Üzenet a béke 49. világnapjára Ferenc pápa
Győzd le a közömbösséget és szerezd meg a békét!
2016. január 1.
1. Isten nem közömbös! Istennek számít az emberiség, Isten nem
hagyja magára az embert! Az új év kezdetén ezzel a mély
meggyőződésemmel kívánok bőséges áldást és békét a remény jegyében
minden férfi és nő, a világ minden családja, népe és nemzete
számára, az államfőknek, kormányfőknek és a vallási vezetőknek. Ne
veszítsük el a reményt, hogy a 2016-os esztendőben mindnyájan
eltökélten és bizakodva dolgozunk majd, ki-ki a maga szintjén, az
igazságosság és a béke megvalósításán. Igen, ez utóbbi Isten
ajándéka és az emberek műve. A békét Isten adja adományként, de
rábízza minden férfira és nőre, akik arra kapnak meghívást, hogy
megvalósítsák.
Őrizzük a remény okát
2. A háborúk és a terrorista cselekmények, s ezek tragikus
következményei, emberrablások, személyek etnikai vagy vallási
okból történő üldözése, mindenféle jogsértés jellemezte az elmúlt
évet az elejétől a végéig, fájdalmat hozva a világ számos táján és
már-már olyan jelleget öltött, hogy „a harmadik világháború
darabjainak” nevezhetjük. Ám az elmúlt évek és a most lezárult
esztendő egyes eseményei mégis arra indítanak, hogy az új év elé
tekintve ismét arra buzdítsak: ne veszítsük el a reményt az ember
képességében, hogy Isten kegyelmével túl tud lépni a gonoszságon
és nem törődik bele közömbösen ebbe a helyzetbe. Azok az
események, amelyekre itt hivatkozom, megmutatják, hogy az
emberiség képes szolidárisan cselekedni, és kritikus helyzetekben
túl tud lendülni az egyéni érdekeken, a beletörődésen és a
közönyön.
Ezek között szeretném megemlíteni azt az erőfeszítést, amelyet a
világ vezetői tettek a párizsi klímacsúcson (COP21), hogy új
kiutakat találjanak az éghajlatváltozás ügyében és megmentsék a
Föld, közös otthonunk jó egészségét. Ez pedig visszautal másik két
világszintű eseményre: az egyik az addisz-abebai csúcstalálkozó
volt, ahol gyűjtést folytattak a világ fenntartható fejlődése
érdekében, míg a másik az ENSZ részéről elfogadott Agenda 2030
című dokumentum, amelynek célja, hogy a kitűzött évszámig mindenki
számára méltóbb életkörülményeket biztosítson, különös tekintettel
a bolygó legszegényebb népeire.
2015 az Egyház életében különleges esztendő volt, mivel 50 éve
hirdették ki a II. Vatikáni Zsinat két dokumentumát is, amelyek
ékesszólóan írják le, mennyire együtt érez az Egyház a világgal.
XXIII. János pápa a Zsinat kezdetekor ki kívánta tárni az Egyház
ablakait, hogy közvetlenebb kommunikáció jöhessen létre az Egyház
és a világ között. A két dokumentum, a Nostra aetate és a Gaudium
et spes emblematikus módon fejezik ezt az új kapcsolatot: a
párbeszédet, a szolidaritást és az odafigyelést, amelyet az Egyház
az emberiségen belül megvalósítani törekszik. A Notra aetate
kezdetű nyilatkozatban az Egyház arra kapott hívást, hogy nyíljon
meg a dialógusra a nem keresztény vallási tapasztalatokkal. A
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióban, minthogy „az öröm és
remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a
szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus
tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása” [1], az Egyház arra tett kísérletet,
hogy párbeszédet kezdjen az emberiség családjával a világ
problémáival kapcsolatban, a szolidaritás és a tisztelettudó
szeretet jeleként [2].
Ugyaneszerint a látásmód szerint az Irgalmasság Szentévében arra
hívom fel az Egyházat, hogy imádkozzon és dolgozzon, hogy minden
keresztény szíve alázatossá és együttérzővé váljon, képes legyen
hirdetni és tanúsítani az irgalmasságot, „megbocsátani és adni”,
és megnyílni „azok felé, akik a modern világ – gyakran drámai
módon létrehozott – perifériáin élnek” úgy, hogy „ne süppedjünk
bele a megalázó közömbösségbe, a lelket érzéketlenné változtató és
az újdonság felfedezését megakadályozó megszokottságba, a romboló
cinizmusba” [3].
