|
Üzenet a hivatások 50. világnapjára Húsvét 4. vasárnapján
2013. április 21.
XVI. Benedek pápa
A hivatások a hitre épülő remény jelei
Kedves Testvéreim!
A hivatások 50. világnapján, amelyet 2013. április 21-én, húsvét 4.
vasárnapján tartunk, ennek a témának az elmélyítésére hívlak
titeket: „A hivatások a hitre épülő remény jelei”. Nagyon jól
beleillik ez a Hit évébe és a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50.
évfordulójába. Isten szolgája VI. Pál a zsinat alatt vezette be ezt
a világnapot egybehangzó fohászként Istenhez, az Atyához, hogy
továbbra is küldjön munkásokat Egyháza számára (vö. Mt 9,38). „A
probléma, hogy van-e elegendő pap, közelről érint minden hívőt –
hangsúlyozta akkor a pápa – nemcsak azért, mert a keresztény
társadalom jövőjének vallási mivolta függ tőle, hanem azért is, mert
ez a probléma pontos és megkerülhetetlen mutatója a hit és a
szeretet elevenségének az egyes plébániai és egyházmegyei
közösségekben, és tanúbizonysága a keresztény családok erkölcsi
egészségének. Ahol számos papi és szerzetesi hivatás fakad, ott
nagylelkűen élnek az evangélium szerint” (VI. Pál, rádióüzenet 1964.
április 11.).
Ezekben az évtizedekben a különböző egyházi közösségek világszerte
lelkileg egyesültek minden évben húsvét 4. vasárnapján, hogy kérjék
Istentől a szent hivatások ajándékát, és újra és újra felhívják a
figyelmet, hogy sürgetően fontos válaszolni az isteni hívásra. Ez az
évente visszatérő jelentős esemény valóban elősegítette azt a
határozott törekvést, hogy a papi és megszentelt életre szóló
hivatások fontosságát egyre inkább a lelkiség, a lelkipásztori
tevékenység és a hívek imáinak középpontjába állítsák.
A remény valami jövőbeli pozitív dolog iránti várakozást fejez ki,
ugyanakkor támogatnia kell a jelenünket is, amelyet nem ritkán
elégedetlenség és sikertelenség jellemez. Min alapszik a mi
reménységünk? Ha Izrael népének történetét nézzük, amelyet az
Ószövetség mond el, láthatjuk, hogy legnehezebb időszakokban is,
mint a száműzetés, van egy állandó elem, amelyhez különösen a
próféták mindig visszatérnek: az emlékezés azokra az ígéretekre,
amelyeket Isten tett a pátriárkáknak. Emlékezés, mely azt kéri, hogy
kövessük Ábrahám példamutató magatartását, amelyre Pál apostol
emlékeztet: „Ő a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép
atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: »Így lesz nemzetséged”«
(Róm 4,18). Az egész üdvösségtörténetből elénk táruló vigasztaló és
megvilágosító igazság tehát Isten hűsége a szövetséghez, amelyre
elkötelezte magát, és amelyet minden alkalommal megújított, amikor
az ember megtörte hűtlenségével, bűnével egészen az özönvíz idejétől
(vö. Ter 8,21–22) a kivonulásig és a pusztában való vándorlásig (vö.
MTörv 9,7). Isten hűsége, amely végül megpecsételte az új és örök
szövetséget az emberrel Fia vére által, aki meghalt és feltámadt a
mi üdvösségünkért.
Minden pillanatban, különösen a legnehezebbekben, mindig az Úrnak a
hűsége – az üdvösségtörténet valódi mozgatóereje – az, amely
megdobogtatja az emberek szívét és megerősíti bennük a reményt, hogy
egy nap eljutnak az „ígéret földjére”. Ebben áll minden remény
biztos alapja: Isten sosem hagy minket egyedül, és hű marad
szavához. Ezért minden örömteli vagy fájdalmas helyzetben biztos
reményt táplálhatunk, és a zsoltárossal imádkozhatunk: „Csak
Istenben nyugszik meg a lelkem, mert tőle jön reménységem” (Zsolt
62,6). Ha remélünk, az ugyanazt jelenti tehát, hogy bízunk a hűséges
Istenben, aki megtartja a szövetség ígéreteit. Azaz a hit és a
remény szorosan összefonódnak. »A „remény” ugyanis a bibliai hit
egyik központi szava; olyannyira, hogy a „hit” és a „remény” szavak
különböző helyeken fölcserélhetőnek látszanak. Így a Zsidóknak írt
levél „a hit teljességét” (10,22) egész szorosan összekapcsolja a
„remény rendíthetetlen megvallásával” (10,23). Amikor Péter első
levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy mindig
legyenek készen számot adni reményük logoszáról – azaz értelméről és
alapjáról –, akkor a „remény” ugyanazt jelenti, mint a „hit”.« (Spe
salvi kezdetű enciklika, 2).
Kedves testvérek, miben áll Isten hűsége, amelyre biztos reménnyel
rábízhatjuk magunkat? A szeretetében. Ő, aki Atya, a Szentlelken
keresztül kiárasztja szeretetét bensőnk legmélyéig (vö. Róm 5,5). És
éppen ez a szeretet, amely Jézus Krisztusban nyilatkozott ki
teljesen, választ vár létezésünktől, választ vár mindenkitől, hogy
mihez akar kezdeni életével, és mennyit kész kockáztatni azért, hogy
teljesen megvalósítsa azt. Isten szeretete néha elképzelhetetlen
utakon érkezik, de mindig eljut azokhoz, akik hagyják, hogy
megtalálja őket. A remény tehát ebből a bizonyosságból táplálkozik:
„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk”
(1 Jn 4,16). Ez az igényes, mély szeretet, amely meghaladja a
felületességet, bátorít minket és segít, hogy reménnyel tekintsünk
az élet útja és a jövő felé, és hogy bízzunk önmagunkban, a
történelemben és másokban. Különösképpen hozzátok, fiatalokhoz
szeretnék fordulni és megismételni nektek: „Mi lenne az életetek e
nélkül a szeretet nélkül? Isten gondját viseli az embernek a
teremtéstől az idők végezetéig, amikor beteljesíti majd
üdvösségtervét. A feltámadt Úrban van reményünk bizonyossága”
(Beszéd a San Marino-Montefeltro Egyházmegye fiataljaihoz, 2011.
június. 19).
Ahogy földi élete során történt, Jézus, a Feltámadott ma is elhalad
életünk útjain, és látja, ahogy belemerülünk a tevékenységeinkbe,
lát minket vágyainkkal, szükségleteinkkel. Éppen a hétköznapokban
szól hozzánk. Arra hív, hogy vele valósítsuk meg életünket: csak ő
tudja remény iránti szomjunkat oltani. Ő, aki tovább él a
tanítványok közösségében, vagyis az Egyházban, ma is hív, hogy
kövessük őt. Ez a hívás bármelyik pillanatban eljuthat az emberhez.
Jézus ma is ismétli: „gyere és kövess engem!” (Mk 10,21). Ennek a
hívásnak a befogadásához arra van szükség, hogy ne magunk válasszuk
többé saját utunkat. Követni őt azt jelenti, hogy saját akaratunkat
belemerítjük Jézus akaratába, valóban neki adunk elsőbbséget. Az
első helyre, azaz mindaz elé helyezzük, ami életünk részét képezi: a
család elé, a munka, az egyéni érdeklődés, önmagunk elé. Azt
jelenti, hogy átadjuk neki életünket, mély bensőségben élünk vele,
rajta keresztül közösségre lépünk az Atyával a Szentlélekben és
következésképpen a testvéreinkkel is. Ez a Jézussal való
életközösség az a kiváltságos „hely”, ahol megtapasztaljuk a
reményt, és ahol az életünk szabad és teljes lesz!
A papi és szerzetesi hivatások a Krisztussal való személyes
találkozásból születnek, a vele való őszinte és mély párbeszédből
azért, hogy belépjünk az ő akaratába. Szükséges tehát, hogy
növekedjünk a hit tapasztalatában, amelyet úgy fogunk fel mint a
Jézussal való mély kapcsolatot, mint bennünk megszólaló hangjának
meghallgatását. Ez az út, amely képessé tesz minket befogadni Isten
hívását, megvalósulhat olyan keresztény közösségekben, ahol
intenzíven élik a hitet, ahol nagylelkűen tanúságot tesznek az
evangéliumhoz való ragaszkodásukról, ahol a missziós szenvedély a
teljes önátadásra ösztönöz Isten országáért; ahol mindezt a
szentségekhez járulás táplálja, különösen az Eucharisztia és az
intenzív imaélet. Ez utóbbinak „egyrészt teljesen személyesnek kell
lennie, benne nekem kell találkoznom Istennel, az élő Istennel.
Másrészt azonban mindig vezetést és világosságot kell kapnia az
Egyház és a szentek nagy imádságaiból, a liturgikus imából, amelyben
az Úr folyamatosan tanít bennünket jól imádkozni” (Spe salvi, 34.).
A folytonos és mély imádság növeli a keresztény közösség hitét abban
a mindig megújuló bizonyosságban, hogy Isten soha nem hagyja el
népét, és segíti őt azzal, hogy sajátos hivatásokat fakaszt a
papságra és a megszentelt életre azért, hogy a remény jelei legyenek
a világnak. A papok és szerzetesek ugyanis arra hivatottak, hogy
feltétel nélkül Isten népének adják oda magukat, az evangélium és az
Egyház iránti szeretet szolgálatában. Annak a biztos reménynek a
szolgálata ez, melyet csak az Isten látóhatárára való nyitottság tud
megadni. Ők tehát, hitük tanúságtételével és apostoli lendületükkel
át tudják adni azt az élő vágyat, főleg az új nemzedékeknek, hogy
nagylelkűen és készségesen válaszoljanak Krisztusnak, amikor arra
hív, hogy még szorosabban kövessék őt. Amikor Jézusnak egy
tanítványa befogadja az isteni meghívást, hogy a papi szolgálatban
vagy a megszentelt életben ajándékozza oda életét, akkor láthatóvá
válik a keresztény közösség egyik legérettebb gyümölcse, amely
segít, hogy különleges bizalommal és reménnyel tekintsünk az Egyház
jövőjére és evangelizációs elkötelezettségére. Az evangélium
hirdetéséhez, az Eucharisztia bemutatásához, a bűnbánat szentségének
kiszolgáltatásához ugyanis mindig új munkásokra van szükség. Ne
hiányozzanak tehát buzgó papok, akik „útitársként” tudják kísérni a
fiatalokat, tudnak segíteni nekik felismerni – az élet gyakran
kanyargós és sötét útján – Krisztust, az Utat, az Igazságot és
Életet (vö. Jn 14,6); és evangéliumi bátorsággal tudják megmutatni
nekik Isten, a keresztény közösség és a testvérek szolgálatának
szépségét. Papok, akik megmutatják egy lelkesítő elkötelezettség
termékenységét, amely a teljesség érzékét viszi az ember életébe,
mert az abba vetett hitre épül, aki elsőként szeretett minket (vö. 1
Jn 4,19). Ugyanakkor azt is kívánom, hogy a fiatalok a sok felszínes
és mulandó kínálat között tudják ápolni vonzódásukat az értékek, a
magas célok, a radikális döntések felé, mások szolgálatáért Jézus
nyomában. Kedves fiatalok! Ne féljetek követni őt és végigjárni a
szeretet és a nagylelkű elköteleződés igényes és bátor útjait! Így
boldogok lesztek, hogy szolgálhattok, tanúságot fogtok tenni arról
az örömről, melyet a világ nem tud megadni, élő lángjai lesztek a
végtelen és örök szeretetnek, és megtanuljátok, hogy „mindenkinek
megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1 Pét
3,15)!
Vatikán, 2012. október 6.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Én vagyok az út, az igazság és az élet. Jn 14,1-6
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|