya ezen túlmenően hangsúlyozza, hogy
ezek a szerzetközi kezdeményezések „kell, hogy egyidejűleg
elősegítsék a kölcsönös kommúniót, érlelve a sajátos karizmák
értékelését, a komplementaritás tudatát a testvériségben, és a
szeretet távlataira való nyitottságot a helyi, illetve az egyetemes
Egyházban”[10].
A Szentatya ezzel ismét megerősíti a II. Vatikáni Zsinatnak a
képzésre vonatkozó alapvető iránymutatásait. Ezeket igazolta a
szerzetesi életben az eltelt évek során kiérlelt tapasztalat. A
zsinat által és a tanítóhivatal ezt követő dokumentumaiban kifejtett
tanítás bemutatja a képzés és a szerzetesi intézmények megújulása és
küldetése között fennálló szoros integrációt[11]. Sőt kiemeli, hogy a képzés elsődleges
tényező az intézmények megújulásában és a saját karizmatikus
identitás életszerűbb elsajátításában napjaink állandó fejlődése
közepette. A magasan kvalifikált képzési tevékenység elengedhetetlen
előfeltétele az intézmények küldetése teljesítésének egy olyan
világban, amely tudományos, emberi, etikai és vallási problémáktól
kezdve alapvető kérdéseket tesz fel a hitre és a megszentelt életre
vonatkozóan.
I. ALAPELVEK ÉS GYAKORLATI
ÚTMUTATÁSOK
4. Ezen kezdeményezések megértése és figyelemmel kísérése céljából a
Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai
Kongregációja széles körű dokumentációt gyűjtött össze a meglévő
szerzetközi központokról. Az anyag vizsgálata elősegítette a
központok és azok számos kezdeményezése képzésbeli hatékonyságának
alapfeltételeire való reflexiót: a központ céljának tisztázása, a
végső felelősség és a fenntartással kapcsolatos illetékességi körök
meghatározása, a tanári kar színvonala és felkészültsége, a program
szerves felosztása és megvalósításának fokozatossága. Ugyancsak
alapvető fontossággal bír, hogy olyan környezetet hozzanak létre,
ami segíti a megszentelt életre való hivatás megélését és
elmélyítését, a nevelők jelenlétét, illetve a szerzetközi és az
egyes intézmények sajátos programja összhangját és kölcsönösen
kiegészítő voltát.
5. Mivel ezek a központok eltérő körülmények között jöttek létre, és
tapasztalataik meglehetősen rövid időre tekintenek vissza, olyan
kérdések és problémák vetődtek fel, melyeket hasznos szem előtt
tartani megkülönböztetés és tisztázás céljából: Milyen kapcsolatban
áll egymással az egyes intézmények szerzetesi identitása és a
különbözőségben megélt kommunió? Hogyan viszonyul egymáshoz a
központok szolgálata (melyet mindenkinek egyaránt felajánlanak) és
az intézmények jogos szabadsága (mellyel dönthetnek, hogy ezt
igénybe veszik-e vagy sem)? Más problémák az apostoli szerzetesi
élet felfogását érintik, amely a pedagógiai, és ily módon a
programok összeállítása és a tanári gárda kiválasztásának
kritériumai alapját képezi. Megint más kérdőjelek a létesítmény
képzésért felelős tagjainak tényleges részvételére vonatkoznak, a
képzés hitelességére, a reális feltételekre, melyek lehetővé teszik,
hogy az időszakos együttélés átalakulhasson a mély egyházi kommunió
megtapasztalásának és az evangelizáció igényeire nyitott, hiteles
lelki és apostoli képzés központjaivá[12].
6. Egy ilyen gazdag és összetett valóság láttán, és a sokféle
létrejött kezdeményezést figyelembe véve, a dikasztérium felelősnek
érzi magát arra, hogy közöljön néhány meglátást, illetve útmutatást
adjon az ezen és más hasonló tapasztalatok értékeléséhez,
rögzítéséhez és fejlesztéséhez.
Az ilyen útmutatások azokon az elveken alapulnak, amelyek a
szerzetesi életben folyó kezdeti és állandó képzést szabályozzák, a
karizmák sokszínűségében és a szerzetességnek az Egyház
kommuniójában és küldetésében betöltött sajátos szerepe szerint[13].
a) A képzés: minden intézmény elidegeníthetetlen joga és
kötelessége
7. Mielőtt az érdemi tárgyalásba fognánk, szükségesnek tűnik
emlékeztetnünk arra, hogy saját tagjainak képzése minden intézmény
elidegeníthetetlen joga és kötelessége[14].
A jelen dokumentum összességében erre az alapelvre épít, melyet
érdemes már az elején kiemelnünk, hogy az intézmények közötti
együttműködést a képzés folyamatának egészén belül helyezhessük el.
7.1 Minden intézménynek elsődleges felelőssége van saját
önmeghatározására vonatkozóan. Valójában minden egyes intézményre
eredeti örökségként rá lett bízva az „alapítók karizmája” – „a
Szentlélek egyfajta megtapasztalása, melyet átadtak tanítványaiknak,
hogy aszerint éljenek, azt őrizzék, elmélyítsék és Krisztus Testének
növekedtével állandóan gyarapítsák”[15]
az egész Egyház javára[16]. A saját
identitás „kreatív hűséggel”[17]
történő ápolása tehát azt jelenti, hogy Isten népének életébe és
küldetésébe illesztik az azt gazdagító adományokat és
tapasztalatokat[18] és ugyanakkor
elkerülik, hogy a szerzetesek „elmosódott körvonalakkal szövődjenek
bele az Egyház életébe”[19].
Következésképpen az egyes intézmények különösen a kormányzás terén
elismerten jogos autonómiával rendelkeznek, hogy ezáltal saját
fegyelmi rendjük legyen, és sértetlenül megőrizhessék, illetve
fejleszthessék saját lelki és apostoli örökségüket az Egyházban. A
helyi ordináriusok feladata ezen autonómia biztosítása és megőrzése[20]. Az élet és a kormányzás
autonómiája magában foglalja a képzés területén az ennek megfelelő
önállóságot, hiszen „a szerzetesi képzés a törvény szerint
elsősorban maguknak az intézményeknek a feladata”[21].
7.2 A képzés folyamatán keresztül valósul meg az azonosulás a
karizmával, mely szükséges mind a tagok érettségéhez, hogy az
alapítás szellemének megfelelően éljenek és tevékenykedjenek, mind
pedig az intézmény identitásához és egységéhez, valamint a különböző
kultúrákban való kifejeződésének hitelességéhez is[22], mind pedig Egyházban megélt kommuniójához és
küldetéséhez. „Valóban, szem előtt tartva, hogy a saját karizma
szerinti kezdeti és állandó képzés az Intézmény kezében van, a
szerzetközi képzés nem helyettesítheti maradéktalanul a tagok
folyamatos képzésének feladatát. Ennek sok szempontból át kell
szövődnie az egyes intézmények karizmájának sajátos jellemzőivel”.[23]
Így a fenti elvekkel összhangban az Egyházi Törvénykönyv, amikor a
szoros értelemben vett képzésről beszél, akkor kizárólag a saját
intézményen belül folyó szerzetesi nevelésre hivatkozik[24]. Mindez azonban nem zárja ki
eleve az együttműködés lehetőségét, melyet Vita Consecrata szinódus
utáni buzdításában II. János Pál ténylegesen elismert és bátorított.
Sürgette, hogy „egy korunk kihívásaira nyitott közösség szellemében
az elöljárók igyekezzenek ‘a püspökökkel egyetértésben minden egyes
intézmény legjobb munkatársainak segítségét fölhasználni’”[25].
7.3 Az Egyháznak a maga részéről kötelessége megóvni és előmozdítani
az intézmények saját arculatát és karizmatikus tudatát azzal, hogy
megújulásuk egyik alapelvévé teszi[26],
mert az az állapot, amely az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak
révén jön létre, ma is és a jövőben is „drága és nélkülözhetetlen
ajándék Isten népe számára, mert nagyon mélyen hozzátartozik
életéhez, szentségéhez és küldetéséhez”[27].
Ezen túlmenően, mivel minden egyes intézmény karizmája a Lélek
eredeti és egyedülálló ajándéka az Egyháznak, ez gondoskodik e
karizmák termékenységét, fejlődését és az egyházi kommunión belüli
harmóniáját garantáló lelki feltételekről és jogi eszközökről[28].
b) Együttműködés és szolidaritás a képzésben
8. Az előző alapelvhez társítva helyes a különböző, mindenekelőtt az
egy bizonyos földrajzi-kulturális térségben jelenlevő szerzetesi
intézmények közti együttműködés[29]
és szolidaritás elvét is kiemelni. A szerzetesség ténylegesen
mélyebb tudatára ébredt minden egyes karizma egyedi mivoltának,
sajátos egyházi szerepének, de egyúttal az összes intézményre
egyaránt jellemző vonásoknak és közös feladataiknak is.
A képzésnek mély közös gyökere van. Ez valójában az Atya Isten műve,
Aki a Lélek megszentelő munkája révén egy különleges karizmatikus
terv szerint alakítja a Fiú képmását a meghívottakban[30].
Ezen túlmenően, az együttműködés lelkét az Egyház Szentlélektől
áthatott, titokszerű mélységeiben találhatjuk, ahonnan a Lélek
munkája révén fakad a karizmák sokszínűsége, illetve amelynek
kommuniója és missziója felé tart az egyes intézmények élete és
missziós küldetése. A szerzetesség az Egyház gazdagságára,
életerejére és szépségére támaszkodik[31],
és termékeny, mert a különböző karizmatikus kezdeményezések
kiegészítik és megvilágítják egymást; ezen túlmenően, egyik a
másiknak az összehasonlítás és az osztozás által[32], a testvériségben fedi fel saját adományait.