Számos ok szól amellett, hogy hihessünk az emberiség képességében,
hogy képes együttesen cselekedni, szolidáris módon, felismerni
összekötött és kölcsönösen egymástól függő voltát, szívén viselvén
a legesendőbb emberek sorsát és odafigyelve a közjóra. A
szolidáris, kölcsönös felelősség eme magatartása a gyökere
alapvető hivatásunknak, amely a testvériségre és a közös életre
szól. A méltóság és a személyes kapcsolatok jellemeznek bennünket
emberként, hiszen Isten a maga képére és hasonlatosságára
teremtett bennünket. Mint elidegeníthetetlen méltósággal
rendelkező teremtmények, a felebarátainkkal való kapcsolatban
létezünk, felelősséget viselünk velük szemben és velük együtt
cselekszünk szolidáris módon. Ezeken a kapcsolatokon kívül az
ember kevésbé volna ember. És éppen ezért van, hogy a közömbösség
fenyegetést jelent az emberiség egész családja számára. Most,
amikor megkezdjük az új évet, szeretném, ha mindenki elismerné ezt
a tényt, hogy leküzdjük a közömbösséget és megszerezzük a békét.
A közömbösség egyes formái
3. Bizonyos, hogy a közömbösség magatartása, azé az emberé, aki
bezárja a szívét, hogy ne kelljen odafigyelnie másokra, behunyja
szemét, hogy ne kelljen észrevennie azt, ami körülveszi és inkább
elhúzódik, hogy ne érintsék meg mások problémái, olyan típust
jellemez, amely ma éppúgy jelen van és elterjedt, mint a
történelem minden korszakában. Ugyanakkor a mi korunkban ez a
típus határozottan kilépett az egyén köréből, globális dimenziót
öltött és létrejött így a „közöny globalizációjának” jelensége.
Az emberi társadalomban a közömbösség legelső formája az Istennel
szemben megnyilvánuló közöny, s ebből származik a felebaráttal és
a teremtett világgal szembeni közöny. Ez a hamis humanizmus és a
gyakorlati materializmus egyik súlyos következménye, amikor együtt
jár a relativizáló, nihilista gondolkodással. Az ember azt
képzeli, hogy ő maga a teremtője önmagának, a saját életének és a
társadalomnak; úgy véli, elégséges önmaga számára és nem csupán
Isten helyébe kíván lépni, hanem teljesen ki akarja iktatni
Istent. Következésképpen úgy gondolja, nem tartozik senkinek
semmivel, csakis magának, és ezért csak jogokat tulajdonít magának [4]. A személy e téves önfelfogásával
szemközt XVI. Benedek arra emlékeztetett, hogy sem az ember, sem
az ember fejlődése nem képes megadni önmagának a végcél értelmét [5]. Őelőtte már VI. Pál is
kijelentette: „kizárólag az a humanizmus valóságos humanizmus,
amely a végtelen Istenre irányul, felismerve azt a közös
rendeltetést, amelyre hivatottak vagyunk, s amely az emberi élet
valóságos eszméjét adja meg” [6].
A másik emberrel szembeni közömbösségnek sok formája létezik. Van
olyan, aki jól informált, hallgatja a rádiót, olvassa az újságokat
vagy televíziós műsorokat néz, ám mindezt langyos lélekkel teszi,
szinte oda sem figyelve. Az ilyen személyeknek vannak távoli
fogalmaik arról, milyen drámai helyzetekkel kell szembenéznie az
emberiségnek, de úgy érzik, nincsen ehhez közük, nem éreznek
együtt másokkal. Ez azoknak a magatartása, akinek tudomása van a
dolgokról, ám tekintetét, gondolatát és cselekedeteit maga felé
irányítja. Sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy pusztán az
információ mennyiségének a növekedése, éppen a mi korunkban, nem
jelenti automatikusan a problémákra való odafigyelést, ha nem jár
együtt vele a tudat nyitottsága és a szolidaritás [7]. Sőt, éppen okozhat is egyfajta
telítettséget, amely elaltat; bizonyos értelemben viszonylagosság
teszi a problémák súlyát. „Néhányan – méltánytalan
általánosításokkal – egyszerűen örömteli módon megelégszenek
azzal, hogy a szegényeket és a szegény országokat hibáztatják a
bajaikért, és úgy vélik: egy olyan ’nevelés’ jelenti a megoldást,
mely megnyugtatja, és háziasított, ártalmatlan lényekké alakítja
őket. Ez még ingerlőbbé válik, ha a kirekesztettek növekedni
látják azt a társadalmi rákfenét, amit a számtalan országban – a
kormányokban, a vállalkozói szférában és az intézményekben –
mélyen meggyökerezett korrupció jelent, bármilyen legyen is az
uralkodó politikai ideológia” [8].
