Üzenet a 32. ifjúsági világnapra Ferenc pápa
Nagy dolgokat tett velem a Mindenható (Lk 1,49).
2017. április 7.
Kedves fiatalok!
Íme, ismét úton vagyunk, miután csodálatosan
találkoztunk Krakkóban, ahol együtt vettünk részt a 31. ifjúsági
világnapon és az irgalmasság szentévének keretében az ifjúság
jubileumán. Engedtük, hogy Szent II. János Pál és Szent Faustyna
Kowalska, az isteni irgalmasság apostolai vezessenek minket, hogy
konkrét választ adhassunk korunk kihívásaira. Erősen
megtapasztaltuk a testvériséget és az örömet. A remény fényét
villantottuk fel a világ előtt. A zászlók és nyelvek különbözősége
nem viszályra és megoszlásra adott okot, hanem jó alkalmat kínált,
hogy megnyissuk szívünk kapuját, és hidakat építsünk.
A krakkói ifjúsági világtalálkozó végén kijelöltem a következő
célpontot zarándoklásunk számára, amely – Isten segítségével –
Panamavárosba vezet minket 2019-ben. Ezen az úton elkísér minket
Szűz Mária, akit minden nemzedék boldognak mond (vö. Lk 1,48).
Közös utunk új szakasza kapcsolódik az előzőhöz, amelynek
középpontjában a boldogmondások álltak, de most továbblépünk
egyet. Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy ti, fiatalok, ne csak
a múltra való emlékezéssel, hanem a jelenben tanúsítandó bátorsággal
és a jövőre irányuló reménnyel tudjatok előrehaladni.
E magatartásformákat, melyek mindig jelen voltak a fiatal názáreti
lány életében, világosan megtaláljátok a következő ifjúsági
világnapokra választott témák között. Idén (2017-ben) Mária
hitéről fogunk gondolkodni, amely a Magnificatban fejeződik ki:
„Nagy dolgokat tett velem a Mindenható” (Lk 1,49). A jövő év
(2018) témája kapcsán – „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál
Istennél” (Lk 1,30) – arról a bátor szeretetről fogunk elmélkedni,
amellyel Szűz Mária az angyal híradását fogadta. A 2019-es
ifjúsági világnap inspiráló forrása pedig Máriának az a reményt
sugárzó mondata lesz, amellyel az angyalnak válaszol: „Íme, az Úr
szolgálóleánya, történjék velem szavaid szerint” (Lk 1,38).
Az Egyház 2018 októberében tartja a következő püspöki szinódust a
Fiatalok, hit és hivatástisztázás témakörről. Azt
fogjuk megvizsgálni, hogy ti, fiatalok, miként élitek meg a hitet
korunk kihívásai közepette. Azzal a kérdéssel is foglalkozunk,
hogy miként tudtok kialakítani egy élettervet, miként tudjátok
felismerni hivatásotokat tág értelemben, vagyis hogy a házasságra,
a megszentelt életre vagy a papságra kaptatok-e meghívást, illetve
hogy mit csináljatok a világi életben, milyen foglalkozást
válasszatok. Szeretném, ha nagy összhang lenne a panamavárosi
ifjúsági világtalálkozóhoz vezető út és a szinódusi út között.
Korunknak nem „díványfiatalokra” van szüksége
Lukács evangéliumának elbeszélése szerint Mária, miután fogadta az
angyal híradását, és kimondta igenjét arra a meghívásra, hogy a
Megváltó anyja legyen, sietve felkelt, és elindult meglátogatni
unokanővérét, Erzsébetet, aki akkor már hat hónapos terhes volt
(vö. Lk 1,36.39). Mária rendkívül fiatal. Hatalmas ajándék az,
amit hírül adtak neki, nagy kihívásokat is rejt magában. Az Úr
biztosította őt arról, hogy mellette fog állni és segíteni fogja,
de Mária elméjében és szívében még sok dolog nem világos. Mégsem
zárkózik be otthonába, nem hagyja, hogy a félelem vagy a gőg
megbénítsa. Mária nem olyasvalaki, akinek ahhoz, hogy jól érezze
magát, szüksége van egy jó kis díványra, ahol kényelmesen és
biztonságban elnyújtózhat. Nem díványfiatal (vö. Beszéd az
imavirrasztáson, Krakkó, 2016. július 30.). Ha idős unokanővére
segítségre szorul, ő nem habozik, hanem azonnal útnak indul.
