Üzenet a 33. ifjúsági világnapra
Ferenc pápa
„Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” (Lk 1,30)
2018. március 23.
Kedves Fiatalok!
A 2018-as Ifjúsági Világnap újabb lépést jelent
az előkészületi úton a nemzetközi Ifjúsági Világtalálkozó felé,
amely Panamában lesz 2019. januárjában. Zarándokutunknak ez az
újabb állomása erre az esztendőre esik, amikor összehívják a
püspöki szinódust a következő témával: A fiatalok, a hit és a
hivatásgondozás. Jó ez az egybeesés. Az Egyház figyelme,
imádságai, gondolatai felétek fordul, fiatalok, azzal a vággyal,
hogy felfogja és főként „befogadja” azt az értékes ajándékot, amit
ti jelentetek Istennek, az Egyháznak és a világnak.
Mint már jól tudjátok, úgy döntöttünk, hogy ezen
az úton Szűz Mária példáját és közbenjárását kérjük kíséretül,
azét a fiatal názáreti lányét, akit Isten kiválasztott, hogy
Fiának édesanyja legyen. Ő velünk halad a Szinódus felé és a
panamai Ifjúsági Világtalálkozóra vezető úton. Az elmúlt évben
Mária dicsőítő imáinak szavai vezettek bennünket („Nagyot tett
velem a Hatalmas”, Lk 1,49), s megtanította nekünk, hogy
miként emlékezzünk az elmúlt dolgokra, idén vele együtt hallgatjuk
Isten szavát, aki bátorságot önt belé és megadja számára a
szükséges kegyelmet, hogy képes legyen válaszolni hívására: „Ne
félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” (Lk 1,30). Ezeket
a szavakat az Úr küldötte, Gábor arkangyal mondja Máriának, ennek
az egyszerű leánynak Galilea egy kicsiny falujában.
1. Ne félj!
Mint érthető, az angyal hirtelen feltűnése és
titokzatos köszöntése – „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van
az Úr!” (Lk 1,28) – Máriát erősen zavarba ejtette,
akit meglepett a saját identitásának és küldetésének ez az első
kinyilatkoztatása, amiről még nem volt addig tudomása. Mária, mint
a Szentírás egyéb szereplői, megremeg Isten hívásának misztériuma
előtt, és egyszerre meglátja Isten rá vonatkozó tervének nagyságát
és átlátja a saját teremtményi kicsinységét. Az angyal, szíve
mélyében olvasva, így szól hozzá: „Ne félj!” Isten tud olvasni
bensőnkben. Jól ismeri azokat a kihívásokat, amelyekkel szembe
kell néznünk életünk során, főként akkor, amikor alapvető
döntéseket kell meghoznunk, amitől az függ, mi lesz belőlünk és
mit fogunk tenni ebben a világban. Ez az a „borzongás” amit
átélünk a jövőnket, életállapotunkat, hivatásunkat érintő döntések
kapcsán. Ezekben a pillanatokban zavarba jövünk és sokféle félelem
fog el bennünket.
És nektek, fiatalok, milyen félelmeitek vannak?
Mi az, ami legbelül aggaszt benneteket? Van egy „háttérben lévő”
félelem sokatokban, és ez nem más, mint hogy nem szeretnek
benneteket, hogy nem fogadnak el benneteket olyannak, amilyenek
vagytok. Manapság sok fiatalnak az az érzése, hogy másnak kell
lennie, mint amilyen valójában, igyekeznie kell alkalmazkodnia
valamilyen szabványhoz, ami gyakran mesterséges és elérhetetlen.
Sokan igyekszenek a képüket „photoshoppolni” (retusálni),
álarcok mögé és hamis identitás mögé bújni, mígnem maguk is „fake”
(meghamisított) személyekké válnak. Sokakban van ott a kényszer,
hogy minél több „like”-ot (kedvelés) szerezzenek. S ebből
az alkalmatlanság-érzésből ered számtalan félelem és
bizonytalanság. Mások attól tartanak, hogy nem találnak érzelmi
biztonságra és magukra maradnak. Sokakban az átmeneti
munkalehetőségek okoznak félelmet, hogy nem fog sikerülni
kielégítő hivatásbeli pozíciót elérniük, nem fogják valóra váltani
álmaikat. Olyan félelmek ezek, amelyek napjainkban sok fiatalban
megvannak, hívőkben és nem hívőkben egyaránt. Azok, akik
elfogadták a hit ajándékát és komolyan keresik hivatásukat,
szintén nem mentesek a félelemtől. Egyesek azt gondolják: Isten
talán túl sokat kér vagy fog kérni majd tőlem, talán nem leszek
ténylegesen boldog azon az úton, amelyet ő mutat nekem, vagy nem
leszek képes megtenni azt, amit kér tőlem. Mások felteszik
magukban a kérdést: ha követem azt az utat, amelyet az Isten
kijelöl a számomra, ki biztosít róla, hogy végig fogok tudni menni
rajta? Nem fogom elveszíteni a bátorságomat? Nem vesztem el a
lelkesedésemet? Képes leszek kitartani egész életemben?
Azokban a pillanatokban, amikor kétségek és
félelmek mardossák a szívünket, szükségessé válik a dolgok mérlegelése
(megkülönböztetése). Ez lehetőséget nyújt számunkra, hogy
rendet rakjunk megzavarodott gondolataink és érzéseink között,
hogy helyesen és bölcsen cselekedjünk. Ebben a folyamatban az első
lépés a félelmek leküzdése irányában, ha világosan néven nevezzük
őket, hogy ne vesztegessük az időnket és energiánkat arctalan,
alaktalan fantáziák foglyaként. Ezért arra bíztatlak benneteket,
hogy tekintsetek magatokba és „nevezzétek nevén” azt, amitől
féltek. Tegyétek fel magatokban a kérdést: ma, abban a konkrét
helyzetben, amelyben élek, mi az ami aggaszt, mitől félek
leginkább? Mi az ami gátol, mi az ami megakadályozza, hogy előre
tudjak lépni? Miért nincsen bennem bátorság, hogy meghozzam a
fontos döntéseket, amelyeket meg kellene tennem? Ne tartsatok
tőle, hogy őszintén szembenézzetek ezekkel a félelmekkel,
felismerjétek őket teljes valójukban és számoljatok velük. A
Biblia nem tagadja le a félelem emberi érzését, sem a számtalan
okot, ami kiválthatja azt. Ábrahám félt (vö. Ter 12, 10kk),
Jákob is félt (vö. Ter 31,31; 32,8) és félt Mózes is (vö.
Kiv 2,14; 17,4), Péter (vö. Mt 26,69kk) és az
apostolok is féltek (vö. Mk 4,38-40; Mt 26,56).
Maga Jézus is, noha ezektől teljesen eltérő szinten, maga is félt
és aggódott (vö. Mt 26,37; Lk 22,44).
„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek
hit?” (Mk 4,40). Jézusnak ez a szemrehányása tanítványai
felé megmutatja számunkra, hogy a hit akadálya sokszor nem a
hitetlenkedés, hanem a félelem. A mérlegelés munkája tehát ebben
az értelemben, miután néven neveztük félelmeinket, abban kell,
hogy segítsen bennünket, hogy túl is lépjünk rajtuk, megnyíljunk
az életre és derűsen tudjunk szembenézni azokkal a kihívásokkal,
amelyek elénk kerülnek. Főként nekünk, keresztényeknek, az utolsó
szó soha nem lehet a félelemé, hanem csak alkalom rá, hogy
megvalljuk hitünket Istenben… és az életben! Ez azt jelenti, hogy
hiszünk Istentől kapott létünk alapvetően jó voltában, bízunk
benne, hogy ő jó cél felé vezet bennünket, akkor is, ha
körülményeink és megpróbáltatásaink néha kifürkészhetetlenek a
számunkra. Ha a félelmeinket tápláljuk csupán, akkor magunkba
zárkózunk, elkülönülünk, hogy megvédjük magunkat mindentől és
mindenkitől és így szinte bénultságba merevedünk. Válaszolni kell
a helyzetekre! Nem szabad bezárkózni! A Szentírásban 365-ször
találjuk meg a „ne félj!” kifejezést, mindenféle változatban.
Olyan, mintha azt sugallaná: az évnek minden napján meg akar
minket szabadítani az Úr a félelemtől.
Ez a mérlegelés elengedhetetlenül szükséges
akkor, amikor a hivatásunk kereséséről van szó. Ez ugyanis nem
azonnal világos és nem teljesen nyilvánvaló, hanem lassanként
fogja fel az ember. A mérlegelést, amire szükség van ebben az
esetben, nem úgy kell felfognunk, mint egyéni erőfeszítést arra,
hogy magunkba pillantsunk, mintha a cél az volna, hogy jobban
megértsük saját belső mechanizmusainkat és arra kellene
törekednünk, hogy elérjünk egy bizonyos egyensúlyt. Ebben az
esetben az emberi személy erősebbé válhat, ám bezárva marad saját
szűk lehetőségeinek és felfogásának látókörébe. A hivatás ugyanis
egy magasból eredő hívás, és a mérlegelés ebben az esetben abban
áll, hogy megnyílunk a hívást küldő Másik fél irányában. Ehhez az
imádság csöndje szükséges, hogy meghalljuk Isten hangját, amely a
lelkiismeretünkben visszhangzik. Ő kopog a szívünk ajtaján,
ahogyan Máriával is tette, szeretne barátságot kötni velünk az
imádságon keresztül, beszélni szeretne hozzánk a Szentírás által
és fel szeretné ajánlani nekünk irgalmasságát a kiengesztelődés
szentségében, s végül egyesülni szeretne velünk a szentáldozásban.
Fontos ugyanakkor a találkozás és a párbeszéd a
többi emberrel, hitbeli testvéreinkkel, akiknek több a
tapasztalatuk és segítenek jobban átlátni a dolgokat és választani
a lehetőségek közül. A fiatal Sámuel, amikor hallja az Úr hangját,
nem ismeri fel azt azonnal, és háromszor is odafut Élihez, az idős
paphoz, aki végül megmondja neki, mi a helyes válasz, amit az Úr
hívására mondhat: „Ha valaki szólít, így válaszolj: Beszélj, Uram,
szolgád figyel!” (1Sám 3,9). Tudjátok meg, hogy
kételyeitekben számíthattok az Egyházra. Tudom, hogy vannak derék
papok, szerzetesek és szerzetesnők, világi hívők, közülük is sokan
fiatalok, akik mint hitbeli bátyjaitok és nővéreitek tudnak
kísérni benneteket ezen az úton. A Szentlélekre hagyatkozva
képesek segíteni nektek kétségeitek feloldásában és a személyes
hivatásotok keresésében. A „másik ember” nem csak a lelki vezető,
hanem az a személy is, aki segít megnyílnunk az Istentől kapott
lét csodálatos gazdagságára. Teret kell biztosítani a városainkban
és a közösségeinkben, hogy növekedhessünk, álmodhassunk, új
látóhatárokat fedezhessünk fel! Soha nem veszítsétek el annak jó
ízét, hogy találkozhattok új emberekkel, barátokat szerezhettek,
együtt álmodhattok és haladhattok az úton másokkal. A hiteles
keresztények nem félnek tőle, hogy megnyíljanak mások felé, és
osztozzanak velük életterükön, hogy ezekből a testvériség terei
válhassanak. Ne engedjétek, fiatalok, hogy kihunyjon bennetek a
fiatalság csillogása egy bezárt szobában, amelynek egyetlen ablaka
a világra a számítógép és az okostelefon képernyője. Nyissátok ki
életetek ajtajait! Életetek terét és idejét konkrét emberek, mély
kapcsolatok népesítsék be, akikkel hiteles és valós
tapasztalatokon osztoztok a hétköznapokban.
2. Mária!
„Neveden szólítalak” (Iz 43,1). Az első
ok, ami miatt nem kell félnünk, az éppen az a tény, hogy Isten néven
szólít bennünket. Az angyal, Isten hírnöke, nevén szólította
Máriát. A nevet Isten adja mindenkinek. A teremtéskor létre hívja
a teremtményeket azáltal, hogy néven szólítja őket. A név mögött
ott van mindennek az identitása, az, amitől egyedi az adott dolog,
az adott ember, az a sajátos létező, amit csak Isten ismer teljes
mértékben. Ezt az isteni jogot azután megosztotta ő az emberrel,
akinek megengedte Isten, hogy nevet adjon az állatoknak, a
madaraknak és a saját gyermekeinek is (Ter 2,19-21; 4,1).
Számos kultúra osztozik a Bibliának ebben a mély látásmódjában, és
úgy tartja, hogy a névben az élet legmélyebb titka, a lét
jelentése húzódik meg.
Amikor Isten néven szólít egy személyt, Isten
egyszersmind felfedi előtte hivatását, a tervet, amely
szentségre és jóra vezetheti, amely által az adott személy
ajándékká válik mások számára és amely egyedivé teszi őt. És
amikor az Úr ki akarja tágítani egy élet látóhatárát, úgy dönt,
hogy új nevet ad neki, mint ahogyan Simonnal tesz, amikor
„Péternek” nevezi el őt. Innen jött a szokás, hogy amikor belép
valaki egy szerzetesrendbe, új identitásának és új küldetésének
jelölésére új nevet kap. Az isteni hívás, amely személyes és
egyedi, megköveteli tőlünk a bátorságot, hogy megszabaduljunk a
közhelyek egyformává tevő nyomásától, hogy az életünk valóban
eredeti és megismételhetetlen ajándékká váljon Isten, az Egyház és
a többi ember számára.
Kedves fiatalok, tehát az, hogy néven szólít
bennünket, az annak a jele, hogy nagy méltóságunk van Isten
szemében, hogy szeret bennünket. És Isten mindenkit a nevén
szólít. Ti vagytok Isten számára a „te”, akik értékesek a
szemében, méltók vagytok nagyrabecsülésére és szeretetére (vö. Iz
43,4). Fogadjátok örömmel ezt a párbeszédet, amelyre Isten hív
titeket, ezt a megszólítást, amellyel felétek fordul, amikor
neveteken szólít benneteket.
3. Kegyelmet találtál Istennél
A fő ok, ami miatt Máriának nem kell félnie, az
nem más, mint hogy kegyelmet talált Istennél. A „kegyelem” szó
számunkra az ingyenes, nem egy kötelező szeretetet jelenti.
Mennyire bátorító azt tudnunk, hogy nem kell kiérdemelnünk Isten
közelségét és segítségét, nem kell egy „kitűnő bizonyítványt”,
érdemekben és sikerekben gazdag előzményeket felmutatnunk előtte!
Az angyal azt mondja Máriának, hogy már kegyelmet talált
Istennél, nem a jövőben fogja azt elnyerni. És az angyal szavaiból
megértjük, hogy Isten kegyelme folyamatosan árad, nem pedig valami
mulandó és pillanatnyi dolog, és ezért soha nem fog elfogyni. A
jövőben is mindig támogatni fog bennünket Isten kegyelme, főként a
megpróbáltatások idején és sötét pillanatainkban.
Az isteni kegyelem folyamatos jelenléte arra
bátorít minket, hogy vállaljuk el bizalommal hivatásunkat, amihez
hűséges elköteleződés kell nap mint nap. A hivatás útja ugyanis
nincsen híjával a kereszteknek: nem csak kezdeti kétségek vannak,
hanem gyakoriak a fellépő kísértések is az úton. Elégtelenségének
érzése végig elkíséri Krisztus tanítványát, ám ő tudja, hogy
számíthat Isten kegyelmének támogatására.
Az angyal szavai úgy szállnak alá az emberi
félelmekre, hogy feloldják azokat a jó hír erejével, amelyet
magukkal hoznak: az életünk nem csupán a véletlen műve és nem csak
puszta küzdelem a túlélésért, hanem mindegyikünk élete olyan
történet, amelyet szeret az Isten. Ha valaki „kegyelmet talált
színe előtt”, az azt jelenti, hogy a Teremtő látja létezésünk
egyedi szépségét és van egy csodálatos terve életünk számára. Ez a
tudat természetesen nem oszlatja el életünk valamennyi problémáit
és nem szünteti meg bizonytalanságainkat, de van ereje a mélyben
átalakítani azt. Az ismeretlen holnap nem sötét fenyegetés többé,
amit túl kell csak élnünk, hanem számunkra kedvező idő, amelyben
megélhetjük személyes hivatásunk egyediségét és osztozhatunk benne
testvéreinkkel az Egyházban és a világban.
4. Bátorság a jelenben
Abból a bizonyosságból, hogy Isten kegyelme
velünk van, olyan erő származik, ami bátorságot ad a jelenben:
bátran végezzük azt, amit Isten kér tőlünk itt és most, életünk
minden területén; bátran vállaljuk azt a hivatást, amelyet Isten
mutat a számunkra; bátran éljük meg a hitünket, anélkül, hogy
elrejtenénk, vagy kisebbítenénk.
Igen, amikor megnyílunk az Isten kegyelmére, a lehetetlen dolgok
valósággá válnak. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31).
Isten kegyelme megérinti életetek jelen pillanatát, „megragad”
benneteket olyannak, amilyenek vagytok, minden félelmetekkel és
korlátotokkal, és fel is fedi számotokra Isten csodálatos terveit!
Nektek, fiataloknak, szükségetek van rá, hogy érezzétek: valakinek
tényleg bizalma van irántatok. Tudjátok meg, hogy a Pápa bízik
bennetek, az Egyház bízik bennetek! Ti is bízzatok az Egyházban!
A fiatal Máriára fontos feladatot bíztak, éppen
azért, mert fiatal volt. Ti, fiatalok, erősek vagytok, az életetek
olyan szakaszában vagytok, amikor nem vagytok híjával az
energiának. Használjátok ezt az erőtöket és energiátokat a világ
megjavítására, kezdve a hozzátok legközelebb eső valóságokon. Azt
szeretném, hogy az Egyházban bízzanak rátok felelősségteljes
feladatokat, hogy legyen bátorság teret engedni nektek, ti pedig
készüljetek fel rá, hogy magatokra vállaljátok ezt a felelősséget.
Arra hívlak benneteket, hogy szemléljétek Mária
szeretetét, ezt a gondoskodó, dinamikus, kézzelfogható szeretetet.
Ezt a bátorsággal teli szeretetet, amely teljes önátadást kívánt.
Az az Egyház, amely magáévá teszi Máriának ezeket a
tulajdonságait, mindig ki fog tudni lépni önmagából, saját
korlátai közül, hogy kiáradhasson a kapott kegyelem. Ha engedjük,
hogy magával sodorjon Mária példája, konkrétan képesek leszünk
megélni a szeretetet, amely arra indít, hogy Istent minden felett,
magunknál is jobban szeressük, és szeressük azokat az embereket
is, akikkel osztozunk hétköznapjaink élethelyzeteiben. És képesek
leszünk szeretni azokat is, akik önmagában véve kevésbé tűnnének
nekünk szeretreméltónak. Az ilyen szeretetből szolgálat és odaadás
születik, különösképpen a leggyengébbek és legszegényebbek iránt,
s ez átalakítja arcunkat és örömmel tölt el bennünket.
Szeretném gondolataimat Szent Bernát szép
szavaival zárni, amelyeket az Angyali üdvözlet titkáról szóló
homíliájában mondott, s amelyek kifejezik az egész emberiség
várakozását Mária válaszára: „Te hallottad, Szent Szűz, hogy fiút
fogsz foganni és szülni; hallottad azt is, hogy ez nem ember,
hanem a Szentlélek műve révén fog bekövetkezni. Az angyal várja
válaszodat; [...] Úrnőnk, mi is várjuk együttérző szavadat. [...]
A te rövid válaszod visszahoz bennünket az életbe és megújít
minket. [...] Az egész világ várakozik, térdeden fekszik most.
[...] Ó, Szűzanya, adjál hamar választ” (Homílák, 4, 8; Opera
omnia, ed. Cisterc. 4, 1966, 53-54).
Kedves fiatalok, az Úr, az Egyház, a világ, mind
várnak válaszotokra arra az egyedi hívásra, amelyet minden egyes
ember megkap ebben az életben! Miközben közeledik a panamai
Ifjúsági Világtalálkozó, arra hívlak benneteket, hogy készüljetek
fel erre az alkalomra azok örömével és azok lelkesedésével, akik
részt akarnak venni ebben a nagy kalandban. Az Ifjúsági
Világtalálkozó a bátraké! Nem az olyan fiataloké, akik csak a
kényelmet keresik, akik visszahúzódnak a nehézségek elől.
Elfogadjátok-e a kihívást?
Vatikán, 2018. február 11.
Évközi 6. vasárnap
A Lourdes-i Szűzanya emléknapján
FERENC
|