Más esetekben a közömbösség úgy nyilvánul meg, mint a minket
körülvevő, főként a távolabb eső valóságra történő odafigyelés
hiánya. Vannak olyan emberek, akik inkább nem keresnek, nem
tájékozódnak, csak élnek a maguk jólétében és kényelmében, meg sem
hallva a szenvedő emberiség fájdalmas kiáltásait. Szinte észre sem
vettük és képtelenek lettünk együttérezni másokkal, más emberek
drámájával, nem érdekel bennünket, hogy foglalkozzunk velük,
mintha a másokkal történő dolgok iránti felelősség nem terhelne
minket is, nem tartozna miránk [9].
„Amikor jól érezzük magunkat és kényelmesen vagyunk, bizonyosan
elfeledkezünk a többi emberről (amit a mennyei Atya soha nem
tesz), nem érdekelnek bennünket mások problémái, s mindazok a
szenvedések és igazságtalanságok, amelyekben részük van… Ilyenkor
a szívünk a közömbösségbe süllyed: miközben én viszonylag jól és
kényelmesen élek, megfeledkezem azokról, akik nincsenek annyira
jól” [10].
Minthogy közös az otthonunk, nem tehetjük meg, hogy ne aggódjunk
az állapota miatt – én is ezt tettem a Laudato sì kezdetű
enciklikában. A vizek és a levegő szennyezése, az erdők korlátlan
pusztítása, a környezet rombolása gyakran az embernek a többi
ember iránti közömbösségéből fakadnak, mivel minden összefügg
mindennel. Ugyanígy az embernek az állatokkal szemben tanúsított
magatartása is befolyásolja azt, hogy milyen kapcsolatokat épít a
többi emberrel [11], hogy ne is
beszéljünk azokról, akik máshol képesek megtenni bizonyos
dolgokat, amit otthon nem mernek megtenni [12].
Ezekben és más esetekben, a közönyből főként bezárkózás és
tétlenség születik, s ennek következménye, hogy az ember nem él
békében Istennel, felebarátaival és a teremtett világgal.
A globális közömbösség a békét
fenyegeti
4. Az Istennel szembeni közömbösség túlmutat az egyes ember benső,
lelki szféráján és befolyásolja a nyilvános, társadalmi közeget
is. Ahogyan azt XVI. Benedek kifejtette, „szoros kapcsolat áll
fenn Isten megdicsőítése és a Földön élő emberek békéje között” [13]. Ugyanis „anélkül, hogy
megnyílna a transzcendens felé, az ember könnyedén a relativizmus
csapdájába esik, és onnantól kezdve nehézzé válik számára, hogy
igazságosan és elhivatottan cselekedjen a béke érdekében” [14]. Isten elfeledése és
megtagadása, amelyek arra vezetik az embert, hogy ne ismerjen el
többé önmaga felett semmilyen normát, és egyedül önmagát tekintse
mércének, mértéktelen kegyetlenséget és erőszakot szült [15].
Egyéni és közösségi szinten is, az Isten iránti közömbösségből
származó, a többi ember irányában megnyilvánuló közömbösség az
elerőtlenedésben és az elhivatottság hiányában ölt testet. Ebből
fakad azután az igazságtalanság számtalan helyzete, a társadalmi
egyenlőség súlyos felborulása, ezekből pedig konfliktusok
származnak, vagy mindenesetre az elégedetlenségnek a légköre,
amelyből előbb vagy utóbb alkalomadtán erőszak és
bizonytalanság születhet.
Ebben az értelemben a közömbösség és az elkötelezettségnek az
ebből származó hiánya súlyosan kikezdi az egyes ember
kötelességtudatát, hogy képességeinek és a társadalomban betöltött
szerepének mértékében hozzá kell járulnia a közjóhoz, legfőképpen
a békéhez, amely az emberiség egyik legértékesebb java [16].
Amikor a másik ember, az emberek méltósága és alapvető jogai és
szabadsága iránti közömbösség eléri az intézményes szintet és ez
ráadásul társul a profitot és hedonizmust hirdető civilizációval,
ebből olyan cselekmények és irányelvek jöhetnek létre, amelyek
fenyegetést jelentenek a békére nézve. A közömbösségnek ez a fajta
alapállása eljuthat odáig is, hogy alattomos gazdasági döntéseket
igazol, amelyek aztán igazságtalanságokat, megosztottságot és
erőszakot vonnak maguk után, csak azért, mert valaki a saját vagy
egy nemzet jólétét helyezte előtérbe. Az emberek gazdasági és
politikai terveinek nem ritkán az ugyanis a célja, hogy
megszerezzék vagy megtartsák a hatalmat vagy a gazdagságot, akkor
is, ha ennek érdekében lábbal kell tiporniuk mások jogait vagy
alapvető szükségleteit. S amikor a népek azt tapasztalják, hogy
megtagadják tőlük elemi jogaikat, mint a táplálékot, a vizet, az
egészségügyi gondoskodást vagy a munkát, erős kísértést éreznek,
hogy erővel szerezzék meg maguknak ezeket [17].
