English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


A helyi egyházról szóló tanítás kialakulásának újszövetségi háttere

Raymond E. Brown,
BIBLICAL EXEGESIS ( CHURCH DOCTRINE )
hetedik fejezet
A helyi egyházról szóló tanítás kialakulásának újszövetségi háttere
szemináriumi dolgozat
fordította: Keserű György Sch. P.

Kalazantínum
1998/99-es tanév, II. félév



A reformáció, amikor szembesült a pápai tekintélyben centralizált Egyház elutasításával, nagy hangsúlyt fektetett a helyi egyházra. Az 1530-ban kiadott Ágostai hitvallás ezt a meghatározást adja az Egyházról: "mindazoknak a híveknek a gyülekezete, akik közt az Evangéliumot a maga tisztaságában hirdetik, a szentségeket pedig az evangélium szerint szolgáltatják ki." Ennek a meghatározásnak az első felét ("mindazoknak a híveknek a gyülekezete") kissé elhanyagolták, és az Egyházat gyakran egyszerűen azonosították az igehirdető és áldozatot bemutató istentiszteleti közösséggel. A II. Vatikáni Zsinat előtti Római Katolikus Egyház válaszában az Egyház egyetemes jellegét hangsúlyozta. A II. Vatikáni Zsinat aztán a római katolikusok figyelmét újra a helyi egyházra irányította, anélkül hogy tagadta volna az Egyház katolikus (egyetemes) voltát. Érdekes, ahogy a zsinat egyik kulcsfontosságú kijelentése [1] ebben az kérdésben utal a Szentírásra: "Krisztusnak ez az Egyháza valóságosan jelen van a hívek valamennyi törvényes közösségében: amennyiben pásztoraikhoz ragaszkodnak, őket is egyházaknak nevezi az újszövetségi szentírás."

A Római Katolikus Egyházban egyre jobban kifejeződik az a tanítás, amely a helyi, és az egyetemes egyház (különösen Róma) kapcsolatát határozza meg, de ennek a kapcsolatnak a jövője még bizonytalan. Sok tényező, köztük jónéhány kifejezetten gyakorlati és mindennapi szempont fogja ezt alakítani: pl. hogy mekkora döntési hatalmat (önállóságot) biztosít Róma a nemzeti püspöki karoknak vagy a megyés püspököknek; milyen mértékű helyi liturgiához és eltéréshez járul hozzá a pápa utazásai során szerte a világon; mely helyi szentségi gyakorlatok nincsenek megtiltva. Az Újszövetség kritikai egzegézise szintén hozzájárul ehhez az alakuló tanhoz. [2] Néhány ilyen szempont előzetes áttekintése fog kirajzolódni azokból a megjegyzésekből, amelyeket az újszövetségi helyi egyházakról írtam azoknak a teológusoknak, akik ezzel a kérdéskörrel foglalkoznak. [3]

A helyi egyházak és "az Egyház"

Régen a biblikus teológiában szinte axiómának számított az, hogy az "egyház" kifejezést, az ekklesiat eleinte csak egy adott területen vagy városban élő keresztény közösségre használták, és csak később értették, tágabb értelemben a kereszténység egészére: "az Egyház". Ez a szemlélet főként Pál szóhasználatán alapul, mivel a páli levelekben [4] olyan kifejezéseket találunk, hogy: "a tesszalonikiak egyháza" (1Tessz 1,1), "a galaták egyháza" (Gal 1,1), "Isten Korintusban élő egyháza" (1Kor 1,1; 2Kor 1,1) "Isten Judeában élő egyháza" (1Tessz 2,14). Néhány deutero-páli levélben általánosabb fogalom szerepel: "az Egyház", Krisztus teste írja a Kol 1,18. Az Ef 5,25 szerint "Krisztus szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte." A bizonyítékok még szélesebb skálája azonban egy összetettebb képet mutat, mint az az axióma, hogy az Egyház "először részlegesen, majd általánosan vagy egyetemesen" alakult ki.

(1) Pál szóhasználata közel sem tiszta. Még mindig komoly vita folyik arról, hogy a Kolosszeiekhez írt levelet valóban Pál írta-e. Bár a tudósok többsége úgy ítéli meg, hogy a deutero-páli levelek közé tartozik, a korábbi levelek és a Kolosszeiekhez írt levél közé nem húzható éles határvonal. A Kolosszeiekhez írt levélben használt "Egyház" szó kapcsolatba hozható az 1Kor 12,28-al: "Az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett" Szinte lehetetlen arra gondolnunk, hogy a Korintusiakhoz írt levélben az "Egyház" szót kizárólag a helyi közösségre használták, hiszen az apostolok, a próféták és a tanítók az Újszövetség korának sok egyházában elismert emberek voltak. [5] Ahogy Bultmann helyesen jegyzi meg az 1Kor 12,28-hoz írt kommentárjában: "Az apostolok, a tanítók és a próféták személye és munkája által válik láthatóvá az Ecclesia, vagyis az egyetlen Egyház." [6] Az egyes páli levelek tanulmányozása során valóban kiderül, hogy Pál az ekklesia szó egyes és többes száma között nem tesz pontos különbséget. A Gal 1,13-ban "Isten Egyházának" [7] üldözéséről beszél, a Gal 1,22-ben pedig "Judea Krisztusban hívő egyházaihoz" szól, akiket személyesen nem ismer. Az 1Kor 14, 34-ben még azt mondja, hogy "az asszonyok hallgassanak az egyházakban", az azt követő versben már ezt: "mert nem illik az Egyházban beszélnie." És bár "Isten Korintusban élő Egyházának" (1Kor 1,1) címzi levelét, "Galácia egyházairól" (16,1) és "Ázsia egyházairól" (16,19) beszél.

(2) Nemcsak Pál szóhasználatában nincs világos átmenet az ecclesia egyes és többes száma közt, de az Újszövetség többi részében sem használják pontosan. A négy evangélium közül csak az egyikben szerepel ez a szó, úgyhogy e kifejezés aligha lehetett általános a jézusi hagyományban. Az 50-es években íródott páli levelekhez hasonlóan a 80-as évekből származó Máté evangéliumban is megtaláljuk a szó általános és helyi értelmű használata közti bizonytalanságát. A Mt 16,18 felfogásában az ekklesia a következő: "Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat." Ez a mondat egy helyi közösségnél biztosan többre utal. Az ecclesia Máténál mindössze egyetlen helyen szerepel még, a 18,17-ben. Ez viszont ugyanilyen egyértelműen a helyi közösségre utal: az ellenszegülő testvért (aki sem a négyszemközti, sem pedig a tanúk előtti figyelmeztetésre nem hallgat), jelentsék "az Egyháznak". Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei nagyjából egyidős Máté evangéliumával. Bár az Apostolok Cselekedeteiben legtöbbször a helyi közösségekre [8] használják az ekklesia szót, a 9,31-ben találunk általánosabb használatot is: "Az egyház Judeában, Galileában és Szamáriában." János szóhasználata sem egyértelmű. Művei közül (evangélium, levelek) egyedül a harmadik levélben használja az ekklesiát, és valószínűleg a helyi közösséget érti rajta. [9] Nem tudjuk, hogy a János neve alatt írók az ekklesiát vajon a kereszténység egészére értették-e. Nemcsak az vet föl kérdéseket, hogy a szerzők hallgatnak erről, hanem az is, hogy ezek a szerzők ellenségesen viselkedtek néhány olyan emberrel szemben, akik megvallották Krisztusba vetett hitüket (Jn 6,6065; 8,31; 12,4243; 1Jn 2,19). Továbbá ott van a Jn 10,16-ban szereplő utalás: "más juhok, akik nem ebből az akolból valók." Az egység tehát még nem valósult meg, de imádkozni kell érte (17,21). Egy ilyen kitekintésben bármelyik szakkifejezés ki tudná-e fejezni a kereszténység fennálló egyetemességét? A jánosi írásokkal rokon Jelenések könyve, amely Kis-Ázsiában hét helyi egyházról tudósít (1,11; 2,1; 8 stb.), a kereszténység egészére mégis átfogó szimbólumokat használ, mint pl. "a szülő asszony" (12, 45) vagy a "Bárány Menyasszonya" (19,7; 219).

