|
Üzenet a béke 47. világnapjára Ferenc pápa
A testvériség a béke alapja és útja
2014. január 1.
1. Ebben az első üzenetemben, amelyet a béke világnapja alkalmából
küldök, szeretném mindenkihez, az egyes emberekhez és a népekhez is
eljuttatni jókívánságomat, hogy életüket örömben és reményben élhessék.
Minden férfi és nő szívében ott lakik ugyanis a teljes élet utáni vágy,
amelyhez hozzátartozik a testvériségre való elfojthatatlan vágyakozás,
a törekvés a másokkal való közösségre, akik nem ellenségeink és
vetélytársaink, hanem magunkhoz ölelendő testvéreink, akiket el kell
fogadnunk.
A testvériség az ember alapvető dimenziója, ugyanis társas lények
vagyunk. Ha ezt az életben felismerjük, akkor úgy tekintünk minden
személyre és úgy fordulunk felé, mint igaz testvérünkhöz. A testvériség
érzése nélkül lehetetlen igazságos társadalmat, erős és tartós békét
építeni. És itt azonnal eszünkbe kell, hogy jusson, hogy a testvéri
érzést az ember általában a családban sajátítja el, a családtagok,
főként az édesapa és az édesanya felelős, egymást kiegészítő feladatai
révén. A család minden testvériség forrása, és ezért a béke alapja és
elsődleges útja is, s ezért az a hivatása, hogy szeretetét árassza ki
az egész világra.
Amint nőttön nő a bolygónkat behálózó kapcsolatok és kommunikációs
lehetőségek száma, egyre kézzelfoghatóbbá válik a Föld nemzeteinek
egysége és közös sorsa. A történelem fordulatai közepette, az
etnikumok, társadalmak és kultúrák közötti különbségek ellenére
kitapintható az a hivatásunk, hogy testvéri egységet alakítsunk ki,
ahol kölcsönösen elfogadjuk egymást és gondoskodunk egymásról. E
hivatásunknak korunkban gyakorta ellentmondani és ezt cáfolni látszik,
hogy a „közöny globalizációjában” élünk, vagyis lassanként
„hozzászokunk” a másik ember szenvedéséhez és magunkba zárkózunk.
A világ számos területén, úgy tűnik, nem lehet megálljt
parancsolni az emberi jogok súlyos megsértésének, főként az élethez
való jog és a vallásszabadsághoz való jog tekintetében. Ilyen tragikus
jelenség és aggasztó példája az emberkereskedelem is, amikor személyek
életén és kétségbeesésén nyerészkednek semmitől vissza nem riadó
emberek. A fegyverrel vívott háborúk mellett kibontakoznak a kevésbé
látható, de nem kevésbé kegyetlen összecsapások a gazdaság és a
pénzügyek területén, amelyek szintén képesek szétroncsolni életeket,
családokat és vállalkozásokat.
A globalizáció, amint erre rámutatott XVI. Benedek, közel hoz
bennünket egymáshoz, de nem tesz minket testvérekké.[1] Ezen felül, a
javak igazságtalan elosztása, a szegénység is a testvériség hiányát
jelzik, és megmutatják a szolidaritás kultúrájának hiányát is. Az új
ideológiák, amelyeket a mindent elborító individualizmus, önzés és
anyagi fogyasztási láz jellemez, meggyengítik a társas kapcsolatokat és
táplálják a „selejt” fogalmát: ez a gyengébbek megvetéséhez és magára
hagyásához vezet, akiket „feleslegesnek” tartanak. Ezáltal az emberi
együttélés egyre inkább a pragmatikus és önző do ut des („adok, hogy
adj”) elvet követi.
Ugyanakkor az is világosan látható, hogy korunk etikái képtelenek
hiteles testvériséget teremteni, ugyanis az olyan testvériség, amely
nem hivatkozik a közös Atyára, mint végső alapra, nem áll meg
magában.[2] Az emberek közötti valódi
testvériség feltételezi és megkívánja a
transzcendens Atya létezését. Ennek az Atyának a felismerése erősíti
meg az emberek közötti testvériséget, ennek révén lesznek
„felebarátok”, akik gondoskodnak egymásról.
„Hol van a testvéred?” (Ter 4,9)
2. Ahhoz, hogy jobban megértsük az embernek ezt a testvériségre
szóló hivatását, megfelelő módon felismerjük az akadályokat, amelyek
meggátolják ennek kibontakozását és meghatározzuk, miként küzdhetjük le
ezeket, alapvető fontosságú, hogy Isten tervének megismerése vezessen
bennünket, ahogyan azt a Szentírás mutatja kitűnően.
A teremtés elbeszélése során azt olvassuk, hogy valamennyi férfi
és nő közös ősszülőktől származik, Ádámtól és Évától, akiket Isten a
maga képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26), s akiktől
Kain és Ábel születtek. E legelső család életének történetéből
kiolvashatjuk a társadalom történetét, a személyek és népek közötti
kapcsolatok fejlődését.
