|
Üzenet a 2008. évi missziós világnapra XVI. Benedek pápa
2008. október 19.
Jézus Krisztus szolgálói és apostolai
Kedves Testvéreim!
A missziós világnap alkalmából arra hívlak benneteket, hogy
elgondolkodjunk arról, milyen sürgetően fontos korunkban is az
evangélium hírüladása. A missziós küldetés minden megkeresztelt
számára továbbra is abszolút elsőrendű, hiszen hivatásunk, hogy Jézus
Krisztus szolgálói és apostolai legyünk az évezred kezdetén.
Tiszteletreméltó elődöm, Isten Szolgája VI. Pál, már az Evangelii
nuntiandi apostoli buzdításban megállapította: „az
evangelizálás az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása;
benne maga az Egyház tükröződik vissza” (14). Ennek az apostoli
elkötelezettségnek a mintájaként különösen Szent Pálra, a népek
apostolára szeretnék rámutatni, mivel ebben az évben neki szentelt,
rendkívüli jubileumot ünneplünk. A Szent Pál-év alkalmat ad arra,
hogy közelebb kerüljünk ehhez a jeles apostolhoz, akinek az volt a
hivatása, hogy hirdesse az evangéliumot a pogányoknak, ahogy azt az
Úr korábban megmondta neki: „Csak menj, mert én messzire, a pogányok
közé küldelek” (ApCsel 22,21). Hogyan is ne ragadjuk meg ezt az
alkalmat, amit e rendkívüli jubileum kínál a helyi egyházaknak, a
keresztény közösségeknek és minden hívőnek, hogy a föld végső
határáig hírül adjuk az evangéliumot, amely Isten üdvözítő erejét
hozza minden hívőnek (vö. Róm 1,16)?
1. Az emberiségnek szabadulásra van szüksége
Az emberiségnek szabadulásra és megváltásra van szüksége. A
teremtett világ – ahogy Szent Pál mondja – szenved, és reményt
táplál az iránt, hogy belépjen Isten gyermekeinek szabadságába (vö.
Róm 8,19-22). Ezek a szavak a mai világban is igazak. A teremtett
világ szenved. Az emberiség szenved és várja az igazi szabadságot,
egy más, jobb világot. A „megváltást” várja. És tudja, hogy ez az
új, várva várt világ feltételezi, hogy új emberek legyünk, „Isten
gyermekei”. Nézzük meg közelebbről a mai világ helyzetét. A
nemzetközi körkép, bár ígéretes gazdasági és társadalmi fejlődés
távlatait mutatja, néhány igen aggasztó tényre irányítja
figyelmünket az ember jövőjére vonatkozóan. Nem kevés esetben
erőszak jellemzi az egyének és a népek közötti kapcsolatokat;
milliókat sújt a szegénység; a faji, kulturális és vallási okokból
fakadó megkülönböztetés és olykor az üldözés sokakat arra indít,
hogy elmeneküljenek hazájukból, és máshol találjanak védelmet és
menedéket. Amikor a technológiai haladás célja nem az emberi
méltóság erősítése, nem az ember javát szolgálja, és nem a
szolidáris fejlődés szemlélete irányítja, elveszíti reményt hordozó
képességét, és fennáll a veszély, hogy tovább élesíti a már meglévő
egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat. Létezik egy másik veszély
is, ez az ember és a környezet kapcsolatára vonatkozik: a
nyersanyagforrások korlátlan kihasználásából ered, és visszahat az
ember testi és mentális egészségére. Ezen kívül az ember jövője
kockán forog az élete ellen irányuló merényletek által is, amelyek a
legkülönbözőbb formákat ölti.
Mindezt látva „remény és szorongás között töprengünk, nyugtalanság
vesz erőt rajtunk” (Gaudium et spes, 4), és aggódva tesszük
fel a kérdést: mi lesz az emberiséggel és a teremtett világgal? Van
remény a jövőre nézve, más szóval, van jövője az emberiségnek?
Milyen lesz ez a jövő? Mi, hívők ezekre a kérdésekre a választ az
evangéliumban találjuk meg. A mi jövőnk Krisztus, és ahogy a Spe
Salvi kezdetű enciklikámban írtam, az ő evangéliuma üzenet,
ami „megváltoztatja az életet”, reményt ad, kitárja az idők sötét
kapuját és bevilágítja az emberiség és a világegyetem jövőjét (vö.
