Üzenet a szegények 1. világnapjára Ferenc pápa
Ne szóval szeressünk, hanem tettel
2017. november 19.
1. „Gyermekeim, ne szeressünk se
szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Jn 3,18). János apostolnak ezek a szavai
olyan felszólítást fejeznek ki, amelyet minden kereszténynek meg
kell hallania. A komolyság, amellyel a „szeretett tanítvány” a
mai napig továbbadja Jézus parancsát, még hangsúlyosabb az
ellentét révén: az ajkainkat gyakran elhagyó üres szavak és
a konkrét tettek között, amelyek nekünk azonban mércéül
szolgálnak. A szeretet nem enged kibúvót („alibit”): aki úgy akar
szeretni, ahogyan Jézus szeretett, az ő példáját kell követnie,
főként akkor, ha a szegények iránti szeretetről van szó. Másrészt
jól tudjuk, hogyan szeret az Isten Fia, és Szent János világosan
fogalmaz. Két tartóoszlopon nyugszik szeretete: elsőként Isten
szeretett bennünket (vö. 1Jn 4,10.19); és úgy szeretett,
hogy teljesen odaadta magát, még a saját életét is (vö. 1Jn
3,16).
Az ilyen szeretet nem maradhat válasz nélkül. Még ha
önzetlenül adja is, anélkül, hogy bármit kérne érte cserébe, mégis
úgy lángra lobbantja a szívet, hogy mindenki úgy érzi, viszonoznia
kell, korlátai és bűnei ellenére. Ez pedig úgy lehetséges, ha
szívünkbe befogadjuk Isten kegyelmét, az ő irgalmas szeretetét,
amennyire ez lehetséges, hogy irányítsa akaratunkat és érzéseinket
is Isten és a felebarátaink iránti szeretetre. Ilyen módon, az
irgalmasság, amely úgyszólván a Szentháromság szívéből fakad,
mozgásba hozhatja életünket, együttérzés és irgalmas cselekedetek
lesznek a gyümölcsei a szükséget szenvedő testvéreink felé.
2. „Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta” (Zsolt
34,7). Az Egyház mindig is felfogta ennek a kiáltásnak a
jelentőségét. Az Apostolok Cselekedeteinek első lapjaitól kezdve
tanúbizonyságát adja ennek: akkor Péter választ ott ki hét „jó
hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit” (6,3), hogy vállalják a
szegényekről való gondoskodást. Bizonyos, hogy ez volt az egyik
első jel, amellyel a keresztény közösség megjelent a világban: a
legszegényebbek szolgálata. Ez azért volt lehetséges, mert
megértették, hogy Jézus tanítványai életének olyan testvériségben
és szolidaritásban kell kifejeződnie, amely megfelel a Mester
legfőbb tanításának, aki a szegényeket boldognak és az
Isten országa örököseinek nevezte (vö. Mt 5,3).
„Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották
azok közt, akik szükséget szenvedtek” (ApCsel 2,45). Ez a
kifejezés nyilvánvalóan megmutatja az első keresztények élénk
gondoskodását. Lukács evangélista, a szent szerző, aki a legtöbb
helyet szenteli az irgalmasságnak, nem retorikai fordulattal él,
amikor az első keresztények gyakorlatát írja le a javakon való
osztozás területén. Éppen ellenkezőleg: amikor ezt elbeszéli,
minden eljövendő nemzedék hívőjéhez, vagyis hozzánk is akar
szólni, hogy tanúságával támogasson és tettekre sarkalljon minket
a leginkább rászoruló embertársak felé. Ugyanezt a tanítást kapjuk
Jakab apostoltól is, aki levelében erős és kemény kifejezésekkel
él: „Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát Isten nem azokat
választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben
gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak
ígért, akik őt szeretik? Ti mégis lenézitek a szegényt. Hát
nem a gazdagok zsarnokoskodnak fölöttetek és hurcolnak benneteket
a bíróság elé? […] Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy
van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha
valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi
tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: ’Menj békében,
melegedj, és lakjál jól!’, de nem adnátok meg neki, amire testének
szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei
nincsenek, magában holt dolog” (2,5-6.14-17).
3. Voltak azonban olyan idők is, amikor a keresztények nem
hallgatták meg teljesen ezt a felszólítást, és engedték, hogy a
világ gondolkodásmódja megfertőzze őket. A Szentlélek azonban nem
késlekedett figyelmeztetni őket, hogy tekintetüket a lényegre
irányítsák. Olyan férfiakat és nőket támasztott, akik különböző
módokon ajánlották fel életüket a szegények szolgálatára. Hány és
hány lapját írták a történelemnek kétezer év alatt a keresztények,
akik egyszerűen és alázattal, a szeretet nagylelkű képzelőerejével
szolgálták legszegényebb testvéreiket!