Hosszú az Erzsébet házáig vezető út: csaknem százötven kilométer.
A Szentlélektől vezetett názáreti leányka azonban nem ismer
akadályokat. Az utazás napjai nyilvánvalóan segíthették, hogy
elmélkedjen a vele történt csodás eseményen. Bennünk is ugyanez
zajlik, amikor zarándoklatra indulunk: az út során eszünkbe jutnak
életünk eseményei, egyre jobban meglátjuk értelmüket, és egyre
mélyebben megérthetjük hivatásunkat, amely aztán az Istennek való
találkozásban és a másoknak nyújtott szolgálatban tárul fel
teljesen.
Nagy dolgokat tett velem a Mindenható
A két nőnek, a fiatal és az idős nőnek a találkozását teljesen
átjárja a Szentlélek jelenléte: tele van örömmel és ámulattal (vö.
Lk 1,40–45). A két kismama, miként a méhükben hordott két fiú,
szinte táncol a boldogságtól. Erzsébetet mélyen megérintette Mária
hite, ezért fel is kiált: „Boldog, aki hitt annak
beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Igen, az
egyik legnagyobb ajándék, amit a Szűz kapott, a hit. Hinni
Istennek felbecsülhetetlen ajándék, amelyet azonban el is kell
fogadni; Erzsébet ezért áldja Máriát, aki pedig a Magnificattal
válaszol (vö. Lk 1,46–55), amelyben ezt a mondatot találjuk: „Nagy
dolgokat tett velem a Mindenható” (Lk 1,49).
Máriának ez az imája forradalmi, egy olyan, hittel teli fiatal
lány éneke, aki tudatában van korlátainak, mégis bízik az isteni
irgalmasságban. Ez a bátor kismama hálát ad Istennek, amiért
letekintett az ő kicsinységére, és hálás üdvözítő művéért, amelyet
a népért, a szegényekért és az egyszerűekért vitt végbe. Mária
egész élettörténetének a hit a középpontja. Éneke segít
megértenünk az Úr irgalmasságát, hiszen az viszi előre a
történelmet, valamennyiünknek és az egész emberiségnek a
történelemét is.
Amikor Isten megérinti egy fiatal fiú vagy lány szívét, az valóban
hatalmas dolgokra válik képessé. A „nagy dolgok”, amelyeket Mária
életében végbevitt a Mindenható, a mi életutunkról is szólnak,
hiszen az nem egy irány nélküli botorkálás, hanem olyan
zarándoklat, amely minden bizonytalanságával és fájdalmával együtt
megtalálhatja Istenben a maga teljességét (vö. Angelus, 2015.
augusztus 15.). Mondhatnátok: „De, Atyám, én annyira kevés vagyok,
én bűnös vagyok, mit tudnék én tenni?” Amikor az Úr hív minket,
nem ragad le annál, amik vagyunk, vagy amit tettünk. Ellenkezőleg:
abban a pillanatban, amikor hív minket, mindarra tekint, amit
tehetnénk, mindarra a szeretetre, amelyet tanúsítani képesek
vagyunk. A fiatal Máriához hasonlóan ti is meg tudjátok tenni,
hogy életetek a világ jobbá tételének eszközévé váljon. Jézus arra
hív titeket, hogy hagyjatok nyomot az életben, a történelemben,
saját életeteknek és sok más ember életének történelmében (vö.
Beszéd az imavirrasztáson, Krakkó, 2016. július 30.).
Az, hogy valaki fiatal, nem jelenti azt, hogy ne lenne
kapcsolatban a múlttal
Mária alig lépett túl a serdülőkoron, mint sokatok, a
Magnificatban mégis népének nevében, népe történelmének
szószólójaként énekel. Ez rámutat arra, hogy önmagában a fiatalkor
nem jelenti azt, hogy ne lennénk kapcsolatban a múlttal. Személyes
élettörténetünk egy bennünket megelőző, századokra visszanyúló
közösségi nyomvonalba illeszkedik. Máriához hasonlóan egy néphez
tartozunk. Az Egyház története pedig azt tanítja, hogy akkor is,
amikor az Egyháznak háborgó tengeren kell áthajóznia, Isten fogja
a kezét, vezeti, és átsegíti a nehéz időszakokon. Az Egyházról
szerzett igazi tapasztalat nem a flashmobéhoz hasonlít, hiszen a
villámcsődületkor a résztvevők előre megbeszélik az időpontot,
megtartják az előadást, aztán mindenki megy a maga útján. Az
Egyház hosszú hagyományt hordoz magában, amelyet nemzedékről
nemzedékre adunk át egymásnak, de amelyet mindenkinek a személyes
tapasztalata is gazdagít. A ti élettörténetetek is helyet kap az
Egyház történelmében.