Ezen túl, a természettel szembeni közömbösség, amelynek nyomán
erdőket irtunk ki, szennyezzük a környezetünket és természeti
katasztrófákat idézünk elő, amelyek nyomán teljes közösségeknek
kell elhagyniuk életterüket, hogy átmeneti és bizonytalan
körülmények közé kerüljenek, újfajta szegénységet, igazságtalan
helyzeteket hoz létre s ebből is vészterhes következmények
származnak a biztonságra és a társadalmi békére nézve. Hány és
hány háborút indítottak és még hányat fognak indítani a természeti
erőforrások hiánya miatt, vagy éppen a természeti erőforrások
iránti fékezhetetlen vágyból [18]?
A közömbösségből az irgalmasságba: a
szív megtérése
5. Amikor egy évvel ezelőtt, a Béke Világnapjára küldött
üzenetemben, amelynek címe „Már nem rabszolgák, hanem testvérek
vagytok” volt, felidéztem az emberi testvériség első bibliai
képét, vagyis Káin ás Ábel történetét (vö. Ter 4,1-16), arra
próbáltam felhívni a figyelmet, hogy miképpen árulta el Káin ezt a
testvériséget. Káin és Ábel testvérek, ugyanabból az anyaméhből
származnak, ugyanaz a méltóságuk és mindkettőjüket a maga képére
és hasonlatosságára alkotta az Isten, mégis megszakad a
teremtettségből fakadó testvériségük. „Káin nem csupán képtelen
elviselni testvérét, Ábelt, hanem féltékenységében meg is öli őt” [19]. A testvérgyilkosság az
árulásnak a formája, és az, hogy Káin elutasítja Ábel testvér
voltát az első szakítás a testvérség, szolidaritás és kölcsönös
tisztelet családi kapcsolatával.
Isten ekkor közbeavatkozik, hogy figyelmeztesse az embert
felelősségére a felebarátja iránt, éppen úgy, ahogyan ezt Ádám és
Éva, az ősszülők esetében is tette, amikor ezek megszakították a
közösséget a Teremtővel. „Ekkor az Úr megkérdezte Kaint: ’Hol van
a testvéred, Ábel?’ Ő így válaszolt: ’Nem tudom; talán őrzője
vagyok testvéremnek?’ Erre ő ezt mondta: ’Mit tettél? Testvéred
vére felkiált hozzám a földről’” (Ter 4,9-10).
Káin azt állítja, hogy nem tudja, mi történt testvérével, hogy nem
az őrzője. Nem érzi magát felelősnek a másik életéért, a sorsáért.
Úgy érzi, nincsen hozzá köze. Közömbös testvére iránt, noha közös
eredet köti őket össze. Milyen szomorú ez! Mekkora testvéri,
családi, emberi dráma! Ez az első megnyilvánulása a testvérek
egymás iránti közömbösségének. Isten viszont nem közömbös: Ábel
vérének nagy az értéke az ő szemében és számon kéri ezt Káintól.
Isten tehát úgy mutatkozik meg már az emberiség történetének
kezdetekor, mint olyasvalaki, akit érdekel az ember sorsa. Amikor
később Izrael fiai fogságban vannak Egyiptom földjén, Isten ismét
közbelép. Így szól Mózeshez: „Láttam Egyiptomban élő népem
nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát;
igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam
az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy
szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba” (Kiv
3,7-8). Fontos megfigyelnünk az igéket, amelyek Isten fellépését
írják le: lát, hall, ismer, leszáll és megszabadít. Isten nem
közömbös. Figyel és cselekszik.
Ugyanilyen módon leszállt az emberek közé Isten Fiában, Jézus
Krisztusban, megtestesült és szolidárisnak mutatkozott az
emberiséggel mindenben, kivéve a bűnt. Isten azonosult az
emberiséggel: „ő elsőszülött a sok testvér között” (Róm 8,29). Nem
elégedett meg annyival, hogy tanítsa a tömeget, hanem gondoskodott
az emberekről, különösképpen, amikor azt látta, hogy éhesek (vö.
Mk 6,34-44) vagy nincsen munkájuk (vö. Mt 20,3). Tekintetét nem
csak az emberekre vetette, hanem a tenger halaira, az ég
madaraira, a kicsiny és nagy növényekre és a fákra: magához ölelte
az egész teremtett világot. Ő bizonyosan lát mindent, de nem
elégszik meg ennyivel, mivel megérinti az embereket, beszél velük,
cselekszik érdekükben és jót tesz azokkal, akik szükséget
szenvednek. És ez sem elég: megindul és sír miattuk (vö. Jn
11,33-44). Azért tevékenykedik, hogy véget vessen a szenvedésnek,
a szomorúságnak, a nyomornak és a halálnak.
Jézus azt tanítja nekünk, hogy legyünk irgalmasak, mint az Atya
(vö. Lk 6,36). Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédében
(vö. Lk 10,29-37) elénk tárja, hogy van, aki nem nyújt segítséget
embertársa súlyos szükségében: „észrevette, de elment mellette”
(vö. Lk 10,31.32). Ugyanakkor ezzel a példával arra szólítja fel
hallgatóit, különösképpen tanítványait, hogy tanuljanak meg
megállni a világ fájdalmai mellett, hogy enyhítsenek azokon,
gyógyítsák mások sebeit azokkal az eszközökkel, ami
rendelkezésükre áll, kezdve az idejükön, számos elfoglaltságuk
közepette. A közömbösség gyakran a kibúvókat keresi: rituális
előírások mögé bújik, azzal takarózik, hogy rengeteg dolga van,
hivatkozik a feszülő ellentétekre, amelyek távol tartják az egyik
embert a másiktól vagy az előítéletekre, amelyek meggátolnak
bennünket abban, hogy közeledjünk egymáshoz.
Az irgalmasság Isten szíve. Éppen ezért azoknak a szíve is kell,
hogy legyen, akik a gyermekei, és így nagy családja tagjainak
vallják magukat, s ez a nagy szív erősen dobog ott, ahol
veszélyben van az ember méltósága, vagyis istenképisége. Jézus
figyelmeztet rá bennünket: a szeretet a többi ember iránt, legyen
bár szó idegenekről, betegekről, foglyokról, hajléktalanokról, sőt
az ellenségeinkről az a mérce, amellyel Isten megítéli
cselekedeteinket. Ettől függ örök sorsunk. Nem kell tehát
meglepődnünk azon, hogy Pál apostol felszólítja a római
keresztényeket, hogy örvendjenek az örvendezőkkel és sírjanak a
sírókkal (vö. Róm 12,15), vagy azt ajánlja a korintusi
testvéreknek, hogy tartsanak gyűjtéseket a szolidaritás jegyében
az Egyház szenvedő tagjai számára (vö. 1 Kor 16,2-3). Szent János
pedig ezt írja: „Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár
bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy
testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” (1 Jn 3,17;
vö. Jak 2,15-16).
Ezért van, hogy „a hitelesség szempontjából döntő, hogy az Egyház
és igehirdetése az irgalmasságot elsőként élje és tanúsítsa.
Nyelvezetének és gesztusainak közvetítenie kell az irgalmasságot,
hogy behatolhasson az emberi szívekbe, és arra indítsa őket, hogy
megtalálják az Atyához visszavezető utat. Az Egyház első igazsága
Krisztus szeretete. Az Egyház ennek a megbocsátó és önátadó
szeretetnek a szolgálója és közvetítője az emberek között. Éppen
ezért, ahol az Egyház jelen van, ott nyilvánvalóvá kell válnia az
Atya irgalmasságának. Plébániáinkon, közösségeinkben,
társulatainkban és mozgalmainkban – egyszóval bárhol, ahol
keresztények élnek, mindenkinek rá kell találnia az irgalmasság
oázisára” [20].
Így tehát nekünk is az a feladatunk, hogy a szeretet, az
együttérzés, az irgalmasság, a szolidaritás valódi
életprogramunkká, magatartásunk stílusává váljon az egymáshoz
fűződő kapcsolatainkban [21]. Ehhez
a szív megtérésére van szükség, vagyis arra, hogy Isten kegyelme
átalakítsa kő szívünket hús szívvé (vö. Ez 36,26), amely képes
megnyílni a többi ember felé hiteles szolidaritást mutatva. Ez
ugyanis sokkal több, mint „holmi szánalom és bizonytalan
irgalmasság vagy felületes részvét annyi szenvedő ember iránt” [22]. A szolidaritás „eltökélt
akarat a közjó szolgálatára, állandó gondoskodás róla, azaz
mindenkiről külön-külön és összességében, mert mindnyájan
felelősek vagyunk egymásért” [23],
mivel az együttérzés a testvériségből fakad.
Ha ezt értjük alatta, a szolidaritás az az erkölcsi és társadalmi
magatartás, amely leginkább megfelel annak a kihívásnak, amit
korunk sebei jelentenek, valamint annak a tagadhatatlan kölcsönös
függésnek is, amely egyre inkább összeköti a globalizált világban
az egyes ember és közössége egy meghatározott helyen zajló életét
a világ összes többi férfijának és nőjének életével [24].
A szolidaritás és az irgalmasság kultúrájának
előmozdításával küzdjük le a közömbösséget
6. A szolidaritás, mint erkölcsi erény és társadalmi magatartás a
személyes megtérés gyümölcse, és ezért a nevelés és képzés terén
felelősséget viselő sokféle személy részéről elkötelezettséget
igényel.
Elsőként a családra gondolok, amelyeknek a feladata az első,
elkerülhetetlenül fontos nevelés. Ez az első hely, amelyben az
ember megéli és továbbadja a szeretet és a testvériség, az
együttélés és az osztozás, valamint az egymásról történő
gondoskodás értékeit. A család egyben a hit továbbadásának is
kiemelt helyszíne, azokon az első, egyszerű jámbor gesztusokon
keresztül, amelyeket az édesanyák tanítanak meg gyermekeiknek [25].
Ami az iskolák, gyermek- és ifjúságnevelő intézmények nevelőit és
oktatóit illeti, akiknek a gyermekek és fiatalok nevelése a komoly
elkötelezettséget kívánó feladata, tudatában kell lenniük a
felelősségüknek, hogy az ő feladatuk a személyiség erkölcsi, lelki
és társadalmi dimenziójáról is gondoskodni. A szabadság, a
kölcsönös tisztelet és a szolidaritás értékeit a legifjabb kortól
át lehet adni a számukra. XVI. Benedek a nevelési feladatokat
végző intézmények vezetőihez szólva kijelentette: „Minden nevelő
környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a
többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a
meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt
értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és
megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a
helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap
mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai
iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb
társadalom építésében” [26].
A kultúra és a tömegkommunikációs eszközök területén dolgozóknak
is van felelőssége a nevelés és az oktatás területén, főként a mai
társadalmakban, ahol az információs és kommunikációs eszközökhöz
való hozzáférés mind elterjedtebb. Az ő feladatuk az, hogy
elsősorban az igazság és ne pedig részérdekek szolgálatában
álljanak. A tömegkommunikációs eszközök ugyanis „nem csupán
tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s
ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez.
Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció
között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción
keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben
befolyásolja a személy fejlődését” [27].
A kultúra és a média területén dolgozóknak arra is ügyelniük
kellene, hogy az a mód, ahogy az információt megszerzik és
terjesztik, mindig jogilag és erkölcsileg helyes legyen.
A béke a szolidaritás, az irgalmasság és az együttérzés
kultúrájának gyümölcse
7. Miközben tudatában vagyunk annak, mennyire fenyegető veszély a
közömbösség globalizációja, nem tehetjük meg, hogy fel ne
ismerjük, miként jelenik meg a fent leírt környezetben számos
pozitív kezdeményezés és tevékenység, amely arról tanúskodik, hogy
az ember képes az együttérzésre, az irgalmasságra és a
szolidaritásra. Szeretnék itt emlékeztetni néhány dicséretesen
elkötelezett példára, amelyek megmutatják: mindenki képes legyőzni
a közömbösséget, ha úgy dönt, nem fordítja el a tekintetét a
felebarátjáról. Ezek jó gyakorlatokat mutatnak be az emberibb
társadalom felé vezető úton.
Számos kormányoktól független szervezet és karitatív csoport
létezik az Egyházon belül és azon kívül is, amelyeknek tagjai a
járványok, természeti csapások vagy háborúk idején fáradságot és
veszélyeket vállalva gondoskodnak a sebesültekről és a betegekről,
vagy temetik a halottakat. Mellettük szeretném megemlíteni azokat
a személyeket és egyesületeket, amelyek a migránsoknak nyújtanak
segítséget, amikor ezek sivatagokon és tengereken kelnek keresztül
jobb életkörülményeket keresve. Ezek az irgalmasság testi és lelki
cselekedetei, amelyek alapján egykor majd életünk végén megítélnek
bennünket.
Gondolatban az újságírókhoz és fényképészekhez is fordulok, akik a
közvéleményt tájékoztatják azokról a nehéz helyzetekről, amelyek
megszólítják az emberek lelkiismeretét. Azokhoz is szólok, akik az
emberi jogokért küzdenek, főként az etnikai és vallási
kisebbségek, a bennszülött lakosság, a nők és a gyermekek
jogaiért, és mindazokért, akik veszélyeknek kitett életkörülmények
között élnek. Közöttük ott vannak azok a papok és misszionáriusok
is, akik jó pásztorként híveik mellett maradnak és támogatják őket
a veszélyek és megpróbáltatások, különösen a fegyveres
konfliktusok közepette is.
Hány és hány család van, amely a munka terén és a társadalmi
szinten elviselt nehézségek ellenére is konkrétan „az ár
ellenében” nevelik gyermekeiket, vállalva a sok áldozatot, a
szolidaritás, az együttérzés és a testvériség értékeinek jegyében!
Hány család nyitja meg szívét és otthona ajtaját a szükséget
szenvedők, mint a menekültek és migránsok előtt! Szeretnék külön
köszönetet mondani minden személynek, családnak, plébániának,
vallási közösségnek, kolostornak és kegyhelynek, amelyek
készségesen válaszoltak felhívásomra, hogy fogadjanak be egy-egy
menekült családot [28].
Végezetül szeretném megemlíteni a fiatalokat, akik azért gyűlnek
össze, hogy szolidaritási akciókban vegyenek részt, és mindazokat,
akik megnyitják kezeiket, hogy segítsenek a szűkölködőkön saját
településükön, saját országukban vagy a világ más tájain.
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek és egyben bátorítani is
mindenkit, aki ilyen akciókban vesz részt, noha nem keltenek
hírverést a dolog körül: az ő éhségüket és szomjúságukat is
csillapítani fogják egykor, irgalmasságukra irgalmasság lesz a
válasz és mint a béke szerzői, Isten fiainak fogják őket hívni
(vö. Mt 5,6-9).
A béke az Irgalmasság Szentéve jegyében
8. Az Irgalmasság Szentéve szellemében mindnyájan arra kapunk
meghívást, hogy ismerjük fel, hogyan jelentkezik a közömbösség
életünkben és tegyünk konkrét vállalást, amellyel jobbá tesszük
azt a valóságot, amelyben benne élünk, ide értve családunkat, a
lakó- és munkakörnyezetünket is.
Az államokat is konkrét cselekvésre hívjuk, bátor tettek
végrehajtására társadalmuk esendőbb tagjainak, vagyis a foglyok, a
migránsok, a munkanélküliek és a betegek érdekében.
Ami a rabokat illeti, sok esetben sürgős konkrét intézkedéseket
hozni abból a célból, hogy javítsanak az életkörülményeiken a
börtönökben, különös tekintettel azokra a személyekre, akiket úgy
fosztanak meg a szabadságuktól, hogy még bírói ítéletre várnak [29]: tekintetbe kell venni, hogy a
büntetőjogi szankciók célja a nevelés. Meg kell fontolni, hogy a
nemzeti törvénykezési gyakorlatba be lehet-e foglalni alternatív
büntetési módokat a szabadságvesztés mellett. Ebben az
összefüggésben szeretném megismételni felhívásomat az állami
hatóságokhoz a halálbüntetés eltörlése érdekében ott, ahol ez még
érvényben van, és azt is, hogy az amnesztia hirdetése is
megfontolandó.
Ami a migránsokat illeti, felhívást fogalmazok meg, hogy gondolják
újra a migrációval kapcsolatos törvényi szabályozást, hogy sokkal
inkább a befogadás szelleméből, a kölcsönös kötelességekből és
felelősségből induljanak ki, és segítsék a migránsok
beilleszkedését. Ebben az összefüggésben külön figyelmet kellene
szentelni a migránsok tartózkodása körülményeinek, nem feledve,
hogy a törvényen kívüli állapot esetleg a bűnözés felé
irányíthatja őket.
Ebben a jubileumi szentévben súlyos felhívást szeretnék ezen kívül
intézni az államok vezetőihez, hogy tegyenek konkrét
intézkedéseket azon testvéreink érdekében, akiknek nincsen
munkája, földje és otthona. Gondolok itt a méltó munkahelyek
teremtésére, hogy ezzel lépjenek fel a munkanélküliség társadalmat
fenyegető ténye ellen, amely sok családot és fiatalt érint és igen
súlyos hatással van az egész társadalomra. A munka hiánya
alapvetően befolyásolja az ember méltóságérzetét és reményét, és
ezt csak részben lehet ellensúlyozni az egyébként szükséges
segélyekkel, amelyekkel a munkanélkülieket és családjaikat
ellátják. Különös figyelmet kellene szentelni a nőknek, akiket
sajnos még mindig hátrányos megkülönböztetés sújt a munka
világában, és mindazon dolgozóknak, akik helyzete átmeneti vagy
veszélyben forog, és azoknak is, akiknek a fizetése nem egyezik
meg a társadalmi küldetésük fontosságával.
Végezetül azt is kérem, hogy hatékony lépéseket tegyenek a betegek
életkörülményeinek a javításáért, biztosítsák mindenki számára az
orvosi ellátást és az életükhöz feltétlenül szükséges
gyógyszereket, ide értve az otthoni gondoskodás lehetőségét is.
Saját határaik látóhatárán túlra is tekintve az államfők feladata
az is, hogy új kapcsolatokat hozzanak létre más népekkel, lehetővé
téve mindenki számára a nemzetközi közösség életében való teljes
részvételt, hogy ezáltal megvalósuljon a testvériség a nemzetek
családja körében is.
Ebben az összefüggésben szeretnék hármas felhívást megfogalmazni:
tartózkodjanak tőle, hogy más népeket konfliktusokba vagy
háborúkba keverjenek, amelyek nem csupán anyagi, kulturális és
társadalmi kincseiket rombolják le, hanem hosszú időre összetörik
erkölcsi és lelki egységüket is; töröljék el vagy tegyék
fenntartható módon kezelhetővé a szegényebb államok tartozásait;
hozzanak létre olyan nemzetközi együttműködéseket, amelyek nem
egy-egy ideológia szolgálatában állnak, hanem tiszteletben tartják
a helyi népesség értékeit és minden esetben őrizkednek attól, hogy
megsértsék a megszületendő gyermekek alapvető és
elidegeníthetetlen jogait.
E gondolataimat, az újévre szóló jókívánságaimmal együtt Szűz
Mária, az emberiség szükségletei iránt leggondosabb Édesanya
gondjaira bízom, hogy elnyerje Fiától, Jézustól, a Béke
Fejedelmétől könyörgéseink meghallgatását és áldását mindennapi
erőfeszítéseinkre, amikor egy testvéri és szolidáris világért
dolgozunk.
Vatikán, 2015. december 8.
A Boldogságos Szűzanya Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén
Az Irgalmasság Rendkívüli Szentéve megnyitásakor
FERENC
________________________________________
Jegyzetek:
[1] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et
spes pasztorális konstitúció, 1.
[2] Vö. Uo., 3.
[3] Az Irgalmasság Rendkívüli
Szentévét meghirdető pápai bulla, Misericordiae vultus, 14-15.
[4] Vö. XVI. Benedek, Caritas in
veritate enciklika, 43.
[5] Vö. Uo., 16.
[6] Populorum progressio enciklika,
42.
[7] „Az egyre erőteljesebben
globalizálódó társadalom egymás szomszédaivá tesz minket, de nem
tesz egymás testvéreivé. Az önmagában vett ész elégséges az
emberek egyenlőségének megteremtésére és egymással való polgári
együttélésük megszilárdítására, de soha nem képes megalapozni a
testvériséget” (XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 19).
[8] Evangelii Gaudium apostoli
buzdítás, 60.
[9] Vö. Uo., 54.
[10] Nagyböjti üzenet, 2015.
[11] Vö. Laudato sì enciklika, 92.
[12] Vö. Uo., 51.
[13] Beszéd a Szentszék mellett
akkreditált diplomácia testület tagjaihoz, 2013. január 7.
[14] Uo.
[15] Vö. XVI. Benedek, Hozzászólás
a békéért és igazságosságért végzett reflexió, dialógus és imádság
napján, Assisi, 2011. október 27.
[16] Vö. Evangelii gaudium apostoli
buzdítás, 217-237.
[17] „Mindaddig, amíg nem szüntetik
meg a társadalomban és a különböző népek közötti kirekesztést és
egyenlőtlenséget, lehetetlen lesz felszámolni az erőszakot. A
szegényeket és a szegényebb néprétegeket vádolják erőszakkal, de
esélyegyenlőség nélkül az erőszak és a háború különböző formái
olyan termékeny talajra találnak, melyek előbb vagy utóbb
robbanást okoznak. Amikor egy – helyi, nemzeti vagy világméretű –
társadalom a tagjai egy részét az útszélen hagyja, nem lesznek
politikai programok, sem rendfenntartó vagy hírszerző erők, melyek
korlátlanul biztosíthatnák a nyugalmat. Ez nemcsak azért történik
így, mert az egyenlőtlenség erőszakos reakciót vált ki azokban,
akiket kizárnak a rendszerből, hanem azért, mert a társadalmi és
gazdasági rendszer gyökerében igazságtalan. Ahogyan a jó közölni
akarja önmagát, ugyanúgy a rossz is – amivel az ember egyetért –,
vagyis az igazságtalanság arra törekszik, hogy kiterjessze a maga
ártó erejét, és észrevétlenül kiforgassa bármilyen politikai és
társadalmi rendszer alapjait – tűnjenek azok mégoly szilárdnak
is.” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 59.)
[18] Vö. Laudato sì enciklika, 31;
48.
[19] Üzenet a Béke Világnapjára
2015, 2.
[20] Az Irgalmasság Rendkívüli
Szentévét meghirdető pápai bulla, Misericordiae Vultus, 12.
[21] Vö. Uo., 13.
[22] II. János Pál, Sollicitudo rei
socialis enciklika, 38.
[23] Uo.
[24] Vö. Uo.
[25] Vö. Katekézis az általános
kihallgatáson, 2015. január 7.
[26] Üzenet a Béke Világnapjára
2012, 2.
[27] Uo.
[28] Vö. Úrangyala imádság, 2015.
szeptember 6.
[29] Vö. Beszéd a Nemzetközi
büntetőjogi társaság előtt, 2014. október 23.
|