A szerzetesi családok közti együttműködés és szolidaritás konkrét
kifejeződése az immár több helyen elterjedt kezdeményezés, hogy
szerzetközi képzési központokat hozzanak létre, főleg amikor az
egyes intézményeknek nincs elegendő eszköze, hogy tagjainak teljes
körű képzést biztosítsanak.
Erről az együttműködésről beszélt a Szentatya a Női Általános
Elöljárók Uniója számára adott kihallgatáson, amikor ezt mondta: „A
lényeges az, hogy a szerzetesi családok részéről teljes
együttműködés jöjjön létre tagjaik képzésében az eleven, őszinte és
örömteli szeretetre Jézus iránt, Akit mélyen ismernek, követnek és
engedelmeskednek Neki”[33].
Az összegyűjtött tapasztalat azt mutatja, hogy ez az együttműködés,
ha jól vezetik, hozzájárul a saját és mások karizmájának teljesebb
értékeléséhez, konkrét szolidaritást hoz létre a tagokban és
eszközökben gazdagabb, illetve szegényebb közösségek között,
ékesszóló tanúbizonyságát nyújtja a kommuniónak, melyre az Egyház
isteni meghívást kapott, és rendkívül hasznos arra, hogy a képzés
elérje azt a szintet és teljességet, amit a szerzetesi élet
küldetése megkíván a mai világ színterén.
c) Szerzetközi központok és képzés
9. Hogy ezek az szerzetközi központok megfelelő módon lássák el a
rájuk háruló sajátos feladatot, tehát hogy céljukat betöltő
„tanulmányi központok” legyenek a képzés szolgálatában, szem előtt
kell tartaniuk a következőket:
– A képzés szerves egészet alkotó folyamat, melynek elemei
kölcsönösen áthatják egymást. Szoros korreláció van ugyanis az élet
és az igazság; a teológia és az embertudományok; az igazság keresése
és a fiatalság elvárásai, reményei és értékei; a tanulmányok és a
személyes életvitelben tanúsított koherencia, az idők jelei és a
megfelelő pasztorális válasz
között[34].
– Az intellektuális felkészítés a képzés semmi mással nem
helyettesíthető dimenziója. Szükséges, hogy tanulmányok
anyagának rendszere és a tudományos komolyság hozzájáruljon a
megszentelt életre jellemző viselkedésformák harmonizálásához. A
központok tehát magas színvonalú szolgálatot nyújtsanak, hogy
bölcsen elősegítsék a tanítványok egészleges növekedését.
– A központok szerzetközi jellege a mindenki számára közös
szempontok kiemelt értékelését kívánja meg. Ugyanakkor az
együttműködés és a szolidaritás a különbségek tiszteletben
tartását és értékelését igényli. Ha nem így lenne, a központok
valószínűleg olyan kiegyenlítődéshez járulnának hozzá, ami saját
elszegényedésüket okozná és a lelki, illetve lelkipásztori
egyformaság veszélyével fenyegetne, ami nem felel meg az
evangelizálásra váró világ összetettségének, de káros az egyes
intézmények sajátos mivoltára is. Mindenesetre a központok
elvesztenék a szerzetesség szolgálatát jelentő mivoltukat.
A felállított alapelvekből néhány gyakorlati útmutatás származik a
szerzetesi intézmények és az szerzetközi központok számára:
10. Szerzetesi intézmények
a) A káptalanok és a nagyobb elöljárók
Az intézményekre tartozik, hogy a káptalanok és a nagyobb elöljárók
közreműködésével meghatározzák saját Ratiojukban a képzés
elveit és normáit[35], megbízást
adjanak a nevelőknek és a tanároknak, továbbá őrködjenek azon, hogy
a képzési folyamat az intézmény arculatával és küldetésével
összhangban, illetve jogszerűen történjen. Amikor az elöljárók
elhatározzák, hogy tagjaikat egy szerzetközi képzési központba
küldik, nem mondanak le mások javára az őket megillető
felelősségről, hanem továbbra is „a mester és oltalmazó teljes
felelősségével”[36] gyakorolják azt
(vö. 11, 17, és 22).
b) A nevelő közösség
A szerzetközi együttműködés minden formájában szükséges, hogy
tekintetbe vegyük a nevelő közösség és az szerzetközi központ
közötti jogos megkülönböztetést[37].
A nevelő közösség az elsődleges hivatkozási pont, melyet semmiféle
központ nem pótolhat. Ez alkotja azt a környezetet, melyben
növekszik és érik az egyes alapítók szellemében a személyes
identitás és a kapott hivatásra adott válasz[38]. A tagok karizmatikus identitása elsősorban
abban az élő kapcsolatban jön létre, ami őket a nevelőkhöz és
azokhoz a testvérekhez, nővérekhez fűzi, akikkel az életnek
ugyanazokat a tapasztalatait, a társadalom és az intézmény
hagyományai által támasztott azonos kihívásokat osztják meg[39]. Mindig ez a közösség marad tehát
a képzési tapasztalat élő szintézisének helye[40]. „A saját karizmához való hűséget az
intézmény történetének, sajátos küldetésének és az alapító
szellemének – ez utóbbit törekedni kell megtestesíteni a személyes
és a közösségi életben egyaránt – elmélyült, minden nap bővülő
ismeretével szükséges elmélyíteni.”[41]
Ahol a körülmények nem engedik meg a szerzeteseknek, hogy saját
nevelő közösségükben éljenek, miközben egy szerzetközi központba
járnak, az elöljárók kötelessége arról gondoskodni, hogy időszakosan
részt vehessenek saját intézményükben a közösségi életben és a
kiemelt képzési szakaszokban[42].
11. Szerzetközi képzési
központok[43]
a) A központok és felépítésük
A férfi és női nagyobb elöljárók konferenciáinak célja, hogy
támogassák a szerzetesrendeket abban, hogy „együttműködésük
eredményesebb legyen az Egyház javára”[44],
vagy a nagyobb elöljárók egy csoportja, amely együtt kíván dolgozni
a képzési terven; erre a célra szolgálatokat szervezhetnek, vagy
szerzetközi központokat hozhatnak létre[45].
Ezek jellege igen különböző. Néhányan kiegészítő szolgálatok
nyújtására jöttek létre; mások a szerzetesek képzését doktrinális
szempontból látják el; végül megint mások a papságra készülő
szerzeteseket képzik. Az ebből következő normák és utasítások
tiszteletben tartják ezeket az eltéréseket.
Egy szerzetközi képzési központ székhelyének alapításához a helyi
ordinárius írásbeli jóváhagyása szükséges.
b) A vezetés felelőssége
A központért való végső felelősség azoké az elöljáróké, akik a
kezdeményezést elindították. A Mutuae Relationes szellemében
keressék a legmegfelelőbb módját annak, hogy a püspököket
tájékoztassák a központ tevékenységéről, és olyan nyílt párbeszédet
folytassanak velük, ami a központ gazdagodására és tökéletesedésére
legyen[46]. A Szentatya emlékeztet
arra, hogy ezeké az elöljáróké a felelősség, hogy figyelemmel
kísérjék e központok tevékenységét, és nekik kell garantálniuk azt
is, hogy az átadott tananyag megfeleljen az Egyház tanítóhivatalának[47].
Minden szerzetközi kezdeményezést közvetlenül külön testület
vezessen, felelős vezetővel, hogy garantálhassák a stabilitást és a
szakszerűséget a képzésben.
c) A tanárok
A tanárok választásánál figyelembe kell venni az egészséges
tanítást, a szaktudást, a pedagógiai képességeket és a
csoportmunkára való alkalmasságot. Figyelembe kell venni továbbá
azt, hogy mennyire ismerik és tisztelik a szerzetesi életet, annak
különböző formáiban és fejlődésében, a II. Vatikáni Zsinattal és a
tanítóhivatallal összhangban.
A központok tartsák elevenen a tanárok nevelői tudatát, szervezzenek
számukra olyan találkozókat, ahol az egyes intézmények nevelőivel
tapasztalatot cserélhetnek, és értékelhetik saját munkájukat.
II. EGYÜTTMŰKÖDÉS A
NEVELÉS KÜLÖNBÖZŐ SZAKASZAIBAN
12. Az együttműködési kezdeményezések a szerzetesi nevelés különböző
szakaszaira irányulhatnak. Ez lehet a kezdeti nevelés: a
noviciátusra való felkészülés, a novíciusok és novíciák képzése, az
ideiglenes fogadalmasok képzése, a szent rendekre szóló jelöltek
képzése, illetve a folyamatos képzés.
A szolgálatokat a nagyobb elöljárók konferenciája, az elöljárók
konferenciája, vagy azok egy csoportja szervezi, a végső
felelősséget is ők viselik. Az ő feladatuk, hogy Kongregációnknak
háromévenként jelentést készítsenek a központ életéről és
tevékenységeiről.
A programok elrendezése hatékonyan támogassa a tanbeli felkészítést
és a hallgatók hivatásának növekedését az egyházjogi kritériumok[48] és az illetékes hatóságok által
kiadott kiegészítő normák szerint.
A kurzusokat a Krisztus-misztériumra[49]
kell felépíteni, és lépésről lépésre, a személyekre és a kultúrákra
tekintettel kell kifejleszteni. A növendékeknek részesülniük kell a
szerzetesi élet teológiájában, és segítséget kell kapniuk abban,
hogy elmélyítsék azt a „sajátos egyházi szeretetet, (...) amely
mindenkit Isten egész népe – karizmatikusan s ugyanakkor
hierarchikusan tagolt – szerves közösségének szolgálatára kötelez”[50].