(3) Világosabban láthatjuk az egyházak és az Egyház közti kapcsolatoz, ha az ekklesia szó bevett jelentése mögé pillantunk, és a keresztény közösség önértelmezését és az ekklesiától eltérő kifejezéseket vizsgáljuk. Az ekklesia szó nem szerepel sem az evangéliumok többségében, sem az Apostolok Cselekedeteinek első fejezeteiben, amelyek még a Jeruzsálemen kívüli misszió előtti, első keresztény közösségről írnak. [10] Ez arra utal, hogy a keresztény közösségben csak fokozatosan alakult ki az, hogy önmaguk megjelölésére elsősorban ezt a nevet használják. A qahal szó ("gyülekezet", LXX: ekklesia) szerepel a MTörv 23,3-ban: "Az Úr gyülekezete", utalva a pusztában vándorló Izraelre. Az ekklesia héber eredete ez alapján elfogadhatónak látszik. Ez az ószövetségi utalás kapcsolódik az őskeresztényeknek ahhoz a felfogásához, hogy ők alkotják Izrael új népét. Ezt a hitet jelképezi a Tizenkettő, akiket az Úr arra rendelt, hogy (tizenkét) trónon ülve ítéletet tartsanak Izrael tizenkét törzse fölött (Mt 19,28; Lk 22,2830). Itt említenék még két másik kifejezést is, amelyekkel eleinte az új Izraelt jelölték. Az ApCsel 24,14-ben [11] szerepel "az út" (hodosz, héberül derek) szó. Pál saját önazonosságát fejezi ki ezzel, zsidó ellenfeleivel szemben: "Atyáim Istenének aszerint az útja szerint szolgálok, amelyet ők eretnekségnek mondanak, de hiszek mindabban, ami a törvényben és a próféták könyvében meg van írva." A Holt-tenger melletti qumráni tekercsek szövegeiben is találkozunk "az út" szóval ott, ahol az esszénusok önmagukról írnak. [12] Ez alapján állíthatjuk azt, hogy az Apostolok Cselekedetei a közösségnek egy korai zsidókeresztény elnevezését őrizte meg, hiszen úgy tudta, hogy Istennek Iz 40,3-ban Izraelre vonatkozó útmutatásait ő teljesíti be; "A pusztaságban készítsétek az Úr útját." Ez a leírás ismét felidézi Izrael pusztai vándorlását az ígéret földje felé (bár itt a Babilonból való kivonulásról van szó, nem pedig az egyiptomiról.) Figyelemre méltó a koinonia gyakori előfordulása az Újszövetségben, amely a keresztényeket összetartó testvéri megosztást, kapcsolatot és közösséget fejezi ki, [13] például már az ApCsel 2,42-ben mint a Jeruzsálemben élő első keresztény közösség jellemzője. Felvetődhet a kérdés, hogy a yahad (közösség, egység) vajon semita előzménye-e a koinoniának. Ez a szó is szerepel a Holt-tenger melletti közösség egyik tekercsében, az esszénusok alapvető szabályzatában, amelynek címe: "A Yahad Szabályzatának Könyve". A qumrániakhoz hasonló módon az őskeresztények is önmagukban látták a megújult Izraelt, amit ezek a párhuzamok megerősítenek. A keresztények közti egységnek és összetartozásnak a tudata tehát már kezdetektől fogva megvolt. Az ApCsel 68 utal a tagok számának növekedésére, az összeütközésekre, továbbá arra, hogy az üldözések hatására a Jeruzsálemen kívül induló misszió különböző keresztény közösségek kialakulásához vezetett. Pál a helyi közösségekre használta az "Isten Egyháza" kifejezést, ami arra utal, hogy a júdeai egyházat elődjüknek és követendő mintának tekintették. Az "egyház" szó egyetemes értelemben az eredeti egység megőrzését (vagy annak helyreállítását) jelenti. Azt a folyamatot tehát, amelynek során a keresztények magukat végül is az Egyházzal azonosították, logikai fejlődésnek lehetne mondani: az eredeti egységből kiindulva, a területi és tanbeli sokféleségen keresztül ez a folyamat végül eljut az egyetemességig. Minden olyan állítás, amelyik a helyi vagy a területi egyháznak adna elsőbbséget, ellentétbe kerül az Apostolok Cselekedeteivel, amely szerint Jeruzsálem helyi egyháza valaha az egész Egyházat jelentette. [14]

A páli misszió családegyháza

Mai értelemben véve a "helyi egyház" megjelölés félreértést szülhet. Vajon egy ország római katolikus egyházát jelenti-e szemben más országokéval? Vagy a püspök fennhatósága alá tartozó egyik egyházmegyét? Vagy inkább a plébániai közösséget mint legkisebb egységet? Hasonló kérdést kell feltennünk, amikor az újszövetség korának helyi egyházairól beszélünk. Mikor Pál "Galácia egyházairól" vagy "Ázsia egyházairól" beszél, (1Kor 16,19) a többes számmal Galácia és Ázsia városainak és falvainak egyházaira utal. Eszerint a legkisebb közösség ahhoz hasonló, amit Pál az 1Kor 1,2-ben leír: "Isten Korintusban élő egyháza". A kereszténység növekedése során azonban találunk egy még kisebb egységet, a családegyházat, amelyek kisebb egységek egy városon belül. Ha az Újszövetség korának helyi egyházait szeretnénk megvizsgálni, foglalkoznunk kell a családegyházakkal is. E jelenség legegyszerűbb formájával fogom kezdeni: Pál missziójának családegyházaival. Több okból kifolyólag nevezem ezeket a "legegyszerűbb formájúaknak." Pál missziós tevékenységére jellemző, hogy leggyakrabban olyan helyen térített, ahol azelőtt még nem járt keresztény misszionárius (1Kor 3,1015; Róm 15,20: más alapítását nem vitte tovább.) Ezekben a városokban tehát az összes családegyházak ugyanattól a missziótól származtak, legalább is egy darabig. Ráadásul a családegyházak fennállásáról maga Pál szolgál nekünk a legtöbb információval. [15] Hadd említsek néhány olyan kérdést, amelyet a páli családegyházat elemző tanulmány fölvethet a teológiában.

(1) Egyházszerkezet. Legkorábbi fennmaradt levelében (1Tessz 5,12) Pál azokról beszél, "akik körötökben vannak, és intenek benneteket az Úrban." Az 1Kor 12,28-ban felsorolt kegyelmi adományok közt Pál megemlíti az ügyintézés karizmáját is (kübernésis). A Fil 1,1-ben üdvözli a "püspököket és a diakónusokat." [16] A lelkipásztori levelek pedig különös figyelmet fordítanak a presbiterekre és a diakónusokra, akiket minden városban ki kell nevezni, hogy Pál halála esetén átvegyék az irányítást (Tit 1,5). A páli levelekben tehát sokféle formáját találjuk a helyi hatalomnak. Milyen kapcsolatban volt az elöljáróval az a házigazda, akinél a hozzá tartozó kis egyház összejött? Ők is azokhoz tartoztak, akik az Úr nevében irányították a tesszalonikiakat? Vagy Filippiben, a püspökökhöz és a presbiterekhez tartoztak, ahogyan a pasztorális levelekből kitűnik? (Mert ha nem, akkor a házigazdák és a egyházi hatalmat birtoklók közt időről időre nagyon éles konfliktussal kell számolnunk, mikor az egyház összegyűlt a magánházaknál.) Úgy látszik tehát, hogy a házigazdának egy hatalmi posztot mindenképpen be kellett töltenie, mivel nála volt a kulcsok hatalma, és akár meg is tilthatta volna, hogy a testvérek belépjenek a házába. (A 2Jn 10 alapján érthető is ennek a hatalomnak a fontossága: a levél írója azt szorgalmazza ugyanis, hogy tévtanítókat ne fogadjanak a családba (egyházba(.) A 3Jn 9 leírása szerint ezt a hatalmat az gyakorolja, aki az egyház élén áll. A pasztorális levelek úgy írják le a presbiterek feladatait, hogy összekacsolják a házigazda és a presbiter családi kötelességeit: a presbiter csak egyszer nősülhet, gyerekei legyenek hívők, legyen képes saját házát rendben tartani, és gyermekeit nevelje rendesen (Tit 1,6; 1Tim 3,4). Az egyház prófétái, tanítói és házigazdái közti kapcsolat azonban meglehetősen homályos. Vajon a házigazda tanította is azokat, akik náluk összejöttek? A próféták és a tanítók pedig felosztották volna maguk közt a különböző családegyházakat?

Fontos tudnunk azt is, hogy a magánházaknál összegyűlt egyházak házigazdái közül többen nők voltak. A "Kloéhoz tartozók" akik az 1Kor 1,11-ben beszámolót küldtek Pálnak azok a keresztények lehettek, akik Kloé asszony házában gyűltek össze. Az ApCsel 12,12 is utal egy Mária nevű asszonyra, a Márknak nevezett János anyjára, akinek házában a keresztények összegyűltek. [17] Az 1Kor 16,19 szintén beszámol egy házaspár, Aquila és Priszka házáról, ahol összegyűltek a hívek. Nem tudjuk, voltak-e presbiternők az Újszövetség korában. [18] Ha azonban voltak női házigazdák, a házigazdák pedig mint láttuk lelkipásztori feladatokat láttak el egy-egy összejövetelkor, talán könnyebben megértjük Pál utalásait, hogy nőknek veszélyes beosztást adni. Vajon az 1Kor 14,34 azért emeli ki, hogy "az asszonyok hallgassanak az összejöveteleteken", mert a férfi házigazdák rendszerint beszéltek? Ha tehát ezt külön nem tiltották meg a női házigazdáknak, akkor nekik is joguk volt beszédet tartani? Az 1Tim 2,12 meghatározza: "Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben." Ez azt jelenti, hogy a presbiterek soraiban voltak tekintéllyel és a tanításban való jártassággal rendelkező férfi házigazdák (1Tim 5,17). Ha tehát ezt a női házigazdáknak külön meg nem tiltották, akkor nekik is voltak ilyen jogaik? Bár tudjuk, hogy Aquila és Priszka együtt tartottak fenn az egyház gyülekezeti házát, az ApCsel 18,26 beszámol egy olyan esetről, mikor Priscilla és Aquila pontosan megmagyarázza az Istenhez vezető utat az Alexandriából érkezett kiváló szónoknak, Apollosznak.

(2) Istentiszteleti kérdések. Ki keresztelte Pál missziójának magánházaknál összegyűlt híveit? [19] A házigazda? Valószínűleg igen (különösen a háznál levő rabszolgákat). Ez a feltevés segít megmagyarázni a családi szóhasználat népszerűségét a keresztény közösségen belül. Gyakorlatilag semmit sem tudunk arról, hogy a helyi egyházban ki mutatta be az Eucharisztiát. Bár a Didaché 10,7 azt állítja, hogy a század végén a próféták még mindig úgy miséztek, ahogy ők azt jónak látták, de a második század elejére azokban az egyházakban, amelyekkel Ignác levelezett, már csak a püspök vagy kijelölt megbízottja misézhetett. Az Újszövetség korának vége felé, mikor már nem voltak próféták, vajon a házigazda mutatta be az Eucharisztiát? Az ApCsel 2,46 utal arra, hogy a kenyeret a keresztények házaiban törték meg. Ha pedig a zsidó húsvéti szertartás továbbra is hatással volt az Eucharisztia megünneplésére, elképzelhető, hogy maga a házigazda mutatta be a szentmisét.

(3) Etikai kérdések. Az Újszövetség erkölcstanának bizonyos részeit könnyebben fogjuk érteni, ha a családegyházat úgy tekintjük mint a fennálló keresztény egység modelljét. A Haustafelnnek, vagyis a házi összejövetelekre vonatkozó szabálygyűjteménynek [20] kiemelt szerepét nem indokolja pusztán az, hogy a Kereszténység alapegysége a család volt. A házak többségének irányelvei közt szerepelt a rabszolgatartás is. És így a házaknak pontosan ez a típusa vált a keresztény közösség központi helyévé. Gondos szociológiai és régészeti kutatások arra utalnak, hogy a keresztények gazdag hívők házaiban gyűltek össze. [21] Csak az igen gazdag személyeknek lehetett ugyanis akkora "nappali szobája", ahol elfért a 10-40 fős egyházi közösség. Az Újszövetség maga tanúskodik arról, hogy a házigazdáknak rabszolgáik is voltak, mint pl. Filemonnak és a jeruzsálemi Máriának (ApCsel 12,12). [22] Az Eucharisztiát ünneplő keresztény közösség, amely egy gazdag testvér házában gyűlt össze, befogadta azokat az alacsonyabb beosztással és kisebb hatalommal rendelkező embereket is, akiket rendes körülmények között nem fogadtak volna be. Talán ez ad magyarázatot a keresztények társadalmi nyugtalanságára (1Kor 7,2024 a rabszolgáknak azt mondja, hogy jelenlegi helyzetüket fogadják el.) Hasonlóan furcsa esetről számol be az 1Kor 11,1821, ahol az Úr vacsoráján a jelenlévők közül csak néhány embert hívtak a teljes lakomára (a háztulajdonos barátait és a társadalmi ranglétrán velük egy szinten levőket?).

A családegyházra vonatkozó kérdésekre csak nagy vonalakban tértem ki. Azok, akiket érdekel a helyi egyház teológiája, valószínűleg sokkal több lehetőséget (és következményt) fognak találni.

Különböző közösségek az Újszövetségben

A családegyházak voltak tehát Pál missziójának legegyszerűbb elemei. Pál missziós városaiban ezek a közösségek homogénnek tűnhettek. A nagyobb keresztény központokban azonban később egészen eltérő helyzet alakult ki. 90-ben például Antiochiában, Efezusban vagy hasonló helyeken a különböző keresztény missziók működése révén sokféle családegyház alakult ki. Hadd vázoljam fel ezek egyik lehetséges áttekintését: [23]

(a) A zsidókeresztények családegyháza, amelynek tagjai továbbra is ragaszkodnak a Törvény megtartásához mint az üdvösség szükséges feltételéhez. Krisztusról alkotott képük töredékes: Jézus a Messiás, de nem Isten. Az Eucharisztiát az ő emlékezetére ünneplik.

(b) A vegyesen zsidó- és pogánykeresztények családegyháza, amely a jeruzsálemi apostolokkal kapcsolatban levő misszió révén jött létre. Nagy tiszteletben tartották a Tizenkettőt mint az Egyház alapítóit. Bár a pogányoknak nem kellett körülmetélkedniük, a Törvény továbbra is meghatározta a keresztények életformáját. Ez a csoport hitt Jézusban, aki a szűzi fogantatás révén lett Isten fia, és hangsúlyozták, hogy az Eucharisztia valóságosan Krisztus teste és vére.

(c) A Pál missziója során alapított családegyház legfőképp pogányokból állt, akik teljesen szabadnak érezték magukat a Törvény alól. Pált "az Apostolnak" tartották, és hittek Jézusban, a teremtés elsőszülöttjében.

(d) A jánosi családegyház tagjai abban hittek, hogy ők az égi születésen keresztül lettek Isten gyermekei. Számukra pusztán a testhez kapcsolódó jelentéktelen különbség volt az, hogy zsidónak vagy pogánynak születtek-e. Ez a csoport nem használta az "apostol" címet, hanem mindnyájan tanítványoknak tekintették magukat. Nem beszéltek az egyházról mint alapításról, mert számukra Jézus a Vigasztalón keresztül állandóan jelenlevő valóságot jelentett minden nemzedéknek, egészen a Parúziáig. Jézust úgy tekintették mint a teremtés előtt kimondott isteni szó megtestesülését. Az ő testét és vérét jelenti az Eucharisztia, amelynek vétele szükséges ahhoz, hogy részesüljünk Isten egyszülött Fiának életében.

Nem egészen világos, hogy e családegyházak közül mely csoportok keresztényei látták volna szívesen egymást: az (a) ponthoz tartozóknak a (c), illetve a (d) csoport tagjai bizonyára nem, és ugyanígy fordítva sem.

Azért használtam ezt a képet, hogy az Újszövetség helyi egyházának egy másik formáját is bemutathassam. A nagy apostolok hatvanas években bekövetkezett halála után [24] az egyház életének további alakulásáról az első század utolsó harmadában élt keresztény írók műveiből következtethetünk. Ezek alapján rekonstruálhatjuk a közösségekről alkotott képet, hiszen számukra ezek az írások érthetők volt. Ezek a közösségek, teológiai szempontból még akkor is különböző "helyi egyházakat" alkotnának, ha a területen belül több családegyházból állnának.

Hadd vázoljam fel a különböző egyházakat, keresztény közösségeket az Újszövetség apostolok utáni időszakában: [25]

(1) A Pál apostol utáni közösségek három fajtája: Pál társai, halála után személyiségének és gondolatvilágának óriási hatása ellenére a fejlődésnek másféle irányait alakították ki az általa alapított egyházakban. Három közösség egyháztani sajátosságaira hívom fel a figyelmet. Hangsúlyozom azonban, hogy teológiájukat sok más szempontból is meg lehet különböztetni. De ezzel együtt nem azt állítom, hogy egy közösség hangsúlyozása szükségszerűen egy másik közösség fontosságát tagadná. Inkább az a kérdés, hogy melyik a legfőbb hatóerő az illető egyház koncepciójában.

(a) Pál utáni közösségek a pasztorális levelek tükrében. [26] Ezek a levelek az apostolok halála esetén felmerülő nyomasztó kérdésekre válaszolnak: a tanítás, a vezetés és a fennmaradás területén, hivatkozva az egyház szervezeti felépítésére. Az vezet megoldásra, ha minden egyházban presbiter-püpököket (és diakónusokat [27] ) neveznek ki. Ezek a hivatalos megbízottak állnak majd helyt a hagyomány megőrzésében és a veszélyes tanítások elleni harcban. Ők fogják majd létrehozni a szabályozott, folyamatosan működő lelkipásztorkodást.

(b) Pál utáni közösségek az Efezusiakhoz és a Kolosszeiekhez írt levelek tükrében. Ezek a levelek nem említik a presbiter-püspököket; kevés figyelmet fordítanak az Egyház szervezeti formájára. Az Egyházat mint Krisztus testét állítják elénk, a szeplőtelen menyasszonyt, akinek Krisztus átadta magát, azt a testet, amely összeköti a földet és a mennyet, ahol a tagokat Krisztus, a fő, állandóan táplálja, és így együtt haladnak Isten felé. Nem pusztán az Egyház intézményi szervezetéről van itt szó. Élő szervezet ez. Olyan eszményképet állít, amely továbbra is vonzani fogja az embereket arra, hogy magukat teljesen odaadják az Egyházért.

(c) Pál utáni közösségek a Lukács evangélium és az Apsotolok Cselekedeteinek tükrében. (Nem egészen világos, hogy Lukács egy egyházról ír-e, vagy az egyházak közösségéről; lehet, hogy a címzések közvetve inkább a páli misszióra vonatkoznak, mint a deutero-paulinus levelekben megcímzettek közvetlen leszármazottaira. [28] ) Itt sem a szervezeti felépítés, sem pedig az eszményképek nem mondhatók hatékony egyházi tényezőknek. Az Egyház fejlődése olyan történelmi folyamat amely, Jeruzsálemből kiindulva a római zsidókon keresztül a pogányokig tart; minden kulcsfontosságú ponton belép a Szentlélek, és vezeti az Egyház elöljáróit döntéseik meghozatalában. Az első vezetők halála feltételezhetően nem okozott megrázkódtatást, hiszen továbbra is a Szentlélek Úristen irányította az Egyházat, amely egyre jobban terjeszkedett és növekedett.

2. A jánosi közösségek két formája. Az 1Jn 2,19 írója szerint egy csoport elszakadt attól a közösségtől, amelyhez a szerző is tartozott. Igen valószínű, hogy ezek a szakadárok a jánosi hagyomány igaz örököseinek tartották magukat, csakúgy mint a levél szerzője és az ő hívei. Mivel ez a két közösség másképp értékelte Jézus földi pályájának és a megváltásnak a fontosságát, valószínű, hogy a rendkívül magas szintű krisztológiában és egyháztanban eltértek más keresztényektől. Ők nem a szervezetre, az apostoli alapításra és az apostoli folytonosságra fektették a hangsúlyt: a jánosi közösség eszménye az egyenlő tanítványokból álló közösség, amely Krisztus által részesül Isten életéből. Mint Isten gyermekei a Fiúval és az Atyával koinoniában élnek, tehát nincs szükségük emberi tanítókra, hiszen a Vigasztaló az ő tanítómesterük. (A további részletekbe nem megyek bele, de a jánosi közösség jelentős mértékben különbözik a Pál utáni három közösség föntebb felsorolt jellegzetességétől.)

(3) Az I. Péter-levéllel kapcsolatban álló közösség. Ez volt az a közösség, amelyben Péter örvendett nagy tekintélynek, és amelyben az alapvető tanítás a zsidóság, főleg az Exodus szimbolikájára épült. Az Egyház maga az új Izrael: Istennek azon ígéretei teljesednek rajta, amelyeket a pusztában vándorló Izraelnek tett: választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonául kiválasztott nép (1Pét 2,9). A közösség elöljárói a presbiterek (vének) és a fiatalabbak (= diakónusok; 5,5).

(4) A Máté-féle közösség. Zsidók és pogányok közössége vegyesen, akik Jézus tanítása szerint tartják meg a Törvényt. Pétert tartják az Egyházat megalapozó sziklának, vannak megbízható tanítóik és egyházi hierarchiájuk is. A tekintélynek azonban igazodnia kell Jézus lelkéhez, aki pedig a kicsinyeket védelmezi, és kész megbocsátani hetvenszer hétszer.

(5) A Jakab-levéllel kapcsolatban álló közösség. Az Úr testvérének, Jakabnak a tekintélye alatt álló közösség, akiknél a zsidó vallási szemlélet meghatározó volt. Jellemző erre a közösségre a jócselekedetek állhatatos gyakorlása (az özvegyek és árvák gondozása), továbbá az, hogy föltehetően kereszténnyé lett zsinagógákban gyűltek össze.

(6) Más közösségek. Folytathatnánk a sort annak megvizsgálásával, hogy a Márk, a Zsidókhoz írt levél, a Jelenések könyvének címzettjei vagy ezek szerzői mit mondanak saját közösségükről. De ehhez hosszabb elemzésre lenne szükség. És mivel a Didachét, az I. Kelemen-levelet és talán még Antiochiai Ignác írásait egyidősnek mondják az Újszövetség néhány írásával, elvárható, hogy ezeknek az atyáknak egyháztani írásait illesszék be a teológiai közösségek, vagyis az Újszövetség korabeli helyi egyházak tárgyalásába.

A nagy keresztény központok egyházai

A helyi egyházakkal kapcsolatos vizsgálódásaink másik oldala lehetne egyes nagyváro-sok kereszténységének története, az újszövetségi időktől a 2. századig. A sokféle lehetőség közül mi Róma és Efezus [29] egymástól eltérő stílusú krisztológiáját és egyháztanát fogjuk bemutatni, illetve Róma és Jeruzsálem [30] két különböző eszményképhez igazodó közösségéről adunk egy leírást. Újabban az antiochiai egyházat egészen különleges szempont szerint vizsgálják. [31] Hadd mutassam be Róma egyházának példáján keresztül azt, hogy milyen modern biblikus vizsgálódások segíthetnek e helyi egyház tanulmányozásakor, megemlítve az ide kapcsolódó történelmi és a régészti adatokat is. [32]

A 40-es évek közepére már Rómában is hirdették a kereszténységet (szinte biztos, hogy jeruzsálemi tanítványok.) Mikor ugyanis Pál a Rómaiakhoz írt levelet írta (58 körül), Rómában már virágzó keresztény közösség működött. Az I. Kelemen-leveleket mintegy 40 évvel később Róma egyháza küldte Korintus egyházába; szerzője feltételezhetően Róma egyik presbitere. A Rómaiakhoz írt levél és az I. Kelemen levél közti 40 éves időszak alatt íródhatott az első Péter-levél Rómából: "ők, akik Babilonban vannak" (5,13), Észak-Kisázsia pogány-keresztényeihez. A Zsidókhoz írt levelet pedig valószínűleg Rómába címezték: "Üdvözölnek benneteket az itáliai testvérek!" (13,24). E négy írás alapján vajon rekonstruálhatjuk a római egyházat?

A zsidók számbeli többsége még mindig meghatározó ebben az időszakban annak ellenére, hogy egyre többen vannak köztük olyanok, akik a pogányságból tértek meg. A Rómaiakhoz írt levélben Pál külön hangsúlyozza, hogy az általa hirdetett evangélium teljes összhangban van az evangéliumnak azzal az ősi zsidó formájával, amelyet a rómaiak is ismertek. [33] Világosan kifejti, hogy ő soha nem vonta kétségbe a zsidók különleges előjogait (9,45), és azzal hogy ő a pogányokat téríti, a zsidókat még nem szorítja ki Isten megváltó tervéből. (Óriási kijelentése ez Pálnak: azért téríti meg a pogányokat, hogy a zsidókat vetélkedésre sarkallja, továbbá hogy a pogányok csak egy vad olajfaág, beoltva Izrael törzsébe (11,1314,24(!) A Rómaiakhoz írt levélben persze állhat ez egyfajta "captatio benevolentiae"-ként, azzal a szándékkal, hogy Pál elfogadtassa magát egy olyan közösségben, ahol főleg a zsidókeresztény hagyomány uralkodott. Érdekes, hogy a Róm 3,2425-ben Pál a zsidó istentiszteleti kifejezéseket felhasználva fogalmazza meg a megváltást: "Jézust adta oda Isten véres, engesztelő áldozatul (hilasterion( a hitben".

Az 1Pét 1,132,10 a római egyház teológiáját mutatja be: a megtérők és a megkeresztelkedettek csatlakoznak a megújult Izraelhez. Így buzdítja azokat a kis-ázsiai pogányokat, akiknek ezt a levelet címezte. Az Egyiptomból való kivonulásnak és a Sinai hegyen kötött szövetségből létrejött népnek az analógiája határozza meg a képet. Itt még egyszer megjelennek a zsidó istentisztelet szavai: "Tudjátok, hogy Krisztusnak, az egészen tiszta báránynak drága vére árán szabadultatok meg." (1,1819)

A Zsidókhoz írt levelet Rómába írhatták, röviddel az után, hogy 70-ben lerombolták Jeruzsálemet. Azért írhatták, hogy meggyőzzék a zsidó hagyományhoz ragaszkodókat arról, hogy ne várják a zsidó kultusz eszkatologikus újjáéledését a megtisztult keresztény keretek között. Pál Rómaiakhoz írt levele meggyőzhette őket arról, hogy a zsidók végül meg fognak térni. Ennek alapján azt gondolhatták, hogy ez a vallás megtisztult kultuszt, papságot és áldozatot jelent. A Zsidókhoz írt levél azt hirdeti, hogy a régi Izrael kultuszának, áldozatának és papságának ideje lejárt, és az egyetlen szent hely az égben van, ahova Krisztus "saját vére árán lépett be egyszer s mindenkorra, és örök megváltást szerzett." (Zsid 9,12)

Az I. Kelemen-levél tartalmából kiderül, hogy a Zsidókhoz írt levelet a római keresztény közösség kapta meg. Ennek ellenére a levél eredeti mondanivalóját olyan megszelídítve ültették át, hogy annak szerzője igencsak meglepődött volna. Az I Kelemen-levél nem azon az állásponton van, mint a Zsidókhoz írt levél, miszerint a kereszténység eltörölte a zsidó kultuszt, hanem a zsidó szimbólumrendszer újra bevezetését és a keresztény valóság elemeire való alkalmazását képviseli: "Felajánlásainkat és a szent cselekményeinket Isten hagyta ránk parancsaiban meghatározott időre és órára." Ahogyan megvoltak a főpapok szent cselekményei, ugyanúgy a papoknak is megvannak a nekik rendelt feladataik, a leviták számára az őnekik előírt szolgálataik, és a néphez tartozó embert is kötik a nép számára előírt rendelkezések. (50,2 és 5) Néhány verssel később az I. Kelemen-levél arról ír, hogy Krisztus hogyan választotta ki az apostolokat, akik aztán püspököket és diakónusokat neveztek ki (42,1 4); És bár az I. Kelemen-levél az ó- és újszövetségi papság gondolatvilágát nem kapcsolja össze (a keresztény püspök mint főpap, a presbiter mint pap, a diakónus mint levita), méltán tarthatjuk ezt a levelet e párhuzam első elgondolójának, a későbbi hármas fokozatú papi szolgálat forrásának. Végül is a zsidó-keresztény törekvés diadalmaskodik; az Eucharisztia a keresztény szentség beteljesedése, (Mal 1,11); a püspöki testület és a presbitérium a keresztény kultusz papsága; a keresztény istentisztelet helye pedig a keresztény templom, ahol Isten Fia mindig jelen van. [34] A római kereszténység konzervatív volta zsidó eredetére vezethető vissza. Az Egyháznak ez a szemlélete egészen a 2. századig követhető: ahogy szembeszáll a keletről érkező újító teológusokkal (Valentinosz, Markion, Tatianos), és vonakodik elfogadni a János evangéliumot a maga kalandosnak tekintett krisztologiájával.

A zsidó/pogány kereszténység típusai

Hadd említsek még egy újszövetségi adalékot a helyi egyház témaköréhez, visszanyúlva a kereszténység terjedésének kezdeteihez; továbbá egy-egy kommentárt fűznék a missziós mozgalmak széles skálájához, amelyek létrehozták a helyi egyházat. A római egyház eredetét vizsgálva folyton abba a feltételezésbe botlottam, hogy Kr. u. 49. [35] után Rómában a pogánykeresztények száma az addig többségben levő zsidókeresztények száma fölé emelkedett. Akár bizonyítható ez az állítás, akár nem, fölvetődése érthető, ha a különféle típusú keresztények etnikai eredetéről van szó. Ennek ellenére, ez az állítás nagyon gyakran hangsúlyozza a kereszténység kétféle típusa közti súrlódást, [36] azzal a burkolt célzással, hogy a keresztény gondolkodás két különböző útja kapcsolódik össze bennük. Egy időben csakugyan megriadtam ettől a kérdéstől, további olvasmányaim azonban meggyőztek arról, hogy az írók többsége azért használja a "zsidókeresztény" és a "pogánykeresztény" megnevezést, hogy megkülönböztesse az Újszövetség korának teológiai és/vagy egyháztani álláspontjait. (Leggyakrabban a "pogánykeresztény" oldal képviseli Pál álláspontját, a "zsidókeresztény" pedig a vele szemben levőt.) A 2. században talán igazolható is ez a különbségtétel, amikor a "Katolikus Egyház" [37] egyre inkább a pogány vallásúakból tevődött össze, akik a zsidó hagyománnyal alig voltak közvetlen kapcsolatban. A zsidókeresztények ekkor olyan kisebbséget alkottak, amely makacsul ragaszkodott a zsidó szokásokhoz. (Ezt a fajta ragaszkodást ma olykor eretnekségnek bélyegzik.) Szerintem azonban, hogy az I. század nagy részében a "zsidókeresztények" és a "pogánykeresztények" csoportjának szétválasztásával jelzett teológiai elkülönülés pontatlan vagy körülhatárolatlan. Az Újszövetségben legalább négyféle zsidó/pogány keresztény típus található. A pogányokat ugyanis eltérő meggyőződésű zsidókeresztények térítették, akik a maguk teológiáját adták tovább. Hadd igazoljam röviden ezt az állítást.

Még azok is, akik az Apostolok Cselekedetei történelmi hitelességében kételkednek, elismerik, hogy a hatodik fejezet nyitó jelenete csíráiban tartalmaz történelmi igazságokat. [38] Jeruzsálemben a hellenisták zsidó [39] krisztushívők voltak, akik különböztek a zsidóktól (vagyis azoktól a zsidó krisztushívőktől, akik közé a 8,1 szerint az apostolok is tartoztak.) Mégpedig három tényező alapján: [40] (a) a hellenista keresztények (csak ?) görögül beszéltek, a zsidó keresztények viszont héberül és/vagy arámul (feltételezhetően néha görögül is); (b) a hellenisták olyan családoktól származtak, akiket jobban áthatott a római, görög kultúra: fiaiknak is ilyen neveket adtak mint Sztephanosz, Prochorus, Nicanor, megkülönböztetésként a héber családok fiaitól, akik a Johanan (János), Simeon (Simon), Judah (Júdás), stb. neveket kapták; (c) a hellenista keresztények nem hitték azt, hogy Isten (kizárólag? - vö. 7,4751) a jeruzsálemi templomban lakik, a zsidókeresztények viszont rendszeresen jártak istentiszteletre a templomba (2,46; 3,1; 5,42). Az Apostolok Cselekedeteinek ezt követő részében azt olvassuk, hogy a hellenista zsidó keresztények olyanokat térítenek meg a keresztény hitre, akik nem voltak zsidók, pl. szamaritánusokat (8,46) és pogányok (11,1920). [41] Bizonyos, hogy az így megtért nem-zsidó származású keresztények ( a zsidó kultuszon túl ( részesültek a térítők szemléletében is.

A zsidókeresztények pogányokat is megtérítettek, s így a zsidó/pogány keresztények csoportját szintén ők hozták létre. Ez a csoport viszont különbözött azoktól a zsidó/pogány keresztényektől, akiket a hellenista misszionáriusok térítettek meg. Vagy hogy egészen pontosak legyünk, azt kellene inkább mondani, hogy a zsidókeresztények hatására a zsidó/pogány keresztényeknek számos nem-hellenista típusa jött létre, mivel a zsidókeresztények nem tartoztak egy közös szellemi áramlathoz. Jól mutatja a zsidókeresztények közötti eltéréseket az az eset, hogy Pál zsidókeresztény volt, nem pedig hellenista keresztény. Az ApCsel 6,1-t leszámítva Pál az Újszövetségben még kétszer mondja magát zsidónak (2Kor 11,22, Fil 3,5). Aki kétségbe vonná azt, hogy Pál számára ez a megnevezés az Apostolok Cselekedetében pusztán "zsidót" jelentett annak minden mellékzöngéje nélkül (a "zsidó" szó a "hellenistával" áll szemben), annak figyelembe kell vennie, hogy Pál mindkét helyen hangsúlyozza az ő zsidó voltának tisztaságát (a 2Kor 11,22-ben: "Én is!"). Az Apostolok Cselekedetei ismérvei szerint (lásd fentebb) Pál nem hellenista: (a) héberül beszél (22,2); (b) zsidó nevet visel: Saul; (c) a jeruzsálemi templomba jár (21,26; 24,11). Az Apostolok Cselekedetei szerzője (aki ismerte valamennyire a hellenistákat) valóban beszámol nekünk arról, hogy Pálnak voltak vitái a hellenistákkal (9,29). Ha tehát Pál zsidó volt, nem pedig hellén, akkor ebből következik, hogy ő és kísérői (Timóteus, Prisca és Aquila; ld. még Róm 16,7) a zsidó/pogány kereszténységre térítették meg azt a sok pogányt. Ez a típus különbözik a hellenisták által terjesztett formától.

Jeruzsálemben más zsidókeresztények is térítettek pogányokat, akik teológiai szemléletmódjukban eltértek Páltól. Mind a Gal 2, mind az ApCsel 15 ír egy olyan jeruzsálemi zsidókeresztény közösségről (azok, akik körülmetélkedtek, keresztény farizeusok, hamis betolakodók), akik hevesen szembeszálltak Pállal, mert nem követelte meg a körülmetélkedést. Ők pedig azt vallották, hogy aki pogányból lesz kereszténnyé, annak körül kell metélkednie. Az a vélemény, hogy ezek az emberek nem voltak érdekeltek a pogányok térítésében, ellentmond az ApCsel 15,124 -nek, amely szerint ők a Jeruzsálemen kívül élő pogányokra is kötelezővé akarták tenni a mózesi előírások megtartását, beleértve a körülmetélést is. A Galatákhoz írt levél és a Fil 3 azt bizonyítja, hogy a zsidókeresztényeknek ez az ága is vezetett missziót, legalább is Kis-Ázsiában és Görögországban, és jelentős sikereket ért el a pogány lakosok között, ha hihetünk Pál aggodalmának. [42]

A páli típusú zsidó/pogány keresztények és a körülmetélkedés mellett kitartó zsidó/pogány keresztények csoportjának bemutatásával még nem merítettük ki az Újszövetség zsidókeresztényeinek tárházát. Az ApCsel 15 és a Gal 2 szerint Péter és Jakab készek voltak arra, hogy a megtért pogányoknak ne tegyék kötelezővé a körülmetélkedést. Mégis, Jakab vagy a "Jakab nevében szólók" csatlakozva a zsidókeresztényekhez, és kitartanak amellett, hogy a pogányok is vegyék figyelembe a hagyományos zsidó tisztasági előírásokat, különös tekintettel az étkezésre (ApCsel 15,20; Gal 2,12). Péter mindkét felfogásba belenyugodott, jóllehet ilyen szabályokat ő nem talált ki. Antiochiában [43] érvényt is szereztek nekik, Pál heves tiltakozása ellenére. Korintusban azonban Pál soha nem kényszerítette ki ezek alkalmazását (1Kor 8,113). Ezeknek az eseményeknek az a logikája, hogy Jakab és Péter [44] (és a jeruzsálemi eredet) hatására egy olyan zsidó/pogány kereszténység is kialakult, amely Pál és az ő galáciai és filippii ellenfelei között helyezkedett el.

A zsidókeresztények (számos csoportja), a hellenista (zsidó) keresztények és a pogányok közt térítő zsidókeresztény missziók csoportja közti összekülönbözéseket a következő típusok szerint lehetne fölvázolni. [45]

Első típus: azok a zsidókeresztények és megtérített pogányok, akik a mózesi törvényt teljes egészében megtartották, a körülmetéléssel együtt. Ezeket az előírásokat a Jézus Krisztus által hozott üdvösség eléréséhez szükséges feltételeknek tartották. Ennek a mozgalomnak, amely egyébként Jeruzsálemből eredt, Galáciában és Filippiben volt némi sikere, sőt talán máshol is.

Második típus: azok a zsidókeresztények és megtérített pogányok, akik nem tartották ugyan az üdvösséghez szükségesnek a pogányok körülmetélkedését, viszont megkívánták tőlük, hogy néhány zsidó tisztasági törvényt tartsanak meg. Ez a mozgalom, amely egyébként szintén Jeruzsálemből indult, Jakab és Péter hatásköréhez tartozott. Antiochiában és valószínűleg Rómában, Pontusban, Kappadókiában és az ázsiai provincia egyes területein is ez a típusú kereszténység lett meghatározó. [46]

Harmadik típus: azok a zsidókeresztények és megtérített pogányok, akik a pogányok számára a körülmetélkedést nem tartották az üdvösség zálogának, sőt azt sem kívánták meg tőlük, hogy az ételre vonatkozó zsidó tisztasági előírásaikat megtartsák. (Valószínű, hogy mind a második, mind a harmadik típushoz tartozók ragaszkodtak ahhoz a zsidó tisztasági előíráshoz, amely megtiltja a testvérek közötti házasságot, tekintve, hogy az 1Kor 5,1 és az ApCsel 15,20, 29 is elveti a porneianak minden formáját.) Eredetileg Antiochia volt a gyűjtőpontja ennek a missziónak, amelynek leghíresebb szószólói nyugaton Pál és kísérete voltak, ahogy levelükben [47] megemlítik. Az ApCsel 20,16; 21,26; 24,11 szerint a kereszténységnek ez a típusa nem szakadt el a zsidó vallási szokásoktól (Templom, ünnepek), és a zsidókeresztényeket nem kényszerítették a körülmetélkedés és a Törvény elhagyására. [48]

Negyedik típus: azok a zsidókeresztények és az általuk megtérített pogányok csoportja, akik sem a körülmetélkedéshez, sem a zsidók étellel kapcsolatos előírásokhoz nem ragaszkodtak, sőt a jeruzsálemi templomban tartott istentiszteletnek sem látták semmi maradandó jelentőségét. (Valójában csak őket nevezhetjük hellénista keresztényeknek, ellentétben a zsidókeresztények három fönt említett csoportjával. Mindössze ez az egy típus szakadt el teljesen a zsidó Törvénytől.) Ez a mozgalom Jeruzsálemből indult, aztán Fülöp révén elterjedt Szamáriában is, majd végül Főníciában, Ciprusban és Antiochiában (11,1920). A negyedik evangéliumban és a Zsidókhoz írt levélben [49] találkozunk ennek a csoportnak egy későbbi, sokkal szélesebb körű, radikálisabb változatával, amely azt állítja, hogy a zsidó áldozatnak és papságnak vége, a zsidó ünnepek pedig idegenek: csak "a zsidók ünnepe"; azaz a zsidó vallás külön vallássá válik, amely az Ószövetséghez tartozik. [50]

Ha visszatérnék arra a kérdéskörre, amellyel vizsgálódásunkat kezdtük, ennek az osztályozásnak a fényében az olvasó láthatja, hogy teológiai szempontból miért tartom értelmetlennek azt mondani, hogy Rómában a pogánykeresztények léptek a zsidókeresztények helyébe, vagy hogy kiszorították őket, amiért súrlódás támadt köztük. Sokkal többet mond az a kérdéskör: a zsidókeresztények mely csoportja jött először Rómába? A fejezet korábbi részében már jeleztem a válaszomat, de valamennyi első századi nagyváros esetében fel kellene tenni ezt a kérdést. Az eltérő eredetű hittérítő csoportok felelősek a helyi egyházak közt támadt súrlódásokért. Ezt az észrevételt érdemes figyelembe venni, amikor manapság a Római Katolikus Egyház helyi egyházainak kialakuló tanításáról beszélünk.


Jegyzetek:


[1] Lumen Gentium (Az Egyházról szóló dogmatikai konstitúció) 3,26; DVII 50.
[2] Még 1985 áprilisában is, amikor ezt írom, a Püspöki Biblikus Bizottság épp a helyi egyházak ügyéről tárgyal Rómában.
[3] A Katolikus Teológiai Társaság 1981. júniusában megrendezett 36. évi konferenciáján.
[4] Az első Tesszaloniki -, a Galata -, a Római -, a Filippi -, a Filemon - és a Korintusiakhoz írt I-II. levél vitathatatlanul Pál saját levele. A "deutero-Paulinus" azokat a műveket jelenti, amelyek Pálnak nem saját művei, hanem a "Páli iskolához" tartozók közül írhatta valaki.
[5] vö. ApCsel 13,1; Ef 2,20; 4,11
[6] R. Bultmann, Theology of the New Testament (2. kiad.; New York: Scribners, 1951, 1955)
[7] Nem világos az, hogy ez a kifejezés (és az 1Kor 15,9) az "Egyház" szó általánosított használatát foglalja-e magába, vagy "Isten Júdeában élő egyházára" utal (1Tessz 2,14). L. Cerfaux: The Church in the Theology of St. Paul (New York: Herder and Herder, 1959) 106-12, az utóbbi változatot részesíti előnyben, mondván, hogy az "Isten Egyháza" cím, eredetileg kizárólag Jeruzsálem egyházának volt fenntartva.
[8] pl. 8,1 Jeruzsálem -, 13,1 Antiochia -, 14,23 Kis Ázsia -, és 15,41 Szíria és Antiochia egyházaira.
[9] A 3Jn 9 kétségtelenül a helyi egyházra utal, és valószínűleg a 3Jn 6 is. A 2Jn 1 és 13-ban a "kiválasztott" (hölgy) bizonyára a helyi egyházra utal, több okból kifolyólag, amiket az Anchor Bible, levelekről szóló kommentáromban fejtettem ki (Garden City, NY: Double Day, 1982) 651-55, 679-80.
[10] A 8,1 előtt (ami a Jeruzsálemen kívüli misszió kezdetét jelzi) az ekklesia csak az 5,11-ben ("Nagy félelem vett erőt az egyházon (Jeruzsálem egyházán(") és a 7,36-ban szerepel (utalás a pusztában vándorló izraeli egyházrafontos utalás ez, amely alátámasztja azt az elgondolást, miszerint a kereszténységhez ez adja a hátteret.)
[11] Az "út" szót speciális értelemben a kereszténység egészére is használták: ApCsel 9,2; 19,9, 23; 22,4 (vö. még 16,17; 18,2526).
[12] A Közösség Szabályzatában (1 QS 8,1214) olvasható: "Mikor ezek az emberek Izraelben a közösséghez (yahad( csatlakoznak, a szabályzatnak megfelelően a lakosság bűnös embereitől elkülönülnek, hogy a pusztába menjenek és az Úr útját egyengessék, ahogy az írva van (Iz 40,3( "
[13] A koinonia szó önmagában "közösséget" jelent, ami az összetartozás eredménye. Az újszövetségi szóhasználat viszont arra a lelkületre utal, amely a közösséget létrehozza. Vö. Schuyler Brown, "Koinonia mint az Újszövetség egyháztanának alapja?" One in Christ 12 (1976), 157-67.
[14] Fontos az óvatosság annak ellenére, hogy az ApCsel 18,2419,7 azt írja az efezusi keresztényekről (többen közülük Alexandriából jöttek), hogy még Kr. u. 55-ben sem tudtak a krisztusi keresztségről és a Szentlélekről semmit. Ez a közösség aligha eredeztethető a jeruzsálemi közösségtől, amely a pünkösdi eseményeken keresztül már részesült a Szentlélekről és a keresztségről szóló alapvető tanításban (2,38). Elképzelhető, hogy egy ilyen közösségnek (mint pl. az efezusi) a tagjai Jézus korai követői közül kerülhettek ki. Ők a 72 tanítvány szétküldésekor, az ő lelkipásztori működésük hatására csatlakoztak Jézushoz, de nem voltak már kapcsolatban a Jézust követők fő vonalával, akiket a Tizenkettő jelképez.
[15] Ezek közül figyelemre méltó: Róm 16,5,14,15; I kor 16,19; Filem 2; Kol 4,15. Fontos angol nyelvű forrás: F. S. Filson, "A korai családegyházak jelentősége," Journal of Biblical Literature 58 (1939) 105-12; A. Malherbe: Social Aspect of Early Christianity (Baton Rouge: LSU, 1975), különösen a 60-91. H.-J. Klauck műve, a Hausgemeinde und Hauskirche im frühen Christentum (Stuttgarter Bibelstudien 103; Stuttgart: KBW, 1981) pedig átfogó tanulmány.
[16] Bár a tudósok többsége egyetért abban, hogy a Filippiekhez írt levelet valóban Pál írta, többen mégis azt gondolják, hogy ebben a levélben Pál kisebb leveleit szőtték egybe. Így tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy a bevezető rész Páltól származik. Lehet, hogy ezt is az írta, aki Pál leveleit összeszerkesztette. Ha ez utóbbiról volna szó, akkor nincs hitelesen Páltól származó tanúságunk arról, hogy a páli misszió egyházaiban voltak-e püspökök Pál életében.
[17] Az ApCsel kiemelt helyen foglalkozik Pál női pártfogóival, pl. a Filippiben élő Lidiával, aki egész háza népével együtt megkeresztelkedett (16,1415; ld. még 17,4, 12 és 17,34 (Damaris( ). Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a keresztény közösség ilyen asszonyok házában gyűlt össze.
[18] Vö. CMB 141-42.
[19] "senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájuszt és még Szafanász családját." (1Kor 1,1415) Pál életkorára és fél Korintusra vonatkozólag Pálnak ez a nyilatkozata még égetőbbé teszi ezt a kérdést.
[20] Kol 3,184,1; Ef 5,226,9; 1Tim 2,815; 6,12; Titus 2,110; 1Pet 2,133,7.
[21] Vö. Malherbe (föntebb említett 96. lábj.) 71ff.; G. Theissen, The Social Setting os Pauline Christianity (Philadelphia: Fortress, 1982) 69-119; J. G. Gager, Kingdom and Community: The Social World of Early Christianity (Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall, 1975).
[22] Úgy tűnik, Aquilának és Priscának, akik háztulajdonosok voltak, elég pénzük volt arra, hogy Korintusba költözzenek, miután Rómából kiutasították őket (ApCsel 18,2).
[23] A családegyházaknak ez a felsorolása az Újszövetség és Antiochiai Szent Ignác írásai alapján rekonstruálható; egészen rövid listája ez a családegyházaknak. Szélesebb skálája megtalálható: R. E. Brown: The Community of the Beloved Disciple (New York: Paulist, 1978) 168-9.
[24] Az a három apostol, akikről az Újszövetség alapján részletes információnk van, Péter (a Tizenkettő feje), Pál (a pogányok apostola), és Jakab (az Úr testvére, nem tagja a Tizenkettőnek) mindhárman a hatvanas évek közepén haltak meg Rómában, illetve Jeruzsálemben.
[25] Churches című könyvem (lábj. 34.) részletes magyarázatot ad erre az egyházi helyzetre és bibliogrűfiát is ajánl.
[26] Azért használom itt azt a tág kifejezést, hogy "tükröződik", mert néha olyan helyzeteket találunk, amelyek a címzett egyházra jellemzők. Máskor viszont a szerzőre jellemzőek (és arra az egyházra, ahol lakik), és amelyet szeretne bevezetni az egyházi összejövetelekbe.
[27] Nem tudunk semmit arról, hogy az Újszövetség korában miféle diakonusokat neveztek ki (tekintve, hogy a diakonusoknak és a presbitereknek ugyanaz volt a kötelességük); sem pedig azt, hogy egyesek miért csalódtak a diakonusokban és néhány presbiterben.
[28] A Lukács/ApCsel szerzője nem fedi fel kilétét. Manapság több tudós vonja kétségbe annak a 2. századi feltételezésnek a hitelességét, hogy a szerző Lukács, Pál kísérőtársa.
[29] K. Lake, Landmarks in the History of Early Christianity (New York: Macmillan, 1922) 75-103.
[30] H. von Campenhausen and H. Chadwick, Jerusalem and Rome (Facet Books Historical Series (4; Philadelphia: Fortress, 1966).
[31] W.A. Meeks and R. L. Wilker, Jews and Christians in Antioch (SBL Sources for Biblical Study 13; Missoula: Scholars Press, 1978). J. P. Meier az antiochiai kereszténység kialakulásának nyomába ered az AR-ben.
[32] Az AR-ben részletesen utánajártam a római egyház első századi kialakulásának.
[33] Általánosan elfogadott, hogy a Róm 1,34 pre-paulinus, illetve a "szentség lelke" kifejezés a héber nyelvtant tükrözi; ld. MNT 3440.
[34] A Zsidókhoz írt levél szerzője talán soha nem gondolt volna ilyen fejleményre; megfontolásai szakmai értelemben nem ellentmondásosak. Ennek ellenére nem biztos, hogy megadta volna hozzájárulását. Véleményem szerint a Zsidókhoz írt levelet (Küng stílusában) nem használható fel arra, hogy tagadjuk a papság kialakulását az egyházban. Inkább a krisztusi papság elsődlegességére és a primátus elhomályosításának a veszélyére emlékeztet mikor túl sok honoráriumot juttatnak egy-egy istentiszteletért a papnak.
[35] Ez hozzávetőleges évszám, mikor Claudius a zsidókat kitiltja Rómából "mert Chrestus (Krisztus?) buzdítására folyton zavargásokat okoznak."
[36] Például, O. Cullmann, Peter: Disciple, Apostle, Martyr (2. kiad. London: SCM, 1962) 105: "a római egyház zsidó- és pogánykeresztényei közti súrlódás." J. C. Beker, Paul the Apostle (Philadelphia: Fortress 1980) 61: "Lehetséges, hogy a Róm 14 és 15 egy olyan egyházra utal, ahol a pogánykeresztények száma felülmúlta a visszatérő zsidókeresztényekét; emiatt súrlódás támadt köztük."
[37] Ignatius, Szmirn. 8,2.
[38] E beismerés ellentétes Lukácsnak azzal az állításával, hogy a keresztények egységesen gondolkodnak (az ApCsel tízszer említi). Egyedül a 6,2-ben nevezi Lukács az apostolokat a "Tizenkettőnek".
[39] Az a tény, hogy Simon prozelita volt, arra utal, hogy a másik hat hellenista vezető is zsidó születésű volt.(ApCsel 6,5)
[40] Vitatottak azok a tényezők, amelyek alapján a hellenistákat megkülönböztetik a zsidóktól; hasonló a helyzet, mikor Pált zsidónak mondják (Lukács), és mikor a legtöbb Újszövetség korabeli keresztény ezt a megkülönböztetést ismerte; (csakúgy, mint Lukács.)
[41] A "zsidókkal" ellentétben, a 11,19 valósággal megköveteli azt, hogy a 11,20-ban "pogányokat" (görögök) olvassunk, ne pedig "hellenistákat".
[42] A Union Theological Seminaryn tanító kollégám, J. L. Martyn több olyan nyilvános előadást tartott, (elébe vágva készülődő Galatákhoz írt kommentárjának az Anchor Bibleban) ahol meggyőzően kifejtette, hogy törvényhű misszió a pogányok közt is működött. De nem csak azért, hogy Pállal rivalizálva terjeszkedjen; mi értelme is lett volna.
[43] A Gal 2,1113 alátámasztására figyelembe kell venni, hogy az ApCsel 15,23 szerint a levél magában foglalja "az apostol" megjelölést (köztük Péter is), érvényt szerezve Jakab elgondolásának Antiochiában (Szíria és Kilikia). Véleményem szerint, az ApCsel 15 összetett kép. A jeruzsálemi zsinat részét képező tisztasági előírások egy későbbi visszhangja volt annak, ami Antiochiában történt (Gal 2,11). Pál álláspontja mindenesetre alulmaradt Antiochiában. Ld. Meier, AR39.
[44] Inkább Péter mondható a pogányok közti misszió fő mozgatórugójának, mint Jakab. A Gal 2,7 ugyan azt mondja Péterről, hogy ő a "körülmetéltek körében" térít; ez mégis teljesen ellentmond az ApCsel 15,7-nek. Az utóbbi talán jobban áll Péter egész életútjára, aki későbbi éveiben főleg a pogányok közt térített. Az 1Kor 9,5 azt teszi valószínűvé, hogy Péter Korintusba ment, a korintusi "Kéfás párt" (1,12) pedig aligha állhatott kizárólag zsidókeresztényekből. Az Észak-Kisázsia pogánykeresztényeihez szóló első Péter-levél irányelveinek nem sok értelme van, ha Péter nem térített a pogányok között. (Vegyük figyelembe, hogy a Jakab-levél a zsidókeresztényeknek szólt.)
[45] Ez az igen szűkre szabott lista a AR 19-ben bővebben ki van fejtve. A keresztény csoportok további sokszínűségére utal még a 95. pont.
[46] Ezek a területek az első Péter-levél alapján vezethetők le. De vajon csak véletlen az, hogy ezek az ApCsel 2,910-ben felsorolt helyek között is szerepelnek? Ez a lista olyan helyekre utalhat, ahol az apostolok és az Úr testvérei köréhez tartozó jeruzsálemi közösség hirdette az evangéliumot.
[47] Kr. u. 49. után, Pál és első társai: Barnabás és a Márknak nevezett János, a második típushoz közelálló keresztényeknek tartották magukat.
[48] Vö. az ApCsel 16,3-at (Timóteus körülmetélése) és a Pál elleni vádat, a 21,21-ben, amelyet a 21,24-ben helyretesznek. Bár több tudós tartja azt, hogy az Apostolok Cselekedete itt nem egészen pontos, a Róm 2,25;3,2 és a 4,2-ben Pál mégis értékesnek tartja a zsidók körülmetélkedését, ha az hitükkel együtt jár; a 9,4 pedig kifejezetten jó fényben tűnteti föl a zsidó istentiszteletet. Pálnak a Galatákhoz írt levele sokkal radikálisabb, elkanyarodva attól a formától, amelyet a zsidó/pogány kereszténység negyedik típusában jelöltem meg. Pál a Rómaiakhoz írt levelében viszont közelít a második típus szemléletéhez. Megvallom, bűnösnek tartom magam egy tudós (lése-majesté) felségsértésben: a Galata és a Római levél közötti következetlenségek megtalálásában; ráadásul még arra is mertem gondolni, hogy Pál véleményét megváltoztatta.
[49] Hellenista beszédében István pozitívan áll a pusztai Sátorhoz (ApCsel 7,44). Mind János (1,14: skenoun), mind a Zsidókhoz írt levél ide helyezi Jézust.
[50] A kereszténység első típusához tartozókat Pál "hamis testvéreknek" mondja (Gal 2,4). János megveti azokat a kripta-keresztényeket, akik zsinagógába járnak és nem vallják meg Jézust nyilvánosan (12,42 az első típusnak egy későbbi változata lenne?). Az Úr testvérei szintén (7,5 annak a második típusnak a konzervatívabb keresztényei, amelyet utólag kapcsoltak Jakab nevéhez?)




Napi evangelium
Én vagyok, ne féljetek!
  Jn 6,16-21

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum