English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


Levél a papság megszentelődésének világnapjára

Papi Kongregáció
2008. május 30.
Jézus Szentséges Szívének ünnepe


Tisztelendő és Kedves Paptestvéreim!

Jézus Legszentebb Szívének ünnepén értelmünk és szívünk tekintetét a szeretet lankadatlan figyelmével emeljük Krisztusra, létünk és a világ egyetlen Üdvözítőjére. Jézusra figyelni annyi, mint arra az Arcra figyelni, amelyet – tudatosan vagy öntudatlanul – minden ember keres, amikor a saját kiolthatatlan boldogságvágyára keresi a kielégítő választ.

Mi találkoztunk ezzel az Arccal, és azon a napon, abban a pillanatban szeretetét oly mélyen szívünkbe zártuk, hogy onnantól kezdve nem tehettünk mást, mint szüntelenül kérni, hogy mellette lehessünk. „Uram, virradatkor már hallod kiáltozásomat, már reggel eléd tárom kérésemet és várok” (Zsolt 5,4).

A szent liturgia újra és újra alkalmat kínál, hogy az Ige megtestesülésének titkát szemléljük, amely forrása és belső valósága annak a közösségnek, amely maga az Egyház: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki önmagát. „Senki nem láthatta volna dicsőségét, ha előbb nem nyert volna gyógyulást a test alázatából. A por vakított meg, és a porból nyersz gyógyulást: a test vakított meg, a test gyógyít meg téged” (Szent Ágoston, Kommentár János evangéliumához, 2,16).

Tekintetünket újra – a most élő és tevékenykedő – Jézus Krisztus tökéletes és magával ragadó emberségére kell emelnünk, aki kinyilatkoztatta magát nekünk, és azzal a megkülönböztetett szeretettel és teljes odaadással hajol le mindannyiunkhoz, amely sajátja. Hiszen csak így leszünk képesek engedni, hogy beragyoghassa és betölthesse emberlétünk szakadéknyi hiányát; biztosak lehetünk abban a reményben, amellyel találkoztunk, biztosak abban az irgalmasságban, amely átöleli korlátozottságunkat, és megtanít, hogyan bocsássuk meg azt, amit magunktól még csak elgondolni vagy felismerni sem tudunk. „Örvény hívja az örvényt zuhatagjaid harsogásában” (Zsolt 41).

A papság megszentelődéséért tartott hagyományos imanap alkalmából, amelyet Jézus Szentséges Szívének ünnepén tartunk, a cselekvéssel szemben az imádság elsőbbségére szeretnék emlékeztetni, hiszen ettől függ a cselekvés hatékonysága. Az Egyház küldetését az Úr Jézussal való egyenkénti, személyes kapcsolatunk alapozza meg. A missziót az imádságnak kell táplálnia. „Itt az ideje, hogy az aktivizmus és a fenyegető szekularizmus láttán a karitatív munkában tevékenykedő sok keresztényben újra megerősítsük az imádság jelentőségét.” (XVI. Benedek, Deus caritas est, 37) Ne fáradjunk bele abba, hogy az Ő irgalmasságából merítsünk! Engedjük, hogy nézze és meggyógyítsa bűneink fájdalmas sebeit, hogy elámulhassunk megváltott emberlétünk örökké tartó új csodáján!

Kedves Paptestvéreim, mi ismerjük Istennek önmagunkban is megtapasztalt irgalmasságát, és csak ez által vagyunk az ő eszközei, akik által mindig új módon öleli át a sebzett emberiséget. „Krisztus nem az emberségünktől szabadít meg minket, hanem az emberségünk általa; nem ment meg minket a világtól, hanem a világba jön, hogy általa üdvözüljön a világ (vö. Jn 3,17)” (XVI. Benedek 2006. december 25-i Urbi et orbi üzenete). Végül pedig Isten irgalmasságának – és egyben megkülönböztetett szeretetének – legmagasabb fokú megnyilvánulása, az egyházi rend szentsége által lettünk pappá.