Felkészítés a noviciátusra
13. A jelentkezők emberi tapasztalatának és vallási ismereteinek
különbözősége miatt a noviciátusra való felkészítés egyre sürgetőbb
és igényesebb feladat az egyes társadalmi-kulturális viszonyoknak
megfelelően[51]. A szerzetközi
kezdeményezések olyan programokat nyújtsanak a különböző rendek
jelöltjeinek, amelyek hitelesen és megbízhatóan átfogják az emberi
és keresztény képzés főbb tartalmait, hogy ezzel megalapozódjék a
nevelés teljessége, és pótolni lehessen az esetleges hiányokat. Azt
is sürgetni kell, hogy maguk a nevelők is részt vegyenek a
szerzetesi élet megújítására szervezett sajátos programokon, és
képesek legyenek alkalmazni segédanyagokat és kritériumokat a
hivatás éber felismerésében. Ez a szolgálat különösen is hasznos
lehet olyan nevelők számára, akik a sajátjuktól idegen kultúrában
dolgoznak, vagy különböző kultúrkörökből származó növendékekkel van
dolguk.
14. A noviciátus alapvető és különösen is igényes nevelési szakasz[52]. Itt lép rá az újonc a saját
identitás útjára a szerzetesi hivatásban[53].
Célkitűzése, hogy az újoncot az illető szerzetesi intézmény sajátos
szellemében és gyakorlatában megfelelően kiképezze, és utólagosan
megrostálja a hivatás melletti döntés indítóokait, a lelki
elkötelezettséget és a szükséges alkalmasságot. Az egyes
intézményekben ez személyes bánásmódot igényel, amely odafigyel
minden egyes újonc fejlődésére, megkívánja az evangéliumi szellemű,
derűs, értékekben gazdag nevelési klímát, melyet a nevelők és a
nevelő rendi közösség tanúságtétele hordoz, és az alapító
karizmájának valódi és mély tapasztalata táplál[54].
Ahol a körülmények ezt ajánlatossá teszik, ott a szerzetközi program
is hozzájárulhat a rendi életüket éppen most kezdő növendékek
megfelelő tanbeli képzéséhez. Ezzel segíthetünk nekik, hogy
megismerjék önmagukat mint az Egyház tagjait – amely misztérium,
kommunió és küldetés –, és hogy így is cselekedjenek, amennyiben az
egymás közti interakciók során kifejlesztik egymás iránt a testvéri
felelősséget. Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy „lehet beszélni
‘szerzetközi noviciátusi kurzusokról’, amelyekben különféle rendek
tagjai vesznek részt, de nem lehet beszélni ‘szerzetközi
noviciátusról’”[55].
15. A szerzetközi együttműködés a noviciátus során a „kiegészítő
szolgálatok” közé tartozik. Az együttműködés nem tartalmazza az ún.
„szerzetközi noviciátusok” létrehozását, amely azt jelentené, hogy a
különböző rendhez tartozó újoncok egy közösségben élnek. Ez
egyáltalán nem felel meg a szerzetesi életbe való belépés sajátos
jellegének, amely éppen ahhoz kellene, hogy elvezessen, ami az egyes
intézményekre sajátosan jellemző lelki örökség. Minden egyes
szerzetesi intézménynek tehát saját noviciátusa kell, hogy legyen.
16. Az ilyen „kiegészítő szolgálatok” megszervezésénél a
következőkre kell tekintettel lenni:
a) A központi kurzusok és a szerzetesi életbe való bevezetés
összhangja érdekében ajánlatos, vagy egyenesen szükséges az
újoncmesterek és mesternők jelenléte a kurzusokon, hogy így
segíthessenek az újoncoknak az anyag elsajátításában.
b) A programnak alapvető kurzusokat kell kínálnia különböző
témákról, hogy a rendek közülük azt választhassák, amelyek
kiegészítik a náluk folyó nevelést. A programot jól,
kiegyensúlyozottan kell felépíteni, alapvető anyagot kell nyújtaniuk
a Szentírás, a lelkiség, a morálteológia, az egyháztan, a rendszeres
teológia, a liturgia, a szerzetesjog és a szerzetesi élet teológiája
– főleg az evangéliumi tanácsok – terén, tartalmazniuk kell az
antropológia és a pszichológia alapfogalmait, amelyek a hallgatóknak
a nevelés elején lehetővé teszik, hogy önmagukat jobban megértsék,
főleg a komolyabb képzést igénylő területeken[56]. Mindegyik területen érvényesülnie kell a
pedagógiai hatékonyságnak.
c) A noviciátus során a kurzusokat olyan gyakorisággal és
intenzitással kell megszervezni, hogy az ne akadályozza ennek a
nevelési szakasznak a voltaképpeni célját[57].
El kell kerülni az újoncházon kívüli tartózkodást. Ha azonban
alkalmanként és rövid időre az újoncoknak mégis el kell hagyniuk a
házat, akkor a nagyobb elöljárók tartsák be a 647. k. 3.§., 648. k.
1. és 3.§., és a 649. k. 1.§. kánonokat.
d) Ismertetni kell továbbá a különböző szerzetesi intézményeket,
alapítóikat és az egyes lelkiségeket. A testvéri osztozás
elősegítheti, hogy megérlelődjön az újoncokban a saját karizma
eredetiségének értékelése, felfedezzék az alapító értékét az Egyház
küldetésének összefüggésében, és hogy növekedjék az együttműködés és
a közösségi szellem[58].
e) A nevelők – ki-ki szakterületének megfelelően[59] – rendszeres időközönként, a központ felelős
csoportjával együtt, a növendékek véleményének meghallgatása után
értékeljék ki a programot a növendékek válaszainak és a kurzus
célkitűzésének fényében. A nagyobb elöljárók, mint a nevelés végső
felelősei, kísérjék figyelemmel az ilyen kezdeményezéseket.
f) Az újoncmesterek és mesternők számára a kurzusok állandó
lehetőséget nyújtanak a megújulásra, a saját nevelői feladatuk
felülvizsgálatára, az összehasonlításra és a kölcsönös, konkrét és
kompetens támogatásra. A kezdeti szakasz sajátos volta, amire az új
életforma elsajátítását lehetővé tevő pszichológiai érés és a
karizmatikus azonosulás folyamata a jellemző, megkívánja, hogy a
közös programokba lehetőség szerint minél nagyobb gyakorisággal
tervezzenek be találkozókat a nevelők számára is, ahol speciális
nevelési témákat tárgyaljanak meg, amit utána a noviciátusi munkában
elmélyítenek. Ilyenek pl. a pszichikai-testi fejlődés, az érzelmi és
szexuális érettség, valamint az emberi érés egyéb témái[60].
Az ideiglenes
fogadalmasok képzése
17. A Potissimum institutioni instrukció figyelembe veszi az
egyházjog normáit[61] és az
ideiglenes fogadalmas szerzetesek sajátos
szükségleteit a nevelés terén; felrajzolja az irányvonalakat, és
hasznos útmutatásokat ad a célokhoz és a tanulmányi programokhoz[62].
Ugyanígy minden szerzetesi intézménynek a maga nevelési terve
szerint „súlyos kötelessége, hogy a nevelés e szakaszának
kialakítását és időtartamát megtervezze, és a fiatal rendtagok
számára kedvező feltételeket biztosítson az Úr iránti önátadásban
való növekedéshez”[63].
a) A szerzetközi kezdeményezések – különösen azon intézményeknél,
ahol másképpen nem tudnak erről gondoskodni – ebben a szakaszban is
azt szolgálják, hogy a fiatal rendtagok felkészüljenek a
fogadalomra, elmélyítsék lelki, tanbeli és lelkipásztori képzésüket,
különösen a történelem, a teológia, az Istennek szentelt élet
küldetése és a lelkipásztori képzés komolysága tekintetében.
b) Ennek a nevelési szakasznak a követelményeihez jobban igazodva, a
szerzetközi együttműködési kezdeményezéseknek számot kell vetniük az
ideiglenes fogadalmas időszak sajátosságaival és körülményeivel.
Az ideiglenes fogadalom időszakának különleges lehetőséggé kell
válnia arra, hogy a Krisztussal való egyesülés által[64] megérlelődjék bennük a hitből fakadó látásmód
a világról, az Egyházról és a történelemről. Ez az időszak kedvező
arra nézve, hogy komolyan felkészüljenek Isten Népének királyi, papi
és prófétai küldetésében való részvételére, ami egyaránt megköveteli
a teológiai tárgyak tanulását és a Krisztus-követés bibliai
alapjainak elmélyítését, azoknak az eszközöknek és lépéseknek az
átfogó és általános ismeretével, amelyek az emberi és keresztény
érettséghez vezetnek. Ebben a nevelési szakaszban ezért végezzenek
tanulmányokat a Szentírás és más teológiai tárgyak terén, mint pl. a
krisztológia, az egyháztan, a mariológia, a morálteológia és a
történelem-teológiája terén, valamint mélyítsék el a lelkiség, az
aszkézis témáit és azokat a humán tudományos ismereteket, amelyek
szolgálják a személy érlelődését Krisztusban[65].
c) Mivel a közösségi életnek a kezdeti neveléstől kezdve
nyomatékosítania kell „a konszekráció belső missziós jellegét”[66], és mivel ez a szakasz a közösség
megbízásából vállalt apostoli kötelezettségek jegyében telik, ezért
igen hasznosak a katekétikai és pedagógiai kurzusok, főleg az
ifjúsági pasztoráció terén. Az apostoli feladat kötelezettségei
mélyebb ismeretet követelnek meg a II. Vatikáni Zsinat egyháztanának
egyes témáiban, mint pl.: papok és világiak lelkipásztori
együttműködése a püspökök vezetése alatt[67],
az egyházjog, az „ad gentes” misszió, az ökumenizmus, a vallásközi
párbeszéd[68], az Egyház és a világ
kapcsolata, a keresztények társadalmi és politikai felelőssége,
különös tekintettel az Istennek szentelt személyek sajátos
felelősségére ezen a területen[69]. E
témák az új evangelizáció jelenlegi időszakában megfelelő alapot
kell hogy nyújtsanak az Egyház – amely misztérium és kommúnió –
lelkipásztori és missziós működéséhez. Az ideiglenes fogadalom
szakaszában is hasznos, hogy elmélyítsék azt a karizmatikus vonást,
amellyel az egyes intézmények részt vesznek az Egyház küldetésében.
d) Mindezt nyújthatják olyan szakosodott tanulmányi központok is,
amelyekről a III. részben lesz szó, illetve rendezvények vagy
kurzusok, amelyek akár a tanulmányok színvonala, akár a rövidített
tematika, akár a rövidebb időtartam miatt könnyebben elérhetők.