Ábel pásztor, Kain pedig földműves. Legmélyebb identitásuk és
közös hivatásuk abban áll, hogy testvérek, miközben munkájuk és
kultúrájuk megkülönbözteti őket és másképpen viszonyulnak Istenhez és a
teremtett világhoz is. Ám amikor Kain megöli Ábelt, ez tragikusan azt
tanúsítja, hogy radikális módon elveti a testvériségre szóló hivatását.
Az ő történetük (Ter 4,1-16) megmutatja azt a nehéz feladatot, amelyre
minden ember meg van hívva: hogy egységben éljünk és gondoskodjunk
egymásról. Kain nem fogadta el, hogy Isten jobban kedveli Ábelt, aki
nyájának zsengéjét áldozta neki – „az Úr kegyesen tekintett Ábelre és
áldozatára, Kainra és áldozatára azonban nem tekintett” (Ter 4,4-5) –
és irigységből megöli Ábelt. Ezzel megtagadja testvér voltát, a hozzá
fűződő pozitív kapcsolatot, hogy úgy éljenek ketten Isten előtt, hogy
vállalják egymás iránti felelősségüket és gondoskodnak egymásról. Isten
kérdésére: „Hol van a testvéred?”, amellyel Isten megszólítja és számon
kéri Kainon vétkét, így válaszol: „Nem tudom; talán őrzője vagyok
testvéremnek?” (Ter 4,9). Ezután, ahogy a Teremtés könyve írja, „Kain
elbujdosott az Úr színe elől” (Ter 4,16).
Fel kell tennünk magunknak a kérdést, milyen mélyebb okok vezették
arra Kaint, hogy semmibe vegye a testvériség kötelékét, a testvéréhez,
Ábelhez kötődő kölcsönösség és közösség szálait. Maga Isten
figyelmezteti és azt veti Kain szemére, hogy a Gonosz társául
szegődött: „a bűn leselkedik az ajtód előtt” (vö Ter 4,7). Kain azonban
elutasítja, hogy szembeszegüljön a gonoszsággal és úgy dönt, hogy
„rátámad testvérére, Ábelre” (vö. Ter 4,8), semmibe véve Isten tervét.
Ezzel megtagadja eredeti hivatását, hogy az Isten gyermekeként és
testvérként éljen.
Kain és Ábel története azt tanítja a számunkra, hogy az emberiség
magában hordozza a testvériségre szóló hivatást, ám azt a drámai
lehetőséget is, hogy megtagadja ezt a hivatást. Tanúsítja ezt a
mindennapi önzés, amelyből annyi háború és annyi igazságtalanság fakad.
Sok-sok férfi és nő azért hal meg ugyanis testvérei kezétől, mert azok
nem ismerik fel testvér voltukat, nem látják, hogy a kölcsönösségre, a
közösségre, az ajándékozásra vagyunk teremtve.
„Ti pedig mindnyájan testvérek
vagytok” (Mt 23,8)
3. Önkéntelenül felmerül a kérdés: e világ férfiai és női vajon
eleget tudnak-e valaha is tenni a testvériség iránti vágynak, amelyet
az Atyaisten ültetett lelkükbe? Képesek lesznek-e egyszer saját
erejükből úrrá lenni a közönyön, önzésen és gyűlöleten és el tudják-e
majd fogadni azokat a jogos különbségeket, amelyek a testvéreket
jellemzik?
Átfogalmazva Jézus urunk szavait, így foglalhatjuk össze az ő
válaszát erre a kérdésre: minthogy egy Atya létezik, az Isten, ti
mindnyájan testvérek vagytok (vö. Mt 23,8-9). A testvériség gyökere
Isten Atya voltában áll. Nem általános értelemben vett apaságról van
szó, ami homályos és történelmileg sem hatékony, hanem arról a
személyes, célzott és rendkívüli módon konkrét szeretetről, amellyel
Isten viseltet minden egyes ember iránt (vö. Mt 6, 25-30). Ez az
Atyaság tehát hatékonyan létrehozza a testvériséget, mivel Isten
szeretete ott, ahol elfogadják az emberek, olyan erőt jelent, amely
képes átalakítani a másik személyhez fűződő kapcsolatainkat, megnyitja
az embereket a szolidaritásra és a tevékeny osztozásra.
Az emberek közötti testvériség különösen Jézusban és Jézus által
kap új értelmet, az ő halála és feltámadása által. A kereszt e
testvériség megalapításának végleges „helye”, azé a testvériségé,
amelyet az emberek önmaguk képtelenek kialakítani. Jézus Krisztus, aki
azért vállalta magára az emberi természetet, hogy megváltsa azt, és
szerette az Atyát mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig (vö. Fil 2,8),
feltámadása után új emberségben alkot minket újjá, amely teljes
közösségben van az Isten akaratával, tervével és magában hordozza a
testvériségre szóló meghívás teljes megvalósítását.
Jézus az Atya eredeti tervét valósítja meg, neki tulajdonítva az
elsőséget mindenben. Ám Krisztus, azáltal, hogy az Atya iránti
szeretetből vállalja a halált, új és végleges kezdőpontot jelent
mindannyiunk számára: arra kaptunk meghívást, hogy benne ismerjük fel
egymást testvérként, mint az egy Atya gyermekei. Ő maga a Szövetség, az
a személyes tér, amelyben kiengesztelődött az ember Istennel, és a
testvérek egymással. Jézus kereszthalálában benne van a felülemelkedés
a megosztottságon, amely a népek, a szövetség népe és a pogányok között
fennállt. A pogányok egészen addig remény nélkül éltek, hiszen kívül
álltak Isten ígéretének körén. Ahogyan az efezusiakhoz írt levélben
olvashatjuk, Jézus Krisztus az, aki önmagában kibékít minden embert. Ő
maga a béke, mivel a két népből egyet hozott létre, lebontotta az
ellenségeskedést, a válaszfalat, amely különválasztotta őket. Ő
önmagában egyetlen népet, egyetlen új embert, egyetlen új emberséget
teremtett (vö. 2, 14-16).
Aki elfogadja Krisztus életét és benne él, az elismeri Istent
Atyjának és teljesen odaadja magát neki, őt szereti minden felett. A
kiengesztelődött ember Istenben meglátja mindenki Atyját és
következésképpen arra érez késztetést, hogy mindenkivel szemben
nyitottan, testvériségben éljen. Krisztusban mindenkit úgy fogadunk el,
mint Isten fiát vagy leányát, fivérünket vagy nővérünket, és nem úgy,
mint idegent, szembenállót vagy egyenesen ellenséget. Isten
családjában, ahol mindenki ugyanazon Atya gyermeke, mivel Krisztusba
oltva, a Fiúban gyermekek, nincsenek „selejtes életek”. Mindenkit
igazságos és érinthetetlen méltóság illet meg. Isten mindenkit szeret,
Krisztus mindenkit megváltott vére árán, mindannyiunkért halt meg a
kereszten és mindannyiunkért támadt fel. Ez az oka, amiért nem
maradhatunk közömbösek testvéreink sorsa iránt.
A testvériség a béke alapja és útja
4. Ezeket előrebocsájtván könnyű megértenünk, hogy a testvériség a
béke alapja és útja. Elődeim társadalmi témájú enciklikái jelentős
segítséget jelentenek ezzel kapcsolatban. Elegendő volna abból
kiindulnunk, ahogyan VI. Pál pápa a Populorum progressio-ban, vagy II.
János Pál a Sollicitudo rei socialis-ban meghatározza a béke fogalmát.[3]
Az előbbiből azt emeljük ki, hogy a béke új tartalma a népek teljes
értelemben vett fejlődése, az utóbbiból pedig azt, miszerint a béke
opus solidaritatis.[4]
VI. Pál azt írta, hogy nem csak az egyes személyeknek, hanem a
nemzeteknek is találkozniuk kell a testvériség szellemében. Így
magyarázza ezt: „Ebben a kölcsönös megértésben és barátságban, ebben a
szent közösségben azon kell […] együtt dolgoznunk, hogy felépítsük az
emberiség közös jövőjét”.[5] Ez a
kötelesség elsősorban azokra
vonatkozik, akik a legszerencsésebb helyzetben vannak. Kötelességeik az
emberi és természetfeletti testvériségben gyökereznek és három
tekintetben jelentkeznek: a szolidaritás kötelessége megkívánja, hogy a
gazdagabb nemzetek segítsenek a kevésbé fejlettebbeken; a társadalmi
igazságosság kötelessége azt jelenti, hogy helyesebb fogalmakkal újjá
kell alkotni az erősebb és gyengébb népek közötti hiányos
kapcsolatokat; az egyetemes szeretet kötelessége pedig azt kívánja,
hogy emberibb világot hozzunk létre mindenki számára, olyat, amelyben
mindenkinek van mit adnia és kapnia, és egyesek haladása nem jelent
akadályt mások fejlődése számára.[6]
Ha a békét a szolidaritás művének (opus solidaritatis) tekintjük,
nem gondolhatjuk, hogy ennek elsődleges alapja ne a testvériség volna.
A béke olyan javunk, jelenti ki II. János Pál, amely fel nem osztható.
Vagy mindenki java, vagy senkié. Csak akkor tudjuk valóban birtokunkba
venni és hasznunkra fordítani, mint jobb életminőséget, emberibb és
fenntarthatóbb fejlődést, ha mindenkiben megvan az „eltökélt akarat a
közjó szolgálatára”[7]. Ez
megköveteli, hogy ne a „profitéhség” és
a
„hatalomvágy” vezesse az embert. Késznek kell rá lennünk, hogy „a
felebarát javát keresve, evangéliumi értelemben „megfeledkezzünk
önmagunkról”, ahelyett, hogy kizsákmányolnánk másokat, szolgálva,
ahelyett, hogy saját előnyünk érdekében elnyomnánk őket […] A „másikat”
– személyt, népet, nemzetet – ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek
munkaképességét és testi erejét csekély bérért kizsákmányolhatjuk, és
magára hagyhatjuk, ha már nem hajt hasznot; hanem tekintsük hozzánk
„hasonlónak”, mintegy „segítő társnak”[8].
A keresztény szolidaritás azt tételezi fel, hogy felebarátunkat
nem csupán azért szeretjük, mert olyan „emberi lény, akinek jogai
vannak és mindenkivel alapvetően egyenlő, hanem [azért, mert] az Atya
élő képmása, aki Jézus Krisztus vérével van megváltva és állandóan a
Szentlélek hatása alatt áll”[9] és így a
testvérünk. „Az a tudat,
hogy Isten közös Atyánk, Jézus Krisztusban pedig minden ember a
testvérünk – fiak vagyunk a Fiúban – és a Szentlélek éltető jelenléte
és tevékenysége van bennünk, arra késztet minket, hogy a világot új
szemszögből nézzük és értelmezzük”,[10]
azért, hogy átalakítsuk.
A testvériség, mint a szegénység
leküzdésének előfeltétele
5. Elődöm a Caritas in veritate enciklikában felhívta a világ
figyelmét arra, hogy a népek és az emberek közötti testvériség hiánya a
szegénység egyik jelentős oka.[11]
Számos társadalomban azt
érzékeljük, hogy elszegényedtek a kapcsolatok a szilárd családi és
társadalmi kötelékek hiányai miatt. Aggódva szemléljük a nyomor, a
társadalom peremére szorulás, a magány és a kóros függés különböző
formáinak növekedését. Ezt a szegénységet csak a családon és a
közösségeken belüli testvéri kapcsolatok újrafelfedezése és
felértékelése révén lehet meghaladni, ha képesek vagyunk osztozni az
emberek életét kísérő örömökben, fájdalmakban, nehézségekben és
sikerekben.
Ezenfelül, miközben azt látjuk, hogy csökken az abszolút
szegénység, másik oldalon észre kell vennünk a relatív szegénység
növekedését, vagyis az egyenlőtlenségeket olyan személyek és csoportok
között, akik egyazon régióhoz, vagy történelmi-kulturális közegbe
tartoznak. Ebben az értelemben hatékony politikára is szükség van,
amely képes előtérbe állítani a testvériség kérdését, vagyis a
méltóságuk és alapvető jogaik tekintetében egyenlő személyek számára az
egyenlő hozzáférést a „tőkéhez”, a szolgáltatásokhoz, a nevelés, az
egészségügy és a technológia területén, hogy mindenkinek esélye legyen
megvalósítani életének tervét és személyként kiteljesedhessen.
Olyan politikának is szükségét érezzük, amely képes enyhíteni a
jövedelmek túlzottan egyenlőtlen elosztásán. Nem feledhetjük el, mit
tanít az Egyház az úgynevezett társadalmi zálogról, amelynek alapján
szabad, sőt egyedül lehetséges, Aquinói Szent Tamás szavaival élve,
hogy „az ember javakat birtokoljon”;[12]
azok használata során pedig „úgy
kell tekintenie jogosan birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja,
hanem egyúttal közös is, abban az értelemben, hogy ne csak önmagának,
hanem másoknak is hasznára lehessen”.[13]
Végezetül van a testvériség elősegítésének – és ezzel a szegénység
leküzdésének – egy olyan módja, amely minden más megoldás alapját kell,
hogy képezze. Ez a döntés, amellyel ki-ki a józan és szerény
életstílust választja, osztozik gazdagságán, és ezáltal megtapasztalja
a testvéri közösséget a többi emberrel. Ez alapvető ahhoz, hogy Jézus
Krisztust kövessük és valóban keresztények legyünk. Nem csupán a
megszentelt életet választó személyek útja ez, akik szegénységi
fogadalmat tesznek, hanem sok felelős polgáré és családé, akik
szilárdan hisznek benne, hogy a felebarátunkhoz fűződő testvéri kötelék
a legértékesebb javunk.
A testvériség felfedezése a
gazdaságban
6. Korunk súlyos pénzügyi és gazdasági válságai – amelyek abból
erednek, hogy az ember fokozatosan eltávolodott Istentől és
felebarátjától, és kapzsi módon csak az anyagi javakat keresi, miközben
elszegényednek személyes és közösségi kapcsolatai – sok embert arra
ösztönöztek, hogy az elégedettséget, a boldogságot és a biztonságot a
fogyasztásban és a javak felhalmozásában keressék, túl az egészséges
felfogású gazdálkodás minden logikáján. II. János Pál pápa már 1979-ben
figyelmeztetett, hogy „észlelhető a veszély, hogy az ember, miközben a
gazdasági dolgok fölötti uralmát növeli, a lényeges kérdésekben
elveszíti az uralmat, és embersége különféle módokon rabja lesz az
általa látszólag uralt dolgoknak; s ő maga – bár ezt nem veszi azonnal
észre – sokszoros manipuláció áldozata lesz, mégpedig az egész
közösségi élet szervezett formái által, a termelő rendszerek és a
tömegkommunikációs eszközök révén”.[14]
Az egymást követő gazdasági válságoknak el kell vezetniük a
gazdasági fejlődés különféle modelljeinek újragondolásához és az
életstílusok megváltoztatásához. A mai válság, miközben súlyos terhet
ró az egyes emberek életére, kedvező alkalmat is jelenthet abban a
tekintetben, hogy újra előtérbe kerülnek az erények, vagyis az okosság,
a mértékletesség, az igazságosság és az erősség. Ezek segíthetnek
bennünket abban, hogy túljussunk a nehéz pillanatokon és felfedezzük
azokat a testvéri kötelékeket, amelyek összekötnek bennünket, mély
bizalommal aziránt, hogy az embernek szüksége és lehetősége van valami
többre, mint egyéni érdekei maximumának érvényesítése. Főként pedig
ezek az erények szükségesek ahhoz, hogy olyan társadalmat építsünk,
amelynek mértéke az emberi méltóság.
A testvériség megszünteti a háborút
7. Az elmúlt évben továbbra is számos fivérünk és nővérünk
kényszerült a romboló háborúk közepette élni, és ez súlyos és mély seb
a testvériségen.
Sok az olyan konfliktus, amelyet általános közöny kísér.
Biztosítom mindazokat, akik olyan országokban élnek, ahol fegyverek
osztanak félelmet és rombolást, magam és az Egyház személyes
közelségéről. Az Egyház hivatásához tartozik, hogy elvigye Krisztus
szeretetét azokhoz is, akik az elfelejtett háborúk tehetetlen
áldozatai: ezt teszi a békéért mondott imádságával és szolgálata révén,
amelyet a sebesültek, az éhezők, a menekültek, a kilakoltatottak és a
félelemben élők körében végez. Az Egyház felemeli a szavát, hogy
eljuttassa a felelősökhöz ennek a szenvedő emberiségnek a jajkiáltását
valamint azért, hogy az ellenségeskedés mellett megszűnjön minden
visszaélés és törvénytelenség az alapvető emberi jogok területén.[15]
Ezért kívánok most komoly felhívást intézni mindazokhoz, akik
fegyvereikkel erőszakot és halált okoznak: abban az emberben, akit ma
csak legyőzendő ellenségnek tartotok, fedezzétek fel testvéreteket, és
parancsoljatok megálljt a kezeteknek! Mondjatok le a fegyverek útjáról
és induljatok el a másik felé a párbeszéd, a megbocsátás és a
kiengesztelődés útján, hogy újraépítsétek az igazságosságot, a bizalmat
és a reményt magatok körül! „Ebből a látószögből nyilvánvalónak
látszik, hogy a népek életében a fegyveres konfliktusok mindig a
lehetséges nemzetközi egyetértés szándékos megtagadását jelentik, s
olyan mély megosztottságot és fájdalmas sebeket okoznak, amelyeknek a
gyógyulása sok évet vesz igénybe. A háborúk a gyakorlatban megtagadják
azokat a nagyívű gazdasági és társadalmi célokat, amelyeket a
nemzetközi közösség maga elé tűzött”.[16]
Mindazonáltal, amíg ilyen nagy mennyiségű fegyver van felalmozva,
mint jelenleg, mindig lehet majd új ürügyet találni az
ellenségeskedések kirobbantásához. Ezért csatlakozom elődeim
felhívásához, hogy mindenki járuljon hozzá a felfegyverkezés
megállításához és a leszereléshez, kezdve a nukleáris és vegyi
fegyvereken.
Nem tehetjük meg azonban, hogy ne vegyük észre: a nemzetközi
megállapodások és a nemzeti törvénykezések, bármily szükségesek és
valóban kívánatosak, nem elegendőek ahhoz, hogy megvédelmezzék az
emberiséget a fegyveres konfliktusok kockázataitól. A szívek
megtérésére van szükség, hogy mindenki felismerje a másikban a
testvérét, akiről gondoskodnia kell, akivel együtt kell működnie, hogy
mindenki számára teljes életet lehessen megvalósítani. Ez a lelkület
élteti a civil társadalom, beleértve a vallásos szervezetek számos, a
béke megvalósítását célzó kezdeményezését. Kívánom, hogy mindnyájuk nap
mint nap kifejtett erőfeszítése gyümölcsöző legyen és ténylegesen
alkalmazhatóvá váljék a nemzetközi jogban a békéhez való jog, mint
alapvető emberi jog és mint minden más jog gyakorlásának szükséges
előfeltétele.
A korrupció és a szervezett bűnözés a
testvériség ellenében hatnak
8. A testvériség horizontja arra utal, hogy minden férfi és nő
élete kiteljesedhessen. Az emberi személy, különösen a fiatalok jogos
ambícióit nem szabad elfojtani és megsérteni, nem szabad elrabolni
senkinek a reményét, hogy ezeket megvalósíthatja. Ugyanakkor az ambíció
nem keverendő össze azzal, ha valaki visszaél hatalmával. Éppen
ellenkezőleg, abban kell versengenünk, hogy kölcsönösen tiszteljük
egymást (vö. Róm 12,10). Még a viták során is, amelyek
elkerülhetetlenül hozzátartoznak az életünkhöz, mindig emlékeznünk kell
rá, hogy testvérek vagyunk, arra kell nevelnünk egymást és saját
magunkat, hogy felebarátunkban soha ne az ellenséget vagy a
megsemmisítendő ellenfelet lássuk.
A testvériség társadalmi békét teremt, mivel egyensúlyt hoz létre
a szabadság és az igazságosság, a személyes felelősség és a
szolidaritás, az egyes emberek java és a közjó között. A politikai
közösségnek ezért arra kell törekednie átlátható és felelős módon, hogy
mindezt elősegítse. A polgároknak érezniük kell, hogy a közhatalom
szereplői őket képviselik, miközben tiszteletben tartják szabadságukat.
Ugyanakkor a polgárok és az intézmények közé gyakran sajnos részérdekek
ékelődnek, és így rossz irányba mozdítják el ezt a kapcsolatot és azt
eredményezik, hogy kialakul a folytonos konfliktus légköre.
A testvériség hiteles lelkülete legyőzi az egyéni önzést, amely
meggátolja az egyes embereket abban, hogy szabadon éljenek és egymással
harmóniában. Az önzés társadalmi kifejlődése valósul meg a korrupció
számos, manapság annyira szövevényesen elterjedt formájában, valamint a
szervezett bűnözés révén, a kisebb csoportoktól a globális
szervezetekig. Ezek mélyen megsértik a törvényességet és az
igazságosságot, és szíven döfik az emberi személy méltóságát. Ezek a
szervezetek súlyosan sértik Istent, ártanak a testvéreknek és kárt
okoznak a teremtett világban, különösképpen ha vallási dimenziókat is
hordoznak.
Itt a kábítószerkereskedelem borzasztó drámájára gondolok,
amelyből minden erkölcsi és polgári törvénynek fittyet hányva szereznek
hasznot egyesek; a természeti erőforrások rombolására és szennyezésére,
ami jelenleg is folyik; a munkaerő kizsákmányolásának tragédiájára; a
törvénytelen pénzügyi ügyletekre és spekulációkra, amely sokszor a
ragadozók jellegét ölti már magára és kárt okoz egész gazdasági és
társadalmi rendszerekben, emberek millióit téve ki a szegénységnek; a
prostitúcióra, amely minden nap szedi ártatlan áldozatait, főként a
legfiatalabbak körében, akiket megfoszt a jövőtől; az alattomos
emberkereskedelemre, a fiatalkorúakkal szemben elkövetetett bűnökre és
visszaélésekre, a rabszolgaságra, amelynek szörnyűsége mindmáig terjed
a világ egyes részein; a kivándorlók sokszor hallatlanra vett
tragédiájára, amihez illegális spekulációk kapcsolódnak. XXIII. János
azt írta erről: „Ha valamely emberi közösség erőszakkal van
megszervezve, állítható, hogy abban semmi emberi elem nincs, mivel az
emberek szabadságukban gátolva vannak; a közösségeket ellenkezőleg
ösztönözni kell az élet fejlődésének és tökéletességének alkalmas
elérésére.”[17] Az ember azonban
megtérhet és nem szabad
elveszíteni
a reményt, hogy megváltoztatja életét. Azt szeretném, hogy ez a
bizalmas üzenetem mindenkihez eljusson, azokhoz is, akik szörnyű
bűntényeket követtek el, mivel Isten nem a bűnös halálát kívánja, hanem
azt, hogy megtérjen és éljen (vö. Ez 18,23).
Az emberi társadalom tágabb kontextusában, ha a bűnre és kiszabott
büntetésre tekintünk, eszünkbe jutnak azok az embertelen körülmények,
amelyek közepette számos fegyházban emberhez méltatlan állapotba vannak
taszítva a fogvatartottak, emberi méltóságukban meggyalázzák őket, és
megtagadják tőlük a jóvátétel akarását és kifejezésének lehetőségét. Az
Egyház sokat tesz ezeken a helyeken, a legtöbbször csendben. Bátorítok
mindenkit, hogy mindig többet és többet tegyünk, abban a reményben,
hogy azok a cselekedetek, amelyeket bátor férfiak és nők vállalnak
magukra, egyre inkább elnyerjék a civil hatóságok lojális és becsületes
támogatását.
A testvériség segít bennünket abban,
hogy megőrizzük és műveljük a
természetet
9. Az emberi család a Teremtőtől kapott egy közös ajándékot: a
természetet. A teremtésről vallott keresztény felfogás pozitív ítéletet
hordoz azokkal a beavatkozásokkal kapcsolatban, amelyek révén előnyt
szerzünk, ha felelősséggel műveljük ezt. Tiszteletben kell tartanunk a
természet mélyébe írt „grammatikát” és bölcsen kell használnunk az
erőforrásokat mindenki hasznára, tisztelve az egyes élőlények
szépségét, célját és hasznát, valamint szerepüket az ökoszisztémában.
Egyszóval a természet a szolgálatunkra áll és az a küldetésünk, hogy
felelősen bánjunk vele. Ezzel szemben gyakran vezérel bennünket a
kapzsiság, a hatalom, a birtoklás, a manipuláció, a kizsákmányolás
gőgje és a természetet nem őrizzük, nem tiszteljük és nem úgy bánunk
vele, mint ingyenes ajándékkal, amelyről gondoskodnunk kell és
testvéreink, köztük az eljövendő nemzedékek szolgálatba kell
állítanunk.
Különösképpen a földművelés a termelésnek az az elsődleges
területe, amelynek fő hivatása, hogy művelje és őrizze a természeti
erőforrásokat és táplálja az emberiséget. Ezzel kapcsolatban a világban
még mindig meglévő éhínség szégyene arra ösztönöz, hogy megosszam
veletek ezt a kérdést: miképpen használjuk fel a Föld erőforrásait? A
mai kor társadalmainak el kell gondolkozniuk azon, milyen fontossági
sorrend áll fenn a termelés terén. Megkerülhetetlen kötelességünk, hogy
a Föld erőforrásait úgy hasznosítsuk, hogy mindenki megszabaduljon az
éhségtől. Számos erre irányuló kezdeményezés és lehetséges megoldás
létezik, és ezek nem szorítkoznak a termelés növelésére. Tudott dolog,
hogy a jelenlegi termelés elégséges, mégis emberek milliói szenvednek
és halnak meg az éhségtől, s ez valódi botrány. Meg kell tehát
találnunk annak módját, hogy mindenki részesedhessen a föld
gyümölcseiből, és nem csak azért, hogy ne növekedjen a távolság azok
között, akiknek több jut és azok között, akiknek meg kell elégedniük a
morzsákkal, hanem azért is, hogy tekintettel legyünk a minden emberi
lényt megillető igazságosságra és egyenlő bánásmódra. Ebben az
értelemben szeretném mindenkinek felhívni a figyelmét a javak egyetemes
elosztásának szükségességére, amely az Egyház társadalmi tanításának
egyik sarkalatos alapelve. Ennek az elvnek a betartása lényegi
előfeltétel ahhoz, hogy biztosítsuk a tényleges és egyenlő hozzáférést
azokhoz az alapvető és elsődleges javakhoz, amelyekre minden embernek
szüksége és joga van.
Összefoglalás
10. A testvériséget fel kell fedeznünk, szeretnünk kell, meg kell
tapasztalnunk, hirdetnünk kell és tanúságot kell róla tennünk.
Ugyanakkor egyedül az Istentől kapott szeretet tesz minket képessé,
hogy befogadjuk és teljes mértékben megéljük a testvériséget.
A politika és a gazdaság szükségszerű realizmusa nem szorítkozhat
az eszményekről lemondó technikai megoldásokra, amely nem veszi
figyelembe az ember transzcendens dimenzióját. Amikor hiányzik ez a
nyitottság Isten felé, minden emberi tevékenység szegényesebb lesz és a
személyeket kihasználandó tárgyakká degradálják. A gazdaság és politika
csak akkor lesz képes a hiteles testvéri szeretet alapjára épülni, ha
elfogadja, hogy a minden férfit és nőt szerető Istenre való nyitottság
által biztosított tágas térben mozogjon; csak ekkor lehet a gazdaság és
a politika a teljes emberi fejlődés és a béke hatékony eszköze.
Mi, keresztények úgy hisszük, hogy az Egyházban egymás tagjai
vagyunk, kölcsönösen szükségünk van egymásra, mivel mindnyájan
részesültünk a kegyelemben Krisztus ajándékának mértéke szerint a
közösség javára (vö. Ef 4,7.25; 1 Kor 12,7). Krisztus azért jött a
világba, hogy elhozza számunkra az isteni kegyelmet, vagyis annak
lehetőségét, hogy részt vegyünk az ő életében. Ebből fakadóan a
testvéri kapcsolatok megvalósítására törekszünk, a kölcsönösségre és a
megbocsátásra, a teljes önátadásra alapítva ezt. Isten szeretete
tágasságának és mélységének mértéke szerint, amit a keresztre feszített
és feltámadott Krisztus kínál az emberiségnek, hogy mindenkit magához
vonzzon: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én
szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják
majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok
egymás iránt.” (Jn 13,34-35). Ez az az örömhír, amely mindenkitől
megkívánja még egy lépés megtételét, az empátia folytonos gyakorlását,
a másik ember szenvedésének és reményének meghallgatását, még ha igen
távol él is tőlünk. Így indulhatunk el annak a szeretetnek az igényes
útján, amely képes odaadni önmagát és önzetlenül cselekedni minden
testvérünk javáért.
Krisztus magához öleli az egész embert és azt akarja, hogy senki
se vesszen el. „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy
elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn
3,17). Ezt úgy teszi, hogy senkit sem nyom el, senkit sem kényszerít,
hogy kinyissa előtte szívének és értelmének ajtaját. „A legnagyobb
legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga
volna” – mondja Jézus Krisztus. – „Én úgy vagyok köztetek, mintha a
szolgátok volnék” (Lk 22,26-27). Minden tevékenységünket tehát olyan
hozzáállással kell végeznünk, amelyet a mások, különösen a távoli és
ismeretlen emberek szolgálata jellemez. A szolgálat a lelke annak a
testvériségnek, amely a békét építi.
Mária, Jézus édesanyja segítsen számunkra megérteni és a
mindennapokban megélni azt a testvériséget, amely Fiának szívéből árad,
hogy elvihessük a békét minden emberhez szeretett Földünkön.
Vatikán, 2013. december 8.
Ferenc
pápa
Jegyzetek:
[1] Vö. XVI. Benedek pápa, Caritas in
veritate enciklika (2009. június
29.), 19 : AAS 101. ( 2009 ) , 654-655.
[2] Vö. Ferenc pápa, Lumen Fidei enciklika
(2013. június 29.), 54 : AAS
105. ( 2013 ) , 591-592.
[3] Vö. VI. Pál pápa, Populorum Progressio
enciklika (1967. március
26.), 87: AAS 59 ( 1967 ) , 299.
[4] Vö. II. János Pál pápa, Sollicitudo
Rei Socialis enciklika (1987.
december 30.), 39 : AAS 80 ( 1988 ) 566-568.
[5] Populorum Progressio enciklika (1967.
március 26.), 43 : AAS 59
(1967) 278-279.
[6] Vö. uo., 44 : AAS 59 (1967), 279.
[7] Sollicitudo Rei Socialis enciklika
(1987), 38 : AAS 80 (1988) , 566.
[8] Uo. 38-39 : AAS 80 (1988) 566-567.
[9] Uo. 40: AAS 80 (1988), 569.
[10] Uo.
[11] Vö. Caritas in veritate (29 June
2009) , 19 : AAS 101. ( 2009),
654-655.
[12] Summa Theologiae II -II , q. 66. 2.
[13] II. Vatikáni Zsinat, Lelkipásztori
konstitúció az Egyházról a
modern világban Gaudium et Spes, 69., vö. XIII. Leó Rerum Novarum
enciklika (1891. május 15.), 19 : ASS 23 (1890-1891), 651 , II. János
Pál, Sollicitudo Rei Socialis enciklika (1987. december 30.), 42
:
AAS 80 (1988), 573 - 574, Igazságosság és a béke Pápai Tanácsa, Az
egyház szociális tanításának kompendiuma 178.
[14] II. János Pál pápa, Redemptoris
hominis enciklika (1979. március
4.), 16 : AAS 61 (1979), 290.
[15] Vö. Igazságosság és a béke Pápai
Tanácsa, Az egyház szociális
tanításának kompendiuma 159.
[16] Ferenc pápa, levél Putyin elnöknek,
(2013. szeptember 4.) : L'
Osservatore Romano (2013. szeptember 6.) p. 1.
[17] XXIII. János pápa, Pacem in Terris
enciklika (1963. április 11.),
17 : AAS 55 (1963) , 265.
|
|
|
Én vagyok az út, az igazság és az élet. Jn 14,1-6
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|