Iránta való csillapíthatatlan és epedő szomjúságunkban papságunk leghitelesebb dimenziója a koldulás, az egyszerű és folyamatos kérlelés, amelyet a csendes imádságban tanul meg az ember. Ez jellemezte mindig is a szentek életét, és ezt kell kérnünk kitartóan. A Vele való kapcsolatunknak ez a tudatossága mindennap próbára tétetik, hogy megtisztuljon. Nap mint nap újra megtapasztaljuk, hogy ez a dráma minket sem kímél, akik in Persona Christi capitis, Krisztusnak mint főnek a nevében végezzük szolgálatunkat: egyetlen pillanatig sem élhetünk jelenlétében anélkül az édes vágy nélkül, hogy megismerjük őt, és még szorosabban az övéi legyünk. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy papi mivoltunkat valamiféle elkerülhetetlen és át nem ruházható, immár felvállalt tehernek tekintsük, amely „mechanikusan” teljesíthető, például egy részletes és következetes pasztorációs programmal. A papság hivatás, út, az a mód, amely révén Krisztus üdvözít minket, amellyel elhívott, és hív most is, hogy vele éljünk.

Szent hivatásunk egyedüli mértéke a radikalitás. Ez a teljes önátadás – tudatában hűtlenségünknek – csak az újra és újra meghozott imádságos döntéseinkkel jöhet létre, amelyet azután Krisztus nap nap után megvalósít. A papi nőtlenség ajándékát is a teljes Krisztushoz való hasonulás távlatában kell elfogadnunk és megélnünk. Bármely más módon szemlélnénk vele való kapcsolatunk valóságát, fennáll a veszély, hogy valamely ideológia rabjaivá válnánk.

Ne bátortalanodjunk el, ha szolgálatunk jelenkori körülményei olykor rendkívül sok munkát kívánnak tőlünk, inkább késztessen arra, hogy még nagyobb odafigyeléssel gondozzuk papi önazonosságunkat, amely megingathatatlanul Istenben gyökerezik. Ebben az értelemben – szemben azzal, amit a világ logikája diktál – szolgálatunk körülményei éppen arra ösztönözzenek, hogy „felemeljük” lelki életünk „hangját”, nagyobb meggyőződéssel és hatásfokkal téve tanúságot arról, hogy egyedül az Úrhoz tartozunk.

Ő, aki elsőként szeretett minket, a teljes odaadásra tanít. „Hagytam, hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. »Íme, itt vagyok!« – így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet.” A teljesség legtökéletesebb megnyilvánulása az Eucharisztia, mert „Jézus az Eucharisztiában nem »valamit« ad, hanem önmagát adja; a tulajdon testét ajánlja föl és a tulajdon vérét ontja. Így ajándékozza saját létének teljességét, kinyilatkoztatva ennek a szeretetnek ősforrását.” (Sacramentum caritatis, 7)

Testvéreim, legyünk hűségesek a legszentebb Eucharisztia naponkénti megünnepléséhez, nemcsak azért, hogy eleget tegyünk egy lelkipásztori feladatnak vagy kielégítsük a ránk bízott közösség igényét, hanem abból az abszolút személyes szükségletből fakadóan, amelyet iránta érzünk: szükségünk van rá, mint a lélegzetvételre, mint életünk világosságára, mint teljes papi életünk egyetlen kielégítő magyarázatára.

A Szentatya a Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításában nagy határozottsággal állítja elénk Szent Ágoston kijelentését: „Senki ne egye ezt a kenyeret anélkül, hogy előbb ne imádta volna; vétkeznénk, ha nem imádnánk” (Szent Ágoston, Enarrationes in Psalmos 98,9). Nem élhetünk, nem szemlélhetjük önmagunk valóságát anélkül, hogy – a mindennapi szentségimádásainkban – ne hagynánk, hogy Krisztus szemléljen és újjáalkosson minket; Mária, az eucharisztikus asszony, ahogy ott áll Fiának keresztje alatt, az isteni áldozat szemlélésének és imádásának leginkább ékesszóló példája.

Ahogy az Egyház természeténél fogva missziós lelkületű, úgy a mi küldetésünk is hozzá tartozik papi identitásunkhoz; ezért a misszió sürgető vágya hassa át papi önismeretünket, amely napról napra épül és megújul a mi Urunkkal „együtt töltött idő” által. A vele való kapcsolatunkból, amelyet folyamatosan táplál a szüntelen imádság, egyenesen következik az az igény, hogy a körülöttünk élőket is részesítsük abban. Az életszentséget ugyanis, amelyért mindennap imádkozunk, nem foghatjuk fel steril és elvont, individualista feltételezés alapján, hanem szükségszerűen Krisztus szentségeként, amely mindenkire kiárad: „A Jézus Krisztussal való közösség bevon bennünket az ő »mindenkiért« való létébe, és ezt teszi a mi létmódunkká is” (XVI. Benedek, Spe salvi, 28).

Krisztusnak ez a „mindenkiért való léte” számunkra a Tria Munera (hármas feladat) által valósul meg, amellyel a papság természete felruház minket. A három feladat, amely szolgálatunk egészét összefoglalja, nem az elidegenedés terét, vagy ami még rosszabb, önmagunk puszta eszközzé redukálását jelenti, hanem krisztusi létünk legigazabb kifejeződését; a vele való kapcsolat színterét. A ránk bízott nép, amelyet tanítanunk, megszentelnünk és vezetnünk kell, nem olyan tényező, amely elvon bennünket „életünktől”, hanem ez a nép magának Krisztusnak az arca, amelyet nap mint nap szemlélünk, olyan számunkra, mint a vőlegény számára kedvese arca, mint Krisztus számára Jegyese, az Egyház. A ránk bízott nép életszentségünk nélkülözhetetlen útja, ezen keresztül nyilatkoztatja ki Krisztus közreműködésünkkel az Atya dicsőségét.

„Ha annak, aki csak egyet is megbotránkoztat a legkisebbek közül, jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe vetnék, […] mekkora szenvedés, milyen büntetés vár majd azokra, akik egy egész népet […] visznek a romlásba?” (Aranyszájú Szent János, De Sacerdotio, VI,1. 498) E súlyos feladat láttán, az életünk és üdvösségünk iránti nagy felelősségünk tudatában, amelyben a Krisztus iránti hűség egyet jelent azzal, hogy „engedelmeskedünk” a ránk bízott lelkek megváltásához szükséges elvárásoknak, nincs helye kételkedni a kapott kegyelemben. Csak kérhetjük, hogy a lehető legtöbbet adhassuk szeretetéért, hogy Ő cselekedjék általunk, hiszen vagy engedjük, hogy Krisztus általunk tevékenykedve megváltsa a világot, vagy fennáll a veszély, hogy hivatásunknak a természetéből fakadó lényegét tagadjuk meg. Az odaadás mércéje, Kedves Paptestvéreim, ismét csak a teljesség. „Öt kenyér és két hal” nem sok, ez igaz, de ez minden! Isten kegyelme a mi egész kicsinységünkből létre hívja azt a szentáldozást, communiót, amely jóllakatja a népet. Ebben a „teljes önátadásban” különös módon részesülnek az idős vagy beteg papok, akik nap mint nap gyakorolják az isteni szolgálatot, egyesülve Krisztus szenvedésével és felajánlva saját papi létüket az Egyház javára és a lelkek üdvösségére.

A Szentséges Istenanya egész papi életünk nélkülözhetetlen alapja. A vele való kapcsolat nem merülhet ki jámbor áhítatban, szüntelenül rá kell bíznunk magunkat, a mindörökké Szűz Mária kezébe kell letennünk egész életünket, egész szolgálatunkat. A Legszentebb Szűz Mária újra elvezet minket – ahogyan Jánost – Fia, a mi Urunk keresztje alá, hogy vele együtt szemléljük Isten végtelen szeretetét: „Leszállt közénk az életünk, az igaz Élet, magára vette halálunkat, hogy megölje Életének túláradó bőségével” (Szent Ágoston, Vallomások, IV,12).

Az Atyaisten azt kívánta megváltásunk, emberlétünk beteljesedése, a Fiú megtestesülése feltételeként, hogy egy Szűz igent mondjon az angyal üdvözletére. Krisztus azt választotta, hogy saját életét mintegy rábízza az Anya szeretetteljes szabadságára. Mária „Krisztust méhébe fogadva, erre a világra szülve, gondozva, a templomban az Atyának bemutatva, és a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedve – engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével – egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánkká lett.” (Lumen gentium, 61)

Szent X. Piusz pápa mondta: „Minden papi hivatás Isten szívéből ered, de egy édesanya szívén megy keresztül”. Igaz ez a nyilvánvaló biológiai anyaság tekintetében, de a krisztusi meghíváshoz való hűség mindenfajta „megszületésére” is. Papi életünkhöz nélkülözhetetlen egyfajta lelki anyaság is: hagyatkozzunk bizalommal az egész Anyaszentegyház imádságára, annak a népnek az anyaságára, amelynek pásztorai vagyunk, s amelyre a mi védelmünk és életszentségünk is bízva van; kérjük ezt az alapvető támogatást!

Kedves Paptestvéreim, sürgető feladatként áll előttünk egy olyan „imamozgalom elindítása, amely középpontjába a szüntelen szentségimádást állítja, a nap huszonnégy órájában, hogy a föld minden szegletéből megszakítás nélkül szálljon Isten felé a hódolat, a hála, a dicsőítés, a kérés és az engesztelés, elsősorban azt kérve, hogy elegendő szent hivatás ébredjen a papi életre. Ugyanakkor a Titokzatos Test egészeként egyfajta szellemi anyaság jegyében ez az imádság hordozza azokat is, akik már meghívást kaptak a szolgálati papságra és létük legmélyéig hasonlóvá váltak az egyetlen és örök Főpaphoz, hogy egyre jobban szolgálhassák Őt és testvéreiket, ők, akik egyszerre vannak az »Egyházban«, és az »Egyház előtt« is (vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis, 16), amennyiben Krisztust képviselik és őt jelenítik meg, mint az Egyház feje, pásztora és jegyese.” (A Papi Kongregáció levele, 2007. december 8.)

A lelki anyaságnak körvonalazódik egy további formája is, amely az Egyház történelme során mindvégig csendben kísérte a papok kiválasztott seregét: szolgálatunkat egy konkrét arcra bízzuk, egy megszentelt lélekre, akit Krisztus hívott el és aki felajánlja önmagát, az élet szükségszerű szenvedéseit és elkerülhetetlen fáradalmait, hogy közbenjárjon papi létünkért, így élve Krisztus édes jelenlétében.

Imádsággal kell kérnünk ezt az anyaságot – amelyben Mária szeretetteljes arca ragyog fel –, mert egyedül Isten ébresztheti fel és tarthatja meg. Nem hiányoznak az ezt felmutató csodálatos példák: gondoljunk csak Szent Mónika fiáért, Ágostonért hullajtott könnyeinek jótékony hatására, akiért „többet sírt, mint az anyák gyermekük testi halála felett” (Szent Ágoston, Vallomások, III, 11). Egy másik lenyűgöző példa Eliza Vaughan, aki tizenhárom gyermeket hozott világra és bízott az Úrra. A nyolc fiúból hat lett pap, az öt lányból négy apáca. Nem lehetünk az eucharisztikus titokban csodálatosan elrejtőző Krisztus koldusai anélkül, hogy ne kérnénk annak hathatós segítségét és imádságát, akit ő ad mellénk.

A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz, tudatában annak, hogy milyen nagy szükség van a papokért és legfőképpen a langyosakért mondott imádságra, ezt írja Celine nővéréhez szóló levelében: „A lelkekért éljünk, legyünk apostolok, mentsük meg mindenek előtt a papok lelkét […] Értük imádkozzunk, szenvedjünk, és Jézus az utolsó napon megfizet majd nekünk.” (Lisieux-i Szent Teréz, Levelek, 94)

Ajánljuk magunkat az Apostolok Királynéjának, az édes Szűz Máriának közbenjárásába, tekintsünk vele Krisztusra azzal a szüntelen vággyal, hogy teljesen, minden tekintetben az Övéi legyünk; ez a mi identitásunk!

Emlékezünk az ars-i plébánosnak, a plébánosok védőszentjének szavaira: „Ha fél lábbal már az égben lennék, és azt mondanák, térjek vissza a földre, hogy a bűnösök megtéréséért dolgozzam, nagy örömmel visszatérnék. És ha ehhez az kellene, hogy a világ végezetéig a földön maradjak, mindig éjfélkor keljek, és úgy szenvedjem, ahogyan most, tiszta szívemből elfogadnám.” (Athanase testvér, Procès de l'Ordinaire, 883)

Az Úr vezessen és oltalmazzon mindannyiunkat, különösen a betegeket és azokat, akik a legtöbb szenvedést viselik, miközben életünket szeretetben szüntelenül felajánlják.

Cláudio Hummes bíboros, prefektus

Mauro Piacenza, c. érsek, titkár

2008. május 30., Jézus Szentséges Szívének ünnepe


Papi imádságok

A pap imája

Uram, meghívtál a papi szolgálatra a történelem egy konkrét pillanatában, amelyben az első apostoli időkhöz hasonlóan azt kéred minden kereszténytől, különösképpen pedig papjaidtól, hogy tegyünk tanúságot Isten csodatetteiről és Lelkednek erejéről.

Add, hogy tanúságot tegyek az emberi élet méltóságáról, a szeretet nagyságáról, és a kapott titok erejéről: tanúságot tegyek életemmel, amelyet szeretetből, egyedül szeretetből, egy nagyobb szeretetért teljesen neked adtam át.

