Sokat gondolkoztam azon, mi volt az a közös eszme, ami miatt mindenki joggal sajátjának érzi ’56-ot. Azt hiszem, az autonómia és a szolidaritás érzése ez a két összetartozó vágy, erő. Az emberi természetnek ezt a kettős gyökerét akarta kitépni a diktatúra. Ez az elfojtott érzés tört fel elemi erővel, vetett lángot és világította be a világot. A személy, a család, a civil közösségek, a tudomány, a művészet, a vallás, a kis népek és nyelvek autonómiájának igénye és az értük hozott heroikus áldozat keltette fel akkor a világ bámulatát és ébresztette fel lelkiismeretét.
Szent Erzsébet egyéniségének is ezt a két vonását csodálja az egész világ: egy szuverén személyiség ragyogó sugárzását és a segítő részvét eksztatikus örömét. Ezt az érzést éltem át a jubileumi év nyitó szentmisén Sárospatakon és a Szent István-bazilikában, majd a Liszt Ferenc oratórium előadásán a Művészetek Palotájában.
Az emlékezés mellett ez az év az építkezés éve volt. Sárospatakon a Szent Erzsébet szülőháza helyén épült, s romosan visszakapott katolikus elemi iskola épületéből elkezdődött a Szent Erzsébet Ház kialakítása. Ez lesz az Egyházi Gyűjtemény, a Szent Erzsébet Történelmi Társaság, a Nemzetközi Szent Erzsébet Baráti Kör, a Szent Erzsébet Iroda és a Szent Erzsébet Út Alapítvány székhelye és az Európai Kulturális Utak keretében tervezett Szent Erzsébet-út kiinduló állomása.
Amikor Erzsébet megkapta özvegyi járandóságát, összehívta a környék koldusait, megvendégelte és megajándékozta őket, majd nagy tüzet rakatott. A koldusok körülülték a tüzet, és énekelni kezdtek. Erzsébet ekkor így szólt társnőihez: Látjátok, mindig mondtam nektek, hogy az embereket csak boldoggá kell tenni.
Rakjuk meg mi is Erzsébet tüzét, és tegyük boldoggá az embereket!

Kuklay Antal körömi plébános, a Szent Erzsébet Jubileumi Év előkészítő bizottságának tagja. A Központi Papnevelő Intézet szeminaristájaként 1956. november 4-e után segítséget nyújtott az ELTE joghallgatóinak a menekülésben.