2.)
Szent Pál megértette, hogy az emberiség csak Krisztusban találhat
megváltást és reményt. Ezért sürgető késztetést érzett „a Krisztus
Jézusban való élet ígéretének” (2Tim 1,1), „reménységünknek” (1Tim
1,1) hirdetésére, hogy minden nép ugyanabban az örökségben
részesülhessen, és részesei legyenek az ígéretnek az evangélium
által (vö. Ef 3,6). Tudatában volt, hogy Krisztus nélkül az
emberiség „remény híján és Isten nélkül [él] a világban.” (Ef 2,12)
– remény nélkül él, mert Isten nélkül él (Spe Salvi, 3).
Valóban, „aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de
végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény
nélkül él (ua. 27; vö. Ef 2,12).
2. A küldetés szeretet kérdése
Mindenki számára sürgető kötelesség tehát, hogy hirdessük Krisztust
és az ő üdvözítő üzenetét. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az
evangéliumot!” – mondta Szent Pál (1Kor 9,16). A damaszkuszi úton
megtapasztalta és megértette, hogy a megváltás és a küldetés
Istennek és az ő szeretetének műve. Krisztus szeretete indította
arra, hogy bejárja a Római Birodalom útjait mint annak az
evangéliumnak a hírnöke, apostola, szószólója, tanítója, amelynek
„bilincsekben is” hírnöke volt (Ef 6, 20). Az isteni szeretet
„mindenkinek mindenévé” tette, hogy „mindenkit üdvözítsen” (vö. 1Kor
9,22). Szent Pál tapasztalatára tekintve megértjük, hogy a missziós
tevékenység Isten irántunk való szeretetére adott válasz. Az ő
szeretete megvált, és a missio ad gentes-re ösztönöz
minket. Ez a szeretet az a lelki energia, amely az emberiség
családjában növelni tudja a harmóniát, az igazságosságot, az
emberek, a fajok, a népek közötti egységet, amelyre mindenki vágyik
(vö. Deus caritas est, 12). Isten – a Szeretet – az, aki
az Egyházat az emberiség végső határáig elvezeti, és az evangélium
hirdetőit arra hívja, hogy igyanak az első, eredeti forrásból –
„Jézus Krisztusból, kinek megnyitott szívéből magának Istennek a
szeretete árad” (Deus caritas est, 7). Csak ebből a
forrásból lehet figyelmességet, gyöngédséget, együttérzést,
befogadást, készséget és érdeklődést meríteni az emberek problémái
iránt, valamint a többi szükséges erényt, amelyre az evangélium
hírnökeinek szüksége van ahhoz, hogy mindent elhagyjanak és egészen,
feltételek nélkül arra szenteljék magukat, hogy Krisztus
szeretetének illatát árasszák a világban.
3. Mindig hirdetni az evangéliumot
Míg a világ számos területén szükséges és sürgető marad az első
evangelizálás, ma pap- és hivatáshiány sújt nem kevés egyházmegyét
és a megszentelt élet intézményeit. Fontos megjegyezni, hogy a
növekvő nehézségek ellenére is, Krisztus megbízása, hogy hirdessük
az evangéliumot minden népnek, elsődleges marad. Semmilyen ok nem
szolgálhat mentségül ennek lelassulására vagy elakadására, minthogy
„az Egyháznak első és lényegi feladata hirdetni az evangéliumot
minden embernek” (VI. Pál; Evangelii nuntiandi, 14). Ez a
küldetés „még kezdeteinél tart, és minden erőnkkel el kell
köteleznünk magunkat ennek szolgálatában” (II. János Pál, Redemptoris
missio, 1). Hogy is ne gondolnánk itt a macedónra, aki
megjelent Pálnak álmában, és ezt kiáltotta: „Gyere Macedóniába, és
segíts nekünk!” Ma nagyon sokan várják az evangélium hírüladását,
nagyon sokan szomjaznak reményre és szeretetre. Hányan hallgatnak
erre az emberiségtől érkező segélyhívásra, és mindent elhagynak
Krisztusért, és a belévetett hitet és az iránta érzett szeretetet
adják tovább az embereknek (vö. Spe Salvi, 8).
4. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16)
Kedves Testvéreim! „Duc in altum”! Evezzünk mélyre e világ hatalmas
tengerén és Jézus hívását követve vessük ki hálóinkat félelem
nélkül, bízva az ő folytonos segítségében. Szent Pál emlékeztet,
hogy nem dicsekvés az evangélium hirdetése (vö. 1Kor 9,16), hanem
feladat és öröm. Kedves püspök testvéreim, Pál példáját követve
mindenki érezze magát „Jézus Krisztus foglyának a pogányokért” (Ef
3,1), tudva, hogy a nehézségekben és a próbatételekben számíthatunk
a tőle kapott erőre. A püspököt nemcsak az egyházmegyéjéért
szentelik fel, hanem az egész világ üdvösségéért (vö. Redemptoris
missio, 63). Pál apostol példájára arra hivatott, hogy a
távol lévők felé forduljon, akik még nem ismerik Krisztust, vagy még
nem tapasztalták meg szabadító szeretetét. A püspök feladata, hogy
misszióssá tegye az egész egyházmegyei közösséget, a lehetőségekhez
mérten szívesen küldve papokat és világiakat más részegyházakhoz
evangelizációs szolgálatra. Ily módon a missio ad gentes a püspök
egész lelkipásztori és karitatív tevékenységének egyesítő és egy
irányba tartó elve lesz.
Ti, kedves papok, a püspökök elsőszámú munkatársai, legyetek
nagylelkű lelkipásztorok és az evangélium lelkes hirdetői! Ezekben
az évtizedekben sokan közületek missziós területekre mentek a Fidei
donum kezdetű enciklikát követően, amelynek nemrég ünnepeltük
50. évfordulóját, és amellyel tiszteletreméltó elődöm, Isten
Szolgája XII. Piusz lendületet adott a helyi egyházak közötti
együttműködésnek. Bízom benne, hogy a sok egyházmegyét jellemző
paphiány ellenére nem fog csökkenni a missziós lendület a helyi
egyházakban.
És ti, kedves szerzetesek és szerzetesnők, akik hivatásotokból
adódóan határozott missziós vonást hordoztok, a Krisztusról való
hiteles tanúságtételen és evangéliumának radikális követésén
keresztül vigyétek az evangélium hírét mindenkinek, különösen a
távol lévőknek.
Ti, kedves világi hívek, akik a társadalom legkülönbözőbb területein
dolgoztok, mindannyian egyre hangsúlyosabban arra vagytok
hivatottak, hogy részesei legyetek az evangélium terjesztésének.
Emberek összetett, sokszínű sokasága tárul fel előttetek, amely
evangelizálásra vár: maga a világ. Életetekkel tanúsítsátok, hogy a
keresztények „egy új társadalomhoz tartoznak, mely felé együtt
zarándokolva úton vannak, s amelyet vándorlásuk közben
elővételeznek” (Spe Salvi, 4).
5. Befejezés
Kedves Testvéreim! A missziós világnap ünneplése bátorítson
mindnyájunkat arra, hogy újra tudatára ébredjünk, milyen sürgetően
szükséges hírül adnunk az evangéliumot. Ki kell emelnem, milyen
nagyra becsülöm mindazt, amivel a Pápai Missziós Művek hozzájárul az
Egyház evangelizáló tevékenységéhez. Megköszönöm, hogy minden
közösséget támogatnak, különösen a fiatalok közösségeit. Értékes
eszközök ezek Isten népe missziós lelkületének formálásához,
emellett táplálják az emberek és a javak közösségét Krisztus
misztikus testének különböző részei között. A missziós világnapon
minden plébánián megrendezett gyűjtés legyen a közösség és a
kölcsönös figyelem jele a részegyházak között. Végül azt kívánom,
hogy a keresztény nép körében váljon egyre intenzívebbé az imaélet,
mely elengedhetetlen lelki eszköz ahhoz, hogy minden nép között
terjesszük Krisztus fényét, a „Világosságot”, amely bevilágítja „a
történelem minden sötétségét” (Spe Salvi, 49). Miközben az Úrra
bízom a misszionáriusoknak, a világon mindenütt ott lévő egyháznak
és a különböző missziós tevékenységekben elkötelezett világiaknak az
apostoli munkáját, Pál apostol és Szűz Mária közbenjárását kérve –
aki az „élő frigyláda”, a remény és az evangelizálás csillaga –,
apostoli áldásomat adom mindannyiótokra.
Vatikán, 2008. május 11.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk. Jn 14,7-14
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|