Különös jelentőségük van a szerzetközi együttműködésnek olyan
rendezvények vagy kurzusok esetében, amelyek célja az
örökfogadalomra való felkészülés[70].
A nevelőknek ebben a szakaszban is részt kell venniük a rendezvények
vagy kurzusok megtervezésében, vezetésében és kiértékelésében. Aki
bekapcsolódik ebbe, annak számára ez ösztönzést adhat, hogy
feladatának területén naprakész ismereteket szerezzen, és hogy
hatékonyabban megfeleljen a fiatalok várakozásainak.
e) Azok a szerzetesek, akik humán, reál vagy műszaki tanulmányaik
végzésére más tanulmányi központokat látogatnak, főleg az állami
intézményeket (egyetemek, akadémiák stb.), a szerzetközi
központokban találják majd meg azt a lehetőséget, hogy – elsősorban
teológiai és lelkipásztori kurzusokon – képzésüket elmélyítsék.
A folyamatos továbbképzés
18. „A folyamatos továbbképzés mind az apostoli, mind a kontemplatív
élet intézményei számára az Istennek szenteltség lényeges
követelménye.”[71] Elősegíti a
teológiai és lelkipásztori megújulást, javítja minden tag és az
egész közösség életének minőségét azáltal, hogy nagyobb figyelmet
szentel a különös igénybevételt jelentő, a belső élet intenzív
tapasztalatát megkívánó helyzeteknek[72].
A képzés dinamikája miatt „van egy bizonyos lelki fiatalság, mely az
időben maradandó: azzal a ténnyel áll kapcsolatban, hogy az egyén
minden életszakaszában új feladatot, sajátos létmódot, sajátos
szeretetet és szolgálatot keres és talál. () A képzés alanya minden
életszakaszban a személy, célja pedig az egész ember képzése, aki
arra hivatott, hogy ‘teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erővel’
(MTörv 6,5) Istent keresse és szeresse, a felebarátot pedig úgy
szeresse, mint önmagát (vö. Lev 19,18; Mt 22,37-39). Az Isten,
valamint a testvérek és nővérek iránti szeretet egy hatalmas
dinamizmus, amely a növekedést és a hűséget állandóan lelkesítheti.”[73] Minden intézménynek dolga, hogy
szervesen és jellegének megfelelően gondoskodjék a folyamatos
továbbképzésről. Ezáltal lehet az új, még nevelés alatt álló
nemzedékek előtt a szerzetesi élet, a testvériség és az apostoli
munka példaképe, és így vonzhat új hivatásokat elevensége és
termékenysége révén[74].
A Potissimum institutioni instrukció és a Vita
consecrata apostoli buzdítás hosszan tárgyalta a folyamatos
továbbképzést[75]. Leírták, hogy
miben áll, mi a célja és a tartalma, az elöljáróknak pedig az
egyházjognak megfelelően lelkükre kötötték, hogy rendtagjaik számára
biztosítsanak erre „eszközt és időt”[76],
és nevezzék ki rendi felelősét.
A szerzetközi együttműködés jónak bizonyulhat olyan állandó vagy
eseti szolgálatok megszervezésében, amelyek lendületet adnak a lelki
életnek; a teológiai-lelkipásztori megújulásban és új végzettségek
megszerzésében, hogy a rájuk bízott feladatokat szakértelemmel
lássák el. Részesítsék előnyben ennek során az egyház alapvető
irányelveit és lelkipásztori prioritásait, hogy hatékonyabban
közreműködhessenek a modern világ újraevangelizálásában. Kívánatos,
hogy ilyen célból a szerzetescsaládok a jobban felkészült
rendtagokat bocsássák rendelkezésre.
A nagyobb elöljárók konferenciája és a tanulmányi központok vezetői
céljaik és programjaik közé vegyék föl a szerzetesek folyamatos
továbbképzését szolgáló megfelelő kezdeményezéseket is. Ezen a téren
kívánatos a jobb együttműködés és egymás kölcsönös kiegészítése.
III. A VALLÁSTUDOMÁNYI ÉS
A FILOZÓFIAI-TEOLÓGIAI INTÉZETEK
19. Az első és második részben néhány alapvető kritériumot
tárgyaltunk, amelyek a nevelés egyes szakaszai során megvalósítható
szerzetközi kezdeményezésekre és az együttműködés lehetséges
modelljeire vonatkoznak. Ez a harmadik rész viszont a
vallástudományi és a filozófiaiteológiai intézetekkel foglalkozik,
amelyek teljes teológiai képzést nyújtanak, és ezért jogi
felépítésük és sajátos szervezési igényeik vannak.
Emlékeztetnünk kell arra, hogy a szerzetes testvérek, nővérek, az
állandó diakónusok teológiai képzése, valamint a papnövendékek
kiképzése sajátos követelményeket támaszt, amelyeket figyelembe kell
venni. Az egyes szolgálatok identitásának megőrzése érdekében
szükséges, hogy megkülönböztessük egymástól a papi, diakónusi vagy
más egyházi szolgálatra készülők képzését[77].
Ezért a tanulmányi központok, amelyek e személyek körének
felkészítését tűzik ki feladatul, programjuk kialakítása során
tekintettel kell hogy legyenek e csoportok mindegyikének
jellegzetességére.
A vallástudományi intézetek
20. A vallástudományi intézetek azért jöttek létre, hogy a
szerzeteseknek megfelelő szintű humán és teológiai-lelkipásztori
képzést nyújtsanak, amelynek a kurzusokon résztvevők
társadalmi-kulturális környezetének figyelembevételével kell
történnie. Továbbá az is céljuk, hogy őket jobban kvalifikálják, és
felkészítsék az egyes szerzetesi intézmények céljainak megfelelő
egyházi szolgálatokra[78].
A hallgatóknak megfelelő filozófiai-teológiai képzést kell adni,
képesíteni kell őket a hitre nevelés feladatára, elő kell készíteni
őket az evangélium kifejezett hirdetésére, az emberi és társadalmi
haladás elősegítésére, érzékennyé kell tenni őket a vallás és a
kultúra összefüggéseire, a vallásközi és ökumenikus párbeszédre, az
idők jeleinek megkülönböztetésére, az organikus pasztoráció és a
missziós nyitottság együttes alkalmazására, egységben az egyetemes
és a helyi egyházzal.
Ezeknek az intézeteknek továbbá jó, az evangéliumi értékektől
áthatott felkészítést kell nyújtaniuk a humán tudományokban
(pedagógia, pszichológia, szociológia, tömegkommunikáció), és
képessé kell tenniük a hallgatókat, hogy mindezekkel éljenek a hit
átadása és Krisztus tanítványainak képzése során.
Gondot kell továbbá fordítani azoknak az emberi csoportoknak és
kulturális összefüggéseknek a megismerésére, amelyek evangelizálását
célul tűzik ki, hogy ezzel elejét vegyék a veszélynek, amit a
szerzetesek kiképzése és a helyesen inkulturált evangelizációs
folyamatok közti szakadás jelentene[79].
Végül pedig olyan kurzusokat is kell kínálni, amelyek a
szerzeteseket sajátos apostoli feladatukra képesítik az Egyházon
belül: lelkipásztorkodás az ifjúság, a betegek, az öregek, a
társadalom peremére szorultak körében, illetve a saját intézmény
küldetésének megfelelő apostoli feladatok.
21. Az ilyen intézetek alapítása és vezetése a nagyobb elöljárók
konferenciáitól, vagy pedig a nagyobb elöljárók egy csoportjától
függ, akiké a végső felelősség is. Követelmény, hogy minden ilyen
intézet rendelkezzék saját szabályzattal, amelyben világosan leírják
a célt, a megcélzott csoportokat, a felkínált szolgálatokat,
valamint azt a testületet, amely a közvetlen felelősséget viseli. Az
alapítás megerősítése és a szabályzat jóváhagyása A Megszentelt Élet
Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának
illetékességébe tartozik.
Annak érdekében, hogy a központ megfelelően lássa el feladatait,
kívánatos, hogy közvetlenül egy csoport vagy egy saját felelős
irányítsa. Ezeknek, a rájuk ruházott feladat teljesítése során
szavatolniuk kell a képzés állandóságát és szakmai kompetenciáját. A
megvalósított tevékenységekről háromévenként jelentést kell küldeni
ennek a Kongregációnak.
A kurzusok megszervezésére mindaz vonatkozik, ami a 659., 660. és a
661. kánonokban, valamint a Potissimum institutioni 61. pontjában
szerepel[80].