Mindnyájuk közül kiemelkedik Assisi Szent Ferenc, akit
számos más férfi és nő követett az évszázadok során. Nem elégedett
meg annyival, hogy magához ölelje és alamizsnával
segítse a leprásokat, hanem elhatározta, hogy Gubbióba megy,
hogy együtt lakjon velük. Ő maga is úgy látta, hogy ez a
találkozás volt megtérésének fordulópontja: „Míg bűnökben éltem,
nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga
az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem
velük. És
amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra,
átváltozott testem és lelkem édességére” (Végrendelet 1-3:
FF 110). Ez a tanúság megmutatja a szeretet átalakító
erejét, és a keresztények életmódját.
Ne csak úgy gondoljunk a szegényekre, mint a heti egyszeri
önkéntes munka jó gyakorlatának célcsoportjára, vagy még kevésbé
mint olyan emberekre, akiket időnkénti felbuzdulásból megsegítünk
egy-egy gesztussal, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. E
tapasztalatoknak, miközben értékesek és alkalmasak rá, hogy
érzékennyé váljunk testvéreink szükségletei és az ezeket gyakorta
kiváltó igazságtalanságok irányában, rá kellene vezetnie minket
arra, hogy valódi találkozás jöjjön létre köztünk és a
szegények között, és olyan osztozást valósítsunk meg
velük, amely életstílusunkká válik. Valóban: az imádság, a
tanítványság útja és a megtérés az evangéliumi hitelességük
bizonyítékát az osztozásra nyitott szeretetben találja meg. Ebből
az életmódból öröm és a lélek derűje származik, mivel kezünkkel
érinthetjük Krisztus testét. Ha valóban találkozni akarunk
Krisztussal, szükséges, hogy megérintsük testét a szegények
megsebzett testében, mint az Eucharisztiában kapott szentségi
közösség megfelelőjét. Krisztus testét, amit megtörnek a szent
liturgiában, a szeretet megtalálja a legelesettebb testvérek
arcában és személyében. Mindig aktuálisak Aranyszájú Szent János
szavai: „Ha tiszteleteteket akarjátok tenni Krisztus teste előtt,
ne idegenkedjetek tőle akkor sem, ha le van meztelenítve: ne csak
a selyembe felöltöztetett eucharisztikus Krisztust tiszteljétek
úgy, hogy közben a templomon kívül nem vesztek tudomást a másik
Krisztusról, amely szenved a hidegtől és a meztelenségtől” (Hom.
in Matthaeum, 50, 3; PG 58).
Az tehát a feladatunk, hogy kinyújtsuk kezünket a szegények
felé, találkozzunk velük, nézzünk a szemükbe, öleljük meg őket és
éreztessük velük a szeretet melegét, amely megtöri a magányt.
Felénk nyújtott kezük egy meghívás is, hogy lépjünk ki a saját
biztonságunkból és kényelmünkből, és ismerjük fel az értéket,
amelyet a szegénység önmagában hordoz.
4. Ne feledkezzünk el róla, hogy Krisztus tanítványai
számára a szegénység elsősorban hivatás, a szegény Krisztus
követése. Az Ő nyomában és Vele járunk ezen az úton, amely
az Isten országának boldogságába vezet (vö. Mt 5,3; Lk
6,20). A szegénység egyet jelent az alázatos szívvel, amely
elfogadja, hogy az ember korlátokkal rendelkező és bűnös
teremtmény, és így leküzdi a mindenhatóság kísértését, amely a
halhatatlanság illuzióját kelti. A szegénység a szív magatartása,
amely nem engedi, hogy a pénzre, a karrierre és a luxusra az élet
céljaiként, a boldogság feltételeiként tekintsünk. Éppen a
szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett
szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket
korlátaink ellenére, bízva Isten közelségében, az ő kegyelmére
támaszkodva. Az ilyen értelemben vett szegénység a mérték, amely
megmutatja, hogy helyesen használjuk-e az anyagi javakat, hogy nem
önző, birtokló módon éljük-e meg kapcsolatainkat és érzelmeinket
(vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 24-45).
Tegyük ezért magunkévá Szent Ferenc példáját, aki a hiteles
szegénység tanúja. Ő, éppen azért, mivel tekintetét Krisztusra
szegezte, képes volt őt felismerni és szolgálni a szegényekben. Ha
tehát szeretnénk hatékonyan hozzájárulni a történelem
megváltoztatásához és segíteni akarjuk a valódi fejlődést, meg
kell hallanunk a szegények kiáltását, és segítenünk kell őket
felemelni számkivetett helyzetükből. Ugyanakkor emlékeztetem a
szegényeket, akik városainkban és közösségeinkben élnek, hogy ne
veszítsék szem elől az evangéliumi szegénység értelmét, amit
életükön hordoznak.
5. Ismerjük azt a mai világra jellemző nehézséget, hogy
nehéz tisztán meghatározni a szegénységet. Mégis, nap mint nap
felszólít minket a szegénység ezer arca, amely fájdalomról,
kirekesztésről, kizsákmányolásról, erőszakról, kínzásról,
bebörtönzésről, háborúról, a szabadságtól és méltóságtól való
megfosztottságról, tudatlanságról, analfabetizmusról, egészségügyi
szükséghelyzetről, munkanélküliségről, emberkereskedelemről,
rabszolgaságról, elvándorlásról, nyomorról és kényszerű
migrációról árulkodik. A szegénység arca olyan nők, férfiak és
gyermekek arca, akiket alantas érdekekből kihasználnak, jogaikat
tiporják a hatalom és a pénz perverz logikája érdekében. Micsoda
kegyetlen és sohasem teljes felsorolást voltunk kénytelenek adni a
szegénység formáiról, amely a társadalmi igazságtalanságnak, az
erkölcsi nyomornak, a kevesek mohóságának és az általánosan
elterjedt közönynek a gyümölcse!
Napjainkban, miközben egyre inkább előtérbe kerül az
arcátlan gazdagság, amely a kevés, előjogokat élvező ember kezében
összpontosul és sokszor társul hozzá a törvénytelenség és az
emberi méltóságot sértő kizsákmányolás, botrány a szegénység
terjedése a világ társadalmainak nagy területein. Ezt látva nem
maradhatunk tétlenül és még kevésbé törődhetünk ebbe bele. Nem
fogadhatjuk el a szegénységet, amely elfojtja a fiatalok
kezdeményező készségét, megakadályozva őket, hogy munkát
találjanak; a szegénységet, amely elaltatja a felelősségérzetet és
arra ösztönzi az embereket, hogy a felelősség átruházását és a
szívességek keresését részesítsék előnyben; a szegénységet, amely
megmérgezi a társadalmi részvétel kútjait és beszűkíti a szakmai
hozzáértés terét, megalázva így azok érdemét, akik dolgoznak és
termelnek. Minderre az élet és a társadalom új szemléletével kell
választ adnunk.
Mindezek a szegények – ahogyan azt Boldog VI. Pál pápa
szerette mondani – „evangéliumi jogon” tartoznak az Egyházhoz (Megnyitó
beszéd a II. Vatikáni Zsinat II. ülésszakán, 1963.
szeptember 29.) és ez arra kötelez bennünket, hogy melléjük
álljunk. Áldottak ezért azok a kezek, akik azért nyúlnak, hogy
befogadják és segítsék a szegényeket, mert e kezek reménységet
hoznak. Áldottak azoknak a kezei, akik túllépnek a kultúrák,
vallások, nemzetiségek határain, és a vigasz olaját öntik az
emberiség sebeire. Áldottak a kezek, akik úgy nyújtanak
segítséget, hogy semmit sem kérnek cserébe – „ha”, „de”, „talán”
nélkül. E kezek segítsége révén Isten áldása száll a testvérekre.
6. Az Irgalmasság Szentévének végén határoztam el, hogy
felajánlom az Egyháznak a Szegények Világnapját, hogy a
keresztény közösségek az egész világon egyre inkább és egyre
jobban kézzelfogható jelei legyenek Krisztus szeretetének a
legszegényebbek és leginkább szükséget szenvedők iránt. Azt
kívánom, hogy ez a világnap társuljon az elődeim által
meghirdetett többi világnap mellé, amelyek immár hagyománnyá
váltak közösségeinkben, és egészítse ki ezeket evangéliumi
értelemben, felmutatva Jézus megkülönböztetett szeretetét a
szegények iránt.
Felhívom az egész Egyházat, valamint minden jószándékú
férfit és nőt, hogy ezen a napon vessék pillantásukat azokra, akik
segítségért kiáltva, szolidaritásunkat kérve nyújtják felénk a
kezüket. E testvéreinket az egyetlen mennyei Atya teremtette és
szereti őket. E Világnap arra szolgál, hogy elsősorban a
híveket ösztönözze: lépjenek fel a selejt és pazarlás kultúrája
ellen, s helyette tegyék magukévá a találkozás kultúráját.