Add, hogy örömmel és boldogan mondjak igent papi nőtlenségemre, hogy az a neked és a többi embernek, az Egyház szolgálatára szóló önátadásomból fakadjon.

Adj erőt gyengeségeimben, és add, hogy megköszönjem neked győzelmeimet.

Anyánk, aki minden idők legnagyszerűbb és legcsodálatosabb igenjét kimondtad, hadd alakíthassam át életem a nagylelkűség és a teljes odaadás forrásává, és melletted, a világ nagy keresztjeinek tövében hadd vegyek részt Fiad megváltó halálának fájdalmában, hogy Vele örvendhessek feltámadása dicsőségében az örök életben. Ámen.

Imádság, amelyet a papok naponta elismételhetnek

Mindenható Isten, kegyelmed segítsen minket, hogy mi, akik a szolgálati papságban részesültünk, méltón és áhítattal, teljes tisztaságban és jó lelkiismerettel szolgálhassunk. Ha nem sikerül bűntelenül élnünk, add meg nekünk mégis, hogy méltón megsirassuk a rosszat, amelyet elkövettünk, és mindenben buzgón, alázatos lélekkel és a jóakarat szándékával szolgáljunk. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Rövid fohász

Jóságos Jézus, add, hogy szíved szerinti pap legyek!

Imádság Jézus Krisztushoz

Szeretett Jézusom, te egyedülálló jóakarattal meghívtál engem az emberek ezrei közül a te követésedre, és a kiemelkedő papi méltóságra. Kérlek, részesíts engem isteni erődben, hogy igaz módon teljesíthessem szolgálatomat. Hozzád könyörgök, Uram Jézus, hogy éltess engem most és mindig azzal a kegyelemmel, amelyet a püspöki kézrátétel által kaptam. Te, aki a lelkek legcsodálatosabb orvosa vagy, gyógyíts meg engem is, hogy ne essek vissza bűneimbe, megszabaduljak minden gyengeségemtől és kedves lehessek számodra halálom pillanatáig. Ámen.

Imádság a tisztaság megőrzéséért

Uram, Jézus Krisztus, lelkem jegyese, szívem öröme, térdre borulok előtted kérve és könyörögve, hogy tartsd meg és erősítsd bennem az igaz hitet minden nap. Édes Jézusom, add, hogy visszautasítsak minden gonosz gondolatot, távol tartsak magamtól minden testi vágyat és földi kísértést, amelyek lelkemnek kárára vannak, és add, hogy a te segítségeddel feddhetetlenül megőrizzem tisztaságomat.

Szentséges Szűz Mária, szüzeknek szüze, az én szeretett édesanyám, tisztítsd meg szívemet és lelkemet minden nap, járj közben értem a szent istenfélelemért és különösen azért, hogy hűséges maradjak küzdelmeimben.

Szent József, Mária szüzességének őrzője, védd meg az én lelkemet minden bűntől.

Mindnyájan, szent szüzek, akik az Isteni Bárányt követtétek, segítsetek nekem, bűnösnek, hogy ne legyenek vétkes gondolataim, és soha ne szakadjak el Jézus tiszta szívétől. Ámen.

Imádság a papokért

Úr Jézus, aki jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben, Te papjaidon keresztül akarod folytatni jelenlétedet közöttünk. Add, hogy szavaik mindig a te szavaid legyenek, tetteik mindig a te tetteid, életük hűségesen tükrözze a te életedet.

Hadd legyenek ők olyan emberek, akik népük nevében szólnak Istenhez, az embereknek pedig Istenről beszélnek. Ne féljenek attól, hogy szolgálniuk kell, úgy szolgálják az Egyházat, ahogyan arra az Egyháznak szüksége van.

Legyenek olyan emberek, akik az örökkévalóról tesznek tanúságot korunkban, a te lépéseiddel járva a történelem útjain, és jót téve mindenkivel.

Legyenek hűségesek kötelességeikhez, végezzék buzgón hivatásukat és küldetésüket, tükrözzék fényesen identitásukat, és járja át életüket a kapott kegyelmek öröme.

Édesanyád, a boldogságos Szűz Mária közbenjárására kérlek: Ő, aki életed során ott állt melletted, álljon ott szüntelenül papjaid mellett is életük folyamán. Ámen.




Napi evangelium
Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.
  Mt 7,15-20

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum