English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben


II. János Pál pápa találkozása a tudomány és a művészet személyiségeivel

Budapest, MTA székház
1991. augusztus 17., szombat délután
első magyarországi látogatás, 1991. augusztus 16-20.


Délután ötkor szálltak le a helikopterek Budapesten, s a Szentatya a Várba, az akadémiai székházba ment, hogy annak dísztermében a tudomány és a művészet mintegy háromszáz képviselőjével találkozzék.
A díszterem előterében a Tudományos Akadémia elnöke, Kosáry Domokos és Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök fogadta a Pápát, majd bevonulván a díszterembe az Akadémia elnöke mondott köszöntő beszédet:

Szentséges Atya! Eminenciás és Excellenciás Urak! Hölgyeim és Uraim!
Európa ígéretes jövőbe tekint. Erről Szentséged 1988. október 11-én az Európa Parlament előtt is szólott. Meg vagyok győződve arról, hogy Szentséged magyarországi látogatása bővelkedni fog olyan élményekben, tapasztalatokban, amelyek tanúsítani fogják népünknek Európa iránti ragaszkodását, elkötelezettségét. Az európai népek összetartozásának, egymásra utaltságának felismerése és elismerése legmélyebben talán a tudomány és a művészet hivatott művelőit hatja át.
Ez alkalommal a magyar kultúra rangos képviselői, tudósok és művészek köszöntik őszinte tisztelettel Szentségedet. Nagyra értékelik, hogy magyarországi látogatásának programjába iktatta ezt a személyes találkozást. Érdeklődéssel várják, hogy közvetlenül is hallják szavát az „idők jeleiről”. Bennük élénk visszhangot és – felekezeti vagy világ-nézeti hovatartozástól függetlenül – helyeslést váltott ki a II. Vatikáni Zsinatnak a tudományról és a kultúráról kinyilvánított állásfoglalása, amely emlékeztet többek között arra, hogy a kultúrának a személyiség teljes tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia; egyszersmind felhívja a figyelmet arra, hogy a kultúra az ember eszes és társas természetének közvetlen következménye, kibontakozásához pedig mindig szüksége van a neki kijáró szabadságra és a saját törvényei szerint való, önálló cselekvés lehetőségére.
A társadalmi, politikai, kulturális változások mai felgyorsult időszakában, a III. évezred küszöbén rendkívül nehéz feladat és felelősség hárul a tudományra, amely maga is kovácsa volt és döntő formálója lesz az egész emberiséget átfogó változásoknak. A grandiózus feladatokból – erőikhez mérten – részt vállalnak a magyar tudósok, tudományos kutatók, akik közül sokan jelen is vannak. Mindegyikőjük képességei legjavát nyújtotta és fogja nyújtani korunk tudományos problémáinak megoldásához, legyenek azok a környezetkárosítás megakadályozásának vagy a bioetikának a gondjai. Anélkül, hogy valamiféle fontossági sorrendet merészelnék felállítani az egyes tudományszakok és tudományos problémák között, kétségtelen, hogy manapság – talán a gazdasági és a politikai rendszerváltozások drámai gyorsaságára figyelemmel – a társadalomelméleti vizsgálódások kerültek előtérbe. Ezek sorában egyre nagyobb figyelmet és méltánylást élvez a katolikus egyház ún. szociális tanítása. Ez XIII. Leó pápa 100 évvel ezelőtt kiadott híres enciklikájával, a Rerum novarummal öltött modern formát s gyakorol egyre erőteljesebb hatást világszerte. Örömmel jelzem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia illetékes szakbizottsága a centenárium alkalmából tudományos ülésszakot rendez a közeljövőben. Bízom benne, hogy Magyarországon Szentséged Centesimus annus kezdetű enciklikájának gondolatait és útmutatásait hasznosítva fogják elemezni és értékelni a katolikus egyház legújabbkori szociális tanítását.
Az új társadalmi berendezkedés kialakításában, az Európa-ház felépítésében nagyszerű feladat vár a művészekre is. Az ember ugyanis a művészet által fejezi ki meggyőződéseit, érzéseit és felelősségét a saját lelkiismeretével és a saját korával szemben. A Keresztény Művészek Nemzetközi Társasága 1986. évi római kongresszusán részt vevő 200 művészhez Szentséged üzenettel fordult, s ebben szinte személyes vallomásként azt mondotta: „Barátaimnak nevezlek Titeket, mert engem is rokon érzések fűznek a művészekhez, és nagyon becsülöm őket. Az emberiség valóságos jótevőit látom Bennetek.” A magyar művészek szívesen gondolhatnak ezekre a szavakra, és bátorítást merítenek belőlük.
Ezen a találkozáson nem szeretnénk megfeledkezni arról, hogy annak idején Szentséged is vállalta a tudományos kutatás izgalmas és fárasztó munkáját, a tudományos igazság képviseletének kockázatát, amire több könyve és 500-nál több tanulmánya, cikke a meggyőző bizonyíték. Tudjuk, hogy verseket és drámákat is írt, és nagy elfoglaltsága közepette is gyakran és szívesen merül el a zene és a képzőművészet alkotásainak élvezetében. A magyar tudomány és művészet képviselői éppen ezért nemcsak az egyház-és államfőnek kijáró tisztelettel fordulnak Szentséged felé, hanem – engedtessék meg a bizalmasabb szóhasználat – baráti érzésekkel is, amelyeket a „kollegialitás” táplál.
Amikor a tisztelet és a barátság érzéseivel eltelve ismételten őszinte köszönetemet fejezem ki a kitüntető látogatásért, régi magyar szokás szerint azt azzal a rövid köszöntéssel zárom: Szentséges Atya, Isten hozta közénk!

Válaszul a Pápa a következő beszédet mondta:

1. Hölgyeim és Uraim! örömmel és tisztelettel köszöntöm mindnyájukat, a kultúra és a tudományok valamennyi képviselőjét ebben a palotában, a Tudományos Akadémia székhelyén. Mindenekelőtt Göncz Árpád úrhoz, a Magyar Köztársaság elnökéhez fordulok köszöntésemmel, aki azon túl, hogy a magyar irodalmi élet jeles képviselője, mint államfő a nemzeti egység eleven jelképe is. Üdvözlöm Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter urat, aki hivatalában azon fáradozik, hogy megőrizze és kibontakoztassa a magyar kultúra maradandó értékeit. Különleges köszöntéssel fordulok Kosáry Domonkos úrhoz, a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez is, aki nagy elődei nyomdokain haladva arra vállalkozott, hogy a történelem új, tárgyilagosabb értelmezését dolgozza ki, és Jókai Annához, a Magyar Írószövetség elnökéhez, aki az emberi lélek mélységeinek élesszemű vizsgálója és a magyar írók közötti baráti kapcsolatok fáradhatatlan segítője.
Az őszinte megbecsülés és a mély tisztelet üzenetével szeretnék fordulni minden tudóshoz, akik követve a múlt nagyjainak hagyományát, kutatják a természet világát, és elmélyítik a tudományos ismereteket: vívmányaik segítik a nemzetet és az egész emberiséget, hogy folytassák Isten teremtő művét, elősegítve a közös haladást a biztosabb és boldogabb jövő felé. Köszöntöm a magyar művészeket is, akiknek tevékenysége olyan csodálatos műalkotások forrása, amelyek a nemzetet gazdagítják, s a szépség, az igazság és a jóság nemesítő értékeire nevelnek. Köszöntöm az orvostudomány és a műszaki tudományok képviselőit, akik azért fáradoznak, hogy megőrizzék az emberi lét összhangját, és egészségesebb életkörülményeket teremtsenek.