Ugyanakkor felhívásom mindenkihez szól, vallási hovatartozástól
függetlenül, hogy nyíljanak meg a szegényekkel való osztozásra a
szolidaritás bármely formájában, hogy ez a testvériség konkrét
jele legyen. Isten a földet és az eget mindenki számára alkotta;
sajnos az emberek azok, akik határokat, falakat és kerítéseket
építettek, elárulva ezzel azt az eredeti ajándékot, amely az egész
emberiséget illeti, bárkinek a kizárása nélkül.
7. Azt kívánom, hogy a keresztény közösségek az idén
november 19-re eső Szegények Világnapját, az Évközi idő
XXXIII. vasárnapját megelőző héten igyekezzenek minél több
találkozást megvalósítani a barátság, a szolidaritás és a
kézzelfogható segítség jegyében. Meghívhatják továbbá a
szegényeket és az önkénteseket, hogy együtt ünnepeljenek a
szentmisén e vasárnapon, hogy ezáltal még hitelesebben ülhessük
meg Krisztus Király főünnepét a rákövetkező vasárnapon. Krisztus
királysága ugyanis legteljesebben a Golgotán mutatkozik meg teljes
értelmében, amikor az Ártatlant felszegezik a keresztre szegényen,
mezítelenül, mindentől megfosztva, s ezáltal testesíti meg és
nyilatkoztatja ki Isten szeretetének teljességét. Az Atya iránti
teljes odaadása, miközben kifejezi teljesen szegénységét,
nyilvánvalóvá teszi ennek a Szeretetnek az erejét, amely új életre
támasztja őt Húsvét napján.
Ezen a vasárnapon, ha a lakókörnyezetünkben élnek szegények,
akiknek segítségre és oltalomra van szükségük, lépjünk közelebb
hozzájuk: kiváló alkalom lesz arra, hogy találkozzunk az Istennel,
akit keresünk. A Szentírás tanítása szerint (vö. Ter 18,
3-5; Zsid 13,2), fogadjuk őket kiemelt vendégként
asztalunknál; tanítómestereink lesznek abban, hogy miként élhetjük
meg következetesen hitünket. Bizalmuk és készségük, amivel a
segítséget elfogadják, józan és gyakran örömteli módon mutatják
meg a számunkra, hogy mennyire fontos a lényeget szem előtt tartva
élnünk és ráhagyatkoznunk az Atya gondviselésére.
8. A Világnapon megvalósítandó konkrét
kezdeményezések hátterében mindig legyen ott az imádság.
Ne felejtkezzünk el róla, hogy a Miatyánk a szegények
imája. A kenyér iránti kérés ugyanis kifejezi az Istenre
hagyatkozást életünk alapvető szükségleteit tekintve. Amit Jézus
ezzel az imával tanított nekünk, kifejezi és magában hordozza
azoknak a kiáltását, akik szenvednek egzisztenciájuk
bizonytalansága és a szükséges dolgok hiánya miatt. A
tanítványoknak, akik azt kérték tőle, hogy tanítsa meg őket
imádkozni, Ő a szegények szavaival válaszolt, akik az egyetlen
Atyához fordulnak, akiben mindenki testvérként ismeri fel egymást.
A Miatyánk többes számban fogalmaz, a „mi” kenyerünkért
fohászkodunk, és ebből is következik a közös osztozás, részvétel
és felelősség. Ebben az imádságban mindnyájan felfedezhetjük az
önzés minden formája meghaladásának szükségességét ahhoz, hogy a
kölcsönös elfogadás örömébe léphessünk.
9. Azt kérem a püspök, pap, diakónus testvérektől –az
utóbbiak küldetése a szegények támogatása –, a megszentelt életet
élő személyektől, az egyesületektől, a mozgalmaktól, az önkéntesek
szerteágazó világától, hogy fáradozzanak azon, hogy a Szegények
ezen Világnapjával hagyomány szülessen, amely
kézzelfoghatóan hozzájárul a mai világ evangelizálásához.
Ez az új Világnap legyen ezért erőteljes felhívás
hívő lelkiismeretünk felé, hogy mindinkább meggyőződjünk róla: a
szegényekkel való osztozás lehetővé teszi számunkra az Evangélium
megértését, annak legmélyebb igazságának megfelelően. A szegények
nem problémát jelentenek, hanem erőforrást, amelyből meríthetünk,
hogy az Evangélium lényegét befogadhassuk és megélhessük.
Vatikán, 2017. június 13.
Páduai Szent Antal emléknapján
FERENC
|