A múlt felidézése annak felismerését is szolgálja, hogy milyen
egyedülálló módokon akar beavatkozni Isten a mi életünkbe és
rajtunk keresztül másokéba. Segít abban is, hogy megnyíljunk a
kiválasztottságra, hogy az Úr eszközei, az ő üdvözítő terveinek
munkatársai legyünk. Ti is, fiatalok, nagy dolgokra vagytok
képesek, nagy felelősséggel járó feladatokat vállalhattok, ha
felismeritek Isten irgalmas és mindenható tevékenységét
életetekben.
Szeretnék feltenni néhány kérdést nektek: Hogyan „mentitek el”
emlékezetetekbe életetek történéseit, tapasztalatait? Hogyan
bántok az emlékekké vált tényekkel, képekkel? Némelyeknek, akiket
különösen is megsebeztek az élet viszontagságai, kedve támadhat
„resetelni” saját múltját, élve a felejtés jogával. De szeretnélek
emlékeztetni titeket arra, hogy nincs szent, akinek ne lenne
múltja, és nincs bűnös, akinek ne lenne jövője. Az igazgyöngy a
kagyló sérüléséből születik! Jézus az ő szeretetével képes
meggyógyítani szívünket, képes sebeinket igazgyöngyökké alakítani.
Ahogyan Szent Pál mondta: az Úr gyengeségeinken keresztül tudja
megmutatni az ő hatalmát (vö. 2Kor 12,9).
Emlékeinket azonban nem szabad pusztán tömörítve tárolnunk, mint
egy merevlemez memóriájában. És nem lehet mindent virtuális
„felhőbe” menteni. El kell sajátítanunk annak lehetővé tételét,
hogy a múlt tényei dinamikus valósággá váljanak, olyanná, amelyre
reflektálunk, és amelyből tanulunk, következtetéseket vonunk le a
jelen és a jövő számára. Fáradságos, de szükséges feladat
felfedezni Isten szeretetének vörös fonalát, amely átszövi egész
életünket.
Sokan mondják, hogy ti, fiatalok felszínesek vagytok, és nincs
emlékezőtehetségetek. Egyáltalán nem értek egyet ezzel! Azt
azonban el kell ismerni, hogy olyan korban élünk, amikor vissza
kell szereznünk azon képességünket, hogy reflektáljunk saját
életünkre és tervezzük életünk jövőjét is. Az, hogy van múltunk,
nem egyenlő azzal, hogy van történelmünk. Rengeteg emléket
összegyűjthetünk életünkben, de vajon azok közül mennyi
gyarapította valóban emlékezetünket? Közülük mennyi jelentős a
szívünknek, és mennyi segít értelmet adni létünknek? A közösségi
hálón a fiatalok arca rengeteg fotón ott van, amelyek
többé-kevésbé valós eseményeket tükröznek, de nem tudjuk, hogy
mindebből mennyi a „történelem”, a tapasztalat, amely
elbeszélhető, amelynek értelme és célja van. A tévécsatornák tele
vannak úgynevezett valóságshow-kkal, de azok nem valós történetek,
a tévékamera előtt lepergő percek, amelyeknek a szereplői csak a
mának élnek, életterv nélkül. Ne hagyjátok, hogy ez a hamis
valóságkép megtévesszen titeket! Legyetek főszereplői
történelmeteknek, és hozzatok döntést jövőtökről!
Maradjunk kapcsolatban, Mária példáját követve
Azt mondja Máriáról az evangélium, hogy megőrizte mindezeket, és
el-elgondolkodott róluk szívében (vö. Lk 2,19.51). Ez az egyszerű
názáreti lány példájával megtanítja nekünk megőrizni
emlékezetünkben az élet eseményeit, de azt is, hogy összerakjuk
azokat, hogy a töredékeket egymáshoz illesszük, hiszen együttesen
mozaikot alkothatnak. Hogyan gyakorolhatjuk ezt konkrétan? Adok
egy-két tanácsot.
Minden nap végén megállhatunk néhány percre, hogy
visszaemlékezzünk a nap szép perceire, a kihívásokra, arra, ami
jól és arra, ami rosszul ment. Így – Isten előtt és önmagunk előtt
– kinyilváníthatjuk érzelmeinket: a hála, a bűnbánat, az Istenre
hagyatkozás érzelmeit, és ha akarjátok, fel is jegyezhetitek
ezeket egy füzetbe, egyfajta lelki naplóba. Ezt jelenti az
imádkozás az életben, az élettel és az életről, és biztosan segít
majd nektek jobban felismerni azokat a nagy dolgokat, amelyeket az
Úr tesz valamennyitekért. Ahogyan Szent Ágoston mondta: Istent
emlékezetünk széles mezején találhatjuk meg (vö. Vallomások, X.
könyv, 8, 12).
Ha olvassuk a Magnificatot, észrevehetjük, mennyire ismerte Mária
Isten szavát. Az ének minden versének megvan a párhuzama az
Ószövetségben. Jézus fiatal édesanyja jól ismerte népének
imádságait. Biztos, hogy szülei, nagyszülei tanították meg neki.
Mennyire fontos, hogy az egyik nemzedék átadja a hitet a másiknak!
Kincs rejtőzik az elődeink által tanított imákban, abban az
egyszerűek kultúrájában megélt lelkiségben, amelyet népi
vallásosságnak hívunk. Mária egybegyűjti népe hitének örökségét,
egészen saját énekévé formálja azt, amely az egész Egyház éneke
is. Az egész Egyház vele együtt énekli. Hogy ti, fiatalok is olyan
Magnificatot tudjatok énekelni, amely egészen a tiétek, és hogy
életeteket ajándékul tudjátok adni az egész emberiségnek, döntő
fontosságú, hogy hozzákapcsolódjatok a történelmi hagyományhoz és
az előttetek járók imájához. Ebből is látszik, mennyire fontos,
hogy jól ismerjétek a Bibliát, Isten szavát, hogy mindennap
olvassátok és összevessétek életetekkel, hogy a mindennapi
eseményeket annak fényében értelmezzétek, amit az Úr mond nektek a
Szentírásban. Az imádságban és a Biblia imádságos olvasásában (az
úgynevezett lectio divinában) Jézus felmelegíti majd a szíveteket,
megvilágítja lépteiteket, életetek sötét időszakaiban is (vö. Lk
24,13–35).
Mária arra is megtanít minket, hogy eucharisztikus magatartással
éljünk, vagyis hogy hálát adjunk, dicsőítsük Istent, és ne csak a
nehézségekre figyeljünk. Az életnek olyan a dinamikája, hogy a mai
kérések a holnapi hálaadások okaivá válnak. Így a szentmisén való
részvételetek és a kiengesztelődés szentségéhez való járulásotok
egyszerre lesz végpont és kiindulópont: életetek mindennap megújul
a bocsánatban, és a Mindenhatóhoz szálló örök dicsőítő énekké
válik. „Bízzatok Isten emlékezetében: […] az ő memóriája az ő
együttérző, gyengéd szíve, amely örül annak, hogy véglegesen
kitörölheti bennünk a rossz minden nyomát” (Homília az ifjúsági
világnap szentmiséjén, Krakkó, 2016. július 31.).
Láttuk, hogy a Magnificat akkor fakad Mária szívéből, amikor
találkozik idős unokanővérével, Erzsébettel, aki a maga hitével,
éleslátásával és szavaival segíti a Szüzet, hogy jobban megértse
Isten benne való működésének, valamint a rábízott küldetésnek a
nagyságát. És bennetek tudatosodott-e már, micsoda rendkívüli
gazdagság forrása a fiatalok és az idősek találkozása? Mennyire
becsülitek meg az időseket, a nagyszüleiteket? Teljesen jogosan
vágytok arra, hogy „kirepüljetek”, nagy álmokat dédelgettek
szívetekben, de szükségetek van az idősek bölcsességére és
látásmódjára. Miközben odatárjátok szárnyaitokat a szélnek,
fontos, hogy felfedezzétek gyökereiteket, és meghallgassátok az
előttetek járók tanúságtételét. Értelemmel rendelkező jövő
építéséhez ismernetek kell a múlt eseményeit, és azokat illetően
állást is kell foglalnotok (vö. Amoris laetitia apostoli buzdítás,
191., 193.). Nektek, fiataloknak, megvan az erőtök, az időseknek
pedig megvan az emlékezetük és a bölcsességük. Ahogyan Mária
Erzsébethez: fordítsátok tekinteteket az idősek, a nagyszülők
felé. Olyan dolgokat mondanak majd nektek, amelyek fellelkesítik
elméteket és megérintik szíveteket.
Teremtő hűség új idők építéséhez
Igaz, hogy kevés év van mögöttetek, s ezért nehezen tudjátok
kellőképpen értékelni a hagyományt. Jól jegyezzétek meg, hogy a
hagyomány értékelése nem azt jelenti, hogy tradicionalisták
legyetek. Nem! Amikor az evangéliumban Mária azt mondja, hogy
„nagy dolgokat tett velem a Mindenható”, akkor azt úgy érti, hogy
azok a „nagy dolgok” még nem zárultak le, a jelenben is zajlanak.
Nem távoli múltról van szó. A múltra emlékezés nem nosztalgiázást,
nem a történelem egy bizonyos szakaszához való ragaszkodást
jelent, hanem azt a képességet, hogy felismerjük gyökereinket,
hogy mindig vissza tudjunk térni a lényeghez, és teremtő hűséggel
belevágni új idők építésébe. Baj lenne, és senkinek sem használna
az a megbénító emlékezés, amely arra késztet, hogy ugyanazon a
módon mindig ugyanazokat a dolgokat csináljuk. Az ég ajándéka
látni, hogy keresésetekkel, álmaitokkal és kérdéseitekkel sok
dologban szembeszálltok azokkal, akik azt mondják, hogy a dolgok
nem lehetnek másmilyenek.
Az a társadalom, amely csak a jelent értékeli, egyre inkább
leértékeli mindazt, amit a múlttól örököl, így például a házasság
intézményét, a megszentelt életet vagy a papi küldetést. Ezeket
egyre inkább értelmetlen, idejétmúlt formáknak tartják. Azt
gondolják, jobban élhetnek úgynevezett „nyitott” állapotokban, úgy
viselkedve az életben, mint egy valóságshow-ban, cél és elképzelés
nélkül. Ne hagyjátok, hogy megtévesszenek titeket! Isten azért
jött, hogy kitágítsa életünk horizontját minden irányba. Ő segít
minket, hogy kellőképpen értékeljük a múltat, hogy helyesebben
tervezzük a boldog jövőt: ez azonban csak akkor lehetséges, ha
hiteles szeretettapasztalatokat él meg az ember, olyanokat,
amelyek az Úr hívásának felismerésében és elfogadásában
konkretizálódnak. Ez az egyetlen dolog, ami valóban boldoggá tesz
minket.
Kedves fiatalok, a Panamaváros felé vezető utunkat és a következő
püspöki szinódus előkészületének útját a Boldogságos Szűz Mária
anyai közbenjárására bízom. Kérlek, emlékezzetek meg két fontos
évfordulóról a 2017-es esztendőben: háromszáz évvel ezelőtt
találták meg az Aparecidai Szűz szobrát Brazíliában; és száz évvel
ezelőtt voltak a Mária-jelenések Fatimában, Portugáliában, ahová
Isten segítségével, májusban elzarándokolok. Porres Szent
Mártonnak, Latin-Amerika és a 2019-es ifjúsági világtalálkozó
egyik védőszentjének – mindennapi alázatos szolgálatában – szokása
volt, hogy gyermeki szeretetének kifejezéseként a legszebb
virágokat Máriának vigye. Hozzá hasonlóan ti is legyetek meghitt,
baráti kapcsolatban Máriával, bízzátok rá örömeiteket,
gondjaitokat, aggodalmaitokat! Biztosíthatlak titeket, hogy nem
fogjátok megbánni!
A fiatal názáreti Mária, aki az egész világon ezeregy arcot öltött
és nevet vett fel, hogy közel legyen gyermekeihez, járjon közben
mindannyiunkért, és segítsen minket énekelni azokról a nagy
dolgokról, amelyeket az Úr visz végbe bennünk és általunk!
Vatikán, 2017. február 27.
A Szenvedő Szűzről nevezett Szent Gabriele emléknapján
Ferenc
Fordította: Tőzsér Endre SP
|