Bátorítjuk a vallástudományi intézeteket, amelyek nem papnövendékek
képzését szolgálják, hogy csatlakozzanak egy teológiai fakultáshoz.
Így jobban biztosítható a hallgatók tanbeli képzése, úgyhogy adott
esetben megfelelő akadémiai fokozatot vagy oklevelet is szerezhetnek[81].
Ezeknek az intézeteknek az esetleges államjogi elismerése nagy
haszonnal jár, de semmiképpen sem befolyásolhatja vagy
változtathatja meg azok saját célkitűzéseit.
Ezen a téren a katolikus egyetemek, akárcsak az egyéb szervezetek a
helyi egyház szintjén, értékes kezdeményezéseket kínálhatnak a
tanulmányokra püspökök és nagyobb elöljárók együttműködése révén[82].
A teológiai-filozófiai
képzés intézetei a szerzetesrendek papnövendékei számára
22. A szerzetesrendek papnövendékei számára fenntartott
teológiai-filozófiai képzés intézeteit az alábbi alapvető normák
szerint kell vezetni:
a) Kánoni megalapítás. A filozófiai és teológiai
tanulmányokra szolgáló szerzetközi központok megalapítása előtt mind
a központ alapítását, mind pedig annak szabályzatát jóvá kell
hagyatni A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet
Társaságai Kongregációjával[83]. Ez a
Kongregáció előbb beszerzi a szakértői véleményt a Népek
Evangelizációjának Kongregációjától (ha missziós területről van
szó), valamint a jóváhagyást a Katolikus Nevelési Kongregációtól[84] (ami a filozófiai és teológiai
tanulmányok rendjét és az akadémiai fokozatok adományozását illeti).
Az akadémiai fokozatok tekintetében bátorítjuk a papnövendékeket
képző filozófiai-teológiai intézeteket, hogy tagozódjanak be egy
megfelelő filozófiai vagy teológiai fakultásba[85].
b) Az intézet felettes hatósága. A szabályzatban világosan
rögzítendő, hogy a nagyobb elöljárók, akik a központ felelős szervét
alkotják, hogyan gyakorolják felettes hatósági szerepüket.
Ennek a hatóságnak vagy képviselőjének – általában ez egy igazgatói
tanács – a feladata, hogy kinevezze, megerősítse vagy mással
helyettesítse a tanárokat, a szabályzatban lefektetett eljárásmód
szerint[86], valamint hogy
megszerezze az illetékes nagyobb elöljáró beleegyezését, és átvegye
az illetőtől a megkívánt „professio fidei”-t[87]. A tanár kinevezését kíséri az a „mandátum”
is, hogy az Egyház megbízásából tanítson[88].
Az a tanítás, amelyet a tanárok a hallgatóknak közvetítenek,
„objektív és teljes tanítás legyen, összhangban az Egyház
tanítóhivatalával”[89].
Ennek a felettes hatóságnak folyamatosan tájékoztatnia kell az ott
folyó tanításról és a központ előmeneteléről azokat a nagyobb
elöljárókat, akik oda hallgatókat küldenek, és akik az Egyház és a
saját szerzetesrendjük előtt felelősek a jövő szerzetespapjainak
megfelelő felkészítéséért. Tájékoztatni kell a püspökök és nagyobb
elöljárók vegyesbizottságának elnökét is, hogy ezáltal is
elősegítsék a kölcsönös ismeretséget és együttműködést[90]. A hallgatók elöljáróit – legyenek azok
szerzetesi elöljárók vagy illetékes püspökök –, vagy adott esetben
azok képviselőit rendszeres tanácskozásra kell összehívni a központ
fejlődésére vonatkozóan. Ahol a központ egyházi és lelkipásztori
kisugárzása ezt megkívánja, ott ajánlatos, hogy a communio
szellemében egy püspök is legyen a vezetői tanácsban[91].
c) A programok. A jövő papjainak intellektuális képzése
mindenekelőtt a „Sacra Doctrina” tanulmányozásán alapszik, és arra
épül.
„Az igazi teológia a hitből fakad és hithez vezet”[92]. „A teológiai oktatást a hit fényében, a
tanítóhivatal vezetésével úgy kell végezni, hogy a növendékek az
isteni kinyilatkoztatásra támaszkodó teljes katolikus tanítást
megismerjék, lelki életük számára hasznosítsák, és a szolgálat
gyakorlása során kellőképpen tudják hirdetni és védelmezni”[93].
A tanulmányok vonatkozásában különleges figyelmet kell szentelni az
anyag és az előírt hat filozófiai-teológiai év előírt tartalmainak
teljességére[94]. Figyelembe véve a
szerzetespapság sajátos igényeit, valamint a „katolikus papság belső
egységét”[95], legyen az egyházmegyés
vagy szerzetesi papság, ezeknek a tanulmányoknak meg kell felelniük
a Szentszék és az illetékes püspöki konferencia által adott
papképzési terveknek[96]. Ennek során
gondoskodjanak mindig a szerzetesi élet teológiájáról és
lelkiségéről, illetve a helyi egyház teológiájáról[97] szóló kurzusokról is. Ebben az esetben sem
szabad az állami elismerésnek semmiképpen sem hátráltatnia vagy
megváltoztatnia az egyházilag előírt tanulmányokat.
Ahol a szerzetespap-növendékeket képző intézetekben komoly okból az
állandó diakonátusra vagy más apostoli szolgálatokra készülő
rendtagokat is felvesznek, ott a papjelöltek tanulmányi programja
egy teljes, sajátos és világosan felismerhető egységet kell hogy
alkosson[98], és el kell kerülni azt,
hogy a képzés egy általános és mindenki számára közös felkészítés
legyen valamiféle későbbi szolgálatra. Ezért ügyelni kell a többi
diák sajátos igényeire is, és testre szabott programot kell nekik
ajánlani az állandó diakónusi vagy a hivatásuknak megfelelő egyházi
szolgálatra.
d) A tanárok. A képzés minősége és a leírt kezdeményezések
helyénvaló volta nagyrészt a tanárok szakmai kompetenciájától,
vallási hitelességétől és a bennük működő „sensus ecclesiae”-től
függ; továbbá pedig a programok kialakításától és az intézet
életének formálásától. Különösen a tanárok legyenek tudatában annak,
hogy tanításuknak „a hitbeli megértést végső soron az Úr és Egyháza
nevében kell feltárnia és közvetítenie”[99].
A nagyobb elöljárók a tanárok kiválasztásánál ezt vegyék figyelembe.
Az új nemzedékek képzésének minden más lelkipásztori tevékenységhez
képest előnyt kell adniuk, és ennek jegyében a legjobb tanárokat és
nevelőket kell rendelkezésre bocsátaniuk. Itt az Egyház
felelősségéről van szó Isten Népe, a szerzetesi élet, a saját
intézmény javára, a jelenben és a jövőben egyaránt, és ez nem
hagyható figyelmen kívül.
Megfelelő felsőfokú végzettségük mellett a tanárok műveljék ki a
feladatuknak megfelelő didaktikus képességeket is[100]. Különös figyelmet kell szentelni a
minőségbiztosításnak azokban a tantárgyakban, amelyek a tanulmányok
gerincét alkotják.
Kívánatos továbbá, hogy a teológiai tárgyakat tanító mindegyik tanár
rendelkezzék erre szóló egyházi megbízatással[101]. Az illetékes elöljárók, mielőtt
beleegyezésüket adnák valamely tanár kinevezésébe, bizonyosodjanak
meg afelől, hogy az illető tanár felkészültsége megfelelő, megvan
benne a tanítóhivatal iránt szükséges hűség és a hagyomány iránti
tisztelet, és magában hordozza azokat a képességeket, amelyekkel
papokat lehet felkészíteni korunk emberének szolgálatára[102].
e) Felvétel. A filozófiai-teológiai tanulmányi központba
való felvételhez megköveteltetik, hogy a jelölt rendelkezzék a
szabályzatban előírt képzési szinttel, miközben figyelembe kell
venni a kánoni normákat és a mindenkori helyen és időben érvényes
követelményeket. Szükség van ezenkívül a jelentkező rendtag nagyobb
elöljárójától vagy stúdiumháza elöljárójától írásbeli ajánlásra is.
Felvehetők egyházmegyés papnövendékek is, ha ezt írásban kéri az
illetékes püspök, aki azután mindazokat a jogokat és kötelességeket
is vállalja, melyeket a központ azoknak az elöljáróknak ír elő, akik
hallgatókat küldenek oda.
Az intézetnek megvan a joga, hogy valamely hallgatót kizárjon
tanulmányi programjából, ha a tanév során kiderül, hogy nem felel
meg a felvételi céloknak és előfeltételeknek, még akkor is, ha
különleges szellemi képességekkel rendelkezik, és nagy szorgalmat
mutat fel. Az ilyen elbocsátás nem zárja ki, hogy elöljárója máshol
más lehetőségekkel éljen.
f) A nevelők közössége és a filozófiai-teológiai központ. Az
egyes rendtagok szerzetesi és papi képzésének első felelőse mindig a
szerzetesi intézmény elöljárója és nevelői testülete. Vezessék és
hangolják össze a közösség életét, az átfogó nevelési programot és a
saját intézmény specifikumának megfelelő kiegészítő kurzusokat a
maguk lelkiségének és lelkipásztori célkitűzéseinek megfelelően, ami
eggyé fonja az emberi, tanbeli, lelki és lelkipásztori képzést.
Ápoljanak rendszeres kapcsolatot a tanulmányi központtal, és
érdeklődjenek élénken programja iránt.
Az egyes szerzetespap-növendékek alkalmasságának felismerése és
megítélése során az elöljárók kérjék ki a lelkipásztori képzésben
résztvevő tanárok és munkatársak véleményét. A nevelők közösségének
ebből haszna származhat, de a tanulmányi központnak is, melyben így
növekedhet a jövő papjainak képzése iránti felelősségérzet.
Végül kívánatos, hogy mindegyik szerzetesi intézmény, amely
hallgatókat küld a tanulmányi központba, igyekezzék egy képzett
rendtaggal is hozzájárulni a tanításhoz vagy a központ működéséhez.
g) A saját kezdeményezések. A szerzetközi együttműködés
fentebb leírt kezdeményezései megkülönböztetendők azoktól a
filozófiai és teológiai központoktól, amelyek egyetlen szerzetesrend
fennhatósága alatt működnek, és autonómiájuk megőrzése mellett más
intézmények tagjait is felveszik hallgatóinak sorába[103]. Ezek a központok a maguk sajátos
rendszabályát követik.
IV. EGYÜTTMŰKÖDÉS A
SZERZETESI INTÉZMÉNYEK
KÖZÖTT A RENDI NEVELŐK KÉPZÉSÉBEN
A nevelés szolgálatában
23. A nevelés szolgálata valódi „egyházi szolgálat” (VI. Pál) és
művészet: „minden művészetek művészete”[104].
A rendi nevelők számára ez állandó erőfeszítést jelent, hogy
megértsék a fiatalok világát, és ezzel összekapcsolódik az a
pedagógiai és lelki képesség, hogy fiatalokat vezessenek és
kísérjenek. Szolgálatuk igényes közvetítés, világos szentháromságos
vonatkozással: „A képzés tehát részesedés az Atya művében, Aki a
Szentlélek által a fiatal férfiak és nők szívében formálja a Fiú
érzületét”. A nevelőknek, hogy gyakorolhassák ezt a „részesedő
közvetítést”, „az istenkeresés útját ismerő, tapasztalt vezetőknek
kell lenniük, hogy másokat is kísérni tudjanak ezen az úton. () A
lelki bölcsesség fényénél mindezt össze fogják kapcsolni az emberi
eszközökből eredő tudással, amely segíthet mind a hivatás körüli
döntésben, mind az új ember kialakításában, hogy az egészen szabad
legyen”[105]. Ez a feladat
megköveteli a jövendő nevelők komoly és illő felkészítését,
részükről pedig egy készséges és maradéktalan odaadást a feladat
iránt, hogy Krisztus követői legyenek testvéreik szolgálatában[106]. „Dacára azoknak az apostoli
igényeknek és annak a szükséghelyzetnek, amelyek közepette az egyes
szerzetesi családok dolgoznak, elsőbbséget élvez a nevelők
kiválasztásában és felkészítésében tanúsítandó körültekintő
gondosság. Az egyik legnehezebb és legérzékenyebb feladatról van
ugyanis szó. A fiataloknak mindenekelőtt tanítókra van szükségük,
akik számukra Isten emberei, az emberi szív és a Lélek útjainak
tisztelettudó ismerői, akik képesek válaszolni igényeikre az
elmélyült bensőségesség, az istentapasztalat és testvériség iránt,
és be tudják vezetni őket küldetésükbe. Olyan nevelőkre, akik
ránevelik őket a megkülönböztetés képességére, az
alkalmazkodóképességre, az engedelmességre, az idők jeleinek és az
emberek igényeinek értelmezésére, és képesek azokra készséggel,
merész lépésekkel válaszolni, teljes egységben az Egyházzal.”[107]
A nevelők gondos
kiválasztása és megfelelő felkészítése
24. Hogy a szerzetesi családban legyenek erre a szolgálatra
felkészült tagok, azért a nagyobb elöljárók első feladatuknak
tekintsék a jövendő nevelők gondos kiválasztását. A kiválasztás
kritériumait, a megkívánt tulajdonságokat, a felkészülést és a
továbbképzést minden szerzetesi intézmény normái között le kell
írni, és a Ratio Institutionis keretében ki kell dolgozni.
Olyan programokat és lehetőségeket kell nekik nyújtani, amelyek
megadják a szükséges teológiai, pedagógiai, spirituális és humán
tudományos képzést, valamint a világos kompetenciát a neveléssel
összefüggő feladatokban. A nevelők különlegesen is szakértőkké kell
hogy váljanak az alapító lelki öröksége terén.
A Dikasztérium ismét bátorítja a szerzetesi családokat, hogy
folytassák erőfeszítéseiket a nevelés és a folyamatos képzés
felelőseinek illő felkészítése terén.
Szerzetközi együttműködés
25. A szerzetesi intézmények együttműködésének tapasztalatai széles
körűek a nevelők felkészítését illetően. Vannak egyetemi szintű vagy
annak megfelelő központok, olyan rendszeres programokkal, amelyek
révén akadémiai vagy a Katolikus Nevelési Kongregáció által elismert
fokozatok szerezhetők; 1-2 féléves intenzív kurzusok elsősorban
olyan rendi nevelők számára, akik kezdők e feladatban, de már egy
nevelő közösségben dolgoznak. Szerveződnek továbbképzési kurzusok és
rendszeres találkozók az azonos fázisért felelős nevelők számára;
vannak kurzusok a tapasztalatcsere, illetve egyes tudományos és
nevelési kérdések elmélyítése céljából. Többet ezek közül a nagyobb
elöljárók konferenciája, esetleg néhány intézmény együtt szervez,
vagy erre szakosodott központok illetve egyetemi fakultások
kezdeményezései.
A jól képzett nevelők iránti sürgető kereslet fényében
Dikasztériumunk kéri a szerzetközi együttműködés erősítését, a
programok, tapasztalatok és lehetőség szerint a legjobb nevelői
személyzet rendek közti cseréjét, hogy kölcsönösen gazdagítsák
egymást intézményeik, az Egyház, és annak küldetése javára[108].
26. Az ilyen kurzusok szervezésénél az alábbi kritériumokat kell
hangsúlyoznunk:
a) A kurzusok sajátos irányulása azt a célt kell hogy kövesse, hogy
a nevelőt a testvér egészét figyelembe vevő nevelésre tegye képessé,
a személy egységének és eredetiségének jegyében, a keresztségi és
szerzetesi konszekráció minden dimenziójának kiteljesítésére. A
kurzusok tehát járuljanak hozzá a tanbeli, lelki, kánoni és
pedagógiai-pasztorális felkészítéshez. Különösen is nyújtsanak jó
teológiai képzést, főleg a lelkiség, a morális és a szerzetesi élet
terén. Segítsenek továbbá a nevelőknek abban, hogy tudatosítsák a
nevelés folyamatának szerves egységét és az egyes szakaszok sajátos
céljait.
A kurzusok jelentsenek segítséget a nevelők számára abban, hogy
közvetíthessék az idők jelei teológiai értelmezésének művészetét[109], hogy Isten jelenlétét,
szeretetét és akaratát minden dologban felismerjék: a
kinyilatkoztatásban, a teremtésben, az Egyházban, a szentségekben és
az emberekben, az élet rendes és rendkívüli dolgaiban, a történelem
útjain[110]. A kurzusok ezért
hatékonyan segítsék a nevelőt annak a művészetnek az
elsajátításához, hogy mélységes szeretetet adjanak át másoknak és
tápláljanak másokban a három isteni személy és a szent
Eucharisztia iránt, ugyanígy Mária, Jézus anyja és az Egyház anyja
iránt, valamint a szent rendalapítók iránt, hogy így elmélyültebb
imaéletre vezessék a rájuk bízottakat[111].
A kurzusok kialakításakor megfelelő jelentőséget kell hogy kapjon a
közösségben folytatott testvéri élet, valamint a szerzetesi
intézmény küldetése[112], és meg
kell találni a módját, hogy erősítsék vagy helyreállítsák az egység
és a felelősség szellemét a tagok között, az apostoli lelkületet,
továbbá az igazságosság, a szolidaritás és a legszegényebbek iránti
irgalmasság magatartását. „Az Istennek szentelt személyektől ugyanis
elvárja az Egyház, hogy annak ‘a közösségre vonatkozó isteni
tervnek’ tanúi és építőmesterei legyenek, melynek meg kell
koronáznia az emberiség történelmét”.[113]
Ennek során ügyeljenek arra, hogy hangsúlyt kapjon a világiak és az
egyházmegyés papság hivatásának méltósága, és segítsék a velük való
együttműködést és a közös részesedést az intézmény szellemében és
küldetésében[114].
b) A kurzusok
– járuljanak hozzá ahhoz, hogy a nevelőkben kibontakozzék a
kapcsolatteremtés, a meghallgatás, a hivatás felismerésének
képessége, valamint az a készség, hogy fiatalokat és felnőtteket rá
tudnak nevelni a lelkek megkülönböztetésére és a személyes
elkötelezettségre;
– járuljanak továbbá hozzá ahhoz, hogy a nevelő képessé váljon a
lelki vezetésre és a pedagógiai és pszichológiai kísérésre, melyek
célkitűzései és beavatkozási lehetőségei eltérnek ugyan, mégis
egészében az Istennek szentelt személyek egészleges érésére
irányulnak. Nyújtsanak olyan eszközöket számukra, hogy szakemberek
segítségével sajátos helyzeteket és személyes problémákat is
megértsenek és kezelni tudjanak, ha szükséges;
– könnyítsék meg a különböző kultúrkörök értelmezését és megértését,
hogy ezáltal olyan nevelést segítsenek elő, amely alkalmazkodik a
rendtagok eredeti kultúrája igényeihez, vagy munkaterületük
kultúrájának igényeihez. Fontos megtanulni, hogyan ismerjék fel
azokat az igazi értékeket, amelyek magukban hordozzák az evangélium
nyomait vagy nyitottak feléje, és ezektől meg tudják különböztetni
azokat az elemeket, amelyeket meg kell tisztítani vagy el kell
utasítani[115];
– segítsenek abban, hogy az Egyház előtt álló mai kihívásokat
felismerjék és azokkal szembenézzenek, átvéve azokat a lelkipásztori
prioritásokat, amelyeket a Szentatya és vele a püspökök a hívek
között érvényesíteni szeretnének. „Az intézményeknek ezért – az idők
jeleire a mai világban adott válaszként – bátran újjá kell
éleszteniük az alapítók és alapítónők szent kezdeményező szellemét,
találékonyságát és életszentségét. E fölszólítás elsősorban
állhatatosságra hív az életszentség útján a mindennapi életben
mutatkozó anyagi és lelki nehézségek közepette.”[116]
c) A nevelők tegyék fel maguknak a kérdést, hogyan kell felkészíteni
közösségük tagjait az új evangelizáció feladatára, vagyis hogy
Krisztust, az Atya örömhírét minden embernek hirdessék. Ebbe
különösen is beletartozik a kultúra evangelizációjára való
felkészítés, a kiképzés egy olyan lelkipásztorkodásra, melynek
sarkpontjai az élet, a család és a szolidaritás, a szegények
melletti evangéliumi döntés, a fiatalok nevelése, az ad gentes
misszió, az ökumenikus elkötelezettség és a vallásközi párbeszéd, a
tömegkommunikáció stb.[117]
Tanulják meg átvenni a fiataloknak, korunk gyermekeinek, a
közösségbe újonnan belépőknek a reményeit és kérdéseit, felkészíteni
őket arra, hogy korukból a legjobbat testesítsék meg, és a mai idők
igényeire az életszentség és a tevékeny felebaráti szeretet válaszát
adják. A nevelés mindig azt jelenti, hogy arra a szolgálatra
készítünk fel, amelyet az Egyház és a társadalom egy meghatározott
korban és kulturális környezetben igényel.
Mivel az egészleges nevelés éppen a hitre nevelést és a konszekráció
és küldetés vállalására való megérlelést tekinti sarokkövének, ezért
megfelelő figyelmet kell, hogy fordítsanak a szegénység új formáira
és korunk igazságtalanságaira is. Ezen a téren a szerzetközi
kurzusok értékes segítséget nyújthatnak a nevelők számára anélkül,
hogy relativizáló összehasonlításokba keverednének.
d) A nevelőknek szóló kurzusok legyenek a lelki növekedés
tapasztalatai, és járuljanak hozzá folyamatos továbbképzésükhöz. A
fiatalok érési folyamatának kísérése állandó hívás Krisztus, az Úr
és Mester részéről, hogy a nevelők imaéletüket és a Vele való
bizalmas kapcsolatukat elmélyítsék, és magukra vegyék a keresztet,
amit a nevelés nehéz feladata jelent, és egyre inkább az Ő
vezetésében és kegyelmében bízzanak.
A nevelés műve a „tiszta, szegény és engedelmes Krisztus – az
imádkozó, az Istennek szentelt, az Atya küldötte”[118] – követésének nyomán valósul meg, és szíve
a húsvéti titok. A nevelők felkészítése tehát nem lehet csupán
intellektuális, tanbeli, pasztorális és szakmai, hanem elsősorban
mély, emberi és vallási tapasztalat a Krisztus titkában való
részesedésről, tisztelettel fordulva az emberi személy titka felé.
Krisztusban lesz a nevelés az istengyermekség, a Szentlélek iránti
tanulékonyság, a testvériség és az osztozás, a lelki apaság és
anyaság tapasztalatává: „Gyermekeim, a szülés fájdalmait szenvedem
értetek újra, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!” (Gal 4,19).
Hasznos, ha a nevelők, mint Istennek szentelt személyek, ennek
fényében találkoznak egymással, hitben megtett útjukat áttekintik,
közösen imádkoznak, hallgatják az Igét és együtt ünneplik az
Eucharisztiát. A Mester jóságának és bölcsességének megtapasztalása
által gazdagodnak, Aki Lelkének kiárasztása és Mária anyai működése
által folytatja művét, méghozzá kiemelt módon közvetítésük által is
azoknak életében és tapasztalataiban, akiket segítenek, hogy „a
szentek polgártársai és Isten házanépe” (Ef 2,19) legyenek.
27. „A történelem mostani órája és felelősségünk tudata azt
követeli, hogy a fiatal szerzeteseknek megfelelő és lehetőleg átfogó
nevelést adjunk, dinamikus hűségben Krisztus és az Egyház, az
alapító karizmája és a mai kor iránt”[119].
A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai
Kongregációja a jelen dokumentumban megfogalmazott kritériumok és
vezérfonalak összeállításával a szerzetközi együttműködésnek azt a
mélyreható és sokszínű tapasztalatát akarta megerősíteni, rendezni
és támogatni, amely a II. Vatikáni Zsinat óta érlelődött, és az
elmúlt években kifejlődött.
A szerzetközi együttműködés, amely támogatja a karizmákban való
kölcsönös részesedést, tiszteli a különbségeket és szolgálja azokat,
konkrét választ kínál az Egyház hívására, hogy a szerzetesek saját
életük egységének megvalósítása által Krisztusban a Szentlélek által
növekedjenek[120]. Az Istennek
szentelt személyek arra kaptak hivatást, hogy beilleszkedjenek a mai
világba, s így érvényes tanúságot tegyenek az emberi és keresztény
érettségről, annak az életformának megfelelően, amelyet maga az Úr
Jézus választott, a Szűzanya, Mária elfogadott[121], és amelyet az Úr tanítványainak ajánlott[122].
A szerzetesek így betölthetik küldetésüket, hogy legyenek „élő
emlékezés Jézus élet- és cselekvésmódjára”[123], mivel „Isten arra sarkallja őket, hogy
úttörői legyenek a misszió útján és a Lélek ösvényein”[124]. Életük és szavuk új tüzével,
működésük új módszereivel és kifejezéseivel hűséges és bátor
munkatársai lesznek Istennek, a remény jelei „az emberek
szolgálatában, akiknek hirdetik Isten szeretetét, amely Jézus
Krisztusban megnyilatkozott nekünk”[125].
A Szentatya a jelen dokumentumot 1998. október 31-én jóváhagyta A
Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai
Kongregációja számára, és felhatalmazást adott annak nyilvánosságra
hozatalára.
Kelt Rómában, 1998. december 8-án, a szeplőtelenül fogantatott
Boldogságos Szűz Mária ünnepén.
Eduardo Card. Martínez Somalo prefektus
+ Piergiorgio Silvano Nesti titkár
Jegyzetek:
[1] Vö. LG 7; ChL 21. 24.
[2] Vö. LG 43-44; VC 1-3.
[3] Vö. Potissimum institutioni, 1990.
február 2.
[4] Vö. PC 8; 675. k.
[5] PI 98-100.
[6] PI 72-85.
[7] A képzés „szerzetközi központjain”
(némelykor kongregációközi központoknak nevezik őket) a szerzetesi
intézmények a képzést szolgáló különféle formában történő
együttműködését értjük.
[8] II. János Pál, Messaggio alla XIV
Assemblea Generale della „Conferencia dos Religiosos do Brasil”
(CRB), (Üzenet a Brazil Szerzetesi Konferencia Közgyűléséhez) 1986.
július 11., Insegnamenti, (Tanítások) IX/2 (1986), 2, 239. o.
[9] I. m. 4, 242. O.; vö. VC 53.
[10] I. m., 4, 242. o.
[11] Vö. PC 18; ET 52; VC 68.
[12] Vö. RM 2; VC 67. 73.
[13] Vö. PC 1; RPU 22; ChL 18-21. 32.
[14] Vö. 646-653. és 659-661. kk.
[15] Vö. MR 11.
[16] Vö. MR 14b; 574. k. § 1; VC 4-5.
29. 33-34.
[17] VC 37.
[18] Vö. PC 1; 577. k.; VC 19. 47-48.
[19] MR 11.
[20] Vö. 586. k. § 2; VC 48.
[21] PI 98.; vö. 587. k. § 1. 646.
659. kk.
[22] Vö. PI 46; 90-91; 577. k.
[23] II. János Pál, Beszéd a
„Conferencia Nacional dos Bispos do Brasil” (C. N. B. B.) [Brazil
Püspökök Nemzeti Konferenciája] északkeleti 2. régiójának püspökei
előtt, 1995. július 11., L’Osservatore Romano, 1995. július 12., 5.
o.
[24] Vö. 646-653. kk. a
novíciusképzésről; 659-660. kk. az ideiglenes fogadalmasok
képzéséről; 661. k. az állandó képzésről.
[25] Vö. VC 53.
[26] PC 2; 576. 578. kk.
[27] VC 3; vö. VC 29.
[28] Vö. LG 44; MR 11; 576-578. 587.
kk. § 1; VC 25.35. 92-95.
[29] Vö. VC 52.
[30] Vö. VC 66.93; Nuove vocazioniper
una nuova Europa [Új hivatások az új Európának], kongresszus
közleményei, Róma, 1997. május 10-15., 15-19. sz.
[31] Vö. Aquinói Sz. Tamás, Summa
Theologiae, IIa-IIae, q. 184, a. 4.
[32] Vö. VC 52.
[33] II. János Pál, A Női Általános
Elöljárók Uniójához intézett beszéd, Róma, 1995. május 18.,
Insegnamenti, XVIII/1 (1995), 1323.
[34] Vö. VC 73.
[35] Vö. 659. k. 2-3 §§; PI 103.
[36] II. János Pál, Beszéd a CNBB
északkeleti 2. régiójának püspökei előtt, 1995. július 11.,
L’Osservatore Romano, 1995. július 12., 5. o.
[37] Vö. PI 99.
[38] Vö. EE 47; PI 60.
[39] Vö. PI 26-27.
[40] VFC 43.
[41] II. János Pál, Beszéd
szerzetesnőkhöz, Florianapolis, Brazília, 1991. október 18.
Insegnamenti, XIV/2, (1991), p. 928.
[42] Vö. EE III, 12.§; MR 46; RPU 9;
659. 665. kk. 1.§.
[43] Ebben a dokumentumban a képzés
„szerzetközi központjának” nevezünk – amint azt a 7. lábjegyzetben
már tisztáztuk – minden olyan szerzetközi intézményt, amely
közreműködik a szerzetesek képzésében, akár kiegészítő kurzusokat,
akár teljes tanulmányi programot nyújtanak. Ezzel szemben azok a
központok, melyek teljes felsőfokú képzést adnak, jelen
dokumentumban mint „vallástudományi és/vagy filozófiai és teológiai
intézetek” szerepelnek.
[44] PC 23.
[45] Vö. PI 98-100.
[46] Vö. MR 28.31; VC 46.50.
[47] II. János Pál, Beszéd a CNBB
északkeleti 2. régiójának püspökei előtt, 1995. július 11.,
L’Osservatore Romano, 1995. július 12, 5. o.
[48] Vö. 646., 659-661. kk.; PDV
42-59.
[49] Vö. OT 14; VC 14-16.
[50] VC 49; Vö. PI 24-25.
[51] Vö. PI 42-44.
[52] Vö. RC 4.
[53] Vö. PI 45; 646. k.
[54] Vö. 646. k., 652. k. 2-4.§.
[55] II. János Pál, Beszéd a CNBB
északkeleti 2. régiójának püspökeihez, 1995. július 11.,
L’Osservatore Romano, 1995. július 12., 5. o.
[56] Vö. 652. k., 2.§.
[57] Vö. 646. 648. k., 652. k. 5.§.
[58] Vö. VC 46. 52.
[59] Vö. 652. k. 1.§.
[60] Vö. PI 13. 39-41.
[61] Vö. 569-661. k., PI 58.
[62] Vö. PI 58-65.
[63] PI 60.
[64] Vö. VC 16. 65.
[65] Vö. PI 35-38.
[66] VC 67.
[67] Vö. MR 18. 36. 37. 40. 56-58.;
675. k. 3.§. 687. 680. 681. 1.§.; VC 16. 31. 54-55.
[68] Vö. VC 102.
[69] Vö. RPU
[70] Vö. PI 64.
[71] VC 69.
[72] Vö. PI 70.
[73] VC 70-71.
[74] Vö. VFC 43. 54-57; VC 64.
[75] Vö. PI 66-71; VC 69-71.
[76] 661. k.
[77] Vö. 659-660. k.
[78] Vö. MR 31.
[79] Vö. II. János Pál pápa Ecclesia
in Africa c. apostoli buzdítását, 1995, 55-71.
[80] Meg kell különböztetni egymástól
a vallástudományi intézeteket – amelyek a jelen dokumentum tárgyát
jelentik – és a „felsőfokú” vallástudományi intézeteket, amelyeket a
Szentszék állít fel és valamely teológiai fakultás tart fenn. (Vö.
Normativa per gli Istituti Superiori di scienze religiose,
Seminarium, 1 [1991] 194-201. o.).
[81] Vö. II. János Pál pápa Sapientia
christiana apostoli konstitúciót, 1979, I. rész: Norme comuni, 62.
cikkely 1.§., és II. rész: Katolikus Nevelési Kongregáció, Norme
applicative, 47. cikkely, uo.
[82] MR 31.
[83] Vö. 237. k. 2.§. Mivel hiányzik
az erre vonatkozó norma, ezért a kánoni utalások „per analogiam”
értendőek.
[84] Vö. PB 108. 2.§.
[85] Vö. Sapientia christiana, I.
rész: Norme comuni, 62. cikkely, és II. rész: Norme applicative, 47.
cikkely.
[86] Vö. Sapientia christiana, I.
rész: Norme comuni, 24. cikkely.
[87] Vö. 833. k.
[88] Vö. 812. k.
[89] MR 31.
[90] Vö. VC 50.
[91] Vö. VC 48-50.
[92] PDV 53.
[93] 252. k. 1.§.
[94] Vö. 250., 252-258., 1032. kk.
[95] Vö. OT Előszó, RFIS I: 1-4, PI
108-109.
[96] Vö. 242. k., RFIS I,2.
[97] Vö. VC 50.
[98] Vö. PDV 61.
[99] PDV 67.
[100] Vö. 254. k.
[101] Vö. 812. k.
[102] Vö. 248. és 253. k.; II.
János Pál pápa Ex corde Ecclesiae apostoli konstitúciója a katolikus
egyetemekről, 1990. aug. 15., II. rész: Általános normák, 4,3;
Hittani Kongregáció Donum veritatis instrukciója a teológus egyházi
hivatásáról, 1990. május 24., 6. 7.
[103] Vö. 586. k.
[104] RFIS V, 30.
[105] VC 66.
[106] Vö. 1Kor 11,1; 1Tessz 1,6;
vö. Jean Galot SJ: „La stima vicendevole in comunita”, Informationes
SCRIS 1980, 269-274.
[107] II. János Pál, Üzenet a
brazil szerzetesek konferenciájának (CRB) XIV. közgyűlésére, 1986.
júl. 11., Insegnamenti, IX/2 (1986), 242. o.; Vö. II. János Pál,
beszéd a CIVCSVA plenáris ülésén, 1988. dec. 1., Insegnamenti, XI/4
(1988), 1703-1706. o.
[108] Vö. Katolikus Nevelési
Kongregáció, Direttive sulla preparazione degli educatori nei
Seminari, 1993, 79. 82; CD 5. 35; MR 31. 37; Vc 53.
[109] Vö. VC 73. 94.
[110] Vö. VC 53.
[111] Vö. VC 94. 95.
[112] Vö. VC 41-42. 72.
[113] VC 46; vö. RPU 24.
[114] Vö. MR 37; VC 4. 15. 31. 56.
[115] VC 79-80.
[116] VC 37.
[117] Vö. VC 77-83. 96-99. 101-103.
[118] Vö. VC 77.
[119] II. János Pál, Üzenet a
brazil szerzetesek konferenciájának (CRB) XIV. közgyűlésére, 1986.
júl. 11., Insegnamenti, IX/2 (1986), 241. o.
[120] Vö. PI 1.
[121] Vö. LG 46; VC 18.
[122] Vö. LG 44.
[123] VC 22.
[124] II. János Pál, Üzenet a
brazil szerzetesek konferenciájának (CRB) XIV. közgyűlésére, 1986.
júl. 11., Insegnamenti, IX/2 (1986), 238. o.
[125] Vö. RM 2; VC 110.
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai
LG Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 1965.
OT Optatam totius határozat a papnevelésről, 1965.
PC Perfectae Caritatis határozat a szerzetesi élet
megújításáról, 1965.
Pápai megnyilatkozások
ChL Christifideles Laici apostoli buzdítás, II. János Pál,
1988.
PDV Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, II. János Pál,
1992.
RM Redemptoris missio körlevél, II. János Pál, 1990.
VC Vita consecrata apostoli buzdítás, II. János Pál, 1996.
A Szentszék más dokumentumai
EE Essential elements in the Church’s teaching as applied to
institutes dedicated to works of the apostolate. (Az Istennek
szentelt életről szóló egyházi tanítás lényeges elemei, tekintettel
az apostoli intézményekre), CRIS (Congregazione per i Religiosi e
per gli Istituti Secolari), 1983.
MR Mutuae relationes, Püspöki Kongregáció és CRIS, 1978.,
magyarul: A püspökök és szerzetesek kölcsönös kapcsolatainak
irányelvei, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának
(MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának (FSzK) közös
kiadása, Budapest, 1995.
PI Potissimum institutioni, CIVCSVA (Congregatio Institutum
Vitae Consacratae et Societatum Vitae Apostolicae) 1990., magyarul:
A szerzetesintézményekben folyó képzés irányelvei, MKPK
Sajtóirodája, Budapest 1991.
RC Renovationis causam, CRIS, 1969.
RFIS Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis,
Katolikus Nevelés Kongregációja, 1970.
RPU Religiosi e promozione umana, CRIS, 1980. (Szerzetesek
és az emberi haladás).
VFC Vie fraternelle en communauté, CIVCSVA, 1994, magyarul:
Testvéri élet a közösségben. „Congregavit nos in unum Christi
amor”, MRK-FSzK, Budapest, 1995.
k. az Egyházi Törvénykönyv kánonjai.
SZENT ISTVÁN TÁRSULAT az Apostoli
Szentszék Könyvkiadója Budapest 1999
A fordítás alapjául szolgáló mű címe:
Civcsva: La Collaborazione interinstituti per la formazione
Istruizione. Libreria Editrice Vaticana Cittá del Vaticano 1999
(A fordítás az olasz és a német szöveg alapján készült)
Fordította: Csík Krisztina és Várnai Jakab OFM
Lektorálta: Somorjai Ádám
Sorozatszerkesztő: Dr. Németh László, a Pápai Magyar Intézet
rektora
ISBN 963 361 105 9 XV. kötet ISBN 963 361 615 2 összkiadás
Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős szerkesztő: Farkas Olivér mb. igazgató
|