2. Engedjék meg, hogy különleges szeretettel fejezzem ki megbecsülésemet azoknak az íróknak, tudósoknak és orvosoknak, akik mindig megvallották keresztény hitüket a közelmúlt körülményei között is, és mindig hűségesek maradtak az igazság követelményéhez és lelkiismeretük szavához, még ha ezért súlyosan hátrányos megkülönböztetést kellett is elviselniük. Hogy is ne utalnánk arra, hogy szomorúan és fájdalommal kellett látnunk Közép- és Kelet-Európában kiváló személyiségek háttérbe szorítását, akiket kizártak a társadalmi és kulturális életből, mivel szilárdan ragaszkodtak a hit értékeihez? Ma örömmel tapasztaljuk, hogy megszűnnek az ideológiai monopóliumok, s olyan új társadalom van kialakulóban, amely tiszteletben tartja ezeket az alapvető értékeket. A tudományok és a művészetek képviselői, akik különböző vallási és politikai meggyőződést vallanak, ma szabadon egyesülhetnek abban a közös erőfeszítésben, hogy az igazságot, a jóságot és a szépséget keressék és szolgálják, a kultúra és az emberiség igazi fejlődése javára, a Teremtő és Megváltó Isten szándékai szerint.
A II. Vatikáni zsinat is erre emlékeztet bennünket: „Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre. Ahol tehát emberi élettel találkozunk, ott természet és kultúra a legszorosabban összefonódik.”[1]
Előmozdítani a kultúrát; ez sohasem jelenti azt, hogy valami elvont spiritualizmusba esünk, amely nem ismeri a mindennapi élet tapasztalatát. Ellenkezőleg: ahhoz, hogy legyőzzük a társadalmi élet számtalan ellentmondását és jobb jövőt tervezzünk, szükséges, hogy meghatározott kulturális értékek szerint tájékozódjunk, s ezek biztos támpontokká váljanak mindenki számára.
Ezért ennek az Akadémiának alapítója joggal nevezte a „kiművelt emberfőt” a teljes emberi fejlődés legfőbb tényezőjének.
Hozzá kell még fűznünk, hogy Krisztus tanítványa számára az ember kulturális fejlődése akkor éri el csúcsát, amikor a részleges javakat a legfőbb értékek elismerésére alapozva használja, és a személyes Isten hitében fedezi föl azok forrását és célpontját. A hívő tudja, hogy a Gondviselés rendjében a „tökéletes ember” csak Krisztusban valósulhat meg, a megtestesült Igében. E tökéletesség ugyanis abban áll, hogy részesedik „Krisztus teljes érettségében”[2]. Csakis a Megváltó üdvözítő kegyelme tudja fölemelni a mi értelmi és érzelmi növekedésünket erre a csúcsra a szeretetben tevékeny hit révén.

3. Az Egyház e biztos meggyőződéstől vezetve nagy megbecsüléssel és tisztelettel tekint rátok, akik a kultúra építői és terjesztői vagytok. Tevékenységetek különleges méltóságot kap már a teremtés rendjében, és fontos szerepet játszik a kegyelem rendjében. Az Egyház mindennek tudatában elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A történelem arra tanít bennünket, hogy igen káros, ha a szellem tevékenységét megbénítják azzal, hogy az uralkodó ideológia követelményeinek szolgálatába állítják.
A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra még a vallásos hittel szemben is. Mert két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. A különböző szaktudományok a természeti jelenségeket és azok kölcsönhatását vizsgálják. De a jelenségeken túl a filozófiai ész eljuthat Isten bizonyos fajta ismeretére, aki a világmindenség alapja. Ám csak az isteni kinyilatkoztatás, a hit tárgya vezet be bennünket Isten életének misztériumába. Ész és hit ugyanarra az őseredeti Igazságra törekszenek, amely nem mondhat ellent önmagának. Ezért amikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység vagy a hitből táplálkozó reflexió túllépte a saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit.
Sajnos néha a keresztények sem vették kellőképpen figyelembe a tudomány és a művészet jogos autonómiáját, így viszálykodások, viták és ellentétek keletkeztek. Ez sokakban azt a hiedelmet keltette, hogy a tudomány és a hit ellentmondanak egymásnak[3]. Ennek nem szabad megismétlődnie a jövőben.
Másrészt jogosan reméljük azt, hogy megszűntek már azok az előítéletek, amelyek alapján a múltban tudósok és művészek nemegyszer ellenséges magatartást tanúsítottak a vallásos hittel szemben. Szükséges, hogy mindenki előtt világos legyen: a hit nem kényszerít rá a kutatóra előregyártott sablonokat, és munkásságuk gyakorlati eredményeit sem akarja megváltoztatni vagy kisajátítani.

4. Más az emberi alkotás és más a vallásos hit világa. A hit - benső fényének köszönhetően - teljes mélységében feltárhatja mindannak jelentését, ami a tudományos elemzés számára érthetetlennek, sőt egészen abszurdnak tűnik: ilyen például a halál, a szenvedés és a rossz.
Hozzátehetjük: a helyes értelem észreveszi az erkölcsi értékeket, és tudja, hogy nélkülük az ember végül is önmagát pusztítja el. De mindenki megtapasztalja, hogy a bűntől sebzett személyben milyen mélyen benne gyökerezik az a hajlam, hogy elszakadjon az erkölcsi értékektől. Miért kellene kizárni a tudatból annak lehetőségét, hogy világosságot meríthet a hit magasabb indítékaiból, és még inkább belső erőt a kegyelem transzcendens forrásaiból?
A zsinat emlékeztet rá: „Az Egyház nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás méltóságát, a szív legtitkosabb vágyait fejezi ki, és visszaadja a reményt azoknak, akik már hinni sem mernek egy magasabbrendű életben. Amit az Egyház hirdet, az nem kisebbíti az embert: inkább világosságot, életet és szabadságot ad a haladáshoz: más ígéret pedig nem képes kielégíteni az ember szívét: (Magadnak teremtettél minket, Urunk, és nem nyugszik meg szívünk, amíg meg nem pihen benned - Szent Ágoston).”[4]

5. E megfontolások arra ösztönöznek, hogy nyomatékosan említsek egy olyan követelményt, amely nyilvánvalóan jelentkezik történelmetek jelen korszakában. Hogy e föld népe is eljusson arra a teljes és harmonikus érettségre, amelyről beszéltem.,elsőrendűen fontos, hogy a magyarok gyermekkoruktól kezdve megismerhessék a keresztény hit alapjait, és részt vehessenek az egyházi közösség hitéletében. E célból elengedhetetlenül szükséges, hogy biztosítsák a fiataloknak a hitoktatást tanulmányaik egész ideje alatt.
Az ember Isten képmására teremtett lény. Valamennyien az ő eleven ikonjai vagyunk, aki forrásunk és végső célunk. Azok, akik a hittől megvilágosítva fölfedezik önmagukban és testvéreikben ennek az ikonnak vonásait, áthatóbb és egyetemesebb szemléletet alakíthatnak ki az emberi személyről és a környező világról. Ennek tudatában, alázatosan hálát adva Istennek, egyesíteniük kell erejüket minden jóakaratú ember erőfeszítésével, hogy felajánlják az emberiségnek a hitükből származó fényt. Ráébreszthetik testvéreiket arra, hogy mindenfajta immanentizmus, amely hiányos képet nyújt az emberről, megfosztja őt attól a transzcendens dimenziótól, amely egyedül képes megmenteni a végső megsemmisüléstől. Az emberi személynek sajátos méltósága van, mivel örök hivatással rendelkezik. Az ember létének és távlatainak egyoldalú szemlélete ellentétes az igazi humanizmussal.
Hogyan vállalja a felelősséget az új nemzedékekért az, aki nem tárja fel előttük a keresztény üzenet tágas horizontját, felkínálva nekik az igazi szabadságot, hogy tudatosan és éretten fogadhassák el a szeretetnek a hitből fakadó meghívását. A tudatlanság lehetetlenné tesz mindenfajta szabad döntést. Ezért nem szabad megfosztani a fiatalokat attól a jogtól, hogy teljes értékű nevelést kapjanak, beleértve a keresztény hit alapelemeit is.
A keresztény élet érettsége föltételezi a személyes növekedés folyamatát, s ezt mindenki csak önmaga végezheti el. Ezen az úton nem lehet egyedül hagyni az embert. Fölkészítésre és irányításra szorul, hogy felelősen hozza meg döntését. Magukra hagyatva milyen kevesen lennének képesek arra, hogy saját kultúrájukat kialakítsák! Amikor elfáradnak, a keresésben eltévednek, mindig újra rá kell vezetni őket a helyes útra! Milyen sok idő kellene ahhoz, hogy fölfedezzék az ész és a hit helyes viszonyát, és mekkora lenne a veszélye annak, hogy a hit nem lesz az egész kultúra éltető elvévé, hanem fájdalmas tapasztalatok sorozatán keresztül végül is az élet rosszul odatoldott függelékévé zsugorodik!
Ismeretes a tény: nem annyira nekünk kell Istenhez mennünk, hogy találkozzunk vele, hanem inkább ő közeledik hozzánk, hogy találkozzék velünk. Isten megismerteti magát a lelkiismeret belső hangja révén és a természet látványán keresztül is. De ennél magasztosabb módon is kinyilatkoztatta nekünk misztériumát. A hívők tanúságtétele felkészít bennünket Isten Szavának hallgatására. „Mindenki, aki segítségül hívja az ér nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?”[5]

6. A kultúra egyik legfontosabb tényezője a nevelés. Ez azonban nem csupán abban áll, hogy a jövendő nemzedékek átadják a tudományos vívmányok és a technikai eredmények foglalatát. Jól tudom, milyen értékes az iskolarendszeretek az ifjúságnak nyújtott szakszerű oktatásban. De hasonló, sőt nagyobb erőfeszítést kell tenni a nevelés terén is, elősegítve a fiatalok személyiségének érlelődését a világnézet, az értékek a személyes kapcsolatok területén is. Egy leszűkített emberkép menthetetlenül hátrányosan hat vissza a képzésre, amint ezt a közelmúlt tapasztalata bizonyítja, amikor nem részesült kellő figyelemben a hosszú, de elengedhetetlenül szükséges nevelői folyamat.
Bizonyára még világosabb mindenki számára, hogy e bonyolult és törékeny folyamatban nem elegendő a nevelők és a szülők által megtanított néhány erkölcsi elv. A fiatalok konkrét családban és meghatározott társadalmi környezetben élnek: mindaz, ami körülöttük történik, hatással van személyiségük fejlődésére. Vagy segíti őket a teljesebb érettség felé, vagy - éppen ellenkezőleg - megakadályozza belső kibontakozásukat, és lerombolja még a természetes vágyat is a teljesség és a boldogság elérésére.
A magyar társadalom az átmeneti kor mély válságát éli át. Még mindig szenved a diktatúra elmúlt évtizedeinek következményeitől, ugyanakkor erősen fenyegeti a szekularizmus veszélye is. Alapvető erkölcsi erényeket nemegyszer elhanyagolnak vagy egyenesen nevetségessé tesznek. A kultúra embereinek egyik első feladata az, hogy az újonnan megszerzett szabadság keretében az új társadalmat az olyan emberi erények alapjaira építsék, mint a becsületesség, az igazságosság, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás, az egyetértő együttműködés.
Aki az új nemzedékek neveléséért felelős, az gondosan vizsgálja felül és válogassa meg azokat a hatásokat, amelyek a környezetéből érik a fiatalságot. Teremtsék meg az összes szükséges föltételt harmonikus emberi fejlődésükhöz. Sajnos, ma sok család nem képes egyedül biztosítani ezt a légkört. A szülőknek nagyon kevés idejük van gyermekeik számára. Olykor a szülők maguk is mélyen sebzettek lelkükben, meginogtak alapvető meggyőződésükben, és így közömbössé váltak az élet igazi és végső értelmével szemben. A nemzet vizsgálja felül nevelői rendszerét, hogy segítse az igazi személyiség érlelődését az ehhez szükséges eszközök felhasználásával.
Az Egyház készségesen felajánlja a maga segítségét e nemes cél elérésére. Ezért maga is megnyitja saját iskoláit. A múltban kizárták az új nemzedékek neveléséből. Most örömmel látja a szülők egyre növekvő vágyát arra, hogy jó nevelést biztosítsanak gyermekeiknek ezekben az iskolákban. Sokan, főleg a szerzetesek és szerzetesnők legjobb képességeik szerint igyekeznek megfelelni e várakozásoknak, még ha - és ez érthető negyvenéves kényszerű tétlenség után - az újrakezdés folyamata szükségszerűen lassú és fáradságos. Mindnyájukat megkérem arra, hogy nagylelkűen működjenek együtt e feladatban. Jobb és teljesebb nevelői rendszert kell megteremteni, igénybe véve a szerzetesrendek és az elkötelezett katolikusok közreműködését is.

7. Az Egyház elsőrendű feladatának azt tartja, hogy hirdesse Isten Országát mind a hívek gyülekezetében, mind az egyesekkel folytatott közvetlen párbeszédben, főleg a fiatalok körében. Megelégedéssel láthatjuk, hogy az Egyház most már gyümölcsöző kapcsolatokat építhet ki az ifjúsággal. Adjunk hálát ezért a Gondviselésnek! Mégis nyíltan el kell ismernünk, hogy az Egyház egymaga nem képes megoldani a fiatalok hitoktatásának feladatát. A közelmúltban az Egyházat megfosztották az ehhez szükséges helyiségektől és anyagiaktól. Ezenkívül az ifjúság annyira elfoglalt az iskolában, hogy szinte lehetetlen volna önálló nevelési módszert kialakítani, amelyik mereven elkülönül az iskolaitól.
Ezért elengedhetetlen, hogy az állami iskolák is segítsék elő a fiatalok rendszeres találkozását a különböző egyházak képviselőivel, biztosítva a hitoktatást az iskolai oktatási rendszeren belül is.
Nem akarom lebecsülni azokat a nehézségeket, amelyek a nemzeti iskolarendszerben ma jelentkeznek, mégis arra szeretném bátorítani az illetékeseket a múlt tapasztalatai alapján; ne féljenek attól, hogy a vallásoktatás pluralizmusa kárt okoz a nevelés egységének. Kétségkívül helytelen lenne az olyan rosszul értelmezett vallásoktatás, amely a felekezetek közötti vitákat vagy mások hibáinak megbélyegzését helyezné előtérbe. De az esetleges visszaélések kockázata nem igazolja azt, hogy elvileg elutasítsuk ezt a szolgálatot. Sőt, arra kell nevelni az ifjúságot, hogy tudja értékelni a különbözőséget, amely az egyes keresztény felekezetek között fennáll, mégpedig a párbeszéd és a kölcsönös tolerancia szellemében.

8. A magyar kultúra története nemcsak kiváló profán eredményeket tart számon, hanem a keresztény hit és kultúra remekműveit is. A magyar irodalom legelső remekműve Szűz Máriáról, Jézus Fájdalmas Anyjáról szól. Sok híres magyar író és költő megvilágította azt a bensőséges kapcsolatot, amelyet Isten igazságos és irgalmas szeretete teremt minden egyes ember szenvedésének történetével, hiszen ő mindenkit gyermekének tekint, azokat is, akik letértek a helyes útról.
A magyar zene egyik lényeges része Isten dicsőségét zengi. A legszebb műemlékek a templomok és kolostorok. Kultúra és hit mindig elválaszthatatlan volt történelmetek során. Azt az óhajomat és reményemet fejezem ki, hogy a magyar kultúra a jövőben is tanúskodjék a keresztény hit és az emberi szellem közti termékeny találkozásról az egész nemzet javára. Ennek a találkozásnak ti vagytok a fő megteremtői. Ez a legértékesebb hozzájárulás, amit tőletek hazátok és az egész emberiség vár.
Segítsen benneteket az Úr, hogy megértsétek küldetésteket, és oltalmazzon benneteket Mária anyai közbenjárása, akihez a magyar nép gyakran bizalommal fordult ezeréves története során. Az ő nevében én is szívből megáldalak benneteket.


Jegyzetek:
[1] GS 53.
[2] Vö. Ef 4,13.
[3] Vö GS 36, 56, 59.
[4] GS 21.
[5] Róm 10,13-14.


Napi evangelium
Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.
  Mk 9,30-37

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum